Datasets:

boapps

/

jowiki

like 0

Massospondylus

A Massospondylus (ógörög eredetű nevének jelentése 'megnyúlt gerinc') a prosauropoda dinoszauruszok egyik neme, amely a kora jura kor hettangi – pliensbachi korszakában, mintegy 200–183 millió évvel ezelőtt élt. Ez az egyik legelsőként elnevezett dinoszaurusz, a holotípusát Richard Owen írta le 1854-ben, egy Dél-Afrikában talált lelet alapján. Azóta Dél-Afrika más részein, Lesothóban és Zimbabwében is megtalálták a fosszíliáit. Az Arizona állambeli Kayenta-formációból, Indiából és Argentínából is kerültek elő olyan maradványok, amelyeket a Massospondylushoz kapcsoltak, de elképzelhető, hogy ezek a leletek nem ehhez a nemhez tartoznak. Típusfaja a M. carinatus, de a felfedezése utáni 150 évben további hét fajt is elneveztek, melyek közül jelenleg csak a M. kalae számít érvényesnek. Ezen időszak utolsó éveiben a prosauropodák rendszertana sokat változott, és számos tudós vitatni kezdte, hogy a Massospondylust a dinoszauruszok evolúciós fájának megfelelő pontján helyezték-e el. A nem számára megalkotott családnév, a Massospondylidae érvényessége a prosauropodák kapcsolatainak változásai miatt szintén vitatottá vált. Nem világos az sem, hogy mely más dinoszauruszokkal tartozott egy csoportba (amennyiben voltak ilyenek); de a családot több 2007-ben megjelent cikk is érvényesnek tekinti. Valószínűleg növényevő volt, bár létezik olyan elképzelés, ami szerint prosauropodák mindenevők voltak. Karcsú testtel, hosszú nyakkal és farokkal rendelkezett, mellső lábainak hüvelykujjain éles karmok helyezkedtek el, melyeket a táplálkozás vagy esetleg a védekezés során használhatott. Néhány újabb vizsgálat szerint a Massospondylus folyamatosan növekedett egész életében, testében a madarakéhoz hasonló légzsákok voltak, és feltehetően gondozta az utódait. ## Anatómia A Massospondylus közepes méretű prosauropoda volt, testhossza körülbelül 4– 6 méter, tömege mintegy 135-250 kilogramm lehetett. Habár sokáig négy lábon járó állatként ábrázolták, egy 2007-ben, a mellső lábakon elvégzett anatómiai vizsgálat megállapította, hogy a két végtag mozgásának korlátozottsága megnehezíthette ezt a járásmódot. Emellett a vizsgálat kizárta az ujjízületeken való járás valószínűségét és a helyváltoztatás más módjait is, arra hivatkozva, hogy a Massospondylus csak korlátozott mértéken volt képes megcsavarni a mellső végtagjait. Ezért, még ha a tömege alapján négy lábon járónak tűnik is, kénytelen volt a hátsó lábain mozogni. A Massospondylus ennek ellenére a legtöbb szempontból átlagos prosauropoda volt. Karcsú testtel, kis fejjel, hosszú nyakkal és farokkal rendelkezett. Nyakát 9, hátát 13, keresztcsontját 3, farkát pedig 40 csigolya alkotta. Szeméremcsontja – a hüllőmedencéjűekre jellemző módon – előre irányult. Könnyebb testfelépítésű volt, mint a hozzá hasonló Plateosaurus. Egy újabb felfedezés alapján a Massospondylus jól fejlett kulcscsontokkal rendelkezett, melyek a villacsonthoz hasonlóan összekapcsolódva helyezkedtek el, így valószínűleg nem volt képes mozgatni a vállait, de maguk a kulcscsontok mégsem voltak olyan fejletlenek és használhatatlanok, mint azoknál a dinoszauruszoknál, amelyeknek nincs igazi villacsontjuk. Ez a felfedezés azt is jelzi, hogy a madarak villacsontja a kulcscsontokból alakult ki. A Plateosaurushoz hasonlóan minden lábán öt ujja volt, a hüvelykujjain pedig nagy karmokat viselt, amiket feltehetően táplálkozásra vagy a ragadozókkal szembeni védekezésre használt. A mellső láb negyedik és ötödik ujja kisebb volt, aszimmetrikus látszatot keltett. A 2007-es vizsgálat megállapította, hogy a kéztartás félig szupinált („imádkozó tartás”) volt, a tenyerek egymás felé fordultak; a csuklókat sosem találták meg elfordított helyzetben a még ízelt (kapcsolódó részekből álló) fosszíliáknál. ## A koponya Fejének hossza körülbelül a combcsont hosszának felét érte el. Számos nyílás található rajta, melyek csökkentik a tömegét és izomtapadási pontokat, illetőleg helyet biztosítanak az érzékszervek számára. A nyílások a koponya két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. Elöl két nagyobb méretű, ellipszis alakú orrnyílás található. A szemnyílások aránylag nagyobbak, mint a hasonló nemeknél, például a Plateosaurusnál. A szemek és az orr között elhelyezkedő oldalsó nyílás (fenestra antorbitalis) kisebb, mint a Plateosaurusé. A koponya hátsó részén, közvetlenül a szemek mögött oldalt és felül, valamint az állkapocs oldalán, további nyílások találhatók. A koponya szélesebb és rövidebb, mint a Plateosaurusé, de az összehasonlítást megnehezíti, hogy az egyes példányok koponyái sérültek, csak a helyreállított változataik vizsgálhatók. A különböző egyedek koponyái eltérő jellegzetességeket mutatnak; például más a szemnyílás felső szegélyének vastagsága és a felső állcsont alsó részének magassága. Ezek a különbségek talán a nemi kétalakúság jelei, vagy az egyedek közti kisebb eltérések lehetnek. Más prosauropodákhoz hasonlóan valószínűleg a Massospondylusnak is volt a táplálék kihullását gátló pofarésze, mivel az állkapocs csontok felszínén a hüllőkre jellemző apró lyukaknál jóval nagyobbak találhatók a véredények számára. A. W. Crompton és John Attridge 1986-ban készült tanulmányukban megállapították, hogy a Massospondylus koponyák a túlharapás jeleit mutatják, és azt feltételezték, hogy az alsó állkapocs elején egy elszarusodott csőrszerű képződmény helyezkedhetett el, ami az alsó és a felső fogsor közötti távolságot töltötte ki. A feltételezésről azonban a későbbiekben megállapították, hogy helytelen, mivel az eltérést a fosszíliára alulról és felülről ható nyomás okozta. A hasonló módon nem sérült koponyáknál nem észlelhető a túlharapás. Emellett úgy tűnik, hogy a fogak alaktanára vonatkozó megállapítások a fogak állkapocsban való elhelyezkedésén alapulnak. Bár a Massospondylus heterodont fogazata nagyobb fogak közötti eltérést mutat, mint a Plateosaurusé, nem ér el olyan szintű specializációt, ami például a Heterodontosaurusnál tapasztalható. A felső fogsor elülső fogai kör keresztmetszetűek és kúposak, ellentétben a hátsó fogakkal, melyek laposabbak és ovális keresztmetszetűek. ## Felfedezés A Massospondylus első fosszíliáit Richard Owen írta le 1854-ben. Neve az ógörög masszon ('megnyúlt') és szpondülosz ('gerinc') szavakból származik. A fosszíliákat J. M. Orpen fedezte fel az Elliot-formáció felső részén, a dél-afrikai Harrismith közelében, 1853-ban. A maradványok között megtalálhatók voltak a nyak, a hát és a farok csigolyák, egy lapocka, egy felkarcsont, egy részleges csípő, egy combcsont, egy sípcsont és a kezek, valamint a lábak csontjai. A holotípus a londoni Royal College of Surgeons gyűjteményébe került, majd megsemmisült a második világháború alatt; csupán a másolatai maradtak fenn. A későbbiekben feltételezett Massospondylus maradványok kerültek elő a dél-afrikai Elliot-formáció felső részéről, a clarens formációból, a bushveldi homokkő formáció dél-afrikai és lesothói részéről; a zimbabwei Forest Sandstone-formációból és a Karroo Sandstone-formáció felső részéről; valamint az arizonai Kayenta-formációból. Ezek a leletek legalább 80 hiányos csontvázat és négy koponyát tartalmaznak, egy részük fiatal, más részük pedig felnőtt egyedektől származik. Az arizonai lelet egy 1985-ös leírásból vált ismertté. Ez a példány 25%-kal nagyobb koponyával rendelkezett, mint a legnagyobb afrikai társa. A felső állkapcsa elülső részén (premaxilla) 4, a hátsó részén (maxilla) pedig 16 fog található. A dinoszauruszok között egyedülálló módon apró, egy milliméter hosszú palatális fogakkal is rendelkezett. Az afrikai koponyák újabb vizsgálata azonban feltárta, hogy a kayentai példány nem tartozik a Massospondylus nembe. Argentínából is ismert Massospondylusról szóló beszámoló, de erről a leletről később megállapították, hogy egy közeli rokon nemhez tartozik. A több részleges csontvázat és legalább egy koponyát tartalmazó fosszíliákra a kora jura kori Cañon del Colorado-formációban találtak rá, az argentínai San Juan mellett. Az anyag 2009-ben az Adeopapposaurus nevet kapta. ### Fajok Számos fajt neveztek el, azonban a legtöbbet már nem tekintik érvényesnek. A típusfaj a Richard Owen által elnevezett M. carinatus. A további fajok közé tartozik a M. browni (Harry Seeley, 1895), a M. harriesi (Robert Broom 1911), a M. hislopi (Richard Lydekker, 1890), a M. huenei (Cooper, 1981), a M. kaalae (Barrett 2009), a M. rawesi (Lydekker, 1890) és a M. schwarzi (Haughton, 1924). Az M. browni, a M. harriesi és a M. schwarzi az Elliot-formáció felső részéről kerültek elő, a dél-afrikai Cape Province-ból. Mindhárom töredékes maradványok alapján ismert, és a legújabb vizsgálat alapján mindhárom kétséges névként (nomen dubium) kezelendő. Az M. brownit két nyak-, két hát-, és három farokcsigolya, valamint a hátsó láb különböző részei alapján írták le. Az M. harriesinek csupán egy mellső lábát találták meg. Az M. schwarzinak mindössze az egyik hiányos lába és a keresztcsontja került elő. Az M. hislopi és a M. rawesi Indiából származik. Az M. hislopi gerincmaradványára az Andhra Pradeshnél levő Maleri-formáció késő triász kori rétegében bukkantak rá, míg a M. rawesinek csak egy foga került felszínre a maharashtrai Takli-formáció késő kréta kori rétegéből. A legújabb vizsgálat a M. hislopit kísérletképpen meghatározatlan sauropodomorphaként sorolta be, a M. rawesi azonban vagy egy theropoda maradványa, vagy nem dinoszauruszhoz tartozik. Michael R. Cooper szerint a M. huenei a Lufengosaurus huenei egyik változata lehet, és azt javasolta, hogy a Lufengosaurust tekintsék a Massospondylus szinonimájának, a javaslatát azonban elutasították. A M. kaalae-ról 2009-ben készült leírás egy részleges koponya alapján, ami az Elliot-formáció felső részén került elő a dél-afrikai Herschel-körzetben. Ez a faj ugyanabból az időből és térségből származik, amelyből a M. carinatus. A típusfaja az agyüreg morfológiájában és a koponya más tulajdonságaiban, többek között a premaxilla arányaiban tér el. ### Kétséges nevek Több dinoszaurusz nevet is a Massospondylus szinonimájaként kezelnek. Ezek közé tartozik az Aristosaurus, a Dromicosaurus, a Gryponyx, a Hortalotarsus, a Leptospondylus, és a Pachyspondylus, melyek kevés tudományos értékkel bíró bizonytalan elnevezések. A Hortalotarsus skirtopodust Harry Seeley azonosította 1894-ben, néhány lábcsont alapján. A következő évben Richard Owen néhány csigolya fosszíliát megvizsgálva alkotta meg a Leptospondylus capensis és a Pachyspondylus orpenii nevet. Ezek a fosszília töredékek a második világháborúban megsemmisültek. Az Aristosaurus erectus nevet E. C. N. van Hoepen adta 1920-ban, egy olyan példánynak, melynek majdnem a teljes csontváza megőrződött. A szintén Hoepen által elnevezett Dromicosaurus gracilisnek csak a hiányos csontváza került elő. A mindössze egy csípő alapján ismert Gryponyx taylori fajt Sidney H. Haughton nevezte el 1924-ben. Ezek a fosszíliák Dél-Afrika hettangi vagy sinemuri korszakához tartozó rétegeiből kerültek elő, ahol a Massospondylust is megtalálták. A zoológiai nevezéktan szabályai szerint ezek az elnevezések szinonimáknak tekintendők. Mivel a Massospondylus név korábban szerepelt tudományos cikkben, elsőbbséget élvez. ## Osztályozás A Massospondylus a prosauropodákhoz, a korai hüllőmedencéjű dinoszauruszok egy csoportjához tartozik, amely a triász és a jura időszak idején élt, de a jura végére kihalt. Ebbe a csoportba tartozott például a Plateosaurus, a Yunnanosaurus és a Riojasaurus is. A bazális sauropodomorphák rendszertana folyamatosan változik, és a filogenetikus rendszertanban számos, korábban klasszikus prosauropodának tekintett nemet eltávolítottak a csoportból, arra hivatkozva, hogy nem alkotnak kládot (olyan természetes csoportot, amely egy közös ős valamennyi leszármazottját tartalmazza). Tisztázatlan, hogy a prosauropodák közül mely állatok alkotnak monofiletikus (természetes) csoportot. Adam M. Yates és James W. Kitching 2003-ban létrehozott egy kládot, ami tartalmazza a Riojasaurust, a Plateosaurust, a Coloradisaurust, a Massospondylust és a Lufengosaurust. Peter M. Galton és Paul Upchurch (2004-es) kládjában az Ammosaurus, az Anchisaurus, az Azendohsaurus, a Camelotia, a Coloradisaurus, az Euskelosaurus, a Jingshanosaurus, a Lessemsaurus, a Lufengosaurus, a Massospondylus, a Melanorosaurus, a Mussaurus, a Plateosaurus, a Riojasaurus, a Ruehleia, a Saturnalia, a Sellosaurus, a Thecodontosaurus, a Yimenosaurus és a Yunnanosaurus monofiletikus prosauropoda csoportot alkot. Jeffrey A. Wilson (2005-ös) véleménye szerint a Massospondylus, a Jingshanosaurus, a Plateosaurus és a Lufengosaurus természetes csoportot alkot, a Blikanasaurusszal és az Antetonitrusszal, melyek feltételezett sauropodák. Matthew F. Bonnan és Adam M. Yates (2007-ben) a Camelotiat, a Blikanasaurust és a Melanorosaurust feltételezett sauropodaként sorolta be. Yates (2007-ben) bazális sauropodának nyilvánította az Antetonitrust, a Melanorosaurust és a Blikanasaurust, és elvetette a Prosauropoda alrendág használatát, mivel úgy vélte, hogy a Plateosauridae család szinonimájának tekinthető, habár nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy néhány prosauropoda, például a Plateosaurus, a Riojasaurus, a Massospondylus, valamint legközelebbi rokonaik monofiletikus csoportot alkothattak. A Massospondylus a Massospondylidae család típusneme és névadója. A Massospondylidae családba tartozik a Yunnanosaurus is, habár Lu Junchang és más kutatók (2007-ben) a Yunnanosaurust saját családba sorolták be. Yates (2007-ben) úgy vélte, hogy a Massospondylus, a Coloradisaurus és a Lufengosaurus massospondylidák, az Anchisauria kládba tartozó Yunnanosaurusszal együtt. Nathan D. Smith és Diego Pol (2007-ben) egy filogenetikai elemzést végeztek, mely alapján a Massospondylus, a Coloradisaurus, és a Lufengosaurus mellett egy új nemet, a Glacialisaurust is a Massospondylidae család tagjaként osztályozták. Az Adeopapposaurus olyan fosszíliákon alapul, amelyeket eredetileg a Massospondylus dél-amerikai képviselőjének gondolták, de később egy másik massospondylida nembe sorolták be. ## Ősökológia A kora jura korban az állat- és növényvilág világszerte hasonló volt. A tűlevelűek alkalmazkodtak a forró időjáráshoz, és gyakori növényekké váltak, míg a dinoszaurusz populáció fő részét a prosauropodák és a bazális theropodák alkották. Dél-Afrikára a kora jura idején a sivatagi éghajlat volt jellemző. Az afrikai Massospondylus kortársai voltak a crocodylomorphák, a tritylodontidák, a Trithelodontidae családba tartozó therapsidák és a Morganucodon nembe tartozó emlősök, a dinoszauruszok között pedig az olyan kis theropodák, mint a Megapnosaurus rhodesiensis, a Melanorosaurus nem (M. thabanensis), a madármedencéjűek több korai képviselője, például a Lesothosaurus, a heterodontosauridák családjába tartozó Abrictosaurus, a Heterodontosaurus és a Lycorhinus. Nem tisztázott, hogy a húsevők vadásztak-e a Massospondylusra. A dél-afrikai kora jura kori rétegekből előkerült theropodák, például a Megapnosaurus, kisebbek voltak a Massospondylushoz hasonló közepes méretű prosauropodáknál. A kis ragadozóknak gyorsan és meglepetésszerűen kellett lecsapniuk a prosauropodákra, melyek a mellső és hátsó lábaikon levő karmaikkal védhették magukat. A 6 méter hosszúságú húsevő theropoda, a Dracovenator is ekkor élt (a hettangi és sinemuri korszakok során), és a maradványait megtalálták az Elliot-formációban is, ahonnan a Massospondylus előkerült. ## Ősbiológia Más dinoszauruszokhoz hasonlóan a Massospondylus biológiájának nagy része, beleértve viselkedését, színét és fiziológiáját is, ismeretlen. A legújabb vizsgálatok azonban lehetővé tették, hogy a kutatók elméleteket gyártsanak a növekedési mintákat, a táplálkozást, a testhelyzetet, a szaporodást és a légzőrendszert illetően. Egy 2007-es tanulmány alapján a Massospondylus képes lehetett rövid karjait a ragadozókkal vagy a fajtársakkal való harc, valamint táplálkozás közben használni, bár a száját nem volt képes elérni velük. A tudósok úgy vélik, hogy a Massospondylus a nagy hüvelykujj karmai segítségével letéphette a fákról az ehető részeket, de harc, ásás vagy akár a tisztálkodás során is a segítségére lehettek. ### Növekedés Egy 2005-ös vizsgálat szerint a Massospondylus testvértaxonja, a Plateosaurus olyan növekedési mintákat mutat, amire hatással voltak a környezeti tényezők. Amikor bőségesen állt rendelkezésre az élelem, vagy amikor a klíma kedvezőbb volt, a Plateosaurus növekedése meggyorsult. Ez az úgynevezett „fejlődési képlékenység” más dinoszauruszoknál például a Massospondylusnál nem figyelhető meg, annak ellenére, hogy közeli rokonságban álltak egymással. A vizsgálat során az is kiderült, hogy a Massospondylus növekedése egy jellegzetes görbét követett, amely a növekedési arány változásokat és az egyedek végleges méretét illetően kis eltéréseket mutat. Egy másik, kormeghatározással kapcsolatos vizsgálat szerint a Massospondylus átlagos növekedési aránya 17 kilogramm volt évente, és nagyjából 15 éves korára érte el a végleges méretét. ### Táplálkozás A Massospondylus és más prosauropodák növényevők vagy mindenevők lehettek. Az 1980-as években és a 2000-es évek első felében az őslénykutatók arról vitatkoztak, hogy a prosauropodák képesek voltak-e húsevőként élni. A húsevő prosauropodák elméletét azonban kétségbe vonták, és az újabb vizsgálatok már növényevő vagy mindenevő életmódot valószínűsítenek. Galton és Upchurch (2004-ben) úgy vélték, hogy a koponya jellegzetességei (például az állkapocs ízület) közelebb állnak a növényevő hüllőkéhez, mint a húsevőkéhez, míg a fogak koronájának alakja a modern növényevő vagy mindenevő leguángyíkokéra hasonlít. A fogkorona maximális szélessége nagyobb, mint a gyökéré, miáltal a vágóél a ma élő növényevő vagy mindenevő hüllőkére emlékeztet. Paul M. Barrett (2000-ben) felvetette, hogy a prosauropodák kiegészíthették a növényi táplálékukat az általuk elejtett apróbb állatok vagy esetleg dögök húsának elfogyasztásával. A zúzókövek (gasztrolitok), melyeket a dél-afrikai Massospondylus fosszíliákkal és egy Virginia állambeli késő triász kori Massospondylusszerű állat maradványaival együtt találtak, arról árulkodnak, hogy az állat köveket nyelt az emésztése megkönnyítésére; az állat zúzájának izom-összehúzódásai porrá őrölték a lenyelt növényi anyagokat, kompenzálva a rágószervek tökéletlenségét. ### Szaporodás 1977-ben hét 190 millió éves tojást találtak a dél-afrikai Golden Gate Highlands National Parkban, melyeket James Kitching a Massospondylusénak tulajdonított. Közel 30 évvel később, a fosszíliákból 15 centiméter hosszú embriókat távolítottak el. Ezek a valaha talált legrégebbi dinoszaurusz embriók. A születendő utódoknak még nem voltak fogaik, ami alapján feltételezhető, hogy a születésük után nem tudták ellátni magukat. A lábaik közel egyenlő hosszúak voltak, így valószínű, hogy az újszülött Massospondylusok négy lábon jártak. A koponya és a szemek a test arányait tekintve túlméretezettek voltak, ahogyan az más gerincesek fiatal példányainál is megfigyelhető, emellett pedig a koponyájuk magasabb és sokkal keskenyebb is volt a felnőttekénél. Az utódok négylábúságából kikövetkeztethető, hogy a későbbi sauropodák e fiatalkori jellegzetesség visszamaradása (az úgynevezett pedomorfózis) révén váltak felnőtt korukra négy lábon járó állatokká. ### Légzőrendszer Számos hüllőmedencéjű dinoszaurusz rendelkezett levegőtartalmú üreges csigolyákkal és bordákkal (foramina pneumatica), melyek amellett, hogy csökkentették a csontok tömegét, talán egyszerű átáramoltató cirkulációs rendszerként is működtek, amihez hasonló a modern madaraknál is megtalálható. Egy ilyen rendszerben üregesek a nyakcsigolyák és a bordák a nyaki légzsáknál, a hátcsigolyák a tüdőnél, a deréktáji és keresztcsonti (csípő) csigolyák pedig a hasi légzsáknál. Ezek a szervek egy nagyon hatékony és összetett légzőrendszert alkotnak. A prosauropodák a hüllőmedencéjűek egyetlen nagyobb csoportja, melynek nincs kiterjedt foramina pneumatica rendszere. A Plateosaurusnál és a Thecodontosaurusnál találhatók olyan nyomok, amelyek a pneumatikus bemélyedésekre hasonlítanak, de kisebbek azoknál. Egy 2007-es vizsgálat, a testvértaxonoknál (a sauropodáknál és a theropodáknál) talált bizonyítékok alapján megállapította, hogy az olyan prosauropodáknak, mint a Massospondylus, valószínűleg voltak nyaki és hasi légzsákjaik. Bár nem sikerült meghatározni, hogy mely prosauropodáknak volt madárszerű átáramoltató tüdejük, az mindenesetre biztos, hogy már rendelkeztek légzsákokkal. ## Fordítás ## Ajánlott irodalom

1906-os francia nagydíj

Az 1906-os francia nagydíj volt az 1906-os Grand Prix-szezon harmadik versenye, azonban az első mai értelemben vett nagydíj (franciául és angolul Grand Prix, németül Grosser Preis, olaszul Grande Premio, később Gran Premio). A verseny a ma is komoly autósportélettel bíró Le Mans-ban, valamint a környező településeken, közúton zajlott. A Francia Automobil Szövetség által szervezett versenyt konkurenciának szánták a brit Gordon Bennett-kupával szemben. Egy kör a mai versenypályákhoz képest hihetetlenül hosszú, több mint 103 kilométer volt. Ezt az indulóknak tizenkétszer kellett megtenniük, ami összességében több mint 12 órájába telt a résztvevőknek. A verseny leggyorsabb körét a hazai pályán versenyző Paul Baras futotta, azonban ő végül csak hetedikként zárt. A versenyt a magyar származású, ám ekkor már Franciaországban élő és a Renault alkalmazásában álló Szisz Ferenc nyerte. Második az olasz Felice Nazzaro, harmadik az ugyancsak francia Albert Clément lett. Szisz mindkettejüket több mint fél órával előzte meg, vagyis előnye körülbelül fél kör volt. A mögöttük célba érők hátránya már legalább másfél óra volt, vagyis Szisz a másik két dobogóson kívül mindenkit lekörözött. Érdekesség, hogy a harmincnégy indulóból végül csak tizenegyen értek célba. ## Háttér A francia nagydíjat eredetileg az 1900-ban létrehozott Gordon Bennett-kupa konkurenciájának szánták, amely ekkor Európa egyik legnagyobb presztízsű autóversenye volt. A versenyek célja az ekkor még nem túl elterjedt autók eladásának növelése volt. Ezeken a versenyeken nem egyének, hanem országok képviseltették magukat, és a győztes ország volt jogosult a következő évben a verseny megrendezésére. Az indulók számát országonként háromban maximálták. Így az akkor Európa élvonalába tartozó francia autóipar nem tudta megmutatni valós erejét. Ezeken a versenyeken egyébként néhány autógyár kiskapukat használva meg tudta kerülni az országonként három autó szabályát, ugyanis például a Mercedesnek Ausztriában és Németországban is voltak gyárai. Ezt eldöntendő a Francia Automobil Szövetség (ACF) saját versenyt szervezett, ahol a három helyre huszonkilenc gyártó pályázott. Amikor Léon Théry 1904-ben megnyerte a brit versenyt, a francia autógyártók hatására az automobil-szövetség úgy döntött, létrehoz egy olyan versenyt, ahol nem korlátozza az indulók számát. Végül maradtak ugyan korlátozások, ezek azonban nem országokra, hanem az egyes országok autóiparának nagyságára vonatkoztak. Így Franciaország tizenöt, Németország és Nagy-Britannia hat-hat, míg a további országok (Olaszország, Svájc, Belgium, Ausztria, USA) három-három autóval nevezhettek. A francia terv heves ellenállásba ütközött a Gordon Bennett-kupán részt vevő országok részéről, és a németek javaslatára az egyes országok képviselői leültek megvitatni a kérdést, remélve azt, hogy a versenyeken ekkor még nem túl erős franciákat többségi akarattal sikerül legyőzni. Ekkor a francia képviselők elfogadták a többi ország javaslatát, és egy köztes megoldást ígértek a jövő évi verseny szervezését illetően. Ám amikor az 1905-ös versenyt is francia autó nyerte, ismét Théry révén, a francia sportdiplomácia már elég erős volt, hogy teljes egészében a saját elképzelései alapján szervezzen versenyt, és a Gordon Bennett-kupák csillaga fokozatosan leáldozott. A francia verseny hivatalos neve Grand Prix de l’Automobile Club de France lett. ## Helyszín A Le Mans-i városháza és a La Sarthe Autóklub a város környékén egy valamivel több mint 103 kilométeres pályát jelölt ki az indulók számára, az óra járásával ellentétesen. A pálya a mai pályák többségével ellentétben teljes egészében közút volt, és farmokon, valamint erdőkön vezetett keresztül. A pálya háromszög alakot formázott, a verseny pedig a legfelső csúcsból, Montfort külső területeiről indult délnyugati irányba, Le Mans felé. Le Mans-t követően, a Fourche elnevezésű hajtókanyar bevétele után Bouloire felé vették az irányt, amely előtt egy sikán lassította a versenyzőket. Bouloire-tól Saint-Calais-ig egy teljesen egyenes útszakasz vezetett. Itt a település bizonyos útszakaszait egy fából készített palánkúton kellett megtenniük. Itt fordultak rá a háromszög harmadik oldalára, ahol a következő nagyobb város Vibraye volt. A háromszög felső csúcsa La Ferté-Bernard volt, innen indultak vissza a Connerré, majd a kiindulópont Montfort felé. Kiindulva a korábbi versenyeken történt tragédiákból, ahol számos néző halt meg amiatt, mert túl közelről nézték a versenyt, az ACF kerítéssel kerítette el a pályát, főleg a városokban és a nagyobb hajtűkanyarokban. A több helyen alkalmazott palánkos megoldás azt a célt szolgálta, hogy – ellentétben a Gordon Bennett-kupákkal – ha a versenyzők egy városba értek, ne kelljen lelassítaniuk. A pálya mentén számos gyaloghidat építettek, valamint elkészült egy kétezer fős lelátó is Montfortban, a bokszutcával szemben. Mivel a pálya sok helyen rendkívül poros volt a száraz időjárás miatt, ezért sok helyen locsolták, hogy a látási viszonyokon valamennyit javítsanak. További nehezítő körülmény volt a sok kisebb-nagyobb kődarab, amelyet az autók igen könnyen felverhettek, ez pedig nagy veszélyt jelentett a pilóták fejére, illetve szemeire. ## Indulók A versenyre nevezett francia gyártók a következők voltak: Clément-Bayard, Hotchkiss, Gobron-Brillié, Darracq, Vulpes, Brasier (korábban Richard-Brasier), Panhard, Grégoire, Lorraine-Dietrich és Renault. Olaszországból a Fiat és az Itala nevezett, valamint Németország is képviseltette magát a Mercedes révén. A Gobron-Brillié és a Vulpes kivételével, amik csak két autót indítottak, minden egyéb gyár három autóval képviseltette magát, így a résztvevők száma összesen 34 volt. Egyetlen brit vagy amerikai gyártó sem vett részt a versenyen. A brit sajtó országuk elleni propagandaként értelmezte a versenyt, ezért maradtak távol. A The Motor nevű szaklap szerint egy, a Le Petit Parisienben megjelent cikk a sportszerűség teljes hiányára utal. Az ACF 1000 kilogrammos maximumsúlyt határozott meg, amelybe nem számított bele az autók kárpitozása, a szárnyak és a lámpák. További hét kilogramm lehetett a dinamó az autóban. Az autók fogyasztása maximum 30 liter lehetett száz kilométerenként. A Mercedes, a Brasier, a Clément-Bayard, a Fiat és a Gobron-Brillié lánchajtásos váltót használt, míg a többi istálló a maihoz hasonló manuálisat. A gumikat a Michelin, a Dunlop és a Continental szállította. A Michelin ekkor próbálta ki először saját fejlesztését: egy olyan kereket, amelyen a gumi már eleve rajta volt, maga a felni viszont sokkal könnyebben volt le- és felszerelhető. Verseny közben csak a versenyző és egy szerelő végezhetett munkálatokat az autón. Az eredetileg nagyjából negyedórás szerviz idejéből sokat lehetett spórolni a sokkal könnyebben le- és felszerelhető felnikkel. A Michelinnel felszerelt autók kerékcseréje kevesebb mint négy percig tartott, ugyanis a felnin kívül időt spóroltak az eleve felhelyezett gumikkal, nem kellett a régi levágásával, valamint az új felhelyezésével tölteni az időt. A legtöbb autó a tartalék kerekeket magával tudta vinni a versenypályára, azonban néhány (például az Itala és a Panhard) ezt nem tudta megtenni, ugyanis ebben az esetben túllépték volna a súlyhatárt. ## A verseny A versenypálya környéki utakat a futam napján már hajnali öt órakor lezárták. A verseny előtt sorlást tartottak, ami eldöntötte a rajtsorrendet, valamint ekkor kaptak az egyes autók rajtszámot is. Minden autót egy-egy betűvel láttak el, ez A, B vagy C lehetett. Az A-nak és a B-nek a rajtnál (a véletlenszerű rajtrácson elfoglalt hely, bal vagy jobb oldal), a C-nek a lekörözéseknél volt megkülönböztető funkciója, ezt az előzetesen leglassabbnak ítélt versenyzők kapták, figyelemfelkeltésként a többiek számára. A Gordon Bennett-kupákkal ellentétben az itt indulóknak nem kellett betartani az egyes autógyárakhoz kötődő egyezményes színeket (ilyen volt például a német gyáraknál a fehér, az olaszoknál a vörös, a franciáknál pedig a kék). Ennek ellenére a legtöbb autó ugyanúgy a korábban megszokott hagyományos színekkel állt rajthoz. Az autókat hajnali hat órától kezdve másfél percenként indították. Elsőnek Fernand Gabriel indult volna, azonban rögtön az indulás előtt lefulladt a motorja, így a sorban mögötte következő Vincenzo Lancia már a rajtnál megelőzte. Őket a magyar Szisz Ferenc, Victor Hémery, Paul Baras, Camil Jenatzy, Louis Rigolly és Alessandro Cagno követte. Ketten voltak, akik már elrajtolni sem tudtak: Philippe Tavenaux és Marius Barriaux. Az utolsó induló, a 13C jelzéssel szereplő de la Toulubre (csak a vezetékneve ismert) 6:49:30-kor rajtolt. Az első kört Baras tette meg a leggyorsabban, körideje 52:25.4 volt, ezzel a kört követően már harmadikként haladt. A második kör végén már Baras vezetett, azonban nem sokkal később át kellett adnia az első helyet Szisznek. Ahogy a nap egyre magasabban állt, a hőmérséklet úgy kúszott egyre magasabbra, a pálya bizonyos pontjain 49 Celsius-fok is volt. Ez nagyban megnehezítette a pilóták dolgát, ugyanis az útburkolat olvadni kezdett a hihetetlen hőségben, és az első kerekekről visszaverődve a versenyzők, valamint a szerelők arcára, illetve szemébe került. Ezzel kapcsolatban a legrosszabbul J. Edmond járt, akinek már korábban eltört a szemüvege, így még inkább védtelen volt az útról felverődő kövek és egyéb dolgokkal szemben. A legtöbb kátrány az ő szemébe került, és hogy elkerülje a komolyabb szemsérülést, feladta a versenyt. A Fiatnál versenyző Aldo Weilschott a harmadik és ötödik kör között tizenegy pozíciót javított, a tizennegyedikről a harmadik helyre kapaszkodott fel, majd a Vibraye-i palánkon kipördült és kiesett. Az első napot Szisz zárta az élen, ideje ekkor 5:45:30.4 volt. Mögötte Albert Clément és a rendkívül gyengén rajtoló Felice Nazzaro állt. Az első napot követően még tizenhét autó volt versenyben, az utolsónak Sziszhez képest valamivel több mint két és fél órás hátránya volt. A versenyben lévő autók a parc fermében gyűltek össze, egy felügyelt, kivilágított helyen, amellyel azt akarták elkerülni, hogy a szerelők éjjel dolgozhassanak az autókon. Az első nap eredményei alapján rajtoltak a versenyzők másnap hajnalban, az első Szisz 5:45-kor, a többiek pedig mind-mind a hátrányuknak megfelelően, így Clément 6:11-kor, Nazzaro 6:26-kor és így tovább. Mivel az éjjel nem dolgozhattak az autóikon, így több versenyző, így például az élen álló Szisz és szerelője rögtön a bokszutca felé vette az irányt egy kerékcseréért és egy gyors szervizért. Mivel Clément-ék gyorsabban végezték a kiállással, Nazzaróék pedig ki sem álltak, az első három versenyző között jelentősen csökkent a különbség. Jenatzy és Lancia, akiknek egyébként egyaránt a szemük jelentette a legnagyobb problémát (az előző nap az útról felverődő kátrány miatt), feladták a versenyt, helyükre a tartalékpilóták kerültek. Ez Jenatzy esetében Burton volt, Lancia azonban kénytelen volt folytatni, ugyanis a tartalékpilóta a rajt idejére nem került elő. Elliott Shepard, aki az első napot negyedikként zárta, alig lemaradva Nazzarótól, rögtön a rajt után 30 percet töltött a szervizzel, így hatalmas hátrányt szedett össze az olasz pilótához képest. Később egy általa elkövetett hiba vezetett a kieséséhez. Georges Teste ugyancsak vezetői hiba miatt esett ki már a második nap legelején, Rigollynak pedig az autója hűtésével akadtak problémái, ami miatt a hetedik körben ő is kiesett. A második körben a könnyebb autó miatt Nazzaro rövid időre megelőzte Clément-t, azonban a tankolás után ismét visszaszorult mögé. Később Nazzaro újra előzni tudott, és az utolsó körre fordulva kettejük között kevesebb, mint egy perc volt a különbség. Szisz autóján a verseny végén eltört az egyik felfüggesztés, azonban az előnye akkora volt (több mint fél óra), hogy megengedhette magának azt, hogy óvatosabb versenyzéssel, de szerviz nélkül fejezze be a futamot. A két nap versenytávját összesen 12 óra és 12 perc alatt tette meg, ezen kívül nála mérték a legnagyobb sebességet is, 154 km/órával. Szisz 32 perccel előzte meg Nazzarót, aki három perccel előzte meg Clément-t. A negyedik Jules Barillier, az ötödik Lancia, a hatodik George Heath, a hetedik pedig Baras lett, aki a verseny leggyorsabb körét futotta. Utolsóként a Mariaux-ként ismert pilóta zárt, akinek a hátránya Sziszhez képest több mint négy óra volt. A kiesők közül legtöbben (René Hanriot, Louis Wagner, Vincenzo Florio stb.) műszaki hiba miatt adták fel a versenyt, ezen kívül volt néhány vezetői hiba is. Csak egyetlen versenyző, Edmond állt ki egészségügyi okok miatt. ## A verseny befejezése után, a francia nagydíj emlékezete Az első három helyezett a verseny után a nézők előtt átvehette a saját trófeáját. Szisz elmondása szerint az utolsó néhány körben nagyon izgatott volt, félt „minden apróságtól, amely elveheti tőle a győzelmet”. Szisz és a Renault győzelme után a gyár eladásai egy év alatt kis híján megduplázódtak, az 1906-os 1600 eladott autó 1907-re 3000-re nőtt, 1908-ra pedig ez a szám már 4800 volt. A korabeli sajtó véleménye szerint a verseny gyenge konkurenciája volt a Gordon Bennett-kupáknak, főként azért, mert a másfél percenkénti indítás miatt a versenyzők között gyakorlatilag semmilyen harc nem volt, mindenki a saját versenyét futotta, az óra ellen. Az ACF szerint túl nagy volt a nyomás a versenyzőn és vele utazó szerelőjén, amiért csak ők nyúlhattak az autókhoz. További vélemény volt, hogy a verseny végkimenetele nagyrészt a Michelin új innovációján múlt. A kisebb-nagyobb negatívumok ellenére az ACF úgy döntött, hogy a következő évben is megrendezik a versenyt. A szakmai, illetve szervezésbeli hiányosságok ellenére a verseny nagy népszerűségnek örvendett, így a következő évben Németország is úgy döntött, hogy szervez egy hasonló versenyt Kaiserpreis néven, amely a ma ismert német nagydíj elődjének számít. A verseny előzetes munkálatai során jött létre az Association Internationale des Automobile Clubs Reconnus (AIACR), a ma is létező Nemzetközi Automobil Szövetség jogelődje. Bár a Gordon Bennett-kupáknak több évvel hosszabb múltja van, valamint 1901-ben már rendeztek egy hasonló verseny Grand Prix de Pau néven (paui nagydíj), mégis ezt a versenyt tekintik az első igazi „nagydíj”-nak. Egészen az első világháborúig ez volt az egyetlen évenként megrendezett nagydíj, a korabeli sajtóban pedig gyakran „a nagydíj” névvel illették. ## Végeredmény

Diósgyőri Papírgyár

A Diósgyőri Papírgyár (DIPA Zrt.) 1782-ben alapított magyar papíripari cég, amely az ország egyetlen bankjegy- és biztonságipapír-gyártó vállalata. Miskolc-Diósgyőr Felsőgyőr városrészében, a Hegyalja út 203/1. szám alatt található, és Papíripari Múzeumot is működtet. Diósgyőrben Martinyi Sámuel 1782-ben alapította a papírmalmot, és 1836-ig, haláláig vezette. Örökösei 1842-ben eladták az üzemet Fiedler Károly kassai kereskedőnek és társainak, akik már működésük elején komoly sikert értek el a papírgyár termékeivel az 1846-os ipari kiállításon (elnyerték a kiállítás nagy ezüstérmét), amivel megteremtették szakmai tekintélyüket a hazai papír-iparágban. Ennek következtében állami megrendeléseket kaptak (például a gyár minőségi, vízjeles papírjaira), aminek a volumene az idők folyamán csak nőtt. Termékeik kiváló minősége révén a 19. század második felében is sikerült az élen maradniuk. A papírgyár új tulajdonosa 1879-ben Kolba Mihály iglói papíripari szakember lett, aki vette meg az üzemet. A gyárban sokáig megtartották a papírkészítés hagyományos módszerét, még az első hengerszitás papírgép 1890. évi termelésbe állítása után is fennmaradt a merítőszitás technológia. Erre az időszakra is esik szakmai elismerés: az 1900-as párizsi világkiállításon a papírgyár elnyerte a kiállítás nagy aranyérmét. A Kolba Károly vezette gyárban a századforduló idején komoly fejlesztésekbe kezdtek, megvásárolták a környező telkeket, új gyártelepet építettek, műszaki fejlesztéseket hajtottak végre. Az első világháború utáni helyzet azonban nehéz helyzetbe hozta a vállalkozást, és 1925 végén – a Magyar Nemzeti Bank pénzügyi közreműködésével és vezető szerepével – részvénytársasággá alakultak. Az új struktúrában a cég sikerrel vészelte át a nagy gazdasági világválságot is. A második világháború idején a gyár egyik terméke volt az a rossz emlékű műbőrféleség, amit katonai bakancsok készítésére használtak. A háború után az államosítás volt a legfontosabb esemény a papírgyár életében. Az ötvenes években technikai korszerűsítések sorát hajtották végre, és a termelt mennyiség folyamatosan nőtt. 1963-ban a gyár a Papíripari Vállalat nevű tröszt része lett, ettől kezdve beindult a tömegtermelés, és megkezdődött a papírfeldolgozás is. 1990-ben, a rendszerváltás idején a gyár leányvállalat lett, majd 1993-ban a Pénzjegynyomda tulajdonába került, és azóta újra részvénytársaságként működik. A papírgyár mai tevékenysége bankjegy-, okmány-, érték-, jegyalappapírok, vízjeles nyomópapírok, illetve biztonsági kartonok gyártása. ## A magyarországi papírgyártás kezdetei Magyarországon a papír alkalmazása nehezen indult, mert az írástudók és a megbízók – a megszokás és az élettartam okán – sokáig inkább a pergament részesítették előnyben. Károly Róbert és Nagy Lajos korában az itáliai kapcsolatok fejlődése révén került Magyarországra kereskedelmi mennyiségű papír, amit főleg Budán, Pozsonyban, Kassán és Brassóban értékesítettek. Az első ismert, papírra írt dokumentum Pozsonyban, Károly Róbert udvarában íródott, Gentilis bíboros 1310. május 1-jei keltezésű oklevele. Anyaga egy 172×235 milliméter méretű, valószínűleg itáliai eredetű lap, és a Magyar Nemzeti Levéltár őrzi. A papír végül a 15. századtól vált általánosabban használttá, elsősorban olcsósága miatt (a pergamen huszonötször volt drágább). Az első magyar papírmalmot Lőcsén működtették, amiről Sperfogel Konrád lőcsei bíró Diárium című városi krónikájában olvashatjuk, hogy 1530-ban leégett. Hazai papírmalmok ennek ellenére csekély számban működtek, amiben szerepe van a török megszállásnak is. A 16. század végén két papírmalom a Felvidéken, négy Erdélyben létesült. Lassú fellendülés csak a 18. században indult meg, de a magyar malmok sem kapacitásban, sem minőségben nem tudták felvenni a versenyt a német, olasz és osztrák papírral. A 18. században Bécs eleinte nem gátolta a magyarországi gyáralapításokat, de hamarosan változott a helyzet, a század végén királyi rendelet jelent meg: „A finomabb gyártmányok készítése és azok eladása is Magyarország felé a német örökös tartományoknak legyen fenntartva.” Ettől kezdve a gyáralapítási beadványokat bürokratikus eszközökkel igyekeztek bonyolultabbá tenni, „százféle nehézséggel” akadályozni. A hazai papírmalmok átalakítása papírgyárakká a 19. század elején kezdődött. Kossuth Lajos kezdeményezésére 1842-ben jött létre az Ipartestület, amelynek elsőrendű célja az hazai iparosítás elősegítése volt. Ezt használta fel Fiedler Károly, aki éppen abban az évben vette át a diósgyőri papírmalmot. Kossuth, az 1846. évi, első magyar iparműkiállítás papíripari vonatkozásairól (is) részletes beszámolót készített az Országos Ipartestület számára. „Honunkban a papirosmalmok száma a százat bizonnyal meghaladja; terményeik azonban csak igen kevéssé valának az első műkiállításon képviselve” – írta. A „diós győri merített papír gyár” azonban részt vett a kiállításon, és az ott gyártott papír minőségét oklevéllel ismerték el. ## A diósgyőri papírgyár története A 18. század elején a diósgyőri uradalomban két vízimalom, hat ser- és pálinkafőzőház, egy kölesőrlő malom és egy kallómalom működött, majd nem sokkal később felépült egy fűrészmalom is, amit a Bükk-vidék erdőségei faanyagának feldolgozása indokolt. A század közepe táján Fazola Henrik létesített kamarai engedéllyel vasolvasztó és vasverő hámorokat. ### Az első alapítási kísérlet A diósgyőri papírgyártás – akkoriban „fehér mívesség”-nek nevezték – elindítása először 1770 körül merült fel. 1773 januárjában kamarai megbízólevéllel Altmann Ernő csehországi papírkészítő mester érkezett Diósgyőrbe. (Altmann már korábban, 1743-ban is járt a környéken, akkor Csabán, a Hejő patak mentén létesített papírmalmot, amely azonban gazdaságtalanná vált, és gabonamalommá alakult.) Megérkezése után Altmann jelentkezett a diósgyőri uradalom vezetőjénél, Szőllőssy Ferencnél, és bemutatta iratait. Azonnal munkához látott, és az ispánnal végigjárta a Szinva völgyét. A legalkalmasabbnak a Szinva Diósgyőr fölötti egyik szakaszát találta, ahol a vízfolyás elég gyors, emiatt télen sem fagy be, és ahol már 70 éve működött egy kallómalom. A papírmalom terveit Joseph Forschel és Joseph Obenxünther készíttette el. A ma is meglévő tervrajzok az osztrák technológiának megfelelő gyárépületet mutatnak, ahol 4–8 munkás dolgozhatott. A beruházás összköltsége forint 30 krajcár volt, amit Szőllőssy drágállt, és e véleményét megküldte a kamarának, Pozsonyba (Altmann már ezt megelőzően eljuttatta ide a terveit), egyben azt is javasolta, hogy az építkezéssel és majdan a működtetéssel is őt bízzák meg. A kamara tanácsa február 24-én tárgyalta az ügyet, ahol nemleges vélemény alakult ki, de a végleges döntéshez Szőllősytől még további állásfoglalást kértek. A beérkező felemás vélemény birtokában március 16-án nem javasolták az uralkodónak a beruházás elfogadását. A végleges elutasító határozat június 9-én született meg, egyben Altmannt visszarendelték Csehországba. A határozatot később áthúzták, és elképzelhető, hogy valamikor ismét elővették és újratárgyalták a javaslatot. ### A papírmalom alapítása A diósgyőri papírmalmot a Gömör vármegyei Rochfalváról érkező Martinyi Sámuel alapította, de létesítésének időpontjáról nincs pontos adat, csupán közvetett bizonyítékok alapján következtettek arra, hogy a papírmalmot 1782-ben állították üzembe. Elképzelhető, hogy a papírmalom az előző telepítési javaslat újratárgyalása eredményeként létesülhetett. Egy 1898-ban megjelent, A magyar Korona Országának Gyáripara című kiadvány 1769-es dátumot ad meg a papírgyár alapításával kapcsolatban, de a forrása nem ismert. Az 1782-es alapítás időpontját bizonyító erejű irat egy céges levélpapír, amelyet Kolba Mihály (1879-től a papírgyár tulajdonosa) készíttetett az 1896-os ezredéves kiállításra. Ezt a dátumot más későbbi dokumentumok is ismertetik. Az első vízjeles (dátumozott) diósgyőri papíron az 1802. október 2-ai dátum olvasható. A malomépítést feltehetően az udvar abbéli belátása tette lehetővé, miszerint a térségben nem működött papírmalom, pedig a jelentések, elszámolások és egyéb hivatalos iratok elkészítéséhez komoly papírmennyiségre volt szükség. Ezt a lehetőséget használta ki Martinyi Sámuel, aki a Rochfalván sikeresen működő papírmalmát adta fel a diósgyőri kedvéért. Tőle is ismert egy 1800 novemberéből származó kérvény. Martinyi évi 15 forintért kibérelte a „Görbe part” alatti területet, és az Altmann terveitől kisebb, a rochfalvaihoz hasonló malmot (háromkerekű, 30 kalapácsos zúzóművel, egy hollandival és egy káddal) működtetett. Ezt követően hosszú ideig nem találni adatot a diósgyőri papírmalommal kapcsolatban, csak I. Ferenc gyárstatisztikai felmérése kapcsán bukkant fel említés egy Diósgyőrbe tervezett fegyvergyárral kapcsolatos jelentésben: „A papírmalmot három hónapon belül át lehetne alakítani csőhámorrá.” A papírgyártást veszélyeztető tervből végül nem valósult meg semmi. Martinyi Sámuel komoly nehézségek közepette működtette papírmalmát, elsősorban a minőségi rongyellátás okozott nehézséget. Martinyi 1836-ban elhunyt, özvegye, Farkas Mária pedig nem tudta folytatni a termelést, mert legjobb szakembere, Mihály Sámuel papírkészítő legény is meghalt. A papírmalmot ezért 1838-ban felajánlotta megvételre a kincstárnak, de nem kapott választ. Végül árverést rendezett, és Fiedler Károly kassai kereskedő és társai (Sandoss, máshol Sandorasz Ernő kassai, Gotthard György szepességi és Lichtenstein József miskolci kereskedő) kezébe került a malom. Fiedlerék 1842. november 1-jétől tizenkét évre szóló bérleti szerződést kötöttek az uradalommal, a nevét pedig Császári és Királyi Papírosgyárra változtatták. ### A diósgyőri papírgyár első évei A diósgyőri papírmalom Martinyi Sámuel tervei szerint valósult meg, és a termelés – a megváltozott név ellenére – még ezekben az időkben is sokkal inkább manufakturális, mint gyári, ipari jellegű volt. Mindazonáltal a napóleoni háborúk időben és térben messzire ható konjunkturális hatásai megteremtették a későbbi gyáripari tevékenység alapjait. Az 1842-ben, Kossuth Lajos kezdeményezésére megalakult Ipartestület első kezdeményezése az Országos Ipari Kiállítás megszervezése volt. Az 1842. június 20-án kelt meghívó levél ellenére a diósgyőri papírüzem nem tudott részt venni a kiállításon, Fiedler Károly még épp csak az átvételt intézte (más természetű vállalkozásai termékeivel azért jelen volt a kiállításon). Maga a kiállítás kissé elhamarkodott volt (mindössze 213 iparos állított ki, összesen 298 tárgyat), ezt később Kossuth is elismerte. Az 1845. évi rendezvény után az újabb kiállítást, komolyabb előkészítő munkát követően, 1846-ra hirdették meg. Az előkészületekről a Hetilapok 1846 tavaszán számolt be: „...kíváncsiak voltunk kissé hírét venni, hogy kik és mit küldöttek immár a kiállításra. Mert valóban érdekes mind a két kérdés megoldása... És gyönyörünkre, és megnyugvással, és az elismerés érzetére fakadva értesültünk arról, hogy a vállalkozók névsora úgy, mint a küldemények lajstroma a föllebbi két tekintetben igen örvendetes... Papír jő Fiuméből, Hermaneczről, Körmöczről, Nagy Szlabosról, Chorepából, Murányból, talán Diós-Győrből.” Diósgyőr természetesen részt vett a kiállításon, és a bíráló bizottság nagy ezüstéremmel jutalmazta a diósgyőri papírokat, a díszes oklevelet többek között Kossuth és Batthyány írta alá. Az oklevél szövege: „Bizonyítvány, melyben a Magyar Iparegyesület kedves kötelességének ismeri a Diós-Győri merített papírgyárnak azon jelessége felől, mellyet az 1846.iki harmadik magyar országos iparműkiállításra beküldött posta, iroda, s fogalom papíroknak különös és a külföldieket fölül múló jósága által kitüntetett azt, hogy ez alkalommal neki a nagy ezüst érdempénz megítéltetett legyen ünnepélyesen kijelenteni, s azt a dicséretes pályának további előmeneteles folytatására a honi műipar virágzásának érdekében hazafiúi bizodalommal serkenteni. Költ Pesten május 27.-én 1847” Ez az országos kiállítás már jóval szélesebb körű volt: hetven iparág képviseletében 516 kiállító vett részt. A kiállításon a többi papírgyártó is szépen szerepelt: nagy aranyérmet nyert a fiumei, kis aranyérmet a hermaneci, míg nagy ezüstöt – Diósgyőr mellett – a körmöci és a nagyszlabosi gyár kapott. Az oklevél szövegéből fontos kiemelni „a külföldieket fölül múló” kitételt, ami azért is fontos, mert a jó minőségű rongy alapanyag (ami a jó minőségű papír gyártásának feltétele volt) beszerzése az egész országban, az összes papírgyár számára komoly gondot jelentett. Fiedler azonban jó üzleti kapcsolatai révén mindig hozzá tudott jutni megfelelő alapanyaghoz, ezzel együtt a minőségi papírt kívánó állandó megrendelőkhöz is. A diósgyőri papírgyár már az 1840-es évek közepén széles körben árusított, nagy vevőköre, több raktára és lerakata volt, elsősorban a társtulajdonosok lakóhelyén, Kassán Fiedler Károlynál, Iglón Hermann Adolfnál. A későbbiekben Pesten és Erdélyben is berendezkedtek a raktározásra, amikor tovább bővült a termelés, és az 1840-es évek végétől egyre fokozódtak az állami megrendelések (a királyi kamara például a gyár vízjeles papírjainak is állandó vevője volt). 1846-ban, az iparkiállítás évében, Diósgyőrben 24 féle papírt állítottak elő. Az üzleti, hivatali világban általában használt koncept vagy fogalmi papírból kis és nagy alakú, közönséges méretű és regeszt fajtát, a kancelláriai, vagyis irodai papírból fehér és kékes színben gyártották ugyanezt a választékot, de készítettek csomagolópapírt, regál papírt és háromféle könyvkötő lemezt is. Az 1840-es években egy rizsma (6 kilogramm) írópapír ára 6 forint, a csomagolópapíré 10 forint, a posta veliné 15 forint volt, míg 100 bécsi font (1 bécsi font=0,56 kilogramm) könyvkötőlemez 18 forintba került. ### A 19. század második felében A papírgyártás iparosodásával együtt járt az új, nagyobb termelékenységet biztosító technológiák bevezetése. A diósgyőri gyár vezetői azonban – jól megfontolt elhatározásból – nem ezt az utat választották, mert bevezettek ugyan újításokat is, de megmaradtak a régi típusú, finomabb papírok készítésénél. Olyan termékeket gyártottak, amelyek megfeleltek a gyár adottságainak, a kiváló szakemberek felkészültségének. Még később, a papírgép termelésbe állítása után is fennmaradt a merítőszitás technológia. Így biztosították a versenyképességet a géppapírok bizonyos fajtáival szemben, és így maradtak meg, sőt fokozódtak az állami megrendelések. A Diósgyőri Papírgyár termékeinek jó minősége révén sikerült élen maradnia a 19. század második felének növekedő gazdasági versenyében is. Valószínűleg 1846-ban került a Diósgyőri Papírgyárba a kiváló szakember, a gyár műszaki vezetője, Greutter Antal. Greutter az ausztriai Welsből származott, és egy levélből tudni, hogy a vezetőség „külföldről bajjal és nagy igyekezettel” szerződtette. Tudását, szakértelmét olyannyira elismerték, hogy meglehetősen nagy önállóságot kapott, fontos kérdésekben dönthetett, levelezhetett, szerződéseket írhatott alá. Később, az 1860-as évek végén bekerült a tulajdonosi körbe, mikor is az egyik tulajdonostárs, Lichtenstein György tulajdonrészét vette át. A gyár másik fontos szakembere Podhorányi Antal volt. Ősi nemesi családból származott, azonos nevű édesapja nemes ember, papírgyártulajdonos volt Kisszebenben. Pécsújfaluban máig állnak a Podhorányi-féle polgárházak. Fia eredményeit a millenniumi ünnepségek kapcsán 1897-ben az Országos Iparegyesület Ezüst Munkásérem kitüntetéssel ismerte el. E két, európai szintű szakembernek volt köszönhető, hogy a gyárban komoly műszaki változásokat is bevezettek, ami további lendületet adott a termelésnek. Az 1870-es évek végére azonban abbamaradtak a további fejlesztések, feltehetően tőkehiány miatt. Az 1842-ben induló négy tulajdonostárs közül ekkor már csak Fiedler maradt meg, Lichtenstein György helyébe Greutter Antal lépett, Gotthard György meghalt 1871-ben, üzletrészét tíz rokon vitte tovább, Sandorasz Ernő részét Kollmann Vilmos kassai üzletember vette meg. Végül a tulajdonosok – további beruházások helyett – eladták a gyárat. Az szóló adásvételi szerződést Megay Adolf ügyvéd készítette el, és 1878. július 8-án írták alá. Az új tulajdonos 1879-től Kolba Mihály, Iglóról származó, tapasztalt papíripari szakember lett. A papírgyár köré az idők folyamán munkáslakások épültek, egyszerű, szoba-konyhás épületek, ahol meglehetős zsúfoltságban élhettek a munkások és családjaik. A gyár területén csak a tulajdonosnak és az igazgatónak volt lakása. A korabeli munkáskolónia a Kolba Mihály által készített kiváló térképekről ismert. A születési és halálozási anyakönyvek szerint a kolóniára a háromgyermekes családok voltak a jellemzőek. A gyárban a század közepétől megjelentek a női munkavállalók is, és ismert az első női alkalmazott neve: özv. Fábián Rozália, aki 60 éves korában hunyt el a kolónián. A diósgyőri plébánia anyakönyvében (Matricula) a neve után a „Mola Papiracea” (Papírmalom) megjegyzés áll. A gyárban 1876-ban 36 munkás dolgozott, az alkalmi munkások száma 5–10 fő volt. A hazai papírgyárak között egyedül a diósgyőriben volt munkaközi szünet: 1–1 óra reggel és délben, a napi műszak 13 és fél óra volt (a szünetekkel együtt). Az átlagkereset az 1890-es években 12–15–20 korona volt. Kolba Mihály, alig két évvel a gyár megvétele után műszaki fejlesztésekbe fogott, majd az 1890-es párizsi világkiállításon megvette a svájci Escher Wyss cég 150 centiméter széles hengerszitás papírgépét, négy hollandival együtt (egy ilyen gép ára akkoriban 150–200 ezer korona volt), s ezek munkába állításával jelentősen nőtt a termelékenység: míg 1846-ban , mintegy papírt állítottak elő, addig 1885-ben már , a napi termelés 200 kilogrammról 540 kilogrammra nőtt. A gép munkába állítását követő évben Kolba tiszta bevétele volt, ami igen kiemelkedőnek mondható. Ehhez hozzájárult az új, nagyobb teljesítményű víz- és gőzerőgép telepítése is. A korszerűsítésre – az objektív szükségszerűségen túl – a gyár 1890-ben bekövetkezett leégése miatt is szükség volt. Ettől az időszaktól kezdve beszélhetünk gyárban ipari termelésről, végső soron a mai értelemben vett papírgyárról. Mindezek a változtatások a kiváló szakembergárda aktív közreműködésével valósult meg, miközben a gyár változatlanul megtartotta a hagyományos termékeit is. A Diósgyőri Papírgyár közben folyamatosan részt vett a hazai és a külföldi szakkiállításokon. A legnagyobb elismerést az 1900-as párizsi világkiállításon érte el, ahol a termékei elnyerték a kiállítás nagy aranyérmét. Az 1885. évi Országos Általános Kiállításon nagy aranyérmet nyertek, és megkapták a Budapesti Diplomát. A „...kiállított fogalmazvány, iroda, finomabb író és velinpapírból álló, s részben légszárított merített papír-utánzatok, mind jó és hibátlan minőségűek, s erős enyvezésűek voltak” – írták az indoklásban. Fontos volt az 1896-os millenniumi ünnepségek kiállításán elért eredmény is, ahol a gyár millenniumi nagy érmet nyert. Ezekkel a sikerekkel a papírgyár már nem csak a hazai, de a nemzetközi papíripar élvonalába is bekerült. A termelési korszerűsítés mellett rendkívül fontos volt a még mindig élő feudális jellegű rendszertől való elszakadás, a gyártelep földterületének a megvásárlása, a gyár tervezett bővítése. Kolbáék e törekvései áthúzódtak az 1900-as évekre, hatásuk pedig egyértelműen ekkor mutatkoztak meg. A vezetés 1877-ben tízéves föld- és vízhasználati bérleti szerződést kötött a diósgyőri uradalommal, amit azonban hamarosan felbontottak, és a földterületet megvásárolták, csak a vízhasználat rendje és módja maradt a régiben. Némi huzavona után a pénzügyminisztérium 1882. május 11-én engedélyezte az adás-vételi szerződés megkötését. Az ezt követő években a „Kolba és fia” (máshol „Kolba és fiai”) cég még további tíz ingatlant vett meg (az ügyletek az 1900-as évekre is áthúzódtak), és a gyárterület bővítése ezután is tovább folytatódott. E vásárlásokkal megszerezték a szükséges területeket, bővíthették a gyárat. Olyan termékeket gyárthattak, melyek segítségével a gyár megtalálhatta a helyét a tőkés gazdaság fokozódó versenyhelyzetében. ### A 20. század első fele A papírgyár új beruházásaként 1904. június 14-én elkezdték egy új telep, az „alsógyár” építését a gyártól mintegy 500 méterre, ahol a finom papírhoz fel nem használható hulladékot dolgozták fel. Ebben az időben gondot jelentett – nem csak a diósgyőriek számára –, hogy a nyomdák, újságkiadók és más papírt felhasználó cégek sok külföldi papírt használtak, ezért csökkent a hazai papírok iránti kereslet. Ezért a vallás- és közoktatási miniszter intézkedést hozott, aminek értelmében az iskolai füzetekhez, jegyzetekhez csak magyar papírokat szabad felhasználni, s az ellenőrizhetőség miatt közzétették a magyar papírgyárak vízjeleit. 1903-ban tovább bővítették a kört, és a minisztériumok és más hatóságok számára is előírták a hazai papírok használatát. Diósgyőr igen jól szerepelt, az öt ajánlott hazai papírgyár között volt, és így bőven kapott állami megrendeléseket, ami több évtizedes biztonságot jelenthetett számára, ráadásul az állami szállításra vonatkozó szerződést többször is meghosszabbították. Diósgyőrben 1925-től már bankjegy alappapírt is gyártottak. Kolba Károly egy 1915. július 6-i keltezésű szerződésben két fiának, Viktornak és Róbertnek ajándékozta a gyár őt megillető 1/2-ed részét. A harmadik fiú, Miksa már korábban meghalt, és a szerződés kiegészítéseként özvegye, Munster Ella számára 6000 korona erejéig haszonélvezeti jogot jegyeztek be. Kolba Károly az 1920-as évek végén elhunyt tífuszban. Vegyészmérnök fia, Kolba Róbert lett a gyár igazgatója, akit később, 1932-ben kormányfőtanácsossá neveztek ki. Kolba Viktor a gyár mindenese volt, ő vitte a napi ügyeket, ő felelt a munkásfelvételtől a munkavédelemen át a raktározásig mindenért. Az első világháború után, a trianoni békeszerződés következtében a papíriparnak 23,4%-a maradt az új országhatárokon belül, míg a nyomdaipar 89,2%-a maradt itt. Mindez komoly ellátási feszültséget okozott, a papírgyárak képtelenek voltak teljesíteni az igényeket. A háború utáni években folyamatosan a finánctőke vette át a szerepet a papíriparban (is), és ennek pozitív eredményeként új papírgyárak is jöttek létre. A Diósgyőri Papírgyár berendezései lassan elavultakká váltak, a gyár termékei iránt – beleértve a reprezentatív papírokat is – csökkent a kereslet. Ezért elkerülhetetlenné váltak a korszerűsítések, az új beruházások. A tulajdonosoknak – Kolba Róbertnek, Kolba Viktornak és Kolba Mihálynak (az „öreg” Kolba Mihály unokájának) – azonban nem volt ehhez forrásuk, a megoldást a szükséges tőkebevitelre csakis a részvénytársasággá alakulás jelenthette. A tárgyalások a Magyar Nemzeti Bankkal kezdődtek meg, és ennek értelmében 1925. december 31-én megalakult a Diósgyőri Papírgyár Részvénytársaság, az alakuló ülés a Nemzeti Bank miskolci irodájában volt. A bank vállalta, hogy a tervezett korszerűsítésekhez biztosítja az anyagi fedezetet, a jegyzőkönyv szerinti módon: „Részvénytársaságunk átvette a Kolba M. fiai Diósgyőri Papír és Papírlemezgyára cég diósgyőri papírvállalatát és szavatolunk azért, hogy a gyár 1925. évi december hó 21. napja után a következő új gépeket és az azok felállításával kapcsolatos berendezéseket szerezte meg: 1 drb síkszitájú papírgép felszerelve, 4 drb Hollanderőrlő gép, 1 drb simító kalander, 1 drb keresztvágógép (Querschneider), 1 drb Kollergang, 1 drb 250 HP egyenáramú gőzgép, 2 drb 150 m2 kazán túlhevítőkkel, 1 drb kisebb vágógép, új közlőművel, szűrőtelep gépi berendezése, 1 drb szivattyú és ehhez szükséges csővezeték, 2 drb felvonó, 3 drb elektromotor, enyvezési berendezés, lakatos és javítóműhely berendezés.” A szerződések értelmében az ügyek vezetését – a bank megbízásából – az Első Magyar Papíripar Rt. (EMPI) vette át, és a gyár bel- és külképviseletét is ők látták el, de a gyár vezetői Kolbáék maradtak. Az új feltételek között a gyár teljes termelésére megvolt a kereskedelmi fedezet, egy részét az MNB kötötte le, másik részét az EMPI vette át. Az új fejlesztéseknek eredményeként a gyár viszonylag jó berendezésekkel ellátott üzem lett, ahol adottak voltak az új követelményeknek megfelelő termelés alapjai. Kolbáék eredetileg úgy gondolták, hogy a tíz évre kötött szerződés lejártáig vissza tudják fizetni a kölcsönöket, és így vissza tudják szerezni a teljes irányítást. A gazdasági helyzet azonban nem kedvezett nekik, sőt a banktőke ereje tovább nőtt, így a részvénytársaság eredeti felállása továbbra is megmaradt. Mindezek tetejébe éreztetni kezdte a hatását az a tény, hogy a bank által finanszírozott korszerűsítés használt gépekkel történt meg, a 165 centiméteres Salzer-féle papírgépet például Ausztriában selejtezték le. A pillanatnyilag előnyösnek látszó üzlet tehát magában hordozta a gyors műszaki elavulást. A nagy gazdasági világválság idején a papírárak erősen estek, de a gyár eredményei még megfelelőek voltak (1931-ben a tiszta nyereség pengő volt, és a részvényesek is kaptak osztalékot). A nehézségek ellenére a gyár elég jól termelt, annyira, hogy külföldről toborzott szakmunkásokat az osztrák Wochenblatt című lapban közzétett hirdetésben, amire természetesen rengetegen jelentkeztek egész Európából. A feltehetően több pozitív elbírálás közül két dolgozóról tudni, akit ekkor vettek fel a gyárba: az egyik Josef Neuhold kiváló osztrák papírgépvezető, aki később magyar állampolgár lett, a másik Mány Gyula szászsebesi lakos volt, aki a péterfalvi papírgyárban szerzett tapasztalatokat, és a temesvári felső kereskedelmi iskolát is elvégezte. Források szólnak arról, hogy az idegenből jött szakemberek jól beilleszkedtek a gyári kollektívába, és ők is tevékeny részt vállaltak a gyár századeleji jó hírnevének visszaszerzésében. A gyárban 1939–1940-ben kikísérleteztek egy olyan műbőr anyagot (hulladékbőrt papírmasszával és vízhatlanító adalékkal kevertek), amelyet eredetileg könyvkötészeti célra, vagy oklevelek számára fejlesztettek ki. 1942-ben a Magyar Királyi Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet a rostbőrlemezt alkalmasnak találta cipőgyártás céljára: „A minta talpbélés céljára mint bőrpótló anyag alkalmas.” A gyártásra vonatkozó döntés már a háborús készülődés keretében került sor, a termelés az „alsógyárban” történt. A háborús felkészülésre utal az is, hogy időközben titkos légoltalmi beruházásokat is végeztek, amiről az Iparügyi Minisztérium 34 244 (XVII) VI. 1939 számú, szigorúan titkos levelében kért tájékoztatást. Az esetleges ellátási problémákra felkészülve a gyár vezetői saját sertéshizlalda létesítését határozták el (az ellátással nem is volt probléma a háborús években). A gyárban közvetlenül a háború kitörése előtt 206 munkás dolgozott, és a háború alatt – hadiüzem lévén – a behívások alól többször felmentést kaptak, így a létszám gyakorlatilag nem csökkent. A gyár gépi berendezései azonban az 1940-es évekre elavulttá váltak, a dolgozók toldozták-foldozták a gépeket, de ez nem javított műszaki állapotukon, csak a termelés fenntartására voltak alkalmasak. Pedig a papírpénz alapanyag gyártására a fokozódó bankjegykibocsátás miatt szükség volt. A második világháború végére a gyár leromlott, elszegényedett állapotba került. A német csapatok el akarták szállítani a gépeket, de a dolgozók és a vezetők leszerelték a fontosabb alkatrészeket, és cellulózhalmok alá rejtették, így mentve meg azokat. ### A II. világháború után A háborús időszakban az üzem páncélszekrényét feltörték, irodáját kirabolták (ekkor tűnt el a 10 centiméter átmérőjű, 2–3 milliméter vastagságú párizsi nagy aranyérem is), az iratok elégtek, így rengeteg, a gyár történetének fontos dokumentuma is megsemmisült. A szovjet csapatok 1944. december elején érkeztek Miskolcra. A papírgyárral kapcsolatban ebből az időből fennmaradt egy jegyzőkönyv a gyárban meglévő készpénzről, amelyet Pavel Gyuskov műszaki hadnagy és Szokolovszky Károly főkönyvelő vett fel december 13-án. A készpénzt a papírgyár főkönyvelőjénél helyezték el. Egy másik, december 22-én kézzel írt levélben Gyuskov olajat kérvényezett a generátorhoz és a tető lefestéséhez, amit már a munka újrakezdéséhez tett első lépésként lehet értékelni. A háború nem okozott komolyabb kárt a papírgyár épületeiben és berendezéseiben, ezért a diósgyőri volt az első munkát kezdő papírgyár. A termelés 1945. február 12-én, egy másik forrás (a Diósgyőr Papírgyár Rt. 1947. évi közgyűlési beszámolója) szerint 1945 márciusában indult meg. Először rotációs papírt (újságpapírt), majd bankjegypapírt is gyártottak. A termelés ebben az időszakban természetesen nem lehetett gazdaságos. 1945 és 1947 között nem történt semmiféle üzemfejlesztés, és a korszerűtlen berendezések miatt felmerült a gyár végleges leállításának a lehetősége is. Minthogy azonban – minden nehézség ellenére – évről évre növelni tudta a termelését (1945: 1175 tonna, 1946: 1313 tonna, 1947: 1664 tonna), a gyár megmenekült, és 1948-ban a Diósgyőri Papírgyárat államosították. Az első munkásigazgató Konczwald Imre volt. Az államosítás után megkezdődtek a papírgyár fejlesztésének tervezési munkálatai, de a tényleges korszerűsítés csak 1952-ben indulhatott el. Ekkor először a gőzgépes meghajtást elektromos hajtásra cserélték, felszámolták az addigi transzmissziós meghajtást, új csatornarendszert alakítottak ki, megoldották a szennyvíztisztítást, a fa tetőszerkezeteket vasbetonra cserélték, megfelelő oldal- és felsővilágítást valósítottak meg. A fejlesztések következtében 1948-ban az üzem termelése meghaladta a 2200 tonnát, és 1955-ig folyamatosan 2500 tonna körül mozgott. Ezt követően némi visszaesés volt megfigyelhető (2400 tonna körüli értékre), ami azonban azt jelezte, hogy a gyárban ismét elkezdtek a minőségi papírok gyártásával foglalkozni, sőt ettől kezdve ez a Diósgyőri Papírgyár termelési filozófiája is lett. A nyersanyaghelyzet azonban továbbra is problémát okozott, nagy nehézséget jelentett megfelelő minőségű alapanyaghoz jutni. Pfaff Hugó, a gyár későbbi főmérnöke sikeres kísérleteket folytatott arra vonatkozóan, hogy az importcellulózt ki lehessen váltani. Hazai textilhulladékból (lenkócból és lenkender kártolási hulladékból) állította elő azt a rongyféle anyagot, amellyel 50%-ban lehetett helyettesíteni a cellulózt. Más újításokat is bevezettek: például itt alkalmazták először a paraffinenyvezést, amivel a nagy (18–22%) töltőanyag-tartalmú illusztrációs papír esetén is sikerült jó eredményeket elérni. A Diósgyőri Papírgyárat a kormányzat 1958. április 2-án, 175 éves fennállása alkalmából a Munka Vörös Zászló érdemrenddel tüntette ki. A papírgyárban 1956–1957-ben komoly rekonstrukciót hajtottak végre. A cél változatlanul a különleges papírminőségek gyártása volt, az NDK-ból, a freibergi PAMA cégtől vásárolták meg az ehhez szükséges gépi berendezéseket, és ezen kívül is számos korszerűsítést hajtottak végre. Az új gépsor 1957. április 12-én kezdett termelni. A beruházás annyira jelentős volt, hogy akkoriban „harmadik gyáralapításról” beszéltek. A gyárban komolyan javították a szociális körülményeket is, az alsógyár épületéből pedig 21 lakásos lakóházat alakítottak ki. A Diósgyőri Papírgyár – az országos általános struktúraátalakítási hullám részeként – az 1963-ban létrehozott, a papírgyárakat és a papírfeldolgozó üzemeket egyesítő Papíripari Vállalat egyik gyára lett. A vállalaton belül megindult a profiltisztítás, ami a diósgyőri gyár számára előnyökkel és hátrányokkal is járt. Egyfelől megmaradtak a különleges minőségi papírok, másfelől új papírféleségek gyártását is megkezdték (más helyről ideszállított gépek segítségével), és megindult a papírfeldolgozói rész kialakítása is. 1964-ben kasírozó gépet helyeztek üzembe a Játékkártyagyár beruházásában, 1967-ben tejespalackzáró korongokat gyártó gépeket hoztak a Budai Dobozgyárból, majd cukrásztálcákat és sajtdobozokat is kezdtek gyártani, Csepelről egy újabb papírgépet hoztak át. A termelési volumen ennek megfelelően megugrott, a dolgozói létszámot is jelentősen bővítették. Míg 1966-ban 229-en dolgoztak a gyárban, addig 1970-ben a létszám már 455 fő volt. Figyelemre méltó az is, hogy az 1966-ban gyártott papírok átlagos négyzetmétertömege 116 g/m2 volt, és ez 1970-ben már 136 g/m2-re emelkedett. Az össztermelés 1980-ban 5867 tonna volt. A tömegtermelés mellett ekkor is fontos termékei voltak a gyárnak a minőségi papírok: a szép nyomópapírok, a személyi okmányok és a bankjegyek papírjai, a bélyegpapírok, a kártyapapírok és a rajzpapírok (a főként műszaki rajzokhoz használt rajzpapírok közkeletű elnevezése – utalva a Diósgyőri Papírgyár névre – „dipa” volt). ## A Diósgyőri Papírgyár napjainkban A rendszerváltáskor, 1990-ben a Diósgyőri Papírgyár leányvállalati rangot kapott. 1993-ban a Pénzjegynyomda Zrt. tulajdonába került, és azóta újra részvénytársaságként működik. A cég 1995 és 1997 között nagyszabású gépi beruházást hajtott végre, amivel megvalósultak a modern, biztonságipapír-gyártás feltételei. Üzembe állítottak egy olasz gyártmányú papírgépet is, így lett alkalmas a papírgyár a korszerű követelményeknek megfelelő, speciális védelmi elemekkel ellátott papírok gyártására. Fontos dátum a gyár történetében 2002, mert ekkor szállítottak külföldre először bankjegy alappapírt. Egyéb biztonsági papírokat (útlevél, címke és csekk alappapírok) már ezt megelőzően is exportáltak. Ugyanebben az évben minősített NATO-beszállítók is lettek. A gyárban sík- és hengerszitás technológiával gyártanak papírokat. Síkszitás eljárással az általános célú papírokat készítik, de itt is használhatnak vízjelet, amit a drótminta vagy dombormű benyomásával rögzítenek a még nedves rostokba. A hengerszitás eljárással speciális, formázott, többtónusú vízjelet, de biztonsági szálakat is alkalmazhatnak. Ebben az esetben a vízjelformát a hengerszita felületébe préselik. A papírgép működését számítógépes vezérlés és folyamatos ellenőrző rendszer segíti. A gyárban folyó minőségi munkát jelzi, hogy 1999-ben megszerezték az ISO 9002-es minőségi tanúsítványt, majd 2002-ben az ISO 9001-es minőségügyi és az ISO 14001 környezetvédelmi tanúsítványt. A papírgyár termékkínálata: - Bankjegy alappapírok. Az európai szintű biztonsági papírok pozicionált, több tónusú vízjelet, biztonsági szálat és hologramfóliát tartalmaznak. Kifejlesztésekor figyelmet fordítottak a szilárdságra és az élettartamra. - Okmány alappapírok. Az útlevelek, az anyakönyvi kivonatok, a tanügyi nyomtatványok és más egyéb igazolványok alapanyaga, különböző, a szükségleteknek megfelelő védelmi rendszerrel, például mágnescsíkkal. - Jegy alappapírok. A közlekedési cégek, a kulturális és sportrendezvények belépőit, jegyeit, étkezési jegyeket gyártanak belőle. Ezekbe is lehet beépítve vízjel vagy hologramfólia. - Vízjeles nyomópapírok. A cégek számára készített reprezentatív, cégnévvel vagy/és logóval ellátott papírok, mappák, levélpapírok, névjegykártyák stb. készülhetnek belőle. - Biztonsági kartonok. Ezeket a kartonokat beléptető rendszereknél, az áruvédelemben, a forgalomfigyelésben stb. használják fel. Az ilyen kartonok akár kártya formátumban is készülhetnek, és különböző védelmi elemeket építhetnek beléjük (pelyhező, planchette, hologram, biztonsági szál és mágnescsík). - Közhiteles okmányok. Tulajdoni lapok, közjegyzők és minisztériumok által használt országcímeres levélpapírok. - Öntapadós biztonsági papírok. Zárjegyek, bélyegek, esetleg vízumok alappapírja, amelyek szintén tartalmazhatnak biztonsági elemeket. ## Vízjelek A vízjeleket a papírmalmok kialakulásakor kezdték alkalmazni; a papírkészítő mester a merítőszitába vékony, 0,5–1 milliméter átmérőjű rézhuzalból a saját termékét jelölő mintát, rajzolatot erősített. A merített papíron a drótszál fölött valamivel vékonyabb lett a papír, és a mintázatot átlátszatban lehetett megfigyelni. A papírgépek megjelenése után a vízjelek alkalmazása átmenetileg háttérbe szorult, de csakhamar beiktatták az eguttőr (vízjelnyomó) hengereket, és ezekre applikálták a megfelelő rajzolatot. Az így kialakított vízjelet a már összenemezelődött, nedves papírba nyomják bele, és az ilyen vízjelet „utánzott”-nak nevezik. A „mesterséges” vízjelet a présszakasz végén, a „molette” hengerrel nyomják a már majdnem kész papírba. Az ilyen vízjelet kézzel is ki lehet tapintani. A régi papírok és a vízjelek azonosítása esetenként rendkívül nehézkes, mert régen a papírokat igen „takarékosan” használták: akkorát vágtak le belőlük, amekkorára éppen szükség volt. A hivatalokban például egy ívre két aktát írtak, és a felezőnél vágták el. A diósgyőri papírmalom megalapításának első évtizedeiből csak kevés vízjeles papír maradt fenn. Bogdán István papírtörténet kutató A diósgyőri papírgyár első évszázada című munkájában tette közzé az általa ismert 19. század eleji diósgyőri papírokról összegyűjtött ismereteit. Eszerint az első ismert diósgyőri vízjel 1802-ben keletkezett, amiről a kutató a következőket írta: „Felhasználója: diósgyőri uradalom, 1802. okt. 2. Papíradatok: átnézete felhős, 1–2 mm-es rostszálak, csomók, felülete félsima, színe sárgásfehér, rugalmas, félvastag, mérete 410×520 mm, 84 g/m2. Szitaadatok: merevítő – szélességgel párhuzamos – 1 mm átm. 18 db 28 mm-re, bordázat – hosszúsággal párhuzamos – 1 mm átm. 287 db/7/10 0,8 mm-re, bordalekötő látszik, 0,5 mm átm. Vízjeladatok: bordázatra merőleges, 1 mm átm. koncközépen, verzál betűkkel, bal koncon a papírfajta neve: REGEST, balról, ívközéptől 90–90, fentről, lentről 197–197 mm-re, jobb koncon a gyár neve rövidítve: D.Györ, ívközéptől, jobbról 90–90, fentről, lentről 197–197 mm-re.” A vízjelen lévő Regest felirat az ív méretére utal: a regeszt méretű papírok 400×500 milliméteresek. Az alkalmazható papírméreteket Bécs írta elő 1754-ben, s ennek értelmében a tíz papírméret fajtát, némelyiken belül kis és nagy méretet határoztak meg (280×380 mm-től 540×750 mm-ig.) A második ismert diósgyőri vízjelet egy 1820. március 8-án kelt végrendelet papírján fedezték fel, REGEST és D G felirattal. Amikor Diósgyőrben 1890-ben beállították a svájci papírgépet, az eguttőr hengereken rögtön elhelyezték a vízjeleket. Minthogy azelőtt a merítőszitás technológiát használták, ahol természetes volt a vízjel használata, a diósgyőri papírokon szinte folyamatos volt a vízjelezés. A vízjelek alkalmazása azonban az 1900-as, a hazai papíripar védelmében hozott rendelkezések következtében kötelező is volt. Bizonyos helyeken kötelezővé tették a magyar papírok használatát, és az engedélyezett papírok vízjeleit (gyakorlatilag védjegyeket) az ellenőrizhetőség érdekében egy terjedelmes vízjel mintafüzetben tették közzé. A Diósgyőri Papírgyár első bejegyzett védjegye, a legismertebb és azóta is használt tölgyes-bükkös-makkos vízjele 1900-ban keletkezett. A rajzolaton sima levelű bükkfalevél és cakkozott tölgyfalevél látható, a szárából kihajló makktermésekkel. A vízjel a maga módján telitalálat: utal egyrészt a papírgyárnak a faiparhoz való kapcsolatára, a Bükk-vidékre, a tölgyfa szilárdságára, mintegy az erő szimbólumára. A V alakban készült kompozíció ugyanakkor a győzelem szimbólumát is idézi. Valószínű, hogy a vízjel már korábban elkészült, a párizsi világkiállításra készíttethette Kolber Mihály tulajdonos. Így egy olyan motívummal jelenhetett meg külföldön, ami lehetővé tette, hogy az idegenek számára nehezen kiejthető és megjegyezhető Diósgyőr helyett egy kifejező jelképpel azonosíthassák a gyárat. A Diósgyőri Papírgyár ezután is folyamatosan használta a védjegyét, ami azonban kissé változott a különböző változatokban. A gyár másfajta vízjeleket is alkalmazott. Ezek egyik csoportja az államkötvénypapírok, pénzjegypapírok, bélyegek alapanyaga, tehát a biztonsági papírok. Diósgyőr már korán kapott állami megrendeléseket, ezekhez szükség volt a speciális papírvízjelekre. Ugyanakkor különleges vízjelet kívántak egyes megrendelők a levélpapírjaikhoz is (például bankok, nagy cégek). A vízjelek egyre díszesebbek, egyre összetettebbek lettek, például a 19–20. század fordulóján készült címeres-koronás motívum, amelyet bükkös-tölgyes koszorúban helyeztek el. Különleges, nagy méretű vízjelet készítettek a gyár fennállásának 200. évfordulójára. A rajz a papírkészítés klasszikus módját ábrázolja. Az egyik „fehérmíves” merít, a másik szitából fordítja ki a papírt, a harmadik az íveket rétegeli. A merítőkádon feltüntették a makkos diósgyőri vízjelet is. A Diósgyőri Papírgyár legújabb biztonsági papírjain többtónusú vízjeleket is alkalmaznak, amiket biztonsági szállal és hologrammal kombinálhatnak. Néhány diósgyőri papírvízjel: ## Múzeum A Diósgyőri Papírgyár a hagyományok őrzésére és a szakma tiszteletére 1982-ben egy kiváló, Közép-Kelet-Európában egyedülálló Papíripari Múzeumot rendezett be a gyár történelmi ereklyéiből. A saját fenntartásban működő múzeumot jelentősen átalakítva és felfrissítve 2002 szeptemberében nyitották meg újra. A múzeumban egy korabelit idéző papírmerítő műhelyt is berendeztek. A kiállítás a gyár területén található, és a közönség is látogathatja.

Királyok völgye 62

A Királyok völgye 62 (KV62) Tutanhamon egyiptomi fáraó sírja a Királyok völgyében. A sír, amelyet Howard Carter brit régész fedezett fel 1922-ben, az egyetlen olyan fáraósír, amely a 20. századig közel érintetlenül fennmaradt. 2006-ig ez volt az utolsó sír, amelyet a Királyok völgyében találtak. Felfedezése tulajdonosát – akinek neve az ókorban halála után hamar feledésbe merült – az egyik leghíresebb fáraóvá tette. A nyolc éven át tartó feltárás során kb. 3500 lelet került elő, közülük több olyan, ami a legismertebb ókori egyiptomi leletek közé tartozik. A leletek nagy részét a kairói Egyiptomi Múzeumba szállították, ahol közel száz éven át lehetett megtekinteni a kiállítást. A 2010-es évek második felében a leleteket fokozatosan kezdték átszállítani a Gízában épült Nagy Egyiptomi Múzeumba; a a teljes leletanyagot elsőként ez a múzeum fogja kiállítani. Tutanhamon gyermekként került trónra, a XVIII. dinasztia utolsó olyan fáraójaként, aki a királyi család vér szerinti tagja volt. Az uralkodóház vele kihalt, az őt követő Ayt és Horemhebet feltételezett családi kapcsolataik alapján sorolják a dinasztiához. Az ifjú fáraó uralkodása arra a időszakra esett, amikor Egyiptomban – az Aton napisten egyedüli tiszteletét bevezetni kívánó Ehnaton fáraó halála után – megkezdődött a régi istenek kultuszának helyreállítása. Ehnaton és közvetlen családtagjai emlékét – így Tutanhamonét is – a későbbi uralkodók igyekeztek kitörölni az emlékezetből. Ennek – valamint annak, hogy a kétszáz évvel később uralkodott VI. Ramszesz közeli sírja, a Királyok völgye 9 építésekor a törmeléket a Tutanhamon-sír bejárata elé halmozták – köszönhető, hogy az alig húszévesen elhunyt fáraó sírját két rablási kísérlettől eltekintve nem háborgatták, holléte egészen újkori felfedezéséig a feledésbe merült. ## Felépítése, díszítése A sír egyszerű szerkezetű, úgy tűnik, eredetileg nem királysírnak épült, hanem magánszemély sírjának. Bejárata kelet felé nyílik, innen lépcső vezet le egy folyosóra, melyből téglalap alaprajzú, a lépcsőre merőleges tengelyű előcsarnokba lehet jutni. Ebből nyugat felé egy mellékkamra nyílik, jobbra, azaz észak felé pedig maga a sírkamra, ennek közepén áll a vöröskvarcitból készült szarkofág. A sírkamrából jobbra, kelet felé újabb mellékkamra nyílik, melyet Carter kincstárnak nevezett el. A sír kialakítása a derékszögben elforduló tengellyel megfelel a XVIII. dinasztia korabeli sírok hagyományainak, és eltér az Amarna-kori egyenes tengelyű síroktól, amilyenek az amarnai sziklasírok. Az egész sírból egyedül a sírkamra falát díszítették. A falakra a Halottak Könyve egyes szövegeit írták, és ennek illusztrációjára több falfestményt is. Három falat teljes magasságában okkersárga alapra festett emberalakok foglaltak el, a negyedik pedig négy sávra oszlott: az alsó három regiszterben az éjszaka első órájának pávián alakú démonait mutatta, a legfelsőben a temetési menetet ábrázolták. A jelenetek az udvar főbb méltóságait ábrázolják a temetési menetben, valamint azt, ahogy Ay elvégzi a szájmegnyitás szertartását (ez az egyetlen királysír, ahol ezt a jelenetet ábrázolják), illetve Tutanhamont mutatják különféle istenek társaságában (az északi falon, amint Nut köszönti a fáraót Ozirisz előtt, a déli falon Hathor, Anubisz és Ízisz állnak a fáraó mellett) és ahogy bárkáján a túlvilág felé tart (a keleti falon). Ízisz alakja eltűnt, mert itt bontották le a falat a régészek. ## A két rablási kísérlet A sírba legalább kétszer betörtek sírrablók, első alkalommal nem sokkal a temetést követően, mert olyan dolgokat is elvittek (például kozmetikai szereket), amik pár évvel később már használhatatlanok lettek volna. A temetőőrség mindkét alkalommal felületesen rendet rakott és lepecsételte a sírt; mindkétszer ugyanazt a pecsétet használták (mely sakált ábrázolt kilenc megkötözött fogoly alakja fölött), ami jelzi, hogy a két rablás közt nem telt el hosszú idő. A bejárati folyosó eredetileg üresen állhatott, mert az első rés, amin keresztül a sírrablók bejutottak, túl alacsonyan volt, és ha már ekkor is törmelékkel lett volna tele a folyosó, itt nem juthattak volna be. A folyosón Carterék több olyan tárgy darabjait megtalálták, melyeket az első sírrablók itt elejthettek, és bekeveredtek abba a törmelékbe, amivel a rendet rakó őrök feltöltötték a folyosót. A tárgyak vizsgálata alapján úgy tűnik, az első rablók csak az előkamráig jutottak. A második rablást szervezettebben követték el, és az egész sírba bejutottak, nem csak az előtérig, de nyilvánvalóan siettek, és az is elképzelhető, hogy rajtakapták őket. A sír újra lepecsételését lehet, hogy az a Maja nevű kincstárnok hajtotta végre, aki IV. Thotmesz sírját is rendbehozatta Horemheb 8. uralkodási évében. Egy segédje, Dzsehutimesz felírta nevét egy kalcitvázára, melyet Carter a mellékkamrában talált. ## Felfedezése Howard Carter 1917-ben kezdte meg ásatásait a Királyok völgyében, azon a területen (II. Ramszesz sírja, a KV7 és VI. Ramszesz sírja, a KV9 közt), ahol Tutanhamon sírját sejtette. Mecénása a gazdag brit földbirtokos nemes, George Herbert, Carnarvon grófja volt, aki ásatási jogot szerzett erre a területre, miután a korábban itt ásató Theodore Davis visszaadta a jogot az Egyiptomi Régészeti Hatóságnak, mondván, a völgyben már nincs több felfedezésre váró lelet. (Maga Davis úgy hitte, már megtalálta Tutanhamon sírját, mivel 1907-ben a KV54-es sírban Tutanhamon nevével ellátott temetkezési kellékeket talált. Nem sokkal később a Tutanhamont követő Horemheb sírjára is rábukkant, és felfedezéseit 1912-ben The Tombs of Harmhabi and Touatânkhamanou – „Horemheb és Tutanhamon sírja” – címmel publikálta.) Az éveken át elhúzódó, költséges és eredménytelen kutatások után Lord Carnarvon már úgy döntött, Davisnek igaza lehetett, és ő is vissza akarta adni az ásatási jogot, 1922. november 4-én azonban Carter egyik munkása egy kőlépcsőt talált, mely a hegy mélyébe vezető lépcsősorban folytatódott. A 16 lépcsőfoknyi, kb. 4 méter hosszú és 1,6 méter széles lépcsősor egy befalazott ajtóban végződött. Az ajtón a királyi nekropolisz és Tutanhamon pecsétje állt. Carter november 6-án táviratot küldött Carnarvonnak Highclere-be, mert sejtette, hogy a felfedezés küszöbén állnak. Carnarvon hamarosan meg is érkezett Egyiptomba, november 20-án Alexandriába, majd három nappal később Luxorba, és november 24-én folytatódtak a munkálatok. November 25-én az ajtót teljesen lebontották, és bejutottak a sziklába vájt, kb. 7,6 m hosszú folyosóra, melynek végén újabb lefalazott ajtó állt. Mindkét ajtón látszott, hogy korábban már felnyitották, majd újra lepecsételték. November 29-e volt az a nap, mikor a második ajtóba vájt résen keresztül Carter, majd a lord és lánya, Lady Evelyn, valamint a nem sokkal korábban felvett mérnök, Callender először bepillanthattak a sírba, melybe több mint háromezer éven át nem lépett ember. Carter kémlelt be a résen elsőként, és a lord kérdésére: „Lát valamit?”, azt felelte: „Igen, csodálatos dolgokat... mindenhol az arany csillogását.” A világsajtó hamar felkapta a felfedezés hírét, és a szenzációra éhes tömegek özönleni kezdtek a sírhoz, hátráltatva ezzel a feltárás menetét. Őröket kellett felvenni, gondoskodni kellett a műtárgyak biztonságos elszállításáról. A nehézségeket csak fokozta, hogy Carnarvon nem sokkal ezután elhunyt. A leletek teljes feltárása, restaurálása és dokumentálása éveket vett igénybe – a sírból az első tárgyat 1922. december 27-én távolították el, az utolsót pedig 1930. november 10-én. Carter ezekben az években publikálta háromkötetes írását, az első átfogó művet, mely a leletanyagról készült: The Tomb of Tut-Ankh-Amen címmel (1923, 1927 ill. 1933; az első két kötet társszerzője Arthur C. Mace ). A Régészeti Felügyelőség főigazgatója, Pierre Lacau az erőteljes nyomás ellenére úgy döntött, hogy az egyedülálló lelet megmarad egyben, nem osztják szét a világ múzeumai között. Tutanhamon kincsei ma a kairói Egyiptomi Múzeumban tekinthetők meg, saját különtermükben. Carnarvon családja sem kapott a leletekből, de az egyiptomi kormány az ásatások minden költségét megtérítette nekik. Nem sokkal a felfedezés után kaptak szárnyra „a fáraó átkáról” szóló legendák, melynek az adott tápot, hogy a felfedezés után rövid időn belül többen is meghaltak, akik jártak a sírban – Lord Carnarvon egy elfertőződött szúnyogcsípés következményeként, Georges Bénédite, a Louvre régészeti osztályának vezetője pedig szélütésben. Arthur C. Mace, a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum egyiptomi régészeti osztályának vezetője szintén nem sokkal később halt meg. A legendát cáfolja, hogy többen, akik az elsők közt léptek a sírba, csak jóval később haltak meg – Carter 1939-ben, Lady Evelyn 1979-ben. ## A leletek ### Az előtér A déli szoba néven is ismert előtér 8×3,6 méter alapterületű, falait fehérre meszelték. A padlót törmelék és cserepek borították, az ókori sírrablók több ládát feltörtek, a virággal teli kosarakat szétdobálták, több tárgyat elmozdítottak a helyéről, az értékes olajakat ellopták. A helyiségben azonban Carter még így is 171 tárgyat számolt össze, és ebben benne voltak a ládák is, melyek újabb leleteket tartalmaztak, így összesen kb. 700 tárgyat találtak itt. Az itt talált leletek közül a jelentősebbek vagy híresebbek: - Aranyozott trónszék Tutanhamon és Anheszenamon képével: az előtér nyugati oldalán állt. Az aranylemezekkel fedett fatrón háttámláját díszítő, Amarna-stílusú jelenet aranyból, ezüstből, színes üvegpaszta-, mázas terrakotta- és alabástromberakásokkal készült. A királyi pár fölött Aton napisten kezekben végződő sugarai láthatóak. A trónszék karfáit szárnyas kígyó alakúra formálták, mely a király neveit védi. Lábai állatláb formájúak, elöl állatfejek díszítik. Nádból font ülőkéjének díszítése csak helyenként maradt meg, kétoldalt eredetileg egymásba fonódó liliom és papirusz jelképezte a Két Ország egyesítését. Hátoldalán papiruszbozót és vízimadarak képei láthatók. A szék 104 cm magas, 53 cm széles, mélysége 64,5 cm. - Négy szétszedett aranyozott kocsi: az előcsarnok délkeleti sarkában hevertek. Mellettük könnyű baldachin maradványai. - Fából készült, aranyozott naosz, azaz szentély: a mellékkamrába vezető bejárat mellett állt. A klasszikus kialakítású naosz teteje Dél régi szentélyeinek tetejére hasonlít. Oldalait aranylemezek borították, melyek domborművei Tutanhamont és Anheszenamont ábrázolták. A naosz ezüst bevonatú szántalpakon állt, reteszei pedig ébenfából készültek. Megtalálásakor ajtaja nyitva állt, a sírrablók elvihették belőle az arany istenszobrot, melynek csak elefántcsont talapzata maradt meg. A naosz 50,5 cm magas (a szán nélkül), 26 cm széles és 22 cm mély; méretei alapján elképzelhető, hogy két istenszobor is állt benne. - Halotti ágyak: a bejárattal szemben álltak, ezeket pillanthatták meg Carterék először. Aranyozottak, állatfejekkel díszítették őket. Az ágyakra és alájuk ládákat, dobozokat halmoztak. - Feketére lakkozott faszobrok: a két, Tutanhamont ábrázoló szobor az előtér északi részén állt, két oldalán a sírkamrába vezető ajtónak, mely csaknem a teljes északi falat elfoglalta. Az életnagyságú (1,67-1,7 m magas) szobrok majdnem teljesen egyformák; a királyt lépő testtartásban ábrázolják, homlokán ureuszkígyóval. Fejdíszüket, kötényüket, saruikat, botjukat, jogarukat és ékszereiket bearanyozták, szemük és szemöldökük arany. Vállszélességük 46 cm. Nevük Harahti királyi kája, Ozirisz-Tutanhamon volt, tehát az elhunyt (Ré-Harahtival azonosított) király lelkét testesítették meg. A leletek közt ezenkívül szerepelnek usébtik, ruhákkal, sarukkal és ékszerekkel teli ládák, fegyverek, sétapálcák, légycsapók, vázák mészkőből és alabástromból, ankh formájú fa és bronz fáklyatartók, trombiták és szisztrumok, székek és zsámolyok, fejtámaszok, vásznak. Több ládán hieratikus írással feltüntették tartalmát, némelyikét azonban összecserélték más ládáéval. A sírban talált legtöbb tárgy anyaga arany, elefántcsont, alabástrom, ébenfa, lazúrkő és türkiz. ### A sírkamra és a szarkofág Carter és munkatársai 1923. február 17-én bontották ki a sírkamrába vezető befalazott ajtót. Az ókori sírrablók ide is bejutottak, de úgy tűnt, nem vittek el semmit. A sírkamra területe kb. 4×4,6 m, padlója alacsonyabb szinten helyezkedett el az előtérénél. A helyiséget csaknem teljesen kitöltötte a legnagyobb abból a négy egymásba helyezett, fából készült, aranyozott kápolnából, melyek közül a legbelsőben a szarkofág feküdt. A nagy kápolna és a kamra fala közti nem egészen egy méteres helyen, valamint félig nyitva álló, a sírrablók által felnyitott ajtaja előtt számos tárgyat találtak, melyek közül némelyiket kétségtelenül a sírrablók ejtették el, másokat azonban a temetéskor helyeztek oda, többek közt a temetési kellékeket tartalmazó két, feketére lakkozott dobozt, melyek egyike naosz, másikuk pülón alakú volt, boroskorsók Aton birtokáról, 11 fa evező a napbárkához, Ámon szent állatának, a lúdnak fekete lakkozott szobra, ezüsttrombita, rajta Ré, Ptah és Atum alakja, valamint két virágforma alabástromlámpás. Az 5,08×3,28×2,75 méter méretű, 32 mm vastag falú kápolnát Ozirisz és Ízisz jelképeiből, a dzsed-oszlopból és Ízisz-csomóból álló fríz díszítette. Az első kápolnát kinyitva láthatóvá vált a második kápolna – ezt lepellel takarták le, melyet bronz százszorszépek díszítettek, és egy fakeret tartotta a kápolna fölött –, valamint számos újabb tárgy, melyeket köréhalmoztak. A második kápolna ébenfa reteszeinek agyagpecsétje érintetlen volt. Díszítése vésett domborművekből állt, melyek alvilági isteneket ábrázoltak, hieroglifákkal körülvéve. Az első kápolnán belül, de a másodikon kívül felhalmozott tárgyak többek közt fegyverek, sétapálcák és illatszeres edények voltak, de előkerült itt egy üvegpaszta berakású kettős aranydoboz is, mely kártust formázott, és két alabástromlámpás, köztük az egyik Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítését mintázta. A második szentélyen belül állt a harmadik, mely körül további fegyvereket találtak, illetve egy légycsapót, melyen eredetileg strucctollak voltak. A harmadik szentélyen belül a negyedik állt, mely más formájúnak készült, mint az előző, a teteje és a párkányzata egy darabból állt. Ezen belül állt a szarkofág. A negyedik kápolna 2,9 méter hosszú volt és 1,48 m széles, díszítése a király temetési menetét ábrázolta, mennyezetére Nut égistennőt festették, aki szárnyaival átölelte a benn fekvő szarkofágot. A szarkofág vörös homokkőből készült, sarkain kiterjesztett védőszárnyú istennők (Ízisz, Nebethet, Szelket és Neith) faragásai álltak. A fedele gránitból készült, és sárgára festették, hogy színe megegyezzen az alsó részével. A felfedezők kettétört állapotban találták meg. A szarkofágban oroszlán formájú, aranyozott faágyon három egymásba helyezett, múmiaforma koporsó feküdt. Az első, aranyozott fából készült koporsó, melyet vászonba tekertek, Oziriszt ábrázolta, mellkasán keresztbe tett karral, kezében a királyi jelvényekkel, díszítésén Ízisz és Nebethet is szerepeltek. Mellén kis virágkoszorú feküdt. A koporsó lábából a temetés előtt le kellett gyalulni, hogy a szarkofágra illeszthessék a fedelet. A második koporsó szorosan illeszkedett az elsőbe, szintén aranyozott fából készítették, üvegpaszta berakásával díszítve, díszítésén Felső- és Alsó-Egyiptom istennői, Nehbet és Uadzset tűntek fel. Mellrészére kék lótuszból, olaj- és fűzfaágakból font koszorút helyeztek. A koporsót 1925. október 10-én nyitották fel. Benne feküdt a harmadik koporsó, melyet vörös vászonba csavartak, mely csak az arcot nem fedte; mellére papiruszból és virágokból font füzért helyeztek, és két oldalán is virágok hevertek. Tutanhamon koporsófelirata hieroglifákkal: „Óh, Nut anya, terítsd ki szárnyaidat fölöttem, miként az örökfényű csillagok!” Ez a legbelső koporsó színaranyból készült, díszítésén az első két koporsón szereplő négy istennő mindegyike feltűnt. Ez a legnehezebb a három koporsó közül – 110,4 kg; a három koporsóé együttesen 1375 kg-nál kicsivel több. 1925. október 28-án nyitották ki. Benne megtalálták a múmiát, rajta az aranymaszkkal, mely ma – Nofertiti portréja mellett – az egyik legismertebb egyiptomi műalkotás. A múmia a kenőanyagok túlzott használata következtében erősen károsodott. Pólyáiba rejtve 101 helyen 143 aranyékszert találtak. A sírkamrából szinte mindent a múzeumba szállítottak, csak a szarkofág áll még a sírban. A tárgyak elszállítása után a helyiség falaiban elrejtve megtalálták a hagyományos védőszobrokat is: a déli fülkében egy dzsed-oszlopot, a nyugatiban Anubisz szobrát, az északiban emberfejű halotti szellemét, a keletiben pedig Oziriszét. ### A keleti mellékkamra vagy „kincstár” A sírkamra mellékkamrája a helyiség északkeleti sarkából nyíló, 4×3,5 méter alapterületű kis szoba. Bejáratát nem falazták el. A sírrablók ide is bejutottak, egyes ládákból kiszedték az ékszereket. A díszítetlen falú helyiségben találták a legértékesebb tárgyakat, Carter emiatt kincstárnak nevezte el, de lehetséges, hogy kanópusz-rejtekhelynek készült, itt helyezték el ugyanis a szentély alakú kanópusz-tartót, benne a négy edénnyel, melybe a fáraó mumifikált belső szerveit helyezték. A ládák átvizsgálása után Carter arra a következtetésre jutott, hogy az itt elhelyezett értékes tárgyak kb. 60%-át vitték el a sírrablók. Számos tárgyon Tutanhamon családtagjainak neve állt, és ez az egyetlen helyiség, ahol a tárgyakon udvaroncai nevét is megtalálták, köztük Nahtmin parancsnokét és Maja kincstárnokét. Ebben a helyiségben találták meg annak a két mumifikált koraszülött gyermeknek a múmiáját, akik Tutanhamon gyermekei voltak. A kincstárban talált jelentős leletek: - Kanópuszedénytartó: Az aranyozott fából készült, csaknem 2 méter magas szentségtartó a nyugati falnál állt, szántalpon. Fölötte tartórudakon mennyezet volt, melyen kígyók sorakoztak, fejükön napkoronggal. A négy védelmező istennő, Ízisz, Nephthüsz, Szerket és Néith szobrai álltak a láda négy oldalán a láda felé fordulva, védelmezőn kitárt karral. Benne alabástromszekrény állt szántalpon, vászonnal borítva. Ebben rekeszekben négy alabástromurna, melyek fedelét Tutanhamon feje díszítette. Mind a négy rekeszben kis aranykoporsó volt, ebben voltak a fáraó bebalzsamozott szervei. A hagyományoknak megfelelően a fedőket a Hórusz-fiak, a kanópuszedény alsó részét pedig a védőistennők egyikének szentelték, de az istennőket felcserélték. - Láda Anubisz szobrával: A pülón formájú láda, mely a helyiség bejáratánál állt, aranyozott fából készült. Tetején Anubisz feketére festett kutyaszobra feküdt, melyet vászonba burkoltak, csak a feje látszott ki. A ládában vallási jellegű tárgyakat helyeztek el: szkarabeuszokat, amuletteket, egy melldíszt, áldozati tárgyak utánzatait. A szobor mellső lábai közt Ehnaton legidősebb lányának, Tutanhamon sógornőjének, Meritatonnak az írópalettája hevert. - A déli fal mellett sorakozó fadobozok szobrokkal: A déli falnál naosz formájú, festett fekete fadobozok álltak, bennük fából készült, festett vagy aranyozott, berakott szemű szobrok vászonba burkolva, összesen hét királyszobor és huszonkilenc isten- vagy démonszobor. Az egyik dobozt, melyben Tutanhamon sétáló gepárdfigurán álló szobra állt, nyitva találták, a többi még le volt pecsételve. A ládák tetején kis hajómodellek álltak, orrukkal mind nyugat felé fordulva; mindenféle hajó megtalálható volt közte a kis papiruszcsónaktól a temetési bárkákig, kabinokkal, evezőkkel. A legszebben kidolgozott talán a fáraó hajójának modellje volt. - Az északi falnál álló hat láda: A szobrokat tartalmazó dobozokkal szemben az északi falnál hat másik láda állt. A bejárathoz legközelebb egy boltozatos fedelű láda állt, melyet kb. 45 000 ébenfa- és elefántcsontberakással díszítettek. Benne több másik tárgy közt egy melldísz volt, melyen a napkorong, szkarabeusz és kosárforma Tutanhamon koronázási nevének a Nebheperurénak a hieroglifái. A második doboz kártus formájú volt, fából készült, aranyozott, ébenfával keretezett fedelén ébenfa- és elefántcsont-berakással Tutanhamon neve állt. Ebben a dobozban ékszerek voltak nagy rendetlenségben. A harmadik láda is boltozatos tetejű volt, ebből a sírrablók mindent elloptak, csak egy pár bőrsaru és kő lábperecek maradtak benne. A negyedik, cédrusból és elefántcsontból készített láda lábakon állt, arany- ezüstlemezek és fekete festékberakások díszítették. Tizenhat rekeszre osztották belül, ebbe eredetileg illatszeres tégelyeket rakhattak, később azonban más tárgyak is belekerültek, például arany és ezüst tükörtokok (a valószínűleg ezüstből csiszolt tükrök elvesztek, talán a sírrablók lopták el), és egy nádból készült dobozkában írnokfelszerelés. Az ötödik láda fehér, boltozatos fedelű volt, benne harminc strucctollból készített díszes legyező és három perzeagyümölcs. A hatodik, négyrekeszes láda üresen állt, fedelét a tolvajok levették. - Vadászati felszerelés: Az északi falnál, egymásra halmozott bútorok mellett ott voltak Tutanhamon vadászatkor használt tárgyai is, köztük két könnyű kocsi (szétszedve), egy háromszög alakú, intarziás íjtartó, rajta sivatagi vadászat képével, és egy ostor, melyen „Thotmesz herceg, a csapatok kapitánya” neve állt. Ő feltehetőleg azonos III. Amenhotep fiával, Thotmesz herceggel. - Usébtik: Az északkeleti sarokban szántalpakon álló tíz, feketére festett ládika Usébti-szobrocskákat tartalmazott, összesen 113-at. Fejdíszeik különböztek, de teste mindnek ugyanolyan volt: a fáraó múmiaként, kezében királysága jelképeivel. Különféle anyagokból készültek, például terrakottából; egyesek vasból, ami igen ritka fém volt. A sírban ezen kívül talált tőr pengéje vasmeteoritból készült. Találtak még egy udzsat-amulettet és egy miniatűr fejtámaszt, ami szintén vasból készült. A szobrok közül öt Nahtmin parancsnok, egy pedig Maja kincstárnok ajándéka volt a király számára. Maja egy kis fakoporsóban fekvő múmiaszobrot is adott a fáraónak, mely ágyon feküdt, két madárral. - III\. Amenhotep szobra és Tije hajfürtje: Az usébtis dobozok tetején feküdt egy 76 cm hosszú, feketére festett kis fakoporsó, benne aranyozott kis koporsóban III. Amenhotep kis aranyszobra rajta lánccal. A vászonba burkolt szobrocska kis fa szarkofág lábánál feküdt, melyben 12,5 cm hosszú, ember alakú koporsóban Tije királyné egy gesztenyebarna hajfürtje. - Tutanhamon gyermekeinek múmiái: Egy fadobozban két kis ember alakú koporsót találtak, fejtől-lábtól egymás mellett. Mindkettőben aranykoporsóban egy-egy mumifikált gyermek teste feküdt, a kisebbiken egy halotti maszk, ami túl nagy volt rá. A kisebbik 25,75 cm hosszú, lány, halva születhetett legkésőbb a terhesség ötödik hónapjában. A nagyobbik 36,1 cm hosszú volt, szintén lány, körülbelül a terhesség hetedik hónapjában születhetett. Az ő testét kevésbé jól sikerült tartósítani, mint a másikét. A 2008-as DNS-vizsgálatok megerősítik, hogy Tutanhamon gyermekei voltak. ### A nyugati mellékkamra Az előtérből nyíló, 4×2,9 méter alapterületű mellékkamra a délnyugati sarokból nyílt. A sírrablók ezt is feltörték, és a sír többi részével ellentétben itt azóta is nagy rendetlenség uralkodott: a ládák nyitva, felborítva álltak, némelyik korsón még zsíros ujjlenyomatok is látszottak; a nekropolisz felügyelői még a sírrablók által vájt nyílást sem falazták be. A nagy összevisszaság és a tárgyak sokrétűsége miatt ezt a kamrát tudták a legnehezebben kiüríteni és elemezni. Carter és társai 1927. november 30-án kezdték meg a kamra tárgyainak vizsgálatát. Carter nagyjából két csoportba osztotta a leleteket: azokra, amiket eredetileg is ebbe a helyiségbe szántak, és azokra, amelyek eredetileg máshol álltak (utóbbiból volt több). Úgy vélte, az eredetileg a helyiségbe szánt tárgyak közé azok a korsók tartoznak, melyekben olajat vagy kenőcsöt tároltak, valamint a gyümölcsökkel teli kosarak (összesen 116). Az itt talált jelentős leletek: - Négy ágy: Négy fakeretes ágyat találtak a helyiségben, ebből egyet az egymásra halmozott tárgyak tetején. Az ágyak közül kettő ébenfából készült és aranylemezek borították, Alsó- és Felső-Egyiptom növényei díszítették őket. - Az ún. „papi trón”: A homorú ülésű trón ébenfából készült, helyenként aranylemezekkel fedve, máshol elefántcsont-, fajansz- és drágakőberakással. Istenek szimbólumai és geometrikus ábrák díszítették, háttámláján Ámont és Atont is megemlítették. Lábai X alakban keresztezték egymást. Feltehetőleg vallási szertartásoknál használták. - Két kis szekrény: A két szekrény ébenfából és vörös cédrusból készült, tulajdonképpen két, magas lábakon álló láda volt. Mindkettőnek az alsó részén fríz húzódott, ezt az egyikben dzsed-oszlopok és tjet-csomók, a másikon ankh és uasz (isteni erő) jelek alkották. Az egyik a felirata szerint a fáraó vászonruháit tartalmazta, a valóságban azonban négy, párna helyett használt fejtámasz volt benne. - Elefántcsontláda: A láda tetején Tutanhamon és Anheszenamon látható a kertben, a királyné papirusz- és lótuszcsokrot nyújt férje felé. Az alsó frízben szolgák mandragórát szednek. A láda oldalán halászat és vadászat képei láthatóak. - Alabástrom hajószobor: Talán virágtartóként szolgált ez a kis hajó, melynek két végére hegyikecske fejét faragták, növénymintás oszlopok mennyezetet tartanak a középen lévő szarkofágszerű láda fölé, orrában fiatal nő ül, lótuszvirágot szorítva mellkasához (talán Mutbenret, Ehnaton sógornője), a hajófarban egy törpe nő áll kormányrúddal. - Boroskorsók: A nagy amforákból, melyeknek alakja, hosszú nyaka és az, hogy csak egy fülük volt, szíriai hatásról tanúskodik, három tucatnyit találtak. A rajtuk álló hieratikus feliratokból fontos dolgok derültek ki, például, hogy Tutanhamon utolsó uralkodási éve a 9. év volt. A helyiségben találtak még további székeket és ládákat, egy jogart, egy kalaptartót benne szétporladt fejdísszel, három elefántcsontládát, több teljes készlet szenet-játékot, tűzcsiholót, parittyákat, íjakat és nyilakat (összesen 278 nyílvesszőt), bumerángokat, kardokat, pajzsokat, botokat és pálcákat, ékszereket, amuletteket, ruhákat, usébtiket. ### A sírban talált tárgyakon említett személyek Azok a Tutanhamonhoz közel álló emberek, akiket a sírban egy vagy több tárgyon említettek: - Anheszenamon, Tutanhamon felesége (számos tárgyon) - III\. Amenhotep, Tutanhamon nagyapja vagy apja, aranyszobrocskán, kalcitvázán (Tijével együtt) - Tije, Tutanhamon nagyanyja vagy anyja, egy hajfürtöt tartalmazó dobozkán, vázán (III. Amenhoteppel együtt) - Ehnaton, valószínűleg Tutanhamon apja; számos tárgyon - Szemenhkaré, a fáraó közvetlen elődje és talán bátyja: nevét említik egy fadobozon (Meritatonnal együtt) - Meritaton, Ehnaton lánya, Anheszenamon nővére, Szemenhkaré felesége: egy fadobozon (Szemenhkaréval együtt), elefántcsont írópalettán - III\. Thotmesz, Tutanhamon egyik őse (III. Amenhotep dédapja), egy kalcitvázán - Nofernoferuré, Ehnaton lánya, Anheszenamon húga; kis fadoboz fedelén - Thotmesz, Ehnaton bátyja, amennyiben ő az a Thotmesz, akinek nevét egy ostoron említik - Nahtmin parancsnok, talán Ay fia; öt usébtin - Maja kincstárnok, egy usébtin és egy szobron ## A sír jelenleg A sír általában látogatható, de külön belépődíjat kell fizetni a völgy belépődíján felül (nem tartozik bele a három szabadon választott sírba, amely a völgy belépőjegyével látogatható). 2008-ban a napi látogatók számát 400-ban korlátozták. A sírt időnként ideiglenesen lezárják a látogatók elől, így például 2010-ben, amikor a Getty Conservation Institute restaurálta. 2014-ben a sír nyitva állt, de 2015 októberében újra lezárták restaurálási munkálatok és a feltételezett további kamrák keresése miatt. A sír végleges lezárását tervezik, de egy másolata látogatható lesz a közelben. Nicholas Reeves kutatásai alapján valószínű, hogy a sírnak további, eddig fel nem fedezett kamrái is lehetnek. Reeves a madridi székhelyű Factum Arte cégnek a sírról készült, magas felbontású képeit vizsgálta – melyek a sír tervezett másolatához készültek –, és a sírkamra vakolatán arra utaló jeleket fedezett fel, hogy kis ajtót takarhat a helyiség nyugati falában, a mellékkamra ajtajához hasonló méretben. Reeves szerint az északi falon is találhatóak arra utaló jelek, hogy a falon túl a helyiség folytatódik. Bár elképzelhető, hogy ezek az ajtók csak kialakítani tervezett, de soha el nem készült helyiségek bejáratai, az is lehetséges, hogy Tutanhamon sírja csak egy jóval nagyobb sírépítmény külső része, melyet az északi fal választ el a régebbi részektől, ahol további temetkezések találhatóak.

Batman

Batman (fonetikusan: //; ’Denevérember’) Bob Kane rajzoló és Bill Finger író kitalált szereplője, szuperhős a DC Comics képregényeiben. Első megjelenése az amerikai kiadó egyik elődje, a National Publications Detective Comics nevű antológiájának 27. számában, 1939. május 1-én volt. A szereplő visszatérő kísérő jelzői közé tartozik többek között a „sötét lovag”, a „köpenyes igazságosztó”, és „a világ leghatalmasabb nyomozója”. Batman titkos személyazonossága a milliárdos Bruce Wayne, aki gyermekként, miután szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak, megesküdött rá, hogy egész életében a bűn ellen fog küzdeni. Felnőttként testi erejét és ügyességét, deduktív nyomozói képességeit és tudományos jártasságát felhasználva, denevért mintázó sötét álruhát öltve portyázik éjszakánként városa, Gotham City utcái felett. Kalandjai során számos szövetséges támogatja, köztük ifjú társa Robin, hűséges komornyikja, Alfred Pennyworth, és Gotham városának egyik rendőrfelügyelője, James Gordon. Ellenfelei a közönséges bűnözők mellett gyakran zavart elméjű, néha groteszk megjelenésű bűnözők, mint a sorozatgyilkos bohóc, Joker, a leginkább az arisztokrácia karikatúrájára emlékeztető gengszter, Pingvin, a hasadt személyiségű Kétarc, és a szexepiles tolvaj, Macskanő. A szereplő képregénybeli történetei nem korlátozódtak az eredetileg sötét és kegyetlen igazságosztó kalandjaira, bár legmaradandóbb hatású írói, köztük Kane, Dennis O’Neil, Steve Englehart, Frank Miller és Jeff Loeb művei révén leginkább ez vált a szereplőhöz általánosan társított stílussá. Első megjelenése után szinte azonnal nagy népszerűségre tett szert az olvasók körében. Batman személyiségét, megjelenését és környezetét az évtizedek során számos alkotó alakította. A főszereplésével készült egyéb művek, elsősorban mozifilmek és televíziós sorozatok, gyakran kölcsönösen hatottak egymásra a képregénnyel. Legnagyobb hatású és népszerűségű adaptációi között van az 1960-as években sugárzott, camp stílusú televíziós sorozat, Tim Burton Batman és Batman visszatér, Christopher Nolan Batman: Kezdődik!, A sötét lovag, valamint a sorozat befejező része, a A sötét lovag – Felemelkedés című mozifilmje, valamint Bruce Timm és Eric Radomski animációs sorozata. Nagyrészt ezeknek az alkotásoknak a révén a szereplő a 20. század végére egyike lett kiadója legnépszerűbb, és világszerte legismertebb képregényszereplőinek. Batman ez idő alatt a populáris kultúra egyik jellegzetes és kiemelkedő figurájává vált, megjelenésével saját, stíluselemekhez nem kötődő „műfajt” hozva létre. Magyarországon Batman képregényei, a szereplő megszületését követően ötven évvel, 1989-től kezdtek megjelenni változó formában és időközönként. Az 1990-es években a Semic által kiadott Batman majd pedig a Superman és Batman című füzetben. A 2000-es évektől kezdődően gyűjteménykötetekben és antológiák részeként, majd 2014-től a Kingpin kezdett kiadni Batman füzeteket. ## A szereplő megszületése Batman megszületése két fiatal alkotó, Bob Kane és Bill Finger nevéhez fűződik. Kane illusztrátori és rajzolói pályafutását 1936-ban, Will Eisner és Jerry Iger stúdiójában kezdte. A képregények mellett néhány hónapig a Fleischer Studios munkatársaként is dolgozott animációs filmeken. Bár Kane és Finger egy középiskolába jártak, csak valamivel később, egy összejövetelen ismerkedtek meg. Finger cipőeladóként dolgozott, de író szeretett volna lenni. Kane 1938-tól a National Publications, a későbbi DC Comics kiadványai számára készített rövidebb képsorokat és képregényeket, melyekbe Finger, Kane szellemírójaként egyre gyakrabban segített be. 1938 elején, a Jerry Siegel és Joe Shuster által megalkotott Superman sikeres szerepléseit követően az Action Comics oldalain, a National szerkesztői további szuperhősöket is szerettek volna bemutatni a kiadványaikban. Kane Vincent Sullivan javaslatára kezdett dolgozni egy új szereplő ötletén, a Superman által meghonosított szuperhős-elemeket alapul véve. Az általa Bat-Mannek elkeresztelt szereplő ötletét Leonardo da Vinci egyik denevért mintázó ornithopterének rajza adta. Kane szintén sokat merített a Douglas Fairbanks által, a Zorro jele (The Mark of Zorro) című filmben alakított Zorro figurájából is, mely alapján egy emberfeletti képességek nélküli, inkább akrobatikus szuperhőst képzelt el. A szereplő öltözékét a Mary Roberts Rinehart és Avery Hopwood The Bat című broadway-színműve alapján készült film, a The Bat Whispers gonosztevője által viselt denevérruha ihlette. A Bat-Manről készült vázlatait elsőként Fingernek mutatta meg. Az író visszaemlékezései szerint a vázlatokon látható szereplő ekkor még eléggé hasonlított Supermanre: vöröses harisnyát és csizmát viselt. Titkos személyazonosságának megőrzésére egy kicsi domino álarcot hordott, hátán pedig két feszesen kiálló, a denevérekéhez hasonló szárnya volt. Kane és Finger együtt folytatták a szereplő kinézetének finomítását. Finger javaslatára Kane a szárnyakat köpenyre, a maszkot pedig csuklyára cserélte, melyet denevért idéző hegyes fülek díszítettek. Az öltözék fekete-vörös színét a kék-fekete-szürke kombináció váltotta fel. Az árulkodó ujjlenyomatok elkerülése érdekében, a Bat-Man kesztyűt is kapott. Mikor a szereplőben és annak történeteiben rejlő lehetőségeket vitatták meg, Finger azt javasolta, hogy a Bat-Man legyen egy tudós nyomozó, Fairbanks, Doc Savage, az Árnyék és Sherlock Holmes keveréke. A titkos személyazonosság, az álarcos igazságtevő és a tehetős playboy kettősségének ötlete Kane-től származott, melyet Zorro/Don Diego Vega figurája ihletett. A szereplő polgári nevét, a Bruce Wayne-t Finger javasolta. A Bruce keresztnevet Robert Bruce-tól, a skót hazafitól kölcsönözte, a Wayne-t pedig „Őrült” Anthony Wayne-től, melynek csengése az író számára a gyarmati időket idézte. Kane nyilatkozata szerint Bruce Wayne vonásait, fiatalos és csinos kiállását önmagáról mintázta. Kane és Finger meg voltak győződve róla, hogy olyan hőst sikerült megalkotniuk, aki csak sikeres lehet. Sullivan szintén jónak találta az ötletet és a vázlatokat, főnöke, Jack Liebowitz azonban nem volt meggyőződve róla, hogy a szereplő elnyeri majd az olvasók tetszését, de végül mégis jóváhagyta az ötletét. ## Szerepléseinek története ### A képregény aranykora Batman első szereplése az 1939 májusában megjelent Detective Comics 27. számában volt. A mindössze hat oldalas The Case of the Chemical Syndicate című történeten egyedül Bob Kane neve szerepelt, Bill Finger szellemíróként névtelenül a háttérben maradt. A történet sikeresnek bizonyult, de Whitney Ellsworth, a füzet szerkesztője átmenetileg elvette Fingertől a sorozatot, aki ekkor közvetlenül Kane-nek dolgozott, és helyére a National Publications saját íróját, a frissen végzett ügyvédet, Gardner Foxot helyezte. Bár Fox csak rövid ideig dolgozott Batman történetein, olyan jellegzetes, az éves során a szereplő elválaszthatatlan részévé vált elemekkel gazdagította azt, mint például denevért mintázó közlekedési alkalmatosságai vagy fegyverekkel és segédeszközökkel teli öve. Kane rajzolói munkáját elsőként egy rövid ideig Sheldon Moldoff kihúzóként és beíróként, majd őt követően Jerry Robinson és George Roussos segítette. Batman eredettörténetét, Kane csak Finger visszatérése után, vele közösen dolgozta ki, mely fél évvel a szereplő első megjelenése után, a Detective Comics 33. számban jelent meg. A visszatekintésében az ifjú Bruce Wayne, aki szemtanúja szülei meggyilkolásának, bosszút esküszik a bűn ellen. Finger történeteit a kor ponyvairodalmának hatása, köztük elsősorban az Árnyék kalandjaié, valamint James Cagney, George Raft és Humphrey Bogart gengszterfilmjeinek hangulata és melodramatikus jelenetei járták át. A képregény korai képi világra nagyban hatottak a régi, Lugosi Béla főszereplésével készült Drakula-, és más horrorfilmek, valamint Lee Falk és Ray Moore Fantom-, és Chester Gould Dick Tracy-képregényei. Kane szokatlan beállításaival, torzított perspektívájával és erős árnyékolásaival filmes, szinte expresszionista hatást ért el. Batman történetei igen sikeresnek bizonyultak és alig egy éven belül már saját füzetet is kapott, melynek első számában tűnt fel először az idővel Batman legnagyobb ellenfelévé vált Joker, valamint a Macskanő is. Batman Superman mellett a National sarokkövévé vált. A kiadó szerkesztősége komoly felügyeletet gyakorolt kiadványainak tartalma, így Batman történetei felett is. Az 1940 tavaszán megjelent Batman első száma után, melyben a képregényhős egy géppuskával végzett néhány gonosztevővel, a szerkesztőség megtiltotta, hogy Batman még egyszer lőfegyvert használjon vagy gyilkoljon, valamint a természetfeletti elemeket is a háttérbe szorították. Az ezt követő történetek hangulata is egyre jobban feloldódott, Batman sötét és fenyegető kinézete is visszafogottabbá vált, melyhez nagyban hozzájárult Batman ifjú társának, Robinnak a színre lépése is a Detective Comics 38. számában. Robin, a „csodafiú”, vidám fellépésével és színes öltözékével közel megduplázta a füzet eladott példányszámát. Batman történetei nem jellemzően, de olykor valós problémákat is feldolgoztak és társadalomkritikát gyakoroltak. Szintén ebben az évben Mort Weisinger lett a Detective Comic szerkesztője, akit 1943-ban Jack Schiff váltott le. Schiff korábban maga is szerzője volt néhány Batman-történetnek. 1941 tavaszán Batman állandó szereplője lett egy harmadik füzetnek is. A World’s Finest Comics első számának borítóján Supermannel együtt volt látható, bár a füzet történeteiben a két hős külön kalandokban szerepelt. Finger továbbra is a Batman-történetek fő írója maradt, de mivel csak nehezen tudta betartani a határidőket, mellette Don Cameron is számos történeten dolgozott. Ebben az időben a Batman szereplésével megjelenő képregényfüzetek, a Detective Comics, a Batman és a World’s Finest Comics jelentős részét tették ki nem csak a National, de a képregénykiadók összesített értékesítési statisztikáinak is. A három füzet havonta eladott példányszáma átlagban 3 millió körül mozgott, de becslések szerint nyolcszor ennyien olvashatták. 1943-tól Batman napi képsorai az újságokban is megjelentek, bár ezek közel sem voltak olyan sikeresek, mint maguk a képregényfüzetek. Kane szinte kizárólag a képsorokon kezdett dolgozni, így munkáját a füzeteken Dick Sprang vette át. Sprang mellett 1946-tól Charles Paris kihúzó határozták meg a Batman-történetek képi világát és a főhős megjelenését. Miután az Egyesült Államok is hadba lépett a második világháborúban, a képregények azóta megszaporodott szuperhősei is hadat üzentek a tengelyhatalmaknak. Bár Batman is több füzet borítóján volt látható, amint Németország és szövetségesei ellen küzd, magukra a történetekre ez egyáltalán nem volt jellemző. Batman egyedi, sajátos fantáziavilága túlságosan is elkülönült a valódi világ eseményeitől. Will Brooker Batman Unmasked című könyvében úgy véli, hogy a néhány megjelent hazafias Batman-borító inkább szerkesztői utasításra, mintsem az alkotók ötlete alapján született. Batmannek valójában még a Pearl Harbor elleni japán támadás után sem jelentek meg háborús kalandjai. A világháború éveinek változó populáris kultúrája gyakorlatilag nem volt hatással a szereplőre, így az hű maradt a megalkotásakor létrehozott sablonhoz. Ettől függetlenül, és más népszerű szuperhősökhöz hasonlóan, a füzetek hirdetéseiben Batman és Robin is arra biztatta fiatal olvasóit, hogy vásároljanak háborús kötvényeket és bélyegeket, hogy ezzel támogassák hazájukat. Bár az Egyesült Államoknak a tengelyhatalmak elleni küzdelme nem volt jellemzően központi témája Batman füzeteinek, a téma, így például a nemzetiszocializmus elleni harc áttételesen megjelent egyes történetekben. #### Az atomkor A második világháborút követően a szuperhősök népszerűsége fakulni kezdett, és ez a képregényfüzetek eladott példányszámában is megmutatkozott. Mivel Batmannek és társának még ezekben az időkben is sikerült megőriznie olvasótáborát, a National Publications velük próbálta más füzeteinek eladását növelni. Robin önálló kalandjai állandó helyet kaptak a Star Spangled Comics oldalain az 1947 februárjában megjelent 65. számától kezdődően. Bár a történetek főszereplője Robin volt, Batman is számos alkalommal feltűnt bennük. A kiadó képregényfüzeteinek történetei a háború után egyre kevesebbet foglalkoztak – akárcsak érintőlegesen is – a valós szociális és politikai problémákkal. Batman korábban sötét és fenyegető világa is egyre inkább „derűssé és színessé” változott. Többé már nem a rejtélyes törvényen kívüli igazságtevő képében jelent meg, hanem a rendőrséggel együttműködő hősként és apafiguraként. Az 1952 júniusában megjelent Superman 76. száma után, melyben Superman és Batman első alkalommal szerepelt közös történetben, az eladás növelése érdekében 1954-ben, a 71. számmal a World’s Finest Comics füzete is megújult, hogy helyet biztosítson a két szuperhős közös kalandjai számára. ### Az ezüstkor Batman és az amerikai képregény történetében fordulópontot jelentett Fredric Wertham 1954-ben megjelent Seduction of the Innocent című könyve, melyben a pszichiáter a médium fiatalokra kifejtett negatív hatását tárgyalta. Wertham a Batman-történetek légkörét homoszexuálisnak és nőellenesnek nevezte. Megítélése szerint Batman/Bruce Wayne és Robin/Dick Grayson a homoszexuálisok vágyálmaihoz hasonló életet élnek. A könyv által kiváltott visszhang, még annak megjelenésének évében a Comics Code bevezetéséhez vezetett. A képregénykiadók szigorú szabályrendszer szerint kezdtek cenzúrát gyakorolni saját kiadványaikban. Hogy a National Publications elkerülje még a homoszexualitás látszatát is a Batman-történetekben, 1955-től több új, köztük női szereplőt helyeztek a főhős környezetébe. Ezzel a lépéssel egy hagyományos értelemben vett család, egyfajta „Batman család” képét próbálták kialakítani a történetekben. A Batman család első tagja Ace, a „denevérkutya” volt, akit Batwoman, a „denevérasszony”, a koboldra emlékeztető Bat-Mite, valamint Bat-Girl, a „denevérlány” követett. Hogy a fiatalok ne utánozhassák a füzetben látható erőszakos bűncselekményeket, a történetek színtere egyre inkább a tudományos fantasztikum lett. Will Jacobs és Gerard Jones képregénytörténész Batman sci-fi korszakának kezdetét az 1957 decemberében megjelent Detective Comics 250. számától számítja. Bár az 1950-es évek végén valóban megsokasodtak a fantasztikus, tudományos-fantasztikus elemekben bővelkedő Batman-történetek, valójában ezek a szereplő korábbi kalandjaitól sem voltak idegenek és már 1941-től jelen voltak. Az új és bizarr történetek elsősorban Irwin Donenfeld szerkesztői hatásához, képi világuk pedig Sheldon Moldoffhoz köthető. Moldoff korábban, 1939 folyamán egy rövid ideig Kane asszisztenseként is dolgozott. Mikor a történetekben nem földöntúli világokból érkezett lények szerepeltek, maga Batman ment keresztül különös átváltozásokon. Időközben, a második világháború óta először, a szuperhősök ismét egyre népszerűbbé váltak az olvasók körében. A National kísérleti jelleggel néhány újjáalkotott régi és új hősét egy csoportba tömörítette. Batman 1960-ban, a The Brave and the Bold 28. számában a szuperhősökből álló Amerikai Igazságliga alapító tagjaként tűnt fel, bár a csapat későbbi történetekben alig volt látható. 1964-re Batman füzeteinek eladott példányszáma egyre jobban csökkent. A National vezetői között még az is szóba került, hogy megszabadulnak a szereplőtől. Batman és történeteinek megújításával Julius Schwartz szerkesztőt bízták meg, aki már korábban sikeresen modernizálta a kiadó több szereplőjét is, például Flash-t és Zöld Lámpást. Schwartz elsősorban nem szuperhősnek, hanem „valóságos" hősnek tekintette Batmant. Megszüntette a szereplő bizarr átváltozásaival és idegen lényekkel kapcsolatos történeteit, valamint minden különösebb magyarázat nélkül elhagyta a Batman család tagjait, mintha azok soha nem is léteztek volna Batman kitalált világában. Az új Batman-történetek és Schwartz szerkesztői munkásságát jelző első füzet az 1964 májusában megjelent Detective Comics 327. száma volt. Carmine Infantino rajzoló és Joe Giella kihúzó az elmúlt évtizedek során kialakult képi világhoz képest egy jóval valósághűbb légkört teremtett a szereplőnek. Schwartz Batman modernizálásával párhuzamosan visszatért annak megalkotóinak, Kane-nek és Fingernek eredeti elgondolásához: a hangsúlyt a rejtélyes detektívtörténetek hangulatára helyezte. Az újítások ellenére Batman népszerűsége, és vele együtt füzeteinek eladott példányszáma 1965-ben tovább csökkent. A kiadó ismét a kiadványok megszüntetését fontolgatta. Nem sokkal azután, hogy Schwartz elkezdte munkáját a sorozaton, az ABC és a 20th Century Fox megállapodást kötött a Nationallal, hogy televíziós sorozatot készítsenek Batman kalandjaiból. A készülő sorozat producere William Dozier lett és maga Bob Kane népszerűsítette. A Batman első epizódját 1966 januárjában sugározták, mely azonnal hatalmas sikert aratott és magára a képregényekre is jelentős hatással volt. Batman füzete addigi történetének legsikeresebb időszakát élte. A premiert követően megjelent első Batman-füzet 1 000 000 darab példányának 98%-át értékesítették, majd az ezt követő hónapok folyamán is elérte a közel 900 000 példányt. Erre a szuperhős-képregények körében az 1950-es évek óta nem volt példa. Batman füzetének eladása 1966 és 1967 között megduplázódott a korábbi évekéhez képest, mellyel a legsikeresebb képregénnyé vált. Kane 1966-ban, huszonnyolc év rajzolói közreműködése után úgy döntött, hogy visszavonul a képregényiparból, melyben közrejátszott Infantinóval való nézetkülönbsége is. 1967-ben a Kane-nek dolgozó Moldoff is elhagyni kényszerült Batman történeteit, amikor a National vezetése úgy döntött, hogy teljesen a saját felügyelete alá vonja a munkafolyamatot. A televíziós sorozat hatása révén született meg az új Batgirl, Barbara Gordon, és ekkor tért vissza Alfred Pennyworth is a füzetek oldalaira. A képregény és a televíziós sorozat hatása egymásra kölcsönös volt. Míg a filmkészítők átvették a képregény szereplőit, helyszíneit és más elemeit, addig a képregénybe is egyre jobban kezdett beépülni a sorozat camp stílusa. Az ironikus, fiatal és idősebb korosztályt egyaránt célzó párbeszédek gyökerei azonban már a televíziós sorozat adásba kerülése előtt is megfigyelhetők voltak a füzetekben. A televíziós sorozat iránti érdeklődés azonban éppen olyan gyorsan alábbhagyott, mint amilyen gyorsan fellobbant. A nézettség már 1966 őszen csökkenni kezdett, a sorozatot pedig a harmadik évaddal, 1968-ban meg is szüntették. A rövid, de annál sikeresebb „denevérmánia” ideje alatt a Batmanhez kapcsolt termékek több tízmillió dolláros forgalmat jelentettek a kiadó számára. Mivel azonban a National vezetése utasította Schwartzot, hogy a képregénytörténetek kövessék a televíziós sorozat stílusát, annak hanyatlásával a füzetek iránti érdeklődés is újra visszaesett. Eközben a National más kiadványai, köztük a The Brave and the Bold is az eladások csökkenésével szembesült. Az antológia írója, Bob Haney javaslatára, 1966 őszétől a kiadvány főszereplője Batman lett, akit kísérletképpen minden számban a kiadó más-más szuperhősével szerepeltetett együtt. Mivel Schwartz és a The Brave and the Bold szerkesztője, Murray Boltinoff nem egyeztették munkájukat, a The Brave and the Bold történeteiben megjelenő Batmanre nem volt látványos hatással a televíziós sorozat camp stílusa. Az antológiához másfél évvel később, a 79. számmal csatlakozott Neal Adams rajzoló, aki addig sikertelenül próbált bekerülni a Batman és a Detective Comics alkotói közé. Adams valósághű képi világa és ezzel együtt a régi történeteket idéző melodramatikus beállításai meghatározóan hatottak a szereplőnek és kalandjainak új arculatára. Az 1969 decemberében megjelent Batman 217. számában Schwartz és Frank Robbins író a One Bullet Too Many című történetben Batman társát, Robint is eltávolították a sorozatból, így Batman ismét magányos hőssé vált. ### A bronzkor Dennis O’Neil író 1970-től kezdett dolgozni Batman történetein, csakúgy mint Dick Giordano szerkesztő, aki számos történeten kihúzóként is közreműködött. O’Neil és Adams első közös munkája az 1970 januárjában, a Detective Comics 395. számának oldalain megjelent The Secret of the Waiting Graves című történet volt. Bár Schwartz, Adams, O’Neil és Giordano hatása igen erőteljes volt, az alkotói csapat gyakori változása miatt együtt csak néhány történeten dolgozott, így például O’Neil és Adams személyesen is csak ritkán találkoztak. Batman O’Neil és Adams munkáiban gyakran az elmúlt években megszokottól eltérő környezetben és helyzetben tűnt fel. A két alkotó közös története például a A Vow from the Grave és a Night of the Reaper. A televíziós sorozat után Batman történetei visszatértek a kezdetekhez és azok sötét, rejtélyes, Sherlock Holmes-féle detektív kalandjaihoz. A szerkesztői döntéstől és O’Neil munkájától függetlenül más alkotókban is lemerült az igény, hogy Batman visszatérjen „sötét gyökreihez”. Az akkor még pályájuk elején álló Len Wein és Marv Wolfman írók saját kezdeményezésükre készítettek el egy, a korábbi években megszokottjainál sötétebb történetet. Mikor Wein és Wolfman először felkeresték Schwartzot a The House that Haunted Batman című történetükkel, a szerkesztő visszautasította azt. Később azonban Schwartz, Adams közbenjárásának is köszönhetően, aki egyéb munkái mellett több hónap alatt rajzolta meg a történetet, engedélyezte annak megjelenését. „Ez volt Batman megújulása, visszatérése az aranykori, »a bűnözés nem kifizetődő«-idealizmusához” – írja Marc Cotta Vaz Batman ekkori átalakulásáról. A folyamatban szintén jelentős szerepet játszó Jim Aparo rajzoló első Batman-története a The Brave and the Bold oldalain jelent meg 1971-ben. A sötét és rejtélyes kalandok mellett Batman füzeteiben az Egyesült Államok fokozódó társadalmi problémái, a szélsőséges csoportok tevékenysége is megjelent, így például Frank Robbins író történeteiben. Adams néhány év után elhagyta a National Publicationst, 1972 után már csak néhány munkája jelent meg a kiadónál. Giordano lemondott szerkesztői beosztásáról és rajzolóként folytatta munkáját Batman történetein. Archie Goodwin 1973 novemberében egy évre vette át a Detective Comics szerkesztését Schwartztól. Goodwin íróként is közreműködött a sorozaton és elsősorban Walter Simonson rajzolóval dolgozott együtt. Szerkesztői munkássága alatt a Detective Comics tartalmának nagy részét újranyomtatott történetek tették ki, melynek elsősorban takarékossági okai voltak. 1975-ben a National, ami egy évvel később hivatalosan is felvette a DC Comics nevet, több Batman-szereplőhöz, köztük a Batman család tagjaihoz és még a főhős ellenfeléhez, Jokerhez kapcsolódó új sorozatot is indított, de ezek közül egyik sem volt hosszú életű. Robin és Batgirl kalandjai beolvadtak a Detective Comics történetei közé. Schwartz szerkesztőként való visszatérése után alkalmazta Marshall Rogers rajzolót, akinek első Batman-története 1976 végén jelent meg. Rogers többek között Steve Englehart íróval és Terry Austin kihúzóval is együtt dolgozott a Detective Comicsban megjelent több történeten. Englehart, Marshall és Austin egyik legismertebb, idővel klasszikussá vált közös története az 1978-ban megjelent The Laughing Fish. Gerry Conway író történetei szintén 1976 végétől jelentek meg a Detective Comics oldalain, melynek 1980-tól rendszeres írója is lett, csakúgy mint a Batmannek 1981-től. Conway számos munkája Don Newton rajzoló közreműködésével született meg, aki nagyjából vele egy időben kezdett dolgozni a szereplő történetein. 1979-ben Paul Levitz vette át Schwartz szerkesztői feladatait, aki a Superman-füzetek felügyeletével folytatta munkáját. Levitz legfőbb hozzájárulása Batmanhez, hogy szilárd hátteret biztosított a szereplő számára. Olyan általános szabályrendszert vezetett be, melyet minden írónak be kellett tartania. Nevéhez főződik szintén az 1980-ban megjelent The Untold Legend of the Batman című három részes minisorozat is, mely a füzetek jelentősebb szereplőinek hátterét mutatta be. Wein 1979-ben, Englehart után lett, és maradt közel két évig a Batman rendszeres írója. 1980-ban Batman füzeteinek eladott példányszáma ismét mélypontot értek el, ami újabb takarékossági intézkedéseket vont maga után, így például a Detective Comics oldalszámát is csökkentették. Levitz későbbi nyilatkozata szerint ennek a döntésnek visszatekintve pozitív hatása is volt, mivel így a sorozat kisebb szereplői helyett ismét Batmanre helyeződött a hangsúly. Mikor két év után, 1981-ben Levitz új beosztást kapott, a Batman történetek szerkesztését Dick Giordano vette át. Giordano szerkesztői felügyelete során a korábban önmagukban létező történetek egyre kidolgozottabbá, több síkon működővé váltak. Központi témájuk gyakran a főhős kettős személyisége, és azok viszonya lett. A Batman és a Detective Comics egyre összefüggőbb, egymásra épülő cselekménye összekapcsolta a két kiadványt, szinte egy egyetlen, két hetente megjelenő kiadvány hatását keltve. Giordano igen nagy szabadságot biztosított alkotói számára, és ennek a történetek folytonosságának biztosítása sem mindig szabott gátat. Giordano főszerkesztői kinevezése után a Batman-sorozatok szerkesztését 1982-ben Wein vette át. Követve elődje példáját, szintén igyekezett biztosítani alkotói kreatív szabadságát. Munkássága alatt jelent meg a Gerry Conway és Don Newton által megalkotott új Robin, Jason Todd. Mike W. Barr 1980-ban csatlakozott Batman gyakran visszatérő íróinak köréhez, bár már az 1970-es években is dolgozott a szereplő néhány történetén. Doug Moench író 1983-ban érkezett a DC Comics-hoz, ahol saját kérésére kapta meg Giordanótól a Batman történeteket. Az 1980-as években a Barr és Moench mellett dolgozó egyik legjelentősebb állandó rajzoló Gene Colan volt, aki gyakran Alfredo Alcala kihúzóval működött együtt. A DC Comics a The Brave and the Bold kiadását 1983-ban megszüntette, és annak folytatásaként indította el a Batman and the Outsiders című sorozat. A megszűnt sorozat utolsó alkotópárosa, Barr és Jim Aparo egyben az új füzet első alkotópárosa is volt. A Batman and the Outsidersben a Batman által alapított új szuperhőscsapat, a Kívülállók kalandjai kaptak helyet. A sorozat szerkesztését a tizenkettedik számmal Weintől Barr vette át, Aparót, mint rendszeres rajzolót pedig később Alan Davis váltotta fel. Miután Batmant kiírták a füzetből, a sorozat címét a 33. számmal Adventures of the Outsidersre változtatták, majd nem sokkal ezután meg is szüntették. ### A modern kor Az 1970-es és 1980-as évek között a képregényalkotók szerepe jelentős változáson ment keresztül. A korábban pusztán a füzetek kitalált szereplőit kiszolgáló munkásokat az olvasók egyre jobban megismerhették, így azok egyedi stílusa, stílusjegyei is egyre fontosabbá, személyhez köthetővé váltak számukra. Frank Miller 1986 márciusa és júniusa között megjelent A sötét lovag visszatér című négyrészes minisorozata nem csak Batman, hanem az amerikai képregény fejlődésének történetében is mérföldkőnek számít. Miller Dick Giordano szerkesztő megkeresésére kezdett dolgozni a sorozaton, melynek cselekménye egy lehetséges jövőben játszódott, így nem kapcsolódott a rendszeres megjelenésű Batman-kiadványokhoz. A DC Comics a munka során a szokottnál jóval nagyobb alkotói szabadságot biztosított Millernek. A sikeres, bár kritikai fogadtatásában mégis vegyes A sötét lovag visszatér, képi világában és a főhős ábrázolásában jelentősen eltért a szuperhős-képregényekben megszokott sémáktól. A történet, politikai szatírája mellett, egy jóval sötétebb és valósághűbb szereplőábrázolás irányvonalának előfutára volt. A Batman-történetek szerkesztői feladatait 1986-ban Dennis O’Neil vette át. O’Neil nem sokkal szerkesztői munkájának megkezdése után összeállította és az alkotók számára követendővé tette az általa „Denevér-Bibliának” nevezett szabálygyűjteményt. Ez az írók számára egységes szabályokat és irányelveket tartalmazott Batmannel kapcsolatban, bár a képi ábrázolás tekintetében nem korlátozta a történetek rajzolóit. O’Neil nem csak saját füzeteit, hanem a más szerkesztők alá tartozó írók munkáját is figyelemmel kísérte, ha azok Batman-szereplőkkel dolgoztak. A Crisis on Infinite Earths című nagyszabású minisorozat eseményei után, mely jelentősen átírta a DC kitalált világának történetét és szabályait, a kiadó Batman múltjának és hátterének megújításával Millert bízta meg. Ennek nyomán született meg Miller David Mazzucchelli rajzolóval közös Az első év (Year One) című négyrészes története, mely a Batman oldalain jelent meg 1987 folyamán. A szereplő modernizálása során Miller magát Batman alakját, mint „amerikai legendát”, szinte változatlanul hagyta, és inkább a környezetét tette komorabbá. Az első év megjelenését közvetlenül Mike W. Barr Year Two című története követte a Detective Comics oldalain, melyen Paul Neary, Alfredo Alcala, Mark Farmer és Todd McFarlane rajzolókkal dolgozott együtt. Les Daniels író véleménye szerint a történet jelentősége nem annyira a cselekményben, mint inkább a McFarlane által megrajzolt Batman ábrázolásában rejlett. „Az élénk kontraszt McFarlane és Mazzucchelli munkája között megmutatta, hogy Batman milyen tág ábrázolási stílusok között is képes mozogni, valamint azt a szerkesztői hozzáállást, mely teret biztosított a művészi látásmódnak” – írja Daniels. Jim Starlin 1987-ben lett a Batman rendszeres írója. Egyik legjelentősebb története, a Halál a családban (A Death in the Family), 1988 és 1989 között jelt meg. A Halál a családban rajzolója a The Brave and the Bold Batman-történeteinek, majd pedig az azt követő Batman and the Outsiders munkatársa, Jim Aparo volt, aki 1987 végén lett a Batman rendszeres rajzolója. A négyrészes történet megjelenése alatt a kiadó O’Neil kezdeményezésére lehetőséget adott az olvasók számára, hogy szavazatukkal befolyásolják annak végkimenetelét. Ennek eredménye Batman társának, a második Robinnak, Jason Toddnak a halála volt, mely az azt követő majd másfél évtizedben egy újabb emberi, az önváddal és lelkiismeretével vívódó hős vonásával gazdagította Batman jellemét. Az A sötét lovag visszatér és Az első év sikere, melyeket eredeti megjelenésük után nem sokkal gyűjteménykötet formájában is kiadtak, megnyitotta az utat további különkiadások előtt. Ezek között elsőként, 1988-ban jelent meg Alan Moore és Brian Bolland A gyilkos tréfa (The Killing Joke), Jim Starlin és Bernie Wrightson The Cult, valamint 1989-ben Grant Morrison és Dave McKean Arkham Elmegyógyintézet (Arkham Asylum) című története. Ezeket a történeteket kevésbé, vagy egyáltalán nem korlátozta a rendszeresen megjelenő füzetek folyamatos, egymásra épülő cselekménye. Ehelyett az alkotók mindig valami újat, saját látomásukat valósíthatták meg Batmanről és a világáról. Az önálló történeteknek és kiadványoknak, különösképpen az A sötét lovag visszatérnek, a háttérben a Warner Communications, a DC tulajdonosának részéről kísérleti szerepük is volt. A vállalat egy új, tervezett mozifilm elkészítése előtt szerette volna felmérni, hogy Batman újjáalkotott, sötétebb és komorabb változata milyen visszhangot vált ki az idősebb olvasókból. A Tim Burton rendezésében készült Batman című filmet végül 1989-ben mutatták be. A Marv Wolfman író és Pat Broderick rajzoló által megalkotott új Robin, Tim Drake 1989 végén, a Batman 442. számában tűnt fel első alkalommal Batman oldalán. A szereplő népszerűsítésére O’Neil Chuck Dixont kérte fel. Az író a Robin című minisorozat után, 1992 májusától a Detective Comics állandó munkatársa lett, és maradt 1999-ig. Ez idő alatt Dixon elsősorban Scott Peterson szerkesztő alatt dolgozott. Bár az előző Robin, Jason Todd nem volt túl népszerű az olvasók körében, O’Neil úgy vélte, hogy a sorozatnak és Batmannek, szüksége van emberi mellékszereplőkre. 1989 novemberében azonban ezzel a szemlélettel szemben indult el a Batman: Legends of the Dark Knight című sorozat. A Legends of the Dark Knight történeteiben a magányos Batman kalandjai jelentek meg, melyek nem kapcsolódtak sem a Batman, sem a Detective Comics cselekményéhez. A füzet nem rendelkezett állandó alkotócsapattal sem. Nevezetesebb munkatársai között volt Grant Morrison, Mike Mignola, Bill Willingham, Matt Wagner, Doug Moench és maga O’Neil is. A Batman: Shadow of the Bat című sorozatot, melynek cselekménye a Batman és a Detective Comics világával összhangban bonyolódott, Alan Grant író és Norm Breyfogle rajzoló The Last Arkham című történetével indította el a DC 1992 júniusában. A Legends of the Dark Knight 2007-ig, a Shadow of the Bat 2000-ig jelent meg havi rendszerességgel. 1990 és 1992 között a Batman és a Detective Comics egyik népszerű visszatérő írója Peter Milligan volt. Egyik nevezetes és jelentős hatású története a három részes Sötét lovag, sötét város (Dark Knight, Dark City) volt. A képregényipar 1980-as évek közepén való fellendülését követő legsikeresebb időszakában Superman és Batman füzeteinek együttes, éves eladott példányszáma körülbelül húszmillió darab volt. Ezt azonban 1993-tól kezdődően recesszió követte, mely nagyjából egybeesett az elsősorban a Batman, a Detective Comics és a Shadow of the Bat oldalain megjelenő, majd másfél éven át tartó Knightfall–Knightquest–KnightsEnd-trilógiával. Az eseménysorozaton számos alkotó dolgozott, köztük például Doug Moench, Chuck Dixon és Dennis O’Neil írók, valamint Jim Aparo, Norm Breyfogle és Graham Nolan rajzolók. A trilógia első részében, a Knightfall során Bruce Wayne egy harc során olyan súlyos sérüléseket szenved, hogy helyét Batmanként Jean-Paul Valley, az Azrael nevű korábbi bérgyilkos veszi át. A Knightquest két párhuzamos története Wayne fájdalmas rehabilitációját és Valley Batmanként való, egyre erőszakosabb cselekedetit követte nyomon. A trilógia utolsó részében, a KnightsEndben, Wayne visszakövetelte Valleytől a Batman nevet. Az 1990-es évek második felének egyik legjellegzetesebb stílusú Batman-rajzolója Kelley Jones volt, legtöbbször Doug Moench íróval dolgozott együtt. Szintén ebben az időszakban jelent meg Jeph Loeb író és Tim Sale rajzoló The Long Halloween és Dark Victory című, kritikailag is elismert minisorozata. Az évtizedet, és egyben egy korszak végét a Batman-kiadványok történetében a Cataclysm, és az azt követő, Jordan B. Gorfinkel ötletén alapuló No Man’s Land című eseménysorozatok zárták le. A számos kiadványt és alkotót felölelő két történet az utolsók, melyek O’Neil közel tizenöt éves szerkesztői pályafutásához kapcsolódnak. #### A posztmodern kor 2000-ben Bob Schreck vette át Dennis O’Neil szerkesztő feladatait, és munkája során igyekezett fenntartani a különböző Batman-kiadványok stílusbeli különbségeit. A Greg Rucka író és Shawn Martinbrough rajzoló közreműködésével készülő Detective Comicsban inkább a szereplő rejtélyes detektívtörténetei, míg Ed Brubaker író és Scott McDaniel rajzoló Batmanjében a hagyományosabb szuperhős-kalandok kaptak helyet. Ugyanígy a 2000-ben indított, a „Batman család” tagjait szerepeltető Batman: Gotham Knights című sorozatban Devin K. Grayson író inkább Batman belső lényére, míg Kelley Puckett a Batgirlben a mozgalmas cselekményre helyezte a hangsúlyt. Chuck Dixon Birds of Prey és Nightwing sorozataiban szintén egy másik stílust képviselt. Az új szerkesztő felügyelet mellett Frank Miller tizenöt évvel az A sötét lovag visszatér című történetének megjelenése után tért vissza ismét Batmanhez, és készítette el annak folytatását, a The Dark Knight Strikes Againt. Korábbi munkájához hasonlóan új minisorozata esetében is igen nagy alkotói szabadságot biztosított számára a kiadó. 2002-ben Brubakert Jeph Loeb váltotta le a Batman írójaként. Jim Leevel közös, tizenkét részes Hush című története révén a füzet a képregényeladási listák élére került. A Hush mellett Loeb lett a 2003-ban induló Superman/Batman sorozatának első rendszeres írója is. Az új sorozat központjában, az 1986-ban megszűnt World’s Finest Comics modern folytatásaként, Batman és Superman közös történetei és kettejük kapcsolata állt. A Batman új rendszeres írója, Judd Winick a 2005 folyamán megjelenő Under the Hood című történetében visszahozta a képregénybe Batman korábban meggyilkolt társát, Jason Toddot. A fordulat vegyes fogadtatásban részesült az olvasók és kritikusok részéről. A szereplő feltámadásának módját Winick csak egy későbbi történetében tárgyalta, de megítélése szerint ez valójában el is hanyagolható. „...milyen csodálatosan tragikus is lenne, ha Batman legnagyobb bukása visszatérne, és így kísértené. [...] A tény, hogy visszatért, és hogy hogyan is tért vissza, közelről sem olyan érdekes, mint az, hogy most mit fog tenni a visszatérése után” – nyilatkozta Winick, aki részben azért is vállalta el a Batman írói munkáját, hogy visszahozhassa a szereplőt. A DC 2005-ben Miller és Lee közreműködésével új Batman-sorozatot indított All Star Batman and Robin the Boy Wonder címen. A kiadó rendszeres megjelenésű sorozataival ellentétben az All Star Batman and Robin the Boy Wonder Miller korábbi Batman-történeteinek világában, a múltat bemutató Az első év és a jövőben játszódó A sötét lovag visszatér között foglalt helyet. Az eredetileg havi rendszerességű sorozatnak a csúszások miatt 2005 és 2008 között mindössze tíz száma jelent meg. Ennek ellenére az All Star Batman and Robin the Boy Wonder a kiadó legsikeresebb füzetei közé tartozott ebben az időszakban. A DC 2011-től tervezte a sorozat folytatását Dark Knight: Boy Wonder címen. A DC Comics szerkesztői rendszerének átalakítása után a Batman és a Detective Comics szerkesztői Michael Siglain és Peter Tomasi lettek. A Batman-kiadványokat addig egységesen felügyelő Schreck új beosztást kapott, de emellett megmaradt az All Star Batman and Robin the Boy Wonder szerkesztőjének. A 2000-es évek második felének legdominánsabb írója Grant Morrison volt, aki 2006-ban vette át a Batmant, közel egy időben Paul Dinivel, aki a Detective Comics alkotói csapatához csatlakozott. Morrison a Batman & Son című történetében új szereplőt hozott a Batman-kiadványokba: Damian Wayne-t, Bruce Wayne és Talia al-Gúl fiát. Ezt követő írásaiban Batman 70 éves történelmének számos olyan elemét is visszahozta és újraértelmezte, melyeket a korábbi alkotók inkább megpróbáltak a háttérbe szorítani. Ezek közé tartoztak Batmannek a képregény ezüstkorában átélt sci-fi és camp stílusú kalandjai is. A 2006 óta előkészített Batman: Nyugodjék békében (Batman R.I.P.), valamint a 2008 és 2009 folyamán megjelenő Final Crisis eseménysorozata végén Bruce Wayne látszólag életét vesztette. Tomasi szerkesztői helyét 2008-ban Mike Marts vette át. Tony Daniel író Battle for the Cowl című minisorozatában a Batman személyazonosságot, akárcsak az 1990-es években a Knightfall eseménysorozatát követően Dick Grayson vette fel. Az új Batman és az új Robin, Damian Wayne párosához kötődően a Batman írói székét ismét Winick vette át. Morrison az újonnan indított Batman and Robin című füzeten dolgozott tovább, Dini pedig a szintén újonnan indított Batman: Streets of Gotham első írója lett. Morrison 2010-ben, nagyjából egy évvel annak látszólagos halála után hozta vissza Bruce Wayne-t. A szereplő a hat részes Batman: The Return of Bruce Wayne című minisorozat időutazásos történetében tért vissza a rendszeresen megjelenő füzetek világának jelenébe. Bruce Wayne visszatérése után ismét felvette a Batman-személyazonosságot, ugyanakkor Grayson is még egy ideig megtartotta azt. A Morrison közreműködésével 2011 elején indított Batman Incorporated című füzetben számos Batmanhez kötődő, a szereplőt mintázó új és felújított álarcos igazságtevő tűnt fel. #### Az Új 52 2011 szeptemberében a DC Comics megszakította és újraindította képregényeit, beleértve a Batman képregényeket. Ezekben Bruce Wayne volt az egyetlen Batman, aki a Batman, Detective Comics, Batman and Robin, valamint Batman: The Dark Knight képregénysorozatokban tűnt fel rendszeresen. A történetek Batman első feltűnése után 6 évvel játszódnak, így Dick Grayson már Éjszárnyként van jelen, valamint van egy saját sorozata is. Tim Drake már Vörös Robinként tevékenykedik, Barbara Gordon ismét tud járni (és megkapta saját sorozatát is), valamint már Damian Wayne is Robin, szintén saját sorozattal. Amerikában 2011 novemberében jelent meg a Batman \#1. Már a sorozat kezdete óta folyamatosan Scott Snyder írta a történeteket. Az első ilyen a "Baglyok bírósága" (#1 – \#7) történet volt, mely a sorozat első néhány füzetében volt jelen. A cselekmény szerint Batman egy titokzatos társaság, a Bagolybíróság után nyomoz, mely már évszázadok óta irányítja Gotham városát. Ezt követte a "The City of Owls" (#8 – \#12), mely az előző történet folytatása. A harmadik történet a Death of the Family (#13 – \#17), melyben visszatér Joker, hogy levadászhassa Batman segédjeit. A negyedik a "Batman: Zero Year" (#21 – \#33) című történet, mely újradefiniálta Batman eredetét az Új 52-ben. Az utolsó történet az "Endgame" (#35 – \#40) volt, melyben megtörtént az utolsó csata Batman és Joker között. A történet Batman és Joker feltételezhető halálával ért véget. Az ezt követő füzetben James Gordon vette át Batman szerepét, mint egy államilag támogatott robot-batman. Közben Bruce Wayne-ről kiderült, hogy életben maradt, azonban amnéziában szenvedett, így nem emlékszik Batman-ként élt életére, melyet később Alfred mesélt el neki. Bruce Wayne végül megtalálta a boldogságát barátnőjénél, Juliánál, azonban közbelépett egy Mr. Bloom nevű bűnöző, aki nagyban károsította az új Batmant és uralma alá hajtotta a várost. Miután Bruce rájött az igazságra régi kilétéről, majd beszélt a szintén amnéziában szenvedő Jokerrel, végül ismét Batmannek állt és legyőzte Mr. Bloomot. Ezek után James Gordon visszatért rendőrfőnöki posztjához. Összesen 52 Batman füzet jelent meg az Új 52 folyamán, az utolsó 2016. május 11-én. Magyarországon 2016 májusában jelent meg a Batman \#1, a Kingpin kiadó segítségével, országunkban azonban Batman \#15-ként jelent meg, mivel már előtte is jelenítettek meg Batman füzeteket. ## Szerzői jogok Batman történeteinek alkotói az 1960-as évekig többnyire szellemíróként és szellemrajzolóként dolgoztak Bob Kane neve mögött. Kane a National Publicationsszel kötött megállapodásában mint Batman egyedüli megalkotója, a történetek egyetlen írója és rajzolója szerepelt. A szerződés értelmében Kane lemondott Batmanhez fűződő tulajdonjogáról, a National pedig kötelezte magát Kane nevének feltüntetésére a történetekben. Batman népszerűségét és Kane közismertségét mutatja, hogy a National által, az 1940-es évek második felében kiadott Real Fact Comics című képregényantológiában, mely valódi személyek „valódi történeteit” mutatta be, Kane volt az egyetlen képregényalkotó, aki a füzet megjelenése során feltűnt. Az 1946-ban megjelent The True Story of Batman & Robin című öt oldalas történetben Kane mint Batman egyedüli alkotója szerepelt. Az antológia címével ellentétben azonban a történet inkább kitaláció volt, mint a szereplő megalkotásának hiteles története. Ugyanebben az évben Kane értesítette Jack Liebowitz-et, a National kiadóját, hogy az első szerződésük érvénytelen, mivel annak aláírásakor ő még kiskorú volt. Az állítást Liebowitz Kane születési anyakönyvi kivonatának hiányában sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta. A pereskedés elkerülése érdekében a kiadó visszaadta Kane-nek a szereplőhöz fűződő tulajdonjogainak egy részét, valamint százalékos részesedést ígért a szomszédos jogok által termelt haszonból. Kane ezzel a kor más képregényalkotóihoz képest kivételes helyzetbe került. Mielőtt 1966-ban visszavonult a képregényiparból, még személyesen népszerűsítette a készülő Batman-televíziós sorozatot. Kane az 1980-as évek végén, és az 1990-es évek elején konzultánsként is részt vett a Tim Burton által rendezett két Batman-filmben, bár egyes vélemények szerint az akkor már a hetvenes éveiben járó képregényalkotó bevonása a produkcióba inkább csak látszatintézkedés volt a filmstúdió részéről, mely elsősorban marketingcélokat szolgált. Kane Batman megszületésétől kezdődően több alkalmazottjával dolgozott együtt a történeteken. Elsőként Bill Finger íróval, akivel együtt alkotta meg magát Batmant, majd Jerry Robinsonnal és Sheldon Moldoff-fal, akik Kane rajzolói munkáját segítették. Kane évtizedekig fenntartotta magának a kiadóval kötött szerződés kiváltságait, így például nem ismerte el hivatalosan sem munkatársai hozzájárulását a történetekhez, sem pedig Finger közreműködését a szereplő megalkotásában. A képregénytörténetek tényleges alkotóinak neve a National füzeteiben csak 1960-as években kezdtek feltűnni, nagyrészt Julius Schwartz szerkesztő hozzájárulása révén. A kiadónak mindazonáltal nem állt érdekében és szándékában a megelőző évek Batman-alkotóinak megnevezése. Az egyik első, hivatalosnak tekinthető utalás arra, hogy Kane-en kívül mások is dolgoztak az aranykor Batman-történetein az 1964 májusában megjelent Detective Comics 327. számának levélrovatában volt. Ebben Schwartz megemlíti Bill Fingert, mint „az elmúlt két évtized legtöbb klasszikus Batman-történet íróját”. Rajongói magazinok azonban már ezt megelőzően is közöltek cikkeket Batman szellemalkotóiról. Kane ezekre a cikkekre reagálva 1965-ben nyílt levelet küldött a Batmania nevű rajongói kiadvány szerkesztőjének, Biljo White-nak. A levélben alaptalannak, „mítosznak” nevezte azokat a kijelentéseket, miszerint Finger részt vett volna Batman megalkotásában. Kane csak Finger 1974-ben bekövetkezett halála utáni nyilatkozatiban kezdte elismerni az író munkájának jelentőségét. „Bill Finger már a kezdetektől hozzájárult Batmanhez. Ő írta a történetek legtöbbjét, és meghatározó szerepet játszott annak a stílusnak és műfajnak a kialakításában, melyet később más írók folytattak. [...] Én éjjeli szuperhősnek alkottam meg Batmant. Bill változtatta át őt tudós nyomozóvá” – írja Kane 1989-ben megjelent Batman and Me című életrajzi könyvében. Kane Fingert „megénekeletlen hősnek” nevezte, aki soha nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Visszaemlékezése szerint Finger soha nem kérte tőle, hogy az ő neve is szerepeljen a történetekben, ő pedig soha nem ajánlotta fel ezt neki, amit bevallása szerint azóta megbánt. Robinson Kane halála előtt, és 1998-ban bekövetkezett halála után adott interjúiban is negatívan nyilatkozott Kane magatartásáról. „Nos, kedveltem Bobot. Nagyon kellemes megjelenésű alak volt. De mondanom sem kell, hogy az egója is hatalmas volt. Bill pedig éppen az ellenkezője. Nagyon csöndes, szerény és bizonytalan. A Bobbal való munkája pedig még jobban elbizonytalanította. Miközben rabszolgaként dolgozott Batmanen, Bob nem volt hajlandó megosztani vele sem az elismerést, sem pedig a pénzt, amit keresett vele. [...] Persze, hogy tisztességtelennek gondoltuk. Az egyik dolog, amit soha nem tudnék megbocsátani Bobnak, hogy nem törődött Bill-lel, és nem ismerte el a közreműködését Batman megalkotásában” – nyilatkozta Robinson 2005-ben. Finger emlékére 2005-ben, az Egyesült Államok legnagyobb képregényes találkozójának, a Comic-Con International szervezői megalapították a Bill Finger-díjat. Az elismerést évente két, a szakmában dolgozó olyan alkotóknak ítélnek oda, akik kiemelkedően fontos munkásságuk ellenére mégsem részesültek az őket megillető megbecsülésben. ## Ábrázolása és megítélése ### Sokszínű átalakulásai az évtizedek folyamán Batman első, 1939-es megjelenése óta számos átalakuláson ment keresztül. Will Brooker Batman Unmasked című könyvében úgy véli, hogy a szereplőnek, mint kulturális szimbólumnak a fennmaradását éppen ezek a megújulások, a korhoz való alkalmazkodás teszik lehetővé. Környezetének, kalandjainak és magának Batmannek az ábrázolása folyamatosan változik, melynek során egy szereplő központú „műfaj” jön létre körülötte. Batman a modern tömegmédia révén a populáris kultúra egyik jellegzetes, kiemelkedő, és világszerte ismert, felismert figurájává vált. „Egyszerre szimbólum és árucikk: a 21. század tökéletes kulturális lenyomata.” – írja Batmanről David Finkelstein és Ross Macfarlane a The Guardianben közölt cikkükben. A szereplő ezen kettősségét is jelképezheti, hogy a Detective Comics 27. számának egy jó állapotban lévő példányát, mely 1939-ben eredetileg az olcsó szórakozás lehetőségét jelentette a gyerekek számára, 2010-ben 1 075 500 dollárért értékesítették egy árverésen. Mike Benton az amerikai képregény történetének hét legnagyobb hatású szuperhőse között tartja számon Batmant, mint az első „nem szuper szuperhőst”. Jim Steranko véleménye szerint Batman megjelenése az 1930-as évek végén hangsúlyosabbá tette a National Publications, a későbbi DC Comics kiadványait, melyeknek a nem sokkal korábban feltűnt Superman erőt kölcsönzött. „Míg Superman megjelenésére már vártak az olvasók, addig Batman maga teremtette meg a közönségét” – írja Steranko. Batman csupán néhány dologban hasonlított Supermanhez: mindkét szereplő fiatalon árván maradt és mindketten elrejtették valódi személyazonosságukat. Míg azonban Superman „egy sokszínű, egyszemélyes cirkuszi társulat volt”, addig Batman magányos és sötét törvényen kívüli, aki „szánalom nélkül üldözte prédáját a szűk sikátorokon át”. Míg Superman arra esküdött fel, hogy védje és óvja az elesetteket és a rászorulókat, addig Batmant a bosszú hajtotta. Superman az emberiesség eszméit képviselte, míg Batman az ember könyörtelen és hidegvérű természetét. Batman ábrázolásában a lényeges változások már az 1940-ben megjelent Batman első száma után elkezdődtek. Whitney Ellsworth szerkesztő megtiltotta, hogy Batman a jövőben lőfegyvert használjon vagy gyilkoljon. Attól tartott, hogy a gyilkosság „beszennyezheti” a szereplőt, a szülők pedig megtilthatják a gyermekeik számára a fűzet olvasását, ami pedig negatívan hatna az értékesítésre. Bob Kane és Bill Finger, a szereplő megalkotói ezért mind a történetek cselekményén, mind azok képi világán változtatásokat hajtottak végre. A szereplő megjelenése egyre távolabb került a kezdeti vámpírszerű, ördögi külsőtől. A lőfegyver használatának tilalma nagyjából egybeesett a szereplő ifjú segítőtársának, Robinnak a megjelenésével. Robin által az addig magányos bosszúállóként ábrázolt Batman egyfajta gondoskodó apafigurává vált, valamint a rendőri erők tiszteletbeli tagjaként, mintegy a társadalom elismert tagja lett az amerikai képregény aranykorában. Az 1950-es évek második felétől kezdődően, az ezüstkorban Batman inkább színpompás és bolondos, mintsem sötét kalandok szereplőjeként tűnt fel. Julius Schwartz szerkesztő már 1964-ben megpróbálta a szereplőt visszaterelni eredeti, borongós detektívtörténeteihez, de ez a kezdetben nagy sikerű, camp stílusú televíziós sorozatában hatása miatt még néhány évvel elhúzódott. Mindemellett a különböző füzetekben, a szerkesztők összhangjának és egységes elképzelésük hiánya miatt, Batman is más-más formában tűnt fel. A „sötét” Batman a The Brave and the Bold című antológiában tért vissza, Neal Adams rajzoló közreműködése révén. Batman egységes ábrázolásában mérföldkőnek számított Dennis O’Neil 1986-ban megkezdett, és 2000-ig folytatott szerkesztői munkássága és az általa összeállított „denevér-biblia”, mely az írók számára tartalmazott általános és alapvető szabályokat a szereplővel kapcsolatban. Az 1970-es, 1980-as és 1990-es évek meghatározó Batman-alkotói, köztük Steve Englehart, Marshall Rogers, Frank Miller és Alan Moore mind a sötét irányvonalat követték. Bár Batman rendszeresen megjelenő füzeteiben a szereplő ábrázolása egységessé vált, az 1980-as évek végétől az egyre szaporodó különkiadások alkotói közül sokan kísérleteztek egyedi ábrázolásmódokkal. Így például Brian Augustyn és Mike Mignola Gotham by Gaslight című történetében Batman a 19. század végén Hasfelmetsző Jack után nyomozott. Doug Moench és Kelley Jones 1991 és 1999 között megjelent Batman & Dracula trilógiájában az álarcos hős Drakulával szállt szembe, melynek során maga is vámpírrá változott. Az 1996 során kiadott Batman: Black and White című négyrészes antológiában megjelenő történetek stílusukban és képi világukban egyaránt változatosak voltak. A sorozat író között volt például Bruce Timm, Joe Kubert, Howard Chaykin, Archie Goodwin, Walter Simonson, Neil Gaiman és sokan mások. Nick Mamatas Batmant, mint üres „emblémát” értelmezi, melyet bármilyen tartalommal meg lehet tölteni. Véleménye szerint ebből a szempontból minden idők legsikeresebb Batman-ábrázolása az 1960-as évek televíziós sorozatában látható, melynek sugárzását a hozzá kapcsolt reklámtermékek tömeges megjelenése követett. A camp stílus, a pop-art, és Adam West alakítása olyan mértékben vált a szereplő részévé, melyen Frank Miller későbbi, sötét és fenyegető Batmanje sem tudott felülkerekedni. „A pop-art-Batman képes befogadni a noirt. [...] A noir-Batman, Miller Batmanje, azonban nem képes befogadni a pop-artot, legalábbis anélkül nem, hogy ne ásná alá saját komolyságát, vagyis »felnőtt tartalmát«” – írja Mamatas. Mint terméknek, müzlis dobozon vagy éppen fiúcska alsóneműn megjelenő emblémának, Batmannek semmi köze ahhoz a sötét és kíméletlen igazságtevőhöz, akinek előszeretettel ábrázolják, és amely formában eladhatatlan is lenne. „A képregények Batmanje, ahogyan ma ábrázolják, egy »közönséges« emberi lény, aki képes belépni egy szuperképességekkel rendelkező lényekkel teli szobába, magára vonni a figyelmet és megborzongatni őket – annak ellenére, hogy neki nincsenek emberfeletti képességei – pusztán a jelenlétével és személyiségének erejével” – írja a szereplőről Lou Anders. ### „Általános” személyiségjegyei és adottságai Az évtizedek folyamán Batman egyes alapvető tulajdonságai a megújulást kereső törekvések, az eladott példányszám növelését célzó, valamint propagandát szolgáló – például a második világháború évei alatt hazafias helytállást szorgalmazó – borítók és hirdetések mellett is megmaradtak. „Felülkerekedhettek rajta, megsebesíthették, és éppen ezek miatt azonosulhatott vele az olvasó. Ember volt. Jóindulatú, intelligens és Bruce Wayne-ként kedélyes is. A céljai egyszerűek voltak, a bűn elleni stratégiája egyszerre szellemi és fizikai” – nyilatkozta Dick Sprang. Batman ábrázolásmódja már nagyjából 1941 végére megszilárdult. A megőrzött kulcsfontosságú elemek egyedivé és megkülönböztethetővé tették a populáris kultúra más kitalált szereplőitől. Titkos személyazonossága, eredettörténete, testi és szellemi adottságai, tevékenységének színhelye és történeteinek mellékszereplői alkották meg körülötte azt a „mítoszt”, mely végül vele kapcsolatban a köztudat részévé vált. Batman nem társadalmi változásért harcolt. Ugyan az erkölcs, saját erkölcse szigorú szabályain belül küzd, de nem a törvény betűje szerint. „A becsületesség igazságot feltételez, ami azonban nem feltétlenül jelent törvényességet” – írja Brooker Batman azon tulajdonságairól, melyek már első szereplése alkalmával, még eredettörténetének megjelenése előtt meghatározó elemeivé váltak. Batman kimagasló testi adottságokkal rendelkezik, de Supermantől eltérően ereje és ügyessége nem emberfeletti. A bűn elleni harcban nyomozói képességeit, deduktív gondolkodását és találékonyságát használja fel, ami szintén élesen elhatárolta őt a képregény aranykorának jellegzetes szuperhőseitől. Lou Anders véleménye szerint Batman számos ábrázolásai közül nem lehet meghatározni, hogy melyik az, amely hűen, „megfelelő módon” adja vissza a szereplő lényegét. A szubjektív megítélés helyett azonban meg lehet határozni azokat a műveket, melyek jelentős és tartós hatással voltak a szereplőre. Ezeknek a történeteknek a vizsgálatával lehet megközelítően meghatározni az „ideális” Batman ábrázolását. Anders megítélése szerint ezek közé a művek közé tartozik O’Neil és Neal Adams, valamint Steve Englehart és Marshall Rogers közös történetei, Frank Miller The Dark Knight és Az első év, Alan Moore A gyilkos tréfa, Jeff Loeb és Tim Sale The Long Halloween és Dark Victory című története, valamint Bruce Timm és Eric Radomski 1992-es animációs sorozata, és annak folytatásai. Az Anders által megnevezett művekben Batman hatalmas akaraterővel és önfegyelemmel rendelkezik, tudatában van erejének és képességeinek. Bizonyítani akar, egyszerre saját magának és az egész világegyetemnek, hogy kész szembeszállni a halállal és a félelemmel, bármilyen formát is öltsenek ezek. Mivel Batman saját felsőbbrendűségét akarja bizonyítani a halállal szemben, így ő maga nem gyilkol, még önvédelemből sem. Bár becsüli az életet, nem riad vissza attól, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon azoknak, akik véleménye szerint arra rászolgáltak. Az írói és szerkesztői próbálkozások, mint például az Igazságligában és a Kívülállókban való csapattagsága, vagy a „Batman családdal” tagjaival, elsősorban ifjú segítőtársával, Robinnal való kalandjai ellenére Batman valójában magányos szereplő. ### Bruce Wayne Ellentétben a szereplő kortársával, Supermannel, Batman titkos személyazonossága, Bruce Wayne kezdetben nem volt meghatározóan lényeges eleme a szereplőnek, mint szuperhősnek. Bruce Wayne Batmanné válásának első eredettörténete a Detective Comics 33. számában, fél évvel első megjelenése után jelent meg. Az ezt követő évtizedek során ezt az eredeti történetet számos író alakította, formálta, egészítette ki, helyezte más megvilágításba vagy éppen írta át teljesen. Az eredeti történet lényegi elemei, elsősorban a veszteség és a személyes bosszú azonban szinte mindegyik változatban megmaradtak. Bob Kane és Bill Finger eredeti története szerint az ifjú Bruce Wayne tehetős szülei rablógyilkosság áldozatává válnak. A gyilkos eltűnik az éjszakában, az árván maradt ifjú Wayne haragjából, dühéből, és halott szüleinek tett esküjéből, hogy megtisztítja a várost a bűntől, évek múltán, testi és szellemi felkészülését követően megszületik a törvényen kívüli magányos igazságtevő, Batman. Az eredettörténet a szereplő négy alapvető tulajdonságát, illetve jellemzőjét határozzta meg: tehetős, a felsőbb körökből való származását, kiemelkedő deduktív és testi képességit, megszállottságát, illetve annak forrását. Batman hátterének kidolgozásakor Kane és Finger abból a kérdésből indult ki, hogy mi történhetett a szereplővel, amiért az úgy döntött, hogy denevérruhát öltve fog harcolni a bűnözők ellen? Az alkotópáros végül arra a megállapításra jutott, hogy egy gyermek számára nem lehet annál borzasztóbb élmény, mint hogy lássa, hogy meggyilkolják a szüleit. Wayne a „self-made man” archetípusa, aki önerejéből, saját választása alapján vált azzá, ami. Nem születése és származása vezette erre az útra, mint Superman, vagy egy tudományos kísérlet balesete, mint Pókember esetében. Christopher Knowles Wayne-t a szuperhősök „gólem” archetípusához sorolja, akik bosszúból cselekszenek. Batmanné válása egy tragikus eseményhez, szülei meggyilkolásához köthető. Ekkor azonban Wayne még gyermek volt, aki nem rendelkezett azokkal az adottságokkal, hogy beteljesítse halott szüleinek tett esküjét. Küldetése, melyet a sors rendelt számára, megelőzte képességei megszerzését. Ez szintén megkülönbözteti más, őt követő képregényhősök tragikus eredettörténetétől, így például Pókemberétől is. Peter Parkert ugyan szintén egy szeretett családtagjának, Ben bácsikájának halála ösztönözte arra, hogy álarcos igazságtevővé váljon, de ő már ekkor is rendelkezett azokkal az adottságokkal, melyek ezt lehetővé tették számára. Az eskü, melyet szüleinek tett, a szereplő történeteiben időről időre visszatér és markánsan jelen van. Ez a motívum gyakori eleme Jeph Loeb írásainak, így például The Long Halloween, Dark Victory című történeteiben, valamint a Superman/Batman sorozatában. Az eskü értelmezése azonban már többféle, így például bosszúvágy, a feloldozás keresése, filantróp szülei emlékének és örökségének életben tartása, azok halála után egy új egyensúlyi pont megtalálása, vagy éppen mindezek keveréke. Dick Giordano, aki szerkesztőként és alkotóként is közreműködött a szereplő történetein, megfogalmazása szerint Batman, vagyis Wayne, mindent amit tesz, önmagáért, a saját szükségleteinek kielégítéséért teszi. Az, hogy tettei a társadalomra is pozitív hatással vannak, csak véletlen. Mike Alsford véleménye szerint időtálló népszerűsége legnagyobb részben annak köszönhető, hogy motivációja nagyon is emberi. Hőstettei forrása nem valami elvont eszmény, hanem szenvedély és fájdalom. Ezt a fájdalmat, szülei elvesztését a szereplő folyamatosan magában hordozza, mellyel az olvasók könnyen azonosulhatnak. „Hősiessége részben empátiájából származik és önfeláldozásban ölt testet” – írja Alsford. Frank Miller The Dark Knight című képregényében gyakran utal Batmanre, mint „a bosszú istenére”, egy spirituális erőre, mely bizonyos értelemben megszállta Wayne-t. Mark Waid Kingdom Come című művében, mely Miller alkotásához hasonlóan szintén a szereplő egy lehetséges jövőjében játszódik, ez az erő, „a denevér” már teljesen felemésztette Wayne-t. Bruce Wayne a külvilág felé mutatott nemtörődöm magatartása és Batman rejtély övezte személyisége már a szereplő első történetében élesen elkülönült. Az első Robin, vagyis az árván maradt Dick Grayson 1940 áprilisi megjelenése után Wayne jelleme az „apafigura” vonásaival is gazdagodott. Ellentétben más szuperhősök és ifjú segítőtársaik kapcsolatával, mely csupán „munkakapcsolatként” jelent meg a füzetek oldalain, Wayne és Grayson magánélete meghitt, családias légkörben is összekapcsolódott, és ebbe az olvasók is bepillantást nyerhettek. Giordano 1981-ben, mint szerkesztő, azt tűzte ki céljául, hogy jobban eltávolítsa egymástól Batman és Bruce Wayne személyiségét, egyúttal minél jobban kidolgozza azokat. Véleménye szerint az 1970-es években, a „felnőttebb történetek” térhódítása idején az írók megunták, hogy Wayne-t „piperkőcként” ábrázolják, és Batman mellett őt magát is egyfajta szuperhőssé tették. Giordano megítélése szerint azonban a fiatalabb olvasók Bruce Wayne-nel, mint apafigurával, ifjú társának, Dick Graysonnak a gyámjával tudnak igazán azonosulni. ### Batman, mint öröklődő személyazonosság Batman személyiségének magja nem titkos személyazonosságában, a milliomos Bruce Wayne-ben gyökerezik. Más szuperhősökkel ellentétben, az alkotók legelterjedtebb értelmezése szerint, az ő valódi személyisége Batman, Bruce Wayne csak álca. Ez a vele született ál személyazonosság pedig, ha az alkalom úgy kívánja nélkülözhető és feláldozható, ahogyan az a 2002-ben megjelent Fugitive című történetben meg is történt. Több író véleménye szerint, bár Wayne Batman eredeti személyazonossága, Wayne nem elengedhetetlenül fontos eleme a szereplőnek. Batman szerepét a képregények oldalain többször, hosszabb-rövidebb időre átvették más szereplők is, így például 1993 és 1994 között Jean-Paul Valley, 1994 és 1995 között, valamint 2009-től Dick Grayson. Bruce Timm 1999-es Batman of the Future (Batman Beyond) című animációs sorozatában Terry McGinnis vette át Batman személyazonosságát az idős Wayne-től. A képregényekben Bruce Wayne-t, illetve annak aranykori változatát, első alkalommal Paul Levitz író „gyilkolta meg” 1979-ben, az Adventure Comics oldalain megjelenő három részes Only Legends Live Forever című történetben. A kiadó füzeteiben ekkor már többnyire a képregény ezüstkorában felújított szereplő kalandjai voltak olvashatóak, amiket az írók és szerkesztők szerettek volna elkülöníteni a régiektől. Bob Haney 1970-es évek folyamán megjelenő „szuperfiak”-történeteiben Batman és Superman fiatal felnőtt fiai próbáltak meg kilépni apáik árnyékából. A Batman-személyazonosság öröklődésének kérdése feltűnt John Byrne 1996-os Batman and Captain America című Elseworlds-történetében, és központi témája volt az azt követő Superman and Batman: Generations című minisorozatainak. Byrne ezekben a cselekmény szempontjából nagyobb időintervallumot átölelő képregényeiben valós időben öregítette a szereplőket, köztük Bruce Wayne-t is. Will Brooker véleménye szerint ezek a példák, valamint a szereplő számos megjelenési és értelmezési formája is azt bizonyíthatják, hogy Batman egyfajta „műfajjá” is alakulhat, melynek központja maga a szereplő. „Nem szükséges Bruce Wayne-nek lennie; csupán az öltözékre és a segédeszközeire, az adottságaira, de mindenekelőtt erkölcseire és emberiességére van szüksége” – írja Brooker. #### Jean-Paul Valley Jean-Paul Valleyt, egy középkori vallási rend Azrael nevű orgyilkosát Dennis O’Neil író-szerkesztő, valamint Joe Quesada rajzoló alkották meg. A szereplő eredetileg Peter Milligan egyik Detective Comics-történetében tűnt volna fel, az író azonban rövid időn belül elhagyta a füzetet. Az egyszeri szereplésre szánt Valley végül 1991-ben, a Batman: Sword of Azrael című minisorozatban jelent meg először, majd nem sokkal ezután a Knightfall eseménysorozatának egyik központi szereplője lett. A történetben a súlyosan sérült Bruce Wayne Valleyt kéri fel, hogy átmenetileg vegye át tőle Batman személyazonosságát. A cselekmény folyamán Valley elmeállapota egyre labilisabbá, viselkedése egyre erőszakosabbá és könyörtelenebbé válik, míg végül Wayne harcban veszi vissza tőle a Batman-nevet. Dennis O’Neil nyilatkozata szerint Valleyt elsősorban az előre eltervezett történet számára, annak negatív szereplőjeként alakították ki, így nem igazán volt szempont, hogy az olvasók megkedveljék, vagy elfogadják őt az új Batmanként. „Valójában jobban zavart volna, ha az olvasók kedvelik Azraelt. Az azt jelentette volna, hogy előnyben részesítenének egy gonosz Batmant, amivel nekem viszont gondjaim lettek volna” – nyilatkozta O’Neil. #### Dick Grayson Dick Grayson, Batman első fiatal segítőtársa, az első Robin egy évvel Batman megjelenése után tűnt fel a képregények oldalain, így történeti háttere is hozzá hasonlóan hosszú múltra tekint vissza. A szereplőt Bob Kane, Bill Finger és Jerry Robinson alkotta meg. Eredettörténetében Grayson cirkuszi akrobata szülei, Bruce Wayne szüleihez hasonlóan, gyilkosság áldozataivá válnak. Az árván maradt fiút Wayne veszi gyámsága alá, valamint avatja be titkába. Batman segítőtársaként való szereplései mellett Grayson önálló kalandjai már 1947-től kezdtek megjelenni. Az 1960-as évektől kezdődően a Tini titánok nevű szuperhőscsapat tagja és vezetője lett, majd 1984-től, az új Robin, Jason Todd megjelenése után Éjszárny néven szerepelt tovább. Kalandjai 1996 és 2009 között saját sorozatában jelentek meg, melyben Gotham Citytől távol, saját városának, Blüdhavennek sötét igazságosztójává vált. Az eredetileg segítőtársként megjelenő Grayson az évtizedek folyamán egyre függetlenebbé vált mentorától. Ennek során a Wayne-től elsajátított nyomozói és harcművészeti tudás, és átvett személyiségjegyek, a bátorság, a találékonyság és becsületessék segítették. Dick Grayson a Batman-személyazonosságot először az 1990-es évek elején, Jean-Paul Valleyt követően, a Knightfall című eseménysorozat során öltötte magára egy rövid időre. Második alkalommal Wayne látszólagos halálát követően, a 2009-ben megjelent Battle for the Cowl című történet végén, miután megküzdött érte a Valleyhez hasonlóan erőszakos Batmanként fellépő Jason Todd-dal. Grayson Batmanként való történeteit ezt követően Grant Morrison, majd Peter Tomasi a Batman and Robin, és Judd Winick a Batman oldalain alakította. Morrison az új Batman, Dick Grayson, és az új Robin, Damian Wayne közötti csapatdinamikát megfordította a korábbi évtizedek hagyományos módon ábrázolt történeteihez képest. Batman spontánabb és könnyedebb, míg Robin haragosabb és céltudatosabb szereplőként jelenik meg, így személyiségük alapvetően különböző és szembenálló. Míg Wayne Batmanként való mentori szerepe fontos része volt ifjú segítőtársaival való kapcsolatában, addig Grayson és Damian Wayne esetében ez a háttérbe szorul. Tomasi, aki korábban a Nightwing írójaként is közreműködött, és Winick megítélése szerint Grayson merőben különbözik Bruce Wayne-től. A két szereplő világnézetét azonban a Batman-személyazonosság némiképp közelíti egymás felé. Grayson valójában Éjszárny, Batmannek lenni számára egy szerep, amivel legbelül nem igazán tud azonosulni. Míg Wayne számára Batman a valódi személyazonosság, addig Grayson esetében ez nem igaz. „Dick Grayson rendelkezik egy, a külső szemlélő felé mutatott és egy személyes magánélettel, mint egy egészen más személy. Batman csak egy féktelen, megszállott, sérült és sötét alak, a bosszú eszköze, amit Bruce hozott létre. Dick nem ilyen” – nyilatkozta Winick. Magyarázata szerint Wayne szülei halála után hű komornyikján, Alfreden kívül nem támaszkodhatott igazán senkire. Nem volt aki átsegítette volna a veszteségen, és megmutatta volna neki, miképp dolgozhatná fel azt. Grayson szüleinek halálakor Wayne éppen ezt a támaszt nyújtotta a fiatal fiúnak, akiből így nem egy újabb Batman vált, hanem merőben más személyiség. Cirkuszi akrobata múltjából is adódóan született előadó, aki akárcsak korábban Éjszárnyként, Batmanként sem tudja leplezni, hogy élvezi azt, amit csinál. #### Terry McGinnis Terry McGinnis Alan Burnett, Paul Dini és Bruce Timm 1999-es Batman of the Future című animációs sorozatának Batmanje. A jövőben játszódó televíziós sorozat történetében Bruce Wayne magányos öregember, aki felkarolja a kamasz Terry McGinnist. Akárcsak Wayne szülei, McGinnis apja is gyilkosság áldozatává vált. A mindössze három évadot megért, de kritikailag elismert televíziós sorozat képregény adaptációján és folytatásán kívül McGinnis 2010-ben megjelent először a DC Comics mainstream kitalált világának részeként, a Batman 700. számában. Wayne-nel ellentétben, és Dick Graysonhoz hasonlóan McGinnisnek is van saját, Batmanen kívüli élete, de Wayne-hez hasonlóan a bosszú ösztönözte rá, hogy először magára öltse a Batman-személyazonosságot. Adam Beechen író megítélése szerint a Wayne és McGinnis közötti alapvető különbség, hogy Wayne nagyon fiatalon veszítette el szüleit, mely meghatározóan, „örökre” Batmanné tette. McGinnis ezzel szemben jóval később, kamaszként szembesült apja halálával. Bár elkötelezettségük hasonló, McGinnisre nem jellemző az a szélsőséges megszállottság, ami Wayne-ben soha nem hagyott alább. ### Kapcsolatai más szereplőkkel Bruce Wayne, Batman személyiségét tükrözi a történeteiben feltűnő más szereplőkkel való kapcsolata, legyenek azok barátok vagy gonosztevők. Wayne Batmanné válásának éveken át tartó hosszú folyamata gyermekként, szülei elvesztésével vette kezdetét. Ennek során az egyetlen cél, mely szeme előtt lebegett, hogy felkészüljön arra, hogy beválthassa nekik tett ígéretét, és megtisztítsa Gotham városát a bűnözőktől. Ennek az eskünek azonban az ára magánéletének, magánéleti kapcsolatainak feláldozása volt, illetve bűnüldözői, Batmankénti kapcsolatai váltak a valódi magánéletévé. Mindezek ellenére Batmant a környezetében lévő számos szereplő választotta mentorául. Ennek oka, hogy Batman képességei nem ember- vagy természetfelettiek. A testi, lelki és szellemi tökéletességre való törekvés során önerejéből, elhivatottságából, és az ő esetében szélsőséges megszállottságából vált azzá, aki. Pártfogoltjainak, akik egyfajta apafiguraként is tekintenek rá, nem csak harci tudását, hanem erkölcsi értékeit és hozzáállását is megpróbálja átadni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy maga Batman erkölcsei valóban minden tekintetben helyesek, vagy követendőek lennének. Batman történeteinek első mellékszereplője, a „Batman család” első tagja James Gordon rendőrfelügyelő volt, aki Batmannel egy időben, a Detective Comics 27. számában tűnt fel. Alfred Pennyworth, a Wayne család hűséges komornyikjának első szereplése a Batman 16. számában, 1943-ban volt. A Batmanhez legközelebb álló szereplő azonban első társa, az 1940-ben feltűnő Dick Grayson, az első Robin lett, aki egyfajta doktor Watsonként lépett színre Batman Sherlock Holmes-szerű figurája mellett. Graysont, aki később Éjszárny néven önálló szuperhőssé vált, majd később többször is átvette Wayne-től a Batman személyazonosságot, Robinként Jason Todd, Tim Drake, Stephanie Brown és Damian Wayne követték. Todd 1983-ban vette át Robint szerepét, de lázadó és önfejű személyisége elidegenítette mentorától és az olvasóktól is. A szereplő az 1988 és 1989 között megjelenő Halál a családban című történet folyamán életét vesztette, majd később, a 2000-es évek folyamán, mint Batman ellenfele tért vissza. Todd halálának Batmanre való hatását az 1990-es évek folyamán számos író igyekezett bemutatni, mely újabb, mély emberi vonással gazdagította a szereplő személyiségét. Drake 1989-ben vette fel Robin személyazonosságát, akinek adottságai és természete Chuck Dixon író megítélése szerint valahol Grayson, a tökéletes, és Todd, a tökéletlen Robin között helyezkedett el. „Hogy Batman működjön, szükség van Robinra és Alfredre. Máskülönben csak egy magányos pszichopata. Szüksége van az emberi lények társaságára...” – nyilatkozta Dixon Dennis O’Neil szerkesztői elképzeléseiről. Bár Wayne erősen kötődik Gordonhoz, Alfredhez és pártfogoltjaihoz, igyekszik, hogy ez a kötődés ne állhassa útját küldetésének. A Batman család az 1950-es években született tagjai Kathy Kane, vagyis Batwoman, valamint Betty Kane, Bat-Girl voltak. Bár az 1960-as években Julius Schwartz szerkesztő mindkét visszatérő szereplőt kivonta a Batman-füzetekből, hatásuk maradandónak bizonyult. Az 1967-ben színre lépő Barbara Gordon, Batgirl, azonban már nem sokban hasonlított névrokonára. A kislány Betty Kane-nel ellentétben Barbara Gordon fiatal felnőtt volt. A szereplőt az évek folyamán, részben A gyilkos tréfa című történetet követően és hatására, Orákulum néven folytatta bűnüldözői pályafutását, számos további Batgirl követte, köztük Cassandra Cain és Stephanie Brown. Batwoman újabb változata, Kate Kane jóval később, 2006-ban jelent meg először a képregények oldalain. Vadásznő két változata is visszatérő szereplője a Batman-történeteknek. A bronzkorban Helena Wayne, Bruce Wayne és Selina Kyle, Macskanő lánya viselte a nevet, majd 1989-től egy teljesen új szereplő, Helena Bertinelli. Batman általános ábrázolásában a távolságtartás szintén megfigyelhető más szuperhősökkel és csapattársaival az Igazságligában és a Kívülállókban való viszonyában. Supermannel való kapcsolatának ábrázolása az évtizedek folyamán élesen megváltozott. Míg Superman a képregény arany-, ezüst- és bronzkorában Batman legbizalmasabb barátjaként jelent meg, addig a modern korban, John Byrne The Man of Steel című minisorozatával kezdődően kapcsoltuk, világnézetükből adódóan egyre ridegebbé és kimértebbé vált, a kettejük közötti ellentét egyre jobban kirajzolódott. Mindezek ellenére Superman a modern történetekben is Batmanhez az egyik legközelebb álló szereplőként jelenik meg, gyakorlatilag az egyetlen szuperhősként, akire Batman, képességei és karaktere tekintetében, egyenrangúként tekint. A történetekben Bruce Wayne legtöbbször nemtörődöm playboyként szerepel, de emellett Batmanként is számos nővel volt romantikus természetű kapcsolata. Ezek közül azonban egyik sem bizonyult tartósnak, és csak néhányuk időről időre visszatérő eleme a történeteknek. Az aranykorban a Wayne magas köreihez tartozó Julie Madison és Linda Page, majd a fotóriporter Vicki Vale került közel érzelmileg a szereplőhöz. Bob Kane és Bill Finger Batman ellenpárjaként, „barátságos bűnözőként” alkották meg Selina Kyle-t, Macskanőt, hogy az szexepilt kölcsönözzön a történeteknek. Macskanőnek ez az eredeti változata a bronzkorban mint Batmannel közös gyermekük, Helena Wayne, Vadásznő anyja jelent meg. A szereplő modern változata, hasonlóan elődjéhez, folytatta Batmannel a szerelmi és rabló-pandúr, macska-egér játékot. A ezüstkorban Kathy Kane, Batwoman, eredetileg Batman történeteinek homoszexuális olvasatainak cáfolataként kapott helyet a képregényben. A bronzkorban tűnt fel Talia al-Gúl, Rasz al-Gúl, egy nemzetközi terrorszervezet fejének lánya. A képregény modern korában szereplője volt Natalia Knight, Nocturna, aki szintén közel került Bruce Wayne-hez ugyanúgy, mint Batmanhez az éjszakai bűnüldözőhöz egyaránt. Az írók kedvelt témája és a történetekben Batman két leggyakrabban visszatérő kedvese Selina Kyle és Talia al-Gúl. Utóbbival a modern korban közös gyermeke is született, Damian Wayne. Batmannek, mint törvényen kívüli igazságosztónak Gotham City rendőreinek mindennapi életére gyakorolt hatása volt a központi témája Greg Rucka és Ed Brubaker Gotham Central című képregényének. A 2003 és 2006 között megjelenő sorozatban maga Batman csak ritkán tűnt fel, de jelenléte közvetetten folyamatosan éreztette hatását. „Ha Mr. Fagy megöl valakit, az rengeteg túlórát fog jelenteni [a rendőrök számára] és végül azt, hogy a fényszórókat a háztetők felé kell irányítani. Azt fogja jelenteni, hogy ezek az emberek, akik különleges kiképzést kaptak, és akik felesküdtek a törvényes rend fenntartására és a polgárok védelmére, valószínűleg nem fogják tudni elvégezni a munkájukat, és engedniük kell, hogy azt egy ostoba kosztümbe bújt önkényes igazságtevő tegye meg helyettük” – nyilatkozta Michael Lark, a füzet rajzolója. #### Ellenfelei Batman megjelenésekor, az 1930-as évek végén csak Chester Gould Dick Tracy című képregényében bukkantak fel hasonlóan bizarr és groteszk gonosztevők, melyek nyilvánvaló hatással is voltak Bob Kane és Bill Finger szereplőjének ellenfelei kialakításában. A gonosztevők külső megjelenésükben személyiségüket, és bűntényeik elkövetési módszerét is tükrözik. Batman első két maradandónak bizonyult ellenfele az őrült sorozatgyilkos Joker és szexepiles „barátságos bűnöző”, Macskanő volt. Az évtizedek során számos alkotótól számos szereplő követte őket, közülők a legidőtállóbbak Pingvin, Rébusz, Madárijesztő, Kétarcú, Gyilkos Krok, Méregcsók, Agyagpofa, Őrült Kalapos, Mr. Fagy, és Raz al-Ghul voltak. Batman ellenfeleivel való kapcsolata hasonlóan összetett, és bizonyos tekintetben hasonló is, mint szövetségeseivel, akiket gyakran nem is enged magához olyan közel, mint halálos ellenségeit. Bár Batman üldözi a bűnözőket, sokukat közülük, ahogyan pártfogoltjait is, éppen tetteivel hívott életre és bátorított. Ezt a folyamatot mutatja be például Frank Miller The Dark Knight, Doug Moench Préda (Prey) és Jeph Loeb The Long Halloween című története. Ahogyan Sam Hamm egyik történetében elhangzik, Batman „villámhárítóként szolgál az elmebetegek egy bizonyos fajtája számára”, akiknek abszurd cselszövéseiknek egyetlen célja, a bosszú, a vagyon vagy hatalom megszerzésének látszata mögött mindig ugyanaz: hogy újra és újra szembeszállhassanak vele. ### Megjelenése és felszerelése Batman öltözékét Bob Kane és Bill Finger együtt alakították ki Kane eredeti vázlatai alapján. A denevérek kinézetét utánzó, vámpírokat idéző fekete-szürke öltözék, a köpeny, és a hegyes fülekkel kiegészített csuklya alapvető vonásait tekintve – melyek célja, hogy „félelmet és tiszteletet” ébresszen a bűnözők szívében – Batman első 1939-es szereplése óta az évtizedek során alig változott. A szereplő eredettörténete szerint Bruce Wayne-t egy éjjeli órán szobájába berepülő denevér fenyegető kinézete ihlette bűnüldözői személyazonosságának megválasztására. Batman megjelenésének színösszeállítása ellentétes a képregényhősök hagyományosan világos színeivel, a pirossal, a kékkel és a sárgával, helyettük a negatív szereplők, illetve antihősök jellegzetes színeit ölti magára. Bár a képregényfüzetekben az öltözék eredetileg fekete színű elemei gyakran mélykéken jelennek meg, ez valójában a médium hagyományainak megfelelően a fényhatás érzékeltetését szolgálja. Batman öltözékének legszembetűnőbb módosítása 1964-ben, a Julius Schwartz szerkesztő által kijelölt új irányvonal keretében történet. A Batman mellkasán található denevérjelkép ekkor sárga, ovális hátteret kapott. Az olvasókat többnyire megosztotta a rejtőzködő, az éjszaka árnyaiban megbúvó szereplő feltűnő sárga jelvénye. Frank Miller 1986-ban megjelent, kritikailag elismert The Dark Knight című képregényében erre egyszerű magyarázattal szolgált Batman egyik belső monológjában: „Mit gondolsz, miért hordok céltáblát a mellkasomon? – A fejemet nem tudom páncélozni.” A sárga embléma egészen 2000-ig, a No Man’s Land című eseménysorozatig Batman öltözékének szabványos eleme maradt. Dennis O’Neil szerkesztő igen nagy szabadságot biztosított a képregények rajzolói számára, és nem ragaszkodott a minden részletében azonos ábrázolásmódhoz. „Mindenki szereti Batmant rajzolni, és mindenki szeretné belevinni a maga stílusát” – nyilatkozta O’Neil. Batman a bűnüldözésben számos segédeszközt használ fel. Fegyverkészletének első, maradandóvá és jellegzetessé vált darabja különleges öve, mely számos eszközt tartalmaz. Az öv nem sokkal Batman első szereplése után, 1939-ben tűnt fel Gardner Fox The Batman Meets Doctor Death történetében. A gázpasztillákat néhány számmal később Batman jellegzetes fegyvere, a denevér formájú bumeráng, a „batarang” egészítette ki. A szereplő első jellegzetes közlekedési eszköze egy autogiró volt, melyet nemsokára további földi, vízi és légi járművek követtek. Ezek közül az évtizedek során a legjellegzetesebbé és legtöbb formában visszatérővé a Batmobile vált. Batman autója, melyet már első szereplése alkalmával is vezetett, kezdetben egy hétköznapi sedan volt, mely 1941-től denevért idéző elemekkel kezdett bővülni. ### Tevékenységeinek színhelye Will Brooker megítélése szerint Batman tevékenységének színhelye egyike azon elemeknek, melyek meghatározzák a szereplőt, és mely vele, „mítoszával” kapcsolatban bevonult a köztudatba. Gotham Cityt legtöbb esetben csak kisebb vonásai különböztetik meg a legtöbb amerikai nagyváros képétől, legmarkánsabban Batman jelenléte, és az éjszakai égen gyakran feltűnő, denevér formájú jelzőfény csóvája, mellyel a rendőrség az álarcos igazságosztót hívja segítségül. A szereplő városának elnevezése 1941-ből, Bill Fingertől származik. A kitalált várost legtöbben New York Cityvel azonosítják, melynek a Gotham valójában egyik beceneve is. „Manhattan, a 14. utca alatt, hajnal háromkor, november 28-án, egy hideg évben” – jellemzi a várost Dennis O’Neil, aki Gothamet New York tükörképének, annak sötét oldalának tekinti. Ez a leírás a valódi New Yorkra vetítve magában foglalja Greenwich Village, SoHo, Bowery, Little Italy és Chinatown környékét, valamint a Brooklyn és Manhattan hidat. A város ábrázolásában a hangulat megteremtése volt az elsődleges szempont. Mark Cotta Vaz a „a holdsütötte éjszakák városának” írja le Gothamet. Jimmy Stamp megfogalmazásában „Gotham City nem csak képzeletbeli építészei álmának megvalósulása, hanem mindnyájunk városi paranoiájának megtestesülése”. Gotham látképe a Batman-történetek megjelenése során, alkotótól és kortól függően változott. Építészete központi eleme volt Alan Grant 1992-ben megjelent A pusztító (The Destroyer) című történetének, melyben egy megszállott volt építészhallgató Gotham elhagyott modern épületeit robbantja fel, hogy ismét felszínre emelje a régi város neogótikus épületeit. Gotham City képregénybeli új épületeinek és utcáink kialakítása Anton Furst Tim Burton 1989-ben bemutatott Batman című filmjének Oscar-díjjal jutalmazott látványtervei alapján történt. Az 1998 folyamán megjelenő Cataclysm című történet után, melyben egy hatalmas földrengés romba dönti a várost, Gotham modern üveg és acél metropolisként épül újjá, mely előrevetíti Christopher Nolan rendező 2005-ben bemutatott Batman: Kezdődik! című filmjében látható, Chicago-ihlette látképet. Míg Frank Miller iránymutató Az első év című történetében általánosan sötét, barátságtalan és velejéig romlott helynek mutatja be Gothamet, addig Grant Morrison a város vibráló, energiával teli vonzó oldalát is bemutatta a történeteiben. Bizonyos értelemben és megközelítésben Gotham City maga Batman. Az Arkham Elmegyógyintézet, Batman legtöbb ellenfelének „börtöne”, Gotham városának és Batman világának gyakran visszatérő helyszíne. Arkhamot Dennis O’Neil alkotta meg egy 1974-es történetében, de az intézmény csak az ezt követő évek folyamán és számos alkotó közreműködésével, 1980-as években vált a jellegzetesen a szereplőhöz és városához kapcsolt elemmé. Az Elmegyógyintézet több Batman-kaland központi helyszíne volt, így például Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézet, Alan Grant The Last Arkham, Dan Slott Arkham Asylum: Living Hell, Ed Brubaker The Man Who Laughs és David hine Arkham Reborn című történeteinek, valamint a Paul Dini írói közreműködésével fejlesztett Batman: Arkham Asylum nevű videójátéknak. A Wayne birtokon található kúria alatt található Batman főhadiszállása, a Denevérbarlang. A rejtekhely a szereplővel együtt fejlődött az évek során. Az 1940-es évek folyamán a kúriában található titkos labort és a Batman közlekedési eszközeit rejtő pajtát először egy föld alatti bunker, majd 1948-ra egy valódi barlangrendszer váltotta fel. A természetes föld alatti környezet ötletét Bill Finger a Popular Science című magazin egyik cikkéből merítette. A jellegzetes, Batmannek „a bűn felett aratott ezeregy győzelmének” dicsőségét hirdető trófeák gyűjteménye, melynek jellegzetes darabjai például egy mechanikus Tyrannosaurus és egy hatalmas Lincoln penny, először szintén a kúria egyik titkos szobája volt, és csak később vált a Denevérbarlang részévé. ### A szereplő homoszexuális olvasata Fredric Wertham 1954-ben megjelent Seduction of the Innocent című könyvében a képregényeknek a fiatalokra gyakorolt negatív hatását vizsgálta. Munkájában néhány oldalon egy másik, kaliforniai pszichiáter megfigyelésére alapozva, azt állította, hogy a Batman-történetek pszichológiailag homoszexuális tartalmúak, melyeket saját kutatásai is megerősítettek. Wertham értelmezése szerint ezek a történetek Batman és Robin között egy „kamasz és felnőtt közötti, avagy Ganümédész–Zeusz típusú szerelmi kapcsolatot” sugallnak. Ezzel az ábrázolással pedig a gyermekek már akkor szembesülnek, mielőtt még olvasni tudnának. Bruce Wayne és Dick Grayson közös életének ábrázolását Wertham a „homoszexuálisok vágyálmaként” írta le. Megállapítása szerint Robin gyakran női szerepben, az elrabolt és megmentendő félként jelenik meg. Wertham a történetek légkörét a homoszexualitás mellett nőellenesként is jellemezte, melyben a csinos nők rendszerint gonosztevők. Megállapítása szerint a Batman-típusú történetek tudat alatt stimulálhatják a gyermekek homoszexuális fantáziáit, tudatos szinten, serdülőknél pedig felélénkíthetik azokat. Wertham ezen állításait azzal támasztotta alá, hogy homoszexuális betegei közül többen is jól ismerték, és kedvelték ezeket a történeteket. Wertham könyve még évtizedekkel annak megjelenése után is megosztja a képregényekkel és a populáris kultúrával foglalkozó kritikusokat és kutatókat. Les Daniels 1971-ben megjelent Comix: A History of Comic Books in America című könyvében úgy véli, hogy Wertham a fantázia teremtményeit, Batmant és Robint, úgy próbálta elemezni, mintha azok valódi emberek lennének, de homoszexualitásukra valójában semmilyen bizonyítékot nem mutatott fel. Az 1999-ben megjelent Batman: The Complete History című könyvében pedig megjegyzi, hogy természeténél fogva abszurd gondolat azon elmélkedni, hogy Batman és Robin mit csinálhatnak a zárt ajtók mögött, mivel azok a nyomtatott oldalakon kívül nem is léteznek. Mark Cotta Vaz 1989-ben megjelent Tales of the Dark Knight című könyvében leírt véleménye szerint Wertham az 1950-es évekre jellemző kommunistaellenes mccarthyzmus „öncélú bemocskoló taktikáját” követte, mellyel kihasználta a már évek óta növekvő képregényellenes hangulatot is. Megítélése szerint Wertham meg sem kísérelte állításait a „tradicionális tudományos metódusokkal” alátámasztani. A korabeli Batman-történetekre alapozva Vaz szerint „Bruce Wayne Gotham City leggyönyörűbb hölgyeinek csapta a szelet és feltehetően egészséges szexuális életet élt”, valamint alkalmanként még Dick Graysonnak is voltak ártatlan, romantikus kalandjai lány osztálytársaival. Andy Medhurst 1991-ben, a The Many Lives of the Batman című gyűjteménykötetben megjelent Batman, Deviance, and Camp című esszéjében úgy vélte, hogy Batman több okból kifolyólag is érdekes lehet a meleg olvasók számára. Batman volt az első kitalált szereplő, akit vélt homoszexualitása miatt támadás ért. Medhurst Wertham könyvét „izgalmas és színpompás melodrámának” nevezi, melyet írója „a szociálpszichológia köntösébe bújtatott”. Werthamot McCarthyhoz és magához Batmanhez hasonlítja, akikben közös vonás, hogy egy számukra szent cél érdekében folytatnak kereszteshadjáratot. Írásában többször nevezte Werhamot homofóbiásnak, aki könyvében a homoszexualitást a nőgyűlölet szinonimájaként kezelte. Megállapítása szerint Werham feltételezése a szereplők homoszexualitásáról bizonyos vizuális jelek értelmezéséből származik. Bár igaz, hogy a homoszexuálisak, mint egy szubkultúra tagjai, valóban alkalmaznak vizuális „kódokat” a szexuális irányultságuk beazonosíthatóságára, de mindezek mellett különbséget kell tenni ezek valódi, és a Wertham által alkalmazott rutinszerű, sztereotípián alapuló azonosítása között. Akárcsak Daniels, Medhurst véleménye szerint is mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy Batman és Robin kitalált személyek, így valódi szexuális életükről értelmetlen lenne találgatásokba bonyolódni. A hangsúlyt ehelyett inkább az olvasók értelmezésére kell helyezni. Will Brooker 2000-ben megjelent Batman Unmasked című könyvének második fejezetében szintén megvizsgálta Wertham állításait, valamint az azt ért, túlnyomóan negatív kritikákat is. Véleménye szerint Wertham szándéka nem a homoszexuálisak „boszorkányüldözése” volt, hanem a fiatalok iránti aggodalmának adott hangot egy olyan korban, melyben „a homoszexualitás hatalmas tabu” volt. Megítélése szerint Wertham könyvében tudatosan az akkori közízlést használta fel céljai eléréséhez. Azonban korához képest, melyben az egymástól igen távol álló homoszexualitás, a kommunizmus és a bűnözés „problémáit” igen hasonlóan kezelték, jóval kevésbé volt előítéletes, és a rasszizmus is távolt állt tőle. Wertham nem használt pejoratív jelzőket a melegekre, ahogyan azt a maga is homoszexuális Medhurst feltüntette esszéjében. Brooker megfigyelése szerint, az 1950-es évek sztereotip homoszexuális jegyei, illetve azok olvasata valóban felbukkannak a Batman-történetekben, még a Comic Code, a képregénykiadók öncenzúrájának bevezetése után is. Ezek közé tartozik többek között, hogy míg más szuperhősök és ifjú társaik, így például Superman és Jimmy Olsen, vagy Amerika Kapitány és Bucky kapcsolata csak bűnüldözői tevékenységük közben jelent meg a képregények oldalain, addig Batman és Robin családias magánéletének jelenetei is helyet kaptak a füzetekben. #### Az olvasat hatása a szereplőre és történeteire, az alkotók és a kiadó álláspontja Fredric Wertham írásának, a Comic Code általános bevezetésén kívül, Batman történeteire jelentős közvetlen hatása is volt, mely évtizedekkel később sem merült feledésbe. A National Publications, hogy még a homoszexuális utalások látszatát is kerülje Batman történeteiben, néhány év alatt a szokványos családmodellnek megfelelő „denevércsaládot” hoztak létre a szereplő körül. Batwoman Batman, Bat-Girl pedig Robin női megfelelőjeként jelentek meg, akik gyengéd érzelmeket is tápláltak a főhősök iránt. A korábban erőszakos bűncselekményeket bemutató történeteket teljesen felváltották a tudományos-fantasztikus kalandok. Még Batman legnagyobb ellenfele, a korábban őrült sorozatgyilkosként megjelenő Joker is csupán egyike lett a történetek kétbalkezes és mókás bűnözőinek. 1964-ben, nagyjából tíz évvel Wertham könyvének megjelenése után, Julius Schwartz vette át a Batman-füzetek szerkesztői feladatait. Schwartz tevékenysége nyomán Batman történetei hamarosan visszatértek a rejtélyes detektívtörténetek stílusához, valamint a Batman család legtöbb tagját is kivonta a történetek köréből. Az új irányvonal ellenére azonban Schwartz sem akarta felidézni a képregények bírálóiban Wertham írását. Batman és Robin hű komornyikját, Alfred Pennyworth-öt így a füzetek írói szintén eltávolították a sorozatból, helyére pedig egy új női szereplőt, Harriet nénit helyezték. Az 1966-ban indult Batman című televíziós sorozat a képregényekre, így Schwartz munkájára is nagy hatást gyakorolt. A sorozat az 1960-as években elterjedt játékos, komolytalan és kétértelmű utalások által jellemzett camp stílust képviselte, mely irányzatot a homoszexuális szubkultúrához is több szál fűzte. Andy Medhurst megítélése szerint Wertham olvasata ekkorra már gyökeret vert az olvasók és nézők tudatában, és ez alól a műsor alkotói sem képzetek kivételt. A Batman alkotói, köztük az ABC és William Dozier producer nyilatkozataikban azonban igyekezték elhárítani azokat a kritikákat, melyek homoszexuális utalásokat véltek felfedezni a sorozatban. A heteroszexuális környezet erősítése céljából bevonták a sorozatba a képregényben korábban feltűnt Harriet nénit, valamint egy másik új női szereplőt, Barbara Gordont, Batgirlt. Will Brooker megítélése szerint a televíziós sorozat nélkül a Wertham-féle homoszexuális olvasat lassan elhalványult és eltűnt volna a köztudatból. Bár a műsor kétértelműségét oktatók és kritikusok egyaránt bírálták, viharos népszerűségére ez nem volt hatással. Batman és Robin kapcsolatának homoszexuális értelmezése a 20. század fennmaradó évtizedeiben is időről időre visszatérő téma maradt különböző újságcikkekben, kritikákban és tanulmányokban. Az évszázad végén elsősorban Joel Schumacher rendező 1995-ös Mindörökké Batman (Batman Forever) és 1997-es Batman és Robin (Batman and Robin) című filmjei kapcsán, melyek sokat merítettek az 1960-as évek televíziós sorozatának camp stílusából. A képregényalkotók általános álláspontja szerint Batman nem homoszexuális, és egyetértenek abban is, hogy mindez értelmezés kérdése. Dennis O’Neil, aki 1986-tól 2000-ig volt szerkesztője Batman történeteinek, úgy nyilatkozott, hogy ennek oka nem egyfajta konzervativizmusból következik, hanem csupán abból, hogy egy ilyen megközelítés túl heves, és nem kívánt reakciókat váltana ki. „Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a harcot érdemes lenne-e megvívni.” – mondta O’Neil. A DC Comics ugyanakkor hivatalosan igyekszik fellépni a szereplő homoszexuális interpretáció ellen. Így például 2000-ben megtiltotta a Batman 79., 92., 105. és 139. számaiból négy panel illusztrációként való felhasználását Christopher York, az International Journal of Comic Art nevű szaklapban megjelenő All in the Family : Homophobia and Batman Comics in the 1950s című írásához. A kiadó 2005-ben jogi lépések kilátásba helyezése mellett felszólította a New York-i Kathleen Cullen képzőművészeti galériát, hogy vonja vissza termeiből, valamint az Artnet művészeti weboldalt, hogy távolítsa el oldalairól Mark Chamberlain festő egyes festményeit, melyeken a művész Batmant és Robint explicit szexuális helyzetekben ábrázolta. ## Megjelenése a képregény médiumán kívül Batman első szereplése a képregényfüzeteken kívül a saját nevét viselő, 1943-ban induló képsorban volt. Bár az újságokban napi rendszerességgel megjelenő néhány paneles epizódok népszerűsége meg sem közelítette az antológiákban olvasható kalandokét, Bob Kane, Batman megalkotója igen lelkesen fogadta az új médium lehetőségeit, és teljes munkaidejét annak szentelte. Az 1943 és 1946 között megjelenő képsoron Kane mellett más alkotók is dolgoztak, köztük Alvin Schwartz és Don Cameron írók. Batman az évtizedek folyamán még számos alkalommal tért vissza különböző képsorokban, így 1953-ban, 1966 és 1974, 1978 és 1985, valamint 1989 és 1991 között. Az újságok mellett az 1940-es évek Amerikájában, a televízió széles körű elterjedése előtt, a rádió és a mozi szintén kiemelkedően népszerű tömegszórakoztató és tájékoztatási médiumnak számított. Bár Batmannek soha nem volt önálló rádiójátéka, vendégszereplőként több alkalommal is visszatért Superman 1940 és 1951 között sugárzott The Adventures of Superman című műsorában. A filmszínházak 1943-ban kezdték vetíteni a Columbia Pictures 15 epizódból álló Batman című filmsorozatát. A képregénnyel ellentétben a filmsorozatot jóval intenzívebben áthatotta a második világháborús amerikai hazafias propaganda. Cselekményében az álarcos igazságosztó és társa egy japán kém ellen küzdöttek. A második, szintén 15 epizódos sorozat Batman and Robin címen csak évekkel később, 1949-ben került a mozikba. Batman addigi, képregényfüzeteken kívüli legsikeresebb szereplése az 1966 és 1968 között, az ABC-n sugárzott televíziós sorozatában volt. A műsor az Egyesült Államokban a populáris kultúra egyik sokat idézett jelenségévé vált, mely egyben az alacsony eladott példányszám miatt megszűnéssel fenyegetett Batman-füzeteket is megmentette. A sorozatban Batman szerepében Adam West, Robinéban Burt Ward volt látható. A camp stílust képviselő, kétértelmű és abszurd humorú műsor viharos népszerűsége azonban már a második évad sugárzása idején csökkenni kezdett, amit a harmadik évad végén, 120 epizód és egy mozifilm után meg is szüntettek. A CBS a televíziós sorozat hatására 1986-tól kezdte sugározni a The Batman/Superman Hour című animációs sorozatot. 1968 és 1977 között a Filmation gyártásában készült, alacsony költségvetésű szombat reggeli rajzfilmsorozatnak 33 epizódja került adásba Batman főszereplésével. 1973 és 1986 között Batman visszatérő szereplője volt a Hanna-Barbera stúdió által gyártott Super Friends című animációs sorozatnak, és vendégszereplőként feltűnt a gyártó Scooby-Doo újabb kalandjai (The New Scooby-Doo Movies) című rajzfilmjének két epizódjában is.Az 1980-as évek második felében a DC Comics egyre nagyobb kívánt biztosítani bizonyos képregényalkotók számára, hogy azok szakítva a megszokott ábrázolásmóddal saját elképzelésük szerint alakítsák szereplőik történeteit. Tim Burton rendező Michael Keaton főszereplésével 1989-ben bemutatott Batman című filmje szintén egy ilyen egyedi látásmódot képviselt. A film nem kifejezetten a képregények olvasóit, hanem egy jóval szélesebb nemzetközi közönséget célzott meg. Bár Burton műve korántsem aratott osztatlan sikert Batman hűséges rajongói között, költségvetésének többszörösét termelte meg a Warner Bros. filmstúdió számára, több díjat is elnyert, valamint az Egyesült Államokon és a képregényolvasók táborán kívül is ismertebbé tette a szereplőt. A film folytatása Batman visszatér (Batman Returns) címen 1992-ben került a mozikba. A sorozat két következő, utolsó darabjában, az 1995-ös Mindörökké Batmanben és az 1997-es Batman és Robinban Burtont Joel Schumacher, Keatont az előbbiben Val Kilmer, az utóbbiban George Clooney váltotta le. Számos kritika Schumacher filmjeit az 1960-as évek televíziós sorozatához, annak camp stílusához hasonlította. Batman kritikailag leginkább elismert animációs sorozata, a Batman: A rajzfilmsorozat (Batman: The Animated Series) Bruce Timm és Eric Radomski producerek nevéhez fűződik. A Fox 1992 és 1995 között sugározta a műsort, melynek során az több Emmy-díjat is elnyert. Az új megközelítésű, a film noir légkörében és az art déco környezetében játszódó animációs sorozat két további jelentős közreműködője Paul Dini író és Kevin Conroy, Batman szinkronhangja volt. A Batman: A rajzfilmsorozat sikere a képregényekre is hatással volt. Stílusát követve a The Batman Adventures című, rendszeres megjelenésű füzet, valamint Dini és Timm közös képregénytörténete, a Mad Love is, melyet 1994-ben Eisner-díjjal tüntettek ki. Conroy a televíziós sorozatot követően szinte Batman állandó szinkronhangjává vált, így például a szereplő szintén az ő hangján szólalt meg a Batman: Arkham Asylum, a Batman: Arkham City és a DC Universe Online nevű videójátékokban is. A sikeres Batman: A rajzfilmsorozat alkotói csapata még több, nem kizárólag Batmanhez-kötődő animációs sorozaton közreműködött a Warner Bros. Animation számára az 1990-es és 2000-es évek folyamán, ők készítették a The New Batman Adventures, a Batman of the Future és az Igazság Ligája (Justice League) című sorozatokat is. A 2004 és 2008 között sugárzott Batman (The Batman) és a 2008 és 2011 között sugárzott Batman: A bátor és a vakmerő (Batman: The Brave and the Bold) című sorozatok már más alkotói csapattal, és Batman szerepében más szinkronhanggal készültek. Batman a mozikba a 2000-es évek második felében, Christopher Nolan rendezésében és Christian Bale főszereplésével bemutatott Batman: Kezdődik! (Batman Begins) és A sötét lovag (The Dark Knight) című filmekkel tért vissza, melyekben kiemelt fontosságúnak tartották, hogy Batman világát realistává tegyék. Üzleti szempontból és kritikai megítélése tekintetében mindkét film kimagaslóan sikeresnek bizonyult. A két film összbevétele 1.378,8 millió dollár volt. A harmadik, egyben utolsó film a trilógiában a Sötét lovag – Felemelkedés volt. Ennek az összbevétele 1.081,0 millió dollár, ezzel a világ 15. legsikeresebb filmje. 2014-ben indult el a Gotham tv-sorozat a Fox csatornán, mely részben Batman, részben Batman-hez kapcsolható karaktereknek előzményét mutatja be. A sorozatban David Mazouz játssza az ifjú Bruce Wayne-t, aki minden eszközt megragadva próbálja megtalálni szülei gyilkosát. A sorozatot máig gyártják. 2016-ban Batman visszatért a mozivászonra, hála a DC-moziuniverzumnak, mely koncepcióját tekintve hasonlít a Marvel-moziuniverzumhoz. Egy crossoverekre épülő világ, melyben a filmek cselekményei egymásra is hatással vannak.. Eme szuperhős univerzum kiépítése Az acélember című Superman filmmel kezdődött, melynek folytatása a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala lett, melyben Ben Affleck alakítja Batmant. A színész szerepeltetését a rajongók hatalmas gyűlölettel fogadták, külön indítványozták, hogy ne ő kapja a szerepet. A film kijövetele után, nem csak, hogy megváltozott a rajongók véleménye, de sokan a legjobb Batmannek kiáltották ki. A moziuniverzumban fel fog még tűnni a Suicide Squad – Öngyilkos osztag és Az Igazság ligája című filmekben. ## Magyar hang ### Filmek Az animációs filmek félkövérrel vannak szedve - Batman: Hirtling István - Batman visszatér: Gyabronka József - Mindörökké Batman: Forgács Péter - Batman és Robin: Szabó Sipos Barnabás - Batman: Kezdődik!: Fekete Ernő - A sötét lovag: Fekete Ernő - A sötét lovag – Felemelkedés: Fekete Ernő - Batman: A rajzfilmsorozat: Sótonyi Gábor - Batman: Gotham lovagja: Fekete Ernő - Az Igazság Ligája – Az új küldetés: Dányi Krisztián - Superman/Batman: Közellenségek: Sótonyi Gábor - Az Igazság Ligája: Két Földi válság: Sótonyi Gábor - Batman Superman ellen – Az igazság hajnala: Széles Tamás - Batman: Hajdu Tibor

Rhode Island

Rhode Island (IPA: [ˈɹoʊd ˈaɪ.lənd] ), teljes nevén Rhode Island állam (State of Rhode Island) az Amerikai Egyesült Államok időrendben 13. tagállama az ország új-angliai részén. Fővárosa Providence. Ez a legkisebb területű állam (a területe szinte megegyezik Győr-Moson-Sopron vármegye területével). Szomszédai: nyugaton Connecticut, északon és keleten Massachusetts; délnyugaton tengeren New York állam (Long Island). Rhode Island nevével („Rodosz-sziget”) ellentétben nem sziget, hanem nagyrészt a szárazföldön fekszik. A teljes neve két kolónia nevéből adódik: Providence ültetvény a mai Providence városának helyén feküdt, az „eredeti” Rhode Island pedig valószínűleg a mai Aquidneck-sziget megnevezése volt (ez az állam legnagyobb szigete) a Narragansett-öbölben. Ezek összetételéből született a 2020-ig hivatalos Rhode Island állam és Providence ültetvény megnevezés. Becenevét, az Óceánállamot azért kapta, mert az állam területének közel harmada az Atlanti-óceánhoz tartozó vízfelület. A 13 amerikai kolónia közül Rhode Island nyilvánította ki először függetlenségét a brit uralomtól, de közülük az utolsóként ratifikálta az amerikai alkotmányt. 1524-ben az olasz Giovanni da Verrazzano volt az első olyan európai, aki Rhode Island területére tévedt. Mivel az állam az Atlanti-óceán partján fekszik, az gazdaságában és kultúrájában is meghatározó szereppel bír; számtalan ételkészítési mód az Amerikai Egyesült Államokban szinte kizárólag csak Rhode Islandre jellemző, más államokban nem vagy csak nehezen lelhető fel. ## Nevének eredete Nem tisztázott, hogy lett a korábban Aquidneck Island néven ismert helyből Rhode Island. 1524-ben Giovanni da Verrazzano fedezett fel a Narragansett-öbölben egy szigetet, ami a görög Rodoszra emlékeztette. Luisának nevezte el a francia királyné, Savoyai Lujza tiszteletére, és „nagyjából Rodosz-méretűnek” írta le. Nem világos, melyik szigetre utalnak Verrazzano feljegyzései; mindenesetre a későbbi gyarmatosítók úgy döntöttek, a Rhode Island nevet az Aquidneck Islandre alkalmazzák. Legkorábbi említése Roger Williamsnél fordul elő 1637-ben, és hivatalosan 1644-től alkalmazzák a szigetre: „Aquethneck mától fogva az Ile of Rods vagy Rhod-Island nevet viseli.” Isle of Rodes („Rhodosz szigete”) néven szerepel jogi dokumentumokban 1646-ban is. Egy másik népszerű elmélet a név eredetére abból a tényből fakad, hogy Adriaen Block az 1610-es években tett expedíciói során elhaladt az Aquidneck Island mellett, melyet az utazásairól 1625-ben írt beszámolóban „vöröses kinézetű szigetként” írt le (korabeli holland nyelven een rodlich Eylande). A holland térképek már 1659-ben Roode Eylant, azaz „Vörös sziget” néven említik. A történészek feltételezése szerint a szigetet a hollandok (valószínűleg maga Adriaen Block) vagy vöröses őszi lombjairól vagy a part egyes szakaszain található vörös agyagról nevezték el. Block 1614-ben felfedezett egy másik szigetet is a környéken, a saját magáról elnevezett Block-szigetet; egy feltételezés szerint valójában ez volt az, amit Verrazzano felfedezett, de a későbbi gyarmatosítók azt hitték, az Aquidneck-szigetről írta, hogy Rodoszra emlékezteti. Roger Williams volt azon első teológusok egyike, akik a vallásszabadságért, az állam és az egyház szétválasztásáért, a rabszolgaság eltörléséért és az őslakóknak nyújtandó jogokért lépett síkra, és akit ezen nézetei miatt száműztek a Massachusetts-öbölbéli Kolóniából. Williams és követői a mai Providence helyén találtak új otthonra, ahol Providence-ültetvény néven hozták létre saját közösségüket, mint úgynevezett szabad kolóniát. A providence jelentése isteni gondviselés, az „ültetvény” szó az angol nyelvben ekkoriban a kolónia egyik szinonimája volt. A Rhode Island és Providence Ültetvény a leghosszabb amerikai államnév volt. 2009. június 25-én az állam törvényhozása úgy határozott, hogy a lakosság egy népszavazás során döntsön arról, hogy kivegyék vagy megtartsák-e a hivatalos elnevezésben a Providence Ültetvény tagot, mivel a legtöbben az ültetvény szó alapján (ez esetben tévesen) a rabszolgaságra asszociálnak és azt hiszik, a megnevezés erre utal. A referendumot 2010. november 2-án tartották meg, amin a helyiek elsöprő többsége (78%) a megnevezés megtartása mellett tette le voksát. Egy 2020 novemberében tartott referendumon a lakosság megszavazta az állam hivatalos nevéből a "Providence Ültetvények" tagot, így Rhode Island állam névre változott. ## Földrajza Rhode Island teljes területe mintegy 3140 km2, északon és keleten Massachusetts, nyugaton Connecticut, délen a Rhode Island-i szoros és az Atlanti-óceán határolja. Tengeri határa a Block-sziget és Long Island között New York állammal érintkezik. Felszíne többnyire lapos, számottevő kiemelkedéssel nem rendelkezik, átlagos magassága 60 méter a tengerszint felett. Legmagasabb természetes pontja a Jerimoth Hill, amely 247 méterrel magasodik a tenger szintje fölé. Számos tengerparti stranddal rendelkezik. Tágabban értelmezve maga az állam az Appalache régió új-angliai (New England) tartományán belül helyezkedik el. Földrajzilag az államnak két elkülönülő tájegysége van: Kelet-Rhode Islandben találhatóak a Narragansett-öböl alföldjei, míg Nyugat-Rhode Island az Új-angliai felföld részét képezi. Erdői az Északkeleti partvidéki ökorégió részét képezik. A Narragansett-öböl mélyen benyúlik délről az állam területére, ezért igen meghatározó a terület földrajzában. Mintegy 30 szigete közül a legnagyobb az Aquidneck-sziget, ahol Newport, Middletown és Portsmouth városa található. A második legnagyobb sziget Conanicut, a harmadik pedig Prudence. A Block-sziget a parttól mintegy 19 km-re délre található az Atlanti-óceánban. Egyedül az állam területén (pontosabban Cumberland városában) található meg a cumberlandit nevű ásvány, ami az állam egyik jelképe. Eredetileg két helyen lehetett bányászni, de mivel az ásvány a vasérc egy fajtája, az egyik lelőhelyét a vastartalomért teljesen kibányászták. ### Éghajlata Rhode Island éghajlata nedves kontinentális, meleg, csapadékos nyárral és hűvös téllel. A Rhode Islandben valaha mért legmagasabb hőmérséklet 40 °C volt 1975. augusztus 2-án, Providence-ben. A valaha mért legalacsonyabb hőmérséklet -32 °C, 1996. február 5-én, Greene-ben. A havi átlaghőmérséklet -7 °C és +28 °C között ingadozik. ## Történelme ### A gyarmati kor: 1636–1770 1636-ban Roger Williams, miután a Massachusetts-öbölbeli kolóniáról száműzték vallási nézetei miatt, a Narragansett-öböl csúcsán telepedett le, azon a földön, amelyet a narragansett és a pequot indiántörzs adott át neki. Ezt a földet Providence-nek nevezte el és kinyilvánította a vallásszabadságot. A lelkiismereti szabadság lenézői a földet Rogue’s Island (Szélhámosok szigete) néven is emlegették. A terület kolóniáinak törvényei megelőzték korukat: eltörölték a boszorkánypereket, az adósok börtönét, a halálbüntetés legtöbb formáját, és 1652. május 18-án a rabszolgaságot is. 1638-ban, miután tárgyaltak Williamsszel, Anne Hutchinson, William Coddington, John Clarke, Philip Sherman és más vallási disszidensek az Aquidneck-szigeten telepedtek le (amit akkoriban Rhode Island néven emlegettek). Ezt a szigetet a helyi őslakóktól, a pokasszet törzstől vásárolták meg. Az ott lévő Portsmouth városát a Portsmouthi Szerződés alapján kormányozták. A sziget déli részén, miután összekülönböztek az alapítókkal, létrehozták Newport települést. Samuel Gorton 1642-ben Shawometnél megvette az őslakos indiánok földjeit, ezzel fegyveres konfliktust robbantott ki a Massachusetts-öbölbeli Kolóniával. 1644-ben Providence, Portsmouth és Newport közös függetlenséggel egyesült Rhode Island és Providence Ültetvény név alatt, és innentől egy választott tanács és annak az elnöke kormányozta. II. Károly angol király 1648-ban külön okiratban erősítette meg Gorton és társai jogait; Gorton támogatója után Warwicknak nevezte el települését. Ezek a szövetséges kolóniák az 1663-as cikkely alapján egyesültek, amelyet 1842-ig az állam alkotmányaként kezeltek. Bár Rhode Island békében élt az őslakos indiánokkal, más új-angliai kolóniák kapcsolata feszült volt velük. Ez néha vérontáshoz is vezetett annak ellenére, hogy Rhode Island vezetése megpróbált közvetíteni köztük a béke érdekében. A Metacomet wampanoag indián törzsfő angol nevéről „Fülöp király háborúja”-ként ismert fegyveres konfliktus (1675–1676) alatt mindkét oldal rendszeresen megsértette Rhode Island semlegességét. A háború legnagyobb csatája is Rhode Island területén zajlott, amikor Massachusetts, Connecticut és Plymouth csapatai Josiah Winslow tábornok vezénylete alatt, 1675. december 19-én megtámadták és elpusztították a narragansett indiánok megerősített települését Rhode Island déli részén, a Nagy Mocsárban. A narragansett indiánok is támadtak, és Rhode Island számos városát felégették, beleértve Providence-t is, bár ők megengedték a lakosságnak, hogy időben távozzanak. A háború egyik utolsó csatájában a connecticuti csapatok Rhode Island területén levadászták és megölték a narragansett háborús vezetőt, Metacometet. A kolóniát 1686-ban – amikor II. Jakab angol király megpróbálta megerősíteni a királyi fennhatóságot Brit Észak-Amerika önálló kolóniái felett – beolvasztották az Új-angliai Domíniumba (New England Dominium). Az angol polgári forradalom (1688) után a kolónia kivívta függetlenségét a Királyi Cikkely hatálya alól. A gazdaság alapja továbbra is a földművelés volt, különösen a tejgazdaságok és a halászat. A fakitermelés és a hajóépítés is fontos iparággá vált ebben az időben. Ismét megjelent az 1652-ben már eltörölt rabszolgaság is, bár nincsenek adatok arról, hogy a törvény engedélyezte volna. A történelem fura fintora, hogy a rabszolga-kereskedelemnek köszönhetően a kolónia később virágzásnak indult, a rabszolga-kereskedelmi háromszög egyik jövedelmező szakaszaként a Karib-térségből származó cukornádból főztek rumot, melyet Afrikában értékesítettek. A területén található Brown Egyetemnek köszönhetően Rhode Island egyike annak a mindössze nyolc államnak, amelynek már a függetlenségi háború előtt is felsőoktatási intézmény működött a területén. ### A forradalomtól az iparosításig: 1770–1860 Rhode Island függetlenségi hagyományai vezető szerepet biztosítottak számára az amerikai függetlenségi háborúban. 1772-ben itt omlott először vér a háború során, amikor providence-i polgárok egy csoportja megtámadott egy lehorgonyzott brit hajót, melynek feladata a népszerűtlen brit kereskedelmi szabályozások kikényszerítése volt. Az incidens Gaspee-ügyként lett ismert. Rhode Island volt az első a 13 amerikai gyarmat közül, amely feladta a brit koronának tett állampolgári hűségét, 1776. május 4-én. Ugyanekkor ez az állam volt a 13., azaz az utolsó az egykori gyarmatok közül, amely ratifikálta az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát – 1790. május 29-én tette meg, miután biztosították afelől, hogy a Bill of Rights az alkotmány részévé válik, és miután megfenyegették, hogy exportcikkeit úgy adóztatják meg, mint minden idegen országét. A forradalom alatt a britek elfoglalták Newportot. Egy vegyes, francia–amerikai egység azért harcolt, hogy kiszorítsa őket az Aquidneck-szigetről. Portsmouth volt az első afroamerikai katonai egység, az Első Rhode Island-i Ezred állomáshelye, amely 1778. augusztus 29-én a Rhode Island-i csatában harcolt. A francia flotta érkezése a briteket arra kényszerítette, hogy elsüllyesszék a saját hajóikat, mintsem, hogy a franciáknak adják át őket. Newportban kezdődött az 1781-es menetelés a virginiai Yorktownba, az amerikai katonákat vezető George Washington tábornok, valamint a XVI. Lajos francia király által küldött francia katonák élén álló Comte de Rochambeau vezénylete alatt. Ez Yorktown ostromába és a chesapeake-i csatába torkollott, melyben a briteket végleg legyőzték. Ez a szövetséges sereg egy évet töltött Rhode Island területén, a döntő ütközetre készülve. Számos hazafi, akik itt éltek, bekapcsolódtak az amerikai forradalomba, köztük Samuel Ward és Stephen Hopkins királyi kormányzók – utóbbi a Brown Egyetem első kancellárja –, James Manning tiszteletes, James Mitchell Varnum tábornok, John Brown, Dr. Solomon Drowne, Ezra Stiles (a Yale Egyetem elnöke) és Theodore Foster (Rhode Island első szenátora). Az ipari forradalom Amerikában 1789-ben kezdődött, amikor Thomas Somers angol tervek alapján textilgyártó gépet épített. Részt vett a Beverly Gyapotmanufaktúra létrehozásában, amely felkeltette a providence-i Moses Brown figyelmét. Brown pénzt fektetett a Samuel Slater által tervezett és működtetett textilmalomba, ami Amerika második textilmalma lett. Ahogy az ipari forradalom egyre több embert vonzott a városokba, úgy kialakult egy földtulajdon nélküli, és így szavazati joggal sem rendelkező osztály. 1829-re az állam szabad fehér férfi lakosságának 60%-a nem volt szavazásra jogosult. Számos kísérlet történt ennek a problémának a megoldására, de egyik sem volt sikeres. 1842-ben Thomas Dorr megfogalmazott egy liberális alkotmányt, amit a népszavazás el is fogadott, de a hatalmon lévő konzervatív kormányzó, Samuel Ward King szembeszállt az emberek akaratával. Ez vezetett a Dorr-lázadáshoz. Bár ez nem érte el a célját, novemberben elfogadták az alkotmány módosított változatát, ami megengedte, hogy bármelyik fehér férfi szavazhasson, amennyiben földet birtokol, vagy 1 dolláros adót fizet. A háború utáni években Rhode Island, az iparosodáson kívül, erősen érintett volt a rabszolga-kereskedelemben is. A rabszolgaság az államban már 1652 óta létezett, és 1774-re Rhode Island lakosságának 6,3%-a volt rabszolga, majdnem kétszer annyi, mint bármelyik más új-angliai kolónián. A 18. század második felében számos Rhode Island-i család vett részt a rabszolga-háromszögben zajló kereskedelemben. Ezek közül Brown Egyetem nevét adó Brown család fiai, John és Nicholas voltak a legismertebbek (bár néhány Brown, különösen Moses, kiemelkedően rabszolgaság-ellenes volt). A forradalom utáni években a Rhode Island-i kereskedők 60 és 90% közötti mértékben uralták az amerikai rabszolga-kereskedelmet. ### A polgárháborútól a nagy válságig: 1860–1929 Az amerikai polgárháború alatt Rhode Island volt az első állam, amely Lincoln elnök kérésére katonákat küldött az államok megsegítésére. 25 236 katonát toborzott, akik közül 1685 elesett. Rhode Island, a többi északi állammal együtt, ipari kapacitását az uniós hadsereg támogatására használta, elősegítve a győzelmet. Newport városa volt az Egyesült Államok tengerészeti akadémiájának ideiglenes székhelye a polgárháború alatt. Az állam folyamatos fejlődése és a modernizáció a városi tömegközlekedés létrehozásához és javuló egészségügyi ellátáshoz vezetett. 1866-ban Rhode Island eltörölte a faji elkülönítést az állami iskolákban. A háború utáni bevándorlás megnövelte a lakosság számát. Az 1860-as évektől az 1880-as évekig a legtöbb bevándorló Angliából, Írországból, Németországból, Svédországból és Québecből jött. A század vége felé a legtöbb emigráns viszont már Kelet-Európából és a Földközi-tenger térségéből érkezett Rhode Islandre. A századfordulón az államnak kirobbanóan erős gazdasága volt, ami ideális táptalajt biztosított a bevándorlási hullámnak. Az első világháborút megelőző években az állam alkotmánya reakciós maradt, összehasonlítva az ország többi részén mutatkozó reformokkal. Az állam sosem ratifikálta az alkotmány 18. kiegészítését, ami az alkohol nemzeti tilalmát vezette be. Az első világháború során Rhode Island 28 817 katonát küldött a háborúba, akik közül 612-en elestek. A háború után az államot nagymértékben érintette a spanyolnátha pusztítása. Az 1920-as és az 1930-as években a vidéki területeken jelentősen megugrott a Ku Klux Klan tagjainak száma, főleg az államba történő jelentős bevándorlás hatására. Úgy tartják, hogy a klán gyújtotta fel Scituate-ben a Watchman Ipari Iskolát, melybe afroamerikai gyerekek jártak. ### Modern kor: 1929–től napjainkig A 20. században az állam tovább fejlődött, bár az ipari hanyatlás számos városrészt tett lepusztulttá. Ezeket tovább sújtotta az Interstate állami utak, valamint a GI-törvényjavaslat (a leszerelő katonáknak nyújtott, egy évig járó heti húsz dollár segély megszavazása) okozta szuburbanizáció. A nagy gazdasági világválság óta az államban a Demokrata Párt uralja a helyi politikát. Az állam széles körű egészségbiztosítási rendszert nyújt a szegény sorsú gyermekeknek és kiterjedt szociális hálóval rendelkezik, számos városrészben azonban még mindig nagy a gyermekszegénység. A bostoni lakosok beáramlásának következtében emelkedtek a lakhatási költségek, ami a hajléktalanok számának növekedését eredményezte. Jelentős Rhode Island-i demokrata személyiségek: William Murphy házelnök, Joseph Montalbano, a szenátus elnöke, David Cicilline providence-i polgármester, A. Ralph Mollis külügyminiszter, Frank Caprio kincstárnok, M. Teresa Paiva-Weed, a szenátus többségi vezetője és Elizabeth Roberts kormányzóhelyettes. Az elmúlt években John Harwood korábbi házelnök, John Celona szenátor és William Irons szenátor botrányok közepette mondtak le. A Republikánus Párt, amely szinte nincs is jelen az állami törvényhozásban, időnként sikeresen állított az összállami „jókormányzati reform”-ot képviselő jelölteket, akik kritizálták az állam magas adóit és amit a Demokrata Párt túlkapásainak tartottak. Az East Greenwichből származó Donald Carcieri – az állam kormányzója 2003–2011 között) és a korábbi polgármester, a providence-i Vincent A. „Buddy” Cianci is (aki később független politikai vezető lett) is republikánus reformerjelöltként indult. ## Kormányzata Rhode Island fővárosa Providence. Az állam egyike azon kevés államoknak, ahol a kormányzónak nincs állandó rezidenciája. Az állami törvényhozás a Rhode Island-i Közgyűlés, ami a 75 fős képviselőházból és a 38 fős szenátusból áll. Mivel az állam lakossága alig éri el a szövetségi szavazatok minimális küszöbét, a lakosságszámhoz viszonyítva igen nagy arányban képviseli a polgárokat az egy lakosra jutó nyolcadik legnagyobb elektori számmal és a második legtöbb képviselői hellyel. Szövetségi szinten Rhode Island az egyik legmegbízhatóbb demokrata állam az elnökválasztási kampányok során. 1908-ig ugyan a republikánusok voltak hatalmon, de a következő 24 elnökválasztás során mindössze hét alkalommal született más eredmény. A demokrata elnökjelöltek rendszeresen itt érik el a legjobb eredményeket, így például 1980-ban Rhode Island egyike volt annak a hat államnak, amelyek a republikánus Ronald Reagan ellen voksoltak. 1984-ben ugyan nyert itt Reagan – ebben az évben 49 államban aratott győzelmet –, de itt érte el a második leggyengébb eredményét eközül a 49 szövetségi állam közül. Rhode Island volt a legmagasabb arányú demokrata győzelmet hozó állam 1988-ban és 2000-ben, és a második legmagasabb arányt hozta 1966-ban, 1996-ban és 2004-ben. Legegyértelműbb demokrata győzelem 1964-ben született, amikor az állam szavazóképes polgárainak több mint 80%-a szavazott Lyndon B. Johnsonra. A 2004-es elnökválasztás során Rhode Island több mint 20 százalékpontos győzelmi eltérést hozott John Kerrynek George W. Bush-sal szemben (a harmadik legnagyobb különbség az államok között), a szavazatok 59,4%-ával. Az állam 39 városából 36-ban a demokrata jelölt ért el többséget. Ez a három kivétel East Greenwich, West Greenwich és Scituate volt. 2008-ban Rhode Island Barack Obamának 29%-os fölényt eredményezett (a harmadik legnagyobb), a szavazatok 63,13%-ával, John McCain ellenében. Scituate városát kivéve minden Rhode Island-i város a demokrata jelöltre szavazott. Rhode Island nagyon korán eltörölte a halálbüntetést, másodikként Michigan után. Az utolsó kivégzés az 1840-es években történt. (Jelenleg 15 amerikai államban nincs halálbüntetés.) 2009 novemberétől az állam területén már nem legális a prostitúció, ami a korábbi harminc év során volt; Rhode Island az utolsó előtti állam, ahol betiltották. Egy 2009-es tanulmány szerint Rhode Island a kilencedik legbiztonságosabb állam az Egyesült Államokban. Rhode Island a harmadik állam az Egyesült Államokban, ahol engedélyezték a marihuána gyógyászati célú felhasználását, 2011-ben. Ugyanezen év július 2-án engedélyezték a regisztrált élettársi kapcsolatot azonos neműek között, ezzel ez lett a nyolcadik amerikai állam, ahol törvényesen létezik vagy házasság vagy regisztrált élettársi kapcsolat az azonos neműek részére. Az állam adói az országban a legmagasabbak közé tartoznak, kiváltképp ilyen a vagyonadó, ami a hetedik legmagasabb a helyi és az állami adók között, és hatodik az ingatlanadók között. ## Népessége Rhode Island lakosságának nagy része Providence megyében él, a népsűrűség Cranston városában a legmagasabb. Ugyanakkor Providence környékétől északnyugat felé haladva, a Blackstone folyó mentén, egészen Woonsocketig elterülő sávban is magas, mivel itt malmokra épülő ipar virágzott a 19. században. Az Egyesült Államok Népszámlálásügyi Irodája szerint 2005-ben az állam becsült lakossága 1 076 189 fő volt, ami 3727-tel több, mint az azt megelőző évben (0,3%-os növekedés), és 27 870-nel több, mint 2000-ben (2,7%-os növekedés). Ez a szám tartalmazza az utolsó népszámlálás utáni 15 220 fős természetes növekedést (66 973 születés és 51 753 halálozás) és a 14 001 fős bevándorlást – külföldről 18 965 fő vándorolt be, az államból más államokba 4964 fő költözött el. A hat legnagyobb nemzetiség Rhode Island területén származás szerint: olaszok (19%), írek (18,3%), angolok (12,1%), portugálok (8,2%), franciák 8%, francia kanadaiak (6,4%), guatemalaiak (4,4%), Puerto Ricó-iak (3,6%), dominikaiak (3,5%) és kínaiak (2,2%). Az állam népességének 12,7%-át teszik ki a spanyol ajkúak, főként guatemalaiak, Puerto Ricó-iak és dominikaiak. A 2000-es amerikai népszámlálás szerint az 5 éves vagy annál idősebb lakosság 8,07%-a otthon spanyolul beszél, 3,8%-uk portugálul, 1,96%-uk franciául és 1,39%-uk olaszul. A 2005-ös népszámlálás adat szerint az 5 éves vagy annál idősebb lakosság 9,89%-a spanyolul, 3,49%-a portugálul, 1,39% franciául, 0,9%-a olaszul, 0,48%-a laoul, 0,45%-a oroszul, 0,39% kambodzsaiul és francia kreolul, 0,31%-a kínaiul, 0,27%-a németül, 0,20%-a koreaiul, 0,18%-a lengyelül, 0,17% tagalogul beszél otthon. Az állam lakosságának 6,1%-a 5 év alatti, 23,6%-a 18 év alatti és 14,5%-a 65 éves vagy annál idősebb. A nők a lakosság mintegy 52%-át alkotják. Az összes államközül Rhode Islandnek van a legnagyobb arányú, portugál származású amerikai lakossága (akik többségében Bristol megyét lakják), beleértve a portugál-amerikaiakat és a zöld-foki szigeteki amerikaiakat is. A libériai bevándorlók aránya is itt a legnagyobb, több mint 15 000 lakossal. A francia kanadaiak Providence megye északi területének nagy részén élnek, az olasz-amerikaiak Providence megye közepén és déli részén, míg az ír-amerikaiaknak Newport és Kent megyékben van erős jelenlétük. Az angol származású jenkiknek még mindig van nyoma az államban, főképp Washington megyében, és gyakran mocsári jenkikként hivatkoznak rájuk. Az afrikai bevándorlók, beleértve a zöld-foki szigetekieket, libériaiakat, ghánaiakat és nigériaiakat is, jelentős számban fordulnak elő Rhode Islandben. A 2000-es népszámlálás során 2127 személy vallotta magát magyar származásúnak, de közülük csak 112 ember használja a nyelvet a mindennapok során. Az államban nincsenek szervezett formában működő magyar közösségek. Rhode Island területe a legkisebb az amerikai államok közül, és itt a második legnagyobb a népsűsűség (New Jersey után). ### Vallási megoszlása Rhode Island népességének vallási összetétele: - Keresztény – 87,5% \* Római katolikus –; 63,6% \* Protestáns – 21,6% : \* Episzkopális – 8,1% : \* Baptista – 6,3% : \* Evangéliumi – 4% : \* Egyéb keresztény – 2,3% - Zsidó – 1,4% - Muszlim – 1,2% - Nem vallásos – 6% - Más vallású – 1,9% A legnagyobb protestáns felekezet az episzkopálisoké 26 756 hívővel és a baptistáké 20 997 hívővel. Rhode Islandnek van az amerikai nemzeten belül a legnagyobb arányú római katolikus felekezetű népessége, az ír, az olasz és a francia kanadai bevándorlóknak köszönhetően (ez a három csoport alkotja mintegy 55–60%-át az állam lakosságának), valamint jelentős portugál és spanyol ajkú vallási közösségek is alakultak az államban (ez a két nép Rhode Island lakosságának mintegy 20%-át teszi ki). Bár az összes államot tekintve itt a legnagyobb a katolikusok aránya, Rhode Island egyik megyéje sem számít a tíz legkatolikusabb megye közé az Egyesült Államokban, mivel a katolikusok szétszórtan élnek az államban. Jelen van egy ókatolikus beállítottságú kisebbség is, amelyet főleg olyan tagok alkotnak, akik a megosztó kérdésekben képviselt, politika által motivált állásfoglalásai miatt hagyták el a római katolikus vallást. E felekezetek egyike a 2007-ben alakult North American Old Catholic Church providence-i gyülekezete. Rhode Island és Utah az egyedüli két állam, ahol a lakosság nagyobb része egyetlen vallási közösség tagja – Utah-ban a mormon, Rhode Islandben a római katolikus. Rhode Island zsidó közösségének Providence a központja. 1880 és 1920 közt került sor nagy arányú zsidó bevándorlásra az állam területére. A newporti Touro Zsinagóga, az Egyesült Államok legrégebbi létező zsinagógája a legjelentősebb jelképe annak, hogy ez a bevándorlásnak csak második hulláma volt; az állam zsidó közössége már a gyarmati korban létrejött, portugál zsidók kisebb mértékű bevándorlásával. ### Városai Rhode Islandben 39 város található, melyek közül 31 úgynevezett „town” státuszú, 8 pedig „city” státuszú. A főbb lakóközpontok történelmi tényezők miatt alakultak ki, a vízimalmok munkaigénye miatt főleg a Blackstone, Seekonk és Providence folyók partján. Több más új-angliai államhoz hasonlóan itt is egyes városokon belül ún. falvak találhatóak – ezek a falvaknak nevezett tulajdonképpeni városrészek történelmi kisvárosok, melyeket közigazgatási okokból vontak össze. Ilyen falvak például a South Kingstownhoz (27 921 fő) tartozó Kingston (Rhode Island), ahol a Rhode Island-i Egyetem található, és a North Kingstownhoz (26 326 fő) tartozó Wickford, mely évente nemzetközi művészeti fesztiválnak adnak otthont. Legnagyobb városa az állam fővárosa, Providence, 171 557 lakosával (2008). Az üzleti életen túl gazdag egyetemi élete is van, itt található a legtöbb felsőoktatási intézmény. A Kent megyében lévő Warwick (85 925 fő) a második legnagyobb város az államban. Nathanael Greene szülővárosa a legrégibb Rhode Island-i városok egyike, a Függetlenségi háború első mozzanatai itt zajlottak. Itt található az állam legfontosabb repülőtere, a T. F. Green repülőtér, valamint a Rhode Island-i Nemzeti Gárda. A harmadik legnagyobb város a Providence megyei Cranston (81 479 fő), amely egy 2006-os felmérés szerint a 100 legélhetőbb hely között van Amerikában. Emellett az ország 25 legbiztonságosabb városainak egyike. A szintén Providence megyében lévő Pawtucket (72 998 fő) az amerikai ipari forradalom bölcsője, itt épült fel Samuel Slater gyapotmalma 1793-ban. East Providence (49 123 fő) az állam ötödik legnagyobb városa, valójában Providence külvárosa. Woosocket (43 940 fő) a massachusettsi határ mellett fekszik, de mint a legtöbb fontos város, a Blackstone folyó partján helyezkedik el. A hetedik legnagyobb Rhode Island-i város Newport (24 409 fő), ez az állam egyik legrégibb települése, 1639-ben alapították, az Aquidneck-szigeten található. Itt van a Salve Regina Egyetem, a Tengerészeti Főiskola. Eisenhower és Kennedy elnöksége idején a nyári pihenéseket az elnök és környezete Newportban töltötte, ezért a várost „Nyári Fehér Háznak” is hívták. ## Közigazgatás Az állam öt megyére oszlik. ## Gazdasága Rhode Island gazdasága a gyarmati korban a halászaton alapult, amelyet a függetlenség elnyerése után a hajózás és a feldolgozóipar vett át. A Blackstone folyó völgye az „amerikai ipari forradalom szülőhelyeként” ismert. Pawtucketben állította fel Samuel Slayer a Slater-malmot 1793-ban, amely a Blackwater folyó vízerejét hasznosító gyapotmalom volt. Rhode Island egy ideig a textilipar egyik vezető régiója volt, de a nagy gazdasági világválság idején a legtöbb amerikai textilgyárat délre költöztették. A textilipar még mindig része a gazdaságnak, de már nem akkora a jelentősége, mint egykor volt. Rhode Island történelmében fontos iparág volt még a kézművesipar, az ékszer- és az evőeszközgyártás. A Rhode Island-i ipartörténelem érdekes mellékterméke az elhagyott gyárépületek felújítása és lakó-, irodaépületként, múzeumként vagy öregek otthonaként való hasznosítása. Napjainkban az állam gazdaságának alapja a szolgáltatóiparokon, főképp az egészségügyön és az oktatáson, valamint kis mértékben továbbra is a gyárakon nyugszik. A Citizens Financial Group – az Egyesült Államok 14. legnagyobb bankja – providence-i székhelyű. A Fortune magazin 500-as listáján szereplő CVS és Textron vállalatok Woonsocketben, illetve Providence-ben székelnek. Az FM Global, a Hasbro, az American Power Conversion, a Nortek és az Amica Mutual Insurance, melyek a Fortune 1000-es listáján szerepelnek, mind Rhode Islandben találhatóak. A GTECH vállalat fő központja is Providence-ben van. 2000-ben Rhode Island éves bruttó termelése 33 milliárd dollár volt, ezzel akkor a 45. helyen állt az Egyesült Államokban. Ez egy főre számítva 29 685 dollárt jelent, amivel a 16. helyen állt. Az Egyesült Államok államai között Rhode Islandnek volt a legalacsonyabb az egy főre jutó energiafogyasztása. Energiafelhasználás tekintetében az 5. leghatékonyabb állam. 2010 decemberében a munkanélküliség 11,5% volt. Az egészségügyi szolgáltatás Rhode Island legnagyobb iparága. A második a turizmus, mely 39 000 állást biztosított és 3,26 milliárd dolláros bevételt hozott 2000-ben. A harmadik legnagyobb gazdasági ágazat az ipar. Az állam legfontosabb iparágai: az ékszerészet, a vas- és acélipar, az elektromos berendezések gyártása, a gépgyártás és a hajóépítés. Rhode Island főbb mezőgazdasági termékei a zöldségfélék, a tej és a tojás. Az államból származik a Rhode Island tyúk, amelynek két változata van, a fehér és a piros. Rhode Islandnek magasabbak az adói, mint a szomszédos államoké, mert jövedelemadója a szövetségi jövedelemadójának 25%-án alapul. Carcieri kormányzó kijelentette, hogy a magas adó gátolja új vállalkozások létrejöttét, és felvetette, hogy csökkenteni kellene a versenyképesség érdekében. 2010-ben az állam törvényhozása új törvényt hozott a jövedelemadóról, Carcieri június 9-én írta alá. Így Rhode Island versenyképes lett más új-angliai államokkal, mert az adó maximuma 5,99% lett, és az adósávok számát is háromra csökkentették. Az államban 1971 óta fizetnek jövedelemadót. ### Legnagyobb munkáltatók 2011\. márciusi adatok alapján Rhode Islandben a következők rendelkeznek a legtöbb alkalmazottal (nem számítva a települések alkalmazottait): ## Közlekedési hálózata Rhode Island tömegközlekedését a Rhode Island Public Transit Authority (RIPTA), Rhode Island közlekedési felügyelete működteti, amelynek központja Providence belvárosában található. 1966-ban alakult, és a 39 Rhode Island-i város közül 38 közlekedését látja el buszokkal. A RIPTA 56 buszjáratot, 2, „LINK” néven ismert turista-trolibuszjáratot és egy Newportba közlekedő időszakos kompot üzemeltet. Az MBTA (Massachusetts Bay Transportation Authority – Massachusetts-öböl Közlekedési Felügyelet) ingázó vonatai a providence-i déli pályaudvarra, illetve a T. F. Green repülőtérre érkeznek, ezek kötik össze a várost Bostonnal. A kompszolgáltatás a Block-szigetet, a Prudence-szigetet és Hog-szigetet köti össze a szárazfölddel. A térség két fő repülőtere a T. F. Green repülőtér Warwickban és a Logan nemzetközi repülőtér Bostonban. Az ingázó vonat nyomvonalát meghosszabbították, hogy a repülőteret összekössék Providence-szel és így Bostonnal is. Az I-95-ös autópálya átlósan szeli keresztül az államot, összekötve a legsűrűbben lakott területeket, míg a 295-ös főút Providence körül vezet. Az I-95 az Egyesült Államok egyik legveszélyesebb útja, 2004 és 2008 közt 36 halálos baleset történt itt, majdnem mérföldenként egy. A Narragansett-öbölben számos híd található, az Aquidneck-szigetet és a Conanicut-szigetet kötik össze a szárazfölddel. A legjelentősebbek a Claiborne Pell Newport-híd és a Jamestown-Verrazzano-híd. 2011 júniusában fejeződött be a Pawtucketen és Providence-en áthaladó bicikliút építése. Ez az út összeköti a Keleti-öbölbeli kerékpárutat a Blackstone folyó kerékpárúttal, ezzel 53,9 kilométeres utat alkot az állam keleti részén. ## Média Az első újság Rhode Islandben a Rhode Island Gazette volt, 1732. szeptember 27-én adták ki az első, 1733. március 24-én pedig az utolsó példányt Newportban. Az állam területén 2009-ben nyolc napilapot jelentettek meg. A legtöbbjét a 19. században alapították. Rhode Island legnagyobb napilapja a The Providence Journal, amelyet 1829-ben alapítottak Providence Daily Journal néven (a Daily szó 1920-ban esett ki a címéből), így ez Rhode Island legrégibb, még ma is megjelenő újságja. 2008 első negyedében hétköznap 120 783 példányt adtak el belőle, szombaton 156 980-at, míg vasárnap az eladott példányok száma 171 231 volt; ez csökkenést jelentett az előző évhez képest. 1868-ban az újság elindította délutáni kiadványát, a The Evening Bulletint. Az újság már négy Pulitzer-díjat nyert. Érdekesség, hogy a Szívek szállodája című tv-sorozatban Rory Gilmore egyszer ennél az újságnál volt állásinterjún. A The Brown Daily Herald a Brown Egyetem diáklapja, 4000 példányban jelenik meg. 1866-ban alapították, ezzel a második legrégibb diáklap az országban. A woonsocketi The Call napilap, 1892-ben alapították. Providence megyét látja el hírekkel, de Massachusetts déli részén is olvassák. Az 1990-es évekig délutáni újság volt The Evening Call néven. A Kent County Daily Times egy, a hét hat napján megjelenő újság, több megyében olvassák, beleértve a fővárost is. 2009-ben 3930 példányt adtak el naponta. A The Newport Daily News szintén hatnapos kiadvány Newport városában, amely 12 000 példányban jelenik meg. A pawtucketi The Times a hét hat napján, naponta 4766 példányban megjelenő újság, melyet 1885-ben alapítottak. A Warwick Daily Times is hat napon át jelenik meg Warwickban, ezt 2006-ban alapították, míg elődjét, a Pawtuxet Valley Daily Times-t 1892-ben. A The Westerly Sun napilap Westerlyben, 1857-ben alapították és Rhode Islanden kívül még Connecticutban is olvassák. Rhode Island területén 8 televíziós, 22 FM rádiós és 16 AM rádióscsatorna sugároz. Az állam egy részén Connecticut és Massachusetts állam rádiói is hallhatók. A televíziós csatornák nagy TV-társaságok (NBC, CBS, FOX) alcsatornái. Mindegyiknek rövidített neve van, a legrégebbi csatornák alapításai az 1940-es és 1960-as évekre tehetők: 1949 (WJAR), 1953 (WNAC-TV), 1955 (WPRI-TV), 1963 (WLNE-TV), 1967 (WSBE-TV). ## Oktatási rendszere Rhode Island területét 50 iskolai körzetre osztották. Az állam területén 14 főiskola és egyetem található. A köz- és magánegyetemek általában 2 és 4 éves képzést nyújtanak, a 2006–2007-es tanévben az egyetemeken és a főiskolákon tanulók száma 71 175 fő volt. Egy négyéves képzés díja átlagosan 21 577 dollár (állami egyetemen 7192 dollár, magánegyetemen 28 066 dollár). Rhode Island, mint az egyik legrégibb amerikai terület, számos régi és neves oktatási intézménynek ad otthont. Közülük a legrangosabb a Brown magánegyetem, ami az úgynevezett Borostyánliga (Ivy League) egyetemei (az Egyesült Államok legnevesebb felsőoktatási intézményei) közé tartozik, akárcsak a Harvard vagy a Yale. Pólya György matematikus 1940 és 1942 között volt itt matematikatanár. A legtöbb felsőoktatási intézmény az állam fővárosában, Providence-ben található, ilyen a Brown Egyetem, a Johnson & Wales Egyetem, a Providence-i Főiskola, a Rhode Island-i Főiskola és a Rhode Island School of Design. Több más városban is találhatunk felsőoktatási intézményeket. A Rhode Island-i Egyetem Kingstonban van, a Salve Regina Egyetem és a Tengerészeti Főiskola Newportban. A Bryant Egyetem Smithfieldben, a Community College of Rhode Island pedig az állam több városában tart fenn helyi iskolákat, de a központja Warwickban található, ahol az Új-Angliai Technológiai Intézet is székel. A Roger Williams Egyetem Bristolban található. Négy főiskolát zártak be az idők folyamán. A Barrington Főiskolát 1900-ban alapították, és 1985-ben, pénzügyi okok miatt zárták be. A Gibbs főiskolát 2009-ben zárták be, 88 éves működés után. A Mount Saint Joseph College és a providence-i Miasszonyunk szeminárium (alapítva 1939-ben) 1975-ben fejezte be működését. ## Kultúrája Rhode Island a hagyományok őrzője, a fesztiválok hazája, az „Óceánállam”. Új-Anglia részeként itt az európai hagyományok dominálnak. A newporti Redwood Library and Athenaeumot 1747-ben alapították, ez az Egyesült Államok legrégibb kölcsönkönyvtára. Az 1840-es évektől, az 1996-os bezárásáig működött Warwickban a Rocky Point Amusement Park, a Csodapark. 1877-ben Rutherford B. Hayes elnök volt az első elnök, aki telefont használt, és az innen 13 km-re fekvő Providence-t hívta fel. A park Rhode Island egyik legfelkapottabb látványossága volt. Az Egyesült Államok legrégebbi július 4-i ünnepsége a Rhode Island-i Bristolhoz kötődik. 1785-ben itt ünnepelték meg először az alkotmány aláírásának napját. Newport a fesztiválok városa. A newporti Folk Festivalt 1959 óta rendezik meg és 1969 óta szintén Newport ad otthont a Newporti Zenei Fesztiválnak is. 1997-től itt kerül megrendezésre a Sunset Zenei Fesztivál. Rhode Island az egyetlen állam, ahol még ünneplik a Japán Birodalom feletti győzelem napját. A helyiek ez VJ-napnak vagy egyszerűen csak a győzelem napjának nevezik. Providence, az állam fővárosa mindig is az állam zenei életének központja volt. Napjainkban helyi rockegyüttesek (Lightning Bolt és az Arab on Radar) zenéje hallható a városban. A Providence School of Designban találkozott a Talking Heads együttes három tagja, de az együttest majd csak New Yorkban alapították meg. 1996-ban a Rhode Island, It’s for Me című dal lett Rhode Island hivatalos „himnusza”. Szövegét Charlie Hall, zenéjét Maria Day írta. Beceneve, az Óceánállam, meghatározza az állam kultúráját. A newporti kikötőben számos hajó horgonyoz. A T. F. Green Repülőtér előcsarnokában egy életnagyságú vitorláshajót állítottak ki, és az állam rendszámtábláján is egy hullám látható. Ehhez kapcsolódik a Washington megyében található számos strand (a helybeliek csak Déli megyének nevezik a területet), a Rhode Island- i lakosok ide járnak nyaralni. A Rhode Islandben a 17. században meghonosítottak egy eredetileg Anglia nyugati részén jellemző építkezési módot, amikor a lakóház egyik rövidebb oldala gyakorlatilag egy hatalmas kőkéményből áll. Ez az úgynevezett „stone ender”. ### Rhode Island a populáris kultúrában - A Family Guy című rajzfilm a kitalált Quahog városában játszódik, Rhode Island államban, azon belül is Providence megyében. A sorozat kitalálója, Seth McFarlane, a providence-i School of Design-ban tanult, az általa kitalált városkában, a háttérben többször láthatóak a jól felismerhető providence-i épületek, mint például a One Financial Center, az 50 Kennedy Plaza és a Bank of America torony. Ezek az épületek azt sugallják, hogy Quahog a belvárostól nyugatra helyezkedik el. Ennek ellenére a kertvárosi jelleget Cranston városa ihlette, ami akkor látható jobban, amikor Quahog tengerpartját ábrázolják (Providence-nek alig van tengerparti szakasza). - A felső tízezer című film, melynek főszereplői Bing Crosby, Grace Kelly és Frank Sinatra voltak, Newportban játszódott. - Részben itt játszódik és itt is forgatták az Én és én meg az Irén című filmvígjátékot. - David Lafleche író két könyvet írt Thundermist kitalált városáról: Thundermist 04167 és A Week Without Sunshine. Thundermist Woonsocket város indián eredetű nevének lehetséges angol változata, egyben gyakori intézménynév a városban. - Don Bousquet képregénykészítő számos Rhode Island-témájú történetet rajzolt a helyi Providence Journal című lap és a Yankee magazin számára. Bousquet, együttműködve Mark Patinkin újságíróval, két könyvet írt Rhode Islandről: The Rhode Island Dictionary (A Rhode Island szótár) és a The Rhode Island Handbook (A Rhode Island kézikönyv). ## Nevezetes emberek Rhode Islandről ### Sportolók - Demetrius Andrade (1988) ökölvívó - Jill Craybas (1974) teniszjátékos - Clark Donatelli (1967) jégkorongozó - Lamar Odom (1979) kosárlabdázó ### Szórakoztatóipar - Seth MacFarlane (1973) színész, rendező (Family Guy) - James Woods (1947) színész - Aimee Sweet (1977) modell, pornószínésznő - Nicholas Colasanto (1924–1985) színész - Bill Conti (1942) zeneszerző - Mena Suvari (1979) színésznő ### Művészetek - Cormac McCarthy (1933) regényíró - Howard Phillips Lovecraft (1890–1937) író - Gilbert Stuart (1755–1828) festő ### Egyéb - Nathanael Greene (1742–1786) forradalmi tiszt ### Nevezetes elsőségek Rhode Islandben - Rhode Island tiltotta be először a rabszolgaságot Észak-Amerikában, 1652. május 18-án. - A pawtucketi Slater-malom volt az első, teljesen gépesített, anyagilag sikeres gyapotfonó malom Amerikában, alapítása az Egyesült Államok ipari forradalmának kezdetét jelzi. - A legrégebbi július 4-i parádét a Rhode Island-i Bristolban tartották, azóta is minden évben sor kerül rá. - Az első baptista templomot Amerikában Providence-ben szentelték fel, 1638-ban. - A Newport Mercury újságírója, Ann Smith Franklin volt az első női szerkesztő Amerikában, 1762. augusztus 22-én nevezték ki. Halálának kétszázadik évfordulóján, szintén első nőként, bekerült az Újságíró Hírességek Csarnokába is, a Rhode Island Egyetemen. - Amerika első zsinagógáját, a Touro Zsinagógát 1763-ban alapították Newportban, bár egy másik forrás a New York-i, Mill Street-i zsinagógát tartja a legrégebbinek, amit 1929-ben vagy 1730-ban szenteltek fel, de ezzel is a Touro Zsinagóga a második legrégibb. - Az első fegyveres lázadás a brit uralom ellen a Gaspee-szkúneren tört ki a Narragansett-öbölben 1772. június 10-én. - Az Alkotmányozó kongresszus ötlete egy Providence-i gyűlésen született meg 1774. május 17-én, erre a kongresszusra Rhode Island Stephen Hopkinst és Samuel Wardot küldte 1774. június 15-én. - Rhode Island volt az első állam a gyarmatokon, ahol az első állandó hadsereg felállt (1500 katona), 1775. április 22-én. - Az amerikai függetlenségi háború első tengeri hadművelete 1775. június 15-én zajlott egy Abraham Whipple kapitány vezénylete alatt álló szkúner és a brit Rose frigatt között. Whipple hajója foglyul ejtette a briteket. Június második felében a Rhode Island-i közgyűlés döntött az amerikai haditengerészet megalapításáról – Whipple kapitányt sorhajókapitánnyá léptették elő, és rábízták a felfegyverzett Katy (később USS Providence) és a Washington hajókat. - Rhode Island volt az első amerikai gyarmat, amelyik kikiáltotta a brit korona alóli függetlenségét, 1776. május 4-én. - A newporti Pelham Street volt az első utca Amerikában, ahol bevezették a gázvilágítást, 1806-ban. - Az első sztrájk az Egyesült Államokban, amiben nők is részt vettek, a Rhode Island-i Pawtucketben volt 1824-ben. - A Watch Hill az ország legrégibb körhintája, 1850 óta működik. - Az animált képeket levetítő mozgóképvetítőt Providence-ben szabadalmaztatták 1867. április 23-án. - Az első amerikai vasúti étkezőkocsit 1872-ben, Providence-ben mutatták be. - Az első kilenclyukú golfpálya Newportban készült el 1890-ben. - Az első állami tulajdonú egészségügyi laboratórium Providence-ben létesült 1894. szeptember 1-jén. - A Rhode Island-i Parlamenté az első teljesen márványból készült kupola az Egyesült Államokban (1895–1901). - Az első pályás autóversenyt Cranstonban rendezték 1896. szeptember 7-én. - Az első automobilparádét Newportban tartották, a Belcourt-kastély udvarán, 1899. szeptember 7-én. - Az első éjszakai NFL-mérkőzést a providence-i Kinsley Parkban tartották 1929. november 6-án, a Chicago (ma Arizona) Cardinals legyőzte a Providence Steam Rollerst 16-0-ra. - Rhode Island volt az első és egyetlen tagállam, ahol dekriminalizálták a prostitúciót (ezt végül 2009-ben visszavonták). ## Sportélete Rhode Islandnek két profi sportcsapata van, mindkettő egy felsőbb ligás bostoni csapat fiókcsapata. Az egyik a Pawtucket Red Sox, ami a Boston Red Sox baseballcsapat fiókcsapata. A Pawtucket Red Sox a McCoy Stadiumben játszik, 1973-ban és 1984-ben bajnoki címet nyert. A McCoy Stadiumban zajlott a történelem leghosszabb profi baseballmérkőzése. A másik profi csapat a Providence Bruins, amelyik a Boston Bruins NHL-es jégkorongcsapat fiókcsapata. A Providence Bruins a Dunkin Donuts Központban játszik Providence-ben, és az 1998–1999-es szezonban elnyerte az Amerikai Jégkorongliga Calder Kupáját. A Nemzeti Futball-ligába tartozó New England Patriots a Gillette Stadiumban lép pályára Massachusettsben, Foxborough mellett, Providence-től 29 kilométerre északra. Rhode Island az otthona négy, a Nemzeti Főiskolák Atlétikai Szövetsége 1-es divíziójában induló iskolai csapatnak is. A négy csapat négy különböző csoportban vesz részt a küzdelmekben. A Brown University Bears a Borostyánligában szerepel, a Bryant Bulldogs az Északkeleti Csoportban, a Providence Friars a Nagy Keleti Csoportban a Rhode Island Rams pedig az Atlanti 10-es csoportban. Az iskolák közül három (a Brown, a Bryant és a Rhode Island) a főiskolai futball második legmagasabb szintjén, az FCS divízióban játszik. Az államnak hosszú időre visszatekintő és mozgalmas sportmúltja van. Providence és Rhode Island jelentős szerepet játszott a versenysport támogatásában, már annak elterjedése előtt. A Providence Grays 1884-ben megnyerte az első baseball-világbajnokságot, ekkor elég volt három mérkőzést megnyerni ehhez. A csapat otthona a régi Messer Street Fielden volt, Providence-ben. A Nemzeti Ligában 1878 és 1885 között szerepeltek. Babe Ruth híres baseball-játékos 1914-ben a Providence Grays csapatánál játszott kölcsönben és első hivatalos hazafutását épp azelőtt ütötte itt, mielőtt a Boston Red Sox visszarendelte. A Providence Steam Roller mára már feloszlott profi amerikaifutball-csapat 1928-ban NFL-bajnoki címet szerzett. A 10 000-fős Cycledrome-ban játszottak. A hasonló nevű Providence Steamrollers a BAA nevű ligában játszott, amely a mai NBA egyik elődje volt. Newportból indult az America’s Cup vitorlásverseny 1930 és 1983 közt. Az első Gravity Games és X Games extrémsport-versenyeket Providence-ben rendezték. Rhode Island az otthona a Tenisz Nemzetközi Dicsőségcsarnokának. Ez Newportban található, a Newport Casinóban, ahol 1881-ben az első amerikai bajnokságot rendezték. A csarnokot és a múzeumot 1954-ben James Van Alen alapította. A múzeum közel 2000 négyzetméteren mutatja be a sportág történelmét a 12. századtól napjainkig. A csarnokhoz 13 füves pálya is tartozik, ezeken rendeznek az Egyesült Államokban egyedül füves borításon profi versenyt Hall of Fame Tennis Championships néven (szponzorált neve: Campbell’s Hall of Fame Tennis Championships). A dicsőségcsarnokba először 1955-ben választottak be híres teniszjátékosokat, 2008-ban már 207 tagja volt. ## Nevezetességei Az állami parlament épülete fehér georgiai márványból készült. A tetején a világ negyedik legnagyobb önhordó márványkupolája található. Itt őrzik az 1663-ban kiadott Rhode Island-i Kiváltságlevelet, a Brown Egyetem alapító okiratát és más állami kincseket. Providence-ben található az ország első teljesen automata postahivatala is. Providence az otthona Amerika első baptista egyházának, melyet 1638-ban Roger Williams alapított; jelenlegi templomuk 1774–75-ben épült. Newportban található a Touro zsinagóga, amelyet 1763. december 2-án szenteltek fel és a helybeli lakosok szerint az első zsinagóga volt az országban – más adatok szerint egy New York-i zsinagóga megelőzi. A klasszikus gyarmati és szefárd stílusú zsinagóga a Roger Williams által hirdetett vallásszabadságot jelképezi. Ma is működik. Newport tengerparti városában számos híres kúria van, például a Breakers-, a Marble-ház és a Belcourt-kastély. A Newport Toronyról sokan úgy tartják, hogy viking kori, de a történészek szerint valószínűleg csak egy gyarmati kori szélmalom maradványa. A Newport Casino ad otthont a Nemzetközi Tenisz Dicsőségcsarnoknak, egyben aktív teniszklubként is működik. Az 1A út (a helybeliek szerint az Óceánút) Narragansettben nagy kőkapuk, a Tornyok otthona. Egykoron ez volt a bejárata az 1900-ban leégett Narragansett kaszinónak. A tornyok ma turista-információs irodaként üzemelnek, de kiadják bankett-termeknek is. A Narragansett-öbölben lévő Fort Adams az Eco-Challenge befutója volt 1995-ben. Rhode Island az otthona egy út menti látványosságnak, a Nibbles Woodawaynak (másik nevén: Big Blue Bug), a világ legnagyobb termeszének, amely egy kártevőirtó cég reklámfigurája. Rhode Island híres volt a vámpírnőkről szóló legendáiról. A mendemondák szerint 1798 és 1889 között 5 fiatal lány, Sarah Tillinghast, Nancy Young, Juliet Rose, Mercy Lena Brown és Nelly Vaughn sorban egy más után haltak meg egy furcsa betegségben. Nem sokkal haláluk után mindannyian visszatértek a sírból, s a családtagjaik vérét szívták. De Nelly Vaughn holttestének 1889-es elégetése után a gyanús halálesetek megszűntek.

George B. McClellan

George Brinton McClellan (Philadelphia, Pennsylvania, 1826. december 3. – Orange, New Jersey, 1885. október 29.) amerikai katona, politikus és katonai szakíró. Az Amerikai Egyesült Államok hadseregének tábornoka, az amerikai polgárháborúban a Potomac hadsereg parancsnoka, New Jersey államának 24. kormányzója és az 1864-es elnökválasztáson a Demokrata Párt színeiben elnökjelölt. Ő szervezte meg a Potomac hadsereget, és 1861 novemberétől 1862 márciusáig ő volt a szárazföldi haderőt vezénylő tábornok. A háború kezdetén fontos szerepet játszott abban, hogy az északi haderőt megfelelően felkészítsék. Aprólékosan tervezte és készítette elő hadműveleteit, ezért bírálói szerint a harcmezőn nehézkes volt, a nem tervezett hadi eseményeket pedig ellenfelei jobban használták ki — rendre sokkal gyorsabban és hatékonyabban csoportosították át erőiket emiatt többnyire túlbecsülte ellenfeleinek erejét, és késlekedett teljes haderejét bevetni, amikor a harc üteme azt megkívánta. McClellan 1862-es Virginia-félszigeti hadjárata nem ért célt: vissza kellett vonulnia Robert E. Lee tábornagy létszámhátrányban levő Észak-virginiai Hadserege elől, és a konföderációs fővárost, Richmondot sem sikerült bevennie. Bár a véres antietami csatával megakadályozta, hogy Lee elfoglalja Marylandet, de Lee taktikai zsenialitásának eredményeként a lényegesen kisebb déli haderőt nem tudta legyőzni. Abraham Lincoln McClellan gyenge hadászati képességét okolta az elmaradt győzelemért. Ezért először a szárazföldi haderő éléről mozdította el, majd a Potomac hadsereg parancsnoki posztjáról is leváltotta. Így nyilatkozott McClellanről: „Ha már maga nem is képes harcolni, abban azért kiváló, hogy másokat felkészítsen a harcra”. Nem sikerült Lincoln elnök bizalmába férkőznie és a politikai vezetés végül alkalmatlannak tartotta arra, hogy ő legyen a főparancsnok. A katonák közt ennek ellenére igen népszerű volt, mert törődött megfelelő kiképzésükkel és biztosította járandóságaikat. Leváltása után a politika felé fordult, és demokrata elnökjelöltként Lincolnnal szemben indult az 1864-es elnökválasztáson. Kampánya sikerét aláásta, hogy pártja háborúellenes programját elutasította annak ellenére, hogy az Amerikai Konföderációs Államokkal vívott polgárháború tárgyalásos lezárásának lehetőségét hordozta magában. A háború és az azt követő rekonstrukció után 1878-tól 1881-ig New Jersey 24. kormányzójává választották. Élete vége felé írni kezdett, főleg a Virginia-félszigeti hadjáratban és a polgárháborúban vállalt szerepét elemezte. A történészek többsége szerint McClellan gyenge harctéri parancsnoknak bizonyult, de van olyan vélemény is, mely szerint tehetséges parancsnok volt, akiből az Unió vereségeit magyarázni igyekvő Lincoln-párti háttéremberek mesterkedése csinált bűnbakot. Emiatt katonai pályafutásának megítélése nem egységes. A háborút követően Ulysses S. Grantet megkérték, hogy értékelje McClellant mint katonát. Grant válaszában kijelentette: „McClellan számomra egyike a háború rejtélyeinek.” Lee tábornok, viszont arra a kérdésre, hogy kit tartott a polgárháborúban az unionisták legtehetségesebb parancsnokának, azt válaszolta: „Kétségkívül McClellant!” ## Fiatalsága és karrierjének kezdete McClellan Philadelphia városában született, apja az ismert szemsebész, dr. George McClellan (1796–1847), a Thomas Jefferson University alapítója. Apai ágon skót felmenőkkel rendelkezett. Anyja, Elizabeth Sophia Steinmetz Brinton McClellan (1800–1889) köztiszteletben álló jómódú pennsylvaniai családból származó előkelő úrhölgy volt. A házaspárnak öt gyermeke született: elsőként egy lány, Frederica, majd utána három fiú, John, George és Arthur és végül a második lány, Mary. A nagyszülők egyike az amerikai függetlenségi háború tábornoka, a connecticuti Samuel McClellan. George kora gyermekkorától fogva kitűnt éles eszével és a könyvek imádatával, melyeket nagyapja könyvtárában talált. Frederica emlékei szerint George „a legokosabb, legvidámabb és legnagylelkűbb volt a fiúk között -- lágy szívű, gyengéd és életteli. Érettebb volt a koránál, imádta a könyveket és a tanulmányokat és szintúgy a vidámságot és a bolondozás,s lelke mindig a becsületért sóvárgott.” 1840-ben, 13 éves korában a Pennsylvaniai Egyetem diákja lett, ahol jogot tanult. Két évvel később azonban katonai iskolába jelentkezett a már megkezdett jogi tanulmányok helyett. Édesapja John Tyler, az Amerikai Egyesült Államok elnöke számára írt levelének segítségével az ifjú George-ot 1842-ben felvették a katonai akadémiára, holott a szabályok szerint elvileg 16 éveseknél nem vettek fel fiatalabbakat. A West Pointon energikus és becsvágyó kadét volt és behatóan érdeklődött Dennis Hart Mahan tanításai, valamint Antoine-Henri Jomini stratégiaelméleti elvei iránt. Leginkább olyan déli arisztokratákkal volt barátságban, mint James Stuart, Dabney Maury, Cadmus Wilcox és A. P. Hill. Társaságukban McClellan megismerte a délen élő amerikaiak gondolkodását, valamint az északi és a déli államok között kialakuló ellentéteket, melyek végső soron a polgárháború kitöréséhez vezettek. 1846-ban végzett, osztálya 59 kadétjából a második legjobb eredményt érte el, csak Charles Seaforth Stewart múlta felül, köszönhetően annak, hogy McClellan gyengébb rajzkészséggel rendelkezett nála. Az avatást követően címzetes hadnagyként kapott beosztást az Egyesült Államok hadseregének hadmérnöki karában. ### A mexikói–amerikai háború McClellan kezdetben West Pointon a műszaki századnál szolgált, de hamarosan átvezényelték Mexikóba, hogy részt vegyen a mexikói–amerikai háborúban. 1846 októberében hajón érkezett meg a Rio Grande torkolatához, de ahhoz már túl késő volt, hogy részt vehessen a szeptemberben amerikai győzelemmel véget érő monterreyi csatában. Az ideiglenes fegyverszünet alatt, miközben Zachary Taylor tábornok csapatai tétlenül vártak, McClellan vérhast és maláriafertőzést kapott, mellyel majdnem egy hónapig kórházi kezelésre szorult. A rákövetkező évek során maláriás rohamai rendre kiújultak, ezt „mexikói járvány” néven emlegette. Mexikói tartózkodása idején nem csak a betegséggel, hanem az ellenséggel is szembe kellett néznie, és a csaták során bátran helytállt. A contrerasi csata, valamint a churubuscói csata idején szerzett érdemeiért előléptették címzetes főhadnaggyá, majd a chapultepeci csata után címzetes századossá. Winfield Scott altábornagy, aki egyébként McClellan apjának közeli barátja volt, több ízben megbízta, hogy végezzen felderítést is. McClellan itt szerzett háborús tapasztalatai későbbi katonai és politikai pályafutására is kihatottak. A szárnyakon végrehajtott nagy erejű támadást, és az ostromoknál alkalmazott hadműveleteket (Veracruz ostroma) többre tartotta, mint a frontális rohamot (amilyet például Scott a Cerro Gordó-i csatában alkalmazott). Részese volt Scott sikereinek abban is, ahogy a katonai és a politikai ügyeket intézték. Jó kapcsolatot ápoltak a helyi lakossággal és szigorú fegyelmet tartottak katonáik között, azért, hogy a lehető legkisebb kárt okozzák az ott élőknek. Megvetette azokat az önkéntes katonákat és tiszteket, de kiváltképp azokat a politikusokat, akik nem fordítottak megfelelő figyelmet a kiképzésre és a szabályok betartására. ### Békeidős szolgálata McClellan a háború után visszatért West Pointba, és a műszaki század parancsnokaként részt vett az akadémián tanuló kadétok kiképzésében. A nyugalmas laktanyaéletet nehezen viselte, de az ezzel együtt járó társasági életben viszont kifejezetten aktívan vett részt. 1851 júniusában Fort Delaware-be rendelték, hogy a Philadelphiától körülbelül 64 km-re a Delaware mentén lefelé elhelyezkedő szigeten folyó építési munkálatokban részt vegyen. 1852 márciusában az arkansas-i Fort Smith-ben kellett jelentkeznie Randolph B. Marcy századosnál, és ezt követően egy expedíció parancsnokhelyetteseként fel kellett derítenie a Red River forrásvidékét. Júniusra az expedíció elérte a folyó északi ágának forrását, melyet Marcy elismerésképpen McClellan-pataknak nevezett el. Július 28-án, visszaérkezésük napján megdöbbenve értesültek, hogy már halottnak hitték őket. A sajtóban ugyanis az az álhír keringett, hogy rájuk támadt kétezer komancs indián, és az expedíció összes tagja odaveszett. McClellan a rémhírek terjesztését „egy csoportnyi bajkeverőnek” tulajdonította, akik a vadnyugati határvidéken azon mesterkedtek, hogy rosszabb színben tüntessék fel az ottani helyzetet, mert így még nagyobb állami támogatást reméltek bezsebelni. 1852 őszén McClellan kiadott egy szuronyharccal foglalkozó kézikönyvet, melyet ő fordított le franciából. Ugyanekkor megbízatást kapott a Department of Texastól, hogy felmérje Texas folyóit és kikötőit. 1853-ban részt vett a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonal felmérési munkálataiban, melyet Jefferson Davis hadügyminiszter rendelt el, hogy kiválassza a megfelelő útvonalat az eljövendő első transzkontinentális vasútvonal számára. McClellan mérte föl a 47. és 49. szélességi fok mentén húzódó folyosót St. Paultól a Puget-öbölig. E munka során is tovább erősödött benne a vezető politikai körökkel szembeni engedetlensége. Isaac Stevens, a Washington Territórium kormányzója nem volt elégedett McClellannek a Cascade-hegységen át vezető útvonal felderítése érdekében végzett kutatómunkájával. (McClellan alapos körültekintés nélkül választotta ki a Yakima-hágót, amivel ellenszegült a kormányzó parancsának, és nem volt hajlandó egy csapattal átkelni rajta télvíz idején, inkább hibás felderítési adatokra támaszkodott a hó mélységét illetően. Emiatt mellőzött három másik, közelben fekvő, de sokkal alkalmasabb hágót.) A kormányzó elrendelte, hogy McClellan szolgáltassa be az expedíció naplóit, amit ő megtagadott, valószínűleg azért, mert minduntalan kellemetlen kommentárokat fűzött hozzájuk. A feladat végrehajtása után visszatért a keleti partra. Udvarolni kezdett későbbi feleségének, Ellen Mary Marcynak (1836–1915), korábbi parancsnoka lányának. Ellen, akit Nellynek is szólítottak, elsőre visszautasította a kezét megkérő McClellant, aki nyolc másik kérővel versengett érte, beleértve West Point-i barátját, A. P. Hillt is. Ellen végül 1856-ban Hillnek mondott igent, de a lány családja nem adta áldását, ezért a férfi is visszakozott. 1854 júniusában Jefferson Davis utasítására McClellant felderítőútra küldték Santo Domingóba, hogy a minisztérium számára felmérje a helyi védelmi adottságokat. (A megszerzett információkat egészen 1870-ig nem használták, majd Grant elnöksége idején az Egyesült Államok sikertelen kísérletet tett a Dominikai Köztársaság annektálására.) Úgy tűnt, mintha Davis pártfogoltja lenne, hiszen újabb nagy feladattal bízta meg. Az ország különböző vasútvonalainak logisztikai felkészültségi állapotát kellett felmérnie, mintegy előkészítve a transzkontinentális vasút tervét. 1855 márciusában McClellant előléptették századossá, és az 1. lovasezred kötelékébe helyezték át. Politikai kapcsolatainak és kitűnő francia nyelvtudásának köszönhetően 1855-ben mint az európai koalíció csapatainak hivatalos megfigyelőjét küldték a krími háborúba. E minőségében sokat utazhatott, és a legmagasabb beosztású katonai parancsnokokkal értekezhetett, miközben figyelemmel kísérte Szevasztopol ostromát. Visszatérte után, 1856-ban kérelmezte, hogy helyezzék Philadelphiába, ahol megírhatta az ostromról készült kritikai elemzését és az európai hadseregek szervezetének hosszadalmas leírását tartalmazó jelentését. Írt még egy lovassági harcászatról szóló kézikönyvet, melynek alapját az orosz lovassági szabályzat adta. A megfigyelők általános hibáját McClellan is elkövette, hiszen elveszett a részletekben, és átsiklott a figyelme a vontcsövű fegyverek megjelenésének fontossága felett, mely alapvető harcászati változtatások kidolgozását igényelte volna az eljövendő polgárháború idejére. A hadsereg azonban rendszeresítette McClellan lovassági kézikönyvét és az általa tervezett újfajta nyerget, a McClellan-nyerget, melyet állítása szerint porosz és magyar huszárok használtak. Ezt a nyerget használta a lovasság, amíg önálló fegyvernemként létezett a hadsereg keretében, és még ma is használják ünnepélyes alkalmakkor. 1856 novemberében az választáson újra demokrata győzelem született, de a Franklin Pierce vezette adminisztráció helyett egy James Buchanan vezette vette át a kormányzást. Ez pedig azt jelentette, hogy patrónusa, Jefferson Davis elesik a hadügyi tárcától, amely az érdekes kiküldetések helyett unalmas, kihívásokat nélkülöző és főként előléptetést nem ígérő kaszárnyaélettel, vagy kies vadnyugati prériszolgálattal kecsegtetett. A krími kiküldetés lejártával vissza kellett volna térnie a Kansasben a rendfenntartással foglalkozó alakulatához. McClellan sok tiszttársával állt levelezésben és a nyugati végeken szolgáló 1. lovassági ezredben szolgáló barátja, Joseph E. Johnston nem festett hízelgő képet az ottani életről: „Katonák még sosem láttak ennél undorítóbb szolgálatot. Ne érezz bűntudatot, hogy ezt kihagytad. ... Maradj Washingtonban, amíg csak hasznos és méltó foglalkozásod van. ... Ahogy meglátod az ezredet, rögtön áthelyezésért fogsz folyamodni.” McClellan 1856. november 26-án január 16-i hatályba lépési kérelemmel benyújtotta a felmondását. ### Civil karrierje McClellan vasútépítési tapasztalatait kamatoztatva főmérnök és alelnök lett az Illinois Central Railroadnál, majd 1860-ban az Ohio–Mississippi Railroadnál. Mindkét munkáját jól végezte: az előbbi vonalat meghosszabbította New Orleans felé, utóbbinak pedig segített kilábalni az 1857-es pénzügyi krízisből. Sikerei és a vonzó, évi dolláros fizetés ellenére is elégedetlen volt civil megbízatásaival, és szorgalmasan folytatta a klasszikus katonai stratégiai tanulmányokat. A utahi mormonok ellen folytatott harcok idején kacérkodott a visszatéréssel a hadseregbe, Mexikóban pedig fontolóra vette csatlakozását a Benito Juárezt támogató gerillákhoz. 1857-ben sikerült munkát adnia pénzügyi válságba került barátjának, Ambrose Burnside-nak, aki anyagilag tönkrement, mikor szabadalmaztatott karabélyának gyártására gyárat alapított és a kormányzat visszavonta megrendelési ígéretét. Burnside szintén Chicagóba költözött és McClellan meginvitálta, hogy lakjon nála. Tiszttársának társasága enyhített valamelyest a hadsereg utáni vágyakozásán és felderítette napjait. A polgárháború kitörése előtt McClellan politikai tevékenységet folytatott, az 1860-as választáson aktívan támogatta a demokraták illinoisi elnöki kampányát Stephen A. Douglas javára. Állítása szerint egy törvénytelenül más megyében szavazni akaró utasokat szállító vonatszerelvény megállításával megakadályozott egy republikánus választási csalást, és ezzel a megyében lehetővé tette Douglas számára a győzelmet. 1859 októberében McClellan hosszú udvarlás és egy korábbi elutasítás után megkapta a Marcy család beleegyezését és eljegyezte Ellen Marcyt. és 1860. május 22-én összeházasodtak a manhattani episzkopális Kálvária-templomban. Vele rendszeres levelezésben álló barátja, Joseph E. Johnston kétszáz mérföldet utazott, hogy jelen lehessen a szertartáson. Jelen volt továbbá néhány már akkor is jelentős személy, mint Winfield Scott, és néhány később a polgárháborúban ismertté váló katona, mint Cadmus Wilcox, G. W. Smith, és Gordon Granger. Élettársának megtalálása és a Marcy-család evangelikus presbiteriánus hitében való megnyugvás örömmel töltötte el. „A sorsomnak jutó vándorló, céltalan és magányos, érzéketlen élet után ... azt hiszem én vagyok a legboldogabb ember a világon.” – írta anyjának küldött levelében. ## A polgárháború ### Ohiói tevékenysége és stratégiája A háború kezdetén McClellant katonai tudása és a vasúttal kapcsolatos tapasztalata feljogosította arra, hogy a katonai logisztikának legyen a vezetője. Az ő tudására a hadsereg mozgósításának időszakában égető szükség volt. Ohio, Pennsylvania, és New York, a három legnagyobb állam kormányzói mind felajánlották, hogy legyen az állami milícia parancsnoka. Az ohiói William Dennison bizonyult a legkitartóbbnak, így McClellan az önkéntesek címzetes vezérőrnagya lett, majd 1861. április 23-án átvette az Ohio állami milícia parancsnokságát. Több tiszttársától eltérően nem abolicionista családból származott, és ellenezte a szövetségi kormány beavatkozását a rabszolgaság kérdésébe. Néhány déli tiszttársa informálisan kapcsolatot keresett vele, hogy a Konföderáció oldalára állítsa, de McClellan nem értett egyet az elszakadással. Elsőfokú unokatestvére, Henry B. McClellan 1858-ban Virginiába költözött tanítói pályára lépett és a háborúban a déli oldalon küzdve Jeb Stuart vezérőrnagy adjutánsaként szolgált őrnagyi rangban. Május 3-án újra szolgálatba állt parancsnokként a szövetségi kormány Ohioi katonai körzetében (Department of the Ohio), melynek illetékességébe tartozott Ohio, Indiana, Illinois és később Nyugat-Pennsylvania, Nyugat-Virginia és Missouri állam. Május 14-én reaktiválták mint katonát és előléptették vezérőrnagynak. A gyors kinevezésnek köszönhetően 34 évesen a vezénylő tábornok beosztásában levő Winfield Scott altábornagy után ő lett a legmagasabb beosztású tábornok a hadseregben. McClellan előmenetelét részben Salmon P. Chase pénzügyminiszterrel és korábbi ohiói kormányzóval ápolt jó kapcsolatának köszönhette. Miközben McClellan a több ezer, szolgálatra jelentkező önkéntes kiképzőtáborba irányításával foglalkozott, jutott ideje a háború kimenetelét meghatározó stratégián töprengeni. Április 27-én, négy nappal ohiói tevékenysége megkezdése után levelet írt Scott altábornagynak, melyben elsőként próbált a háború megnyerésére irányuló egységes stratégiát alkotni. Két alternatívát dolgozott ki, s mindkettőben magának szánta a parancsnoki szerepet. Az első verzió katonát vonultatva be megtámadta volna Virginiát a Kanawha-völgyön keresztül Richmond irányában. A második ugyanekkora létszámú hadsereggel nyomult volna előre az Ohio mentén Kentuckyba és Tennessee-be. Scott mindkét tervet elvetette, mert úgy vélte, hogy logisztikailag kivitelezhetetlen, noha dicsérte McClellant, és kifejezte mennyire elismeri tudását, intelligenciáját, elszántságát és energikusságát. Levélben azt válaszolta, hogy annak a katonának nagyobb haszna volna a Mississippi folyó ellenőrzésében, mellyel kettészakíthatná a Konföderációt, és a déli kikötők előtt áthatolhatatlan blokádot állíthatna fel. Scott ezen terve, mely gúnyos jelzőt ráakasztva az Anakonda terv néven vonult be az újságok oldalára, kitartó türelmet igényelt volna az északi közvélemény részéről, de végső soron mégis a háború későbbi lefolyásának menetét körvonalazta. A két tábornok közötti viszonyra is kihatott ez a vita, és a nyár folyamán jelentősen megromlott kettejük kapcsolata. ### Nyugat-Virginia McClellan első katonai hadművelete keretében elfoglalta Virginia azon nyugati részét, melynek lakosságának többsége az Unióban akart maradni és melyet később Nyugat-Virginiának neveztek. Május 26-án a felderítési jelentések arról szóltak, hogy a Baltimore–Ohio-vasútvonal hídjait felégették, és ezért gyorsan kellett végrehajtania a terület elfoglalását. Mindeközben elkövette első súlyos politikai baklövését is. Azt hirdette ki, hogy csapatainak nincs szándékában a tulajdonviszonyok megváltoztatása, és e szerint a rabszolgák helyzete sem változott volna meg. „Az árulók azon állításaival szemben, melyekkel el akarták hitetni önökkel, hogy előrenyomulásunkat a rabszolgák ügyébe történő beavatkozás indokolja, le szeretném szögezni, hogy nem csak hogy tartózkodni fogunk az efféle beavatkozásoktól, hanem ellenkezőleg, kemény kézzel elfojtjuk azokat, és ha kell, leverjük az esetleges rabszolgalázadásokat is.” McClellan hamar rájött, hogy szavai sok abolicionista haragját magára vonhatta, és sietve exkuzálta magát egy Lincoln elnöknek írott levélben. Proklamációjában nem az volt vitatott, hogy esetleg homlokegyenest szembement volna a kormányzat akkori politikájával, hiszen pontosan ez volt Lincoln, vagy Grant és Henry W. Halleck elképzelése is ekkoriban. A problémát Stephen W. Sears történész szerint az jelentette, hogy nem az ő feladata volt, hogy az ott élőkhöz ilyen fajsúlyos kérdésben szóljon, és többen úgy ítélték meg, hogy ezzel túllépte a hatáskörét. Katonai vonatkozásban azonban csapatai jól szerepeltek, gyors ütemben nyomultak előre Grafton környékén, és győztesen kerültek ki az inkább szórványos lövöldözés méretű philippi ütközetből. Ez volt egyébként a polgárháború első szárazföldi ütközete. Személyesen először a Rich Mountain-i ütközetet irányította, mely szintén uniós győzelmet hozott, de azért már kiütköztek vezetési sajátosságai. Ilyen volt a túlzásba menő óvatossága és a tartalék harcba vetésétől is vonakodott, mely teljes katonai karrierjét végigkísérő vonás maradt. Beosztottja, William S. Rosecrans keserűen panaszkodott, hogy támadását McClellan a megegyezésüket felrúgva nem segítette erősítés küldésével. Mindenesetre ezen két apró győzelem feltüzelte a nemzeti érzelmeket, és nemzeti hőssé tette McClellant. A New York Herald egyik cikkében azt írta: „McClellan tábornok, a jelen háború Napóleonja”. ### A Potomac-hadsereg megszervezése Az első Bull Runi-i csatában elszenvedett vereséget követően, 1861. július 21-én Lincoln a fővárosba rendelte McClellant Nyugat-Virginiából, ahol addig az északiak csak katonai sikereket arattak. Különvonattal utazott Wheelingből Pittsburgh, Philadelphia és Baltimore érintésével Washingtonba. Szerelvényét minden állomáson éljenző tömeg várta. Carl Sandburg szerint „McClellan felkapott híresség lett, akit a közvélemény mindent elsöprő ereje és az események sodra emelt a magasba”. Július 26-án érkezett meg a fővárosba és ugyanekkor nevezték ki a Potomac-hadosztály parancsnokának, mely Washington védelméért lett felelős. Irányítása alatt augusztus 20-án a hadosztály bázisán állították fel a Potomac-hadsereget több virginiai egységből, melynek első parancsnoka lett. McClellan élvezte a népszerűséget és az új beosztásából adodó nagyobb hatalmat is. A nyár és az ősz folyamán McClellan alaposan felkészítette az újonnan felállított hadsereget. Hároméves szerződést kötött a katonának jelentkezőkkel. Gyakran hajtott végre szemléket, és azon volt, hogy fokozza katonái harci szellemét. Jelentős eredményt ért el, különös tekintettel arra, hogy eközben elnyerte beosztottai nagyrabecsülését. Leszerelte és hazaküldte a gyenge harcértékű három hónapos önkéntes ezredeket. Ezek közül kettő korábban arra hivatkozva, hogy lejárt a szerződése, nem vett részt a Bull Run-i csatában. Precizításának köszönhetően Washington körül majdhogynem áthatolhatatlan védelmet épített ki, amely 48 erődből és erődített pontból állt, melyet a 7200 tüzér kezelte 480 ágyú tűzereje védett. A Potomac-hadsereg létszáma a júliusi -ről novemberre -re nőtt, és ezáltal a modern idők messze leghatalmasabb katonai erejévé vált Amerikában. De ez idő tájt a főparancsnokság berkeiben megnőtt a feszültség, mivel McClellan tábornok minduntalan stratégiai jellegű vitákat folytatott a kormánnyal és Scott altábornaggyal. Ő napóleoni stílusú döntő csata megvívását részesítette előnyben Scott Anakonda tervével szemben. Épp ezért hadseregének főre való növelését, 600 ágyúval történő felszerelését kezdeményezte azért, hogy „a lázadást egy hadjáratban megsemmisítse”. Olyan háború megvívására törekedett, ami a polgári lakosságra mérsékelt hatást gyakorol, és nem vonja magával a rabszolgák felszabadítását. McClellan az emancipációval szembeni ellenszenvét a szélsőséges abolicionisták indulatos támadásokkal illették a kormányzaton belül, mely tovább fokozta a reá nehezedő nyomást. Nézete szerint a rabszolgaságot az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya elismert intézményként kezelte, így az a szövetségi kormány védelmét élvezte létezése minden pontján. Lincoln a nyilvánosság előtt ugyanezt az álláspontot képviselte egészen 1862 augusztusáig. McClellan háború utáni írásai is ezt mutatták: „Vallom, hogy saját fajtámat előnyben részesítő rasszista előítéletem van, és nem tudom megszeretni sem a bakkecskék, sem a niggerek szagát.” Viszont 1861 novemberében azt írta feleségének: „Amellett fogok kardoskodni ha sikerül, hogy keresztülvigyem a szerencsétlen feketék helyzetének jobbítását”. Később azt írta, ha ő szabhatta volna meg a béke feltételeit, akkor ragaszkodott volna a fokozatos egyenlősítéshez, mely által mind a rabszolgák, mind tulajdonosaik jogait megvédte volna a rendezés folyamatában. Nem csinált viszont titkot az radikálisokkal való szembenállásából. Ellennek küldött levelében arról írt: „Nem fogok az abolicionisták céljaiért harcolni”. Emiatt nyilvánvalóan szembekerült a kormányzat körül tevékenykedő politikusok hadával, akik az ellenzéki Demokrata Párt politikájának gyakorlatba ültetésével gyanúsították meg. McClellan háborús stratégiájának elsődleges problémája azon meggyőződése volt, hogy a konföderáció jelentős létszámfölényben fog támadni. Augusztus 8-án azért hirdette ki a fővárosban a szükségállapotot, mert azt hitte, konföderációs katonával kell szembenéznie, miközben pár héttel korábban a Bull Run mellett mindössze fő foglalt állást. Augusztus 19-re már fő ellenséges katonára emelte becslését. McClellan későbbi hadjáratait igen erősen befolyásolták Allan Pinkerton, a titkosrendőrség főnöke által a csillagos égbe emelt ellenséges létszámbecslési jelentések, de 1861 augusztusában ezek még saját felderítésétől származtak. A túlzott becslések miatt hihetetlenül óvatossá vált és ezáltal a kezdeményezőkészség is kicsúszott a kezéből, melyet már a kormányzat sem nézett jó szemmel. Életének kutatója, Stephen W. Sears történész McClellan tevékenységét alapvetően jónak nevezte azzal a megjegyzéssel, hogy ha valóban akkora létszámhátrányban lett volna, mint amit képzelt. A valóságban az ellenséghez képest ritkán voltak kétszeres létszámfölénynél kedvezőtlenebb helyzetben 1861 és 1862 folyamán. 1861 őszén például a konföderációs haderő létszáma és fő között alakult, míg a Potomac-hadsereg szeptemberben főt számlált, december elején -ret, s az év végére; -ret. McClellan Scott vezérkari főnökkel folytatott vitája közben személyes jellegűvé vált. Scott a hadügyminisztérium több munkatársával együtt dühöngött, mivel McClellan nem volt hajlandó megosztani velük stratégiai tervének egyetlen részletét sem, nem volt hajlandó közölni hadseregének erejét és diszlokációját. McClellan ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy senkiben sem tud megbízni a minisztériumi adminisztrációban abban a tekintetben, hogy esetleg ne szellőztetné meg terveit a sajtóban, miáltal az így az ellenség tudomására is juthatna. Augusztus 10-én, a Potomac folyón elhelyezett védelmi erők témájának vitája idején McClellan olyan stílusban írt feleségének, mely magánlevelezésének jellegzetes darabja: „Scott tábornok óriási akadály – nem akarja megérteni a veszélyt, és vagy inkompetens, vagy áruló. Meg kell küzdenem vele az elképzelésem érdekében”. Scott olyan mértékben letört a fiatal tábornokkal való hadakozás miatt, hogy benyújtotta lemondását Lincolnnak, melyet az előszörre nem fogadott el. A fővárosban azonban az a híresztelés járta, hogy McClellan lemondhat, vagy katonai puccsot kísérelhet meg, ha Scottot nem mozdítják el. A Lincoln-kormány október 18-i ülésén döntött és elfogadta Scott „egészségügyi okokból” benyújtott lemondását. ### A vezérkar főnöke 1861\. november 1-jén Winfield Scott lemondott, és McClellan lett az Unió minden hadseregének vezénylő tábornoka. Az elnök aggodalmának adott hangot a két egyidejűleg ellátott beosztásból fakadó „hihetetlen munkamennyiség” miatt. McClellan lakonikus válasza következőképpen hangzott: „Mindkettőt el tudom végezni”. Lincoln az északi államok polgáraival, illetve más vezetőkkel egyetemben egyre inkább türelmetlenné vált, miközben a konföderációs csapatok továbbra is megszállva tartották Washington környékét. A Leesburg mellett októberben megvívott, kis jelentőségű Ball’s Bluff-i ütközet elvesztése közvetve ártott, mivel növelte az ellenségességet McClellannel szemben. A vesztes ütközet következtében december 9-én a kongresszus megalakította a háború folyamán megannyi tábornokot hozzá nem értéssel és árulással vádoló Amerikai Egyesült Államok Egyesített Hadügyi Bizottságát. Ez lényegében egy radikális kongresszusi tagokból álló hűségellenőr bizottság volt, melynek tagjai semmiféle katonai képzettséggel nem rendelkeztek, s azokat helyezték vád alá, akik politikai nézeteiket nem osztották, illetve megítélésük szerint nem fáradoztak elég eltökélten a konföderáció veszteségekre való tekintet nélküli, mielőbbi totális megsemmisítésén. A köztudottan abolicionistaellenes McClellant elsőként idézték be számot adni 1861. december 23-án, de mivel hastífuszt kapott, nem tudott megjelenni. Helyette alárendeltjei tanúskodtak, és őszintén elismerték, hogy az ellenség felé történő előrenyomulás tervéről semmiféle tudomással nem rendelkeznek. Ez azonnal jó ürügyet szolgáltatott McClellan leváltásának követeléséhez. 1862\. január 10-én McClellan távollétében Lincoln vezető beosztású tábornokokkal találkozott, és utasította őket, hogy készítsenek támadási tervet. McClellannel kapcsolatban Lincoln kiábrándultságának adott hangot, megjegyezve, hogy „amennyiben McClellan tábornok nem óhajtja használni a hadsereget, akkor kölcsönkérem egy kis időre”. Január 12-én McClellant a Fehér Házba kérették, ahol a kabinet háborús terveinek előadását követelte. Ekkor előadta, hogy a Potomac-hadsereget hajóval leszállítja a virginiai Urbannáig a Rappahannock folyón, megkerülve a Washington közelében tartózkodó konföderációs erőket, majd körülbelül 80 km-t menetelve elfoglalja Richmondot. Még barátja, az újonnan kinevezett hadügyminiszter, Edwin M. Stanton előtt sem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni. Január 27-én Lincoln parancsot adott rá, hogy minden parancsnoksága alatt álló hadsereg kezdjen támadó műveletekbe február 22-ig, az elnökök ünnepnapjáig, melyet George Washington születésnapján tartanak. Január 31-én kiegészítő parancsot adott a Potomac-hadseregnek, hogy induljon el és támadja meg a konföderációsokat a Manassasnál és Centreville-nél. McClellan élve a parancsban megadott ellenvetési jogával, sietve egy 22 oldalas levélben válaszolt, melyben az elnök terve helyett saját Urbanna-tervét propagálta. Ekkor körvonalazta elsőként írásban a terv részleteit az elnök felé. Március 8-án Lincoln ismét a hadsereg parancsnokát megkerülve intézkedett. A Fehér Házban tartott háborús tanácson McClellan alárendeltjeit arról faggatták, mekkora a bizalmuk az Urbanna-tervben. Noha Lincoln saját tervét előnyösebbnek látta, McClellan tiszti kara négy fő kivétellel az Urbanna-tervet támogatta, így némi habozás után beleegyezését adta. A találkozó után kiadott Lincoln-utasítás McClellan hadtestparancsnokává nevezte ki azt a négy tábornokot, aki nem támogatta a tervet, megkönnyítve ezzel, hogy McClellan feje fölött átnyúlva Lincoln beleavatkozhasson a Potomac-hadsereg belső ügyeibe. A kinevezést McClellan nem véletlenül halogatta (a kifogás szerint a lehetséges jelölteket csak harcban mutatott hatékonyságuk megítélése után akarta beosztásba helyezni), még akkor is, ha ez átmenetileg tizenkét hadosztály közvetlen irányítását érintette volna a harcmezőn. McClellant két másik csapás is érte, mielőtt véghez vihette volna tervét. A Joseph E. Johnston tábornok parancsnoksága alatt álló konföderációs erők visszahúzódtak Washington alól, s az Urbanna-tervet ellehetetlenítve új állásokat foglaltak el a Rappahannock-folyótól délre. McClellan átszerkesztette tervét úgy, hogy csapatai a virginiai Fort Monroe-nál szálljanak partra és a Virginia-félsziget mentén indított hadjáratban haladjanak Richmond felé. McClellan azonban a sajtó és a kongresszus pocskondiázásának kereszttüzébe került, mikor kiderült, hogy Johnston csapatai hónapokig a bolondját járatták az unionista hadsereggel olyan ágyúkkal fenyegetve, melyek feketére festett fatörzseknek bizonyultak. A kongresszusi egyesített bizottság meglátogatta az elhagyott állásokat és a radikális republikánusok McClellan leváltását követelő határozatot tettek közzé, de az kevés híján ugyan, de nem tudott átmenni a házban tartott szavazáson. A második válságot a konföderációs páncélozott hajó, a CSS Virginia okozta, melynek megjelenése Washingtonban pánikhangulatot okozott és a James-folyón indítandó folyami hadműveleteket erősen kétségessé tette. 1862\. március 11-én Lincoln leváltotta McClellant vezérkari főnöki posztjáról. Magánlevél útján arról biztosította, hogy ennek célja a terhek alóli felszabadítsa, miáltal szabadon Richmond elfoglalására koncentrálhatja figyelmét. Lincoln levele homályban hagyta, hogy McClellan vajon ismét elfoglalhatja-e posztját a hadjárat sikere után. A vezérkari főnökséget nem töltötték be más tábornokkal. Helyette a tavasz folyamán a „Háborús Tanácsnak” emlegetett testület, Lincoln, Stanton, és tisztek egy csoportja irányította a stratégiai műveleteket. Noha McClellant megnyugtatták Lincoln támogató megjegyzései, egy idő után merőben másként kezdte látni a helyzetet, s úgy jellemezte, mint aki „a hadjárat megbuktatására szőtt intrikák” kereszttüzébe került. ### A Virginia-félszigeti hadjárat McClellan hadserege március 17-én kezdett kihajózni Alexandriából. A hajóhad mérete mellett (113 gőzhajó, 118 vitorlás, 88 bárka) minden korábbi expedíció eltörpült; katonát, 44 tüzérségi löveget, 1150 társzekeret, több mint lovat, 74 elsősegélynyújtó felszerelést és tonnákra menő ellátmányt, valamint készleteket szállítottak magukkal. Egy angol megfigyelő megjegyzése szerint olyan volt, mint egy „óriás lépte”. A hadsereg lassan haladt előre a Virginia-félszigeten Fort Monroe alól. McClellan Yorktown gyors elfoglalásán alapuló terve dugába dőlt, mikor kiderült, hogy a déliek erődített vonalat létesítettek a félszigetet lezárva, ezért elhatározta a város ostromát, mely jelentős előkészületeket igényelt. McClellan elhitte azokat a felderítési adatokat, melyek az uniós erőket két-háromszorosan meghaladó nagyságú konföderációs katonaság létezését mutatták ki. Ezzel szemben a hadjárat kezdetén a félszigetet védő John B. Magruder tábornok McClellanéhez képest csak negyed-ötödannyi katonával rendelkezett. Magruder azzal keltett nagy létszámú csapatok jelenlétére utaló jeleket, hogy kisebb egységeket újra meg újra elvonultatott olyan helyeken, ahol nagy távolságból megfigyelhették, vagy fanfározás mellett a látóhatáron kívül helyezett csapatokkal csapott nagy zajt. Ez időt biztosított, hogy Johnston erősítést küldjön, de a déli erők még így is sokkal kevesebben voltak, mint azt McClellan feltételezte. Egy hónapos előkészület után, közvetlenül azt megelőzően, hogy megindította volna a Yorktown körüli erődítmények elleni rohamot, McClellan hírét vette, hogy Johnston visszavonult a félszigeten beljebb fekvő Williamsburg felé, így a Yorktown előtt gondosan felállított nehéztüzérség bevetése nélkül indult a konföderációsok üldözésére. Az 1862. május 5-én vívott williamsburgi csatát az Unió sikerének lehet tekinteni, de a konföderációs hadsereg megsemmisítését nem sikerült elérni. Annak nagyobb része az ütközet alatt és az azt követő pár napban Williamsburg mellett elhaladva Richmond külterületén rendezkedett be védelemre. McClellan a tengerészet erőinek párhuzamos előrenyomulásában reménykedett a James folyón Richmond irányában. Ez az előrenyomulás azonban május 15-én a Drewry's Bluff-i ütközetben elszenvedett vereséggel megtorpant, nagyjából 10 km-re a konföderációs fővárostól folyásirány mentén lefelé. A déliek a folyó kanyarulata fölötti magaslatokra tüzérséget helyeztek, amely sorra elsüllyesztette az uniós hajókat, és ezáltal az áthághatatlan vízi akadályt képzett a folyón. Richmond hajón történő megközelítése ezzel kudarcba fúlt. A Potomac-hadsereg óvatosan araszolt Richmond felé a következő három hét folyamán és a várost hat kilométerre közelítette meg. McClellan hadtápbázist létesített a York folyó hajózható mellékfolyóján, a Pamunkey-n White House Landingnél, ahol a Richmond–York River-vasútvonal elérte a folyót, s ezzel vasúti utánpótlást biztosító vonal került az irányítása alá. Szállítóhajói gőzmozdonyokat vittek White House Landingbe a lehetőség kihasználására. Miközben McClellan a támadását tervezte, május 31-én hadseregét konföderációs támadás érte. Johnston észlelte, hogy az esőtől megáradt Chickahominy kettéválasztotta az uniós hadsereget, és részenként akarta megsemmisíteni őket a Seven Pinesnál és Fair Oaksnál vívott csatában. McClellan nem tudta hadseregét irányítani, mert ismét maláriás láz vett erőt rajta, de alárendelt tisztjei visszaverték a támadásokat. Ennek ellenére Washingtonból McClellant kritizálták, hogy nem indított ellentámadást, mellyel némelyek elképzelése szerint akár bevehette volna Richmondot. Johnston megsebesült az ütközetben, így Robert E. Lee vette át az Észak-virginiai Hadsereg parancsnokságát. McClellan a következő három hetet csapatai átrendezésével töltötte, miközben az ígért erősítésekre várt. Ezalatt Lee folytatta a Richmond körüli erődítések kiépítését. Június végén Lee megindította offenzíváját, amely a hétnapos csata néven lett ismert. Az első nagyobb ütközet, a mechanicsville-i csata Lee és alárendeltjei gyenge teljesítménye következtében súlyos konföderációs veszteségeket okozott ugyan, de cserébe stratégiailag alig kerültek jobb helyzetbe. Az összecsapás azonban nagyon megviselte McClellan idegeit. Stonewall Jackson vezérőrnagy csapatait eddig úgy jelentették, hogy a Shenandoah-völgyben tartózkodnak; hirtelen felbukkanásuk miatt McClellan még a véltnél is nagyobb létszámhátrányba kerüléstől félt. Washingtonba küldött jelentése szerint már konföderációs katonával állt szemközt, miközben az ellenség létszáma valójában fő, a vélelmezettnek fele sem volt. Lee a Gaines's Mill-i csatában újra kelet felé támadt, McClellan pedig nem kísérletezett a kezdeményezés visszavételével, hanem passzívan várta, hogy az események kibontakozzanak. Egységei kétharmada nem vett részt az ütközetben, mivel McClellant ismét megtévesztette Magruder elterelő hadművelete. A csata éjjelén elhatározta, hogy visszavonja hadseregét egy biztosabb állásba, jóval távolabb Richmondtól, a James folyó azon szakaszára, amelyet az uniós flotta ellenőrzött. Megérzése helyesnek bizonyult, mert Lee számítása szerint keletre kellett volna hátrálnia utánpótlási bázisa felé. McClellan váratlan manővere egy nap előnyt szerzett az uniós hadseregnek. Ezzel viszont azt is elismerte, hogy többé nem tudja Richmondot bevenni, mely a hadjárat eredeti célját képezte. Az ahhoz szükséges nehéztüzérséget vasúti szállítás híján a lehetetlenséggel határos lett volna mozgatni; a vasúti szállítás kulcsa viszont a York folyón létesített bázis volt, melyet most elhagytak. A hadügyminiszterhez intézett táviratában McClellan jelentést küldött a fejleményekről, és a Lincoln-kabinetet hibáztatta. „Ha sikerül megmentenem ezt a hadsereget, mondhatom, azt sem Önnek, sem más személynek nem tartozom megköszönni Washingtonban. Önök minden lehetségest elkövettek, hogy feláldozzák azt.” McClellan súlyos vádjait szerencséjére Lincoln nem olvashatta akkoriban, mert a hadügyminisztérium táviratkezelője ezt a részt kicenzúrázta. McClellan szerencsésnek mondhatta magát, hogy a hadjárat balsikere után hadseregének legnagyobb részét sértetlenül ki tudta menteni, mert általában nem volt ott a csatatéren, és helyettest sem nevezett ki, aki irányította volna a visszavonulást. Stephen W. Sears hadtörténész szerint „Mikor a hétnapos ütközet harcai során a glendale-i és a Malvern Hill-i csatában elhagyta hadseregét, a kötelességmulasztás bűnébe esett. Ha a Potomac-hadsereg ezen ütközetek bármelyikében összeroppant volna (és Glendale-nél megvolt ennek lehetősége), akkor a háborús törvényekkel szembeni vétség vádját emelhették volna ellene” A glendale-i ütközet idején McClellan nyolc kilométerrel hátrébb, a Malvern Hill mögött tartózkodott, távírókapcsolat híján a hadsereg irányítására képtelenül. A Malvern Hill-i ütközetben pedig egy a U.S.S. Galena naszád fedélzetén időzött, mely 16 km-re távolodott a James folyón. Mindkét esetben az operatív hadvezetés felelőssége barátja, az ötödik hadtest parancsnoka, Fitz John Porter dandártábornok vállára nehezedett. A McClellannel szemben ellenséges sajtóorgánumok nagy vihart kavartak a Galena-ügy miatt, a manassasi kvéker ágyúk botrányához hasonlót. A véleményoldalak karikatúrái az 1864-es elnökválasztási kampány alatt azon gúnyolódtak, hogy McClellan jobban szeret egy biztonságos hajón időzni, mialatt a távolban mások vívják a csatákat. McClellan a James folyón, Harrison's Landingnél találkozott hadseregével. Vita alakult ki, hogy a hadsereget be kell-e hajózni, vagy újra megpróbálható-e a Richmond felé való előretörés. McClellan viszonya Lincolnnal egyre hűvösebb lett, mivel sem folyamatos erősítések iránti kérelmeit, sem terjengős levelekben előadott stratégiai és politikai útmutatásait nem hallgatta meg. Utóbbiakban McClellan fenntartotta abolícióellenes nézeteit és a rabszolgák felszabadítására alapozó taktika elvetését. Végkövetkeztetése szerint saját magát újra ki kellett volna nevezni vezérkari főnökké, amire Lincoln minden konzultációt és tájékoztatást mellőzve Henry W. Halleck vezérőrnagy kinevezésével válaszolt. Lincoln és Stanton emellett a Potomac-hadsereg vezetését is Ambrose Burnside vezérőrnagyra akarta bízni, aki azonban elhárította a megkeresést. Egy hónappal azután, hogy McClellan először erősítésekért folyamodott, a kormányzat 1862. június 26-án létrehozta az főt számláló Virginiai Hadsereget John Pope vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Pope a szárazföldön Richmond felé történő előrenyomulásra kapott parancsot. McClellan a tőle megvont támogatást a washingtoni kormánykörök nyilvánvaló szabotázsaként értékelte. Ennek megfelelően mikor augusztus 3-án Hallecktől parancsot kapott rá, hogy vonja ki hadseregét a Virginia-félszigetről, majd térjen vissza Észak-Virginiába és támogassa Pope hadseregét, akkor maga is szabotázsba kezdett. Augusztus 14-ig késleltette a Potomac-hadsereg kihajózását, és késve kezdte meg három hadtestének átadását Pope számára. Pope várakozás helyett agresszív természetének megfelelően előrenyomult a Rappahannock folyóig, megkezdve az észak-virginiai hadjáratot. McClellan feleségének küldött levelében azt írta: „Pope-ot meg fogja verni [Lee] ... és ártalmatlanítja. ... A hozzá hasonló gazemberek romlásba döntenek minden ügyet, melynek szolgálatába állnak”. Lee felismerte McClellan óvatosságát, és megkockáztatta, hogy jelentős mértékű erőket vonjon ki a Virginia-félszigetről Pope megtámadása érdekében, akit a második Bull Run-i csatában döntő módon legyőzött. ### A marylandi hadjárat Pope-nak a második Bull Run-i csatában elszenvedett vereségét követően Lincoln vonakodva fordult ismét ahhoz, aki egyszer már korábban megszervezte a szétzilált hadsereget. Elismerte McClellan kiváló szervezési és kiképzési képességeit, melyek lehetővé tették, hogy Pope hadseregét egyesítse a Potomac hadsereggel. 1862. szeptember 2-án Lincoln kinevezte McClellant a „Washington körüli erődítmények és a főváros védelmére kirendelt csapatok parancsnokának”. A döntést a kormány nem akarta elfogadni, és tagjainak többsége petíciót nyújtott be ellene: „átgondolt álláspontunk szerint ez időtájt nem ajánlatos megbízni McClellan vezérőrnagyot az Egyesült Államok bármely hadseregének vezényletével”. Az elnök egyetértett velük, hogy intézkedése a „kutyaharapást szőrével” bölcsességére emlékeztet, és titkárának, John Haynek a következőkben összegezte álláspontját: „Azokat az eszközöket kell használnunk, melyek megadattak nekünk. Nincs ember a hadseregben, mely gyorsabban tudná gatyába rázni a csapatokat és feltölteni erődjeinket. Ha már harcolni nem is tud, abban azért kiváló, hogy másokat felkészítsen a harcra”. A Lee támadásának megújulásától való északi félelmek valóra váltak, mikor a tábornagy szeptember 4-én megindította marylandi hadjáratát. A déliek célja a velük szimpatizáló, rabszolgatartó állam, Maryland elfoglalása volt. McClellan szeptember 5-én indult meg ellenük 84 ezer főt számláló hat hadtesttel, míg kettőt hátrahagyott Washington védelmére. A Lee ellen induló McClellan fredericki fogadtatását a következőképpen írta le a Harper's Magazine tudósítója: Lee több hadoszlopra osztotta szét hadseregét, melyek jelentősen eltávolodtak egymástól, miközben Marylandbe hatoltak és megpróbálták elfoglalni a Harpers Ferry-i hadianyaggyárakat és raktárakat. Ez az ellenfélnél kisebb hadsereggel rendelkezve kockázatos elképzelés volt, de Lee McClellan már kiismert természetére alapozta tervét. Beosztottjai egyikének azt mondta róla: „Jó képességekkel bíró tábornok, de rendkívül óvatos. Hadseregének harci szelleme felettébb leromlott, és összevisszaság vett erőt rajta, és amúgy sem készült fel támadó hadműveletet folytatni – vagy legalábbis nem fogja úgy gondolni, hogy felkészült lenne – három vagy négy hétig. Addigra én már, remélem, Susquehannában leszek”. Noha ez az értékelés nem felelt meg teljesen a valóságnak, McClellan hadserege letargikusan vánszorgott, átlagban alig napi hat mérföldet megtéve. Csakhogy McClellanre hamarosan rámosolygott a szerencse. Uniós katonák egy elhagyott táborban szivarok köré csavarva megtalálták Lee 191-es számú különleges parancsát, amely tartalmazta erőmegosztását és felvonulási terveit. Szeptember 13-án a Frederickben levő főhadiszálláson leadták a papírokat. McClellan, mikor átlátta az értesülés fontosságát, az égbe emelt kezekkel kijelentette „Most már tudom, mit tegyek!” A papírokat régi barátja, John Gibbon dandártábornok felé lobogtatva azt mondta: „Itt van az az irat, melynek alapján ha nem tudom megverni Bobbie Lee-t, önként lemondok és hazamegyek.” Lincolnnak azt táviratozta: „A lázadók egész hadserege előttem áll, de változatlanul bízom és nincs vesztegetni való időnk. Úgy vélem, Lee óriási hibát vétett, amiért nagyon meg fog lakolni. A lázadók minden terve a birtokunkban van, és így – ha embereim felnőnek a feladathoz – saját csapdájukba estek. ... Győzelmi trófeákat fogunk küldeni.” #### A South Mountain-i csata A bátorság pillanatnyi fellángolása után McClellan megint ragaszkodott a minden kockázattól mentes óvatossághoz. Az elnöknek szeptember 13-án küldött távirata után csak másnap indította útnak csapatait a South Mountain hágói felé. A 18 órányi késlekedés időt adott Lee-nek, hogy reagáljon, mivel egy konföderációs szimpatizánstól hírt kapott róla, hogy McClellan tudomást szerzett terveiről. (A késedelem szintén megpecsételte a Harpers Ferryben levő helyőrség sorsát, mert a felmentésükre igyekvő hadoszlop nem érte el őket, mielőtt megadták volna magukat Stonewall Jacksonnak.) A South Mountain-i csatában McClellan hadserege áttört az őt Lee-től elválasztó hegyek őrzött hágóin, de ez elég időt adott Lee-nek, hogy összevonja egységeit a marylandi Sharpsburg alatt. A South Mountain-i csata idején McClellan megint lubickolhatott abban a elismertségben és reá irányuló figyelemben, amelyre vágyott. A McClellannel nem szimpatizáló Sears történész szavai szerint: Az uniós hadsereg szeptember 15-én este érte el a Sharpsburgtől keletre folyó Antietam-patakot. A 16-ára tervezett támadást lefújták a hajnali köd miatt, mellyel időt adtak Lee-nek állásai megerősítésére, mikor hadserege alig felét számlálta McClellan katonáinak. #### Az antietami csata Az 1862. szeptember 17-én lezajlott antietami csata az amerikai katonai történelem legvéresebb napja volt. A létszámhátrányban harcoló konföderációs katonák elkeseredetten és hatékonyan küzdöttek. McClellan jelentős túlereje ellenére is képtelen volt hatékonyan összpontosítani erőit, miáltal Lee az uniós támadásokat egyenként verte vissza, mindig megfelelően átcsoportosítva egységeit az állásai ellen: sorrendben először a balszárnyon, aztán a centrumban, majd végül a jobbszárnyon indított rohamok irányában. McClellan megint vonakodott tartalékának harcba vetésétől, melyet a helyi sikerek további kiaknázására használhatott volna fel. James M. McPherson történész rámutatott, hogy a McClellan tartalékát képző két hadtest önmagában nagyobb volt Lee teljes haderejénél. Ennek oka azt volt, hogy McClellan, mint általában, ezúttal is saját hadseregét tekintette létszámhátrányban levőnek. A taktikailag döntetlenül végződő csatát követően Lee arra kényszerült, hogy visszavonuljon Virginiába, és ezzel feladta a stratégiai kezdeményezést, ami az uniós erők győzelmét jelentette. McClellan Washingtonba küldött távirata szerint: „Győzelmünk teljes, az ellenséget visszavertük Virginiába.” A háborús kabinet nyilvánvaló csalódottsággal vette tudomásul, hogy McClellan nem tudta tönkreverni Lee hadseregét, pedig annak erejét jóval felülmúlta, és háttal nekiszorította a Potomac folyónak. Beosztott parancsnokai hibái is közrejátszottak a fiaskóban, mint például Ambrose Burnside vontatott átkelése a róla elnevezett hídon, valamint Edwin V. Sumner vakon, felderítés nélkül végrehajtott támadása. Ezeket a hibákat azonban a teljes hadsereg ereje semlegesítette volna. Emellett a hétnapos ütközethez hasonló módon McClellan parancsnoki állása túlságosan távol volt a harcoktól, hogysem személyesen irányíthatta volna a csata kimenetelét. Lovasságával sem végeztetett felderítést. Az ütközet teljes haditervét nem osztotta meg hadosztályparancsnokaival, mely lehetővé tette volna számukra a körzetükön kívüli kezdeményező fellépést és a csata lefolyásához való rugalmas alkalmazkodást. Emellett McClellan túlságosan hajlamos volt figyelembe venni az óvatosságra intő tanácsokat a tartalékerők bevetésekor. Amikor a derékhad jelentős áttörését ki lehetett volna aknázni, Fitz John Porter azt mondta McClellannek: „Vezérőrnagy úr, kérem vegye figyelembe, hogy parancsnokságom alá a Köztársaság utolsó hadseregének utolsó tartaléka van rendelve.” A csata döntetlen kimenetele ellenére Antietamet a polgárháború egyik fordulópontjának tartják, mivel véget vetett Lee első északi hadjáratának, s ezzel lehetővé tette, hogy Lincoln szeptember 22-én kihirdesse az 1863. január 1-jén életbe lépő emancipációs kiáltványt. Lincoln korábban szándékozott ezzel a nyilvánosság elé lépni, de a kabinet tanácsára várt az első uniós győzelemig, nehogy kétségbeesés szülte lépésnek hasson az elfoglalt déli területek négereinek felszabadítása. Az unió stratégiai győzelme és Lincoln kiáltványa jelentős szerepet játszottak benne, hogy a Francia Császárság és az Egyesült Királyság tovább halogassa a konföderáció elismerését. Némelyek azt gyanítják, hogy egy újabb uniós vereség után az elismerés megszületett volna. McClellan nem tudott róla, hogy harci sikerein múlik a rabszolgák felszabadításához vezető út első nagy lépése. Mivel McClellan Antietam után nem üldözte a visszavonuló Lee-t, Lincoln november 5-én leváltotta, és november 7-én Ambrose Burnside vezérőrnagyot nevezte ki a Potomac-hadsereg élére. McClellan feleségének azt írta levelében: „Akiknek értékítéletében bizodalmam van, azt mondják, hogy ragyogóan vezettem a csatát és hogy a hadvezetés remekművét alkottam. ... Szerintem mindent megtettem, amit csak elképzelni lehet, azért, hogy két ízben is megmentsem az országot. ... Csekély büszkeséget érzek, hogy egy megvert és demoralizált hadsereggel ily mértékben le tudtam győzni Lee-t. ... Nos, bízom benne, hogy nemsokára a történelem igazságot fog szolgáltatni nekem”. ## Az 1864-es elnökválasztás Stanton hadügyminiszter utasításba adta McClellannek, hogy jelentkezzen a New Jersey-beli Trentonban további parancsokért, noha ilyeneket nem adott. A háború előrehaladtával többször is szorgalmazták, hogy a Kis Mac-et hívják vissza és adjanak neki fontos parancsnoki beosztást, főképpen a fredericksburgi és a chancellorsville-i vereségek után, majd azt követően, hogy Robert E. Lee megindította Észak ellen a gettysburgi hadjáratot, illetve mikor Jubal Early csapatai 1864-ben Washingtont fenyegették. Ulysses S. Grant vezérkari főnöki kinevezése után megvitatta McClellan visszatérésének lehetőségét egy meg nem határozott feladatkörbe. Mindezen lehetőségeket keresztülhúzta azonban a republikánus kormányzat azon meggyőződése, hogy McClellan politikai veszélyt jelent rájuk nézve. McClellan hónapok munkájával összeállított részletes jelentése felölelte két hadjáratát és a sikeres hadsereg szervezési feladatait. A jelentés választ adott kritikusainak és igazolta tetteit, valamint megvádolta az adminisztrációt, hogy ellehetetlenítették és megtagadták tőle a szükséges erősítéseket. A háborús kabinet nem hozta nyilvánosságra a jelentést, mert annak 1863. októberi elkészülte után McClellan demokrata párti színekben kezdett politizálni. Az 1864-es Demokrata Nemzeti Konvenció McClellant választotta elnökjelöltnek, akinek a republikánusok jelöltjével, Lincolnnal kellett megküzdenie. Winfield Scotthoz hasonlóan még aktív szolgálatban álló tábornokként mérette meg magát a választáson 1864. november 8-án. McClellan támogatta a háború folytatását és az Unió helyreállítását (a rabszolgaság eltörlését viszont nem), amely éles ellentétben állt a rézfejű demokraták vezére, az ohiói Clement Vallandigham által írt pártprogrammal. Ez a program a Konföderációval vívott harcok azonnali beszüntetésére szólított fel. McClellan kénytelen volt megtagadni és szembehelyezkedni vele, ami megnehezítette és kissé döcögőssé tette a kampányt. A Demokrata Párt által választott alelnöke, az ohiói békepolitikus, George H. Pendleton sem könnyítette meg helyzetét. A párt mély megosztottsága és a Nemzeti Uniópárt név alatt induló háborúpárti koalíció szilárdsága, valamint az 1864 őszén aratott katonai sikerek aláásták McClellan esélyeit. Lincoln kényelmes többséggel nyert, 212 elektori szavazatot szerezve a demokraták 21 voksa ellenében, mely az összes szavazatok 55%-át jelentette. Hiába volt McClellan mindent felülmúlóan népszerű csapatai körében, a hadsereg 3:1-hez arányban Lincolnra szavazott; a Potomac-hadseregen belül McClellan csak a szavazatok 30%-át tudta megszerezni. ## A háborút követő évek A háború következtében McClellan és családja Európába települt át, és onnan csak 1868-ban tért haza. Ezalatt nem folytatott politikai tevékenységet. Visszatérte után a Demokrata Párt mutatott némi hajlandóságot rá, hogy ismét elnöknek jelölje, de mikor világos lett, hogy a republikánusok Ulysses S. Grantet jelölik, az érdeklődés kihunyt. McClellan mérnöki feladatokon dolgozott New Yorkban, és elvállalta az újonnan alapított Kaliforniai Egyetem elnökségét is. 1870-ben a New York-i Kikötőfelügyeleti Hatóság főmérnöke lett. A pozíció nyilvánvalóan nem vette igényelte teljes egészében, mert 1872-től az Atlantic and Great Western Railroad vasúttársaság elnöki tisztjét is betöltötte. Ezután családjával együtt hajóra szállt, és újabb hároméves európai tartózkodásra utazott 1873 és 1875 között. 1877 márciusában Lucius Robinson kormányzó McClellant jelölte elsőként New York állam Közmunkaügyi igazgatójának, melyet az állami szenátus visszautasított, mondván: a feladat ellátásához nem ért. 1877-ben a Demokrata Párt meglepetésszerűen McClellant jelölte New Jersey-beli kormányzónak, annak ellenére, hogy nem mutatott heves vágyat a poszt elnyerésére. Elfogadta a jelölést, és megválasztották az 1878-tól 1881-ig tartó időszakra. Ezalatt óvatos, megfontolt lépésekkel, konzervatív módra igazgatta államát, és nem vett részt a politikai sárdobálásban. Politikai karrierjének utolsó akkordjaként szilárdan támogatta Grover Cleveland elnök 1884-es megválasztását. Szerette volna elnyerni a hadügyi tárcát Cleveland kabinetjében, melyre kétségtelenül igen alkalmas lett volna, de New Jersey-beli politikai ellenlábasai megakadályozták jelölését. McClellan utolsó éveit utazással és írással töltötte, ekkor született meg visszaemlékezése McClellan's Own Story címmel (halála után, 1887-ben adták ki), melyben védelmezte háborús tevékenységét. 58 éves korában, többhetes mellkasi fájdalmak után szívroham következtében a New Jersey-beli Orange-ben váratlanul meghalt. 1885. október 29-én kiejtett utolsó szavai a következők voltak: „Most már jobban érzem magam. Köszönöm.” A trentoni Riverview Cemetery-ben temették el, New Jersey-ben. Fia, George B. McClellan, Jr. (1865–1940) Drezdában született, családja első európai körútján. A családi berkekben Maxnek hívták; szintén politikai pályára lépett: kongresszusi képviselő volt és New York polgármestere 1904-től 1909-ig. McClellan lánya, Mary („May”) (1861–1945) francia diplomatához ment feleségül, és élete legnagyobb részét külföldön élte le. Felesége, Ellen a franciaországi Nizzában halt meg May lányát meglátogatva a Villa Antietamben. Sem Maxnek, sem Maynek nem születtek gyermekei. ## McClellan megítélése ### Kritikusai véleménye A New-York Evening Post McClellan nekrológjában azt írta: „Valószínűleg nincs olyan katona, akinek parancsnoki kvalitásait hevesebben vitatnák ily kevés küzdelem és ily röpke vezényleti idő után”. A heves vita azóta is folyik. McClellant általában a polgárháború leggyengébb képességű tábornokai közé sorolják. Ennek ellenére képességeinek és tehetségének megítélése a korszakot tanulmányozó történészek megítélésében eltér. Rendszerint kiemelik szervezési képességeit és csapataival való kimagasló kapcsolatát. Katonái általában szeretettel emlegették Kis Mac-ként; mások néha az Ifjú Napóleon nevet aggatták rá. A harcba bocsátkozástól való vonakodását általában az attól való erős ódzkodásnak szokták tulajdonítani, hogy embereit megkímélje vérük hullatásától. Ironikus módon pont ez vezetett oda, hogy az ellenség legyőzésére adódó jó alkalmakat elszalasztották, s ezáltal valószínűleg drágábbá vált a győzelem kivívása, s többen haltak meg a hatalmas csatákban. A sikeresnek tartott vezetők, mint Grant és Lee agresszívebbek voltak és több kockázatot vállaltak nagyobb ütközetek megvívásával az esetben is, ha az előkészületek nem tökéletesen folytak le. McClellan saját maga így írta le óvatos természetét memoárjában: McClellan nem gyávaságból ódzkodott ellensége megtámadásától, hiszen személyes bátorságát éppen eleget bizonyította a mexikói háború folyamán. A vele szemben mélységesen kritikus Stephen Sears szerint: McClellan megítélését nagyban befolyásolta saját memoárjában megjelentetett levelezése. Allan Nevins történész szerint „történelmet tanulmányozó szakemberek örökké hálát kell rebegniük amiatt, hogy McClellan ily nyíltsággal tárta fel hibáit halála után megjelent könyvében”. Doris Kearns Goodwin állítása szerint McClellan háború alatti személyes levelezése arra világít rá, hogy szerette volna a saját szerepét felnagyítani és saját vállát megveregetni. A könyv első kéziratát 1881-ben zárta le a szerző, de az később egy tűzben megsemmisült. McClellan elkezdte újraírni McClellan's Own Story címen, de váratlan halála 1887-ben megakadályozta a befejezésben. Irodalmi szerkesztője, William C. Prime, a McClellant pozitívan elbíráló New York-i Journal of Commerce szerkesztője 250, feleségének, Ellennek írt levelének kivonatait jelentette meg, melyben feltárta legbensőbb érzelmeit és szabadjára engedett véleményét. ### Méltatói véleménye Robert E. Lee fia emlékezett arra, hogy apját egy ízben megkérdezte unokatestvére, kit tartott a polgárháborúban az uniósok legtehetségesebb parancsnokának. Lee azt a nyomatékos feleletet adta: „Kétségkívül McClellant!” Miközben McClellan reputációja a néger polgárjogi mozgalom erősödésével párhuzamosan hanyatlott, létrejött egy kisebb, de elszánt polgárháborús történészek alkotta csoport, mely szerint McClellant négy különböző okból igazságtalanul ítélték meg. - McClellan hívei azt állítják, hogy a tábornok erős személyes karizmával megáldott, konzervatív, Demokrata párti elkötelezettségű ember volt, s ezért a radikális republikánusok politikai jelentőségétől félve szántszándékkal ellehetetlenítették hadműveleteit. - Mivel a polgárháború valós nyertesei a radikális republikánusok voltak, nekik nyílt lehetőségük a történelem át- és megírására, elsődleges politikai riválisukat, McClellant a lehető legrosszabb fénybe állították. - A történészek hajlamosak az Egyesült Államok egyik legikonikusabbá tett alakja, Lincoln szekerét tolni és az uniós csapatok kezdeti katonai baklövéseit Lincoln és hadügyminisztere, Stanton helyett McClellan nyakába varrni, hogy a felelősséget elhárítsák idoljaikról. - Lincoln és Stanton aktívan ellehetetlenítette McClellant annak a déli igényekkel szemben mutatott engedékeny hozzáállása miatt, mely oda is vezethetett volna, hogy a háborút nem a rá végül jellemző totális pusztítással fejezték volna be, például ha Richmondot mindjárt a háború elején beveszik a Virginia-félszigeti hadjárattal. Az ebbe a szellemi iskolába tartozó szakemberek azt hirdetik, hogy McClellant sokkal inkább bevallottan érdes, csiszolatlan modora miatt támadják, mint valós katonai teljesítménye miatt. Sokat idézik Grant véleményét McClellannel kapcsolatban, de javarészt csak egy kiragadott mondatát. A teljes idézet így szól: ## Emlékezete Számos földrajzi helyet és intézményt neveztek el George B. McClellanről. Ezek közé tartozik Fort McClellan erődje Alabamában, McClellan Butte a Mount Baker-Snoqualmie Nemzeti Park erdősége, amin maga is átutazott, mikor a Pacific Railroad földmérésén dolgozott 1853-ban. Ezek mellett McClellan tábornoknak állít emlékezetet a Washingtonban és a Philadelphia City Hall előtt álló bronz lovas szobor. ## Fordítás

Vendvidéki Köztársaság

A Vendvidéki Köztársaság, más alakban Murai Köztársaság rövid életű államalakulat, amely 1919-ben a mai Vendvidék (Szentgotthárd térsége) és a Szlovéniához tartozó Muravidék (Muraszombat és Lendva körzetei) területén alakult meg, a szentgotthárdi, muraszombati és alsólendvai járások területén, bár több területre csak elvileg terjedt ki hatalma. Az új államot még saját határain belül sem ismerte el mindenki. Az ügy hátterében lappangó valóság igencsak kiábrándító képet nyújt: nem a magyarországi szlovének vagy a rend helyreállítása érdekében alakították meg, hanem önös célból, azaz a terület sajátos nemzeti jellegét egyszerűen csak kihasználták. A Vendvidéki Köztársaság egyike azon államoknak, amelyeket az első világháború után hoztak létre az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Legtöbbjük nem maradt fenn sokáig, vagy mert nemzetközileg nem ismerték el államiságukat, vagy Magyarország foglalta vissza, vagy a többi utódállam, például Jugoszlávia vagy Csehszlovákia szállta meg. A Vendvidéki Köztársaságot csak Ausztria ismerte el. Az állam alapítója és vezetője egy hajdani cserföldi (ma Črenšovci) kántortanító, Tkálecz Vilmos volt. Tkálecz korábban nem volt tagja a magyarországi szlovén autonómia megteremtéséért küzdő mozgalmaknak. Tkálecz lépése meghökkenést és ellenszenvet váltott ki. Alig lelt támogatókra, és azok közül is többen kényszerből álltak csak mellé. A Magyar Vörös Hadsereg napokon belül megérkezett, és megszállta az újdonsült államot, amelynek maroknyi reguláris katonája kellő tapasztalat és hozzáértés hiányában képtelennek bizonyult a védekezésre. A Vendvidéki Köztársaság kikiáltásának valódi oka nem az volt, miszerint a „Vendvidék nem rokonszenvezik a kommunistákkal”, ahogy ezt Tkálecz fogalmazta, hanem az hogy Tkálecz az államvezető posztjával járó előnyöket vagyonszerzésre akarta használni, egyúttal szerette volna elkerülni, hogy korábbi törvénytelenségei miatt felelősségre vonják. A Vendvidék már az I. világháború befejezte után, de még a köztársaság kikiáltása előtt önállósult, ami nem jelentett szuverén államiságot, viszont így a területen működő hatóságok önállóbban irányíthatták a Vendvidéket, és a központi hatalomnak a térségben nem maradt semmi befolyása. E törekvés okai a háborút követő összeomlás és azzal járó kaotikus állapotok voltak. Szilárd központi hatalom hiányában a Vendvidék mellett más peremterületek is szinte elszakadtak az országtól, ahogy a helyhatóságok mind önállóbban cselekedtek. A településeket vezető bírók és polgármesterek – miként Tkálecz is – arra törekedtek, hogy minél jobban függetlenítsék magukat a Vas és Zala megyei szervektől. A lakosság áruellátását is önállóan kellett biztosítania, ezért illegális behozatallal (csempészettel) elégítette ki szükségleteit. A kommunisták bukása után a szerbek vonultak be a Vendvidékre, amit Szentgotthárd vidéke kivételével birtokba is vettek – csak a második világháborúban foglalta vissza egy rövid időre a magyar hadsereg. Amint ezt több történeti forrás, visszaemlékezés is bizonyítja, a vendvidéki emberek korábban erőteljesen ragaszkodtak régi hazájukhoz, Magyarországhoz. Békés természetük miatt azonban nem akartak nyílt összecsapásba keveredni, ezért mindig elfogadták az adott hatalmat. A Jugoszláviához csatlakozást kezdetben csak a katolikus papi és világi értelmiség támogatta, de rövid időn belül minden szlovén megbarátkozott ezzel a gondolattal. A vendvidéki szlovének továbbra is passzívan fogadták helyzetük változását, és feladták korábbi, ún. „hungarus” tudatukat. ## Elnevezései A Murai Köztársaság az eredeti magyar okmányokban „A Vendvidéki Köztársaság munkás, katona és földműves tanács”, illetve „A Muravidéki Köztársaság” néven szerepel. Szlovénül Murska republika, lengyelül Republika Murska. Magyarul is több alternatív elnevezése van: Muravidéki Köztársaság, Vend Köztársaság, Mura Köztársaság, Murántúli Köztársaság, Murai Vend Köztársaság vendül Reszpublika Szlovenszka okroglina, vagy Reszpublika Mörszka. A Slovenska okroglina eredetileg a Tótságot, a Vendvidék és a Muravidék egykori nevét akarja jelenteni. Tulajdonképpen mind a Tótság, mind a Vendvidék eredetileg egyházigazgatási és nem földrajzi fogalom volt. A területen Tótsági Esperességi Kerület néven létrehoztak egy egyházi kerületet, amelynek lakói főleg szlovénok voltak, innen elnevezésük is, a „tót.” Amikor a Tótság elnevezést felváltotta a 19. században a Vendvidék kifejezés, annak szlovén megfelelőjeként a Slovenska krainát alkották meg, de még sokáig használták az „okroglina” szót is. Napjainkban Prekmurjei Köztársaság (szlov.: Republika Prekmurje) is felfedezhető, részben azért, mivel az egykori történelmi Vendvidék ma legnagyobb részt Szlovéniában van, és Prekmurjének (Murántúl) nevezik. ## Előzmények Az I. világháborúban vesztes Osztrák–Magyar Monarchia több államra hullott szét. A horvát, bosnyák és szlovén területeket a délszláv egység megteremtését zászlajára tűző Szerbia vonta hatalma alá Montenegróval és Macedóniával egyetemben, létrehozva a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. 1918-ban Károlyi Mihály vezetésével új kormány alakult Budapesten, és a korábbi magyarosító rendszertől már gyökeresen eltérő nemzetiségi politikával próbálkozott. A vendeknek, azaz a magyarországi szlovéneknek kulturális autonómiát ígért. 1918 végén már tervezték a vendvidéki autonómia kiszélesítését, 1919 májusában már engedték a nyugat-magyarországi németség szerveződését is. Mivel keleten a Bácska és a Bánát szerb és román megszállását követően, azoknak a területeknek a sorsa véglegesen is megpecsételődött, már csak a Muraköz és a Vendvidék megtartása jöhetett szóba. A Muraköz viszont egyhangúlag amellett döntött, hogy nem kíván többé a magyar állam területéhez tartozni. A vendvidéki értelmiség is már jóval többet akart kulturális autonómiánál. Klekl József nagy tekintélyű nemzetiségéi vezető a január 14-ei belatinci népgyűlésen előterjesztette a Szlovenszka krajina tervezetét. Ez egy autonóm terület lett volna Magyarországon belül. A „vend ügyek kormánybiztosá”-nak kinevezett Obál Béla vállalta, hogy egy olyan komplikált konstrukciót hoz létre, amelyben a szlovénok kívánságait teljesítik és a terület is megmarad a magyar közigazgatásban, de a gyűlésen ezt már túl előrehaladottnak látták és inkább megmaradt a jugoszláv-csatlakozás mellett. Ezen váratlan fejlemények miatt a kormány felfüggesztette az ügyet. A szlovénségen belül azonban a háború utáni időkben szakadás állt be. A lakosság politikai vezetői jobbára az evangélikus és katolikus egyházak papjai közül kerültek ki, más és más elkötelezettségekkel. A katolikus oldal a délszláv államban képzelte el a vidék jövőjét (ahol szintén szerettek volna autonómiát elérni maguknak), míg az evangélikusok a magyarok oldalán álltak. A zavaros állapotok között 1918. november 4-e és november 7-e között fosztogatással és vandálkodással járó zavargás tört ki Belatincon, amelyet egyesek „vend népfelkelés”-nek véltek és maga Tkálecz vonult volna a leverésére! Vas megyében a Magyar Tanácsköztársaság létrejötte után is a Károlyi-kormány alatt kinevezett Obál Béla maradt a nemzetiségi biztos; feljebbvalója a vasi direktórium feje, Gyulai Emil volt. Obál egyik beosztottja volt Tkálecz Vilmos, a Vendvidékért felelős népbiztos-helyettes; az ő hatáskörébe a muraszombati és szentgotthárdi járásból, valamint a zalai részen fekvő belatinci (ma Beltinci) járásból tartoztak községek. Tkálecz, akárcsak Obál, már a Károlyi-kormány idején viselte és a tanácsállam létrejötte után is megtartotta ezt a tisztet. Obálék feladata volt a kommunista közigazgatás megszervezése a Vendvidéken. Igyekeztek felkészülni még egy esetles szerb támadásra is, mivel a vidékkel szomszédos horvát Muraközben ellenséges szerb és horvát egységek álltak készenlétben, hogy Belgrád területi igényeit érvényesítve elfoglalják a Vendvidéket. A Mura mentét védő egységek azonban jól felkészültek voltak, és tudtak az ellenség lépéseiről. Javukra volt ugyanakkor az is, hogy a felsorakoztatott csapatok horvát és szerb katonái között ellentétek uralkodtak, s az egységeket vezető parancsnokoknak fogalmuk sem volt sem a vendvidéki, sem a magyarországi helyzetről, ráadásul a hátukban a helyi magyar lakosságból bizonyos „magyar gárda” szerveződött. Bár az 1918. november 13-án az osztrák-magyar és szerb felek fegyverszüneti egyezménye a Mura vidékét Magyarországnak hagyta, Szerbia később meggondolta magát, és tervezni kezdte elfoglalását. Volt olyan elképzelés is, hogy egy csehszlovák-jugoszláv közös határt hoznak létre ezen a vonalon. Decemberben a horvát csapatok már megszállták a Muravidéket, de a 83. magyar gyalogezred visszafoglalta azt, és ezután a közigazgatás irányítását a Vendvidéki direktórium vette át. A vidéken állomásozó katonaság később, közvetve a helyi politikai eseményekre is hatott. ### A Vendvidék hovatartozásának kérdése 1919\. január 8-án a párizsi békekonferencián az antant hatalmai dönteni készültek Magyarország sorsáról. Az ünnepélyes keretek között megtartott üléstől a jugoszláv-párti vendvidéki szlovén vezetők azt várták, hogy a területet kössék az új, nagy délszláv államhoz. Valójában az ország nem annyira tartott igényt a vidékre, és ennek meglepő módon nem a magyar politikai által olyannyira hangoztatott „vend nem szlovén elmélet” volt az oka, hanem területi adottságok és némely statisztikai adatok. A Vendvidéket ugyanis nem kizárólag szlovének lakták, hanem élt velük igen sok magyar, sőt, jó néhány helyen, mint Alsószölnökön, Kismáriahavason (ma Fikšinci), illetve Görhegyen (ma Gerlinci) (és szórványosan más falvakban) figyelemre méltó német kisebbség is. Az adatokat a magyarok kicsit torzították, hogy a határmódosításokat minden eszközzel meggátolhassák. Matija Slavič, a szlovén csoport vendvidéki szakértője ezeknek az elváltoztatott adatoknak tulajdonította a jugoszlávok kezdeti passzív magatartását. A szakértők nagy erőfeszítésekkel módosították a statisztikát, ám ők is legalább annyira torzították mindezt, mint a magyarok. Slavič elismeri, hogy a területen erőteljesen magyarlakta községek is vannak, de azok mellett ún. színszlovén községeket is említ. Az igazság az, hogy azokba is vegyült legfeljebb 5-10%-nyi magyar vagy német kisebbség, amint ezt az 1921-es jugoszláviai népszámlálási adatok is tükrözik. A bizonytalanság és az érdektelenség látszatának oka inkább az igénylési szempontok tisztázatlansága lehetett. A horvát és szlovén képviselők elsősorban nemzeti elvre hivatkozva kérték a Vendvidék Jugoszláviához csatolását, többek között a lakosság etnikai összetétele és más történelmi szempontok szerint, például hogy a területen lakó, magát szlovén megnevezéssel illető, de sajátos nyelvet beszélő lakosság a „pannon szlávok örökese”, akik államát a magyar honfoglalás döntötte meg. A másik fontos szempont, hogy a Vendvidék köti össze a Nagykanizsától délnyugatra fekvő horvát területeket a Mura bal partjával, így egy „összefüggő szláv tömböt” alkot. Állításaik között szerepelt még az is, hogy az 1918-ban bevonuló horvát csapatokra mint felszabadítókra tekintett a vidék lakossága, és lelkes híve volt a Jugoszláviával egyesülésnek. Ezzel szemben később Mikola Sándor matematika-fizika tanár, a vend-kelta elmélet megalkotója azt állította, hogy 1919 után a vidék lakossága jelentős ellenállást fejtett ki a szerb és horvát csapatokkal szemben. Valójában a Vendvidék nem volt túlságosan olyan értékes, hasznos terület, földje korlátozottan művelhetőnek bizonyult, nem rendelkezett természeti kincsekkel, sem jó földrajzi adottságokkal, amelyek stratégiai lehetőséget kínálhattak volna. Meglehetősen távol esett, azonkívül egyszerre négy ország ütközőpontjában, továbbá Szerbiát jobban érdekelték a döntően szerbek lakta területek megszerzése. Nem volt egységes annak az álláspontja sem, hogy egyes területek a délszláv mely tagországához tartozzanak. Horvátország például igényt tartott Szlovénia ellenében a Vendvidékre, azonkívül más területekre, mint a Vajdaságra, vagy a Bánságra is ki akarta terjeszteni területét. Mindent összevetve ekkor még kevés esély látszott arra, hogy a terület valóban elkerüljön a magyar közigazgatás alól. Szerbia figyelmét 1918 végén és 1919 elején a Bánság birtoklásának kérdése foglalkoztatta (ahol ez időben szintén volt egy el nem ismert állam). A szerb csapatok a térséget teljesen elfoglalták, emiatt viszont Románia ellenségeskedését vívták ki. A szerb fél mindenáron meg akarta szerezni az Európában egyedülállóan termékeny Bánátot, semmint a korlátozottan művelhető Vendvidéket. Azonban a Tanácsköztársaság megalakulása egy csapásra megváltoztatta. A jugoszláv küldöttség ekkor már kiállt a Vendvidék birtokba vétele mellett, és azzal érvelt, hogy szláv testvéreit szeretné megmenteni a bolsevizmus uralmától. A nagyhatalmak számára azonban még ez sem lehetett döntő szempont, mert döntéseiket számos tényező befolyásolta, így a francia és az olasz képviselők ellentétei is. Jugoszlávia még a Tanácsköztársaság elleni intervencióból sem kívánta különösebben kivenni a részét, nem kívánt nagyobb katonai erőt bevetni a dunai, murai, drávai területek megszerzésére. Egyedül Jovan Cvijić állt ki nyomatékosan a néhány héttel korábban igényelt területek, így a Vendvidék megszerzéséért. Sikerült is kicsikarnia azt az ígéretet, hogy a bizottság később feltételesen visszatér a korábban lezártnak tekintett határkérdésekre. ## A tanácsköztársaság megalakulásának hatása A tanácskormány megalakulása nem keltett rokonszenvet a Vendvidéken. Az új kormányzat vidéken létrehozta a hatalomgyakorló szerveket, azaz a direktóriumokat. Az egyházak különösen élesen szembehelyezkedtek az új rendszerrel, mert a kommunisták állami tulajdonba akarták venni földjeiket és az egyházak nyílt felszámolására törekedtek – mindez közös fellépésre késztette az evangélikusokat és a katolikusokat. A kommunisták arra kötelezték az egyházi személyeket, hogy tegyenek hűségesküt az ateista proletár-hatalomnak.[^1] A kormánynak Alsólendván akadt a leghevesebb ellenzéke, mivel ott volt a legtöbb magántulajdon, így ott volt a legerősebb a burzsoázia. Az erősen vallásos lakosságot nemcsak a kommunisták ateizmusa háborította fel, de a hazaszeretetet háttérbe szorítani akaró internacionalizmus is. A kommunisták elkoboztak olyan, régóta családi tulajdonban lévő birtokokat és üzemeket is, amelyektől tulajdonosaik nagyon nem akartak megválni. A kommunisták a világháború után úgy igyekeztek maguknak a vidéken bázist kiépíteni, hogy szociális és nemzeti felszabadítást hirdettek. Főleg arra a szegény falusi proletariátusra számítottak, amely a rossz termőföld miatt már évszázadokkal korábban zsellérkedésre kényszerült. A szervezkedőket többnyire olyan, a frontról hazatért katonák vezették, akik jártak Oroszországban, és ott megismerték a szocialista eszméket. A kommunista agitálás hatására nagybirtokot, jegyzőséget, paplakot és üzletet megtámadtak, utóbbiak közül főleg azokat, amelyeknek tulajdonosai zsidók voltak. Az ilyen támadások meggátlására alakult meg a nemzetőrség. A magyar kormány autonómiát ígérve próbálta megnyugtatni nemcsak a kommunisták által felizgatott embereket, hanem az értelmiségi-papi mozgalmakat is. A kommunista hatalomátvétel után a helyi katonai egységek ellenforradalmi mozgolódásba fogtak Sebestyén Jenő zalaegerszegi mérnökkel. Áprilisban Felsőszölnökön, az egyik, Szentgotthárd melletti faluban a helyi pap buzdítására királypárti jelszavakat is skandáló résztvevők április 10-én már megtámadták az egyházi vagyont leltározni kívánó bizottság embereit, és kis híján megölték őket. A Vörös Őrség az incidens után őrizetbe vette a plébánost és több résztvevőt. Két nappal később Felsőlendván ugyancsak a helyi pap által felbuzdított emberek a sorozóbizottság munkáját akadályozták meg. A murai katonamozgalmak kapcsolatokat kerestek a szerbekkel, hogy ne támadják meg őket, ha harcba bonyolódnának a Vörös Hadsereg egységeivel. Sebestyénék szervezkedése egész Zala megyét átfogta volna – Lendva lett volna a kiindulópont, a fészek pedig Zalaegerszegen volt. Közvetlen kapcsolatokat létesítettek Letenye és Muraszombat vidékével. Állítólag fokozta a szervezkedést az a hír is, hogy Kun Béla az egységeket keleten, a románok ellen akarja bevetni annak ellenére, hogy délről a jugoszláv erők a Vendvidék megtámadására készültek. Mindeközben ezen a vidéken is szervezték a szovjeteket, és azok néhány pozitív intézkedéssel meg is nyerték egy pár ember rokonszenvét. Megígérték a földosztást, de nem tudták megoldani az alapvető szociális problémákat: a zsellérséget és a föld nélküliséget. A legégetőbb problémák ezek az alapvető szociális gondok voltak. A felső-vendvidéki területek termőföldje meglehetősen rossz minőségű és agyagos volt, a népesség pedig a 18. század óta nőtt. A sovány, szűk föld nem tudta eltartani a vidék lakosságát, ezért a legszegényebbek tavasztól őszig idénymunkára jártak először a Dunántúl belső területeire a nagyobb majorságokba kaszálni, kapálni, aratni, csépelni, vagy a szomszédos Stájerországba építkezésekre, hogy télire hazatérjenek. A 19. század második felében sokat fejlődött a terület, javultak az emberek életkörülményei és csökkent az idénymunkások száma. A háború azonban tönkretette a Vendvidéket, és Magyarország más területein is sokat vártak a kommunisták ígéreteitől. A kommunista hatalomátvétel után az antant gazdasági blokádot vezetett be a Tanácsköztársaság ellen. Mivel Kun Béla és a többi vezető szembeszegült minden követeléssel, és a szankciók sem bírták őket jobb belátásra, Párizsból Jan Christian Smuts brit tábornokot küldték tárgyalni Budapestre. Ő kedvező feltételeket ígért és a gazdasági embargó feloldását, de eközben a franciák a románokkal, a csehszlovákokkal és jugoszlávokkal a mihamarabbi támadást készítették elő. Mivel továbbra sem volt más munkalehetőség, az emberek egy csoportja a csempészet eszközéhez nyúlt, amit a kommunista törvények szigorúan megtiltottak, de ennek nem sikerült érvényt szerezni. Kettős tulajdonosok és munka nélkül maradtak fogtak bele szekérrel, vagy gyalog a csempészetbe osztrák területre, főleg szappant, tyúkot, húst, sertést, tojást és bort vittek át a határon különféle módszerekkel, erdőkön átgurítva, trágya vagy széna közé rejtve. Ausztriában mindezek hiánycikkek voltak, míg sóból, süvegcukorból, edényekből, tűzkőből, cipőtalpból, petróleumból, ruhából, vagy szerszámokból árufelesleg volt, ezeket adták a csempészáruért, amiket a csempészek tovább adtak Magyarországon. Az 1920-as években is folyt az illegális kereskedelem, akkor már Jugoszláviában is, de ezt arrafelé a szerbek gyakran keményen megtorolták, nem egy esetben a csempészeket brutálisan megölték. ### A kommunistaellenesség fokozódása Az ellenforradalmárok miután elindították a felkelést, őrizetbe vették a direktórium tagjait. A direktórium viszont egyezségre jutott egy őrmesterrel, s annak segítségével sikerült felszámolni a megmozdulást. Ezután a vidéken is bevezették a proletárdiktatúrát, megkezdődött a papok és más „ellenforradalmárok” üldözése. Viszont a tanácsköztársaság az egész országban elvesztette népszerűségét. A kommunista karhatalmi egységek, mint a Lenin-fiúk, vagy a Vörös Őrség az ellenforradalmiság alaptalan vádjával terrorizáltak a lakosságot, mely mindössze a baloldali diktatúrák vak rögeszméjének kiszolgálása volt. Állandó béremeléseket hajtottak végre, ami mögött nem állt semmilyen munka- vagy árufedezet. A központosítással emelkedett a bürokrácia és példátlan méretű agitációk vették kezdetüket. Mivel csak a nyomort fokozta mindez a Vendvidéken is, ezzel a tanácsköztársaság korábbi támogatói közül is sokan szembefordultak a rendszerrel, megerősödtek az elszakadási és a jugoszláv csatlakozási törekvések. ## A köztársaság Muraszombatban Tkáleczet népbiztossá nevezték ki. Bár a szociáldemokratákhoz tartozott, valójában nem volt benne semmilyen elkötelezettség, minden bizonnyal nagyon pénzsóvár ember lehetett. A kezdetekben még nagyon lelkesen „közreműködött” a kommunista rendszer kiépítésében a Vendvidéken. A katolikusoktól kisajátították a Novine c. hetilapot, amelyben ezentúl a régi magyar írásmód szerint írtak. Az újjászervezett kommunista szellemű lapban Tkálecz címlapon közölte az Oglász k lüdsztvi Szlovenszke okrogline (Hír a Vendvidék lakosságához) című írását, amelyben részletesen beszél, mi minden jót fog cselekdni a bolsevizmus a néppel. A propagandában a magyarosításokban is közreműködő Pusztai József író is szerepet vállalt, aki korábban még szakrális tartalmú könyveket írt. A jelenség azonban nem volt egyedi, mert például Móricz Zsigmond, vagy Kosztolányi Dezső is elkötelezték magukat a tanácsállam ez időben, pedig az ő művészetük nem tette teljesen magáévá a szélsőbaloldali nézeteket. A csempészet egyre kiterjedtebben működött a vidéken, ezért a könnyű meggazdagodás reményében Tkálecz is belefogott ebbe, s Ausztriába szállított át illegálisan termékeket, amelyet egy kommunista kötelékben tevékenykedő tisztviselő semmiképp nem tehetett volna meg. Ebbe belerángatta több munkatársát a Vendvidéki direktóriumból. Matija Slavič megemlíti, hogy valaki, vagy valakik feljelentették Budapesten. Ezekről később olyan állítás hangzott el, hogy a Tkáleczcal rivális csempész kereskedők voltak. A fővárosból a Vendvidékre nyomozókat küldtek az ügy kivizsgálására, tekintve, hogy a megvádolt személy jelentős tisztséget viselt. A csendőrségen kihallgatásra került sor, mikor megjelent Pollák Károly hadnagy vezetésével egy szakasz katona. Pollák nagyon rossz hírben állt a környéken, s nyomást akart gyakorolni a kihallgatókra, hogy engedjék el Tkáleczet. Kiszabadulván a fiatal tanító tudta, hogy előbb vagy utóbb ténylegesen letartóztatják és akár halálra is ítélhetik. Gyorsan kapcsolatba lépett gróf Szapáry László diplomatával, akit meggyőzött arról, hogy szembefordult a kommunistákkal. Szapáry kapcsolatot teremtett Tkálecz és az osztrák keresztényszocialista párt között, valamint stájer intézményekkel, de nem kapott tőlük támaszt. Bonyolította a helyzetet a kötelező beszolgáltatás után csak fokozódó válságos gazdasági állapotban, hogy búzát és nagyobb súlyú élőállatokat (marhát) is szállítani kezdtek Stájerország területére, mely Magyarországon szintén rendkívüli hiányt szenvedett. Tkálecz is folytatta ekkor a búza-, illetve marhahúscsempészetet, melyet osztrák valutáért adott el. Tkálecz, hogy ellehetetlenítse a nyomozók munkáját, visszaélve népbiztosi hatalmával kiutasította őket Muraszombatból. Ekkor egy nagyszabású tervbe fogott bele, mellyel ki akarta magát húzni a bajból és megkezdte az előkészületeket a Vendvidék függetlenségének kikiáltására. ### A köztársaság megalakulása Tkálecz szokatlan és érthetetlen lépésre szánta el magát. Öt-hat bizalmas hívével, Obál kivételével május 28-án késő este közös jegyzőkönyvet fogadott el a muraszombati Elefánt Szállóban. Éjjel egy órakor, május 29-én a Dobray Szálló erkélyéről a helyi lakosság előtt deklarálta az önálló Vendvidéki Köztársaságot, amely bejelentette elszakadását a magyar proletár államtól, hivatkozva a „népek önrendelkezési jogára,” azaz a Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett tizennégy pontra, amivel az antantot segítő amerikaiak azt akarták elérni, hogy a Monarchia és a Német Birodalom területén alakult új államokban ne szorítsák háttérbe a kisebbségeket. További hivatkozása volt, hogy Kun Béla helytelen nemzetiségi politikát folytat. Tkálecz előzetesen beszédet tartott a lakosság és a katonaság előtt, amelyben elmondta, miért lépett erre az útra. Egyik indoklásaként felhozta, hogy elveti a kommunisták nemzetiségek felé irányuló terveit, továbbá azt, hogy a tanácsköztársaság nem tartja be ígéreteit, ezzel nem küszöböli ki a súlyos helyzetet a Vendvidéken. A kikiáltás napján tartott első „kormányülésen,” ahol Tkálecz lett a köztársaság elnöke, május 29-ét a köztársaság ünnepnapjának kiáltották ki. Az új állam kormánya a Vendvidéki direktórium tagjaiból állt össze, ezek között nagyon sok magyar nemzetiségű volt. A tagok közül azonban sokan elhagyták az újdonsült államot, s nem támogatták Tkáleczet, ezek voltak Füleki József titkár, valamint három hadnagy Pollák Károly, Vörös Veinsting Jenő, illetve Vörös Veinsting Ekker is. ### A Vendvidéki Köztársaság hat napja Tkálecz egy sürgönyt írt május 30-án – ez a következő nap jutott el Kun Bélához –, amiben kijelentette, hogy a Vendvidék nem rokonszenvezik a kommunistákkal és ezért önálló államot hoz létre. Kun aki néhány nappal korábban, május 21-én tett látogatást Vasban, Szombathelyen, nagy megrökönyödéssel fogadta mindezt, s ő maga sem akarta kezdetben elhinni, hogy tényleg igaz az, amit Tkálecz üzenetében írt. Tógány Napóleon telefon-összeköttetésben próbált tárgyalni Tkálecczal. A vendvidéki kormány eljuttatta május 29-ei határozatát a vas megyei vezetőségnek is, ahol szintén hitetlenkedve fogadták mindezt. Tkálecznek nem volt túlzottan sok támogatója a vidéken, mert konkrét programja nem volt az új állam vezetéséhez. Miután a tanácsköztársaság a földosztás kérdését nem oldotta meg az egész országban, nemhogy a Vendvidéken, ezért Tkálecz fogadkozott a papi és nagybirtokok felosztására, továbbá még a sorkatonaság eltörlésére, de erre hivatalba lépése után semmilyen előkészületet nem tett. A Perneczky Jenő vezette alsólendvai katonaság (mintegy hatszáz fő) az új köztársaság szolgálatába állt, köszönhetően annak, hogy Tkálecz rábeszélte őket, valamint Szapáry is ígéreteket tett nekik. Ezek a katonák valóban kommunista-ellenes érzelmeket tápláltak és úgy hitték, hogy megszabadulhatnak a tanácsköztársaságtól, ezért álltak Tkálecz mellé. Perneczky azután lett parancsnok, miután a kommunistákhoz hű Győri Kálmán alezredes otthagyta az egységét, amint ráeszmélt, hogy katonái antikommunisták. Perneczky katonái főleg magyarokból álltak, míg a stájer határnál Vasvecsésnél (ma Večeslavci) állomásozó egységek soraiban számos szlovén volt és több tiszt is a helyi lakosság soraiból került ki, a többiek magyar nemzetiségűek voltak. A Vendvidéki köztársaság csekély visszhangot kapott a lakosság körében, Tkálecz beszédeinek és kiáltványainak ellenére, leszámítva Perneczkyt és katonáit, akik meg voltak győződve, hogy a kommunista elnyomás ellen küzdenek. Csakhogy a lakosság nem vette komolyan, sőt egyenesen nevettek rajta, de nem is sejtették, hogy ennek a hazárdírozásnak milyen következményei lehetnek még. Tkálecz azt is tudta, hogy az ellentámadás nem várat magára, ezért támogatást keresett a Muraközben állomásozó szerb erőknél, akik elutasították, sőt inkább ellenszenvesen viszonyultak az új államhoz, amely nem mutatott hajlandóságot arra, hogy jugoszláv tagállamként csatlakozzon a belgrádi föderációhoz. Ezután fordult az osztrákokhoz és a bécsi Antibolsevista Comitéhez, amit a magyar ellenzék szervezett. Tkálecznak ígértek pénzt és fegyvereket, de állítólag ezer puskán és némi lőszeren kívül nem sokat kapott, ez viszont nem volt elég ahhoz, hogy szembeszállhasson a Vörös Hadsereggel. Tkálecz Klekl támogatását is próbálta megszerezni, de feltehetően ott is elutasítást kapott. A kormány második ülésén határozat született, hogy az új köztársaság területén biztosítsák az állam hatalmát és megalapozzák katonai jelenlétét, amit alapvető feladatuknak tekintettek. Perneczky Jenőt katonai főparancsnokká nevezték ki. aki húszfős katonai egységeket rendelt stratégiai fontosságú pontokra, hogy ezzel megalapozza a köztársaság uralmát. Az államnak összesen 1194 fős haderő és 36 tiszt állt rendelkezésére, mely két a tanácsköztársaság előttről való nemzetőrségből, a Vörös Őrség egyik egységéből, mely az alsólendvai erőkhöz tartozott, egy szakaszból és egy határőr egységből állt. A harminchat tiszttel a kormány katonatanácsa szerveződött meg. Perneczky hat különböző pontra irányított katonákat, de mindenütt nem tudták megvetni a lábukat. Északon a Magasfok-Nádorfa-Kerkafő-Dolány vonalig, délen a Völgyifalu-Petesháza vonalig szállták meg a köztársaság erői a területet. Az északi részen, Szentgotthárd vidékén található kilenc még szlovénok lakta községet feltehetőleg azért nem vonta uralma alá (noha hivatalosan a Vendvidéki Köztársaság és a Vendvidék része volt), mert ott katonai erők állomásoztak, akikkel szemben nem vállalta a maroknyi húsz katona az összecsapást. A szentgotthárdi erők részt is vettek a Vendvidék néhány nappal később megtörtént visszafoglalásában is. Alsólendva környékének többségében magyar lakossága valószínűleg már kezdettől fogva elutasította a vendvidéki köztársaságot. Így Tkálecz kezén körülbelül 940 km2 lehetett. Vannak ugyan még élő szemtanúk, vagy leszármazottak, akik úgy emlékeznek vissza, hogy a vitatott területeken is megjelentek volna Tkálecz emberei, viszont már az általa „kézben tartott” területeken is hatalmának értéke nem jelentett komolyabbat, minthogy a vörösök bevonulása követő egy nap alatt kártyavár módjára omlott össze az egész köztársaság. Szentgotthárd és Lendva megszerzésére a köztársaság több vezetője feltehetően nem tett le. A jugoszlávok is hasonló terveket készítettek, de a két városban nagyon kevés szlovén élt, szinte kizárólag magyar lakosúak voltak. A Szlovenszka krajina megalakítását célzó tervek is szintén nagy szerepet szántak a két városnak, Klekl pedig egy felállítandó szlovén ezred felét is Gotthárdon akarta elhelyezni, míg a többi Lendván szolgált volna. Továbbá egy közös Alsólendva-Regede-Szentgotthárd vasútvonalat és önálló szlovén plébániát akart Gotthárdon felállítani. Tkálecz néhány apróbb intézkedéstől eltekintve már egyáltalán nem törődött országával, hanem feleségét és néhány ingóságát Grazba küldte vonaton, mely nagyon jól példázza, valójában mennyire őszintétlen szándékkal hajtotta végre a köztársaság kikiáltását. ### A köztársaság bukása Az offenzíva kezdetekor Tkálecz készült arra, hogy a Szombathelyen, Sopronban, Sárváron, Kőszegen és Csornán szervezkedő ellenforradalmárokkal is kapcsolatban lépjen, azokon keresztül pedig megzavarhatta volna a Vörös Hadsereget a támadás keresztülvitelében. Az állam szolgálatában álló reguláris katonaság védekezését a köztársaság vezetői – akik nem rendelkeztek megfelelő tapasztalatokkal –, rosszul szervezték meg és a fegyveres ellátásukat is hiányosan oldották meg. Javukra szólhatott volna, hogy a szlovén lakosság ekkor már teljesen a kommunisták ellen hangolódott, s az ellenállásba akár Vas és Zala megye magyar lakosságát is bevonhatták volna. Még a Tkálecz ellen küldött katonaság sem volt vele oly mértékben ellenséges, sőt inkább kommunista-ellenes hangulat uralkodott azok körében is, akiket némi agitálással meg lehetett volna nyerni, de a kommunisták elhitették velük, ideológiájukkal teljes ellentétben álló nemzeti alapú állítással, hogy „a vendek fellázadtak a haza ellen és el akarnak szakadni.” Június 3-án megérkeztek a kormányerők Tkálecz székhelyére kis késéssel, mert a Dunántúlon vasutassztrájkok voltak több helyen is. Velük szemben Perneczky Jenő háromszáz katonával próbált ellenállni Vashidegkút (ma Cankova) település mellett néhány géppuskával, tüzérségi felszerelés híján. Perneczky egységeit a túlerő Ausztria felé szorította és kiverte az országból. Ellenállásra még Korongnál (ma Krog) került sor, ahol néhány katona géppuskával lőtt rá a vörösökre. A Muraszombatba bevonuló katonasággal érkezett két tanácsköztársasági megbízott, Révész Nándor és Udvaros István, velük együtt Füleki, Pollák és a két Veinsting. A lakosság félve a katonáktól, nem mert ellenállásba kezdeni. Révész lett a muraszombati direktórium új elnöke, aki amnesztiát hirdetett és megpróbálta Tkáleczet elfogni. Az ellenállás megszűnése után a vörös hadsereg katonái ötven embert, főként földműveseket végeztek ki a vidéken, akiknek magatartásában „ellenforradalmiságot” véltek felfedezni. A lakosságra ezt követően közel ötmillió korona hadisarcot róttak ki. Révész továbbá százezer korona kölcsönt vett fel a katonaság zsoldjának kifizetésére, amit nem fizetett vissza. Ezektől eltekintve nem voltak komolyabb megtorlások a vidéken, a lakosságot nem találták az ellenforradalmi cselekményben bűnrészesnek. Révész nem véletlenül volt ilyen nagylelkű. A lakosság nem fogott ugyan harcba a vendvidéki köztársaságért, de a bolsevik-ellenessége nem csillapodott, sőt egyre jobban fokozódott, annak ellenére, hogy a vörös katonák igyekeztek nem lőni a civilekre a harcok során. A be nem tartott ígéretekkel és a megszorításokkal betelt a pohár, a csempész-gazdaság továbbra is folytatódott és nőtt a jugoszláv-pártiak, s az anyanyelv használatát követelők száma. Miután Révész távozott Muraszombatból, helyébe Benkő István egykori budapesti vasmunkást helyezték, aki helyett azonban a tényleges hatalmat Fülekiék gyakorolták. ### A proletárdiktatúra keményedése Fülekiék Révész távozása után a „burzsoázia megfélemlítését” tűzték ki célul. Este kilenc óra után kijárási tilalmat, tíz óra után világítási tilalmat rendeltek el, állítólag csupán azért, hogy túszokat szedhessenek azok közül, akik ezt megszegik. Hamarosan megtörtént a túszok kijelölése, akiknek naponta kötelező volt megjelenni a direktóriumnál és a Vörös Őrség parancsnokánál. A túszok között volt Szlepecz János katolikus lelkész és író, valamint Czifrák János ügyvéd, aki később beszámolt a Vendvidéken történt eseményekről. Tíz nap múlva Révész visszatért és megszüntette ezeket a rendelkezéseket, s nyugodt állapotokat teremtett, annak ellenére, hogy ellenfelei uszítani kezdtek ellene és több feljelentést tettek vele szemben, ami miatt Csuvara Istvánt küldték a helyére, aki nem sokáig maradt posztján, mert a tanácsállam megbukott. A kommunisták eléggé rövid időre állították helyre hatalmukat a Vendvidéken, mert az augusztus 1-jére összeomlott a kommunista kormány. Ami Tkáleczet illeti, ő Grazba menekült. Klekl is külföldre távozott, noha neki a köztársaság kikiáltásában és megszervezésében nem volt része, de a kommunisták várhatóan őt is felelősségre vonták volna a Szlovenszka kraina létrehozására tett munkálatai miatt, ami szemükben a Mura Köztársaság létrejöttének egyik oka volt. Egyes vezetők Feldbachban leltek menedéket, ahol báró Lehár Antal különítményéhez csatlakoztak, akinek gróf Sigray Antal volt a helyettese. Ők ketten vezették az Anti-Bolsevista Comité (ABC) grazi csoportját. További kommunista-ellenes csoportok találtak menedéket Ausztria területén, ahol próbáltak különítményeket létrehozni. Tkálecz Magyarországon telepedett le és némi viszontagság után beilleszkedett az ottani életbe, tanítóskodással, zeneszerzéssel, fordítással foglalkozott. Idővel nevét is megváltoztatta és így halt meg 1950-ben Budapesten. ## A köztársaság legitimitása A Monarchia 1918-as összeomlása során a központi vezetés hiányzott, különösen a peremterületeken, ahol létrejöttek a helyi polgári közigazgatási szervek által kikiáltott, de más államok által soha el nem ismert köztársaságok. A Vendvidéken ugyanaz volt a szituáció a háború után, de az ezzel egyidőben alakult Vendvidéki Köztársaság egészen eltérő volt, akárcsak a nem sokkal ezután kikiáltott Lajtabánság is. A Vendvidéket Jugoszlávia birtokba vette, amelyből a mai Prekmurje formálódik. 1920-ban a trianoni határ mögül érkező (menekülő) elemek közül a magyar hatóságok ki akarták szűrni a kommunista-gyanús egyéneket. Ekkor tett a Vendvidéki Köztársaságról és Tkáleczről beszámolót Sandy Béla és Czifrák János, 1920-ban, Budapesten. Szerintük Muraszombatban a kommunista hatalomátvételnek a kezdeti lelkesedést kiváltó hírek ellenére nem volt nagy támogatottsága, s a lakosság a proletárdiktatúra embertelenségére csak a konkrét intézkedések után döbbent rá. Czifrák és Sandy a direktóriumban működő kispolgári elemeknek tulajdonította azt, hogy több rendeletet nem hajtottak végre Muraszombatban, és a katonaság alkalmankénti fegyelmezetlen viselkedését is ennek tudta be. Véleményük szerint Tkálecznak már eleve furcsa ambíciói és uralkodási vágyai voltak, s a hatalmát vagyona gyarapítására akarta kamatoztatni. Gazdagsága vesztét okozta, s a kommunista karhatalom nyomozott utána, és minthogy már nem volt lehetősége Ausztriába szökni, ezért döntött amellett, hogy a Vendvidéken maga alapít államot, nemzeti alapon. Ezzel a frontváltoztatással lett ellenforradalmár, azaz „fehér.” Czifrák szerint, ha sikeresen meg tudták volna szervezni az ellenállást, s megnyerni maguknak azokat a katonákat, akiket a kommunisták ellenük küldtek, de valójában kommunista-ellenesek voltak, a nyugat-dunántúli lakosság is melléjük állt volna, és akkor azzal megdöntötték volna akár a proletárdiktatúrát is. A Tkálecz által létrehozott tiszavirág-életű Vendvidéki Köztársaság eszméje korántsincs összefüggésben a vidéken zajló autonomista mozgalmakkal, később a Jugoszláviához csatlakozni kívánókkal. Tkálecz tevékenysége nem egy mozgalom volt, hanem egy légből kapott elképzelés, amely teljesen életképtelennek bizonyult már létrejötte előtt is. Az emberek jórészt azért nem pártolták, mert erősen féltették maguk, családjuk és vagyonuk biztonságát, továbbá nem látták semmi értelmét, ellentétben a vidéki értelmiség és papság által megalkotott autonómiaelképzelésekkel. Az az ellenforradalmi mozgolódás, ami az új állam kikiáltása előtt szerveződött, s támogatta Tkálecz Vilmost, sem tekinthető a dunántúli kommunista-ellenes felkelések részének. Ugyanakkor hamis az a megrajzolt kép a Mura Köztársaságról, amely szerint Tkálecz és Perneczky célja nem elszakadás volt az állam megalakításával, hanem, hogy megtartsák a területet Magyarország részére, meggátolva a kommunista uralom alá való jutását és a Szlovéniához, Szerbiához, vagy Horvátországhoz való csatolását. Az 1920-as trianoni békeszerződés kilenc falu kivételével az egész területet a jugoszlávoknak ítélte. Egyes szlovén körök legitim államként tekintenek a Vendvidéki Köztársaságra és Tkálecz tettét úgy indokolják, hogy Kun Béla helytelen nemzetiségi politikája miatt fordult szembe a kommunistákkal. A Vendvidéket elfoglaló katonai egységeket a szlovén források terrorista erőknek titulálják. Viszont még a magyarországi határrendezésekről szóló párizsi tárgyalásokon tartózkodó Matija Slavič is úgy értékelte, hogy Tkálecznek köze sincs a szlovén függetlenségi mozgalmakhoz, még annak ellenére sem, hogy a jugoszlávoktól is kért támogatást, mert valójában többet remélt Ausztriától. De természetesen az osztrákokba vetett bizalma sem volt túl komoly. Csupáncsak a véletlen műve az egész Vendvidéki Köztársaság, mivel Tkálecz javára volt, hogy ő maga szlovén nemzetiségű és a Vendvidék többségi lakossága is az. Ezzel a háta mögött könnyen hozhatott létre nemzeti alapú köztársaságot, ami azonban meggyőződés nélkül nem is volt igazi állam. Végül Tkálecz nem is törődött hazájával, ezzel saját népét sodorhatta volna súlyos veszélybe. Így nem volt semmilyen fontos érdeme a szlovén függetlenséget illetően. ## A Vendvidék további sorsa A tanácsköztársaság bukása után továbbra sem volt lehetőség a Vendvidék autonómiájára. Párizs augusztusban engedélyezte Belgrádnak, hogy elfoglalja a területet. A Krste Smajlović és Vladimir Uzorinac vezette horvát és szerb katonai alakulatok augusztus 12. és augusztus 13. között vonultak be a területre. Csaknem az egész Vendvidék a jugoszlávok kezére került, egyetlen rész kivételével. Északon Szentgotthárd és kilenc település, Alsószölnök, Istvánfalva, Újbalázsfalva, Permise, Orfalu, Felsőszölnök, Ritkaháza, Tótfalu és Szakonyfalu megmaradt magyar kézen. A belgrádi kormány dr. Srečko Lajšnic egykori maribori körzeti főnököt nevezte ki az új terület a Muravidék polgári biztosává, szeptember 2-ától helyettese dr. Jožef Kočar lett. Lajšnic kinevezését követően kiáltványban deklarálta a szerb katonai megszállást a területen, hangsúlyozva, hogy a Vendvidék szláv (szlovén) lakossága visszatérhetett a jugoszláv közösségbe, mert „ez a föld mindig jugoszláv volt.” A magyar katonaság a Muravidék visszafoglalására tett kísérletet 1919-ben és 1920-ban is, de ezek nem voltak túlzottan komoly próbálkozások, legfeljebb közönséges határsértéssel egyenértékű támadások. A térségben sokáig bizonytalan légkör uralkodott, különösen a magyar lakosság részéről, aminek száma ekkor nagyjából 20-22 ezer fő lehetett. A magyarok közül ezért többen csatlakoztak ezekhez a szórványos eredménytelen visszafoglalási akciókhoz, de a nagyszámú, jobban felszerelt és felkészültebb szerb erők ezeket az akciókat könnyedén visszaverték. Jelentéktelen ellenállást tanúsított a vidék szlovén lakossága is kezdetben a megszállók ellen, de hamar elfogadták azt a tényt, hogy a szerb vezetésű nagy délszláv állam részei mostantól és nem Magyarországé, ahol már évszázadok óta éltek. Az 1919. november 29-én végrehajtott Alsólendva visszafoglalásáért véghez vitt támadást a jugoszláv erők meggátolták és az azt támogató helyi magyarokon megtorolták, néhány ember kivégeztek, negyvenet túszként elfogtak, ebből tizennyolcat Szendrőre vittek. A szabadon engedésükért különféle küldöttségek és még muravidéki szlovének is lándzsát törtek. Az elhurcoltakat végül 1920-ban elengedték. A második világháborúig rendszeresen érték támadások Magyarországot, így Jugoszlávia részéről is, hogy uszítja a határon túli magyarságot az utódállamok ellen. Jugoszláviában ekkor mintegy 465 ezer magyar élt. A békekonferencián kisebbségvédelmi szerződésekkel próbálták biztosítani a kisebbségek sértetlenségét a beolvasztó törekvésekkel szemben. Ebben kollektív jogok, mint az anyanyelv használata és oktatása is adva volt. Ennek megfelelően a kisebbség számának egy járásban el kellett érnie a 20%-ot. Az utódállamokban viszont arra törekedtek, hogy a magyar lakosságot területi igazgatásokkal, illetve betelepítésekkel 20% alá szorítsák, amely számarány mellett nem volt kötelező a kisebbségvédelmi szerződésben foglaltakat betartani. A Muravidékre, Alsólendva területére a szlovén tengermellékről jött családokat költöztettek be, akik még a helyi szlovén lakosság regionális nyelvét sem értették, mivel dialektusukban erőteljes volt az olasz nyelv hatása. A vend nyelvjárást beszélő lakosságnak sem volt jobb a helyzete, mert saját megszokott nyelvüket nem használhatták. Az iskolákban az 1907-ben elfogadott iskolatörvény (Apponyi Albert után a Lex Apponyi nevet kapta) kötelezővé tette az elemi iskolákban, hogy a magyar nyelv legyen az első, egyeduralkodó nyelv, a nemzetiség nyelvét pedig rövidebb ideig oktatták. Most azonban szigorúan tilos volt a regionális nyelven történő oktatás iskolában, templomokban, a sajtótermékeket is szlovén irodalmi nyelven közölték, de a vendül szóló kiadványok készítését továbbra sem korlátozta semmi. A vendet ezentúl a murai szlovén családok egymás között beszélték. Magyarországon Mikola Sándor igyekezett a vend-kelta elmélettel igazolni, hogy Jugoszláviának nincs joga a Muravidék birtoklására, mivel a lakosság valójában nem szláv. Később már azzal az elmélettel állt elő, hogy a vendek valójában magyarok, velük rég azonosultak. 1941-ben a magyar honvédség visszafoglalta a Muramentét, ahol nem találkoztak ellenállással a rosszul felszerelt és szétesett jugoszláv katonaság részéről. A lakosság nem folytatott ellenállást, de nem is akart egyáltalán harcba keveredni a magyar alakulatokkal. A magyarok szemében ez kizárólag egyet jelentett, hogy túlságosan is erős bennük a Magyarországhoz való kötődés, s mindez csak azt igazolja, hogy ők magyarok. Hartner Nándor a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület elnöke többször hangsúlyozta „a vend csak vendül beszél, de lélekben, erkölcsben, gondolkozásmódban és testben magyar, az volt mindig és az is akar maradni örökké.” Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ezek az elképzelések kizárólag a politikai-ideológiai célokat szolgálnak. A lakosság előtt állandóan bizonygatni igyekeztek mindezt, mely tekinthető egyfajta beolvasztási kísérletnek is. Mindezekkel szemben Pável Ágoston, aki a Muravidék és magyarországi szlovének máig legnagyobb tudós és irodalmi értelmiségije sokkal realisztikusabban vizsgálja a vendeket. Pável szerint a vendek effektíven szlovének, mert a régi feljegyzésekből is kitűnik, hogy a lakosság anyanyelvét „szlovenszki jezik”-nek, önmagát „szlovenci”-nek mondta. Nyelvük önállósult nyelvjárás, vagyis regionális nyelv. De Pável is rokonszenvezett a magyar-szlovén (vend) kötődés elképzelésével, s magát kettős (magyar-szlovén) identitásúnak mondta. 1945-ben ismét megpróbálták elérni, hogy a maradék Vendvidéket Jugoszláviához csatolják. A kérdésben népszavazást kezdeményeztek, melyre feltehetően a lakosság igennel szavazott volna, de a magyar szervezetek szívós propagandájának köszönhetően a legnagyobb többség ellenmondott a csatlakozásnak. A világháborút követően az immár másodjára beköszöntő kommunista diktatúra rossz következményekkel járt egy részről a Vendvidék lakosságára nézve, amelynek hatása napjainkban is észlelhető. A vidék határsávban feküdt, ezért elszigetelődött, s a fennen hirdetett internacionalista eszmék miatt a szlovén lakosságban a nemzettudat még most is gyenge. A történelmi Vendvidék szlovén lakossága, létszámánál fogva idegenkedett a harctól, ezért passzívan viszonyult a helyzethez. Politikai vezetőik a 19. században, mint Ivanóczy Ferenc, igyekeztek megtartani honfitársaik lelkében a nemzeti érzést, megőrizni a nyelvet és kultúrát, valamint elősegíteni a nemzeti fejlődést. Az Ivanóczyt követő politikai vezetők egyetlen reális lehetőségként a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz való csatlakozást láttak. Napjainkban a Magyarországhoz tartozó Vendvidéken jelentősen fogy azok száma, akik vendül beszélnek, ezzel szemben a Muravidéken továbbra is él a nyelv, s életképes. ## A köztársaság emléke Szlovéniában Szlovéniában az emberek egy része lát ma is realitást a Vendvidéki Köztársaságban. Julij Titl 1971-ben írt Murska Republika c. tanulmánya nem fedi eléggé a valóságot, többek között másképp írja le Tkálecz Vilmos határon átnyúló illegális kereskedelmét, amit bizonyítottan kizárólag saját hasznára folytatott, s nem a Vendvidék, valamint annak lakosságának szükségleteire fordította. Emellett azt is figyelmen kívül hagyja, hogy már 1919-ben Matija Slavič, illetve más szlovén politikusok is elvetették a Vendvidéki Köztársaságot. Az egykori Dobray Szállóban, ami napjainkban a Hotel Diana része, van egy szalon, amely a Murska republika (Mura Köztársaság) nevet viseli. Vannak személyek, köztük politikusok, akik a vidék nyelvi és identitásbeli jellegzetességei miatt megalapozottnak ítélik a muravidéki autonómia igényét, ugyan politikai csoportosulás a rendszerváltás óta nem szerveződött meg. Olykor-olykor felmerülő probléma, elsősorban a magyar kisebbség részéről, hogy évente megünneplik a vidék Szlovéniához csatolását, mint az anyanemzettel való egyesülést és a „magyarosító elnyomás” alóli felszabadulást. Az ünnepség költségei miatt 2009-ben többen hangot adtak, mert a Muravidéki szociális fejlesztésére az ünnepségre kiutalt pénzhez képest keveset fordítanak állításuk szerint. Feri Lainšček író ezt badarságnak minősítette ugyan, de ő is hangoztatta többször véleményét a muravidéki identitással kapcsolatban. Ebben az évben volt a Vendvidéki Köztársaság kikiáltásának 90. évfordulója, amikor a várost festősablonnal készült Murska republika feliratú falfirkák lepték el több helyen, így a Szapáry kastély falára festettek néhányat. Néhányan politikai provokációra gondoltak, de Lainšček véleménye szerint ez még egyszerű csínynek sem minősül, sokkal inkább pozitív megemlékezésnek tartja, ugyanis a feliraton és az évszámon kívül semmi egyéb provokatív vagy szeparatista kijelentést nem tartalmaz. Szeparatista hangvételű falfirkák már évekkel ezelőtt is díszitették a város falait, amelyeknek visszhangjuk nem akadta akkor sem. 2010-ben, ismételten a Muravidék elcsatolására emlékező ünnepség kapcsán került előtérbe, hogy a Muravidék, mint Szlovénia peremterülete komoly mellőzőttséget érez. Evald Flisar író sem tartja oknélkülinek, mert a muravidékiek mindig is egy külön tudattal bíró része volt a szlovénségnek, saját nyelvvel. A hivatalos álláspontokkal ellentétben a szlovén polgári lakosság nem érzi a nemzet részének a muravidéki szlovéneket, mert két különböző hatalom és kultúra nyomása alatt éltek évszázadokig, amely többek között a nyelvükre sütötte rá bélyegét. Feri Lainšček ekkor azt mondta, hogy ha a problémákat már végképp nem lehet Szlovénián belül megoldani, fel kell támasztani a Vendvidéki köztársaságot. Túlzottan nagy meghökkenést ez a kijelentés sem okozott, miután mindennaposak az ilyen kijelentések a térségben, de a megvalósításig egyelőre még nem jutottak el. ## A köztársaság lakossága, földrajza A területnek szlovénen kívül volt magyar, német, cigány és zsidó lakossága, valamint néhány horvát is, elsősorban a Muraközzel határos régióban, de a papok és tanítók között is voltak horvátok. Vallásuk evangélikus, katolikus, kis részt református volt. Reformátusok elsősorban Csekefán (ma Čikečka vas) éltek. A különböző nemzetiségű lakosság kulturális és nyelvi szempontból kölcsönösen hatott egymásra. Ennek legjobb példája a mai Vendvidéken és a Muravidéken napjainkban élő rönkhúzás hagyománya, amelyet a szlovének és a magyarok a németektől vettek át. A vidék talaja igen kavicsos, sárgásbarna agyag alkotja, kevés meszet tartalmaz. Gyakori jellemző mind az Őrségben, mind a Vendvidéken a talajok erodáltsága, aminek az egyik kiváltó oka volt a hosszú ideig használt bakhátas szántás. A mészszegénység Magyarországon egészen az 1945-ös talajjavításig jellemezte az őrségi és vendvidéki szántókat. Az agyag fontos alapanyaga volt a fazekasságnak, ami mindkét tájon nagyon elterjedt foglalkozás volt. A Muravidéken ma is megtalálható Gerőháza község, amit eredetileg Gerencserócnak hívtak, szlovénül Lončarevci-nek. A szlovén lončar ill. a gerencsér fazekas jelentéssel bír. A faluban itt is jelentős tradícióval bírt a fazekasság egykor. A Vendvidéki Köztársaságnak két fő folyója a Rába és a Mura. Harmadikként említhető a Zala aminek forrásterülete egykor a Vendvidéken volt. Orfalu község mellett található a Fekete-tó, amely napjainkban már csak láp, de egykor tó volt a helyén, amely a Zalát táplálta még a 19. században is, s a Zala a Balatonba ömlött. A Zala viszont csak igen rövid távon haladt a Vendvidéken. A Rába is rövid szakaszon húzódik a táj északi peremén. Alsószölnöknél lép az ország területére és körülbelül 7–8 km-es út után el is hagyja a Vendvidéket. Természetvédelmileg értékes terület, több száz növényfaj él a Rába partján. A Mura 55 km-en át halad a történeti Vendvidéken, utána a magyar-horvát szakaszon folytatódik. Ezenkívül találhatóak apróbb folyók is, mint a Kerka, vagy a Lendva-patak, valamint több ezer patak és forrás. A Vendvidék északi része jellemzően dombos terület, az alsó síkvidékszerű. A hegyek itt nem emelkednek 500–600 m-nél magasabbra. Nemesnépi Zakál György őrségi író ezeket a magaslatokat írja „Vandal Hegyek”-nek, mely nem hivatalos elnevezés. ## A terület eredete A szlovének már a 6. században letelepedtek a Dunántúl területén, így őslakos népnek számítanak a Kárpát-medencében. A szlovének sokáig avar uralom alatt éltek, részben foglyokként érkezhettek ide, hogy műveljék a nomádok részére a földet. A két nép együttélésének bizonyítéka a közös temetők használata és a hamvasztás rítusa. A szlovén területek a Balatontól délre feküdtek, kiterjedésük pontos határa ma sem ismert. Az avarokat követték a frankok, őket pedig a magyarok. A honfoglalás után egyes szláv, frank és avar elemek elhagyták a vidéket, mások továbbra is magyar ellenőrzés alatt éltek tovább, s idővel többségük beolvadt a magyarokba. Kivéve az ország nyugati sarkában a Mura mellékén, az Őrség gyepűelvének számító régióban. Számuk valószínűleg akkor még elenyésző lehetett, de miután a magyar királyok kezelésbe vették a gyepűn túli területeket, párhuzamosan nőtt a lakosság száma is. 1183-ban Franciaországból III. Béla cisztercita földművelő szerzetes rendet telepített le a Rába mentére (a mai Vendvidékre), ami akkoriban még mindig lakatlan volt, feltehetőleg csak néhányan élhettek itt. Ezek megalapítottak a szentgotthárdi apátságot. A ciszterek munkaerő gyanánt hoztak telepeseket a mai Muravidékről, sőt a stájerföldről és horvát területekről is. A mai vendvidéki lakosság is ezekből az elemekből formálódik. A Muraföld szlovén népe egy részének földesuraik nyomán 16. században át kellett térnie előbb kálvinista, majd lutheránus hitre, az ún. „Cuius regio, eius religio” (Akié a föld, azé a vallás) elv alapján. Ezzel járt együtt, hogy megismerhették az anyanyelven történő írást és olvasást. Akik viszont meg akartak maradni régi hitükön, azok kivándoroltak Somogyba. A szlovén evangélikusok a muraszombati lutheránus esperesség felügyelete alá tartoztak, amelynek esperese Thomas Krisan volt. Ugyanebben az időszakban az oszmán-törökök és a szerbek rendszeresen megtámadták a szlovén falvakat, emiatt sok szlovén katolikus család menekült Somogyba. A 17. század közepére az egész történeti Vendvidék az Oszmán Birodalomnak hódolt, ami azt jelentette, hogy adót fizetett neki, közigazgatásilag nem tartozott török fennhatóság alá. A 17. század végén és a 18. század elején elindult a rekatolizáció a szlovének körében is. Ekkor az evangélikus lelkészeket, tanítókat és híveket űzték el Somogyba, akik a korábban odatelepült többi szlovénnal együtt most jelentős számú kisebbséget képezte három járásban is. Az evangélikusok esperese Küzmics István surdi lelkész volt, aki Strukóc (Sűrűház) községben született és lefordította a teljes evangélikus Újtestamentumot vendre (Nouvi Zákon), amely európai szinten is megállja a helyét. A 18. századi ellenreformációs tevékenységek korára esik a Tótság fejlődése. A katolikus egyház hozott létre a területen egy esperességet (Tótsági Esperességi Kerület) még a középkorban, amit megerősített. Hogy a szlovéneket Vas megyén belül rendezze, kezdte megszervezni a Vendvidék-et, de az is eredetileg egyházi jellegű név volt. A lakosságot a vidék papi és tanári értelmisége az ókori germán vandálokig vezette vissza, alapozva arra, hogy a szomszédos németség „wendisch” vagy „windisch” névvel illeti, következésképp a két név hasonlít egymásra. A vandál elmélet eredete a 16. századig megy vissza. Alsólendván ismeretlen szerző készített egy szlovén szertartás könyvet, ami Agenda Vandalica nevet viseli (1587). A latin nyelvű források „vandalicus” formában írják mindenütt a szlovéneket, településeiket, nyelvüket. Még a felvilágosodás és reformkori papok és tanítók is anyanyelvükön írnak „vandali, vandalszka vüszta” kifejezéseket, de leggyakrabban a „szloven, szlovenszki jezik”'' formában írnak az emberekről és nyelvükről. A 19. században a muraszombati és szentgotthárdi járások elődeként fennállt a Tótsági járás, amelyhez őrségi és burgenlandi falvak is. Több mint negyvenezer lakosából nyolcezer magyar volt. A politikai elvárásoknak megfelelően a Vendvidék és lakói a vendek egy szlovéntól elkülönülő kisebbség volt Magyarországon, aminek célja elsősorban a magyarosítás volt, hogy minél jobban Magyarországhoz kössék a szlovéneket. A kiegyezés után a tudományos művek lassan kezdték elfogadni, hogy a vend lakosság is szlovén nép, s csak a trianoni békeszerződés után élesztették fel újra a történetileg helytelen „vend, nem szlovén” elméletet. Trianon előtt Zala és Vas szlovén lakossága jóval egységesebb volt. Jugoszláviához történt csatolásukkor a murai szlovének nyelvében és identitásában bizonyos mértékű változás következett be, de megőrizte saját hagyományait és ma már Szlovéniához tartozónak érzik magukat. Napjainkban Magyarországon kevesebb mint ötezer szlovén él, akik a vend dialektusukat beszélik. ## Források, külső hivatkozások ### Külső hivatkozás - Göncz László: A Muravidék, 1919 - Göncz László: A muravidéki magyarság 1918-1941 - KISEBBSÉG KUTATÁS – M. Kozár Mária: A magyarországi szlovének asszimilációja az 1980-as évektől napjainkig - M. Kozár Mária: A magyarországi Szlovének - Katolikus lexikon - Nemzetiségi viszonyok és nemzetiségi politika Magyarországon 1901-1919 - Szent Korona Rádió: A magyar ellenforradalom (1919-1920) igaz történetéhez I. és A magyar ellenforradalom (1919-1920) igaz történetéhez II. - Szombathely kronológia (1848-1945) (készült a Vasmegyei Lapok és a Vasvármegye című hírlapok 1867-1945. közötti sajtóanyagából) - KÖNYVISMERTETÉSEK – Tények könyve: Göncz László: A muravidéki magyarság 1918–1941. Lendva, 2001. - Vas vármegye története a kiegyezéstől a trianoni békéig ### Egyéb Nemzetiségek Magyarországon CD-ROM, SZOMSZÉDVÁRAK Dr. Hoóz István tanulmánya az egyes nemzetiségek betelepedéséről, területi elhelyezkedéséről, lélekszámának alakulásáról. [ ](Kategória:Vendvidéki_Köztársaság "wikilink") [Rövid életű államalakulatok](Kategória:Rövid_életű_államalakulatok "wikilink") [Kezdőlapon szerepelt szócikkek](Kategória:Kezdőlapon_szerepelt_szócikkek "wikilink") [^1]: Ehhez hasonló procedúrát már a Berinkey-kormány alatt is kellett tenni, melyet a tanácsállam megismételt. A szöveg azonban nem tartalmazott semmi újat, lényegében hagyományos módon íródott, hiszen a végén ki kellett mondani az „Isten engem úgy segéljen”'-t mely nem egyezett a kommunisták ideológiájával. Források a Muravidék történetéhez, 300. old.

Pripjaty (Kijevi terület)

Pripjaty (ukránul: Прип'ять, oroszul: Припять) város Ukrajnában a Kijevi területen, a belarusz–ukrán határ közelében, Csernobil városától 16 km-re északra. Jelenleg elhagyatott szellemváros, mivel a tőle alig három kilométerre fekvő csernobili atomerőmű 4-es blokkja 1986-ban felrobbant, és a város teljes lakosságát evakuálták. Pripjatyban nagyrészt az atomerőmű dolgozói éltek családjaikkal, kb. 49 400 lakos, ebből 15 406 gyermek és 16 562 nő. A város területe 6,59 négyzetkilométer. A tervezett népességszám 75–78 ezer fő lett volna. 1986-ban a város lakóinak átlagéletkora 26 év volt. A hely máig megőrizte a szovjet városok 1970-1980-as évekre jellemző arculatát, mivel az atomerőmű-baleset óta itt semmi nem változott. Bár az ott mérhető sugárzás nagy részét okozó cézium-137 izotóp felezési ideje 30 év, még hosszú ideig nem várható a lakosság visszatelepítése, a felrobbant reaktor közelsége és a város erősen szennyezett környezete miatt. Pripjaty városa jogilag területi jelentőségű város, de a többi ugyanilyen jogállású ukrajnai várossal ellentétben itt nem alakult tanács, hanem a Kijevi terület tanácsának szervei látják el a polgári közigazgatásra maradt feladatokat. ## Története ### Az alapítástól a katasztrófáig A város első tervei még 1969-ben készültek. Az építkezés 1970. február 4-én kezdődött meg a Kopacsitól északra fekvő, Szemihodi falu helyén kijelölt területen, gyakorlatilag ez a nap tekinthető egyúttal az alapítás dátumának is. Legelsőnek az erőműhöz legközelebb eső városrészek készültek el: az adminisztrációs épületek, az étkezde és a diákszálló. 1971 augusztusában kezdődött meg a közművesítés. A település 1972. április 14-én kapta nevét a közeli Pripjaty folyóról. Az első iskola 1972 decemberében nyitotta meg kapuit. A városi rangot 1979-ben kapta meg, 1985-ben már 47 500 fő lakott itt. Az utolsó tanácselnök Vlagyimir Volosko volt. ### A kitelepítés A csernobili atomerőműben bekövetkezett baleset következtében létrejött gamma-sugárzás mértéke 1986. április 26-27-én Pripjatyban, egyes források szerint megközelítőleg 0,4-1,5 röntgen (SI-mértékegységben: 4-15 millisievert) volt óránként, más források viszont óránként 6-7 röntgenről tesznek említést, ez utóbbi az atomenergiaipari dolgozók megengedett maximális éves adagját is meghaladja, ami 5 röntgen (50 mSv). Az evakuálás napján forgatott legendás filmfelvételeket Mihail Nazarenko és Valerij Jevtusenko rendőrszázados készítette. A szabadban forgatott anyag egy részét a KGB emberei elkobozták és megsemmisítették. Azok közül, akik április 26-a reggelén a várostól délre található vasútvonalon átívelő ún. "Halál hídján" állva próbáltak az erőműre rálátni, sokan a halálos sugárterhelés kétharmadát szenvedték el. 1986\. április 27-én, 36 órával az erőműben történt baleset után megkezdődött a lakosság evakuálása. Egy volt lakos elmondása szerint aznap Pripjatyban káosz és fejetlenség uralkodott. Az emberek semmit nem értettek, nem tudták, miért mossák az utcákat, miért járkálnak a hadsereg emberei védőruhában, és alig egy órájuk volt a hivatalos rádióhír beolvasása után az összepakolásra. Nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy mi történt és mi vár rájuk. Két és fél óra leforgása alatt a városba érkezett 1225 darab Ikarus 260 és LiAZ–677 típusú autóbusszal (nagy részüket a kijevi városi forgalomból hozták, de még Kárpátaljáról is érkezett két busz), 360 darab teherautóval, valamint a janovi vasútállomásra érkezett két, 1500 személyes vonatszerelvénnyel evakuálták a 49 360 főt, példásan megszervezett akció keretében. Reménykedvén a visszatérésben, a lakosságot a kitelepítésről úgy tájékoztatták, hogy ez csak ideiglenes megoldás, és pár napon belül visszatérhetnek. Ebből kifolyólag azt tanácsolták, hogy csak legfontosabb irataikat, pár napra való ruhát és élelmet vegyenek magukhoz. A bútorokat, a ruhák nagy részét, a gépjárművüket és a sugárszennyezetté vált háziállatokat nem vihették magukkal. (Állítólag a hátramaradt, később elvadult háziállatok lelövésével a környékbeli vadászokat bízták meg, akik április 29-ére végeztek is a munkával. A tetemeket a szintén szennyezetté vált gépjárművekkel együtt temették el.) A lakosok többségét autóbuszokkal Kijevbe, illetve onnan később az újonnan megalapított Szlavutics városába szállították, a visszatérésre azonban a mai napig nem volt lehetőség. Voltak, akik nem akarták elhagyni a várost: 20 emberre találtak rá, akik lakásukban bújtak el, és állítólag két idősebb nő a kitelepítés után több mint egy hónapon keresztül sikeresen rejtőzködött pripjatyi lakásában, mire megtalálták és kórházba szállították őket. 1986 szeptemberében a lakók egy gyors látogatás erejéig visszatérhettek, hogy kisebb, könnyen mozdítható tulajdontárgyaikat magukkal vihessék. ### A mentesítés Miután a csernobili atomerőműben bekövetkezett baleset miatt 1986. április 27-én a teljes lakosságot evakuálták, több száz ember közreműködésével kezdetét vette Pripjaty megtisztítása. Az első fázisban, 1986 májusában és júniusában az épületek külső felületét és az utakat többször lemosták, június végére a városnak mintegy 70%-ával végeztek. A következő fázis 1986 szeptemberében kezdődött, amely egyes városrészek teljes sugármentesítését foglalta magába. Ennek köszönhetően már decemberre a töredékére csökkent a szennyezettség. A munka a többi kerületben a következő évben folytatódott. 1988-tól kezdve folyamatosan végeztek a városban méréseket, és a balesetet követően legalább 10 éven keresztül speciális technikával rendszeresen mosták az utakat is. Idővel a füvet és a földet is kicserélték. Pripjaty jelképét, a filmszínház előtt álló Prométheusz-szobrot, még 1987-ben az atomerőműhöz vitték át. A Szovjet Hadsereg mentésben használt gumikerekű járműveit és helikoptereit, az egyéb „könnyű technikákkal” együtt – mivel erősen szennyezetté váltak – a külső övezet Rozszoha települése melletti azonos nevű roncstemetőjében helyezték el, a kitelepítéskor használt autóbuszokkal együtt. A város lakóinak személyes tulajdonait és legszennyezettebb gépjárműveit összegyűjtötték és a környéken elásták, még 1986-87-ben. A város szomszédságában, a volt Burjakivka település mellett van egy hatalmas hulladéklerakó-telep is, ahová nagyrészt a lánctalpas és nehéz technikai eszközöket, a nagy radioaktivitású romokat és a szarkofág építési maradványait deponálták. ### Meghiúsult városfejlesztési tervek Pripjaty Novosepelicsi felé terjeszkedett, ám az építkezést félbeszakította a baleset, az épülő panelházakat félbehagyták, ma is úgy állnak, ahogy a munkások 1986-ban otthagyták a darukat. 1988 végéig terveztek felépíteni a városban két kereskedelmi központot, egy úttörő-székházat, egy új filmszínházat, egy művészetek palotáját, az Október szállót és két sportközpontot. A Leszja Ukrajinka út és az Építők sugárútjának kereszteződésénél egy 52 méteres TV-átjátszóállomás építése is a tervek között szerepelt. ### A kitelepítés utáni évek 1989-ben a lakásokat állagmegóvás végett még fűtötték, azonban 1990-re kikapcsolták a közműveket, csak a laboratóriumi méréseket végző dolgozók tartózkodtak a városban a hadseregen kívül. 1998-ban a még ott dolgozók is elhagyták a várost, az uszodát – az utolsó működő közintézményt – is végleg bezárták. 2003-ban Alekszandr Szirota (Ljubov Szirota fia) szervezésével elindult Pripjaty városának hivatalos honlapja, a pripyat.com, később pedig az addyour.name, a virtuális Pripjaty, amelynek segítségével minél több egykori lakost próbálnak megtalálni és egy közösségbe összegyűjteni. Ljubov Szirota (a pripjatyi művelődési ház igazgatónője, a Prometheus művésztársulat vezetője) a katasztrófa után 14 évvel, fia bátorítására tért vissza a városba egy látogatás erejéig, de lehangolta egykori lakásának látványa. Jelenleg ő is részt vesz az ott éltek felkutatásában. 2006 áprilisában a pripyat.com és a Литературна Украина c. újság szerkesztősége aláírásgyűjtésbe kezdett a város megmentésének érdekében. ### A város napjainkban Mivel a kitelepítés után eltelt néhány év során nyilvánvalóvá vált, hogy Pripjatyban egyhamar nem folytatódhat az élet, így nem foglalkoztak a szovjet jelképek eltávolításával sem. A mai napig fellelhető a 15 emeletes házakon a szovjet címer, a villanyoszlopokon a sarló-kalapács motívum. Ugyan jó néhány feliratot már eltávolítottak vagy elloptak, de a szovjet himnuszból való idézet („Партия Ленина – сила народная, нас к торжеству коммунизма ведёт!”) („Lenin pártja – a nép ereje, a kommunizmus diadalához vezet el bennünket!”), illetve a „Слава Труду” („Dicsőség a munkának!”) szlogen a mai napig látható az egyik kilencszintes ház tetején. A Lazarev őrmester utca 3. alatti ház tetején egykor állt „Хай буде атом робiтником, а не солдатом!” („Az atom munkás legyen, nem pedig katona!”) feliratot valamikor 1989 után leszerelték, de a betűi – elfektetve a tetőn – még megvannak. A kórházon is megtalálható a „Здоров'я народу – Багатство країни!” („A nép egészsége az ország gazdagsága!”) jelmondat. Az időjárás viszontagságai az elmúlt több mint évtizedek folyamán az épületek állagát is jelentős mértékben rontották. A városban található körülbelül 13 500 lakás nagy részét szinte teljesen kifosztották, illetve szétverték: az ajtók tárva-nyitva, az ablakok betörve, a liftek leszakadva, a WC-k összetörve, a vakolat hullik, a tapéta mállik. A még ottmaradt nehezebben mozdítható tárgyak (bútorok, zongorák, tűzhelyek, kádak) is siralmas állapotban vannak. Szinte minden házban lehet egy-két könyvet, újságot találni a porban, vagy néhány fényképet, falinaptárt, de ennél több gyakorlatilag sehol sem maradt. Az óvodákban, iskolákban is még fellelhetők a játékok és a tanszerek. Az ott-lakók tulajdonának egy részét a hadsereg ásta el, másik részét fosztogatók vitték magukkal. Valamikor 1988 és 1990 között indulhatott meg a város lassú, de folyamatos kifosztása, ami a mai napig sem ért még véget. (1987 őszén még le voltak zárva a lakások.) Sok, a kitelepítés utáni beltéri fényképen lehet látni, hogy gázálarcok hevernek szanaszét: ezeket is fosztogatók hozták elő az épületek pincéiből avégett, hogy a bennük lévő ezüstből készült szűrőt kiszedhessék és értékesíthessék. Ez a jelenség sajnos szinte mindennapos: 2007 januárjában és 2008. október 31-én is sikerült lefülelni egy-egy teherautóval felszerelkezett radiátortolvaj bandát. A térséget lassan visszahódítja a természet, az utakat, tereket benövik a fák, a mohatelepek. Némelyütt az épületeken belül is burjánzik a növényzet. A katasztrófa utáni évtizedek során a baleset következtében akut terhelést kapott állatok elpusztultak, a megmaradt állatokat a hadsereg részben elpusztította, részben szabadon maradva a természetes szelekció végzett velük. Élet- és szaporodóképes állati mutációk, tartós genetikai torzulást szenvedett állatok statisztikailag kimutatható számban nincsenek. Épp ellenkezőleg, az ember eltűnése a város környékének biodiverzitását növelte. A zárt zónában életben maradt kutyák genetikai leszármazottai - a rajtuk elvégzett kutatómunkák közelmúltban közzétett eredményei alapján - már szinte immunisak a radioaktív sugárzásra. Az időjárás miatt az épületek állapota gyors ütemben romlik, elsőként 2005-ben egy iskola omlott be részlegesen. Állagmegóvás hiányában pár évtizeden belül az egész város erre a sorsra juthat. A turisták, érdeklődők előtt csak az elmúlt években nyílt meg a zárt zóna, manapság a huzamosabb ott-tartózkodás is biztonságos. A külső 20 km-es rész egyes területein olyan alacsony a háttérsugárzás hogy akár életvitelszerűen is lehetne ott lakni, bár a belső, legszennyezettebb 10 km-es zóna fenntartása még hosszú távon indokolt. A Pripjatyot is magába foglaló 30 km-es sugarú tiltott zónát is mind a mai napig a hadsereg őrzi, a város déli – és egyben egyetlen legális közúti – bejáratánál álló őrbódéban katonák teljesítenek szolgálatot, minden befelé és kifelé haladó járművet megállítanak ellenőrzés céljából, akárcsak a lelivi ellenőrzőpontnál. Pripjaty és a Zóna területe főként a cézium, a stroncium, a plutónium és az amerícium radioizotópjaival szennyezett. ## Népesség és infrastruktúra 1985 novemberében a város lakossága 47 500 fő volt, akik 25 különböző nemzetiség közül kerültek ki. Az előző évi növekedés 1500 főt tett ki, ennek a fele a természetes szaporulat, fele a betelepülés következménye volt. A kitelepítés előtt 49 400 lakosa volt, köztük 15 406 gyermek (7176 diák) és 16 562 nő. 160 paneltömbjében 13 414 összkomfortos, távfűtéses lakást tartottak számon, köztük négyszobás lakásokat is. Az áruellátás a Szovjetunió többi városához képest zökkenőmentes volt, a 25 üzlet (köztük egy szupermarket) polcain mindig akadt elég áru; egy átlagos napon 10 tonna kenyér, 7 tonna hús, 28 tonna tej és egyéb tejtermék fogyott. Az egy főre jutó napi vízfogyasztás 250 liter volt. A város fénykorában a 2926 telefonszám (telefon-előfizetés) mellett az erőmű, a Jupiter rádiógyár és a közigazgatás további 1950 vonala jellemezte a telekommunikáció állapotát. ## Közlekedés A városon belül egyetlen buszjárat közlekedett, amely az atomerőművet is érintette. Pripjatyba tömegközlekedéssel (autóbusszal, vasúttal, valamint hajóval) lehetett eljutni (a Pripjaty folyón rendszeres hajójárat működött, ez egészen Kijevig szállította az utasokat). Egyénileg személygépjárművel megközelíthető Csernobil felől az Р-10-es úton. Az utak állapota a városban és annak környékén is meglehetősen rossz, mivel több mint két évtizede nem voltak felújítva. ## Főbb nevezetességek - Csernobili atomerőmű (Ukránul:Чорнобильська АЕС) (Oroszul:Чернобыльская АЭС) - Hotel Polisszja (Готель „Полісся”, вул. Курчатова, б. 8) (a google térképen) - Művelődési ház (ДК „Энергетик”, вул. Курчатова, б. 10) - Pripjaty-kávézó (Кафе „Прип'ять”, вул. Набережна, б. 7) - Prometheus filmszínház (Кінотеатр „Прометей”, вул. Курчатова, б. 4) - Pártszékház (ez később a mentesítésben résztvevők központjaként funkcionált, cím: вул. Курчатова, б. 6) - Étterem és bevásárlóközpont (вул. Лазарева, б. 2) - Azúr uszoda (Басейн „Лазурний”, вул. Спортивна, б. 24) - Jupiter rádiógyár (Завод „Юпітер”, вул. Заводська, б. 11) - Sportstadion (вул. Гідропроектівска, б. 2) - Kórház (вул. Дружби Народів, б. 18) - Vidámpark (a google térképen) A városnak temploma nem volt. ## Pripjaty a kultúrában ### Zene - Christy Moore Voyage című 1989-es lemezén szerepel egy dal "Farewell To Pripchat (Near Chernobyl)" címmel, mely az elhagyott városról szól. Ezt a dalt később John McDermott kanadai-skót énekes is előadta, az Old Friends című 1994-es albumán található meg. - A Beats and Styles nevű finn duó "Everything is Everything" c. 2005-ös számának videóklipjéhez a felvételek többségét Pripjatyban készítették. - A rapper Example "What We Made" c. 2006-os klipjében szintén látható a város. - Alyosha, ukrán előadóművész "Sweet People" című dalának videóklipjét a város Polisszja szállójában forgatták. Az énekesnő ezzel a dallal képviselte Ukrajnát a 2010-es Eurovíziós Dalfesztiválon, Oslóban, ahol a döntőben a tizedik helyet szerezte meg. - A Suede angol együttes „Life is golden” c. számának videóklipjét is itt forgatták. A dal a 2018-as The blue hour albumon található. ### Videojátékok - A S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl, a S.T.A.L.K.E.R.: Lost Alpha és a S.T.A.L.K.E.R.: Clear Sky című videojátékok a 30 km-es zónában játszódnak, bennük Pripjaty városának képzeletbeli elemekkel kiegészített virtuális másolatában barangolhat a játékos. A sorozat egyik darabja, a S.T.A.L.K.E.R.: Call of Pripyat fő színhelye maga az elhagyatott város. A sorozat legújabb darabja a S.T.A.L.K.E.R.: Lost Alpha, nagyobbrészt magyar fejlesztésű játék. - A Call of Duty 4: Modern Warfare című játékban megtalálható a városközpont több épülete: a művelődési ház, a szálloda, az étterem, valamint a panelházak, az uszoda és az óriáskerék. ### Filmek - Pripjaty szerepelt a Die Hard – Drágább, mint az életed című amerikai, többek között Magyarországon is forgatott akciófilmben, amelyben a Bruce Willis alakította John McLane és fia (Jai Courtney) itt számolnak le az orosz terroristákkal. A filmben a terroristák egy vegyülettel semlegesítik a hely sugárzását. Pripjaty városát a filmben a Kiskunlacháza melletti volt szovjet laktanya alakította. - A 2012-es Ideglelés Csernobilban (Chernobyl Diaries) című amerikai thrillerben, egy csoport fiatal, nem engedélyezett kirándulást tesz Pripjaty halott városában egy helyi idegenvezető által. Látogatásuk katasztrófába torkollik. - A 2013-as Motylki (Inseparable) című ukrán drámában, két fiatal igaz szerelmét mutatják be, közben a baleset is szerepel a filmben. - A 2019-es Csernobil című sorozat az 1986-os katasztrófa eseményeit dolgozza fel. - A 2021-es Csernobil 1986 című orosz film, egy pripjaty-i tűzoltóról szól, aki a katasztrófa után csernobili likvidátor lesz. ## Pripjaty kitelepítésére figyelmeztető rádióhír eredeti orosz szövege és magyar fordítása Figyelem, figyelem! Kedves Elvtársak! A népi küldöttek városi tanácsa közli, hogy a csernobili atomerőműben történt baleset miatt Pripjaty városában kedvezőtlen sugárzási viszonyok jöttek létre. A párt- és tanácsi szervekkel, valamint a katonai egységekkel megkezdtük a szükséges intézkedések foganatosítását. Azonban a lakosság, elsősorban a gyermekek biztonsága érdekében felmerült a város lakóinak a Kijevi terület településeire történő időleges kitelepítésének szükségessége. Ezért minden lakóházhoz ma, április huszonhetedikén, tizennégy óra nulla-nulla perctől kezdődően autóbuszok állnak ki, rendőri közegek, illetve a városi [tanács] végrehajtó bizottság[a] képviselőinek kíséretével. Javasoljuk [személyi] irataik és feltétlen szükséges holmijaik magukkal vitelét, valamint [azt, hogy] gondoskodjanak megfelelő táplálékról. A vállalatok és intézmények vezetői, valamint a munkások meghatározott csoportja a városban maradnak a [város] normális működésének fenntartására. A kiürítés idejére minden lakóház rendőri őrizet alá kerül. Elvtársak, lakásaik átmeneti elhagyása idejére, kérjük, ne felejtsék el bezárni az ablakokat, kikapcsolni a villamos- és gázkészülékeket, elzárni a vízcsapokat. Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, a szervezettséget és a rendet az átmeneti kitelepítés végrehajtása során. (Elhangzott 1986. április 27-én, 13 óra körül), eredeti szöveg: Внимание, внимание! Уважаемые товарищи! Городской совет народных депутатов сообщает, что в связи с аварией на Чернобыльской атомной электростанции в городе Припяти складывается неблагоприятная радиационная обстановка. Партийными и советскими органами, воинскими частями принимаются необходимые меры. Однако, с целью обеспечения полной безопасности людей, и, в первую очередь, детей, возникает необходимость провести временную эвакуацию жителей города в населенные пункты Киевской области. Для этого к каждому жилому дому сегодня, двадцать седьмого апреля, начиная с четырнадцати ноль ноль часов, будут поданы автобусы в сопровождении работников милиции и представителей горисполкома. Рекомендуется с собой взять документы, крайне необходимые вещи, а также, на первый случай, продукты питания. Руководителями предприятий и учереждений определен круг работников, которые остаются на месте для обеспечения нормального функционирования предприятий города. Все жилые дома на период эвакуации будут охраняться работниками милиции. Товарищи, временно оставляя свое жилье, не забудьте, пожалуйста, закрыть окна, выключить электрические и газовые приборы, перекрыть водопроводные краны. Просим соблюдать спокойствие, организованность и порядок при проведении временной эвакуации. Hanganyag ## Városkép

Szentgotthárdi ciszterci apátság

A szentgotthárdi ciszterci apátság 1183-ban, III. Béla király adományozása révén Szentgotthárdon alapított ciszterci apátság. Az alapítók Franciaországból, Trois Fontaines-ből érkeztek Magyarországra, a mai Vas vármegyébe, és birtokolták a mai Vendvidéket és néhány őrségi települést. E területek egészen addig a gyepűrendszer részét képezték. A ciszterciek a korban igen fejlett mezőgazdasági ismeretekkel rendelkeztek, így az apátság megalapítása a Szentgotthárd környéki vidék fejlődésének máig legfontosabb mérföldköve, egyfajta alapja, amely jelentős volt a középkori Magyarország gazdaságára nézve is. A szentgotthárdin kívül további négy monostor jött létre Béla király idejében. A Szentgotthárdról kirajzók alapítása Pornó (Pornóapáti) volt. A ciszterciek saját maguk művelték a földjüket jobbágyaikkal együtt, gazdag ismeretekkel rendelkeztek az állattenyésztés, a halászat, a szőlőtermesztés és az erdőgazdálkodás terén is. Ez utóbbi környezetvédelmi tekintetben is rendkívül fontos, mert a ciszterci típusú erdőgazdálkodás hozzájárult ahhoz, hogy a Vendvidéken rendkívül egyedi erdők alakultak ki. Különösen Orfalu községben, a híres Fekete-tó környékén találni meg ennek legszebb példáját, mivel ott nagy számú öreg, de jó állapotban levő magas fa található, amely ma az Őrségi Nemzeti Park kiemelten védett része. Szükséges megemlíteni, hogy az apátság lakói nem kizárólag munkástestvéreikre vagy jobbágyaikra hárították a nehéz fizikai munkát, hanem maguk is kivették részüket a tennivalókból. A szerzetesek éppúgy dolgoztak a földeken, a nagy munkák idején olykor több mint fél napot. A jobbágyaikkal is jól bántak, bár előfordultak komoly összetűzések az adóemelések kapcsán vagy az apát által elkövetett visszaélések miatt. A ciszterciek nem véletlenül igyekeztek megtelepedni gyér népességű vagy egészen lakatlan helyeken. Ez hozzátartozik a sajátos szerzetesi gondolathoz, a világtól való elzárkózáshoz. Továbbá a szerzeteseknek saját kétkezi munkájukból kellett megélniük, ami ugyancsak az elzárkózás elvéhez tartozik, megelőzendő a mással szembeni függő viszonyt. Az apátság a 14. század második felében hanyatlásnak indult. 1391-től Széchy Miklós fiai birtokolták időszakos megszakításokkal 1528-ig. Széchy Tamás önkényeskedései miatt csaknem teljesen elpusztult az apátság. 1528-ban visszanyerte javait s a talpra állás jelei mutatkoztak, de az utolsó apátot elkergették 1556-ban és a monostort erőddé alakították át. Ráadásul eljött a török hódoltság kora is. A 17. században a rabló akindzsik és szerbek már az apátság belső birtokain jártak. 1605-ben a megszálló császári erők elpusztították a régi apátságot, amelynek maradványai ma is láthatók. 1664-ben a szentgotthárdi csata pusztításai söpörtek végig a vidéken. A ciszterciektől csak a barokk stílusú templom és monostor épületegyüttese maradt fenn, az egykori Magtártemplom ma színházként működik. Előbbi építése az ún. heiligenkreuzi korszakhoz kapcsolható, amikor az apátságot 1734-ben III. Károlytól megkapta a heiligenkreuzi apátság, mely feltámasztotta haló poraiból a nagy múltú vendvidéki ciszterci apátságot. A kiegyezést követően, a mindenkori magyar kormányok követelései nyomán 1878-ban szétválasztották a két apátságot. A régi apátság birtokainak egy része a trianoni Magyarország határain kívülre, vagyis Jugoszláviához, illetve Ausztriához került. A kommunista hatalomátvételt követően 1950-ben végleg megszűnt a szerzetesi élet Szentgotthárdon. A vendvidéki területek határsávi közegbe kerültek, elszigetelődtek, ami nem kedvezett a szocialista Termelőszövetkezetek kialakulásának, ezért a vidék megmenekült a nagyüzemi mezőgazdaság minden káros következményétől. A birtok egykori majorjaiból kialakult községek többsége ma is létezik, és lakóik java része szintén az egykori apátság telepeseinek leszármazottja. ## Elnevezései A szentgotthárdi ciszterci apátság, vagy egyszerűen szentgotthárdi apátság az idők folyamán több nevet is kapott, teljes neve a védőszent után szentgotthárdi Szent Gotthárd-apátság. Latinul szerepel Monasterium Sanctus Gothardus néven, németül egyszerűen csak Kloster Sankt Gotthard. Felszentelésekor a szerzetesek Szűz Máriának és Hildesheimi Szent Gotthárd püspöknek ajánlották az apátságot, neve B. V. Mariam et ad S. Gotthardum. Szlovénül Monošterska cistercijanska opatija. Szentgotthárd szlovén neve Monošter, ami feltehetőleg összefüggésbe hozható a monostor szóval. 265px\|jobbra\|bélyegkép\|Szentgotthárd – várdomb, barokk templom légi fotón 265px\|jobbra\|bélyegkép\|Szentgotthárdi ciszterci apátság madártávlatból 265px\|jobbra\|bélyegkép\|Szentgotthárd – várdomb, barokk templom légi felvételen ## Története ### A ciszterciek elterjedésének okai A honfoglaló magyarság az ország nem minden területén telepedett le. A határ menti térségekben gyepűket alakítottak ki, ahová határőr elemeket, például kabarokat, később besenyőket és szlávokat is telepítettek le, akik gyalogosan vagy lovasként őrizték a határt. Első említésük ewri alakban található I. (Szent) László törvénykönyvében. Ilyenekre ott volt szükség, ahol nem voltak természetes védelmi lehetőségek (hegyek), és könnyen átjárhatóak voltak. Szentgotthárd mellett helyezkedik el ma is az Őrség, mely a gyepű legszebb máig fennmaradt példája, noha lakói már nem határőrök. Kialakulása Szent István korára tehető. A gyepűelve lakatlan vagy ritkán lakott volt, ilyen gyepűelvéken élt sok szláv. A ma Szlovénia részét képező Muravidék (történelmi neve ennek is Vendvidék volt) is ilyen volt, de ott jóval több szláv (szlovén) lakott, mint a Szentgotthárd melletti régióban. A 12. századtól csökkent a gyalogos határőrök jelentősége, mert az európai haderők fejlődésével párhuzamosan ezzel már kevésbé lehetett megakadályozni az ellenség behatolását, ugyanis az ellenséges erők általában elég gyorsan mozogtak, szervezettebbek és felfegyverzettebbek voltak. A tatárjárás nyomta rá végleg a bélyegét ezekre a katonai elemekre és indokolttá tette a várak építését, a gyepűelve felszámolását. A másik ok, hogy királyaink a magyar uraknak birtokokat adományoztak, amelyek a 12. század második felére már fogyásnak indultak a belső területeken. Köztudott, hogy III. Béla volt az első uralkodó, aki egész vármegyét adományozott el. A királyi birtok veszteségeit pótolta, hogy a kiaknázatlan gyepűelvét is kezelésbe kezdték venni, benépesíteni, megművelni. 1183-ban az addig az Őrséghez tartozó vendvidéki gyepűelve nem az Őrség felszámolását jelentette. Magyarország lakossága gyarapodott, és az ország fejlesztéséhez nyugatról hoszpeszeket hívtak be a magyar uralkodók, akik fejlett gazdasági ismeretekkel rendelkeztek. Azonkívül Nyugat-Európa népessége ez idő tájt annyira megnövekedett, hogy saját erőből ezek az országok nem voltak képesek az élelmezési gondok fölé kerekedni. A gyéren lakott kelet-európai államoknak szükségük volt telepesekre, hogy a népességszámot növelhessék, így nagy szaktudású telepesekkel gyarapíthatták országaikat. A hoszpeszek új hazájukban széles kiváltságokat kaptak, s hamar megszerették Magyarországot. Egyes helyeken, mint például Csehország, a bevándorlás megváltoztatta az etnikai összetételt. Az ilyen elvadult régiók kezelésére jöttek a legjobban a földművelő szerzetesrendek. Franciaországban egy új közösség volt kialakulóban, amit az angol Harding Szent István, Clairvaux-i Szent Bernát és Molesmei Szent Róbert alapozott meg. Alapításának helye Cîteaux latinul Cistercium, ezért lett az új rend neve Ciszterciek, akiknek belső életét egyszerűség, szigorúság és a böjt következetes megtartása jellemezte. Az új szerzetesrend előtt nem kizárólag a szellemi élet, hanem a kétkezi munka, a földművelés és a kézművesség is felértékelődött. A Nyugaton felhalmozott új mezőgazdasági ismeretek mellett, saját maguk is törekedtek tapasztalatok szerzésére, és nyolc évtizeden belül olyan népszerűek lett a kontinensen, hogy a 13. század végére már hétszáz apátságuk volt Európában. Magyarországra először osztrák területről II. Géza hívására érkeztek ciszterciek Tolnába, Bátaszék környékére, de további monostorok alapítására III. Béla koráig nem került sor. ### A rend alapításának körülményei A ciszterciek generális apátja és néhány szerzetestársa 1183-ban látogatást tett III. Bélánál. A rend magyarországi történetének ez az egyik legnevezetesebb eseménye, amit idősebb Dorfmeister István a freskóján is megörökít. Az apát és a király közötti eszmecsere eredményes volt, és a Béla által kiadott rendelkezés értelmében a már meglévő és az azután létesítendő monostorok olyan kiváltságokat élvezhetnek, amelyeket Franciaországban is élveznek. Ez segítette a ciszterci rend elterjedését Magyarországon. 1183-tól három apátság létesült: Pilis, Szentgotthárd és Pásztó. Jelentősen hozzájárult ehhez, hogy Bélának francia feleségei voltak. Az első egy esztendővel a szentgotthárdi apátság alapítása után hunyt el. Ma már egyértelműen bizonyított, hogy a szentgotthárdi apátságot 1183-ban alapították, ami azonban csak elvi alapításnak számít, melyet az oklevél foglal magába. Ténylegesen a ciszterciek csak 1184. október 7-én foglalták el helyüket. Még mielőtt a megtelepedés, vagy a világi, esetleg egyházi személy részéről történt letelepítés megtörténne, gondosan ki kell választani a letelepedésre szánt helyet, azon belül a monostorét birtokkal és épülete elkészítését. Tehát a rend alapítása nagyon összetett folyamat, ami egy-két évet is igénybe vesz, mert az okleveles alapítás csak anyagi és jogi alapítást jelent. Ezért a rend tényleges alapításának azt tekinti, miután berendezkedett a területén. ### Az új apátság elhelyezkedése A ciszterciek, ha lehetett, olyan területet próbáltak kiválasztani, melyet még az emberi művelés elkerült. Ezt az elvet már a rend alkotmányában is fel lehet fedezni. Másrészt ezt a területet jelölte ki számukra a király is. A Lapincs torkolatának közelében álló monostor fekvése megfelelő volt. A hely kissé kiemelkedő, de nedvességtől védett, a patakok a Rába völgyére nyílnak és nagy körzetből utat nyitnak a monostor felé, ami így a vidék természetes központjában fekszik, így az apátsági birtokok is a monostor körül csoportosulnak. Az apátság birtokának legnagyobb szélessége 28 km nyugat-keleti irányban, hosszúsága északról délnek 9 km, ez kb. 275 km2-nek felel meg. Ez az egységes terület idegen birtoktestet nem tartalmazott, ezért a szerzetesek mozgástere bőséges, tágas munkateret nyújtott, így a szentgotthárdi apátság elkerülte azt, hogy kisebb nyugati ciszterci apátságok ügyes birtokszerzési politikával megcsonkíthassák a területét. Az alapítólevél hiányában pontos határát a birtokoknak nehéz meghatározni, ezért elszórt okleveles adatokból lehet körvonalazni a birtokot. III. Orbán pápa 1187-ben kelt kiváltságlevelében Jánosfalva és a közeli Nagyfalva, valamint Badafalva is a birtok része, ebből az következik, hogy az apátság kiterjedésének határa a stájer határ volt még a 12. században. II. András magyar király 1213-as oklevele Dobraföldét említi az apátság uradalmának nyugati határaként. Az alapítást követő századokban az apátság birtokai Ercsenye, és Krisztián települések is. A végeredmény tehát, hogy a Lendvától a Lapincsig az apátság birtokainak határa egybeesett az országhatárral. Északon a Lapincs-Rába összefolyásánál van a határvonal, a túlsó parton már Németújvár földje terült el. Keleten Gyarmat (Rábagyarmat) és Gárdonyfalva (Kondorfa) képezték a legszélső határt. Délen Farkasfalva (Farkasfa) és Istvánfalva (Apátistvánfalva) vonaláig húzódott a birtok-határ. A heiligenkreuzi korszakban került Kis- és Nagydolinc az apátsághoz, de feltehetően a középkorban is hozzá tartozott. A 16. századi adóösszeírások ugyanezeket a községeket tüntetik fel az apátság tartozékaiként, továbbá a heiligenkreuzi korban is ugyanez az állapot fedezhető föl, magyarán ez volt az apátsági birtok legnagyobb kiterjedése a mohácsi vész előtt. Voltak viszont a törzsbirtoktól távol eső, nem egységes területen elhelyezkedő, szétszórt birtokrészek is, melyeket a rend világi, vagy egyházi főúr adománya révén kapott. Ilyenek 1198-ban Almás (Almásháza), Battyán, Szentkút, Varsány, valamint Vasvár. Ez utóbbi öt helységben csupán malma volt a cisztercieknek. 1240-ben Szentiván, 1242 után, a tatárjárást követően Győrvárat kapta a rend Dobraföldéért cserébe, 1274-ben Boldogasszonyfalva (Vasboldogasszony), 1274-ben Olaszka (Lapincsolaszi), 1294-ben Edelics (Pusztaederics), 1381-ben Intha (Intaháza), 1452-ben Szompács. Az 1970-es években végzett feltárásokat követően a kutatók olyan megállapításra jutottak, hogy a ciszterciek megtelepedése előtt is volt Szentgotthárd környékén település. Míg Magyarországon a lakatlan peremterületek felé való terjeszkedés még csak a 11. században kezdődött el, nyugaton a bajor területek felől ez már korábban megindult, ezért úgy vélik, hogy bajor település lehetett itt. A szlovénok őslakos népcsoportnak minősül a kisebbség Magyarországon, mivel a 6. században már megjelent Pannóniában, akkor a Balatontól délre fekvő részeket, egész Mohács vonaláig népesíthették be az avarokkal együtt, de a szentgotthárdi régióba bizonyos, hogy csak a ciszterciek korábban tették be lábukat. ### Az apátság felépítése, lakossága, gazdasága #### Az apátsági birtok állapota a kezdetekkor Az apátság körül elhelyezkedő földterületek nagy része gyepű volt, erdős, ritkán lakott illetve mocsaras. Számos mocsár azonban nem természetes módon keletkezett. A Rába mentén az őrök alkalmazták a Stájerország és az Osztrák Őrgrófság felőli utak elmocsarasítását, különösen II. Konrád német-római császár 1030. évi magyarországi hadjáratát követően. A mesterségesen előállított mocsarak egy 35 km-es szakaszon részben átszelték, részben határolták az apátsági uradalmat 1183-ban. A Rába völgyére eső rész mocsarasnak tekinthető, erre utal az is, hogy a később kialakult települések inkább dombságokra települtek, s nem az alsó egyenesebb terepekre. Másrészt a Rába igen sűrűn áradt, jelentős károkat okozva. A szabályozására tervek csak a 17. században születtek. A terület nyugatról keletre lejtett dombvidék. A keleti régiókban csak 300 m-ig terjed a magasságuk, ezek már tekinthetők kisebb hegyeknek, s a külső területen, a Stájerország melletti magaslatok is csak a 400 m-es magasságot érik el. Ezek a vonulatok részben az ún. Vendvidéki-dombság, mai nevén Goričko részei. Ezeket Nemesnépi Zakál György őrségi író „Vandal Hegyek”-nek írja, ugyanis a szlovén lakosságot egy időben a vandálok leszármazottainak vélték. Az erdőségek tekintélyes része még hosszú századokra fennmaradt, a ciszterciek a fával mindig is takarékosan bántak, és ezt a tradíciót az itteni földművelők évszázadokig megtartották. A mostani még földművelésben levő szántók nagy részéről még ma is megállapítható, hogy valamikor erdő volt a helyén. A Vendvidék éghajlata hűvös volt, ami a nem túl jelentős bortermelésben is megmutatkozik. Az apátság alapítólevele sajnos a legtöbb ciszterci alapítólevélhez hasonlóan elveszett a történelem viharaiban. Fontos megemlíteni, hogy a mohácsi vészt követően, mikor I. Szulejmán serege Budát vette célba, az udvar próbálta levéltárát megmenteni, de a dokumentumokat szállító hajók a Dunán elsüllyedtek és a pótolhatatlan értékű dokumentumok elpusztultak. A ciszterciek – szokásukhoz híven – kőből építették minden monostorukat, ám ezek művelődési és nem honvédelmi feladatokat láttak el. Valószínűsítik, hogy itt már megtelepedésük előtt állt templom, amit átvettek és azzal együtt annak nevét is. Másik lehetőség, hogy a ciszterciek hozták magukkal Szent Gotthárd tiszteletét, akit nem sokkal az ő áttelepülésük előtt avattak szentté. Így fordulhatott elő, annak ellenére, hogy a ciszterci szerzetesek templomaikat általában Nagyboldogasszony oltalmába ajánlják, a szentgotthárdi templomuk Mária és Gotthárd püspök nevét viselte (ad B. V. Mariam et ad S. Gotthardum). Az apátság Trois Fontaines filiája maradt 1448-ig. ##### Az apátság temploma és más épületei Az apátság temploma háromhajós, kereszthajóval és nagy félköríves szentéllyel épült meg. Nyugati homlokzatán két szerényebb kialakítású bejárattal, míg a díszesebb főkapu a kereszthajó déli végén, a kolostor felől nyílt. Napjainkra az első templomnak csak falmaradványai maradtak meg, amelyek a felújított második, ún. Magtártemplom (ma Színház) épülete körül találhatók. A monostorban mindenkinek külön alvóhelye (cellája) volt, ahol egész éjjel égett a mécses, a lakóknak teljes csendben kellett maradniuk, senkivel sem válthattak szót. Valószínűleg az írásos források hiánya miatt alakulhattak ki olyan elméletek, hogy a szentgotthárdi apátság nem is ciszterci, hanem bencés rendű volt eredetileg, és neve nem azonosítható Szent Gotthárddal. Az elképzelés szerint egy állítólagos Gotho nevű Mura-parti monostorból jövő bencések alapították. Egy másik elmélet szerint a monostor eredetileg várnak épült. Mindkettő azonban tarthatatlan és bebizonyíthatatlan állítás. Gotho bencés kolostorának nyomát azóta sem találták meg. A monostornak bár voltak bizonyos honvédelmi kötelezettségei, hiszen a régi középkori templomok is mind valamilyen védelmi feladatot láttak el, gondolni lehet akár itt a vastagfalú román stílusú templomokra, amelyeknek szűk ablakai lőrésekként funkcionálnak, de akár az erdélyi szász erődtemplomokat is példa ként vehetjük. A gotthárdi monostor körül kialakult „vár-elmélet” voltaképpen csak a 16. századi állapotokat vetíti vissza, amikor a monostort tényleg úgy alakították ki, hogy ténylegesen erőd is lehessen. A romokat Franz A. Pilgram mérte fel az 1605-ös pusztítás után, és úgy találta, hogy hosszában 297 láb, szélességében 138 láb volt az apátság (utóbbi a kereszthajó volt) mérete. #### Az apátság jogi helyzete A magyarországi ciszterci apátságok kiváltságos helyzete egyes monostoroknál bizonyos értelemben csak elvben volt veleszületett joga. Az alapítást követően még mindig függtek egyházi, világi, vagy királyi hatalmasságtól, s a függő viszonyból adódó terheket kötelesek voltak viselni. Az apátságok azonban törekedtek a kiváltságok szerzésére, s alattvalóik minél szorosabban történő magukhoz fűzésére. A kiváltságokat a szentgotthárdi apátság is aprólékosan nyerte el, s az idők múltán seregnyi privilégiummal rendelkeztek, de persze az adhatott mások részéről áskálódásra való okot. A privilégiumok azonkívül nemcsak őket, hanem jobbágyaikat is érintették. A szentgotthárdi apátság a győri püspökség fennhatósága alá tartozott, de III. Luciusz pápa 1185-ben olyan kiváltságot adott a szerzeteseknek, melyben a püspök joghatóságát erősen korlátozta, s már az alapításnál figyelembe kellett vennie az apátság kiváltságait és nem avatkozhatott bele az apát-választásba. Nem gyakorolhatott azonkívül bírói jogokat sem a rendi tagok, sem azok jobbágyai felett, s a szerzetesek nem tartoztak neki engedelmességgel. Luciusz ki is vonta a szerzetesek a dézsma fizetése alól. Mindezen kiváltságok felett a nagykáptalan őrködött, s vigyázta Luciusz pápa kiváltságlevelét, amit abban az esetben, ha valaki követeléssel állna elő az apátság felé, felmutatta és igazolta a pápától kapott jogokat. A győri püspökkel az első időkben felhőtlen jó volt a viszonya az apátságnak. Ugrin győri püspök volt az első jótevője a cisztercieknek, nekik 1198-ban Szentkúton egy szőlőt adományozott. A pápai levél megerősítette a királytól nyert privilégiumokat. Újabb megerősítésre 1187-ben került sor III. Orbán részéről. Bírói joghatóságot egyedül a Vas vármegyei ispán gyakorolhatott. A későbbi királyok lassacskán az egyházi és világi uradalmak népeit is a földesúr bíráskodása alá rendelik, s a 13. század elején a földesúr bíráskodott saját jobbágyai felett. A szentgotthárdi apátság II. Andrástól kapott ilyen kiváltságokat. 1214-ben olyan panasszal éltek, hogy megyei tisztviselők kiváltságaik ellenére zargatják őket, ezért András szigorúan járt el az ispán és a viceispán előtt. A pénzváltóknak sem volt szabad az apátság területére betenniük a lábukat, s a pénzváltási teendőket is az apát intézte. Az akkor használt kamarahaszon-féle jövedelem szerzése a kamaraispán feladata volt, de a ciszterciek ezt a saját területükön maguk intézték. Birtok ügyekkel kapcsolatban 1268 körül a nagykáptalanon határbevallást tett az apát, hogy igazolja az apátság kiterjedését. Károly Róbert a pénzrontás eszközét megszüntette és bevezette a kapuadót, ami portánként 18 dénárt jelentett. Az apátság viszont ezt az adót sem fizette, sőt Károly megerősítette minden eddig privilégiumukat már 1326-ban, 1340-ben pedig teljes adómentességet adott, azzal a kikötéssel, hogy az apátnak kötelessége elfogadni és forgalomba hozni a kamara pénzét. I. Lajos 1345-ben eltiltott minden adószedést, egész addig amíg az apát fel nem mutatta kiváltságleveleit. #### Az apátsági birtok kiépítése A ciszterciek letelepedésüket követően nyomban hozzáláttak az uradalom megszervezéséhez. Hogy az elvadult területeken is meghonosítsák a földművelést és az állattenyésztést, telepeket létesítettek, melyeket közemberekkel műveltettek. Ennek praktikus okai voltak, mert a szerzetesek egymaguk ezt a nagy földet nem tudták volna megművelni. E célra megfeleltek a majorok (lat.: grangia, vend.: marof). Ezek építéséről ugyanaz a törvény rendelkezik, amely előírja, hogy saját megélhetésük érdekében a szerzeteseknek kétkezi munkát kell végezniük. A majorépítés lehetőségével minden apátság élt. Mielőtt a majorhálózat kiépítésébe kezdtek volna, előzetes megbeszélés alapján rendezték el a majorok helyét. A Franciaországból hozott ismeretek alapján először csak a monostor közelében alakultak majorok, aztán később a távolabbi pontokon, melyekkel a területet biztosították már. 1187-ben már áll Nagyfalva, Badafalva, Jánosfalva és Pocsfalva majorja, így négy alatt jelentős eredményeket mutatnak fel a ciszterciek a Vendvidéken. A legelső települések Zsidófalva (Zsidahegy) és Kedhely (Rábakethely), mindkettő ma Szentgotthárd része. A monostorhoz közvetlen közelségük miatt tekinthetők az első településeknek a környéken. Az első négy major völgyben fekszik. Nagyfalva, Badafalva és Jánosfalva a Rába, míg Pócsfalva a Lapincs mentén áll. Ezekben megmutatkozik a ciszterciek völgyek iránti előszeretete. A dombságok munkába vétele csak a völgyek után következik. Az apátság munkaereje az első években még csak a szerzetesek közül került ki, egész addig, amíg kellő számú munkástestvérrel és paraszttal nem rendelkeztek. Az akkori szabályok szerint a munkástestvéreknek munkájuk végeztével meg kell térniük azonnal a monostorba. Hogy ez ne kerüljön sok időbe, ezért az első majorok a közelben feküdtek. A művelésbe bekapcsolt ritkán lakott vidékekre munkaerőt kellett telepíteni, ezért földműveseket kezdtek toborozni a szerzetesek. A telepesek között voltak magyarok, de nem olyan nagy számban, azok is a keleti végekbe került. A többség szláv és német volt. A szlávok szlovének voltak, egy részük a népesebb Dobraföldéről érkezett, de még az is telepítésre szorult egy időben, viszont erre felé a benépesülésre csak később kerül sor, mert ekkoriban még állandóak a határvillongások. Másokat Stájerország déli részéről toborozták (a mai Maribor körzete), melyek szintén szlovén lakosságból tevődtek össze. De toboroztak még Szlavóniából is, ahol annak idején szintén éltek szlovének. Valószínű, hogy horvát földművesek is érkeztek Szlavóniából, erre utal Horvátfalu, amely Nagyfalvától északnyugatra állt. Szlovén volt ekkoriban Nagyfalva és Jánosfalva is, valamint több mai községnek van szlovén neve, így Kedhelynek Trošče, Csörötneknek Čretnik, Rönöknek Rönik, v. Renik. A térképek a 20. században több ilyen községben 10%-nyi szlovén lakosságot jeleznek. Pável Ágoston kutatásai is alátámasztják azt a tényt, hogy a ciszterciek szlovéneket nemcsak az effektíven szlovén falvakba, mint Apátistvánfalvára, vagy Felsőszölnökre telepítettek, hanem más falukba is. Még Velemér is a középkorban jobbára szlovén lakosú lehetett. Több faluban együtt éltek a többi nemzetiséggel a szlovénok, így a németekkel és a magyarokkal, 1221-ben már említik Rábatótfalu községet Villa Sclavorum néven. A latin sclavus szlávot jelent, a középkori írásos források Dobrafölde és Felsőlendva lakosságát is ekként jelölik. A szlávokat nemcsak azért telepítették a területre, mert a közelben éltek, hanem mert úgy ismerték őket, hogy nagyon keményen és szorgosan tudnak dolgozni. Létezett még egy Olaszfalu nevű község is szintén Nagyfalvától északra. A név miatt következtetni lehet olasz etnikum megtelepedésére is. A majorok később falvakká alakultak át. Ezek közt soknak van „-falva” és „-falu” végződése, melyek közül több idővel lerövidült „-fa” alakká. Ezzel a jelenséggel sok más község esetében találkozhatunk. Mások, mint Apátistvánfalva, Szakonyfalu, Tótfalu és hasonlók megőrizték a „-falu, -falva” végződéseket. Ami a legszembetűnőbb, hogy a Dunántúlon sehol egy csoportban nem állnak így a községek. A községnevek első fele tulajdonnév, melyek akár visszavezethetőek az apátsági népek neveire, így Istvánfalva az Istvánra, Nagyfalva német és szlovén neve a Mogersdorf és Modinci, Magdinci Mocs (Much) egykori szolga nevére. Ez azt jelentené, hogy amelyik község ilyen összetételű nevet mutat fel, az apátsági település. Ha egy major kiterebélyesedett, azaz községgé vált, az helyváltoztatást eredményez. A helyváltoztatás szempontjából a települések lehetnek patak-, ill. folyómentiek. Folyómentiek elsősorban a Lapincs és Rába völgyében fekvő falvak, melyek nem közvetlenül a folyó partját választják, hanem a folyóvölgy széleit, ahol a dombok kezdődnek és így többek között az áradásoktól is védve vannak a házak. Emellé közel állnak a kettős munkatérhez, az erdőhöz és a lápokhoz. A községgé válás a majorok kettős beosztásával kapcsolatos. A major egyik elkerített részében állt a munkástestvérek háza és a gazdasági épületek. A ház kápolnát, ebédlőt, a tűzhely helyét és a cellát (alvóhelység) foglalta magába. A gazdasági épületeket az istálló, pajta és magtár alkotta. A major másik része a szolganépek házaiból állt, ahol családjaikkal együtt laktak, s ez lett a leendő község fészke, ennek fejlődése állandó volt és tovább tartott, mint a munkástestvérek lakhelyének fejlődése. A majorok jelentősége abból a szerepből látható, amelyet az apátság gazdasági életében vittek. A majorok voltak az emberi művelésen kívül esett földek kiaknázásának bázisai, a gazdálkodás beindítása mindenkor a majorokból történt, ezért van az, hogy a legnagyobb részt az uradalomban a majorok foglalják el. A majorok munkája a legelső időkben csupán a talajtörés volt. Ez a folyamat két csoportra osztható, az erdőirtásra és a talajszárításra, így a majorok is a nekik kijelölt feladatok szerint létesültek a folyók kiöntési területén, vagy kisebb patakok mentén, az erdőségek közelében. Az erdőirtást a ciszterciek favágással, illetve tűz segítségével végezték. Utóbbi folyamat volt a leggyorsabb, amit elsődlegesen a földművelés útjában álló erdőknél alkalmaztak. Az erdőégetésnél mindig gondosan kiválasztották, hogy mely terület lehet alkalmas művelésre talaja és fekvése szempontjából. Amelyiket nem lehetett erre hasznosítani, azt meghagyták. Az elégetett erdőt nyiladékokkal elhatárolták, hogy a tűz ne terjedhessen tovább. Sok ilyen nyiladék fennmaradt több erdőben, melyeket az esők azóta tovább mélyítették. Az erdőt a szélén gyújtották meg, amely így befelé égett, s a tűz kihunyása után eltávolították a megmaradt tuskókat és gyökereket. A hamu a földet megtrágyázta, amit ökör vontatta vasekével szántottak föl, minthogy ez a frissen igénybe vett erdőtalaj még elég kemény volt. Egyszerre annyi területet fogtak égetés alá, amelyből egy egész dűlő kijöhetett, így az adott dűlő nemegyszer nevében őrzi meg az égetésnek az emlékét. Ritkaházán van a Žgálina völgy. A nevében található žgáti szó égetés-t jelent vendül. A talajszárítás a mocsarak és lápok felszámolását jelentette. Az eljárásmódja ennek, hogy a vizenyős kiöntés terület széleitől a lejtőirányába árkot húztak, amivel levezették az állóvizet és meggátolták további víz felgyülemlését. A terület még egy ideig nedves maradt, ezért rétként használták, s fokozatosan szántottak föl egy-egy sávot belőle. Ezeken a mocsaras területeken egészségtelen volt a levegő, ezért sokan meghaltak. A talajtörés a 13. század második felében ért véget a Vendvidéken. A több évtizedes munka mérlegét úgy jellemezhetjük, hogy a ciszterciek és nem utolsósorban szolganépeik nagyon áldozatos és fáradságos munkát végeztek. A gazdálkodás megszervezését végig kísérte a kiváltságok megszerzése is. Az ez irányban elért eredmények olyan kiváltságos jogi helyzetet hoztak létre, hogy a gazdasági sikerek magyarázatát ebben kereshetjük. #### Az apátság belső szervezete Összességében elmondható, hogy a szentgotthárdi ciszterci apátság ilyen kiváltságok mellett csaknem teljesen önálló volt a Magyar Királyság határain belül, egyfajta „államot képzett az államban.” Egyáltalán nem egyedi jelenség ez sem Magyarországon, sem pedig Európában. A magyar területeken található többi ciszterci apátságnak is teljes körű önrendelkezési jogai voltak, vagy akár a Német Lovagrendnek Dél-Erdélyben II. András idején. Egyházi szerveződések jóval több kiváltságokat kaptak, mint világi urak, vagy városok, mivel ők szigorúan élve a keresztényi előírásokkal, az adományozó jószándékával való visszaélésnek még csak a gondolatát is súlyos bűnnek tekintették! A ciszterci rend fő törvényhozója a Franciaországban székelő nagykáptalan volt, mely minden apátság felett rendelkezett. Ez szabta meg a gazdálkodás irányait. Üléseit a Cisterciumban tartotta, melyre minden apátnak meg kellett jelenni, egy, hosszabb esetben hét évenként, aszerint ki milyen távolságra élt. Minden apátnak hozzá kellett járulnia a káptalan költségeihez is. Az utat a Cisterciumba egy munkástestvérrel és két lóval tehették meg, útközben, ha lehetett ciszterci monostorban vagy majorban szálltak meg, valamint megtekintették a gazdaságokat, ismeretséget kötöttek, megbeszélést tartottak, ismereteket gyűjtöttek. A Cistercium gyűlései Clairvaux-ban voltak, s eleinte szeptember 14-én tartották, ami a távoli országokból, így a Magyarországról érkező apátok számára nem volt megfelelő az őszi betakarítás (aratás, szüret), illetve vetés miatt. Az apát távollétét megérezte a gazdaság is, ezért 1439-ben egyhangú döntéssel a Cistercium a gyűlés idejét tavaszra tette. A nagykáptalannak volt joga letenni az apátot székéből, büntette a visszaéléseket és más kihágásokat és ítéletei nem nevezhetőek enyhének. Jobbágyai felett minden apátnak volt bizonyos joghatósága, melyet a 13. században egyfajta „dívó” szokásnak is lehet emlegetni. A területhatósági jogot az apátság ebben a században nyerte el írásban és Nagy Lajos 1347-ben már kialakult gyakorlatot foglalt írásba. Eszerint az apátság minden birtoka, lakója és jobbágya a király védelmét élvezi, igazságszolgáltatási tekintetben a király alá tartoznak, de első fokon az apát bíráskodik felettük. Az apát pedig a bíráskodás gyakorlását részben a községek elöljáróira ruházta, földesúri kiváltság alakjában, s ebben mértékét is meghatározta, amit a bírság összegével jeleztek. A bírságból nyert részesedést a bíró is, nagyjából 1⁄3 részt. 1350-ból tizenhárom község bíráit találjuk említve, ami azt mutatja, hogy minden apátsági község már fel volt ruházva ezekkel a jogokkal. Különösen a messzebb eső helyeken van nagy szerepük a bíróknak. 1376-ban Zala vármegyében Szentivánban egy Szentpéterfalvi János nevű jobbágy gazdatiszti és bírói tisztet egyszerre visel. A peres ügyet első fokon a községi bírók vizsgálták, másod- és harmadfokon az apáti úriszék, valamint a királyi bíróság. #### Az apátság népe Az apátság lakói nemcsak, hogy nemzetiségileg is összetettek voltak, hanem jogállásuk sem volt azonos. A szerzetesek, a munkástestvérek és szolganépek (jobbágyok) egyformán dolgoztak, de aránylag a szolganépeknek volt nehezebb a helyzetük. Ők a munkástestvérek felügyelete mellett dolgoztak. Kora reggel a perjel kiosztotta a munkát, amit zsolozsma idejére függesztettek csak föl. A szerzetesek a munkahelyre a perjellel együtt mentek, mindezt anélkül, hogy megszólaltak, vagy bármi mást csináltak volna. Munka közben is csupán a perjelhez szóltak röviden, vagy halkan. Sokszor az apát is beállt dolgozni a többiek közé, ilyenkor a perjelnek egész idő alatt nem volt szabad szót kiejteni a száján. Tíz óra körül negyed font kenyeret és bort kaptak, (ez volt a „tízórai”) utána újabb munkát követően jött az ebéd úgy féltizenkettőkor. A teljes munkaidő este hatig tartott, haladékot nem tűrő munkák pedig egész estig, azután a parasztok visszatértek otthonaikba, a ciszterciek pedig a monostorba. Hazafelé menet a szerzetesek mind ki-ki maga szerszámát vitte és helyezte el a raktárban, vagy átadták a perjelnek. Este mindenki azonnal bekapcsolódott az ekkor kötelező vallásos kötelezettségek elvégzésébe. Mindezen vonások alkotják a ciszterci gazdálkodásban a munkaerő szerepkörét. Az erőt egyetlen hatalmas egységbe tömörítik, amit a közösség részére igyekeztek fordítani. Az egyént jóakarattal és szeretettel kezelték, akik megszeretik a munkát és igyekeznek minél több áldozatot hozni, hogy annak szép gyümölcsét arathassák le. A helyzet megváltozik a 14. század közepére, amikor az apát szembekerül a közemberekkel. A munkástestvérek is állandó lakói voltak a majoroknak. A szolganépek adományok révén is jutottak az apátság birtokába, s részben a jobb helyzet reményében önként költöztek a birtokra, élve szabad költözési jogukkal. Telepítés folyt nemegyszer a régi monostori uradalomból, de végső soron rövidesen elindult a népszaporulat, hozzájárult ehhez, hogy a ciszterciek remek agrártudománya révén jó volt az élelmiszerellátás. A szolganépek idővel egyre több munkát végeztek, mert apadásnak indult a szerzetesek és munkástestvérek száma. Mivel a munka nehézségeiben a ciszterciek is osztoztak, ezért sok paraszt költözött önként, még a muratáji szlovénok részéről is, hiszen itt jobb volt a bánásmód. A ciszterciek megosztották velük földesúri jogkörüket és falvak bíráivá emelték őket, sőt további társadalmi emelkedést is megnyitnak a számukra. S mivel több község egy-egy jobbágyról kapta nevét, ez még inkább mutatja azt, hogy a szerzetesek mennyire megbecsülték alattvalóikat. Minden major élén állt egy majormester, aki az egyik rendtagból került ki. Neki voltak alárendelve a jobbágyok és a munkástestvérek. A monostor adta neki az utasítást, ő intézte az adásvételt, a szerződéseknél tanú volt és hozzátartoztak a major pénzügyei. Csak az apátnak és a monostor gazdaságát vezető gazdának volt mindenről beszámolni és számadást adni. Felügyelt továbbá az előírások megtartására. Hogy mennyire egyenlően bántak a ciszterciek jobbágyaikkal, azt az is mutatja, hogy ha a szerzeteseknek és a majormesternek olyan ügyük akadt, ami távolba szólította őket, akkor az utat oda gyalog tették meg. Pontosan szabályozták a major lakóival való érintkezést is. A munkáskezek értéke idővel nagyon felértékelődött, mert tőlük függött a birtok gazdálkodásának eredménye. A ciszterci uradalomba nemcsak a közemberek, hanem a rendtagok vállán is nyugszik ez a felelősség, ha figyelembe vesszük, hogy ők is részt vállaltak a teherből. A munkástestvérekből, szerzetesekből és szolganépből, kiegészülve cselédekkel, az apát vezetése alatt kialakuló hatalmas egységgé szerveződtek, ezzel biztosítva hosszú időn át a monostori gazdálkodás eredményességét. Az apát egyaránt vezetője a szellemi életnek, ahogy a gazdasági életnek is. Különösen az első apátnak – akit a pápai levélben csak P. néven találunk meg –, jelentett nagy gondot az apátság megszervezése. Ő nevezte ki az első telepítő atyaapátot, a többieket már a szerzetesi testület egyszerű szótöbbséggel. Az apát igazolta és igyekezett megőrizni a birtokait a monostornak, mert a középkorban többször előfordult, hogy világi urak szemet vetettek a egyes törzsterülettől távol eső birtokra. Rogér apát annyira elnyerte a nagykáptalan bizalmát, hogy ő lett a magyarországi ciszterci apátságok érdekvédője, azaz a nagykáptalani biztos. Az apát több munkáskezet irányított egyszerre. A szerzetesek csoportja volt az, amelyik kevesebb fizikai munkát végzett, feladatuk elsősorban az istentisztelet végzése volt, de a munkavégzése már Szent Benedek óta elő volt írva nekik is. Név szerint ismertek azok a szerzetesek, akik valamilyen kiváltságot kaptak, de azok is, akik a rendbe való belépésükkor birtokkal gazdagították az apátsági vagyont. A perjeli tisztséget is egy szerzetes töltötte be, aki az apát jobbkeze volt, megszervezte a munka rendjét, kiosztotta a szerszámokat, valamint begyűjtötte őket a munka elvégzése után, s végezte a konyhaszolgálatot is. Egészen gazdasági vonatkozású a gazda hivatala. A gazdához tartoztak az anyagi ügyek, tehát az apátság „pénzügyminisztere,” s ő kormányozza a birtokot, hatáskörébe tartozik a téglaégetés, állattenyésztés, földművelés, gabonaőrlés, halászat, erdészet. Érdekes a nagykáptalannak a gazdák számára adott azon rendelkezése, hogy a gazdálkodás a lehető legkisebb üzemköltséggel történjék. Nem volt ugyanakkor bármilyen titoktartásra kötelezve, nyíltan beszélhetett az apátság gazdaságáról. Az alárendeltjei voltak a műhelyvezetők és majormesterek. Külön kisebb hivatalok is létesültek, mint a pénztáros, a magtárgondnok, a ruhatáros (ennek kezében voltak a ruha előállító műhelyek: a tímár, a lábbelikészítő, a takács stb.). A munkástestvérek a monostor legjobb és legjellegzetesebb munkaerejét adták. Állapotuk a szerzetes és a világi személy között állt, s már felvételüknél erősen gazdasági szempont érvényesül. Főleg az alsóbb osztályokból kerültek ki, mert tapasztalataik szerint azon rétegekből kikerülő emberek szívósabbak, kemény kötésűek, mint egy felsőbb osztálybeli. Először egy próbaévet töltöttek el, hogy lássák milyen a fizikai teherbírásuk. Ezenkívül szellemi nevelést is kaptak, de természetesen ebbe nem tartozott bele az írás-olvasás elsajátítása. Ők soha nem emelkedhettek szerzetessé, azonkívül ruhájuk is más volt, ezzel is elkülönítve őket. Egyszerű, de bőséges ételeket ettek, az apátságban külön épületszárnyban éltek, ám legtöbbjük a majorokban töltötte élete nagy részét és szinte minden ágban működtek. Számuk a 13. század derekától csökken és már csak egyes majorok élére jut belőlük, de a gazdasági életben szerepük továbbra is jelentős. A cselédség eleinte csak konyhai, majd már más feladatokat is ellát műhelyekben, malmokban és majorokban, ők lesznek az apródok és az apát kísérete. Nem lehettek rokonságban valamelyik rendi taggal, tizenkét éves kortól nyertek alkalmazást és nem voltak örökre a monostorhoz köthetőek, mind a munkástestvérek. A legnagyobb számban természetesen a jobbágyok vannak, többeknek a neve is fennmaradt. Nekik a helyzetük jobb volt, mint más birtokokon, a ciszterciekkel tapasztalatból ismerték a nehézségeket, de tartoznak bizonyos szolgáltatásokkal is az apátság elé, pénz-, bor-, bőr, kenyér-, vagy állatadó, esetleg robot formájában, viszont meg tudtak élni a földből. Sajnos a viszony nem volt mindig felhőtlen az apátság és a jobbágyok között. 1340-ben, majd 1350-ben megmozdulásokra kerül sor több faluban előbb adóemelés, majd már később erőszakos adóbehajtások miatt. A jobbágyok tartoztak külön szolgálmánnyal is, kiváltképp háború esetén. - Lásd még: A szentgotthárdi ciszterci apátsághoz tartozó falvak 1526 előtt és után #### Az apátság gazdasága Az apátság kiépítettsége, kedvező jogi helyzete, a munkaerő szervezettsége és nem utolsósorban a kemény munka lehetővé tették, hogy egyszerre működjön több a birtokon végzett gazdálkodási ág. A kezdetekben már lehetőség volt az állattartásra. A műhelyek kiépülésével az ipar is fellendült, mely kereskedelmi célokat is szolgált. Az éghajlat-, talaj-, fekvési- és egyéb viszonyok, valamint más adottságok különféle ágaknak kedveztek. A gazdálkodás egyúttal nemcsak változatosságot, hanem biztonságot is eredményezett, foglalkoztatni tudott minden embert. A ciszterciek maguk is törekedtek a gazdaságuk teljes üzemmé való kiépítésére, amely nem szorult más szükséges dolog behozatalára, minden maga állított elő. #### Földművelés A ciszterci törvények első helyen a földművelést említik, melyet a szerzeteseknek a maguk ellátására hasznosítaniuk kell, az anyagi élet feltételeit önerőből kellett biztosítani, mely egyúttal munkateret is adott nekik. Egész gazdasági életük alapja a föld volt. Ez az alap állt részben a törzsbirtokból, mely Szentgotthárd közvetlen közelében volt, de legnagyobbrészt távoli földterületekből is. Amíg a törzsterületen nem álltak rendelkezésre kész szántók, addig szükségleteket a távoliak biztosítanak. A kemény munka nagyon összekötötte nemcsak a cisztercieket ezzel a földdel, hanem a közembereket, különösen a szlovénokat. A nagykáptalanok rendelkezéseikben szigorúan meghagyták, hogy a még a tulajdonjog fenntartásának valamilyen formájában sem lehet elajándékozni földterületet, legfeljebb ha nagyobb hasznot jelentene az apátság számára. A földvásárlás is magas adósság esetén vált lehetővé, de fizetés nélküli földcsere bármikor lehetséges volt. Az ajándék elfogadás csak megfelelő tulajdonjogi igazolás után szabadott elfogadni. A szántókat dűlőnként jelölték ki, s utakkal hálózták be a könnyebb elérhetőség végett, melyek sugárszerűen ágaztak ki a majorból. Egész művelés alatt álló részeket felcikkezték, majd a cikkeket keresztekben futó barázdákkal kisebb darabokra, s ezeket dolgozták meg egyenként. A ciszterci uradalomban kezdettől fogva a korban igen fejlett technikának számító három nyomásos földművelés-rendszert alkalmazták, amikor a művelésbe vett terület kétharmadát szántóként, egyharmadát ugarként hasznosították, később az ugart vették földművelésbe, s a szántókat pihentették. A termesztett növények között legnagyobb számban a gabonaféléket találjuk. A legkevesebbet a búza termett, mert a búzakenyeret a ciszterciek túl fényűzőnek találták. Árpa és rozs viszont annál több volt. Az árpa sörgyártásra is szolgált, kását őröltek belőle a malmokban, amely ugyancsak nagy szerepet játszott az élelmezésben. Zabot is termeltek, ami nem is annyira kenyérgabonaként, sokkal inkább állati takarmányként szolgált. Ennek termelésére a frissen irtott erdei talaj kiválónak bizonyult. Írásos források szerint a gabonából nem sok termett Magyarországon, a lakosság élelmezése viszont megoldott volt, mivel „kenyérpótló” növényeket termesztettek, főleg hüvelyeseket, borsót, lencsét, káposztát és köleskását, amely jól jött a kenyér helyett a húshoz. Az apátságban kertművelés mellett egész szántóföldeken termesztettek kenyérpótló növényeket, főleg borsót és lencsét, amit kinn a mezőn szárítottak és otthon csépeltek. Kerti művelésben is elsődlegesen zöldséget termeltek. A kertek kívül estek a vetésforgón, az apátsági épületek, majorok és házak mellett helyezkedtek el, s mélyebb művelést kaptak kézi szerszámok segítségével. A szántók feltörését saját készítésű vasekékkel végezték, melyeket ökrök húztak és elég nagy súllyal rendelkeztek. Az ökör használata nagyon elterjedt és megszokott volt a ciszterci apátságban, lovat szinte nem is tartottak. Az ökrök másutt a szarvukkal húzták az ekéket, itt viszont jármot alkalmaztak. A szarvasmarha igásállatként való alkalmazásának tradíciója hosszú ideig jellemezte a Vendvidéket és az Őrséget. Az őszi szántás és vetés ideje a Szent Kereszt felmagasztalásának napján (szept. 14.) történt, amely november 11-ig tartott. Az égetések és az állattartás lehetővé tette a bőséges trágyázását a földeknek. Ez javította az agyagos talajt. Ebbe a műveletbe nemcsak a művelésbe vett földek tartoznak, még a réteket is trágyáztak, hogy gyorsabban nőjön a fű. Az apátságok valahányszor bérbe adtak földdarabokat, olykor külön kikötötték a szerződésben, hogy a bérlő trágyázza. Maga ez a talajjavítási folyamat Szent Bernát óta ismeretes a cisztercieknél. A 12. században még nem látták túl nagy értelmét a trágyázásnak. Következtetni lehet tehát, hogy a ciszterciek nagyon jól ismerték – feltételezhetően tapasztalatból – az állati trágya jó hatását a földre nézve, ez tükrözi gazdasági téren való modern gondolkodásuk megnyilvánulását. A vetőmag is kezdetben Franciaországból származott. Évekkel később már ellátja magát mindezzel, de az óhazában tett útjuk alkalmával az apátok még hoznak be vetőmagot egy-egy jól bevált fajtából. Aratásra csoportosan mennek a szerzetesek, a munkástestvérek kettesével, amelyre külön ebédet visznek, s ilyenkor fel van függesztve a böjt. A népességszám ekkor megnőtt az apátságban, s ezt a különösen nehéz munkát nagyrészt a jobbágyok végezték. Korábban ez nem tűrt halasztást, minden ember, még az apát is köteles volt az aratásban részt venni, ilyenkor szükség esetén a misét is felfüggesztették egynémely napon, vagy csak azok vettek részt rajta, akik betegek, vagy gyengélkedők voltak, azért otthon maradtak. Ha hosszabb ideig tartott a munka a tarlón végezték el a zsolozsmát, s ha már túl késő volt, nem mentek vissza a monostorba, hanem a majorban, vagy faluban aludtak. A termés behordásánál megmutatkozott a majorok, vagy falvak völgyi előnye, hiszen a lejtő útszakaszokon nem okozott gondot a megrakott szekerek vontatása. A cséplés csak az őszi vetés elvégzése után kezdődött Szent Márton napján (nov. 11.), amely sokszor Gyertyaszentelőig (febr. 2.) tartott. Azért tartott mindez ilyen hosszú ideig, mert a cséplést kézzel végezték béresekkel, akik már a gyalogmunkánál is alkalmazást nyertek. A cséplésből visszamaradt szalma alomnak szolgált, mely elbomlásával fokozta a trágya tápanyagtartalmát. Mivel igen nagy mennyiségű szemes termést takarítottak be, elengedhetetlen volt külön magtárépületek építése, amelynél az elsődleges szempont a tágasság volt. A ciszterciek bőven rendelkeztek gabonával és másokkal is megosztották. Normális időszakokban pénzért adták, de a rászorulókban, legfőképpen pedig ínséges időkben osztottak belőlük ingyen, esetleg kenyeret sütöttek belőle és úgy osztották ki. Egyes monostorok egész vidékeket mentettek meg az éhhaláltól. Ínséges időkben saját jobbágyaikat is felmentették szolgálataik alól. Clairvaux-ban az 1125-től 1126-ig tartó éhínség során a ciszterciek kétezer szegényt tartottak ki! #### Állattartás A monostori gazdálkodásban mindenkori megbecsülést nyert az állattenyésztés, másrészt egyes apátságok gazdálkodásának biztonságára nézve fontossá vált az állattartás igavonás, közlekedés, s nem utolsósorban élelmiszer szempontjából. Az apátsági haszonállatokat a ló, szarvasmarha, sertés, juh, méh és hal képezte. Az állatok biztosították a talajjavításhoz szükséges trágyát is. Az apátságban az állattenyésztés számára kedvező feltételként említhető a sóellátás. III. Béla húszezer darab sókockát adott a monostornak évente abból a szállítmányból, melyet Stájerországba szállítottak Szentgotthárd érintésével. 1233-ban is még mindig húszezer darab sókockával bírt az apátság, amelyből 2500 darabot saját részre eltehetett magának. Az álltartás ugyan külterjes volt itt, de az állatok nem kaptak annyi sót a legelőn, mert a talajviszonyok nem tették lehetővé, hogy elegendő sótartalma legyen a földnek és a növényeknek, ezért mesterséges takarmányozással kellett a sópótlást megoldani. A térség éghajlata miatt az állatoknak szükségük volt bőséges takarmányra, ha át akarták vészelni a telet, mivel itt azok akkoriban hosszúra nyúltak, és a klíma is hűvösebbnek bizonyult. A hosszú téli időszak révén sokáig voltak az állatok az istállókban és igen keveset töltötték életüket a mezőkön. A rétek kialakítására jó lehetőség kínálkozott a Lapincs és a Rába völgyében. Ezek a kezdetekben még erdősek, voltak, de az ármentesítés, erdőirtás és talajszárítás során szelíd mezőkké, rétekké váltak. A kezelésbe vett dűlők nevet kaptak alakjuk, fekvésük, vagy más egyéb jellegzetességük után. Példa erre, hogy folyó menti földeken sok „-köz” ill. „-szeg” végződésű dűlőnév, mint például a Varjúszeg. A rétek sem mindig maradtak fenn, mert idővel szántófölddé alakították át őket. Amelyeknek azonban víz közelében feküdtek, mindvégig rétek maradtak, itt a hely vizesebb, bőségesen termett a fű is. Remek szénatermő helyként tartották számon Kethelyt, Tótfalut, Zsidát és Badafalvát. Zsidán például az egyik réten 50 szekér szénát gyűjtöttek be egy nyáron. A füvek minőségüket tekintve savanyú fűfélék közé tartoznak. A rétet nehezen alakították ki, de annál egyszerűbb volt gondozni. Erre a legjobb mód a gyakori kaszálás volt. Szükséges is volt az állandó rendben tartás, mert gyorsan visszavadulhatott. A legnagyobb gondot a határoló árkok fenntartása és tisztítása jelentette. A szegényebb füvet termő részeket trágyázták a legelésző állatok által hátrahagyott tárgyával, vagy pedig kihordták az istállókból a rétekre. A kaszálásokhoz is éppúgy közösen vonultak ki, mint az aratásokhoz. Mindenkinek megvolt a maga kaszája, amit a fekvőhelyen tartott a kaszálás idején, nem rakták el a szerszámtárakban. A hordáshoz külön „szénásszekereket” tartottak fenn. A külterjesség révén a legelőknek óriási szerepük volt az állattartásban. A jószág tavasztól késő őszig élt a legelőn, ezért sok legelőre volt szükség, mert miután a füvet lelegelte az állat, mennie kellett egy másikra. Szentgotthárd vidékén a legelőkben jó volt a helyzet, mert nem kizárólag erdőirtások, hanem tisztások, patakvölgyek és folyó partok mellett is voltak legeltetéshez jól használható területek. A viszonyok elsősorban a nyugati részen, tehát döntően a Vendvidéken kedvezőek. Az éghajlat mellett hozzájárul ehhez a függőleges tagoltság: a dombok és a lankák különböző égtájak felé hajlanak, tehát egyes dűlők a napnak különféleképpen vannak kitéve, ezért igen változatos helyeket nyújtanak. A legelőket általában külön kerítéssel választották el, részben hogy az állatok ne kóboroljanak el. A rendi előírások között volt, hogy az nyájat estére vissza kell terelni a majorba. De szükség volt, hogyha a majortól, vagy a falutól távol is esik a rész, az állatok akkor is biztonságban, egyszerű úton jussanak vissza, mert nehezen járható helyeken értelemszerűen elkallódnak, így már a majorok létesítésénél fontos követelmény volt a megfelelő elhelyezkedés. A legeltetési területek az apátság minden egyes területén aránylag jól helyezkedtek el, tehát ebből nem volt semmilyen gondja a szerzeteseknek. Legelőkén használták még a parlagon maradt szántókat, aratás utáni tarlót és réteket. Ezeken a helyeken az állat mindig otthagyta az ürülékét, trágyázva a földeket is. A nagykáptalan egyedül csak legelőket engedett zálogbirtokként elfogadni a ciszterciek számára, ami még inkább mutatja, mennyire nagy szerepet játszott a legelő. A pásztorok eleinte a munkástestvérekből kerültek ki, egyrészt akik megkülönböztetésül bő ruhát viseltek, mely az esőtől és széltől is megvédte őket. Később a pásztorok már egyre inkább a jobbágyok soraiból kerültek ki. Számukra is kötelező volt csendben maradni, amíg a legelőre ki nem értek, és a ki- és behajtáskor is csak az eltévedt jószág felől kérdezősködhettek, vagy adhattak válaszokat. Eledelül fél kiló kenyeret kaptak, amiből ha maradt, kötelező volt hazavinni. Kinn a legelőn erdei gyümölcsöt fogyaszthattak, de mástól élelmet elfogadni nem volt szabad. Az állattartásra mindig megfelelő állatfajt választottak ki és nem kísérleteztek más állatokkal. Az anyakolostor az új apátságoknak mindig adott tenyészanyagot (vemhes üszőt, ivarérett bikát stb.), melyet jó állapotú állatokból választott ki. A szentgotthárdi apátság állatállományának betelepítése nem kizárólag Franciaországból történt a hosszú utak miatt, közelebbi helyekről, mint a német államokból is szereztek állatot. Megdöbbentő is némelykor, hogy mekkora állatállományt telepítettek a ciszterciek Franciaországból új hazájukba. Clairvaux-ból például Szardíniára csaknem tizennégyezer állatot hajtottak lábon (juhokat, kecskéket, teheneket, ökröket, lovakat stb.)! Clairvaux-ból igen jó minőségű tenyészállatok kerültek az európai piacokra, melyek szaporításra, igavonásra tökéletesen megfeleltek. Az életerős, szilaj és vad állatok képesek voltak nehéz hegyi utakon keresztül átvergődni. Ezeket a mezőgazdasági és állattenyésztési ismereteket a ciszterci szerzetesek mind tapasztalatból szerezték. Az állatokkal foglalkozó szerzetesek életük jó részét a jószág mellett töltötték, s mindig gondoskodtak arról, hogy legyen utódjuk, ezért igen fiatal fiúkat igyekeztek mindig maguk mellé venni, hogy azok minél több időt tölthessenek el ismeretszerzéssel, s felnőttkoruk kezdetén már készen álljanak a feladat előtt. Összességében a monostori birtokon mindig is jobb volt a helyzet, mint a világi birtokokon. A ciszterciek mindig oda csoportosították az adott állatfajt, ahol számára a hely megfelelő volt. Nem szorultak más segítségére és tilos is volt közös állattenyésztés, ezzel elkerülték, hogy a betegségek ide-oda vándoroljanak a vidékeken. A ló volt az egyik legfontosabb állat a monostorban. 1184-ben a vidékre megérkező testvérek már hoztak magukkal Trois Fontainesből lovakat, s a munkájukat azzal kezdték, hogy takarmányra valót gyűjtöttek nekik télre. Minden telepítő apátságnak lóra volt szüksége a gyors közlekedéshez, szállításhoz stb. majd aztán igavonáshoz is, melyekkel vásárokra mennek elsősorban. Nagy szerep jutott a hátaslónak is, például amikor sürgősen kapcsolatba kellett lépni egy másik monostorral, akkor az apát, vagy a testvérek lóra ültek és úgy mentek el. Más célra, ha csak az apátságon belül kellett menni valahová, nem lehetett lovat használni. Az 1295-ös nagykáptalan megengedte, hogy az apátok az ünnepi öltözetet, a kukullát levetve lóra ülve jöjjenek el oda. A munkástestvérek még akkor is gyalog mentek az apátságba, ha mondjuk útközben lovat vezettek. A lovakat nem volt szabadott díszes dolgokkal felruházni, s szabályozták a takarmányozásukat is. A másik monostorban megszálló ciszterciek csak három napig kaptak a vendéglátótól takarmányt, utána már teljesen maguknak kellett arról gondoskodni. A három nap alatt nem követelhetett több élelmet lovának a szerzetes, vagy az apát. A lovak különböző fajtája különféle munkákra szolgált. A hátasló és más könnyű ló könnyűszállításhoz kellett. A lovak száma az apátságban nem volt nagy, mert az ilyesmihez nem kellett sok ló. A nagykáptalan a lovak eladását is szabályozta. Egy csikót három és fél és négy és negyed éves kortól lehetett áruba bocsátani és nem lehetett letakarni nyereggel, vagy pokróccal, hogy a vevő lássa mit is vesz. Azon kívül csakis haszonállatként lehetett hasznosítani és eladni. A ciszterciektől szívesen vásároltak lovakat világi és egyházi birtokosok, amikért magas árat fizettek. A szentgotthárdi lótenyészetről 1350-ből találunk szűk említést, amiből lehet következtetni, hogy nagy volt mindez az apátságban, mert innen átvéve a községek maguk is tenyésztenek szükségleteikhez lovakat. Zsigmond király idején már nincs is tenyésztés a birtokon. A szarvasmarha tenyésztése nagyobb volt mind a lóé. Az ökör volt az igavonó és a tej nélkülözhetetlen élelmiszercikk volt a monostorban, mert a hús élvezete tilos volt. A tejből különböző tejtermékeket, mint vajat, kisrészt sajtot készítettek belőlük. A fejést a legelőn végeztek, asszonyi segítséget nem vehettek hozzá igénybe. Az ökörre mint igavonóerőre azért is szükség van, mert a szántók lejtős területen vannak többnyire, nehéz és kötött talajúak, ezért az ökör jobban tud ekét húzni mint egy ló. A földek nehezen járhatók, de közel vannak, amellé a hűvös éghajlat és a háromnyomásos rendszerből adódó munkatorlódás indokolttá tette az ökör használatát. A fajválasztásnál ezért a jó igavonókra helyeződött a hangsúly, ezért a letelepedést követően a jó adottságokkal rendelkező magyar ökröt kezdték használni, mivel látták, hogy a közeli magyar birtokosok birtokain jobban állnak, ha ezt az ökörfajtát használják. Az ökrök külterjes nevelésből kerültek ki, heti hat napot dolgoztak és éjjel mentek a legelőkre. Ilyenkor a béresek sorrend szerint virrasztottak mellettük, ilyenkor azok másnap nem álltak munkába, hanem kipihenték magukat. Ökörvásárlást a monostor nem engedélyezett, kizárólag csak öreg ökröket, s azt is bőrfeldolgozásra. A fölös ökröket gyakran kiadták használatra másoknak, de ez idővel kiváltotta a nagykáptalan nemtetszését. Az ökrök állománya azon adatokból feltételezhetően kielégítő lehetett. A vizenyős erdős terület kezdettől fogva alkalmas volt a sertéstartásra. Az erdőirtások annyira nem csökkentették le az erdők számát, ezért az apátsági birtok jó része még mindig erdőből állt, ahol akkoriban még egész tölgyesek és bükkösök feküdtek. A tölgyfa makk jó eledelül szolgált a disznóknak, így természeti adottságát tekintve az apátság birtoka nagyon megfelelt erre a célra. A sertéslegelők főleg erdőkben feküdtek, de tarlókon is legeltettek disznókat. A nagykáptalan szabályozta, hogy a sertések száma sosem lehet több mint amennyit az apátság képes eltartani, ennek megfelelően idegen területet erre igényelni tilos, de saját területet disznók számára legelőként másnak átengedhetett az apátság. A disznókat nem kellett estére hazahozni, s legeltetési körzetük is jóval nagyobb volt, mint a marháké, lovaké. Az éjszakát kellett nekik mindössze a szálláson tölteni. Az állatok ráadásul nem is igényeltek így olyan nagy lakhelyet, mint a többi és ezek a szállások is a legelőhelyhez igen közel feküdtek, egyszerűbb volt őket felépíteni. A közelség lehetővé tette, hogy nem kell a sertéseknek messze menniük, hogy a hizlaláshoz szükséges makkot megkeressék, mert a sok mozgás súlyvesztéssel járt volna. A makk kizárólag nyár után terem, ezért a makkoltatási időszak is őszi-téli hónapokra esik. Mikor az állatokat télen benntartottak vermeltek el etetésükre makkot, vagy malomhulladékot. Makkoltatással tartották a disznókat a falvak lakói is, s az apátság rendszabályozta, hol van mindegyik helységnek a maga területe. A hús tartósítását lehetővé tette a király által juttatott só. Húsfogyasztók elsődlegesen a jobbágyok, mert a szerzeteseknek ez tiltva volt. A fölösleges húsmennyiséget általában eladásra adták. A Vendvidéken a húskereskedelem az első világháború végéig igen jól jövedelmező volt, főleg Stájerországba szállítottak sertés-, vagy borjúhúst. A juhot részben azért tenyésztették, mert húsa ízletesebbnek bizonyult, mint a marháké vagy a sertéseké, másfelől a gyapja fontos ruhaanyagnak szolgált és jó bevételt jelentett, így minden monostor iparkodott legalább a maga szükségletének kielégítésére juhot tartani. A juhpásztoroknak is ugyanazok a szabályai voltak, mint a marhapásztoré. A juhokat évente kétszer nyírták ollóval, amit a nyíráskor mindig maguknál tartottak. Az eladásra szánt gyapjút mindig nyersen értékesítették. Gyakran az apátsági jobbágyok fontak belőlük fonalat és adták át az apátnak. A gyapjúeladást is szabályozta a nagykáptalan. 1181-ben egy évvel előre lehetett áruba bocsátani, 1278-ban már több évre előre le lehetett kötni, de csak annyit szabad felvenni minden évben, amennyit az a gyapjú ér. 1279-ben már mindez úgy módosult, hogy a gyapjú árából előre több évi összeget is fel lehet venni adósság törlesztése esetén. A halat böjti eledel gyanánt tenyésztették. A rengeteg patak és más víz lehetővé tette a halászatot, de különösen a Rába, de külön e célra alakítottak ki halastavakat és a lakosság előtt korlátozták a halak fogását, hogy valamiképp azok szabadon, nyugodtan szaporodjanak. Különösen folyókanyarulatokban leltek sok halra, amiket áradások esetére vesszőkerítéssel védtek a partomlásoktól, ezekből alakították ki a halászó helyeket. Csörötnek határában még a 19. században is említettek ilyen helyet. Halban és rákban bővelkedő patakok voltak egyebek között Szakonyfaluban is. A mesterséges halastavak tudták a legjobban biztosítani az állandó halmennyiséget. Szentgotthárdtól nem messze, valamint Magyarlak mellett állhatott apátsági tó. Utóbbi helyen egy rét sokáig a „Halastó” nevet viselte, ami a tó helyére enged következtetni. Kapcsolt birtokok közül Edelicsen lehetett még halastó. A gát- és medermaradványok adnak nagyjából képet egy ciszterci halastó kinézetéről. Legtöbbször patakmedret rekesztettek el gáttal és így torlaszolták fel a vizet. Ugyanazon patakon néha egész sor halastó volt egymás mellett. Máshelyen szélesebb völgyek tágas részein ástak medencét és folyóból, vagy patakból vezették bele a vizet, s esetenként füzessel biztosították a vízmosás ellen. A szentgotthárdi apátságban folytatott haltenyésztés azonban nem volt akkora méretű, mint a Csehországhoz közeli waldsasseni apátságban. Az egyéb állatok mellett találhatók szárnyas baromfiak is, Szentgotthárdon legtöbbször tyúk, liba és kappan. A másik kiemelendő a méhészet, melyhez kiváló helyet adtak a rétek és az erdők. Ebből nyerte az apátság a mézet és a viaszt. A méz a cukrot helyettesítette és a mézsör előállításához volt hasznos alapanyag. A viaszból világító eszközöket, gyertyákat készítettek, melyek az istentiszteleteknél is fontos eszközként szolgáltak. A méhesek általában a monostor mellett, vagy az erdőben voltak. Napjainkban is még él a Vendvidéken és az Őrségben hagyománya ennek a foglalkozásnak, Néhány méhész még a 2000-es években is folytatott kasos méhészkedést. A Vendvidéken az utolsó kasos méhes tulajdonosa Holecz Jenő volt Apátistvánfalván, ő 2011-ben hunyt el. Összefoglalásként megállapítható, hogy az állattenyésztés minden ágát űzték a ciszterci szerzetesek Szentgotthárdon. Ez volt az a tér, ahonnét sok anyagi eszközt merítettek gazdasági üzemeik önállósítására. Az állattenyésztés igavonó-erőt, nyersanyagot és élelmiszert adott, amelyek olyan jelentős tételek, hogy a ciszterciek az állattartást egy sorba helyezték a földműveléssel. A mintagazdaság kiépülése nagyon jótékony hatást gyakorolt a környező vidékek gazdaságára is. #### Erdőgazdálkodás, szőlőművelés és mesterségek Az erdeikre a ciszterciek nem úgy tekintettek, mint gazdálkodás előmozdítójára, hanem gátjára, mert a szántók és rétek kialakítását fáradságos munka árán oldották meg. Ezek az erdők gyakorlatilag háborítatlanok voltak, a gyepűelvét ugyanis sokáig nem hasznosították semmire, így az erdők teljesen természetesen alakultak, ami annál jobban megnehezítette az irtást. Noha az erdőirtás nem dicséretes munka, de a cisztercieknek megvolt ehhez a maguk szakértelme, nem pusztították úgy az erdősséget, hogy az teljesen eltűnjön. Nagy szakértelemről tanúskodik az, ahogyan megválasztották az irtásra szánt részt, mert nem mindegy hol alakítanak ki termőföldet. A kiváló erdőterületeket meghagyták és oltalmazták. Az erdők mindig jelentős szerepet töltöttek be a ciszterci gazdasági életben és nagyon megbecsülték őket a szerzetesek. A fát építőanyagként használták, az ideiglenes monostorépület is fából készült, de a későbbi kőépületek fedőanyaga is fa volt. Ezenkívül más egyéb építéseknél, kerítések, gátak emelésénél, s tűzifaként is egyaránt bevált. Az erdőkben legeltették a jószágot, s nem kizárólag a disznókat makkoltatták. Idővel sajnos nagy teret kezdett hódítani a fenyő és más fafélék, amelyek kiszorították a tölgyeket, ezért a makkoltatás korlátozottá vált. A másik fontos szerep a csererdőknek jutott, ahonnét cserzőanyagot nyertek a tímárműhelyek, s a gubacs is jó bevételi forrás volt a 18. században. Kovácsműhelyek részére szenet is égettek és a 18. században kocsikenőcsöt állítottak elő az erdőkben. Vadászatot nagyon korlátozott módon folytathatott az apátság, a szerzeteseknek mindez tilos volt, s a munkástestvérek is keveset végezhették. Vadászatot inkább világi előkelők számára rendeztek itt. Külön erdővédelmi intézkedéseket is hoztak a ciszterciek. Az erdők határait pontosan megszabták és őrizték. 1410-ben az apátság perre kelt Egervári Istvánnal, aki jogtalanul vágatott fát Boldogasszonyfán. Az apátok megszabták a jobbágyok makkoltatási és fajzási jogait is, valamint merre vághatnak fákat. A kivágásra ítélt fákat jó előre megválogatták, s a szép, egészséges fákat igyekeztek meghagyni. A favágásokat a téli időszakban tartották, ilyenkor a mezei munkát végző szerzetesek és munkástestvérek egész napokat töltenek a rengetegben, ahol ebédet is főznek maguknak. Bár nagy erdei területeket hasznosítottak a szerzetesek, de továbbra is óriási kiterjedésű erdők maradtak a birtokon. A legnagyobbak között voltak a gárdonyfalvai, kethelyi és magyarlaki erdők. A szerzetesek bortermelést is folytattak részben a miseborok előállítására, másrészt kereskedelemre. Bár a szőlőművelés az apátságban általánosan elterjedt, mégsem találunk róla részletes intézkedéseket. Szentgotthárdon a szőlőművelés meghonosodása egyidős az apátsággal. Imre király már 1198-as adománylevelében már említés van szőlőkről. Lőrinc ispán Almásra adott hét szőlőtőkét, Dénes kettőt, Hencse egyet, valamint vétele útján további ötöt szereztek. Szentkútnál, a németújvári körzetben a győri püspöktől kaptak egy szőlőt kápolnával együtt, de itt is vásároltak másoktól szőlőtőket. A szőlőművelést azonban még nem folytathatták a ciszterciek a törzsbirtokon olyan nagyban, mert az éghajlati viszonyok sem olyan kedvezőek egy ilyen munka végzésére, ezért inkább a távolabb eső, melegebb helyeken zajlott ez erőteljesen, mert ott melegebb volt az idő. Az apátsági szőlők mindkét területen egységes, összefüggő részen feküdtek. Franciaországból is hoztak magukkal nemes, kipróbált szőlőfajokat, hogy meghonosítsák a Vendvidéken és a többi birtokon is. Ezeket az új szőlőket olyan helyen is megpróbálták meghonosítani, ahol eddig ismeretlenek voltak, vagy a kevésbé nemes fajták nem jól termettek. Szentgotthárdon erre a célra a Rába és a Lapincs által közrefogott területre ültettek ilyen szőlőket, de a kezdeti nehézségek miatt később indult be a termelés. A bor előállítása az egész középkoron át tart. Az almási szőlőt a 14. század végén a szerzetesek bérbe adták. A bor nagy részét eladták és csak keveset fogyasztottak belőle. A borról egymás között nem beszélhettek a szerzetesek, még akkor sem, ha ők művelték a szőlőt. A bor eladását megkönnyítette, hogy a monostoroknak rendszerint módjukban volt a legjobb borokat árusítani, így nem volt szükséges azokat cégérezni. A bort 1182-től már kimérésben árusíthatták a ciszterciek a monostoron, vagy majoron kívül, amit a rendtagok nem végezhettek, csak a 13. század közepétől és csak akkor is olyan emberrel, aki vállalni tudta az ez irányú felelősséget. Magyarországon egyébként a legnagyobb bortermelő ciszterci apátság a cikádori, azaz az első monostor. Sajnos nem mindenki nézte jó szemmel a szerzetesek ilyenformájú gyarapodását. Kalán pécsi püspök 1213-ban III. Ince pápánál panasszal élt, hogy a szerzetesek megfosztják őt a bor után járó tizedtől. A szőlőműveléshez szorosan kapcsolódik a gyümölcstermesztés is, ami kisebb-nagyobb mértékben minden ciszterci apátságban megtalálható. A termelésből nyert nyersanyagok feldolgozására különböző műhelyekre volt szükség, melyek a ciszterci apátság „gyárai” voltak. A műhelyek elhelyezésénél ügyeltek arra, hogy víz közelében legyen. Szentgotthárd elég közel feküdt a Rábához, ezért a hajtóerőt igénylő műhelyek sorban egymás mellett álltak. Ha nem volt közel a víz, akkor csatornaásással próbálták a monostor közelébe hozni. Műhelyekben szerzetesek és munkástestvérek dolgoztak pontos szabályok és beosztások szerint. A műhelyeknek megvolt a maga vezetője, aki ellenőrzött és megszabta a munka menetét. Munka közben a vezető kivételével mindenkinek tilos volt beszélni. A műhelymunkát azonban csak télen végezték, ami fűtetlen volt és nagy megpróbáltatást jelentett, mivel itt keveset mozogtak az emberek, ezért sokat fagyoskodtak. A kőfaragók és kőművesek voltak az első mesteremberek az apátságban az alapításkor, akik az apátságot felépítették. Számos szerzetes űzte ez a mesterséget, olyan magas színvonalon, hogy más országokba is elhívták őket. Ugyancsak a kezdetekben jelentek meg az építkezéseknél a famunkások, az ácsok, fafaragók, akik állványozásnál és tetőfedésnél dolgoztak, de ők készítették az első gazdasági épületeket is. Egyszemélyben lehettek akár kőművesek is, sőt szobrászként is dolgoztak. A nyersanyagot maguk állították elő, többek között meszet és téglát is égettek. A monostor téglaégetője a 16. században is állt és 18. században már téglaárusítással is foglalkoznak. A templom építésénél dolgoztak üvegfestők is. Noha a díszítettséget eleinte a szerzetes rend nem fogadta el és tiltotta, de a színes üveg szépsége miatt mégis kaptak ilyen díszítettséget a monostorok, bár inkább szürkefestés révén, később azonban a nagykáptalan engedélyezett más színeket is. Az élelmiszertermelés foglalkoztatta a legtöbb embert az apátságban. A malmok közül a legnagyobb az apátság mellett volt, amelyhez csatornából vezették a vizet, amely a jobb partból ágazott ki a térképek tanúsága szerint és a malmot elhagyva rövid úton visszatért a folyóba. A patakok is megfelelőek lehettek a malomépítésre, a vizüket felduzzasztották és azzal forgatták aztán a kereket. Mivel ezeknek még nem volt olyan teljesítményük, ezért szükség volt több malomra is. A két csörötneki malomba az apátság keleti feléből jártak őröltetni a falvak, míg a nyugatiak szentgotthárdiba. A törzsbirtokon kívül álltak malmok másutt is, Vasváron kettő, Győrváron egy, Boldogasszonyfán egy. Ez utóbbi kiváló malmok között szerepel, mert az itt haladó Sár folyó igen alkalmasnak bizonyult a malom üzemeltetésére. Oklevelek szerint a malmok építésmódja igen sok előnnyel járt. A malmok nem folyó mellett (leszámítva egy-kettőt) épültek, hanem csatornával vezették hozzá a vizet, így áradás nem pusztíthatta el azt. A csatorna kiágazásánál épült gát pedig szabályozta a vízállást. Hátránya, hogy a gáttal a folyó vizét száraz időben is csatornába tudták szorítani, de a lejjebbi szakaszon álló malmok így nem kaptak vizet. A malmok még további konfliktusokat is eredményeztek, mert ilyen típusú elhelyezéssel a vidék gabonaőrlését monopolizálni lehetett. A malom ezenkívül még akár bérben volt, akár nem így is, úgy is nagy hasznot hozott a cisztercieknek, mert minden jobbágynak kötelező volt földesura malmában őröltetni és az őrölt liszt után vámot szedtek. A malmokban főleg zab- és rozslisztet őröltek, kis mennyiségben búzalisztet. A liszt feldolgozásához pékműhelyek is rendelkezésre álltak. Főleg rozskenyeret sütöttek, de a munkástestvérek kenyerébe kevertek még zablisztet is. Búzából általában ünnepnapokra sütöttek egy zsömléhez hasonló nagy cipót. A pékek műhelyeit rendszerint a monostor mellett építették olyan nagyra, hogy a környék majorjait és falvait is ellássa. Kenyeret nem árusíthattak, sem pénzért, sem lisztért, vagy gabonáért. Itt is akár a malmokban munkástestvérek működtek. Beszélni itt csak az ajtóban félreállva beszélhettek a pékmesterrel. Jelentős még a sajt- és a sörgyártás is. A ruhákat takácsok állítják elő a juhoktól nyert gyapjúból, kismértékben kendert is dolgoztak fel. Ők beszélgethettek egymással, főleg ha az idősebb a fiatalabbat tanította. Az ún. csapók-nál akkora volt a zaj, hogy ők a kallómalomban is beszélhettek teljesen szabadon mesterükkel. A kész szövetet aztán a szabók dolgozták fel, akik kész ruhákat, ingeket és takarókat adtak eladásra. A lábbeliket a lábbelikészítők és a tímárok készítették. A tímár feladata volt a nyersanyag feldolgozása. Tenyészetből kikerült nyersbőröket, vagy vásárolt bőröket dolgoztak fel. A cserzett bőrt eladni tilos volt, csakis saját szükségletre használták fel. A készbőrt a lábbelikészítők dolgozták fel. Sok is volt a munkájuk, mert a lábbelik a sok, fáradságos munka után odalettek. Általában bőrcipőket (caliga), papucsokat (sotulares), valamint egy csizmaszerű lábbelit (bota) készítettek. Új csizmát nem viselhettek a szerzetesek, de viseltes csizmákat adott a részükre az apát. Dolgoztak még bognárok és kovácsok is az apátságban. A kovácsok számára gyakran több műhely volt egy-egy apátságban. Készítettek még finomabb vasmunkákat is, például kulcsokat, rácsokat stb. Ők teljesen fel voltak oldva a csendrendelet alól, a számukra kijelölt helyen mindig beszélgethettek, mert munkájuk révén aligha lehetett csendet tartani. Ők viseltek az egész monostorban egyedül inget. Műhelymunkák nem mentek keresztül olyan fejlődési folyamaton, mint a többi szakma az apátságban és az egész középkoron át ugyanazon elv szerint haladtak. #### Az apátság pénzügyei A ciszterci gazdaság fejlődése a pénzgazdálkodással vette kezdetét. Az apátok törekedtek arra, hogy a költségeket minimalizálják, és az éves nyereséget növeljék. Bevételi forrásként első helyen a termelt cikkek jöhettek szóba. A termelés az első időkben azonban még arra szolgált, hogy saját szükségleteiket kielégítsék, s a nagykáptalan is csak úgymond megtűrte a szerzetesek vásározását, amely bár nem egészen szerzeteshez illő dolog volt, de a nagykáptalan is tudta, hogy elkerülhetetlen. Az apátság általában feldolgozatlan vasat és nyersbőrt vásárolt a bevételi forrásokból. Az eladásra másrészről azért is szükség volt, mert a termelt mennyiség túllépte annak a határát, amennyit az apátság fel tudott használni. Elsősorban mezőgazdasági termékeket és műhelyekben előállított dolgokat vittek piacra. Értékesítettek nagy mennyiségben halat, lovat, sajtot, húst, gyapjút, lábbeliket, faedényeket stb. Nagy volt ezekre a kereslet, ugyanis kivételes minőségűnek bizonyultak, és a megbízhatóságuk is jó volt. Habár olykor kis áron adták termékeiket, a kereslet olyan nagy volt, hogy az apátságnak jó bevételt hozott. Ráadásul minden monostor vásárpénz-mentességet élvezett Magyarországon. Az eladásnak is megvoltak a szabályai: eladni maximum csak akkora távolságra mehettek más vidékekre, amely négynapi járóföldnél nincs messzebb. Ezt a helyet előzőleg a rendtagok meglátogathatták, hogy felmérjék milyen lehetőségeik akadhatnak ott. Az útra pedig egyszerre legalább két szerzetes, és esetleg egy munkástestvér mehetett. Az útiköltség teljesen rájuk volt bízva. Kizárólag olyasmit adhattak el, ami az apátságból került ki, és mindennemű üzérkedés tilos volt, különösen viszonteladásra szánt termékekkel. Olyasmit, aminek a vétel után az apátság birtokában megnövekedett az ára, el lehetett adni. Három napnál tovább tilos volt időzni a vásáron. A szentgotthárdi apátságot ugyan csak a keleti határáig érintette a közeli Buda-Fehérvár-Vasvár-Muraszombat kereskedelmi útvonal, de az apátság által el lehetett érni a Rába-völgyi úton más kereskedelmi útvonalakat, s rövidesen kialakult a Vasvár és Graz közötti út is, ami áthaladt Szentgotthárdon. Szentgotthárdon a vásárokról szerzett jövedelem hosszú ideig az apátot illette, Robert Leeb ezt végül átengedte a szentgotthárdiaknak. Jelentős jövedelemforrás származott a sókezelés hasznából. A só forgalomba hozatalába már Szentgotthárd a keletkezésekor bekapcsolódott, a király által nyújtott sókockák révén a só forgalomba hozatalára is jogot nyert az apátság, mely jelentős jövedelmet hozott, és ezt a jogot II. András is megerősítette. A sóból származó évi jövedelme az apátságnak 250 márka volt. Jövedelemforrás volt egyebek között még a bérlet is. A monostorok a nem törzsbirtokhoz tartozó ingatlanokat nem tudták kezelni, ezért azok egyes darabjait bérbe adták a szerzetesek, s így a saját kezeléssel járó költségek nem őket terhelték. A bérbeadásokra a 14. század második felében került sor a távoli birtokokon. A bérbeadások nem véletlenül történtek ekkor. Az apátságban ugyanis pénzügyi problémák léptek fel. Az apátság folytatott birtokeladást is, amelyhez viszont különböző hozzájárulások szükségeltettek, ellenkező esetben komoly büntetést vontak a kihágások maguk után, azt, hogy az apát és a jogtalan birtokeladásban érintett tagok állásukat vesztették. Az apátság a jobbágyi szolgálmányok mellett vámokat is szedett, ezzel is újabb pénzforrásra téve szert. A szentgotthárdi apátságban vámszedő helyek voltak Farkasfalva mellett (itt a Kanizsa felől jövőket vámoltatták), valamint Jánosfalva és Erecsnye mellett, amely a Stájerország felől érkezőket érintette. További jövedelmet jelentettek a zálogok is. Adatok hiányában nehéz megállapítani, hogy a szentgotthárdi apátságnak mennyi lehetett az éves jövedelme, de a töredékekből annyi bizonyos, hogy Szentgotthárd is azok közé az apátságok közé tartozott, amelyeknek a legnagyobb volt a jövedelme. ### A hanyatlás Szentgotthárdi helytörténeti vélemények szerint a bukás magvát már az elvetette, hogy a ciszterciek lecserélték Dobraföldét a sokkalta kisebb Győrvárra, ezzel az eredeti terület csak fele került ki a fennhatóságuk alól és ez hosszabb távon eredményezte a hanyatlást. #### Jobbágyforrongás A szerzetes- és munkástestvérek számának csökkenésével az apátok egyre jobban bevonták a munkába jobbágyaikat. A jobbágyok munkaerejét megbecsülték az apátok, de idővel az apátság vezetői közé olyanok jutottak be, akik áthágták a szabályokat, és szabálytalanságokat, olykor törvénytelenségeket követtek el. A parasztok úgy érezték az egyenlő bánásmód után, hogy nekik is beleszólásuk van a szinte már „önálló állam”-nak számító apátság alakulásába. Érzékenyen érinthette őket tehát, hogy az apátok nem tartották magukat a szabályokhoz, továbbá ilyen kétes ügyek mellett az adót akarták emelni. Az adóemelés azonban elkerülhetetlen volt, mert az apátságnak anyagi gondjai támadtak, ami miatt más, korábban elvetett intézkedésekhez kellett, hogy nyúljon. Ez viszont olyan időben következett be, amikor a szabálytalanságok miatt nem vetült éppen jó fény az apátságra. 1350-ben I. Lajos régenseként Łokietek Erzsébet kormányozta az országot, amikor a szentgotthárdi apátság szlovén és magyar jobbágyai részéről feljelentés érkezett Péter apát ellen. A vádlók Kalindicsfalva, Istvánfalva, Rákos és Zsidófalva lakói voltak, akik azzal vádolták az apátságot, hogy annak adószedői erőszakot tettek a lakosságon, mert megemelt adóikat nem akarták befizetni. Az adószedők többek között idegen katonaságot is ráuszítottak a jobbágyokra, akiknek részben ellenálltak. Az összecsapás halálos áldozatot és jelentős anyagi kárt követelt. A vádlókhoz Szakonyfalva is csatlakozott, akiktől németek és magyarok hajtottak el jószágot. Hasonló esetek történtek több más községben is és az eset már szinte pattanásig feszült, olyannyira, hogy az komolyabb ellenálláshoz vezetett volna. Az elsődleges vizsgálatok az apát vétkességét állapították meg. De Péter apát hamarosan vádlóként lépett fel, és később koholmányoknak minősítették a parasztok vádjait. Péter maga gyanúsította meg a parasztokat gyilkossággal. Szerinte a rákosiak a testvérét ölték meg, őt pedig fegyveresen bezavarták a sekrestyébe, és ott ostromolták. A vád igaz lehet, mert már annyira kiéleződött a helyzet, hogy a jobbágyok rátámadtak a monostorra is. Az egész úgy végződött, hogy perre idézték az apátság jobbágyait, de azok nem jelentek meg, ami egyet jelentett e bírák előtt, hogy hazudtak, tehát ők a bűnösök. Azonban valószínű, hogy a jobbágyokat senki nem értesítette a per kitűzött időpontjáról, és azok ennek ismeretének hiányában nem tudtak megjelenni. Az esetnek ma is homályos a legtöbb pontja. Hozzá kell tenni, hogy Péter apátnak nem ez volt az egyetlen ügye, mert 1354-ben már azzal vádolták, hogy bort szállító jobbágyokat raboltatott ki. Az apátságnak a „nép ellen elkövetett bűneit” igyekeztek minél jobban túlhangsúlyozni a helyi marxista szellemű történetírók. Ugyan a szocialista rendszer már felbomlott, de pontosan nem lehet ma sem megállapítani, voltaképp mi is történt akkor. Annyi bizonyos, hogy ez már a vég kezdetét jelentette. #### Gazdasági problémák A 14. században egyre több bérletet és zálogot adott ki a szerzetesrend, mert a gazdaság már nem hozott annyi jövedelmet, mint korábban. 1373-ban Széchy Miklósnak adták Battyán és Olaszka falvakat, aki később az apátság kegyura lett. Battyánt aztán 1381-ben Mesteri Jánosnak és Simonyi Péternek juttatják. Mindkét esetben a bérletösszeg nyolc dénár volt. Hanem amikor Szentivánt és Sárt adták Víri Imre és Péter bérletébe, azok kifosztották a jobbágyokat. Bár István apát próbálta a károsultakat kárpótolni, de az erre való pénzt elég nehezen teremtették elő. Almást a kapornaki apátságnak juttatták tíz évre 100 bécsi dénárért. Almást a bérlet lejárta után a Kanizsaiak váltották meg öt márkáért. A szintén Zala vármegyei Edelicset Falkosi Miklósnak adták zálogba hatvan dénárért. Az 1350-es években a pápaság jövedelembevallást kért a ciszterciektől, miután külön pápai tizedet fizettek az apátságok a szentföldi célokra. Ekkor Szentgotthárdnak csak 40 márka volt az évi jövedelme, de a tizedszedő jelentése szerint ez ennek a négyszerese volt 56 garasban számítva. A bérösszegek 1381-ben 68 magyar és 100 bécsi dénárt tettek ki, 1359-ben már öt márkát. 1490-ben ráadásul az apátság javait kezelő Székely Jakab nem hagyta behajtani az adót, és így az apátság 190 forinttal maradt adós, s a zalai birtokokon 67 forint hátralék volt. Amikor Széchy Székelytől átvette az apátság javait, évi 60 forintot fizetett érte, ami jelentősen kisebb bérösszeg volt a szokásosnál. Simon apát jónak látta, ha az elődje által kieszközölt bérbeadásokat megszünteti, és ismét apátsági kezelésbe veszi az átadott földeket. A jobbágyok egyre több munkát végeztek, miután az apátság tagjainak száma csökkent. Ugyanakkor az 1350. évi megmozdulást követően nagyon visszaesett a termelés, ezért is volt annyira kevés a jövedelme az apátnak. Egyes apátok tisztességtelen üzelmei is rontottak az apátság presztízsén, a megrendült bizalom pedig szintén rossz hatással volt a gazdaságra. #### Jogi problémák A gazdasági problémákkal együtt jogi problémák is felmerültek. 1345-ben az apátságnak Lajos király előtt igazolnia kellett kiváltságait, amit a király megerősített, de újabb igazolást kellett tenni az apátnak 1355-ben is. Egyre több peres ügye is akadt az apátságnak a 14. században. A perlekedések egyrészt az apátok által elkövetett jogtalanságokból adódtak, de sokan szándékosan borsot próbáltak törni a szerzetesek orra alá. Egervári Mihály 1354-ben panaszt emelt a vármegye előtt, hogy Péter apát hogyan károsította meg őt: 1353 karácsonyán az apát elrabolt egy jobbágyot, tönkretette malma gátját, a vizet elvezette belőle. Az apátság filiájába tartozó pornói monostor egyik zalai birtokán is konfliktus támadt. Német János udvari vitéz a ciszterciek birtokában álló Bezeréd szomszédságában kapott egy falut, a bezerédi földből a birtokjárói akartak uruknak egy darabot szakítani, Péter apát a királynál hevesen tiltakozott. 1354-ben került sor az ügy tárgyalására, de a végkimenetele nem ismert. Az egyre sűrűsödő perek az apátság nehéz jogi helyzetére engednek következtetni, s a ciszterciek már nagyon nehezen tudták szilárdan kézben tartani birtokaikat. ### A kegyurak kora #### A Széchyek A Széchy család kezére Luxemburgi Zsigmond királysága alatt jutott az apátság. Egész addig a legfőbb kegyura Szentgotthárdnak a király volt, aki valamelyik hívének adományozott birtokot, rendszerint szolgálat fejében, ebbe az adományozásba beletartozhatott akár egyházi kézben levő birtok is. 1391. december 19-én A Széchyek közül János, Ferenc, Miklós és Péter kezébe került a szentgotthárdi apátság, akik Széchy Miklós nádor fiai voltak. A Széchy-fiak előtt nagy vagyonszerzési lehetőség nyílt meg, mert felmérték mekkora lehetőségeket tartogat számukra az apátság, ezért kérték Zsigmondtól, hogy rájuk ruházza át mindezt. De az apátság nem örült annak, hogy a király helyett egy világi főúr kezébe kerülnek. István apát pontosan tudta, hogy egy ilyen úrtól nem sok jót lehet várni. Miután a monostor kikerült a királyi hatóság alól, megszűnt királyi egyház lenni, de István megpróbálta kegyúri változást megakadályozni. Amikor 1392. január 30-án megjelentek Szentgotthárdon Damassa királyi ember és a vasvári kannonok, hogy az új kegyurat beiktassák, a szerzetesi testület egyhangúlag nemet mondott, de a beiktatást nem lehetett megakadályozni, legfeljebb csak késleltetni. Egy hosszadalmas pereskedés következett, ami december 29-i királyi paranccsal zárult, amellyel 1393. március 12-én foganatosították a beiktatást. A Széchyek valószínűleg közbenjártak IX. Bonifácnál is, hogy mondassa le Istvánt, s helyébe Pál szerzetestestvért helyezze, aki nem volt ellenzője a kegyúr-váltásnak. Bonifác 1400. november 13-án megerősítette a Széchyek jogát az apátságra, ugyancsak Zsigmond másodjára is jóváhagyta ezt 1406-ban. 1429-ben még mindig több Széchy-fi birtokolta az apátságot, ekkor Széchy Lukács fiai, János és Lukács, 1439-ben Széchy Miklós leszármazottjai, Tamás, János és Miklós, akik zalai főispánok voltak, valamint másik testvérük Szécsi Dénes esztergomi érsek. Idővel csak Miklós rendelkezett az apátság felett, miután testvérei meghaltak. Pál apát állandó pereskedései eredménytelenek voltak, és a jogi lehetőségek kimerültek, amikor Zsigmond Károly Róbert adománylevelét erősítette meg 1402-ben. 1448. május 28-án a Szentgotthárd feletti atyaapáti jogokat átruházzák Trois Fontaines helyett a reini apátságra (Ausztria). Abban bíztak, hogy egy közelebbi apátság eredményesebben tudja védeni Szentgotthárdot, mint a távoli francia. 1471-ben bizonyos Szlavóniai Imre, aki állítólag rendtag volt, megpróbálta magának megszerezni az apátságot, Széchy Miklóst pedig kitúrni. Kihasználta azt, hogy Széchynek bizonyos joga volt az apátválasztást illetően és a vasvári káptalan előtt Szlavóniai azzal a hazugsággal állt elő, hogy őt Széchy minden ok nélkül megfosztotta az apáti rangtól, valamint ki is fosztotta és meg is verte, de valószínűleg soha nem is volt apát. Az ügy bíróság elé került, de az ítélethirdetés előtt Szlavóniai az esztergomi érsekhez járult, akit szintén meggyőzött a maga igazáról. Az érsek elrendelte Széchy kiátkozását és Szlavóniai visszahelyezését. A Széchyek viszont a bizonyítékok előteremtésére perhalasztást kaptak, de Szlavóniainak sikerült felültetnie a bírót is, aki a halasztást visszavonta. A pert végül a Szentszék döntötte el Szlavóniai javára. Széchy perújítást kért II. Pál pápától, aki új bíróságot állított fel, amely végül megfosztotta Szlavóniait az apátságtól és helyébe Györgyöt ültette. ##### Mátyás király feltámasztja az apátságot A ciszterci monostorok Mátyás király korára kipusztulófélben voltak Magyarországon, de Mátyás segítségükre sietett. Mátyás megpróbálta a kegyuraktól visszavenni királyi fennhatóság alá az apátságokat. Az e célra kijelölt bizottság tanácsadója Márton szentgotthárdi apát lett. Az apátság rövid időre visszaszerezte idegen kézben levő birtokait, bár Mártont követően rövid időre ismét kegyúr kezére jutott. 1480-tól ismét szabad lett az apátság, és újjáépítő munkába kezdett kilenc rendtaggal Scholl Henrik német származású apát idején, aki ekkor már másodszor töltötte be ezt a tisztséget. Széchy nem nyugodott bele az apátság elvesztésébe, de Mátyás megakadályozta, hogy újra érvényesítse jogát. Széchy sokáig feszítette a húrt, míg Mátyás türelme végleg elfogyott, és megfenyegette, amennyiben továbbra is gáncsoskodik, akkor teljes vagyonelkobzásra és kegyvesztettségre számíthat. A birtokot a szerzetesek rendbe tették, Scholl kilencévi apátsága alatt végig élvezte Mátyás király bizalmát. 1489. október 13-án az apátválasztás jogát Mátyás a pilisi monostornak adta. Ekkor megint vizsgálatot rendeltek Franciaországban a rendezetlen viszonyok miatt, s ismét kegyúr rendelkezett az apátság felett. #### A kegyurak garázdálkodásai A Széchyek az apátságot pusztán pénzszerzési lehetőségnek tekintették, ezért igyekeztek minél többet kisajtolni a birtokból. Bár az első évtizedekben még nem volt túlságosan rossz az apátság helyzete, a megváltozott körülmények miatt a sok fáradsággal felépült gazdaság pusztulásnak indult. Tönkrementek a gazdasági felszerelések és a monostor is, aminek tetőzete mutatta a legsilányabb állapotot. A Széchyek a jobbágyfalvakban helyezték el lovaikat, ahol a plébánosoknak kellett az állatokat etetniük. Az apátságnak kevés volt a lakója, emiatt a műhelyekbe alig jutott ember, s a termelés lelassult. Nem törődtek a malmokkal sem, amelyek lassú romlásra lettek így ítélve. A földeken is jobbára jobbágyok dolgoztak. Az apátságnak kevés volt a jövedelme, de az adóterhek magasak voltak. A legsúlyosabb a helyzet Széchy Tamás idején volt. Bár 1490 után a birtokon kőre-járó malmot és szőlőt telepített, de ezzel csak szaporítani akarta azt a jövedelmet, ami az ő kezébe folyt be. Magas áron kimérette a borokat, rossz minőségű lisztet osztott ki a jobbágyok között, és kétszeres árat szedett be tőlük. Minden alkalmat megragadott, hogy minél nagyobb jövedelmet szerezzen, és több rendtagot, papot koholt vádak alapján börtönbe juttatott. A tűrhetetlen helyzet miatt sok szerzetes elmenekült Szentgotthárdról. A jobbágyokat erőszakkal elhurcolták más birtokokra, például Felsőlendvára és Dobrára. A kegyúr más birtokokra rablókirándulásokra járt, és kényszerítette az embereket, hogy ezekben rablásokban ők is vegyenek részt. Jogosulatlan adóemeléseket, bírságokat szabtak ki, vagy kölcsön címén szedtek be óriási összegeket. A Széchyek alatt a birtok egészen tönkrement, a jobbágyok nem kísérelhettek meg komolyabb ellenállást, mert Széchy keményen büntetett. Azért erre a korra esik a legsúlyosabb kegyúri hatalmaskodás, mert ekkor Jagellók uralkodtak Magyarországon. II. Ulászló kifejezetten tehetetlen, hozzáértéssel nem rendelkező uralkodó volt, emiatt az főurak hatalma megnövekedett a királyi tekintéllyel szemben, és a jobbágyaikkal kényük-kedvük szerint azt tettek, amit csak akartak. A jobbágyok nem menekülhettek el, főleg azután, hogy az 1514-es parasztháborút követően röghöz kötötték a parasztokat, azaz megfosztották szabad költözködési joguktól. A Széchyek önkényuralma 1528-ig tartott. #### A kegyurak korának vége A Széchyek nem sokáig nyomhatták el a szerzeteseket, valamint az apátság szlovén-magyar népét. 1526-ban a mohácsi ütközetben Széchy Tamás – aki ekkor vasi főispán volt – eltűnt. Fia, István csak két évig nyomta el az apátságot, mert I. Ferdinánd elvette tőle azt és Serédi Gáspárnak adta. Széchy még egy ideig görcsösködött a birtok mellett, mire Serédi beperelte a visszaélések miatt. Széchy hiába hivatkozott a Zsigmond-féle adománylevélre, a törvénytelenségek és amiatt, hogy királytól kinevezett apátot nem fogadta be, minden jogát elvesztette az apátság felett. Széchynek húsz évre visszamenőleg kellett visszafizetnie az apátságtól felvett jövedelmet. Ez évi kétezer forint volt, mely így összesen 40 000 forintot jelentett. Ezzel véget ért a Széchyek hosszú uralma Szentgotthárdon. Ekkor a monostorról úgy beszélnek az írásos források, hogy a Széchyek vára (castelleni domini Thomas Zechy in castello Sancti Gothardi). Serédy is folytatta az erődítési munkálatokat a várban, s 1556-ra már vizesárok vette körül a várat. 1556-ban a Széchyek még mindig nem nyugodtak abba bele, hogy elvesztették az apátságot. Ekkor Széchy Margit katonai erővel kergette el az utolsó apátot. Az ügyből per lett a család és a reini apátság között. 1565. december 1-jén született ítélet az ügyben, s I. Miksa kiadott oklevélben szentesítette a fennálló állapotot. Húszezer magyar forintért tizenkét évre zálogba adta a Széchyknek a várat, fegyvereivel együtt. Kikötés csupán annyi volt, hogy saját költségen kellett miséket tartani, érintetlenül kellett hagyni az egyházi épületeket, a többi erődítményt pedig jó karban kellett tartaniuk, más jogok megsértése nélkül. A kegyúri jog megerősítésére nem került sor, és 1577-re a Széchyek végleg búcsút mondhattak Szentgotthárdnak. ### Az apátság megsemmisülése A török terjeszkedés is indokolttá tette Szentgotthárd megerősítését. Szentgotthárd maga is részt vállalt a török elleni védekezésben, s ez mellékessé tette már azt a kérdést, hogy a ciszterciek teljesen visszanyerik-e jogukat itt. Nemcsak a török háború jelentett fenyegetést, hanem a reformáció egyre fokozottabb terjedése is. A környéken több földesúr tért át a protestáns hitre. Szentgotthárd szomszédságában, a dobrai uradalomban megtörtént az evangélikus vallás bevezetése. Közvetve a területet érte is török támadás 1593-ban, akkor elpusztult Alsófarkasfa, s további kisebb török portyázó csapatok is megjelentek. Kanizsa 1600-as elfoglalása után már csak idő kérdése volt, mikor tör nagyobb oszmán sereg Szentgotthárd ellen. Az első támadás azonban mégis nyugatról jött. 1604-ben stájer csapatok és spanyol zsoldosok foglalták el az apátságot Wolfgang von Tieffenbach vezetésével. Tieffenbach támaszpontként akarta felhasználni Bocskai István felkelésével szemben az apátságot. 1605-ben Némethy Gergely hajdú-tatár csapata stájerországi portyázásról tért vissza, és Szentgotthárd közelében járt. Tieffenbach ekkor elrendelte a vár kiürítését és aláaknázta. A robbanás a földdel tette egyenlővé a monostort és Szentgotthárdot is lángba borította. A vár pusztulását követően a törökök, némelykor a rácok is egyre beljebb merészkedtek a területen, és sorra hódolásra késztették a falvakat. Első lépésben megtámadták az adott községet, pár embert megöltek, néhányat elhurcoltak és utána követelték az adózást. A falvak félve a további török támadásoktól, megtették mindezt. A szentgotthárdi csatában a tatár és oszmán lovasok felperzselték a vidéket, ehhez hasonló pusztítást a vidék egészen a második világháborúig nem szenvedett el. Ugyanakkor a keresztény hadsereg német, francia és osztrák erői is követtek el rablásokat, de számolniuk kellett a környék lakosságának ellenállásával. 1664 után már nyugodtabb időszak következett Szentgotthárdra és vidékére, de a törököknek még 1690-ig adót fizettek. 1677-ben Széchényi György kalocsai érsek, Szentgotthárd címzetes apátja a templom megmaradt falait részben felhasználva egy kisebb templomot építtetett, amit 1787-ig használtak, majd magtárrá alakítottak, innen is származik a neve Magtártemplom. ### A heiligenkreuzi korszak Széchy Margit katonai akciója után a szerzetesek Reinbe menekültek, de a rend nem nyugodott bele a régi apátság elvesztésébe. Sorozatosan ostromolták az uralkodókat és nádorokat kéréseikkel. 1728-ban Heiligenkreuzban Robert Leebet választották apáttá, akinek a rend törvényes igényeit sikerült érvényre juttatnia. A szentgotthárdi apátságot egyesítették Heiligenkreuzzal. III. Károly bizalmát már korábban sikerült elnyernie, s jogaikat egy külön beadványban részletesen ismertette, továbbá százezer forintot kívánt fordítani a tönkrement plébániák részére, az apátság újjáépítésére. Leeb elnyerte a Andochius Pernot cîteauxi apát bizalmát is és vetélytársait, a reini apátot és jezsuitákat is sikerült maga mögé szorítania. 1734. július 29-én Károly megadta az engedélyt Leebnek a szentgotthárdi apátság feltámasztására. Az apátok kinevezéséhez ezentúl nem kellett püspöki jóváhagyás, azokat a két apátság közös konventje választotta. Kezdetben még nem volt biztató a helyzet. Az első szerzetesek Matthias Gusner és Gaspar Schrezenmayer fráterek vezetésével érkeztek Szentgotthárdra, de lakható helyet még alig találtak. A Magtártemplom ekkor már omladozott. A szerzetesek a Nagyfalva feletti Schlösslbergen található nyári lakban húzták meg magukat. Ezen a helyen Mária-kápolnát emeltek, ahová első négy halottjukat temették. 1740-ben vette kezdetét a ma is álló barokk épületegyüttes építése Franz Pilgram tervei alapján, Robert Leeb heiligenkreuzi apát kezdeményezésére. 1740–1746 között felépült a barokk kolostor, 1748–1764 között elkészült a ma is álló barokk templom. Az eredeti tervek azonban, amelyek a neves építész Franz Anton Pilgram kezéből kerültek ki, kétszárnyas kolostort céloztak létesíteni, ehelyett csak egy készült el. A munkálatok teljes befejezésére már nem volt elegendő pénz, ezért csak egy szárny készült el. A tízoltáros templom hossza 50,3 méter, szélessége 17,5 méter, magassága 26 méter, a torony magassága 60,5 méter. A díszes homlokzaton látható a heiligenkreuzi és a szentgotthárdi apátság címere. A templom festését Gusner Mátyás ciszterci fráter végezte, a kupolákat pedig az akkor híres bécsi akadémia festője, Dorfmeister és fia készítette. A két nagyméretű mennyezeti freskó a szentgotthárdi csatát és János prófétai látomását örökíti meg. A templombelső berendezései közül kiemelkedik a barokk stílusú aranyozott szószék, a faragott orgona, valamint a templom pácolt tölgyből készült, fekete intarziás, faragott padjai, melyek Schrezenmayr Gáspár ciszterci fráter 40 évi munkájának eredményei. Említésre méltók még a templom és kolostor ajtajának kilincsei, záróreteszei, hevederjei, sarokvasai, csillárjai. Alkotójuk nevét nem ismerjük. Ezzel együtt az ellenreformációs tevékenységek is elindultak a területen. Ehhez többek között Szily János működése is hozzájárult, akit az új szombathelyi püspökség élére neveztek ki. Számos új templom épült a környező falvakban, köztük Apátistvánfalván, a Harding Szent István tiszteletére emelt kegyhely, amellyel egy új egyházközség született. Ezenkívül iskolákat is építettek. Az oktatás a mindig az adott terület nyelve szerint folyt. Az apátságban háromféle nemzetiség élt, ezért az iskolákban és a templomokban is ennek megfelelően tanítottak és mondták a prédikációt. Szily támogatásának köszönhetően egy tótsági plébános, Küzmics Miklós, aki a Tótság esperese is volt, lefordította a négy evangéliumot vendre, továbbá írt imakönyveket és tankönyveket, melyeket itt is terjesztettek a szlovén falvakban. Mire az építkezések befejeződtek, más politikai, gazdasági és ideológiai szempontok kezdtek kibontakozni. A feudalizmus a fejlődés gátja lett, terjedtek a felvilágosodás eszméi, teret nyertek az egyházellenes eszmék is. II. József a szerzetesrendek felszámolását tűzte ki célul, de olyan rendeket oszlatott fel csak, amelyek nem foglalkoztak tanítással és földműveléssel. József viszont eltörölte a ciszterci szerzetesrendet is néhány éven belül. A szentgotthárdi apátságot nem záratta be ugyan, de a régi Széchényi által épített templomból magtárat csináltatott, és a monostor fennállása bizonytalan maradt. Ebben a félelemben Szentgotthárdon a rendi templomba helyezték a plébániát. 1780 és 1789 között a rendtagok száma 80-ról 48 főre csökkent, s 1803-ig az új rendtagokat is a generálisi szemináriumban kellett kiképezni, ez pedig a kolostoron belül generációs ellentéteket okozott. József halála után változott a helyzet, és Marian Reutter apát igyekezett fellendíteni a szerzetesi életet. A lelkipásztorkodásra még nagyobb hangsúlyt fektetett, továbbfejlesztette a művészi kialakítást, és a gazdaság is haladt előre, nem érződött rajta a napóleoni háborúk okozta dekonjunktúra. A 19. században az apátság továbbfejlesztette iskoláit is a környéken, a régi faépítésű házak helyet tartós téglaházakat kezdtek kialakítani. #### Az apátság utolsó évtizedei Kasche Miklós apátsága alatt elnyerte végleges képét az apátság. Bonaparte Napóleon magyarországi hadjárata alkalmával megszállta az apátságot, de a marhavész, árvíz, jégeső és más terhek a háborút követően is pusztították az apátsági vagyont. Prindlmayer András prior és adminisztrátor alatt új tetőszerkezetet alakíttatott ki az apátságnak, és megszüntette a hátulsó kisebb tornyot. Seidemann Xavér volt a heiligenkreuzi korszak első apátja, aki Magyarországon született, kormányzása alatt virágkorát élte e korszakban az apátság. Utódja, Komáromy Ödön alatt a Mária-kápolnában új kövezetet és padokat készíttettek, és a régi tönkrement berendezést is lecserélték. A 18. század végén viszont szóba került az egyesített apátságok szétválasztásának ügye, s az adományokat már évtizedekkel korábban visszavonták. Az újjáépített létesítmények sorra kezdtek önállósulni, vagy hazai egyházi intézményekbe olvadni. Szentgotthárd és Heiligenkreuz együttese azonban továbbra is fennmaradt, ezért sokan támadták. 1867 után minden eddiginél szigorúbban kezdődött meg az elhatárolás az osztrák intézményektől, de mivel az apát magyar volt, így magyar oldalról kevés volt az ellenlábasa a Heiligenkreuzzal való közösségnek. Mikor 1877-ben Komáromy meghalt Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter már határozottan állást foglalt a Heiligenkreuztól való elválasztás mellett. 1878. november 4-én a Zirc–Pilis–Pásztói apátsághoz csatolták Szentgotthárdot adományképpen a bajai főgimnáziummal együtt. A rendelkezést a Szentszék december 18-án hagyta jóvá. A szerzetesek többsége ezután átköltözött Heiligenkreuzba, de még mindig maradt bizonyos fokú szerzetesi jelenlét Szentgotthárdon. Többek közt az 1895-ben alapított Vörösmarty Mihály Gimnáziumban is tanítottak. 1918-ban tervek születtek a magyarországi szlovén autonómia létrehozását illetően, mely terv az autonóm területnek a Szlovenszka krajina akarta adni. A programot vezető Klekl József azt szerette volna, ha ebbe a ciszterciek hajdani Szentgotthárd környéki birtokai – ahol mára többségében magyarok és németek élnek, de valamikor voltak szlovének is – belekerülnének és a krajina szerves részét képeznék. Az 1919-es Mura köztársaság (amely bár nem volt komolyan szervezett államalakulat) is igényt tartott erre a területre. A szerzetesi élet véglegesen 1945 után szűnt meg Szentgotthárdon. 1950-ben a kommunista diktatúra kezdetén elvették a szerzetesektől az apátsági épületet, amely ma a polgármesteri hivatalnak ad otthont. Az 1956-os forradalom leverése után a kommunisták legfőbb ellenfelüknek a magyarországi keresztény egyházakat tekintették. Így került sor, máig tisztázatlan körülmények között Brenner János rábakethelyi plébános brutális meggyilkolására. ### Napjaink A barokk templom jelenleg Nagyboldogasszony Plébániatemplomként működik. A templommal egybeépült rendház, ma a Polgármesteri Hivatalnak ad otthont. 1971-ben kezdődött, és majd tízévi szünet után folytatódott a régészeti feltárás az ún. magtártemplom környékén, és napvilágra kerültek a középkori apátság maradványai. Megtörtént az ún. Magtártemplom régészeti feltárása és színházteremmé történő átépítése (1988). A városban ma is látható a Temető-kápolna, ahová az apátok hamvait helyezték végső nyugalomra. ## A ciszterciek hagyatéka A Vendvidék és Szentgotthárd sokat köszönhet a ciszterci apátságnak. A Vendvidék egyedülálló természeti adottságai, a kaszálók, mezők, erdők mint a ciszterciek művelése után maradtak meg. Ezért is kiemelten védett részét képezi az Őrségi Nemzeti Parknak a Vendvidék. A mai szlovén lakosság is a ciszterciek által hozott telepesekből formálódik, s számos kegyhely, vagy egyéb történelmi hely is hozzájuk kapcsolható. Bár 1945 után a kommunista diktatúra alatt igyekeztek valamiképp sötét képet adni az apátságról – különösen az 1350-es megmozdulás kapcsán –, de még ekkor is nyilvánvaló volt, hogy a ciszterciek letelepítése nagyon hasznos volt a vidék számára. A ciszterciek mindenütt ott hagyták emlékeiket, így a város és a vidék történelmének alakulásában rendkívül jelentős szerepet játszottak, viszont országos, vagy európai viszonylatban sem elhanyagolható tevékenységük. ## A szentgotthárdi ciszterciek apátjai ### 1185-1489 - P. apát (1185) - István apát (1217) - Péter apát (1268) - Pál apát (1294) - János apát (1326) - Rogér apát (1339) - János apát (1340) - Péter apát (1350 és 1376) - István apát (1381) - Simon apát (1381) - István apát (1389 és 1392) - Pál apát (1392 és 1419) - Arnold apát (1419) - Archard szentgotthárdi apát (1440) - Darabos György (1449-60) - Pál apát (1460) - Scholl Henrik (1460-68) először - György apát (1471) - Márton apát (1472-77) - Scholl Henrik (1480-1489) másodszor ## Az apátság világi urai - 1391-től Széchy Miklós fiai: János, Ferenc, Miklós és Péter - 1429-től Széchy Lukács fiai: János és Lukács - 1439-től Széchy Miklós fia: Tamás, János, Dénes és Miklós - 1469 körül Szlavóniai Imre - 1477-ben Pesnitzer Ulrik - 1489-től 1498-ig Székely János, intézői Szarvaskendi Márk és Darabos Ozsvát - 1498-tól 1526-ig Széchy Miklós fia Tamás és annak fia István - 1526-tól 1528-ig Széchy Tamás fia: István ## Az apátsághoz kötődő híres emberek - idősebb Dorfmeister István - ifjabb Dorfmeister István - Eberl Gotthárd - Brenner János - Bogovich Lőrinc - Dóczy József ## Érdekességek Rodriguez Endre 1941-ben forgatott a Néma kolostor c. filmjének utolsó külső jelenetében lefilmezte a szentgotthárdi Nagyboldogasszony templomot és az apátságot. A filmben a Vághelyi Gusztávot játsszó Jávor Pál szerelmes egy Betti (Tolnay Klári) nevű leányba. De a szerelem nem válik valóra, s Betti otthagyja Gusztávot, aki bánatában kolostorba vonul. A forgatókönyv szerint Gusztáv a karthauziak közé áll be szerzetesnek (ebben az évben a rendező készített A karthausi címmel egy másik játékfilmet is), de Rodriguez úgy látta, hogy a kolostor megjelenítéséhez a szentgotthárdi apátság a legmegfelelőbb.

Acélgyártás

Az acél a vas legfeljebb 2,06% szénnel alkotott ötvözete, de ötvözőelemként számos más elem is szóba jön (szilícium, mangán, króm, nikkel, molibdén, vanádium, volfrám stb.). Az ipar egyik legfontosabb alapanyaga, előállításával az acélkohászat foglalkozik. Képlékeny alakítással (kovácsolás, hengerlés, kisajtolás stb.) hidegen és melegen megmunkálható, tulajdonságai hőkezeléssel tovább alakíthatók. Az acélgyártás kiinduló anyaga a nyersvas és az ócskavas. Ahhoz, hogy a nyersvasból acél legyen, annak fölösleges kísérőelemeit (C-, Si-, Mn-, P- és S-tartalmát) el kell távolítani. Ez úgy történik, hogy a megolvasztott fémbetétből kiégetik a „káros” elemeket, ötvözik „hasznos” elemekkel, majd a folyékony acélt kokillába vagy folyamatos öntőgépbe öntik és kristályosítják. ## Az acélgyártás története Az acélgyártás története azonos a vasgyártás történetével. Az első használatos vastárgyak feltehetőleg meteoritvasból készültek, arról azonban nincs pontos információnk, mikor és hogyan kezdték a vas kinyerését érceiből. Tény, hogy a vas megjelenése az emberi kultúrában (vaskor) az emberiség technikai fejlődése szempontjából meghatározó fontosságú. Az első vaskohók még csak kis gödrök voltak, a vasércet faszénnel izzították. A szén redukálta a vasércet, azaz eltávolította oxigéntartalmát. A gödrök azután nagyobbak lettek, agyagbélést kaptak, a tűz táplálásáról természetes huzattal gondoskodtak. A gyártott termék alig olvadt meg, a viszonylag kis hőmérséklet miatt a szén alig ötvözte a vasat. Az eljárás során az ércből salakkal szennyezett acélszerű terméket kaptak. A salakot kovácsolással távolították el, az anyagot ezután acélként fel lehetett használni. A fejlődés eredményeként a kemencék tovább nőttek, és már bőrtömlős levegőbefúvásról is gondoskodtak. Ezek voltak a bucakemencék, amiket évszázadokon át használtak. A nagyolvasztók és a vízkerekes fújtatás megjelenésével a kohókban elérhető hőmérséklet is nagyobb lett, az adag teljes egészében megolvadt és jobban ötvöződött karbonnal (a kohászok szóhasználatában ez a szén neve). Emiatt a kapott termék rideg, kovácsolhatatlan lett. Innen ered a nyersvas angol neve: pig iron, orosz neve: csugunnaja szvinyka, mindkettő magyar megfelelője: disznóvas. Acélt ezután más módszerekkel kellett gyártani. Az első ilyen eljárás a frisstűzi acélgyártás volt. A nyersvas kísérő elemeit faszénnel fűtött kemencében, oxigénben dús atmoszférában égették ki. A módszer évszázadokig használatos volt, például Svédországban még a 20. század elején is állítottak elő acélt ezzel a módszerrel. Fontos megjegyezni, hogy az eddigi acélgyártási eljárások esetén az acél nem folyékony állapotban jelent meg, ellentétben az ezt követő, új módszerekkel. Ezért a korábbi eljárással készült acélt forrasztott acélnak, míg az újabb eljárások szerintit folytacélnak nevezték. A tégelyacélgyártást 1740-ben találta fel Benjamin Huntsman. A nyersvasat fedett tégelyben olvasztották, a szükséges hőmennyiséget faszén-, koksz-, később gáztüzeléssel biztosították. Ezzel a módszerrel kezdődött az ötvözött acélok gyártása. A kavaró acélgyártási eljárást Henry Cort szabadalmaztatta, 1784-ben. Lángkemencét használtak, az olvadt nyersvas csak a kőszén elégetéséből származó, oxigénben dús füstgázzal érintkezett. A folyékony fürdőt hosszú vasrudakkal kavargatták (innen a név), hogy mindig újabb rész érintkezzen a füstgázzal. Az eljárást a szélfrissítéses (Bessemer- és Thomas-konverteres) és a Siemens–Martin-eljárás szorította ki a 19. század közepén. A Bessemer-féle szélfrissítéses eljárást 1855-ben szabadalmaztatta Henry Bessemer. A módszer lényege az, hogy a folyékony nyersvasat egy körteformájú konverterbe öntik, és a nyersvasrétegen alulról levegőt fújtatnak át. A levegő oxigénjének hatására kiég a szén, a szilícium és a mangán. Előnye, hogy nem igényel külön tüzelőanyagot (a folyamatok hőtermelők) és igen nagy a termelékenysége. A Thomas-módszer Sidney Gilchrist Thomas nevéhez fűződik (1878). Az eljárás során alkalmazott konverter szerkezete hasonló a Bessemeréhez, de falazatát bázikus (magnezit és dolomit) tűzálló téglákból építették. Ennek révén az eljárás alkalmassá vált a betét foszfortartalmának csökkentésére is. A művelet során bázikus salakképzőt (általában égetett meszet) adagolnak, ezen kívül a képződött vasoxid is szerepet játszik a foszfortalanítás folyamatában. A többlépcsős kémiai folyamatok egyesített reakcióegyenlete: : $\mathrm{2\ P + 5\ FeO + 4 CaO \rarr (4\ CaO) P_2O_5 + 5\ Fe}$. Az eljárás annyira sikeres (volt), hogy a salakot és a falazatot megőrölve foszforműtrágyaként használták. A Siemens–Martin-eljárást Pierre-Émile Martin francia mérnök szabadalmaztatta, 1864-ben. Az eljárás nevében a Siemens nevet a Carl Wilhelm Siemens által szabadalmaztatott, és itt felhasznált váltakozó lángjárású regeneratív tüzelési rendszer magyarázza. A módszer lehetővé teszi folyékony nyersvas és ócskavas felhasználását is, de akár szilárd betéttel is lehetett indulni. Ez volt az az eljárás, ami lehetővé tette igen változatos ötvözöttségű acélok gyártását. A gyártási folyamat két lépcsőből áll: egy frissítő (oxidáló) és egy kikészítő (redukáló) szakaszból (ahol az oxidálódott vas visszaredukálását végzik). A frissítő szakasz hosszabb, mint a szélfrissítéses eljárásoké, ezért az adagidő hosszabb. A kikészítő szakaszban végezték el például az ötvözést. ## Acélgyártás Magyarországon A honfoglaló magyarok fejlett vaskohászati tudással érkeztek a Kárpát-medencébe. Tudásukat a vasművességet fejlett szinten művelő urál-altáji népektől szerezték. Az Árpád-kori kohászok általában több, egyidejűleg működő bucakemencében állították elő a vasat. A bucakemencéket a terepviszonyokhoz alkalmazkodva, körben vagy félkörívben építették meg. Az utóbbira szép példa a Somogyfajszon feltárt és részben rekonstruált műhely. Az Árpád-házi uralkodók átlátták a vasipar fontosságát, ezért külföldről is hívtak be bányászokat és kohászokat. II. András például Torockóra telepített stájer munkásokat. Ők fejlesztették ki a Torockó-vidék híres vasiparát. A királyi vasműveseken kívül minden nagyobb uradalom is tartott fenn vasműhelyeket. Többnyire saját szükségleteiket elégítették ki, de a jobb érccel és erdőséggel rendelkező uradalmak eladásra is termeltek. A bucakemencék fúvatásának vízi erővel való meghajtása hazánkban az 1320-as évek körül kezdett elterjedni. Ennek következtében a termelékenység annyira megnőtt, hogy a vas és vastermékek exportjára is sor kerülhetett – elsősorban a Felvidékről. Egy 1362-es dokumentum azt írja, hogy „a danzigi piacon a legkeresettebb vas a svéd, a magyar és a spanyol volt”. Arról is van feljegyzés, hogy az 1380-as években a Balti-tenger kikötőiből jelentős mennyiségű magyar vasat szállítottak Angliába. A Rákóczi-szabadságharc idején a hadfelszerelések gyártásához szükségessé vált a vasgyártás bővítése. Ezért a Felvidéken és Erdélyben építettek olvasztókat, frisstüzeket, hámorokat (kovácsüzemeket). A 18. század második felében (1772-ben) Fazola Henrik egri lakatosmester a Garadna völgyében telepített olvasztót. Ettől az időponttól számítják a hazai iparosodás megindulását. A Selmecbányán 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, később Bányászati és Erdészeti Főiskola sorra bocsátotta ki a képzett bányászati-kohászati szakembereket, akik komoly szerepet játszottak a kohászat fejlesztésében. A főiskola híres tanára, Kerpely Antal már joggal írhatta le, hogy „...a vasipar Magyarországon a legfontosabb közgazdasági tényezők egyike”. A 19. században az iparfejlesztés nagyja Széchenyi István, aki – többek között – a Lánchíd felépítésével, a hajógyártás és a gőzhajózás beindításával a kohászati fejlesztéseknek is lökést adott. Érdekesség, hogy már Széchenyi is felvetette egy Duna-menti vasmű felépítésének gondolatát, de ez csak az 1950-es években valósult meg (Dunai Vasmű). A hazai vaskohászat fejlődésének nyomán 1845-ben megépült az ózdi vasfinomító kavarókemencékkel, hengerművel, ami több felvidéki kohó nyersvasát is feldolgozta. A kohóüzemek telepítése gyors ütemben folytatódott. 1855-ben Resicán kohókat, 1866-ban Bessemer-konvertereket, tíz év múlva pedig Siemens-Martin-kemencéket telepítettek. Diósgyőrben 1868-ban alapítottak vasgyárat (nagyolvasztó, öntöde, kavarókemencék és sínhengerde). 1879-ben Siemens-Martin-acélművet, 1880-ban pedig Bessemer-acélművet telepítettek. A következő nagyobb kohászati komplexum a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű volt, ami 1881-ben több kisebb vaskohó és vasfinomító egyesítésével jött létre. Az ózdi gyárban 1895-től nyersvasat és martinacélt gyártottak. Az első világháború megszakította a kohászat fejlődését is. A vas- és acéltermelés – szoros összefüggésben a trianoni diktátummal – a felére esett vissza. Magyarország a korábbi állapottal szemben hirtelen nyersanyagszegény ország lett, a kohászati nyersanyagforrások 70%-a az új határokon kívülre került. A meghagyott üzemek termelési szintje csak 1929-re lépte túl ezek 1913-as szintjét. A beindult fejlődést azonban az 1930-as évek elejének gazdasági világválsága visszafogta, de kormányzati intézkedések – az export támogatása – nyomán a termelés újra fokozódott. Ez beruházásokkal is járt: Csepelen korszerűsítették a martinacélgyártást, új elektrokemencét állítottak üzembe. Ózdon is hasonló fejlesztéseket hajtottak végre. Diósgyőrben új elektrokemencét és nagyolvasztót építettek. A második világháborús készülődések közepette a kormányzat új vasmű építését határozta el a Duna mellé, Mohács térségébe, de a háborús cselekmények miatt ezt későbbre halasztották. A vaskohászati termelés 1943-ban érte el a háborús csúcsértéket, a termelés rendje csak 1944 őszén bomlott fel. Ráadásul a diósgyőri gyárat bombatámadás érte, a termelés emiatt itt erősen visszaesett. A háború után a vaskohászat termelése 1948-ban érte el az 1938. évi szintet. Az újjáépítés egyébként is fokozta a kohászati ipar termékei iránti igényt, de a kormányzati intézkedések is súlyt fektettek az iparág fejlesztésére. Minden meglévő gyárban fejlesztések történtek, és megszületett a végleges elhatározás a Dunai (akkor Sztálin-) Vasmű megépítésére. Építése 1950-ben kezdődött, a teljes vertikum kiépítése 1965-ben fejeződött be. A metallurgiai részhez nagyolvasztó és Siemens-Martin-kemencék épültek. A kohászati ipar mérnökigényének biztosítására Miskolcon létrehozták a Nehézipari Műszaki Egyetemet, a Miskolcra költöztetett soproni Bánya- és Kohómérnöki karból és az újonnan kialakított Gépészmérnöki karból. A vaskohászatra a következő évtizedekben a mennyiségi fejlesztés volt a jellemző, a minőségi szempontok némileg háttérbe szorultak. Ez a tendencia az anyagi források hiánya, az ipar és a KGST-piac igénytelensége miatt egészen az 1980-as évek végéig tartott, és okozta később – részben – az iparág válságjelenségeit. Az 1960–1970-es években az itthoni nyersanyag- és energiaárak a világpiaci árakhoz viszonyítva alacsonyak voltak, ezért a hazai üzemek alacsony technikai színvonal mellett is olcsón termeltek, így gazdaságosan exportálhatták termékeiket. Ez fejlesztésre, kapacitásbővítésre késztette a kohászati üzemeket. A világpiaci árak változása miatt azonban az export gazdaságtalanná vált, így a kapacitások kihasználatlanok maradtak. Elkerülhetetlenné vált a minőség felé tett technológiai váltás, amire 1980-tól került sor. Dunaújvárosban konverterek, Diósgyőrben konverter és elektrokemence épült, de a gazdaságtalanabb martinacél-termelés még mindig számottevő maradt. Előremutató intézkedések révén a folyamatos öntés lehetőségeinek megteremtésével kiváltották a blokkhengerlést, Dunaújvárosban, Diósgyőrben, Ózdon és Csepelen bevezették az üstmetallurgiai módszereket (a lecsapolt acélt az üstben ötvözik). A rendszerváltás utáni évek a kohászati vállalatok tulajdonosi viszonyainak gyors és gyakran követhetetlen változásainak időszaka volt. Az új tulajdonosok gyakran koncepció nélkül, pillanatnyi érdekeik szerint vezették a gyárat. Az 1990-es években megszűnt a nyersvasgyártás Ózdon és Diósgyőrben (nagyolvasztó már csak Dunaújvárosban üzemel), és lebontották a Siemens-Martin-kemencéket is. Ózdon miniacélmű létesült, az utolsó években – a diósgyőri kohászat megszűnéséig – Diósgyőrben acélt pedig már csak elektrokemencében gyártottak. ## Metallurgiai folyamatok Az acélgyártás elsődlegesen oxidáló jellegű folyamatokból áll (ellentétben a nyersvasgyártással, ami redukáló jellegű). A betét felmelegítésétől kezdve a frissítési ciklus végéig tart a vasfürdő elemeinek oxidációja (kiégése). Főleg azok az elemek kezdenek kiégni, amelyeknek nagy az oxigénhez való affinitásuk (Si, Mn, P, C). Ha a frissítési szakasz végén a széntartalom megfelel a tervezett készacélénak, akkor a feleslegben maradt vasoxidot kicsapásos dezoxidációval eltávolítják, majd elvégzik az ötvözést. Elektroacélgyártásban a frissítést követi még egy redukciós szakasz, ahol redukáló salak alatt – a dezoxidáció közben – kéntelenítenek és ötvöznek. Az oxigénátadás a gázfázisból a fémfürdőben lehetséges még a salak megjelenése előtt, szélfrissítéses eljárásoknál a befúvatott levegőből vagy oxigénből, SM-eljárásnál pedig a fürdőben keletkező buborékok (fövés) hatására a fémcseppek áttörik a salakréteget, és így veszik fel az oxigént. A gázfázis és a fürdő intenzív érintkezése a konverteres eljárásokra jellemző. A lejátszódó oxidációs folyamat ($\mathrm{2\ Fe + O_2 \rarr 5\ FeO}$) révén vasoxid keletkezik, ez fogja oxidálni a fürdőben lévő oxidálható elemeket. Ehhez képest a salakrétegen át történő oxigénfelvétel bonyolultabb, többlépcsős folyamat. A szén oxidációja is több módon megy végbe: a vasban oldott oxigénnel, a salakban lévő FeO-val és a gázfázis oxigéntartalmával. A szenet elsősorban az acélban oldott oxigén oxidálja. A szilícium és a mangán oxigénaffinitása erős, ezért gyorsan oxidálódnak. A képződő SiO₂, illetve MnO a salakba kerül. A foszfor gyorsan oxidálódik P₂O₅-dá (foszfor-pentoxid), ami jól oldódik a folyékony salakban. Ott-tartásához azonban bázikus kémiai összetételű salakra (megfelelő CaO-tartalomra) van szükség. A kén eltávolítása is fontos metallurgiai feladat. A kén FeS, illetve MnS formájában van jelen a vasfürdőben. Csökkentése szulfidképző elemekkel, a kéntartalomnak a fém-, illetve a salakfürdő közötti megosztásával, valamint a gázfázis útján lehetséges. A frissítő műveletek után az acélfürdőben rendszerint több oxigén marad a kelleténél. A felesleget a dezoxidációs fázisban kell eltávolítani kicsapásos vagy diffúziós dezoxidációval. A kicsapásos módszer esetén az oxigént nagyobb oxigénaffinitású elemmel (Al, Mn, Si) kötik meg, a képződött oxid salakba kerül. A diffúziós módszer lényege az, hogy lecsökkentik a salak FeO-tartalmát, aminek a következtében a fémfürdőből a FeO egy része átdiffundál a salakba. ## LD-acélgyártás A konverteres acélgyártási módszerek közül mára az oxigénbefúvásos módszer maradt meg. Ennek az eljárásnak első képviselője az LD-konverter volt, amit követtek más néven jegyzett módszerek is (Kaldo, Graef). Az oxigénbefúvás felülről történik, de vannak alsóbefúvásos módszerek is (OBM, LWS, QEK stb.). Az LD-eljárás az ausztriai Linz-Donawitz – az eljárás kidolgozásának helyének – kezdőbetűit takarja. Az acélgyártás úgy történik, hogy megbillentik a meleg, legalább 1000 °C-os konvertert, és – ha hulladékkal is dolgoznak – beadagolják a vashulladékot és a nyersvasat úgy, hogy az elfedje a hulladékot. A konvertert függőleges helyzetbe állítják, leengedik az oxigénlándzsát, és először távolabbról megkezdik a fúvatást. Ezt követően salakképzőnek égetett meszet (CaO) és folypátot (CaF₂) adagolnak. A CaO-nak a salakképződés mellett a foszfortalanításban és a falazat védelmében is van szerepe. A folypát a mész oldódását segíti elő a salakban. A salakképződést vasérc adagolásával is elő szokták segíteni. Megindul a vas, a szilícium és a mangán oxidációja. A lándzsát fokozatosan lejjebb engedik, a fürdő hőmérséklete a végbemenő hőtermelő reakciók hatására megemelkedik. Folyamatosan képződik a salak, összetétele a folyamatoknak megfelelően alakul. Ha a hőmérséklet túl magas, acélhulladékot adagolnak hozzá. Az adagkészítés második részében adagolhatják az ötvözőket, de gyakran nem a konverterben ötvöznek, hanem a csapolás után az üstben. Ezt hívják üstmetallurgiának. A fúvatási idő 12–20 perc között alakul. Az eljárás végén a konvertert megbillentve végzik el a csapolást. Az LD-konverter acéllemezköpenyből és tűzálló bélésből áll. A lemezköpenyt gyűrűvel veszik körül, ehhez csatlakozik a két támasztócsap. A csapok állványzatra támaszkodnak, és egy fordítóberendezés csatlakozik hozzájuk. Ennek segítségével a konvertert nemcsak billenteni lehet, hanem teljes egészében körbe is fordítható. A konverter alakja eleinte a Bessemer- és a Thomas-konverter alakját követte, de később kialakultak a szimmetrikus alakok, amelyeken acélcsapoló nyílást is kialakítanak. A konverterüzem során keletkező gázok és por elvezetésére a füstgázkémény alsó, sisakszerű része teljesen elfedi a konverter száját, így a konverter gyakorlatilag zárttá válik. Az oxigén bevezetésére szolgáló lándzsa vízzel hűtött acélcső, amelyhez réz fúvófej kapcsolódik. A fúvófejen általában 3-4 fúvókát alakítanak ki. A többrétegű konverterbélés bázikus tűzálló téglából készül. A külső, köpennyel érintkező rész többnyire magnezittéglából készül, a belső réteg dolomitból vagy magnezitből. A belső bélés anyaga magasságirányban, a különböző igénybevételeknek megfelelően is változhat. ## Elektroacél-gyártás Az ívfényes kemencében végzett acélgyártással először Siemens foglalkozott, 1879-ben. Ipari méretekben történő alkalmazására azonban csak a Héroult-kemence volt alkalmas, amelynél a villamos ív a betét és a grafitból készült elektród között jött létre. A második világháború után a kemencetípus újabb fejlődésnek indult, és megjelentek a nagy teljesítményű HP illetve UHP ívkemencék. Az ívkemencék mellett használatosak még – kisebb méretekben – indukciós és ellenálláskemencék is. Az ívfényes kemence kiinduló anyaga általában hulladékacél, esetleg vasszivacs és fémesített pellet, ritkán nyersvas. Az ívkemencében lehet egy- és kétsalakos gyártási technológiával dolgozni, de a kétsalakos az általános. Az adaggyártás fő folyamatai: - Adagberakás: a kemence boltozata a grafit elektródokkal együtt leemelhető, a betétet kosaras módszerrel emelik be, daru segítségével. A kosár aljára rakják a karbonizáló anyagot és az égetett meszet, erre kerül az ócskavas. Az adagolás után visszahelyezik a tetőt. - Beolvasztás: a maximális teljesítmény ~80%-ával ívet gyújtanak, majd annak stabilizálódása után maximális teljesítményre kapcsolják a rendszert. Arra alkalmas kemencében az ív alatt mozgatni (fordítani) tudják a betétet. - Frissítés: égetett mész és folypát adagolásával történik, miközben a fürdőben buborékképződés („fövés”) indul meg, a salak egy része kifolyik a salakoló ajtón. A frissítés végén az acélfürdő hőmérséklete 1630 °C körül van. Van oxigénes frissítéses módszer is. A frissítés során az acél C-tartalmát kevéssel a tervezett alá viszik. - Salaklehúzás: a műveletet mindig kémiai elemzés előzi meg. - Kikészítés: első műveletként beállítják a C-tartalmat. A karbonizálás után ferroszilíciumot és ferromangánt adagolnak, kialakítják az új salakot, majd elvégzik az ötvözést (de igen gyakran az üstben ötvöznek). - Csapolás: a kemencét megbillentik, és a fürdő tartalmát (salakot és acélt együtt) üstbe csapolják. Néha külön csapolják a salakot. Az ívkemencék hengeres testtel, homorú fenékrésszel és domború tetővel készülnek. A boltozat leemelhető, üzemszerűen homokzárral van leszigetelve. A három – magassági irányban állítható – grafitelektród a boltozaton vágott lyukakon lóg be a kemencetérbe. A kemencetestet acéllemez páncélzat veszi körül, a köpenyre szerelik a csapoló csatornát és más szerelvényeket. A tűzálló falazat helytől függően változó minőségű és kivitelű: a medence többrétegű, hézag nélkül rakott tűzálló téglákból (alul samott, felül magnezit) épül, az oldalfal gyakran döngölt magnezit vagy dolomit, esetleg formablokk. A legjobban igénybe vett sávban krómmagnezit téglákat használnak. A boltozat szilika vagy krómmagnezit téglából épülhet. ## Az acél leöntése Az acélgyártás utolsó mozzanata az előállított folyékony acél leöntése, kristályosítása. Az öntési módszereket az határozza meg, hogy a megszilárdult acélt a továbbiakban valamilyen képlékeny alakító művelettel (hengerléssel, kovácsolással stb.) alakítják. Az acélt alapvetően kétféle módon öntik: - kokillába, - folyamatos módszerrel. A kokillába öntés mára erősen visszaszorult, az acél jelentős részét folyamatos öntéssel kristályosítják. Kokillába a kovácsolásra, csőhengerlésre szánt tuskókat, a különleges acélminőségeket öntik. A tuskók régebben használt elnevezése az öntecs volt. ### Kokillaöntés A kokillák általában öntöttvasból készülnek. Alakjuk lehet alulról vagy felülről bővülő (a bővülést a tuskó könnyebb eltávolítása indokolja), keresztmetszetük pedig négyzet, téglalap, hat-, nyolc- vagy többszögű, ritkán kör. Az öntést végezhetik alulról vagy felülről. - Alsó öntéskor egyszerre több, 2–4 kokillát helyeznek egy alaplapra, ahol csatornákat képeznek ki. A tűzálló anyaggal bélelt csatornák egy központi öntőtölcsértől vezetnek a kokillákig. Az így öntött acél szintje kis sebességgel emelkedik a kokillákban. Minthogy nincs fölfreccsenés, a felületi minőség jobb, a felület sima, így a megszilárdult tuskó könnyebben elválik a kokillától. Ugyanakkor a lassú öntés miatt jobban oxidálódhat, az öntőszerelvényekből pedig tűzállóanyag-zárványok kerülhetnek bele. - Felső öntés esetén egyszerre csak egy kokillába öntenek. Az öntési sebesség nagyobb az alsó öntésénél. A felső öntésű tuskók felülete a fölfreccsenő és a kokillafalon megtapadó acélcseppek miatt rosszabb, emiatt a tuskó könnyebben odatapad a kokilla falához. Előnye viszont, hogy kisebb a nemfémes zárványok mennyisége. A folyékony acél kristályosodása a kokillafalon megjelenő kristálycsírák útján indul meg. A kokillafal erőteljes hűtőhatása következtében a tuskó felületi rétege gyorsabban hűl, ennek következtében a kialakuló kristályok kisméretűek és „kerekded” formájúak lesznek. Ezt hívják globulitos kéregnek. Ennek kialakulása után csökken a hőelvonás sebessége, ezért hosszú, a tuskó belseje felé irányítottan növekvő dendrites kristályok alakulnak ki, amelyek gyakorlatilag „belenőnek” a tuskó közepén még folyékony acélba. A dermedés utolsó fázisában durva globulitok vagy irány nélküli krisztallitok jönnek létre a tuskó közepén. A tuskó keresztmetszetének ez a változatos kristályszerkezete a hengerléskor vagy kovácsoláskor jelenthet gondot, elsősorban a dendrites rész repedésérzékenysége miatt. Emiatt az alakítást mindig kis alakváltozással kezdik, míg a dendrites krisztallitokat össze nem törik. A kristályosodási jelenségeken túl fontos megemlíteni a dúsulások kialakulását is. Az acél dermedésekor arra kell gondolni, hogy nem színvasról van szó, hanem egy többé-kevésbé bonyolult ötvözetrendszerről. A dúsulást voltaképpen az okozza, hogy ezeknek az elemeknek a legtöbbje nehezebben épül be a szilárd vas rácsába, mint a vasatomok. Az ötvözők dúsulása elsősorban mikrodúsulásos jellegű, ami a dendritekben, globulitokban és környezetükben jelentkezik. A nemfémes elemek közül a foszfor hajlamosabb leginkább a dúsulásra. A dúsulások folyamatát bonyolítja a makrodúsulások kialakulása, ami a tuskó még folyékony részében létrejövő áramlásokkal magyarázható. Az öntött acélban mindig találhatók – többnyire kedvezőtlen hatású – nemfémes fázisok, zárványok és gázbuborékok. Ezek egy része az acélgyártás folyamatának gyakorlatilag elkerülhetetlen „melléktermékei” (dezoxidációs zárványok), más részük az öntés folyamán kerül az acélba (például tűzállóanyag darabok). A gázbuborékok kialakulása törvényszerű, ugyanis a dermedés folyamán gázok szabadulnak fel. A gázbuborékok anyaga lehet hidrogén, nitrogén, oxigén. Ha ezek a buborékok a tuskó kérgébe fagynak, melegalakításkor felszakadhatnak. Fokozott minőségek esetén gyakran alkalmazzák azt a módszert, hogy még az öntés előtt semleges gázzal (többnyire argonnal) vagy vákuumozással kiűzik a gázokat. ### Folyamatos öntés Az acél leöntésének korszerű módja a folyamatos öntés. Az alumínium folyamatos öntése már az 1930-as évektől használatos technológia volt, az acél folyamatos öntése a második világháború után fejlődött ki. Acél esetén az jelentette a problémát, hogy nagyobb hőmérsékletről van szó, ugyanakkor hővezető képessége kisebb az alumíniuménál. Acél folyamatos öntésekor az öntőüstbe csapolt anyagot egy közbenső üstbe öntik. Ennek a feladata az adag elosztása és eljuttatása a kristályosító kokillákba. Az acélsugarat védőgázzal vagy merülőcsöves megoldással védik meg az oxidációtól. A zárványok egyenletes eloszlatása érdekében elektromágneses elven olvadékkeverést végezhetnek. A folyamatos öntőművekben általában több szálban történik az öntés, ezért ennek megfelelő számú kristályosító van. A kokilla anyaga általában bronz, amelyet vízhűtéssel látnak el. A kristályosító függőleges irányban oszcilláló mozgást végez, hogy a feltapadást megakadályozzák. A kokillában megindul a dermedés, és a már megfelelő vastagságú kéreggel – belül még folyékony maggal – rendelkező acélszál lejjebb süllyed, elhagyja a kokillát, és a másodlagos hűtőzónában vízpermettel hűtik tovább. A harmadik hűtőzóna már levegővel működik, itt történik meg a keresztmetszet teljes megszilárdulása. Mindeközben a szálat enyhe ívbe hajlítják (tulajdonképpen már a kristályosító is lehet íves kialakítású), így vezetik a lehúzó és továbbító görgők közé. A vízszintes helyzetet elérve az öntött szálakat – általában oxigénnel – az előírt hosszra darabolják. A folyamatos öntőművek a meleghengerművek számára állítanak elő négyzetes, téglaalap, esetleg alakos szelvényű folyamatosan öntött bugát. A téglaalap alakú termékek az acél szélesszalag-meleghengerművek kiinduló anyaga, az alakos szelvények pedig profilok hengerlésekor használatosak.

Sven Hedin

Sven Anders Hedin (Stockholm, 1865. február 19. – Stockholm, 1952. november 26.) svéd földrajztudós, sinológus, térképész, felfedező, író. Apja, Ludwig Hedin Stockholm főépítésze volt. Húszéves korában hét hónapig házitanítóskodott Bakuban egy svéd családnál. Hazatérése előtt beutazta Perzsiát, és eljutott Bagdadig is. Tanulmányai befejezte után négy expedíciót vezetett Közép-Ázsiába, beutazta a mai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület addig Európában ismeretlen vidékét és Tibetet. Útjai során felfedezte az éves Dandan Ujlik és Karadung romvárosokat Hotántól északkeletre, a Takla-Makán sivatagban. Megtalálta a Boszten-tavat, Közép-Ázsia egyik legnagyobb belső tavát. Végighajózott a Jarkend-darja, a Tarim és a Koncse-darja folyókon. Pontos térképet készített a Tarimról, és behatóan vizsgálta a folyó alsó szakaszát. A Lop-sivatagot bejárva rátalált Loulanra, a selyemút egykor fontos állomására a kiszáradt Lop-nór közelében. Hedin írt először a Lop-sivatagban talált jardangokról (szél által formált, agyagos kőzetekből álló tanúhegyek). Felfedezte a Transzhimaláját (róla nevezték – bár rövid ideig – Hedin-hegységnek), megtalálta a Brahmaputra, az Indus és a Szatledzs forrásvidékét. A Kínai nagy fal maradványaira bukkant a Tarim-medence sivatagjában. Bebizonyította, hogy a Lop-nór medre azért változott, mert a Tarim alsó szakaszának folyásiránya megváltozott. Tereptapasztalatai és térképvázlatai alapján készült el Közép-Ázsia pontos térképe. Saját fényképfelvételeivel, akvarelljeivel és rajzaival illusztrált izgalmas úti beszámolókat írt. A Sven Hedin-gleccser viseli nevét az Ellesmere-szigeten Nunavut közelében, a Princess Marie Bay-től északra. A Hold egyik kráterét, a Hedin cratert róla nevezték el. A Gentiana hedini (encián), a Longitarsus hedini és Coleoptera hedini (bogarak), a Fumea hedini Caradja (pillangók), a Dictyna hedini (pókok), a Tsaidamotherium hedini (fosszília) és a Lystrosaurus hedini elnevezések a kínai tudósok elismeréséről és tiszteletéről tanúskodnak. Hszincsiang és Tibet legjobb ismerőjének tartották. Uralkodók, politikusok és földrajzi társaságok versengtek, hogy találkozzanak vele, és értékes információkat szerezzenek Ázsia ezen részeiről. Számos kitüntetéssel jutalmazták, és anyagi támogatást is kapott felfedezőútjai finanszírozására. 1902-ben örökletes nemesi rangot kapott. 1905-ben a Svéd Királyi Tudományos Akadémia, 1909-ben a Svéd Hadtudományi Akadémia tagja lett, és szavazattal rendelkezett a Nobel-díj Bizottságban. A Porosz Tudományos Akadémia is felvette tagjai közé. Kívánsága szerint halála után létrehozták a Svedin Hedin Alapítványt. Életművét beárnyékolta politikai állásfoglalása. Szimpatizált a nemzetiszocializmus eszméivel, többször találkozott Hitlerrel. ## Élete Már iskolásként lerajzolta a földrajzórákon megismert országokat, Henry Morton Stanley és David Livingstone Afrika-kutatók könyvei lebilincselték. éves volt, amikor Adolf Erik Nordenskiöld sarkkutató visszatért Stockholmba, miután sikerült áthajóznia az Északkeleti átjárón. Ettől a naptól kezdve Hedin felfedező akart lenni. évesen nekiállt világatlaszt szerkeszteni, két év után elkészült a több száz térképet tartalmazó hatkötetes mű. ### Első perzsiai útja 1885 májusában érettségizett Stockholmban, a Beskowska iskolában. Ezután házitanítói állást vállalt Bakuban. Tanítványának apja olajmérnökként dolgozott egy olajmezőn, ahol Robert Nobel koncessziós joggal rendelkezett. Indulása előtt még részt vett a vezérkari tisztek számára szervezett topográfiai tanfolyamon, és néhány héten keresztül rajzolni is tanult. E két rövid tanfolyamon kívül nem kapott több képzést sem a rajz, sem pedig a térképészet területén. 1885. augusztus 15-én indult el Bakuba. Hét hónapig házitanítóskodott a Sandgren családnál, közben nyelveket tanult: latint, franciát, németet, perzsát, oroszt, angolt és tatárt. Később elsajátított még néhány perzsa dialektust, a török, a kirgiz, a mongol, a tibeti nyelveket, és valamennyire kínaiul is megtanult. 1886. április 6‐án hagyta el Bakut, és gőzhajón átszelte a Kaszpi-tengert. Lóháton átkelt az Elbruszon, majd Teherán, Iszfahán, Siráz érintésével megérkezett Busehr kikötővárosba. A Tigris folyón felhajózott Bagdadig, majd Kermánsáh tartományon keresztül visszatért Teheránba. Azután Konstantinápolyba utazott a Kaukázuson és a Fekete-tengeren keresztül. Onnan tért vissza Svédországba 1886. szeptember 18-án. Úti beszámolót írt „Utazás Perzsián, Mezopotámián és a Kaukázuson keresztül” címmel, amely 1887-ben jelent meg. ### Tanulmányai Hedin Waldemar Brogger geológusnál vett órákat Stockholmban, és 1886-tól 1888-ig az uppsalai egyetemen tanult geológiát, ásványtant, kristálytant, zoológiát és latint nyelvet. 1888 decemberében a filozófia kandidátusa lett. 1889 októbere és 1890 márciusa között Berlinben tanult Ferdinand von Richthofennél. A földrajztudós és Kína-kutató hatására megszerette Németországot. Ekkor döntötte el, hogy felfedezőutakat fog tenni Közép-Ázsiába, hogy az utolsó fehér foltok is eltűnjenek Ázsia térképéről. ### Második perzsiai útja 1890\. április 12-én indult el az a hivatalos svéd küldöttség, amely a Svéd Királyság Szerafin Rendjét vitte az iráni sahnak, s amelyben Hedin tolmácsként működött. Teheránban részt vett Nászer ad-Din perzsa sah audienciáján. A sah beszélgetett vele, és megengedte, hogy elkísérje az Alborz hegységbe. Július 11-én Hedin három kísérővel elindult az Alborz legmagasabb, vulkanikus hegyére, a Damávandra, ahol kőzeteket gyűjtött disszertációjához. Szeptembertől a Selyemúton utazott tovább Meshed, Aşgabat, Buhara, Szamarkand, Taskent és a Takla-Makán sivatag nyugati peremén fekvő Kasgar érintésével. Visszafelé felkereste a híres orosz Ázsia-kutató, Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkij sírját Karakolban, az Iszik-köl partján. 1891. március 29-én érkezett vissza Stockholmba. Erről az utazásáról két könyvet írt, Oszkár király 1890. évi küldöttsége a perzsa sah udvarában és Utazás Khoraszán tartományban és Turkesztánban címmel. ### Hedin hivatást választ 1892\. április 27-én Berlinbe utazott, és folytatta tanulmányait Ferdinand von Richthofennél. Július elején Halléba ment, ahol Alfred Kirchhoff előadásait hallgatta. Egy hónap múlva ledoktorált A Damávand leírása saját megfigyelés alapján című oldalas disszertációjával, ami rövidített változata volt az Oszkár király 1890. évi küldöttsége a perzsa sah udvarában című könyve egy részének. Nem fogadta meg professzora tanácsát, hogy folytassa tanulmányait, hogy alaposabban foglalkozzon a földrajztudomány valamennyi ágával, és ismerje meg a kutatási módszereket is, hogy később kutatóként dolgozhasson. Richthofen elengedhetetlennek tartotta a földrajzkutatás módszereinek ismeretét. E mulasztása miatt Hedin később kénytelen volt más tudósokra bízni az expedíciók anyagainak tudományos feldolgozását és értékelését. De mivel már belekóstolt az „ázsiai szabadságba”, nem akart újra iskolapadba ülni.” ## Felfedezőutak Ázsiában ### Első expedíció 1893 és 1897 között Hedin felfedezőutat tett a Pamírban. Bejárta Hszincsiangban a Tarim-medencét, a Takla-Makánt, végül beutazta Tibet északi részét. 1893\. október 16-án indult el Stockholmból, Szentpétervár és Taskent érintésével jutott el a Pamírig. 1894-ben többször próbált feljutni a méter magas, a jéghegyek atyjának nevezett Muztág Ata csúcsra. Próbálkozásai sikertelenek maradtak, valószínűleg a felszerelése sem volt megfelelő. 1894-ben hidrográfiai vizsgálatokat végzett a Pamírban, a leesett hó mennyiségének viszonyát hasonlította össze a zuhatagok vízhozamával. Megállapította a Kara-kul és a Rang-kul tavak tengerszint feletti magasságát. Vizsgálta a gleccsereket, ősi moréna maradványokat talált, és két nagy gleccser sebességét is megmérte (kb. 1 m/15 nap). 1895\. április 10-én négy helyi kísérővel elindult a Merket nevű faluból Tusluk érintésével a Hotan folyóhoz a Takla-Makán sivatagon keresztül. Ivóvízkészletük nem volt elegendő, és hét teve is elpusztult. Hedin túldramatizált beszámolója szerint két kísérője is szomjan halt. Bruno Baumann 2000-ben megtette ugyanezt az utat egy tevekaravánnal. Sikerült megtudnia, hogy a Hedin által holtnak nyilvánított két kísérő közül az egyik életben maradt, és hogy tavasszal egy hasonló karaván nem tud elegendő vizet szállítani ezen az úton. Más források szerint Hedin figyelmetlenségből nem tankolt elegendő ivóvizet indulás előtt. Amikor észrevette, már nem tudtak visszafordulni. Állítólag cserbenhagyta a karavánt, kutatási vágytól hajtva folytatta útját, s amikor kísérője szomjúságtól gyötörve összeesett, Hedin magára hagyta, és továbbment. Utolsó erejével sikerült eljutnia a vízlelőhelyhez, majd visszatért, és megmentette a kísérőjét. Magatartása miatt nagyon sok bírálatot kapott. Kasgari tartózkodás után 1896 januárjában felfedezte az éves Dandan Ujlik és Karadung romvárosokat Hotántól északkeletre a Takla-Makán sivatagban. Heding rögtön felismerte az ősi városok archeológiai jelentőségét, ezért pontos helymeghatározást végzett. Stein Aurél figyelmét felkeltették ezek a sivatag homokjába temetett romvárosok, és 1900-ban ásatásokat végzett Dandan Ujlikban. 1928-ban jártak ott utoljára régészek, majd feledésbe merült a romváros. 1998-ban dr. Christoph Baumer újra megtalálta Stein Aurél leírása alapján. Március elején Hedin megtalálta a Boszten-tavat, Közép-Ázsia egyik legnagyobb belső tavát. Megállapította, hogy a tavat egyetlen nagy folyó, a Kajdu táplálja. Feltérképezte a Karakosun-tavat (amelyet Przsevalszkij a kínai geográfusok által Sóstónak nevezett Lop-nórnak tartott), majd május 27-én visszatért Hotánba. Június 29-én innen indult tovább Tibetbe, a kopai aranymezőktől délre fekvő átjárón, és két hónapon keresztül kutatta a Tibeti-fennsík északi részét. Négy nagy és tizenkilenc kis sóstót fedezett fel. 1897. március 2-án Észak‐Tibeten át érkezett meg Pekingbe. Mongólia és Oroszország érintésével tért vissza Stockholmba. Az expedíció kilométert tett meg, Hedin ebből utat térképezett fel. Mintegy addig ismeretlen területeken tett meg. Közép-ázsiai útjáról beszámolókat tartott Európa különböző nagyvárosaiban, és földrajzi felfedezőként vált híressé. 1898-ban jelent meg Ázsiai utazás 1893–97 között című könyve. ### Második expedíció 1899 és 1902 között újabb felfedezőutat tett a Tarim-medencében, Tibetben és Kasmírban. 1899. szeptember 15. és december 7. között végighajózott a Jarkend-darja, Tarim és Koncse-darja folyókon. Pontos térképet készített a Tarimról és behatóan vizsgálta a folyó alsó szakaszát. Nem sikerült eljutnia Lhászába, az európaiak számára tiltott városba. 1901 júliusában két kísérővel elindult Lhásza felé, és bár mongol viseletet hordott, a zarándokok felismerték. Szeptemberben újra próbálkozott, de ötszáz tibeti lovas bekerítette a karavánt és visszatérésre kényszerítette. Lehen (Ladak), Kasmíron keresztül utazott Indiába. Lahor, Delhi, Agra, Lakhnau és Váránaszi érintésével érkezett meg Kolkatába, ahol George Nathaniel Curzonnál, India főkormányzójánál tett látogatást. Útja során 1149 térképvázlatot készített az újonnan felfedezett területekről. 1903-ban Hedin írt először a Lop-sivatagban talált jardangokról. A Lop-nórba ömlő, de már eltűnt folyók deltájában alakultak ki, többek között a szélerózió hatására. Felső részükön gyakran találhatók elpusztult nyárfák, puhatestűek maradványai, elszáradt nád. 1900-ban elhatározta, hogy feltérképezi a Lop-sivatagot északról délre haladva, és teljesen ismeretlen területek felé indult az expedíció. A Lop-nór után kutatott régi kínai térkép alapján, az ott ábrázolt mederformához hasonlót keresett. Egy helyen tengeri kagylókat, vastag sóréteget és elszáradt nyárfákat talált. Arra gondolt, hogy itt valamikor sós vízű tó terülhetett el. Folytatták útjukat, majd a szerencse segítségükre sietett. Ördek nevű ujgur kísérője az előző pihenőhelyen felejtette a lapátot és vissza kellett mennie érte. Ekkor sztúpákat talált. 1901-ben Hedin újra visszatért erre a helyre, és számos kínai és harosti írással lejegyzett, prakrit nyelvű dokumentumot sikerült gyűjtenie, amiket Svédországba küldött. A 265 és 330 között fára és papírra írt szövegekből kiderült, hogy katonai garnizon állt ezen a helyen, és a nyugati Jin dinasztia (265–420) idején harcok folytak itt. A kínaiak Loulannak neveztek, a kharosti szövegekben Kroraina, szogd nyelven krwrʾn, hotán-szaka nyelven Raurana, Klaudiosz Ptolemaiosz Geographike Hyphegesis-ében Khaurana a neve. Loulan az északi és déli Selyemút találkozásánál állt a Lop-nór közelében. A Loulani Királyság nevét a Nagy történetíró feljegyzéseinek a hsziungnukkal foglalkozó fejezete említette először. I. e. 176-ban Mao-tun hsziungnu danhu tudatta Han Ven-ti kínai császárral, a Han-dinasztia ötödik uralkodójával, hogy leigázta a Loulani Királyságot. Csang Csien, Han Vu-ti kínai császár küldötte átutazott Loulanon, ahol házat és lakost jegyzett fel, akikből katona volt. Mivel földjük homokos és sós volt, a pásztorok követték nyájaikat (lovak, szamarak, tevék) víz és legelő után. Csang Csien beszámolóját követően évente tíz küldöttség érkezett a Han császároktól. Mivel a terület a kelet-nyugati kereskedelem szempontjából stratégiai fontosságú volt, az uralkodók ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Loulanra. 77-ben megölték királyukat, új királyt ültettek a trónra, és a terület a Sansan királyság nevet kapta. Azután nyomtalanul eltűnt, egyetlen krónika sem említette többet. A kínai történészek szerint Loulant azért hagyták el lakói, mert a szárazság, elsivatagosodás következtében csökkent a Lop-nórt tápláló folyók vize. Az itt feltárt írott dokumentumok arról tudósítanak, hogy a fekete köles napi fejadagja fokozatosan a felére csökkent, a vízért fizetni kellett, büntetést róttak ki azokra, akik pocsékolták ezt a létfontosságú nedűt. Talán a világ legelső környezetvédelmi törvénye itt született: minden kivágott fáért egy lovat kellett adni. Loulan igazolta, hogy a kiszáradt tómeder a „vándorló” Lop-nór volt. A elmúlt évtizedekben számos jól konzerválódott, európai arcvonású múmiát találtak a régészek ebben a térségben. A leghíresebbet, a kb. 3800 évvel ezelőtt eltemetett, szőkésbarna hajú „Kroraina szépét” 1980-ban találták meg a kínai régészek a régi Lop-nórtól északra. Prakrit volt a Kusán Birodalom közigazgatási nyelve, ezért néhány történész úgy véli, hogy a kusánok befolyása kiterjedt a Tarim-medencére is. A Selyemút elnevezés Ferdinand von Richthofentől származik. Saulgauban (Németország) egy hallstatti halomsírban és az athéni kerameikoszi temetőben kínai selymet találtak. A régészek mindkét sírt i. e. 600-ra datálták. ### Harmadik expedíció 1905\. október 15-én indult el Konstantinápolyba. Perzsia érintésével újabb indiai és tibeti útra készült, nevezetesen az Indus és a Brahmaputra forrásvidékére, a közép-tibeti tóvidékre. Az expedíció költségeit II. Oszkár svéd király, Emanuel Nobel olajmágnás (Alfred Nobel unokaöccse) és magánszemélyek fedezték. Először Perzsia kevésbé ismert sivatagjait kutatta. Teheránból indult az expedíció a Dast-e Kavír sósivatagba, amelyet 1905–1906 telén kétszer szeltek át, először dél-észak, majd észak-dél irányban. A Tebbes oázis után elérték a Dast-e Lut sivatagot. Felkeresték a Hámun-tavat és a Helmand folyó deltáját. Bejárták Perzsia és Afganisztán határvidékét. Azután brit és tibeti tiltakozás ellenére beutaztak Tibetbe. 1904–1905-ben a Ch. H. D. Ryder és C. G. Rawling brit katonatisztek által vezetett expedíció is átkelt Tibeten. Hedin nagyon igyekezett elkerülni útvonalaikat, napi útjából alig három nap útvonala egyezett az angolokéval. Hedin állítása szerint a Brahmaputra tényleges forrása a gleccserekkel borított hatalmas Koubi gangri- hegységben van a Himalája északi vonulatában. Öt héten keresztül kereste a Szatledzs folyó forrását. Megállapította, hogy a folyó tulajdonképpeni forrása nem ott van, ahol a térképek jelzik, hanem a Raksasztal-tó északnyugati csücskében. A Manaszarovar-tavon tófenékmérést végzett, megállapította a tó és a Raksasztal-tó tengerszint feletti magasságát, megmérte a Brahmaputra vízhozamát. Tasi Lumpo kolostorvárosban látogatást tett a 9. pancsen lámánál. Ő volt az első európai, aki álruhában és bemázolt arccal, két kísérővel a zarándokok közé vegyülve eljutott a szent Kajlás-hegyhez, ami a világ középpontjának számít a buddhista és hindu mitológiában. Felkereste az Indus forrását, amit a tibetiek Singi-kabapnak hívnak (Torok, ahol az Indus fakad). Hedin volt az első európai, aki az Indus tényleges forrását megtalálta. Teljesen ismeretlen területeket járt be és térképezett fel a Manaszarovar-tótól északkeletre egészen Gartokig. Huszonkilenc addig ismeretlen lámakolostort keresett fel. Hedin térképvázlatai alapján jelentős mértékben korrigálták a Stieler-féle atlaszt. Bejárta a Tibeti-fennsík nyugati részét és megtalálta a Transzhimalája vonulatát, amit később egy ideig Hedin-hegységnek neveztek. Id. Lóczy Lajos 1877–1880-ban tagja volt a gróf Széchenyi Béla által vezetett kelet-ázsiai expedíciónak és utazása során arra a megállapításra jutott, hogy a Himalájától északra is kell lennie egy másik hegyvonulatnak, s amit Lóczy Transzhimalájának nevezett el. Hedin Lóczy leírása alapján találta meg a hatalmas, nagyjából a Himalájával párhuzamos hegyvonulatot, ami átszeli Dél-Tibetet kelet-nyugati irányban. 1908-ban Indiából Japán érintésével, hajón tért vissza Stockholmba. Számos kőzetmintát (törmelékkő, kavicskő, mészkő, pala, vulkanit és gránit) hozott magával, amelyek a vizsgált területek geológiai sokféleségét dokumentálták. A gyűjtemény Bajorország Paleontológiai és Geológiai Gyűjteményének raktárába került a müncheni Lajos–Miksa Egyetem épületében, ahol megvizsgálták és értékelték. Hedin összesen kb. kőzetmintát hozott magával közép-ázsiai útjairól. Ezután másfél évtizedet azzal töltött, hogy könyveket írt, és feldolgozta utolsó felfedezőútjának anyagát. Az első világháború idején a frontokat járta és beszámolókat írt, a Közel-Keletre utazott, és a következő s egyben utolsó nagy expedíciója tervén dolgozott. ### Autón Mongólián keresztül Hedin 1923-ban előadássorozatot tartott az Egyesült Államokban, majd Japánon keresztül Pekingbe utazott. A politikai helyzet bizonytalansága miatt le kellett mondania a tervezett hszincsiangi útról. A jó helyismerettel rendelkező Frans August Larson svéd misszionáriussal Dodge autón indultak Pekingből Mongóliába. Ulánbátor érintésével utaztak Ulan-Udéba és onnan a Transzszibériai vasútvonalon Moszkvába. ## Kínai–svéd tudományos expedíció Északnyugat-Kínában Amikor Hedin bejelentette, hogy expedícióra készül Kanszuba, Nyugat-Mongóliába és Hszincsiangba, a Kínai Tudományos Szervezetek Általános Szövetsége, a Pekingi Egyetem Régészeti Társasága valamint a pekingi Történeti és Régészeti Múzeum közös kiadványban tiltakoztak a terv ellen. Kína nemzeti szuverenitására hivatkozva kijelentették, hogy az ország határain belül végzett kutatás a kínai állam és tudósainak egyedüli joga, és hogy a régészeti leleteket ezentúl tilos kivinni az országból. Hedin 1926. október 31-én utazott Pekingbe, Szibérián keresztül. A Tudományos Szervezetek Általános Szövetsége szervező bizottságot hozott létre, és ragaszkodott ahhoz, hogy az expedíciót kínai tudós vezesse, és hogy kínai tudományos munkatársak is részt vegyenek benne. A bizottság fenntartotta továbbá azt a jogot, hogy a kutatási eredményeket saját neve alatt publikálja. Hedin tárgyalásokat folytatott a bizottsággal, engedélyeket szerzett, hogy Hszincsiangba is beutazhassanak fegyveres kísérettel. Megállapodtak abban is, hogy nagy régészeti feltárásokat tilos végezni, de a talált leleteket Svédországban vizsgálják meg majd, és utána visszaszállítják Kínába. A tárgyak másolatai vihetők csak ki véglegesen az országból. A négy, létesítendő meteorológiai állomás kínai tulajdonba fog átmenni, és az expedícióról készült filmet nyilvánosan kell bemutatni Pekingben. A térképeket 1: méretarányúnál kisebbre tilos készíteni. Az expedíció költségeit Hedinnek kell fedeznie. 1927. április 20-án Hedin aláírta az expedíció előre rögzített forgatókönyvét. „Vándoregyetemnek” nevezte az expedíciót, mert a részt vevő tudósok szinte önállóan és különböző szakaszokon dolgoztak. A svéd tudósok között volt csillagász, geodéta, régész, paleontológus, zoológus, botanikus antropológus, etnográfus. Németország meteorológust, sinológust, etnológust és operatőrt küldött. Dán részről etnográfus vett részt. A Lufthansa három pilótája is velük utazott. Az expedíció vezetője kínai professzor volt. Geológus, régész, térképész, fényképész és botanikus vett részt kínai részről, és négy egyetemista is segédkezett. A tudósok térképeket készítettek, a bejárt területek őstörténetét kutatták és nyersanyaglelőhelyeket kerestek. A Lufthansa közvetlen Berlin–Peking-járatot tervezett indítani, s mivel a Junkers gépek még nem tudtak ekkora távolságot megszakítás nélkül repülni, az expedíció egyes résztvevőinek azt kellett megvizsgálni, hogy a hatalmas kiterjedésű sivatagok felett létrehozható-e légi kapcsolat. Meteorológiai állomásokat hoztak létre, leszállásra és benzintárolók építésére alkalmas helyeket kerestek. Frans August Larson vezette a karavánt, amelyhez tevehajcsár és lovas katona is tartozott. ### 1927–1928 Baotuban állították össze a karavánt. 1927. május 20-án indult a Lufthansa által szponzorált, és a német valamint a svéd kormány pénzügyi támogatását is élvező, Kínai–svéd tudományos expedíció Északnyugat–Kínában (The Sino–Swedish Scientific Expedition to the North–Western Provinces of China) elnevezésű expedíció. Május 28-án sátorból álló tábort vertek a mongol határ mellett. A régészek három héten át vizsgáltak egy buddhista kolostort Hallun Ossuban. Július 22-én a karaván elindult nyugat felé, mongol földre. Három különböző kutatóstáb alakult, és mindegyik önállóan folytatta munkáját. Hedin a főkaravánnal tartott, és saját kezűleg térképezte fel az expedíció útvonalát, tárgyalt a helyi hatóságokkal, döntéseket hozott. Több hónapos utazás után érkeztek a Karakoto (Fekete város) homokba süllyedt romjaihoz. A város Marco Polo idejében virágzó kereskedelmi központ volt. Szeptember 27-én érték el az Etcen-gol folyó partján fekvő Condol oázist, a torgutok szálláshelyét, ahol a német meteorológus megfigyelő állomást rendezett be. Hidrogénnel töltött pit-ballonokat küldött fel a sztratoszférába, és értékes ismereteket szerzett Belső-Ázsia légköri viszonyaira vonatkozóan. Később további három állomást létesítettek. 1927\. november 28-án nekivágtak a Góbi sivatagnak, Ürümcsi irányába. A homok- és hóviharok, a novemberi fagyok lassították a karaván haladását. Kb. teve elpusztult, Hedint epekövek kínozták, hordágyon vitték a sivatagon keresztül. 1928 januárjában érték el Komul határvárost, ahol meg kellett válniuk mongol kísérőiktől. Szigorú katonai felügyelet mellett vitték a tudósokat Turfánon keresztül Ürümcsibe, ahol Hedint katonai tiszteletadással fogadták. 1928 tavaszán Hszincsiang kormányzója nem engedélyezte, hogy a Junkers gépek átrepüljenek az autonóm terület felett, ekkor a Lufthansa visszahívta az expedícióban részt vevő pilótáit és repülési szakembereit. Hedin kísérte őket vissza Berlinbe, onnan utazott tovább Stockholmba. Az expedíció kutatóstábjai közben folytatták munkájukat. ### 1928–1933 Hedin pénzügyi támogatást kért és kapott Stockholmban a parlamenttől, és 1928. augusztus 8-án egy svéd csillagásszal tért vissza Ürümcsibe. Az expedíció résztvevői új feladatokat kaptak, és folytatódott a munka. Hszincsiangban meggyilkolták a kormányzót, de Hedin azután sem kapott engedélyt, hogy a Lop-nórhoz utazhasson. Pekingbe ment, Nankingban találkozott Csang Kaj-sekkel, aki támogatásáról biztosította. A kínai–svéd expedíció tiszteletére négy bélyegből álló sorozatot adtak ki Kínában, példányban. A bélyegekre a pekingi Palotamúzeum Nomádok a sivatagban című festményét nyomtatták. Négyezret az országban értékesítettek, a többi az expedíció tulajdonába került. Hedin eladta a bélyegeket, hogy finanszírozni tudja a további kutatásokat. 1929 áprilisában megbetegedett. Pekingben az orvosok gerincvelőtumort állapítottak meg nála. Ezután Bostonban vizsgáltatta meg magát, a szakorvos szerint téves volt a kínai orvosok diagnózisa. Hedin felhasználta az alkalmat, hogy Vincent Hugo Bendix milliomost megnyerje támogatóként. Az expedíció kapott, Bendix pedig egy teljesen berendezett tibeti lámaszentély pontos mását kérte Hedintől az 1933-ban Chicagóban megnyíló világkiállítás számára. Ez a kérés szinte teljesíthetetlennek tűnt először, mert Ladak és Tibet már le volt zárva. Gèosta Montell svéd etnográfus segítségét kérte, és vele tért vissza Hszincsiangba. A régészek a Tarim-medencében és Belső-Mongólia Autonóm Terület nyugati részében kutattak. Hedin autón bejárta Belső-Mongóliát, de nem sikerült lámaszentélyt találnia. Gèosta Montell akkor azt javasolta, hogy keresse fel a Csing-dinasztia által Chengdében (Hopej) épített buddhista templom belső udvarában álló Vanfaguiji Arany pavilont, ami pontos mása a lhászai Potala palota láma szentélyének. Hedin egy kínai építészre bízta a szentély felépítését. Ezután darabra szedték szét, és hajón szállították Chicagóba, ott pedig Montell és Hedin irányításával építették fel újra. A szentély az 1939-ben New Yorkban megrendezett világkiállításon is látható volt. Hedin 1932 januárjában tért vissza Pekingbe. A világgazdasági válság és a kínai belpolitikai problémák játszottak közre abban, hogy 1933 őszén feloszlatta a kínai-svéd expedíciót. ### A kínai–svéd tudományos expedíció eredményei Folke Bergman svéd régész újkőkorszaki lakóhelyet és használati tárgyat tárt fel a Ruo Sui folyó völgyében, Belső-Mongólia nyugati részén. A Han-dinasztia idejéből származó kb. harminc katonai garnizonban több mint írott fatáblácskát talált. Ezek a katonai erődök a Selyemút biztonságára ügyeltek. Az írott táblák i. e. 102 és 95 közötti időszakból származnak, és fontos információkat tartalmaznak a Han-dinasztia történetéről. (1972 és 1976 között újabb ásatásokat végeztek a kínai régészek az őrtornyok környékén, és további fatáblára bukkantak. A lelőhelyet műemlékvédelem alá helyezték.) Bergmanék nagy gondot fordítottak arra, hogy megtalálják az egykori őrtornyok romjait. Így próbálták rekonstruálni a Selyemút eredeti útvonalát. Amikor 1980-ban a kínai nagy fal újra az érdeklődés középpontjába került Kínában, a régészek nagy meglepetéssel olvasták Bergman beszámolójában, hogy a Nagy fal Hszincsiang nyugati határáig húzódott. A Tarim-medencében is találtak falmaradványokat. 1927 júliusában gazdag mangán- és vasérclelőhelyeket találtak 130 kilométerre Baotutól északra. A kőzetrétegtani vizsgálatok rendkívül fontosak voltak, mert nagyon keveset tudtak a geológusok Kína északnyugati hegységeinek tektonikájáról. Viszonylag nagyméretű dinoszaurusz- és egyéb fosszíliákat találtak Hszincsiangban, Belső-Mongóliában, Kanszuban és Csinghajban. A meteorológiai állomásokon végzett légköri vizsgálatok lehetővé tették, hogy meginduljanak a légi járatok Északnyugat-Kína és a tengerparti városok között. Az expedíció tagjainak térképészeti, geodéziai, csillagászati, geológiai munkája, valamint a földi mágneses mező vizsgálatának eredményei és gravimetrikus mérései nyomán hatalmas kartográfiai anyag jött létre. Ennek nagy része 1948-ban bekerült a New Atlas of the Provinces of China-ba. Az etnográfusok, botanikusok és zoológusok gyűjteményei is értékes tudományos eredményeket tartalmaztak. Folke Bergman Hszincsiangban és különösen a Lop-nór környékén végzett ásatásairól szóló publikációját évtizedek múlva lefordították kínai nyelvre. A kínai régészek ásatásokat végeztek a Lop-sivatagban az 1990-es évek végén a svéd régész által felfedezett és dokumentált helyeken. Bronz‐ és vaskori temetőket tártak fel, ahol éves múmiákat is találtak. Hedin feltevése igazolódott, hogy a Tarim-medencét a kaukázusi, más néven europoid nagyrasszhoz tartozó emberek, a későbbi kusánok népesítették be, akiknek ősei Európából származtak. ## Tanulmányutak a Kuomintang megbízásából (1933–1935) 1933–34-ben Csang Kaj-sek Kuomintang-kormányának megbízásából tanulmányutat vezetett kínai geodéták részvételével. Öntözőcsatornák létesítésének lehetőségét vizsgálták, kijelölték a Lancsou és Ürümcsi között építendő autóút vonalát. Hedin tervei nyomán nagy öntözési létesítmények készültek, településeket hoztak létre. Megépült a Pekinget Kasgárral összekötő autóút a Selyemút vonalán, ami lehetővé tette a Tarim-medence kikerülését. 1935. február 19-én ünnepelték Csang Kaj-sek 70. születésnapját. Az ünnepségen Hedin is részt vett, és a Jáde Érdemrend második fokozatával tüntették ki Belső-Ázsia legjobb ismerőjét. ### Expedíció a Lop-nór vidékére Hedin egy évtizeden keresztül behatóan foglalkozott az általa „vándorló tónak” nevezett Lop-nórral. 1928. február 19-én, amikor a kínai–svéd expedíció Lufthansa projektjével foglalkozó stábja Turfánba érkezett, azt a hírt hallotta, hogy a Tarim folyó alsó szakasza visszatért eredeti medrébe. A Kuomintang-kormány engedélyezte, hogy beutazzon a térségbe, és megállapítsa a Tarim mederváltozását. Meg kellett vizsgálnia annak lehetőségét, hogy Loulan környéke újra művelhetővé és benépesíthetővé tehető-e. Az expedíció Ford típusú autókon indult 1933. október 31-én a mongol határ mellől. Hami mögött polgárháború dúlt. 1934. március 5-én Ürümcsitől délre Korlában feltartóztatták az expedíciót. Hedin tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel, és néhány hét múlva folytathatták útjukat. Áprilisban indult el Hedin csónakon a Tarim alsó szakaszán, ami megváltoztatta folyásirányát. 1901-ben ugyanezt az utat szárazföldön, tevekaravánnal tette meg. Elérte a Lop-nórt, a tó valóban visszatért eredeti medrébe. Feltérképezte a folyószakaszt, medermélységet mért, és megállapította, hogy a folyó vízhozama lehetővé teszi az öntözőcsatornák építését. ## Visszatérés Svédországba Az expedíciók befejezése után Hedin pénzügyi helyzete kritikussá vált. A Német–Ázsiai Bank pekingi fiókjánál nagy adósságai maradtak, amiket előadásainak és könyveinek honoráriumaiból fizetett vissza. úti beszámolót tartott német városokban, előadást pedig a szomszédos országokban. 1937-ben kezdődött az expedíció tudományos anyagának publikálása. A hatalmas mű (több mint kötet) kiadását csak úgy sikerült befejezni, hogy elzálogosította az értékes könyvekből álló hatalmas könyvtárát. A Kaszpi-tenger és a Sárga-tenger közötti területekről készített egyedülálló, hatalmas kartográfiai anyagot az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma vásárolta meg. ## Közép-Ázsia geopolitikai jelentősége Francis Younghusband, Stein Aurél és Nyikolaj Przsevalszkij mellett Hedin is aktív szereplője volt A nagy játszmának (Great Game), ami Oroszország és a Brit Birodalom hatalmi törekvéseit szolgálta Közép-Ázsiában. Az elnevezés Arthur Conolly felderítő tiszttől, a Brit Kelet-indiai Társaság Hatodik Bengáli Könnyűlovas századának kapitányától származik, akit Buharában végeztek ki. Az orosz–brit rivalizálás 1813-ban kezdődött, amikor Oroszország és Perzsia aláírta az első orosz–perzsa háborút lezáró békeszerződést, aminek következményeként a cári Oroszországé lett a mai Azerbajdzsán, Dagesztán, Kelet-Grúzia. A második orosz–perzsa háború után is további kaukázusi területek kerültek orosz fennhatóság alá. Az orosz expanziót látva a britek attól féltek, hogy a következő lépés Afganisztán elfoglalása lesz, ahonnan könnyen megtámadhatják Indiát. Az orosz veszélyre figyelmeztetett többek között Vámbéry Ármin is. A nagy játszma színtere a hatalmas terra incognita, a Transzhimalája volt, amit meg kellett ismerni és stabilizálni India biztonsága érdekében. 1863 és 1885 között brit térképészek bennszülött ügynököket képeztek ki arra, hogy megfigyelés alapján rajzolják le a bejárt területeket, elsősorban Tibetben és Hszincsiangban, és tanulmányozzák az ott élők néprajzát. Két felderítőt megöltek, egyiküket kínai társa rabszolgának adott el, egy másikat kémkedés gyanúja miatt mongol börtönbe vetettek. A megmaradtak sikerrel fejezték be a „földrajzi küldetést”. Európai tudományos társaságoktól kitüntetéseket kaptak, Rudyard Kipling Kim című regényében tette halhatatlanná őket. 1907\. augusztus 31-én írták alá Szentpétervárott a Perzsiára, Afganisztánra és Tibetre vonatkozó angol–orosz megállapodást, és ezzel véget ért a nagy játszma. A megállapodás legfontosabb része Perzsiára vonatkozott. Két befolyási övezetre osztották, közöttük semleges zóna létesült. A nagyhatalmak saját övezetükben szabadon adhattak koncessziós jogokat alattvalóiknak (vasutak, utak, közlekedési vállalatok, bankok, távíróhálózat). Oroszország kapta Perzsia gazdag északi részét, és cserében lemondott a Perzsa-öböl felé irányuló terjeszkedésről. Anglia ellenőrzése alá került Perzsia délkeleti, szinte sivatagos része, amely új tamponzónát jelentett India védelme szempontjából. Oroszország számára azért lett ilyen előnyös a megállapodás, mert az orosz kereskedők 1889 óta sikeresen vetették meg lábukat Tebrizben, Teheránban és Meshedben. Az 1903. évi kereskedelmi megállapodás óta vámkedvezményesek voltak az orosz áruk. A Szentpétervári Állami Bank fiókhálózata is rohamos léptekkel bővült. A cári kormány lemondott Afganisztánról. Elismerte, hogy hatalmi övezetén kívül esik, és elfogadta, hogy politikai ügyekben a brit kormányt kéri fel közvetítésre. Oroszország és Anglia elismerték Kína Tibet feletti fennhatóságát. Anglia kötelezte magát, hogy nem avatkozik be többet Tibet belső közigazgatásába, nem tart fenn képviseletet Lhászában, és lemond a koncessziós jogokról. Oroszország és Anglia kötelezték magukat, hogy – előzetes értesítés és engedély nélkül – legalább három évig nem indítanak tudományos expedíciót Tibetbe. ## Hedin politikai nézetei Fiatalkora java részét Ázsiában töltötte, így nem került kapcsolatba az új, megváltozott Svédországgal. A kivándorlás problémája, a szakszervezetek és a munkásmozgalom megerősödése, a fokozódó iparosodás és a nép öntudatra ébredése idegen maradt számára. Értetlenül állt a kormány demokráciára való törekvése és az általános szavazójog követelése előtt. Hedin királypárti maradt, parlamentellenes, nacionalista és militarista nézeteket vallott. Már 1905-ben állást foglalt a hazájában erősödő demokratikus mozgalom ellen. Felhívta a figyelmet az orosz veszélyre, és fegyverkezésre szólított fel. 1912-ben nyíltan elkötelezte magát a Svéd hadihajó-egyesület mellett, a lakosság adakozásának köszönhetően készült el a Sverige hadihajó. Németországi tanulmányai idején megszerette a német kultúrát. Személyesen ismerte II. Vilmos német császárt. Nagy tiszteletet érzett az uralkodó iránt, és még hollandiai száműzetésében is meglátogatta. Vonzották a vezető személyiségek, és olyan elvakult tisztelettel tekintett rájuk, hogy nem kérdőjelezte meg cselekedeteiket. Egész életében ragaszkodott ahhoz az idealizált elképzeléshez, hogy Németország világhatalmi szereppel rendelkezik, és megvédi Svédországot és Norvégiát az orosz támadástól. Az első világháborút a germánok harcának tekintette (különösen Oroszország ellen). 1915-ben megjelent könyvét a német katonáknak szentelte. Ennek az lett a következménye, hogy francia és angol barátai szakítottak vele, és kizárták az angol Királyi Földrajzi Társaságból. ## Hedin és a német nemzetiszocializmus 1935\. április 14-én találkozott először Hitlerrel, amikor Berlinben tartott előadást utazásairól. Ezt később még több találkozás is követte. A nemzetiszocialisták igyekeztek magukhoz kötni őt. Leveleket, születésnapi köszöntőket írtak egymásnak, és Hedin is értesítette őket megjelenő műveiről. Kérésükre Hedin mondta az 1936. évi nyári olimpiai játékok megnyitó beszédét A sport nevelő szerepe címmel. A Német–Svéd Egyesület tiszteletbeli tagjává választották Berlinben, és 1938-ban Berlin városa díszplakettet ajándékozott neki. 75. születésnapján a Német Sasrend nagykeresztjével tüntették ki (Henry Ford és Charles Lindbergh röviddel előtte kapták meg ezt az érdemrendet). 1943 elején sikerült elérnie, hogy Didrik Arup Seip norvég filológiaprofesszort kiengedjék a sachsenhauseni koncentrációs táborból. 1943. január 15-én a Bajor Tudományos Akadémia aranyérmével tüntették ki Hedint, január 16-án pedig a müncheni Lajos–Miksa Egyetem Természettudományi Karának tiszteletbeli doktorává avatták. Szintén január 16-án hozták létre a Sven Hedin Ázsia-kutató Intézetet, Wilhelm Filchner és Hedin tudományos örökségének ápolására. Heinrich Himmler azonban az SS-nek alárendelt, Ősök öröksége nevű náci intézetté alakította át, ahol rasszista antropológusok az árja fajelméletet igyekeztek tudományosan bizonyítani. Hedin hatékony propagandát fejtett ki a nemzetiszocializmus érdekében a Német Birodalommal szimpatizáló, nacionalista érzelmű svéd akadémikus egyesület, a Riksföreningen Sverige-Tyskland első nyilvános találkozóján 1939-ben, Stockholmban. Az egyesületet azzal a céllal alapították 1937-ben Lundban, hogy svéd nézőpontból, pártpolitikai állásfoglalás nélkül lépjenek fel az új Németország igaz megítéléséért. Carl Wilhelm von Sydow etnológus, Max von Sydow apja és Hedin is tagja volt az egyesületnek, pedig Hedin anyai nagyapja zsidó származású volt. A kezdeti idők rajongása után Hedin bírálta a zsidóüldözést és az egyház elleni kampányt. 1937-ben a Németország és a világbéke című könyvének német kiadására készültek, de a Birodalmi Propaganda Minisztérium törölni akarta a nemzetiszocializmust bíráló részeket. Walther Funk államtitkárhoz írt 1937. április 16-i leveléből kitűnik, hogy akkoriban, a haláltáborok felállítása előtt, mit is bírált Hedin. „Amikor először beszéltem Önöknek tervezett könyvemről, hangsúlyoztam, hogy objektív, tudományos, és lelkiismeretemre hallgatva esetleg kritikus hangú művet fogok írni. Önök ezt természetesnek és rendkívül helyesnek tartották. Barátságos és nyugodt hangnemben azt is megemlítem, hogy az emberiségnek nagy szolgálatokat tett kiváló zsidó professzorok eltávolítása káros volt Németországra számára...” „Félelemmel tölt el, hogy a német ifjúság mindenütt dicsért és csodált nevelésében nagyon kevés helyet kap a vallási oktatás. A német nép iránt érzett szeretet és szimpátia. valamint a keresztényi kötelesség késztet arra, hogy ezt nyíltan kimondjam. És biztos vagyok benne, hogy Luther népe, amely vallásos keresztény, megérti fenti aggályomat. Egész életemben a lelkiismeretemet követtem, és ezután is így lesz. Ezért nem járulok hozzá könyvem cenzúrázásához”. Hedin végül Svédországban adta ki a könyvet. Döntésének az lett a következménye, hogy bevonták Alfred Philippson és családjának útlevelét, hogy megakadályozzák kivándorlásukat az Egyesült Államokba. A zsidó származású német földrajztudós Hedin egykori tanulótársa és barátja volt. Következő művében (Fünfzig Jahre Deutschhland) Hedin már kedvezőbben írt a nemzetiszocializmusról, és a könyvet Németországban adta ki. 1942. június 8-án Philippsont és családját a theresienstadti (Terezín, Csehország) koncentrációs táborba internálták. Hedin elvállalta, hogy a Propaganda Minisztériummal együttműködve megírja az Amerika im Kampf der Kontinente című könyvét. Sikerült elérnie, hogy a javítottak Philippsonék helyzetén, és túlélték a haláltábort. Philippson és Hedin évtizedeken át leveleztek egymással, Hedin rendszeresen élelmiszercsomagokat küldött nekik a táborba. Norvégia német megszállása után letartóztatták Arnulf Øverland költőt és Didrik Arup Seip filológia professzort. A politikai foglyokat Németországba vitték a sachsenhausi koncentrációs táborba. Hedin közbenjárására Didrik Arup Seip 1943-ban kiszabadult. Øverlandon nem tudott segíteni, de szerencsésen túlélte a fogságot. 1941. február 24-én a birodalmi hadbíróság halálra ítélt tíz norvég személyt állítólagos kémkedés vádjával. Hedin Nikolaus von Falkenhorst generális segítségével elérte, hogy Hitler 1941. június 17-én tíz év kényszermunkára változtatta az ítéletet, és ugyanezen a napon további hét kényszermunkára ítélt norvég személy büntetését is csökkentette. Egyikük meghalt a fogságban néhány nappal szabadulása előtt. Amikor Falkenhorstot 1946. augusztus 2-án golyó általi halálra ítélte az angol katonai bíróság, Hedin elérte, hogy a halálbüntetést 1946. december 4-én húsz év börtönre változtassák arra való tekintettel, hogy Falkenhorst közbenjárására kapott kegyelmet a tíz norvég politikai fogoly. Hedin a háború után sem bánta meg, hogy szimpatizált a nemzetiszocialistákkal, mert kapcsolatainak köszönhetően embereket mentett meg a haláltól, illetve hozott ki koncentrációs táborokból. Hihetetlen naivságát bizonyítja, hogy rendületlenül hitt abban, hogy Németország megvédi hazáját a szovjet támadástól. A Dagens Nyheter liberális svéd napilap felkérésére nekrológot írt Hitler halálakor, amely 1945. május 2-án jelent meg. Ismételten kifejezte a Harmadik Birodalom iránti csodálatát, és a következő szavakkal fejezte be cikkét: „Hitler emléke mélyen és kitörölhetetlenül él bennem. A világtörténelem egyik legnagyobb alakjának tekintem, és most már nincs az élők sorában. Németországot világhatalommá tette, s ez az ország ma a szakadék szélén áll, mert ellenfelei nem viselték el növekvő erejét és hatalmát. De egy nyolcvan milliós népet, amely hat éven keresztül ellenállt – Japán kivételével – az egész világnak, soha nem lehet elpusztítani. A nagy Führer emléke évezredeken át megmarad a német nép emlékezetében.” Ezzel a megnyilatkozással végleg elszigetelte magát a társadalmi és tudományos életben. ## Kitüntetései Hedint Hszincsiang és Tibet legjobb ismerőjének tartották. Uralkodók, politikusok és földrajzi társaságok versengtek, hogy találkozzanak vele, és értékes információkat szerezzenek Ázsia ezen részeiről. Számos kitüntetésben részesült és anyagi támogatást kapott felfedezőútjai finanszírozására. 1902-ben örökletes nemesi rangot kapott hazájában. Hedint fogadta II. Oszkár svéd király (1890), Nászer ad-Din perzsa sah (1890), II. Miklós orosz cár (1896, 1909), I. Ferenc József magyar király (1898-ban és még több alkalommal), Lord George Curzon India főkormányzója (1902), II. Vilmos német császár (1903, 1914, 1917, 1926, 1936), Lord Minto India főkormányzója (1906), a 9. pancsen láma (1907, 1926, 1933), Meidzsi japán császár (1908), X. Piusz pápa (1910), Theodore Roosevelt (1910), Paul von Hindenburg (1915), Csang Kaj-sek (1929, 1935), Adolf Hitler (1935, 1939, 1940). A következő érdemrendeket adományozták Hedinnek: Sarkcsillag Svéd Királyi Érdemrend, Vasa-rend, Német Sasrend, India Birodalmi rend, a porosz Johannita Rend és Korona-rend, az orosz Szent Anna-rend, Ferenc József-rend, Jáde Érdemrend. Érdemrendeket kapott Bulgáriában, Finnországban, Japánban, Iránban és Törökországban. Svéd és külföldi tudományos társaságoktól negyven aranyérmet kapott, ezekből a stockholmi Kungliga myntkabinettet múzeum éremgyűjteményében láthatók. Kitüntetései a Royal Armouryben találhatók Stockholmban. A filozófia tiszteletbeli doktora címmel tüntette ki az Oxfordi Egyetem (1909), a Cambridge-i Egyetem (1909), a Heidelbergi Egyetem (1928), az Uppsalai Egyetem (1935), a Müncheni Egyetem (1943), a Handelshochschule Berlin (1931). A jog tiszteletbeli doktora címmel tüntette ki a Breslaui Egyetem (1915) és Rostocki Egyetem (1919). A Sven Hedin-gleccser viseli nevét az arktiszi Ellesmere-szigeten a Grönland melletti, Kanadához tartozó Nunavut területen, a Princess Marie Bay-től északra. A Hold egyik kráterét, a Hedin cratert róla nevezték el. A Gentiana hedini (encián), a Longitarsus hedini és a Coleoptera hedini (bogarak), a Fumea hedini Caradja (pillangók), a Dictyna hedini (pókok), a Tsaidamotherium hedini (fosszília) és a Lystrosaurus hedini elnevezések a kínai tudósok elismeréséről és tiszteletéről tanúskodnak. ## Értékelése Expedíciói során a terepvizsgálatra koncentrált. Utakat térképezett fel, magasságokat mért és asztrológiai pontokat határozott meg. A térképvázlatokat panorámarajzokkal egészítette ki. A Pamírról, a Takla-Makánról, Tibetről, a Selyemútról és a Himalájáról ő készítette el az első pontos térképeket. Szisztematikusan vizsgálta Belső-Ázsia tavait, gondos klimatológiai megfigyeléseket végzett sok éven keresztül, terjedelmes növény- kőzetgyűjteményt szerzett. Akvarelleket, rajzokat, fotókat készített, amiket később úti beszámolóiban tett közzé. Hedin átadta expedícióinak anyagát más tudósoknak, hogy végezzék el a tudományos értékelést. Belső-Ázsia legjobb földrajzi ismerőjének tekintették, de tudományos alaposságát egyesek kifogásolták. Megítélését konzervatív nézetei és a nácikkal – egy időben – fenntartott kapcsolatai is befolyásolták. ## Magyarul Magyarul művei főleg A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára című sorozatban jelentek meg. A sorozat megindítását Sven Hedin 1902-es budapesti látogatása inspirálta. - Ázsia sivatagjain keresztül; átdolg. Thirring Gusztáv; Lampel, Bp., 1902 (A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára) - Ázsia szívében. Tízezer kilométernyi úttalan utazás; átdolg. Thirring Gusztáv; Lampel, Bp., 1906 - Három év Tibetben (1899-1902); ford. Halász Gyula; Lampel, Bp., 1908 (Magyar könyvtár) - Transzhimalája. Felfedezések és kalandok Tibetben; ford. Kondor Alfréd; Lampel, Bp., 1910 (A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára) - Az Északi sarktól a Déli sarkig; ifjúsági kiad., ford. Mikes Lajos; Lampel, Bp., 1912 - Az északi sarktól a déli sarkig, 1-2.; ford. 2. köt. átdolg. Mikes Lajos; Lampel, Bp., 1912–1914 - A rejtelmes India felé. Sven Hedin utazásai Perzsia sivatagjain keresztül, 1-2.; ford., bev. Zigány Árpád; Kereskedelmi Közlöny, Bp., 1914 - Egy harcban álló nemzet; Athenaeum, Bp., 1915 - Az orosz harctérről; Athenaeum, Bp., 1916 - Csangpo láma zarándokútja; ford. Gerely Jolán; Genius, Bp., 1922 - Csangpo láma a nomádok földjén; ford. Gerely Jolán; Genius, Bp., 1923 (Az ifjúság szépírói) - Pekingtől Moszkváig; ford. Balassa József; Franklin, Bp., 1925 (Modern utazók, felfedezők könyvtára) - Belső-Ázsia küszöbén. 1890-1891; ford. Halász Gyula; Franklin, Bp., 1928 (Világjárók Utazások és kalandok) - Első utam Ázsiába; ford. Halász Gyula; Franklin, Bp., 1930 (Világjárók Utazások és kalandok) - Ma Csung-jin menekülése; ford. Mezey Dénes; Franklin, Bp., 1937 (A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára) - A selyem útja, 1-2.; ford. Mezey Dénes; Franklin, Bp., 1939 (A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára) - A vándorló tó; ford. Mezey Dénes; Franklin, Bp., 1940 (A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára) - Ázsia szívében ## Fordítás

Goldmark Károly

Goldmark Károly, németül Karl vagy Carl Goldmark (Keszthely, 1830. május 18. – Bécs, 1915. január 2.) zsidó származású, német anyanyelvű magyar–osztrák zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus. Szegény kántor család gyermeke volt, zenei tanulmányait édesapja egyik énekes kollégájánál kezdte, aki hegedűjátékra oktatta, majd Sopronban és Bécsben folytatta. Taníttatását mindvégig féltestvére, Goldmark József finanszírozta, aki vegyészmérnöknek tanult az osztrák fővárosban. Anyagi gondok miatt tanulmányait így is félbe kellett szakítania, sokáig autodidakta módon képezte magát tovább, majd lehetősége nyílt beiratkozni a bécsi konzervatóriumba. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Sopronban és Győrben működött színházi zenészként. Ebben a minőségében került Budára 1850-ben, ahol egy évet töltött, és megismerte a korszak divatos operaszerzőinek darabjait. 1851-ben tért vissza Bécsbe, ahol a Bettelheim család vette pártfogásába. Az ő közreműködésükkel kerülhetett sor Goldmark első szerzői hangversenyére 1857-ben. A zeneszerző a sikeren felbuzdulva Pestre utazott, ahol szintén nagy sikert aratott szerzői hangversenyével, de anyagilag nem érte meg neki a magyar fővárosban maradni, ezért visszatért Bécsbe, ahol gyakorlatilag egész hátra lévő életét töltötte. 1865-ben mutatták be Sakuntala című nyitányát, amely meghozta neki a várva várt nemzetközi sikert. Goldmark ezután kezdett gondolkodni egy opera komponálásán. A munkának két év múlva fogott hozzá és 1872-ben készült el vele. A bemutatóra sok viszontagság után végül 1875-ben került sor Bécsben, óriási sikerrel. A Sába királynője a század egyik legnagyobb közönségsikere lett Európa-szerte, amely meghozta szerzője számára a hírnevet. Goldmarknak ezután már nem voltak anyagi gondjai, és még öt operát komponált, de ezekkel már csak mérsékelt sikereket aratott, az utolsó, Téli regét kivéve. Élete utolsó évtizedeit addig nem ismert lánya aranyozta be, a zeneszerző örömmel tett eleget apai kötelezettségeinek. Az első világháború kitörését eleinte lelkesen fogadta, de unokája elestét hallva ágynak esett, majd meghalt. ## Élete ### Gyermekkora Goldmark Károly édesapja, Goldmark Szimche Ruben második feleségétől született legidősebb fia volt. Ruben eredetileg Lublinban élt, kereskedelemmel foglalkozott, egy kis boltot vezetett. Első házasságából született József nevű fia, aki később vegyész lett és sokat segítette féltestvérét, Károlyt. Miután boltja csődbe ment és felesége hosszas betegeskedés után meghalt, Ruben a rokonság hívására költözött Pápa városába. Itt ismerte meg második feleségét, a pápai zsinagóga kántorának lányát. Az esküvő után nem sokkal Keszthelyre költöztek. Ebben a városban látta meg a napvilágot Goldmark Károly 1830. május 18-án. A család hamar továbbállt a Balaton-parti városból, egy évet Tabon töltöttek, majd Sopronkeresztúron telepedtek le végleg. A későbbi neves zeneszerző itt töltötte gyermekéveit. Apja a település zsidó közösségének kántora lett, majd megválasztották az izraelita felekezet jegyzőjévé is. Családja gyorsan gyarapodott, de Rubennek hiába volt állandó munkahelye és jövedelme, az gyakran arra sem volt elég, hogy etetni tudják a sok gyereket. Károlyék összesen huszonegyen voltak testvérek, a községben nem volt elemi iskola, csak az elitnek fenntartott Talmud-iskola, így a későbbi zeneszerző sokáig analfabéta volt. Tizenegy éves korában libapásztorkodással segítette anyagilag családját. Józsefet ekkor már a bécsi egyetemre járatták. A legidősebb fiú, ahogy csak tudta, segítette családját, egyetemi tanulmányait is maga finanszírozta. Az öreg Goldmarknak szép bariton hangja volt, erre második felesége, Mirjam asszony ébresztette rá. Károly egészen kisgyermekkorától kezdve érdeklődést mutatott a zene iránt. Egy alkalommal a faluban megfordult szlovák kereskedőktől szerzett magának egy tilinkót, és azon próbálgatta tehetségét naphosszat. Egy lakodalmon vizespoharakat ütögetve játszott el több, akkoriban közkedvelt lakodalmas nótát, s ezzel a produkciójával nagy sikert aratott. A keresztúri zsinagóga basszusénekesének volt egy olcsó hegedűje, amit József bérbe vett tőle testvére számára, és megegyezett a férfival, hogy rendszeresen órákat fog adni Károlynak. József az anyagiakat magára vállalta. Károly gyorsan elsajátított mindent Gránitzer úrtól, és egy idő után úgy érezte, hogy ha továbbra is az ő tanítványa marad, akkor nem fog továbbhaladni. Közben testvérének, Hannának tanítóként működő jegyese, Friedmann Móric megtanította írni-olvasni. Az öreg Goldmark végül úgy döntött, hogy beíratja a fiát a soproni zeneiskolába. Károly hetente kétszer gyalog tette meg az utat a városba, csak ritkán fordult elő, hogy egy helybéli, aki éppen Sopronba készült, elvitte vagy hazahozta volna. Az anyagiakról ez esetben is József gondoskodott. A soproni tanulóévek alatt lehetősége nyílt megismerkedni Niccolò Paganini, Louis Spohr és Leopold Jansa műveivel. 1843\. október 22-én lépett elsőként a nyilvánosság elé hegedűjátékával, egy vizsgaelőadás keretei között. Két társával adta elő Kreutzer harmadik etűdjét, de míg zenésztársai már a negyedik évet töltötték az zeneiskola falai között, addig Károly még alig egy éve lett az intézmény tanulója. Ezután egy másik tanulótársával Maurer két hegedűre írt variációit játszotta el. Goldmark Sopronban látott először színházi előadást (két fiatal rokona vitte el az akkoriban megnyílt színházba), és lehetősége volt meghallgatni a korszak egyik legismertebb bécsi művésze, Pirkhert Leopold zongorahangversenyét. 1844-ben aztán sor került második koncertfellépésére is. Ezúttal egy szólószámmal, Jansa egyik hegedűvariációjával ért el nagy közönségsikert. Közben Bécsújhelyen megszerezte az elemi iskolai bizonyítványt, majd Bécsbe költözött egyetemista féltestvéréhez. ### A bécsi tanulóévek József ajánlólevelet írt öccse számára, majd elküldte Leopold Jansa (1795–1875) hegedűművészhez, aki akkoriban az udvari zenekar hangversenymestere volt és saját vonósnégyesével adta elő műveit. A hegedűs meghallgatta Goldmark hegedűjátékát, és egyből tudta, hogy van tehetség a fiúban, annak ellenére, hogy ekkor játéka még elég egyenetlen volt. József természetesen ekkor is magára vállalta testvére taníttatásának költségeit, de az azzal járt együtt, hogy Károlynak hamarosan önerőből kellett előteremtenie a kosztjára valót. Jansa tisztában volt tanítványa szorult anyagi helyzetével, ezért nem követelődzött nagyon, ha esetleg elmaradt a honoráriuma. József megpróbált jövedelemre szert tenni: a szigorlatokra készülő fiatalabb diáktársai számára megfelelő díjazás fejében bemutató előadásokat tartott az egyetem kémialaboratóriumában. Ilyenkor mindig öccse volt a segédje. Az előadások alatt egy spanyolfal mögött üldögélt, csak akkor jött elő, amikor testvére szólította, s állítólag e várakozások alatt vetette papírra első duettjeit és tánctételeit. Szerzeményeit mesterének is megmutatta, Jansa pedig támogatta zeneszerzői tevékenységét. Közben József bátyja letette szigorlatait és abbahagyta az óraadást. Ezután rövid ideig az öreg Goldmark gondoskodott Károly költségeiről, de nem sokáig tudta ezt megtenni. Közben József az egyik kórház bentlakó alorvosa lett, ennek következtében feladta lakását. Öccse ezután egy kis kamrácskát bérelt magának, gyakran éhezett. Az anyja minden héten küldött neki egy kenyeret és egy kis levest, olykor-olykor meghívta ebédre egy-egy jótékonykodó család is, néha egyik volt tanulótársa hozott neki valami élelmet, de előfordult, hogy több napig nem evett semmit. Nélkülözései ellenére mindvégig lázasan gyakorolt, hogy tökéletesítse tudását, és megpróbált tanítványokat is szerezni. Sokáig tartott, mire annyi tanulóra szert tudott tenni, hogy nem kellett éheznie. Általában egy adag ebédért vagy uzsonnáért cserébe vállalta az óraadást, egy-két tanítványa után némi pénzt is kapott. Mindeközben alkalma nyílt megismerkedni a bécsi klasszikusokkal, valamint tovább írogatni saját darabjait is, kizárólag hegedűre. Másfél év telt el így, mikor József válaszút elé állította: vagy elvégzi félbehagyott iskolai tanulmányait, vagy nem számíthat többé a támogatására. Először is meg kell szereznie a középiskolai bizonyítványt, majd valamilyen szakmát kell tanulnia. Goldmark azzal a feltétellel ment bele a dologba, hogy mellette beiratkozhat a konzervatóriumba is. József nem látta ennek sok értelmét, mert úgy gondolta, hogy testvérének nem lesz ereje párhuzamosan végezni a két iskolát, de végül belement a dologba. 1847-ben hazautazott szüleihez, hogy nyugodtan felkészülhessen a vizsgáira, majd Bécsújhelyen megszerezte a középiskolai bizonyítványt. Ezt követően beiratkozott egy műszaki iskolába és ezzel párhuzamosan a bécsi konzervatóriumba. Itt Gottfried von Preyer (1807–1901) lett az összhangzattantanára és Böhm József (1795–1876) oktatta hegedűjátékra. Goldmark a konzervatórium hallgatójaként könnyebben talált magának tanítványokat, és lehetősége nyílt arra is, hogy rendszeresen látogassa Bécs hangversenytermeit. Ekkor volt alkalma megismerkednie Beethoven 9. szimfóniájával, Mendelssohn és Schubert műveivel. Mindeközben a politikai viszonyok és a közélet egyre zavarosabb lett, mígnem Bécsben kitört a forradalom. Goldmark József aktívan részt vett az eseményekben, elsősorban az egyetemi ifjúságot tüzelte szónoklataival. Március 13-án Károly csak nehezen tudott eljutni a konzervatóriumi órájára, mert az utcákat elbarikádozták, s a nagyobb tereken is gyülekeztek a forradalmárok. Mikor az intézményhez ért, azt zárva találta. Testvére keresésére indult, de több napig tartott, amíg végül a Szent István téri tömeg élén sikerült ráakadnia bátyjára. Károly maga is beállt a felkelők közé. ### Sopron és Győr Józsefet megválasztották képviselőnek is, de a forradalmárok sikere tiszavirág-életű volt. Ezt ő maga is jól látta, ezért öccsét május végén hazaküldte szüleikhez. Károly Sopronban beállt az önkéntesek közé, akik célul tűzték ki, hogy feltartóztatják Jellasics seregeit. A szedett-vedett hadsereget kísérő hajdúk és lovas polgári gárdisták a csoportot a város közelében lévő erdő széle felé terelték. Itt egy majorsági épületre bukkantak, ahol puskadurrogtatásba kezdtek, amelyre a majorság emberei ágyúszóval feleltek. Ennek az lett a következménye, hogy mindenki fejét vesztve menekülni kezdett, miközben Goldmark elszakadt a társaitól. Csak ezután bukkant elő Jellasics csapata, de akkor már nem volt, aki szembeszálljon velük. A zeneszerző ezután egyenesen szülei faluja felé vette az irányt, ahol az öreg Goldmark lelkes híve volt a szabadságharcnak. Károly látta, hogy a háború tovább nehezítette szülei életét, ezért hamar munka után nézett. Sopronban Kottaun Frigyes igazgató éppen ekkor akarta kiegészíteni a színház zenekarát, szerződtette hát Goldmarkot hegedűsnek, havi nyolc forint fizetésért. Miután sikerült állást szereznie, gyorsan valami lakás után kellett néznie a városban. Egy fuvarosnál bérelt ki egy kis kamrát, ami a konyhára nyílt, és eredetileg valószínűleg élelmet tároltak benne, nem lakószobának készült, de Goldmark többet nem engedhetett meg magának. Ekkoriban kezdett el ismét komponálgatni, de többször is tapasztalnia kellett, hogy amit papírra vetett, az csak leírva mutatott jól, megszólaltatva már volt mit javítani rajta. A legnagyobb probléma az volt, hogy Goldmark nem tudott zongorázni, így nem tudott a hangszer segítségével komponálni. Ezért elhatározta, hogy megtanul zongorázni. Ennek csak egy akadálya volt: a pénzhiány. Tavasszal Kottaun jelentősen kibővítette társulatát és kibérelte a győri színház épületét is. Goldmarknak felajánlotta, hogy szerződjön a másik színházhoz, az eddiginél nagyobb fizetéssel, aki elfogadta az ajánlatot, és székhelyét átette a Rába menti városba. A színház zenekara főleg alkalmi műveket játszott (nyitányokat, indulókat, közzenét). Buda felszabadításának hírére nagy hangversenyt adtak a honvédek hozzátartozói javára. Goldmark ekkor ismerkedett meg Schmidt János evangélikus kanonokkal, aki zongorán kísérte játékát a hangversenyen. A kanonok kvartettet akart alapítani: a lánya zongorázott, ő orgonált és nagybőgőzött, a fia pedig hegedült. Úgy gondolta, hogy Goldmark lehetne az együttes negyedik tagja. Károly gyakori vendég lett a kanonok házában és igen közeli viszonyba került annak Lina nevű lányával. Persze házasságra nem lehetett gondolni, hiszen a szegény zenész nem tudott volna eltartani egy családot, ezért a szülők, bár továbbra is szívesen látták pártfogoltjukat, nem nézték jó szemmel a két fiatal kapcsolatát. Közben a szabadságharc ügye egyre rosszabbul állt, rövidesen Győr is osztrák kézre került. Goldmark aznap délelőtt sietett felkeresni a Schmidt családot. Miután megbizonyosodott arról, hogy ismerősei jól vannak, indult volna vissza lakására, de útközben belebotlott pár ittas osztrák katonába. Az egyik tiszt gyanakodva mérte végig, és intett társainak, hogy fogják meg és vigyék magukkal. Mikor a részeg katonák észrevették foglyukon a bécsi diákság vörös kokárdáját, letépték azt, majd üvöltözve az arcába vágták, föllökték, puskatussal ütötték, rugdosták és ököllel verték. Szerencsére kis idő múlva arra sétált egy magas rangú riszt, aki kérdőre vonta a katonákat, és Goldmarkot elvezették, hogy rendesen kihallgassák, de végül elengedték. A megszállás után a színház becsukta kapuit, nem voltak előadások. A zenekar tagjai ennek ellenére tartották a kapcsolatot, és olykor össze is jöttek egy kis közös zenélésre, kártyázásra, sakkozásra. Nem telt bele sok idő, és a vállalkozás csődbe ment, a színházi vezetőség gyorsan összecsomagolt és megszökött a hitelezők elől. Goldmark csak néhány sorban tudott elbúcsúzni Linától. 1849–1850 telén Goldmark már ismét a soproni színház hegedűse volt. Visszaköltözött a fuvaros kamrájába és ismét sokat nélkülözött. Lehetősége nyílt újra egy szólódarabbal a közönség elé lépni: a színház balettmesterének a tiszteletére hangversenyt rendeztek a város kaszinójában, amelyen nagy sikert aratott. Azután a nyáron lehetősége nyílt Budára utazni, Schmidt igazgató budai társulatának zenészeként. ### Egy év Budán Az 1850-es években Pest és Buda zenei élete az összeomlás szélén állt, és csak lassan tudott magához térni. A zenészek Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály köré csoportosultak, legfőbb céljuk az önálló magyar stílus megteremtése volt. A viszonyok azonban nem kedveztek még a tehetségesebb zeneszerzőknek sem. Mosonyi is főúri családok zenetanítójaként töltötte ideje nagy részét. Schmidt úr színházi vállalkozása is igen szerény eszközökkel dolgozott. A zenekar kicsi volt, mindössze két első hegedűssel, az egyik természetesen maga Goldmark. Mikor társa egy alkalommal megbetegedett, kénytelen volt egyedül végigjátszani A hugenották című Meyerbeer-opera hegedűszólóját. Ezzel a nagy teljesítménnyel felhívta magára a sajtó figyelmét, de ez az anyagi helyzetén semmit sem változtatott. Károly a várban, egy kis földszintes házban bérelt közös lakást egy kollégájával. Keresete kiegészítése érdekében kénytelen volt óbudai kocsmákban mulatós zenészként is működni. A nehéz körülmények következménye az volt, hogy Schmidt igazgató hamar feladta vállalkozását. Goldmark meg sem kísérelt újabb álláshoz jutni a magyar fővárosban, magányos volt és visszahúzódó, így nem került olyan körökkel kapcsolatba, amelyek tehettek volna érdekében valamit. Minden nélkülözés és nehézség ellenére azonban nem volt teljesen haszontalan a fővárosban eltöltött egy év: fontos operákat ismert meg, Verdi, Rossini, Donizetti, Bellini és Meyerbeer műveit. ### Az első szerzői hangverseny 1851-ben Goldmark már ismét Bécsben volt, a bécsi Józsefvárosi Színház (Josefstädter Theater), majd a Karl Theater zenészeként. Színházi keresete mellett könnyen szert tehetett egy kis plusz jövedelemre is: bálokon, táncos összejöveteleken vállalt fellépéseket, s általában vacsorát is kapott. Emellett tanítványokat is vállalt, de közben voltak időszakok, amikor ismét sokat kellett nélkülöznie. Előfordult, hogy burgonyán élve telelt át, és nyáron sem evett mást, csak sajtot és uborkát. Saját ellátása mellett segítenie kellett öreg szüleit is, főleg miután az apját kitúrták állásából. Ennek az lett a következménye, hogy egészsége nagyon megromlott: vérének összetétele megváltozott, ettől különféle mirigydaganatokat kapott. Szeme gyakran véresen vörös volt és ájulásos rohamok törtek rá. Egy idő után a lakásától a színházig tartó, eredetileg félórás utat csak kétórás keserves vánszorgással tudta megtenni. Mikor összeesett a nyílt utcán, kórházba vitték. Heteket töltött lábadozással, ezalatt kissé megerősödött, de tudta jól, ha elhagyja a kórházat, ismét a nélkülözés vár rá. Szerencsére egy jóakarója segített rajta, és beajánlotta a Bettelheim családhoz. Így lett a hétéves Bettelheim Karolina zongoratanára. (Goldmark alig egy esztendeje tanult még csak zongorázni, de már eljutott arra a szintre, hogy leckéket adhasson zongorajátékból.) Munkáját olyan jól végezte, hogy egy év múlva már a kislány kísérte hegedűjátékát egy nyilvános hangversenyen. Goldmark csak ezekben az években, huszonkét évesen mentesülhetett minden anyagi és megélhetési gond alól, a Bettelheim család ugyanis nemcsak szépen megfizette munkáját, de általában vendégül is látta ebédre. Így volt mit ennie, és volt elég pénze arra is, hogy szüleit támogassa. Volt végre ideje arra is, hogy több időt szenteljen a komponálásnak. Folytathatta félbehagyott zeneelméleti tanulmányait, persze csak autodidakta módon, de ez is elegendőnek bizonyult: egymás után kerültek ki keze alól a kisebb-nagyobb szerzemények. Eközben újra és újra felmerült benne egy szerzői hangverseny lehetősége, zenész kollégái ugyanis megígérték neki, hogy ingyenesen fellépnek bemutatkozó koncertjén. A tervből azonban nem lett semmi: hiába sikerült A katzbachi trombitás című balladájához megfelelő szólóénekest találnia és egy kisebb kórust verbuválnia karművei számára, a zenészek fele az ígéret ellenére, nem jelent meg a hangverseny előtt kitűzött egyetlen próbán. Így az előadást lefújták. Amikor a Bettelheim család megtudta, hogy mi történt, rögtön a zeneszerző segítségére sietett: nemcsak befolyásukat vetették latba, de anyagilag is támogatták a hangversenyt. Ennek köszönhető, hogy az Udvari Opera zenekara végül elvállalta a felkérést. Így kerülhetett sor 1857. március 12-én Goldmark első szerzői hangversenyére. A közönség jól fogadta az előadott műveket, de a sajtó tudomást sem vett róluk. A fiatal zeneszerző a koncert után mérleget készített, és megsemmisítette valamennyi művét, amit huszonkét éves kora előtt vetett papírra. Szomorúan kellett konstatálnia, hogy sok nélkülözésben eltelt ifjúsága nem tette lehetővé, hogy alkotói tevékenységét kibontakoztathassa. ### A pesti bemutatkozás A hangverseny után Goldmark úgy döntött, hogy még egyszer szerencsét próbál a magyar fővárosban. Barnay Lajosnál vállalt nevelői állást, és több növendékre is sikerült szert tennie. Ismét Budán, a várbeli szerény lakásban talált szállást. Keresete kiegészítése érdekében az óbudai kocsmákba járt zenélni. Goldmark eközben tovább tanulmányozta a zeneelméletet, és komoly haladást ért el. Bach és Beethoven, majd a romantikus mesterek műveit tanulmányozta. Egyre közelebb jutott önálló zenei nyelvének kialakításához, aminek szép bizonyítéka Sturm und Drang című zongoradarab gyűjteménye és B-dúr zongoratriója. Egy jóakarója révén számos nagy értékű partitúrához jutott hozzá. Mindeközben általános műveltségét is elmélyítette: szépirodalmi és tudományos könyveket olvasott, amikor csak ideje engedte. Alig egy évet töltött Pesten, de máris elérkezettnek látta az időt egy szerzői hangverseny megrendezésére. A pesti bemutatkozó hangversenyre 1859. április 13-án került sor. Megtakarított pénzéből sikerült kibérelnie az Európa szálló báltermét. Előadták a B-dúr zongoratriót és a c-moll zongoranégyest, illetve kisebb dalokat és zongoradarabokat. A siker nem maradt el, a kritika is kedvezően írt az estéről. A hangverseny – mindent egybevetve – a költségek levonása után szerény bevételt hozott, s a zeneszerző visszautazott Bécsbe. ### Ismét Bécs és egy átütő közönségsiker Alig tért vissza az osztrák fővárosba, máris az foglalkoztatta, hogy újabb hangversenyt ad műveiből. Megírta B-dúr vonósnégyesét, és elvitte Joseph Hellmesbergerhez (1828–1893), az ünnepelt vonósnégyes primáriushoz, de nem volt szerencséje: a mesternek több kifogása is támadt a darabbal kapcsolatban. Goldmark ekkor külön tiszteletdíjat ajánlott fel Hellmesbergernek, ha hajlandó eljátszani együttesével a művet újabb szerzői estjén. A hangversenyt ez alkalommal is támogatta anyagilag a Bettelheim család. A vonósnégyes olyan nagy sikert aratott, hogy a Hellmesberger kvartett felvette repertoárdarabjai közé. A sajtó is elismeréssel nyilatkozott a fiatal mesterről, és több korabeli zeneszerző is érdeklődést tanúsított iránta. Goldmark ekkoriban hallott először Wagnerről, akinek művészete állandó vita témája volt a korabeli bécsi zenei életben. Az antiwagneriánusok Johannes Brahms köré csoportosultak, de Goldmark kiállt Wagner művészete mellett, az Österreichish-Konstitutionelle Zeitung zenetudósítójaként többször is a nagy német operaszerző művészete mellett tette le a voksát. Goldmark az elsők közé tartozott, akik anyagi támogatásukkal részt vettek egy Wagner Társaság létrehozásában. Ennek ellenére az egyesület később megtagadott vele minden közösséget. Mindeközben a zeneszerző rendszeresen látogatta a város művész-kávéházait is, ahol személyesen is kiállhatott igaza mellett a viták során. Egy kávéházi látogatása alkalmával ismerte meg Ernst Mach fizika- és filozófiaprofesszort, aki felhívta a figyelmét Kalidásza hindu költő Sakuntala című darabjára. A dráma felkeltette Goldmark érdeklődését, de három évnek kellett eltelnie, mire hozzálátott, hogy vázlatot készítsen a hindu téma alapján egy hangversenynyitányhoz. Anyagi gondjait nagyban enyhítette, hogy 1862-ben szerény ösztöndíjat kapott Bécs városától. Ez lehetővé tette számára, hogy kis időre vidékre utazzon. St. Veitben töltött néhány hónapot, ahol egy alkalommal az az ötlete támadt, hogy átúszik egy hegyi tavat. Már majdnem partot ért, amikor olyan sűrű vízi növényzet állta útját, ami visszafordulásra késztette. Közel másfél órát töltött a hűvös időben a hideg vízben, s csúnyán megbetegedett. Lábadozása alatt kezdte írni az E-dúr zongora–hegedű szvitjét, amely később az egyik legjobb darabjának bizonyult. Miután üdülése után visszatért az osztrák fővárosba, az Eintracht énekkar a karmesterévé választotta. Ezután Goldmark hozzálátott, hogy papírra vesse régi tervét, a Sakuntala hangversenynyitányt. A darabot 1865-ben a Bécsi Filharmonikusok mutatták be óriási sikerrel. A nyitány hamarosan egész Európában ismertté tette szerzője nevét, meghozva Goldmarknak a régen áhított átütő közönségsikert. ### Sába királynője Egy alkalommal Bettelheim asszony elmesélte Goldmarknak, hogy előző este az operában voltak Karolinnal. Az előadás szünetében benyitottak a társalgóba, ahol Schober főrendező szeme megakadt a fiatal Karolinon. Végigmérte a kisasszonyt, majd megállapította, hogy pont úgy néz ki, mint Sába királynője, egy francia festő képén. Goldmark érdeklődésére az asszonyt elmesélte Sába királynője és Salamon király találkozását. A zeneszerző érdeklődését felkeltette a téma. Már régóta akart operát írni, és most végre megvolt a történet. Az akadályt a megfelelő szövegkönyvíró megtalálása okozta, s emiatt a Sába királynője hosszú éveken át csak terv maradt. Egy nap véletlenül összefutott Salomon Hermann Mosenthallal (1821–1877), az akkor már híres íróval és színpadi szerzővel, aki operaírási szándékáról érdeklődött. Goldmark elmondta, hogy már évek óta foglalkoztatja a dolog, a témája is megvan már hosszú ideje, csak éppen megfelelő szövegkönyvírót nem talált. Elbeszélte Sába királynőjének a történetét, és megkérdezte, nem lenne-e kedve a szövegkönyv megírásához. Mosenthal elvállalta a feladatot. Az első két felvonás szövege gyorsan elkészült, és Goldmark azonnal hozzá is fogott a megzenésítéséhez, de ezután Mosenthal elakadt. Goldmark egyre elégedetlenebb volt, végül nagy nehezen, sok vita után a zeneszerző irányítása alatt elkészült a további három felvonás szövege, és az eredetileg ötfelvonásosnak tervezett művet három felvonássá rövidítették le. Goldmark tovább folytatta a komponálást, egészen addig, amíg vissza nem tért a tengerentúlról a bátyja. Goldmark testvére segítségére sietett, akit még a ’48–49-es eseményekben betöltött szerepe miatt marasztaltak el a császári udvarban. Mindenáron el akarta érni bátyja rehabilitálását, ennek érdekében végigkövette annak perét. Ez túl sok idejét elvette, így a zeneszerzéssel nem tudott foglalkozni. A Sába királynője végül öt év alatt készült el 1867–1872 között, és még két évet kellett várni az ősbemutatóig. Goldmark az első két felvonást már korábban eljuttatta Desoff operai karmesternek, majd 1872-ben a teljes művet benyújtotta a Bécsi Udvari Operaházhoz. Az opera vezetőségének tetszését és támogatását azonban nem nyerte el a darab. Hosszú hónapokat várt az operaigazgató válaszára, de az nem érkezett meg. Amikor az opera jótékonysági hangversenyt tervezett, Johann Herbeck operaigazgató azt javasolta a rendezőségnek, hogy a Sába királynője egy számát, a bevonulási indulót is vegyék fel a hangverseny műsorára. Goldmark ellenezte a tervet, hiszen a rendezvény egyik szervezője és előadója Liszt Ferenc volt, és joggal tarthatott tőle, hogy a híres zongoraművész és zeneszerző szereplése háttérbe fogja szorítani az ő ötletszerűen kiragadott operarészletét. Márpedig ha a közönség kedvezőtlenül fogadja, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a darab örökre az operaház irattárának a mélyére kerül. Az operaház vezető karmestere viszont támogatta az ötletet és a zeneszerzőt is igyekezett meggyőzni, aki végül beleegyezését adta. A bevonulási induló szokatlanul nagy tetszést váltott ki a hangversenyen, Liszt is elismerően nyilatkozott és gratulált neki. Az opera vezetősége azonban továbbra is elutasító volt, ami a teljes darab bemutatását illette. Liszt Goldmark pártjára állt, és megemlítette a dolgot Hohenlohe herceg főudvarmesternek, aki végső soron az Udvari Opera ügyeinek az ellenőrzője volt. Hohenlohe ismerte Goldmark zenéjét, és rövidesen javasolta az opera igazgatóságának, hogy minél előbb tűzzék műsorra a Sába királynőjét. Az igazgató azonban változatlanul ellenkezett, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve inkább Hermann Goetz (1840–1876) Makrancos Katáját adatta elő, ami csúfosan megbukott. A bukást ellensúlyozni kellett, és mivel más előadható mű éppen nem volt kéznél, Herbeck igazgató engedett, és műsorra tűzette a Sába királynőjét, de nem változtatott ellenséges magatartásán, és nem kívánt sokat áldozni a darabra. A bemutató végül a sok bonyodalom és viszontagság után 1875. március 10-én zajlott le, óriási sikerrel. A közönség lelkesedett, de a kritikák egy része elmarasztaló volt. Hanslick gúnyos beszámolót írt az operáról, és Johannes Brahms is negatív kritikájának adott hangot. A kritikusok elmarasztalása azonban mit sem ártott a mű sikerének. A budapesti bemutató a premier után egy év és egy hét múltán zajlott le, szintén zajos sikerrel. A Sába királynője 1877-ben Hamburgban, 1878-ban Prágában német, majd 1886-ban cseh nyelven szólalt meg. A következő évben került sor a berlini és a torinói bemutatóra. Ezután a darab a világ számos országának operaszínpadán szép sikerrel szerepelt: 1880 Szentpétervár (olaszul), 1885 New York (a Metropolitanben, angolul), 1887 Madrid (olaszul), 1891 Varsó (lengyelül), 1897 Zürich, 1899 Buenos Aires, 1910 London (angolul), csak hogy a zeneszerző életében lezajlott bemutatókat soroljuk. Ezzel az operával Goldmark végre tényleg széles körben elismert, világhírű zeneszerző lett. ### További operák A Sába királynője sikerének köszönhetően végre teljesen megszűntek a zeneszerző anyagi gondjai, nem kellett többé nélkülöznie, és bátran hódolhatott természetszeretetének is. Gmundenben vett magának nyaralót, és ettől kezdve vidéken töltötte idejének legnagyobb részét. Egészen tavasztól késő őszig Gmundenben tartózkodott, majd a legnagyobb igénytelenség mellett telelt ki bécsi albérletében. Egy alkalommal Márta asszony, a hatvanas évekbeli kis, kétszobás bécsi lakásának házvezetőnője jelentkezett nála, s magával hozta tizennégy éves lányát is, aki a zeneszerző gyermeke volt. Amikor az asszony teherbe esett a fiatal művésztől, csendben továbbállt, mert nem akart még több gondot okozni szegény szeretőjének. Mikor értesült a Sába királynője nagy sikerérről, úgy döntött, megkeresi egykori szerelmét és bemutatja neki a lányát. Goldmark megörült addig nem ismert gyermekének, ezáltal új értelmet kapott az élete. Nagy lelkesedéssel látott hozzá apai kötelességei teljesítéséhez: félretette leánya számára jövedelme nagy részét, nevére íratta a gyereket, aki ettől kezdve a hosszabb iskolai szüneteket mindig apjával töltötte. Később Szilágyi Dezső belügyminiszter a mester egyik nagy sikerű pesti szereplése után törvényesítette a gyermeket. Első operája után Goldmark alkotóereje korántsem enyészett el, de kétségtelen, hogy a Sába királynője sikerét nem tudta megismételni. A darab bemutatói alkalmat adtak a zeneszerzőnek az utazásra. 1879–1881 között Olaszországba látogatott, majd 1882-től kezdett dolgozni második operáján. Az új mű, a Merlin bemutatójáért immár számos rangos színház versengett, de a szerző hű maradt a császárvároshoz, így ennek a bemutatója is Bécsben zajlott le 1886. november 19-én. A darab szép sikert aratott, de korántsem akkorát, mint a Sába királynője. Közben több zenekari mű is kikerült Goldmark keze alól: 1875-ben a Falusi lakodalom című szimfónia, 1877-ben az a-moll hegedűverseny, 1887-ben pedig a II. szimfónia és a Tavasszal hangversenynyitány. Emellett számos dalt és kórusművet is komponált. 1896-ban bemutatták harmadik operáját is, A házi tücsök címmel, ezt követte két évvel később a A hadifogoly, majd 1902-ben a Götz von Berlichingen. Ez utóbbi az egyetlen színpadi műve, amelyet a budapesti Operaházban vittek színre először. Goldmark nagy lelkesedéssel saját maga vezette a próbákat, de a várt siker elmaradt. A bécsi opera valószínűleg nem várt nagyobb sikert a műtől, ezért nem vállalta az ősbemutatót. Két évvel később az Itália című hangversenynyitánya aratott nagy sikert. Goldmark ekkoriban gyakran tartózkodott az Adriai-tenger partján, baráti társasága körében, ami rendkívül jó hatást gyakorolt rá. Közben dolgozott utolsó operáján, a Téli regén, amelynek ősbemutatójára végül 1907-ben került sor. Az öreg mester a főpróbán és a premieren is megjelent. A Sába királynője után a Téli regével aratta a szerző második legnagyobb közönségsikerét. ### Az utolsó évek Utolsó operájának bemutatása után az idős Goldmark alkotói kedve kezdett alábbhagyni. Életének hátralevő éveit csendes visszavonultságban töltötte. Általában Gmundenben és Bécsben tartózkodott, olykor-olykor elutazott Budapestre, az Adriára, esetleg egy festői kis alpesi településre. Lánya közben férjhez ment és gyermekei is születtek. Az idős mester őket is gyakran felkereste, örömét lelte bennük. Nyolcvanadik születésnapja alkalmával itthon és külföldön is nagy ünnepségsorozatot rendeztek a tiszteletére. Kiemelkedő műveit díszelőadásokon adták elő, a budapesti egyetem díszdoktorává avatta, Keszthelyen emléktáblával jelölték meg szülőházát. 1914-ben kitört a háború, és a mester nagy érdeklődéssel figyelte a hadi eseményeket. Sorra látogatta magas rangú katona ismerőseit, hogy megvitassa velük a hadi helyzetet. Türelmetlenül várta a háborús híreket, és büszke volt unokájára, aki önkéntesnek jelentkezett a háborúba. Csodálatos módon az alkotói ereje is új erőre kapott. Egy zongoranégyes komponálásába kezdett, amiből végül zongoraötös lett. 1915 elején hírét vette unokája elestének. Ezután ágynak dőlt, szívgyengeség jelei mutatkoztak nála, de nem kért orvosi segítséget. Végül január másodikán elhunyt. ## Munkássága ### Stílusa Stílus és forma tekintetében Goldmark zenéje szerencsés és egyéni ötvözete mindannak, amit a romantikus zene előtte és működése idején megteremtett. A pátosz és a forró lírai hangvétel, valamint a konvenciókhoz való kötődés és a kísérletező kedv kontrasztja jellemzi (a kor meghatározó bécsi zenekritikusa, Eduard Hanslick kritikájában „disszonanciakirálynak” nevezte). Műveiben érződik kitűnő zenei humora, hangszínező fantáziája és gazdag dallaminvenciója. Kései műveit erősen nosztalgikus hangvétel hatja át. Számos magyaros jellegű művet írt, ezek azonban nem tartoznak a legsikeresebb darabjai közé. Egyes kamaraműveibe és zongoradarabjaiba verbunkos motívumokat épített be, amelyek megkapó erővel hatnak. Vonzódott a programzenéhez is, és az irodalmi ihletésű műveit leszámítva gyakran adott címet saját alkotásainak is. ### Operái Goldmark nem írt túl sok zenedarabot, de életműve szinte valamennyi zenei műfajra kiterjedt. Egész munkásságán azonban az opera, a drámai zene vonala húzódik végig, ezért ma elsősorban mint operaszerzőre emlékeznek rá, noha operái közül ma már csak a Merlint és a Sába királynőjét szokták elővenni, ezeket is elsősorban német nyelvterületeken. Az operák jelzik szerzőjük pályájának fordulópontjait és főbb állomásait. A darabokat olykor tíz, néha csak néhány év választja el, és szinte mindegyik az opera műfajának más-más válfajához tartozik. A Sába királynője nagyopera, a Merlin zenedráma, A házi tücsök meseopera, a Téli rege lírai dalmű nevezhetőek a legsikeresebb darabjainak. Goldmark operazenéje félúton áll a meyerbeeri nagyopera, az olasz romantikus dalmű és a wagneri zenedráma között. Mindegyikből azt tartotta meg, ami egyéni hangjának és elképzeléseinek a leginkább megfelelt: a nagyoperából a színes, mozgalmas elemeket, a balettet, az olaszok stílusából a szenvedélyes pátoszt, a wagneri zenedrámából pedig azokat a kompozíciós, harmóniai és formai újításokat vette át, amelyek összeegyeztethetőek az előbbi kettővel. Tény, hogy operái nem érik el Verdi vagy Bizet darabjainak színvonalát, de a második vonalbeli szerzők közül az egyik legjelentősebb. Erős egyénisége megóvta attól, hogy epigonná váljék, és attól is, hogy járatlan utakra tévedjen az opera világában. ### Szimfonikus művei és kamarazenéje Szimfonikus műveiben is elsősorban a színpadi beállítottság, a drámai kifejezőkészség uralkodik. A goldmarki szimfonikus életmű szinte teljes egésze dramatikus programzene. A Berlioz–Liszt-féle programszimfóniát és szimfonikus költeményt vitte tovább. Két szimfóniája közül az első már címével (A falusi lakodalom) és tételeinek elnevezésével is egy kész programot ad. Hangversenynyitányai lényegében szimfonikus költemények. Nagy zenekari műveit romantikus tartalom és többé-kevésbé klasszikusan kötött forma jellemzi. Általában jellemző volt Goldmarkra a tragikus, patetikus témaválasztás és a színes és virtuóz hangszerelés. A Hungaroton jóvoltából nagyzenekari műveinek többsége hozzáférhető CD kiadás formájában. Az operák és a szimfonikus művek mellett a kamarazenei darabok adják a zeneszerző pályájának kezdő és záró szakaszát. Első fennmaradt művei mind kamaradarabok, utolsó befejezett alkotása egy zongoraötös. Összesen tíz mű tartozik ide, egész életművének mintegy hatodrésze. Összefoglalva elmondható, hogy Goldmark zenéjére elsősorban a német romantika (főleg Wagner és Mendelssohn művészete), valamint a korabeli francia zeneszerzők (elsősorban Berlioz) gyakoroltak hatást. Operáira a legjelentősebben a francia nagyoperai hagyományok és a wagneri zenedráma nyomta rá a bélyegét. ## Műveinek listája ### Operái - Sába királynője - Merlin - A házi tücsök - A hadifogoly - Götz von Berlichingen - Téli rege ### Szimfonikus, nagyzenekari művei - Sakuntala, hangversenynyitány op. 13 - e-moll zenekari scherzo op. 19. - Falusi lakodalom, szimfónia op. 26. - a-moll hegedűverseny op. 28. - Penthesilea, hangversenynyitány op. 31. - II\. szimfónia op. 35. - Tavasszal, hangversenynyitány op. 36. - A leláncolt Prométheusz, nyitány op. 38. - Sappho, nyitány op. 44. - A-dúr zenekari scherzo op. 45 - Zrínyi, szimfonikus költemény op. 47 - Itáliában, hangversenynyitány op. 49. - Ifjú napjaimból, hangversenynyitány op. 53. ### Kamarazenei darabok - e-moll zongoranégyes op. 3. - B-dúr zongoratrió op. 4. - B-dúr vonósnégyes op. 8. - a-moll vonósötös op. 9. - I. szvit hegedűre és zongorára op. 11. - D-dúr hegedű-zongora szonáta op. 25. - B-dúr zongoraötös op. 30. - e-moll zongoratrió op. 33. - F-dúr gordonka-zongora szonáta op. 39. - II\. szvit hegedűre és zongorára op. 43. - Románc hegedűre és zongorára op. 51. - Desz-dúr zongoraötös op. 54. ### Zongoradarabjai - Strum und Drang (kilenc zongoradarab) o. 5. - Három darab (négy kézre) op.12. - Táncok zongorára op. 22. - Két novellette, prelúdium és fúga op. 29. - Georginák (helyesen: Dáliák) op. 53. - Magyar ábránd - Jellem darabok ### Dalok zongorakísérettel, kórusművek - Két férfikar (Egy szegény ember, Zúg az erdő) op. 14. - A tavasz varázsa (férfikarra) op. 15. - Szélcsend és szerencsés hajózás (férfikarra) op. 16. - Két férfikar (Szerenád, A pásztor) op. Op. 17. - Tizenkét dal zongorakísérettel op. 18. - Felidézés (dal zongorakísérettel) op. 20. - Négy dal zongorakísérettel op. 21. - Tavaszi himnusz (alt szólóra, vegyes karra és zenekarra) op. 23. - Hét dal a Vad vadász ciklusból (énekhangra és zongorára) op. 32. - Négy dal zongorakísérettel op. 34. - Nyolc dal zongorakísérettel op. 37. - CXIII\. zsoltár (vegyes karra és zenekarra) op. 40. - Négy férfikar op. 41. - Három vegyeskar op. 42. - Hat dal zongorakísérettel (részben más műveiből átvéve) op. 46. - Esődal (vegyes karra).

Jim Thorpe

Jacobus Franciscus „Jim” Thorpe (kiejtése , meszkvaki nyelven: Wa-Tho-Huk) (1888. május 28. – 1953. március 28.) amerikai sportoló. A modern idők egyik legeredményesebb és legsokoldalúbb versenyzője, olimpiai aranyérmet nyert öt- és tízpróbában is. Ezenkívül profi kosárlabda-, baseball- és amerikaifutball-játékos volt. Ereiben folyt őslakos amerikai és fehér vér is. Indián neve Wa-Tho-Huk volt, amelynek jelentése: „Fényes Ösvény”. Származása miatt pályafutása során sokszor kellett rasszizmussal szembenéznie. Az újságokban mint „rézbőrűt” vagy mint „indián atlétát” emlegették. Több sportágban szerepelt összamerikai indián csapatokban és profiként játszott a kizárólag őslakosokból alakult utazó kosárlabdacsapatban. Az Associated Press a XX. század első felének legnagyobb sportolójának választotta 1950-ben. 1999-ben harmadik lett ugyanazon szervezet XX. század sportolóit rangsoroló listáján. A sportolói karrierjét követően nyomorúságos körülmények közt élt, alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és alkoholizmussal küzdött. Utolsó éveit gyenge egészségi állapotban küzdötte végig. Az amatőrszabály megsértése miatt elvesztette olimpiai érmeit, mivel két évig játszott egy másodosztályú baseballcsapatban. 1982-ben, harminc évvel halála után, posztumusz kapta vissza olimpiai érmeit. Több "első" címet birtokol, ő volt az első indián származású, aki megkapta az All-American címet, illetve ő volt az első indián származású aranyérmes. ## Családja és gyermekkora Thorpe születéséről, teljes nevéről és származásáról különféle információk terjedtek el. Biztosan tudjuk, hogy indián rezervátumban született, a születési anyakönyvi kivonatát azonban nem találták meg az életét kutatók. A legáltalánosabban elfogadott nézet szerint 1888. május 28-án született az Oklahoma államban található Prague városka mellett, amit cseh telepesek fővárosukról nevezték el. A Jacobus Franciscus Thorpe nevet kapta a keresztségben. Szülei kevert etnikumúak voltak. Édesapja, Hiram Thorpe félig ír, félig szók-meszkvaki (Sauk-Meskwaki) indián ., édesanyja, Charlotte Vieux félig francia, félig ugyancsak indián ősökkel rendelkezett. A sac és fox nemzet (Sac and Fox Nation) fiaként nevelkedett, indián neve Wa-Tho-Huk volt, amely teljes fordításban annyit tesz, hogy „ösvény, amelyet egy nagy fény világít meg ”, röviden csak: „fényes ösvény”. Édesanyja katolikus volt és fiát is keresztényi szellemben nevelte, ami egész életére hatással volt. Ikertestvérével, Charlie-val együtt az Oklahoma állambeli Stroudban található Sac és Fox Nemzeti Ügynökség által fenntartott iskolában kezdte meg tanulmányait. 9 éves korukban Charlie tüdőgyulladásban elhunyt, amit Jim nehezen viselt, többször ki is maradt az iskolából emiatt. Édesapja, hogy megfegyelmezze egy bentlakásos intézetbe (Haskell Institute) küldte a kansasi Lawrencbe. Két évvel később édesanyja belehalt kistestvére születésekor fellépő komplikációkba. Emiatt Jim krónikus depresszióba esett. Számos veszekedés után elszökött édesapjától, és egy lófarmon kezdett dolgozni. 1904-ben visszatért apjához és beiratkozott egy indiánok számára alapított műszaki iskolába (Carlisle Indian Industrial School) a pennsylvaniai Carlisle-ban. Itt Glenn Scobey „Pop” Warner volt az edzője, aki az amerikaifutball hőskorának egyik legbefolyásosabb szakembere volt. Még ugyanebben az évben édesapja elhunyt egy vadászbaleset során szerzett elüszkösödött seb miatt. Thorpe abbahagyta tanulmányait és újra egy farmon kezdett el dolgozni. Pár év múltán visszatért a carlisle-i iskolájába, ahol elkezdődött sportolói karrierje. ## Amatőr karrier ### Egyetem 1907-ben egy emlékezetes esettel vette kezdetét a sportkarrierje: ellátogatott az atlétikai pályára, és egy rögtönzött technikával véghezvitt 180 centiméteres ugrással megverte az iskola magasugróit, anélkül, hogy a melegítőjét levette volna. A legkorábbi feljegyzett eredményei szintén 1907-ből származnak. De nem csak atlétikában, hanem amerikaifutballban, baseballban, lacrosseban és társastáncban is megcsillogtatta tudását. „Pop” Warnernek komoly dilemmát okozott, hogy az ígéretes atlétájának engedélyezze-e a komoly fizikai igénybevétellel és jelentős sérülésveszéllyel járó labdajátékokat. Jimnek mégis sikerült rávennie edzőjét, hadd próbálja ki magát az iskola védelme ellen. Warner nem sok esélyt adott számára, bízott a csapatban, hogy könnyedén semlegesítik. Végül Thorpe keresztüljutott rajtuk: „nem egyszer, hanem rögtön kétszer”. Az eset után odament az edzőjéhez és ezekkel a szavakkal hozzávágta a labdát: „senki sem fogja szerelni Jimet”. Országos hírnévre 1911-ben tett szert. A Harvard Egyetem csapata ellen játszottak egy amerikaifutball-mérkőzést. Thorpe szerezte csapata mind a 18 pontját – négy mezőnygól és egy touchdown után – úgy, hogy közben négy poszton (running back, defensive back, placekicker és punter) is teljesített. A 15 pontig jutó massachusettsi csapatot így szinte egyedül verte meg. Az idényt 11-1-es mérleggel zárták. A következő évben az országos egyetemi bajnokságig vezette csapatát, 25 touchdownnal és 198 ponttal vette ki részét a sikerből. Az idény legemlékezetesebb győzelme az Army elleni 27-6-os siker volt. Ezen a mérkőzésen Thorpe előbb elért egy 92 yardos touchdownt, amit azonban egy csapattársa szabálytalansága miatt érvénytelenítettek. A következő támadásban már 97 yard távolságból ért el touchdownt. A mérkőzésen a későbbi amerikai elnök Dwight D. Eisenhower térdsérülést szenvedett, miközben szerelni próbálta Jimet. 1961-ben egy beszédében így emlékezett meg Thorpe-ról: „Mindig és mindenhol voltak jó képességű emberek. Visszaemlékezvén Jim Thorpe-ra: ő sohasem gyakorolt, de mégis jobb volt bármelyik futballjátékosnál, akit életemben valaha láttam.” Thorpe-ot 1911-ben és 1912-ben is beválasztották az összamerikai válogatottba. Mindig is a futball maradt Jim kedvenc sportága, de a mégis – a szinte csak hobbi szinten űzött – atlétikában szerezte a legnagyobb dicsőséget. ### Olimpia Az 1912. évi nyári olimpiai játékokat Svédország fővárosában, Stockholmban rendezték. Két új – több versenyszámból álló – sportág mutatkozott be: az öt- és a tízpróba. Ötpróba néven az 1906-os időközi olimpián már szerepelt egy esemény, de az az ókori görög versenyszámon alapult. Az 1912-es kiírás távolugrást, gerelyhajítást, diszkoszvetést, valamint 200 és 1500 méteres síkfutást tartalmazott. A tízpróba teljesen új szám volt az olimpiák történetében. Igaz, az 1880-as évektől rendeztek már hasonló versenyeket Amerikában, és egy változata már bemutató sportág volt az 1904. évi nyári olimpiai játékokon is. A kis különbség az olimpiai és amerikai tízpróba változat között nem zavarta Thorpe-ot, aki sokszor egyedül alkotta iskolája atlétikai csapatát különböző versenyeken. Egyéni rekordjai a következők voltak: 100 yardot 10,0 mp, 220 yardot 21,8 mp , 440 yardot 51,8 mp, 880 yardot 1 perc 57 mp, 1 mérföldet 4 perc 35 mp alatt futotta. A 120 yardos gátfutásban 15, a 220 yardosban 24 másodperc körül volt a rekordja. Leghosszabb ugrása 23 láb és 6 inch, a legmagasabb pedig 6 láb 5 inch volt; rúdugrásban 11 lábra volt képes. Súlylökésben 47 láb 9 inches, gerelyhajításban 163 lábas, diszkoszvetésben 136 lábas eredménye volt. Thorpe elutazott mind a két sportág olimpiai válogatójára. Az ötpróbában könnyedén nyerte meg, 3 számban elsőként végzett, így bekerült az utazó csapatba. A tízpróbában a túl kevés jelentkező miatt nem tartották meg válogatót, így ott automatikusan indulhatott. Csapattársa volt a későbbi NOB elnök Avery Brundage is. Az olimpiai időbeosztása igencsak sűrű volt, az öt- és a tízpróbán kívül elindult magas- és távolugrásban is. Az ötpróba verseny volt az első szám időrendben. Fölényes győzelmet aratott: 4 versenyszámot megnyert. Gerelyhajításban végzett csak a 3. helyen, de meg kell említeni, hogy 1912 előtt még soha nem versenyzett ebben a számban. Még a győzelme napján kvalifikálta magát a magasugrás döntőjébe, ahol végül a negyedik helyen végzett. A később megrendezett távolugrásban a hetedik helyet szerezte meg. Utolsóként a tízpróba küzdelmeiben vett részt. Előzetesen a helyiek kedvencével, Hugo Wieslanderrel kemény küzdelemre számítottak, de Thorpe közel 700 ponttal utasította maga mögé a svédet. Mind a tíz számban az első négy hely valamelyikét szerezte meg. Az akkori szokás szerint az éremátadásra a záróünnepségen került sor. A két aranyérme mellé kapott még két különdíjat is. A tízpróbáért kapott medált V. Gusztáv svéd király, az ötpróbáért járót pedig II. Miklós orosz cár akasztotta a nyakába. Az elterjedt monda szerint a svéd király ezekkel a szavakkal nyújtotta át számára aranyérmét: „Uram, ön a világ legnagyobb sportolója!”, amire Jim csak ennyit felelt: „Kösz király!” Sikerei nagy visszhangot váltottak ki otthon, még a legnagyobbaknak kijáró papírcetli-záporban is része volt a Broadwayen. Később így emlékezett erre a megtiszteltetésre:„Hallottam az embereket, ahogy a nevemet kiabálják, és el sem tudtam hinni hogy egy srácnak ennyi barátja lehet.” Versenyen kívül két bemutató baseballmérkőzésen is fellépett Stockholmban, amelyen az amerikai atlétákból verbuvált csapatok játszottak. Nem ez volt az első baseballos kalandja, ahogy ez az egész világ számára kiderült kis idő múlva. ## Professzionális karrier Az első olimpiákon komolyan szabályozták, hogy csak amatőrök indulhassanak a versenyeken. Aki pénzdíjat nyert valamilyen versenyen, testnevelő tanár volt, vagy csak versenyzett már profik ellen, már nem számított amatőrnek. 1913 januárjában amerikai újságokban megjelent a hír: Thorpe korábban profi baseballjátékos volt. Nem ismerjük biztosan, melyik újság jelentette meg elsőként a hírt, a legkorábbi fennmaradt írás a Providence Times-ban található, de sokan a Worcester Telegram-ot tartják az elsődleges forrásnak. Thorpe valóban fizetett baseballjátékos volt: a Eastern Carolina League nevű másodosztályú bajnokságban a Rocky Mount csapatában szerepelt 1909-10 közt. Fizetése sovány volt, mindössze két dollárt keresett mérkőzésenként a 35 dolláros heti alapfizetése mellett. Nem volt egyedi eset, hogy egyetemi játékosok a nyári szünetben pénzt kerestek a sporttal, de vele ellentétben a többiek álnevet használtak. A közvéleményt nem igazán foglalkozott Thorpe múltjával, de az amerikai Amatőr Atlétikai Unió (AAU) titkára James E. Sullivan nagyon komolyan vette az ügyet és lépéseket sürgetett. Jim levélben az alábbi szavakkal ismerte be a kihágást: A beismerő levél sem segített. Az AAU visszamenőleg megvonta Thorpe-tól az amatőr státuszt és az NOB-t is kérte a hasonló lépés megtételére. Még ugyanebben az évben a NOB egyhangú határozata szerint megfosztották olimpiai eredményeitől, érmeitől, és hivatásosnak nyilvánították. Hiába volt vétkes a szabály megsértésében, a kizárása szabálytalan volt. Az 1912. évi nyári olimpiai játékok szabálykönyve szerint mindenfajta óvás beadási határideje a záróünnepség utáni 30. napon lejár. Az első újsághírek ez után 6 hónappal jelentek meg. Ennek ellenére az AAU és az NOB hivatalnokai nyilvánvalóan nem tudtak erről a szabályról, vagy csak nem akartak tudomást venni róla. Egyes nem kellően alátámasztott információk szerint az AAU-nál már jóval az olimpia előtt foglalkoztak Thorpe amatőr státuszának kérdésével, de a nyilvánosság 1913-as bevonásáig nem voltak hivatalos lépések. Öröm volt az ürömben, hogy miután az ügy kipattant, a profi ligás csapatok már megkereshették szerződésajánlataikkal Thorpe-ot. ### Baseball Szabadügynökként ő választhatta meg, melyik együttesnél szeretne játszani. Visszautasította a Saint Louis Browns által felkínált kezdőpozíciót, hogy a csere lehessen az akkor még New Yorkban székelő Giantsnál. 1913 októberében csapata és a Chicago White Sox egy világkörüli bemutató turnéra indult. Jim vitathatatlanul az eseménye sztárja volt, akárhova mentek, mindenki őt akarta látni, így jelentősen megnövelte a jegybevételeket. A túrát – többek közt – megtisztelte figyelmével a pápa, Egyiptom utolsó alkirálya és V. György brit király is. Római tartózkodásuk során Thorpe-ot és egy csapattársát lefilmezték, miközben a Colosseumban birkóztak. Sajnos a film mára már elveszett. New York Giantsnél eltöltött következő három év alatt csak ritkán jutott játéklehetőséghez. Az 1916-os szezont teljesen kihagyta, ezután 1917-ben eladták a Cincinnati Redsnek. Ebben az évben a híres, „dupla no-hitter” meccsen, amikor a rendes játékidőben egyik csapat sem tudta egyszer sem elütni a labdát, a hosszabbításban Thorpe ütötte az egyik döntő találatot. Még ebben a szezonban visszakerült a Giantshez. 1916-ban megnyerte a World Seriest a Cincinnati Redsszel, első indiánként a sportág történetében. 1918-ban újra csak epizódszerephez jutott, ami miatt 1919. május 21-én Pat Raganért cserébe a Boston Braves csapatához került. Pályafutása során 91 futott pontot, 82 beütött pontot (RBI) és .252-es ütőátlagot ért el 289 meccsen. 1922-ig másodosztályú csapatoknál űzte még ezt a sportágat is. ### Amerikaifutball A futballt sem hagyta abba, 1915-ben már szerződése volt a Canton Bulldogsszal. Meccsenként 250 dollárt kapott, ami óriási fizetségnek számított akkoriban. Thorpe érkezése előtt a csapat meccseire átlagban mindössze 1 200 ember látogatott ki. A bemutatkozó összecsapásán a Massillon ellen 8 000-en voltak. A csapat megnyerte a bajnokságot 1916-ban, 1917-ben, és 1919-ben is. Állítólag az 1919-es idény utolsó mérkőzésén egy hátszéllel megtámogatott puntnál a saját 5 yardos vonaláról 95 yard távolságra rúgta előre a labdát, amivel lehetetlenné tette a másik csapatnak az ellentámadást. 1920-ban a Bulldogs volt az egyik a tizennégy csapatból, amely megalapította az American Professional Football Associationt (APFA), amelyből 2 év múlva létrejött a National Football League (NFL). Névlegesen Thorpe volt az APFA első elnöke, de egy év után már Joseph Carr követte a poszton. Nem csak játékosa volt a csapatának, hanem az edzői szerepet is felvállalta. 1921 és 1923 közt az Ohio állambeli LaRue-be való, csak indián származású játékosokkal felálló, Oorang Indians csapatában szerepelt. Habár csapata 1922-ben 3-6-os, 1923-ban pedig 1-10-es mutatóval zárt, ő jól játszott: a Green Bay Press Gazette's által összeállított első NFL All-Star csapatba is beválasztották. Futballpályafutását 41 évesen fejezte be, 52 NFL mérkőzéssel a háta mögött, amelyeket hat különféle csapat tagjaként játszotta. ### Kosárlabda A sporttal ezután sem szakította meg kapcsolatát. 1926-ra már a „World Famous Indians” nevű utazó csapat egyik fő látványossága volt. A csak indián származású sportolókat tömörítő társulat az Ohio állambeli LaRue-ból indulva fellépett New Yorkban, Pennsylvaniában és Ohióban is 1927-28 közt. Egy könyvben talált belépőjegy tanúsága szerint „Jim Thorpe és az ő híres indiánjai” futball-, baseball- és kosárlabdabemutatókat is tartottak. Több újságban jelentek meg Thorpe-ról fényképek az indiánok mezében, ennek ellenére élete ezen szakaszáról kevés írásbeli adat áll rendelkezésre. 2005-ig az életrajzával foglalkozó kutatók nem is helyeztek hangsúlyt kosárlabda-karrierjére. ## Magánélete és halála 1913-ban feleségül vette Iva Millert, akivel Carlisle-ben találkozott. Négy gyermekük született: Jim Jr. (2 éves korában elhunyt), Gale, Charlotte és Grace. 1925-ig éltek együtt, mikor Iva kérésére elváltak. 1926-ban nősült meg újra, Freeda Kirkpatrickot (1906? – 2007) vette feleségül. Ő az akkori baseballcsapatánál dolgozott. Tőle is négy gyermeke született, mind fiú: Carl, William, Richard és John. Sportolói karrierje után már nehezen tudta a családját eltartani. Nem tudott hosszabb ideig megmaradni egy munkahelyen. A nagy gazdasági világválság idején statisztaszerepeket játszott westernfilmekben, általában indiánfőnököket alakított. Az életéről szóló Jim Thorpe -- All-American című filmben volt egy cameo-megjelenése mint másodedző. Dolgozott építőmunkásként, földmunkásként, kidobóemberként, biztonsági őrként, és egy rövid ideig még a kereskedelmi flottába is beállt 1945-ben. Utolsó éveiben már krónikus alkoholizmusban szenvedett. Az 1950-es évekre már alig volt pénze, amikor 1950-ben szájüreg rákkal kezelték, már csak jótékonyságból tették, fizetni nem tudott érte. A sajtókonferencián, amin bejelentették a műtétet, a felesége a könnyeivel küszködve kért segítséget: „Tönkrementünk... Jimnek semmije sincs, csak a neve és az emlékei. A barátaira költötte az összes pénzét, amit sose kapott vissza. Mindig csak kihasználták...” 1953 elején harmadszorra is infarktust kapott, miközben a harmadik feleségével, Patricia Askew-val, vacsorázott a lakókocsi-otthonukban a kaliforniai Lomitában. Mesterséges lélegeztetést követően visszanyerte eszméletét, és még sikerült pár szót szólnia a körülötte álló emberekhez, de aztán újra elvesztette eszméletét. 1953. március 28-án hunyt el, 64 éves korában. ## Rasszizmus Thorpe idején a rasszizmus és a faji megkülönböztetés általános volt az Egyesült Államokban. Sokan felvetették, hogy olimpiai érmeit is a származása miatt vették el tőle. habár ezt sosem bizonyították, a közhangulat ezt a véleményt tükrözte. 1912-ben az őslakosoknak még nem voltak állampolgári jogai, kettős állampolgárságot is csak 1924-ben kaptak. A szavazati jogra egészen 1954-es polgárjogi törvényig kellett várniuk. A Carlisleben töltött évei alatt származását széles körben használták fel marketingcélokra. Sokak számára ő személyítette meg a vad bennszülött harcosokat. Az 1911-es Harvard elleni győzelmükkor készült fénykép hátulján a következő szöveget írta a fotográfus: „1911, Indians 18, Harvard 15.” A carlisle-i iskola csapatainak mérkőzéseit a fehérek és az indiánok közti szakadékot szélesítő eseményeknek tekinthetjük. Az újságok ilyen főcímekkel számoltak be az eseményekről: „Skalpgyűjtök 27-6-os győzelme” vagy „Jim Thorpe portyán”, amelyek kihangsúlyozták az intézmény indiánokhoz való viszonyát. Amikor először szerepelt a The New York Times hasábjain, a következő főcím alatt írtak róla: „Az indián Thorpe az olimpián: a rézbőrű Carlisle-ból küzd egy helyért az amerikai csapatban” Későbbi eredményeit is hasonló rasszista körítéssel kezelték egész életében. ## Emlékezete Amikor harmadik felesége, Patricia fülébe jutott, hogy a pennsylvani kisváros Mauch Chunk látványosságot keres, amivel reklámozhatja magát, kapva kapott az alkalmon és üzletet kötött velük. A város megvette Thorpe ingóságait, szobrot emelt neki, és még a nevét is felvette. (lásd: Jim Thorpe). A városatyákat az sem zavarta, hogy Jim soha sem tette be a lábát a településre. 1954-ben a holttestét újratemették a város temetőjében. A szobra ma is látható a városban, a talapzatán V. Gusztáv híres szavaival. Thorpe-ot a média a legjobb sportolók egyikének kiáltotta ki. 1950-ben az Associated Press megkérdezett közel 400 sportújságírót és kommentátort, akik őt szavazták meg a XX. század első felének legnagyobb atlétájának. 1999-ben megismételték a felmérést, most már az egész századra vonatkozóan. Itt csak Babe Ruth és Michael Jordan előzte meg. Az ESPN sportcsatorna a listája hetedik helyére tette, amikor az észak-amerikai atlétákat állította sorba. Az amerikai képviselőház 1999. május 27-én határozatban nevezte őt „Az évszázad amerikai sportolójának”. 1950-ben az AP az évszázad első felének amerikaifutball-játékosának is megválasztotta. 1963-ban bekerült a A profi futball dicsőségcsarnokába. Elterjedt hiedelem, hogy ő volt az első beválasztott, de megelőzte őt a magyar származású George Halas. A csarnok rotundájában is emeltek egy szobrot számára. Szintén a dicsőségcsarnok-tag az egyetemi futball, az amerikai olimpikonok és az atlétika kategóriában is. 1986-ban a róla elnevezett társaság megalapította a Jim Thorpe-díjat, amelyet minden évben a legjobb egyetemi defensive back poszton játszó futballjátékos kapja. Az 1951-ben leforgatott Jim Thorpe--All-American című film is őrzi az emlékét. A főszerepet Burt Lancaster játssza, a rendező a többek közt a Casablancát is jegyző Kertész Mihály (Michael Curtiz). Hivatalosan Jim konzulensként ott volt a film forgatásán, de pénzt ezért nem kapott, mivel még 1931-ben eladta a leendő film jogait az MGM-nek 1 500 dollárért. ## A visszakapott olimpiai érmek Az évek folyamán számos kísérlet történt, hogy visszakaphassa az olimpiai érmeit. Az amerikai sportvezetők, köztük a NOB 1952 és 1972 közötti elnöke, Avery Brundage, aki az olimpián csapattársa volt, ezeket a kísérleteket mind ellehetetlenítették. Avery egyszer ezt mondta az üggyel kapcsolatban: „A tudatlanság nem mentség.” Robert Wheelert és Florence Ridlont említhetjük meg, mint a legszívósabb harcosokat a kizárás eltörléséért. Elérték, hogy az AAÜ és a USOC (Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága) megváltoztassa a korábbi döntését, és visszaállítsa Thorpe amatőr státuszát 1913-at megelőzően. 1982-ben megalapították a Jim Thorpe Alapítványt, amelyet a kongresszus is támogatott. Ezzel a „hátszéllel” és a bizonyítékokkal, hogy a szabályban meghatározott 30 napon túl diszkvalifikálták Thorpe-ot, már nem hagyhatta őket figyelmen kívül a NOB. 1982 októberében a NOB Végrehajtó Bizottsága elfogadta az óvást. Egy szokatlan döntés eredményeként Thorpe csak társ-bajnok lett Bieval és Wieslanderrel, habár ők mindig is hangot adtak annak, hogy Jimet tartják az igazi bajnoknak. 1983. január 18-án tartották meg az ünnepséget, amely keretében Thorpe két gyermeke, Gale és Bill átvehették az érmek valósághű másolatát. Az igazi medálok múzeumi kiállítási tárgyak voltak, ahonnan azonban ellopták őket, és azóta sem kerültek elő.

Aggházy Károly

Aggházy Károly Vince (Pest, 1855. október 30. – Budapest, 1918. október 8.) magyar zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus, a magyar zenetörténet jelentős alakja. Munkássága a magyar zene két nagy korszakát kötötte össze: Liszt Ferenc és Bartók Béla korát. Zenéjét a nyugatias iskolázottság és a magyar hagyományok átmentésére irányuló törekvés jellemezte. Közönsége és kiadói nagyra értékelték műveit, így azok nagy része nyomtatásban fennmaradt. Aggházy 1878 őszén Liszt Ferenc ajánlólevelével érkezett Párizsba. Itt találkozott a nála három évvel fiatalabb Hubay Jenővel, akivel 1875 augusztusában már léptek fel együtt egy szegedi ünnepi koncerten. Hubay ekkor a nagynevű, kiváló hegedűművész Vieuxtemps tanítványa volt. Mind a közönség, mind a kritikusok elismeréssel nyilatkoztak a két fiatal magyar művészetéről, a lapokban kedvező kritikák jelentek meg róluk. Bemutatkozó hangversenyük után úgy összebarátkoztak, hogy szinte elválaszthatatlanná váltak. 1880-ban meghívást kaptak Londonba, ahol a Saint James’s Hallban megrendezett nagyszabású hangversenyen rajtuk kívül fellépett Marcelle Sembrich és Albani Mária, illetve Sarah Bernhardt is. Az Aggházy–Hubay-páros népdalparafrázisokat játszott Hungarian National Melodies címmel. Hatalmas sikert arattak. Aggházy Károly lírikus alkat volt. Legértékesebbek azok a magyaros művei, amelyekben Liszt és Mosonyi irányát követve népies dalelemeket oldott nyugat-európai formákká. Fivére Aggházy Gyula festőművész. Hat gyermeke volt. Ezek közül az ismertebbek Aggházy Kamil és Aggházy Melinda. ## Életpályája ### A kezdeti évek #### Tanulóévei Gyermekkorától zongoraművésznek és zeneszerzőnek készült. Nyolcéves korában Bartalus István kezdte tanítani, majd három évig, 1867-től 1870-ig a Nemzeti Zenede diákjaként Erney József, utóbb Zapf Antal zongoranövendéke volt, Feigler Gézától összhangzattant tanult. 1870. augusztus 11-én Liszt Ferenc Szekszárdon több művét meghallgatta, és kedvező véleménye nyomán Aggházy a bécsi konzervatóriumba iratkozott be. Itt, 1870–1873 között Josef Dachs volt a zongoratanára, Anton Brucknertől Felix Otto Dessofftól tanult zeneszerzést. Alig múlt 15 éves, amikor a Táborszky és Parsch kiadja Canon (Albumblatt) című kompozícióját, amit a pesti Zenészeti Lapok kritikusa a lap 1871. május 21. számában részletes elemzésre és méltatásra érdemesít. A konzervatóriumban folytatott tanulmányai második évének végén, egyhangú döntéssel aranyéremmel tüntették ki. Az 1873/74-as tanévre állami ösztöndíjat kapott. 1875-ben hazatért Budapestre, és felvételt nyert a Zeneakadémiára, ahol a „legmagasabb zongora kiművelési” osztályokban Liszttől zongorát, Volkmann Róberttől zeneszerzést, Ábrányi Kornéltól zenetörténetet tanult. Az 1876/77-es tanévre Liszt javaslatára elnyerte a „Budapest Szabad Királyi Város” közgyűlése által alapított Liszt-ösztöndíjat. 1878\. június 30-án a Nemzeti Színház zenekara Erkel Sándor vezényletével bemutatta Aggházy Andante és Scherzo című művét (Op. 1). Ugyanebben az évben Liszt ajánlására ismét ösztöndíjat kapott Párizsba. Kedves és nagyra becsült tanítványa volt Lisztnek, aki sokszor átsegítette pályája nehézségein. Hogy mennyire szívén viselte Aggházy sorsát, azt az is mutatja, hogy Rómából 1878. szeptember 13-án Trefort Ágoston kultuszminisztertől Aggházy számára ajánlóleveleket kért párizsi notabilitásokhoz. Egyben jelezte, hogy maga is írni fog Madame Érard-nak, Sébastien Érard feleségének és hűséges öreg barátjának, Gaetano Belloninak. #### Párizsi évek Aggházy 1878 őszén Liszt Ferenc ajánlólevelével megérkezett Párizsba. Itt találkozott a nála három évvel fiatalabb Hubay Jenővel, akivel már 1875 augusztusában együtt léptek fel, és összebarátkoztak egy szegedi ünnepi koncerten. Hubay ekkor már a nagynevű, kiváló hegedűművész Vieuxtemps tanítványa volt, aki azt tanácsolta a két fiatal művésznek, hogy szervezzenek közös hangversenyt az Érard hárfa- és zongorakészítő cég tulajdonosának szalonjában. A koncertre 1879. január 22-ére meghívták összes párizsi ismerősüket, elsősorban a Párizsi Magyar Egylet tagjait, élükön Munkácsyval és Zichy Mihállyal. Az eseményen a párizsi lapok zenekritikusai is megjelentek. Aggházy Liszt- és Chopin-műveket játszott, Philippine Lévy dalokat és operaáriákat énekelt. Hubay és Aggházy a kor divatjának megfelelően Beethoven Kreutzer-szonátájának II. és III. tételét adta elő, továbbá Vieuxtemps Ballade et Polonaise-ét, valamint Huber Károly Magyar fantáziáját és Rákóczi-induló parafrázisát. Mind a közönség, mind a kritikusok elismeréssel nyilatkoztak a két fiatal magyarról, a lapokban kedvező kritikák jelentek meg róluk. Mindenhová együtt hívták meg őket, és annyira divatba jöttek, hogy volt este, amikor két három „soirée”-n is felléptek az úri szalonokban. Meghívást kaptak a pályája delelőjén lévő Munkácsy Mihályhoz is, aki ekkor nagy házat vitt az Avenue de Villiers-ön lévő palotájában. Munkácsy felesége kitűnően zongorázott. Mindketten szívükbe zárták a két fiatal magyar zenészt, és meghívták őket a péntekenként tartott összejöveteleikre, amelyeken „egész Párizst” vendégül látták. 1879 márciusában iszonyú csapás érte Magyarországot: a szegedi árvíz. A monarchia párizsi nagykövete a párizsi Nagyoperában – páratlanul fényűző külsőségek között – két zenei matinét rendezett az árvízkárosultak javára, amelyeket Hubay és Aggházy nyitottak meg. Ezt követően – saját kezdeményezésükre – 1879. április 20-án újabb koncertet adtak, amelynek bevételét szintén az árvízkárosultak javára ajánlották fel. #### Hazai hangversenyek A fárasztó első év elteltével Aggházy és Hubay úgy döntöttek, hogy május végén, néhány hónapra hazajönnek pihenni. Megérkezésük után sem volt azonban nyugalmuk. A pesti sajtó ugyanis híven beszámolt párizsi hangversenyeikről, és a két művész sorra kapta a vidéki meghívásokat. Így hathetes pihenő után csaknem öt hónapos hangversenysorozat következett. A Hubay–Aggházy kettős két ízben hangversenyezett Székesfehérváron, Csurgón, Szolnokon és Szekszárdon, egy-egy koncert színhelye volt Apatin, Szentes, Pécs, Karcag, Balassagyarmat, Vác, Eger, Miskolc, Ungvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Lugos, Temesvár, Zombor, Arad, Nagyvárad, Jászberény és jó néhány más kisebb-nagyobb város. A két fiatal művész augusztusban félbeszakította nagy sikerű hangversenysorozatát, hogy részt vehessen a fővárosban, a Margit-szigeten rendezett Arrogante-ünnepségen. Ennek jövedelmével az akkoriban felrobbant Arrogante francia csatahajó legénységének hozzátartozóit kívánták segélyezni, hogy viszonozzák a párizsi jótékonysági hangversenyt. Párizsból öttagú francia küldöttség és jó néhány ott élő magyar érkezett az ünnepségre, köztük Munkácsy Mihály és a francia művészi és politikai élet sok kiváló képviselője, így Charles Gounod, Léo Delibes, Jules Massenet és Camille Saint-Saëns. Az Arrogante-ünnep után folytatódott Hubay és Aggházy hazai hangversenykörútja, elsősorban Erdély városaiban (Kolozsvár, Marosvásárhely). #### Újra Párizsban A hosszas hazai koncertkörút után a két művész visszatért Párizsba, ahol már szilveszter este részt vettek a Magyar Egyesületnek a Palais Royal egyik termében, a Doux-szalonban rendezett hangversenyén. Az Aggházy–Hubay kettős 1880. január 29-én rendezte harmadik önálló párizsi hangversenyét, és folytatták a zenélést a főúri szalonokban. Sokat muzsikáltak Charles-Marie Widor, Édouard Lalo és Godard házában, sűrűn találkoztak Charles Gounod-val, Gabriel Fauréval, André Messager-vel (a Nagyopera későbbi igazgatójával) és Camille Saint-Saënsszal. Többször felléptek a Société nationale de musique-ben, ahol a francia komponisták először mutatták be műveiket. A monarchia párizsi követsége május elsején fogadást rendezett, amelynek fénypontja ezúttal is Aggházy és Hubay együttes fellépése volt. A két művész 1880. április 13-án nagy visszhangot keltő zenekari hangversenyt adott a Salle Pleyel teremben, Édouard Colonne vezényletével. A zenekar első számként Aggházy Andante és Scherzo című kompozícióját adta elő, majd Goldmark hegedűversenye következett. A műsor további részében Aggházy Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, Hubay a Carmen-fantáziát adta elő. A műsort a két művész Fantaisie Tziganesque című, hegedű-zongora kettőse zárta. Másik közös művük kísérőzene volt Almási (Balogh) Tihamér Borzáné Marcsája című népszínművéhez, amit a budapesti Népszínház 1880. május 8-án mutatott be. #### London és Brüsszel A két muzsikus 1880-ban meghívást kapott Londonba, ahol a Saint James’s Hallban megrendezett nagyszabású hangversenyen rajtuk kívül fellépett Marcelle Sembrich és Albani Mária, illetve Sarah Bernhardt is. Az Aggházy–Hubay-páros népdalparafrázisokat játszott Hungarian National Melodies címmel. Fellépésüknek hatalmas sikere volt. Ennek köszönhetően a következő hetekben számos más koncerten is felléptek. Akkoriban London kedvencei közé tartozott a The swedish vocal sextett néven skandináv népdalokat és műdalokat éneklő hat uppsalai diák, akik az ifjú magyar muzsikusok rohamosan növekvő népszerűségének láttán felajánlották, hogy rendezzenek közös hangversenyeket. Ez öt alkalommal meg is valósult. A két művész londoni élményei közé tartozott az angol uralkodóházzal rokoni kapcsolatban álló Lord Paget palotájában rendezett zártkörű hangverseny, az angol trónörökös pár – a későbbi VII. Edward és felesége – és a velük rokonságban lévő görög királyi pár tiszteletére. A hangversenyt ünnepi vacsora előzte meg, s a műsoron a két magyar muzsikus mellett mindössze egy énekes szerepelt, a Covent Garden első tenorja. Nyitó számuk Goldmark Károly Suite-je volt, amely a rákövetkező szólószámokhoz hasonlóan nagy sikert aratott. A koncert vége felé felcsendülő magyar műveket a walesi herceg különösen nagy érdeklődéssel hallgatta, s a művészeknek további magyar darabokkal kellett megtoldani műsorukat. Legközelebbi úti céljuk Brüsszel volt: a Művészeti és Kereskedelmi Kiállítás igazgatósága hét délutáni hangversenyre szerződtette őket. Az augusztus 18–24. között megrendezett koncerteken többek között egy magyar és egy francia műsort mutattak be, s külön programokat állítottak össze Liszt- és Vieuxtemps-művekből. #### Visszatérés Párizsba Brüsszelből Munkácsyék luxemburgi kastélyába utaztak, a nagy magyar festő otthonában csaknem két hónapos zavartalan pihenő következett. Párizsban megismerkedtek Hegyesi Vilmos magyar gordonkaművésszel, aki korábban a Firenzei Vonósnégyes tagja volt, majd a kölni konzervatórium tanára lett. A három muzsikus triót alakított, amely februártól áprilisig kilenc kamaraestet rendezett. Sok francia zeneköltő műve adták elő: Lalo, Franck, Godard és mások zongorahármasait. A párizsi sajtó dicsérően emlékezett meg a társaság művészi jelentőségéről. Vieuxtemps gyógykezelése végett Algériába utazott. Hubay és Aggházy is odautaztak, hogy mesterüket meglátogassák. Algírban számos magánhangversenyt adtak, első nyilvános koncertjükön Vieuxtemps is jelen volt. Az idős zeneszerző nem sokkal ezután meghalt. A család kérésére egy ideig mindketten Algírban maradtak, hogy rendezzék Vieuxtemps zenei hagyatékát. ### Hazatérés Magyarországra Algírból 1881 nyarán Aggházy hazatért Budapestre, Hubay pedig Dunaharasztiba, ahol édesapjának nyaralója volt. Hubay ősszel visszatért Párizsba, ezúttal Aggházy nélkül, aki menyasszonyával itthon maradt, megnősült, és ősztől a Nemzeti Zenede tanára lett. 1882-től Erney Józseffel a Harmónia című hetilapot szerkesztette. 1882. május 14-én a Népszínház bemutatta Csiky Gergely Szép leányok című művét Aggházy kísérőzenéjével. ### Berlini évek Aggházy 1883-ban kénytelen volt zenedei állásáról lemondani, mert mint családos ember, az örökös anyagi gondokkal küszködő Zenede által nyújtott alacsony tanári fizetéséből nem tudta családját eltartani. Végül is maga Liszt Ferenc gondoskodott arról, hogy 1883-ban, még év közben a Julius Stern és társai által 1850-ben alapított berlini Städtisches Konservatorium für Musik hétszerte nagyobb fizetéssel alkalmazza zongoratanárnak. Itt töltött három év után a Theodor Kullak által 1855-ben alapított Neue Akademie der Tonkunst zongoraosztályának vezetője lett. Tanári munkája mellett Németország-szerte élénk koncertező tevékenységet folytatott. Közben, 1885-ben megjelentek a Magyar Zeneköltők Kiállítási Albumában Vigasztaló és Hősi alagya (elégia) című zongorára írt művei. ### Pályája Magyarországon 1888-ban Cincinnatiba hívták, de azt elutasította, minthogy Trefort Ágoston kultuszminiszter tanári állást kínált neki a budapesti Zeneakadémián. Mire azonban Aggházy 1889-ben haza tudott jönni, Trefort meghalt, Aggházy zeneakadémiai kinevezése elmaradt, és ezért ismét a Nemzeti Zenedében és a Zenekedvelők Egyesülete iskolájában vállalt zongoratanári állást. Amikor később felajánlották neki a Zeneakadémiai állást, azt sértett önérzettel visszautasította. Ezután zenedei állását haláláig megtartotta, és mint szigorú, de kiváló pedagógus országos hírnévre tett szert. 1891-ben meghallgatta a Nagyszőlősről jött 10 éves Bartók Béla zongorajátékát. Felfigyelve a kisfiú rendkívüli tehetségére, felajánlotta, hogy felveszi a Nemzeti Zenedébe tanítványának, de édesanyja fontosabbnak tartotta, hogy előbb iskolai tanulmányait abszolválja. Az 1891/92-es évadban korrepetitori állást is vállalt az Operaházban. A Nemzeti Zenedében, 1898-ban a zongora tanszak mellé átvette Hubaytól a kamarazene tanszék vezetését. 1902-től ő oktatta az összhangzattant is. 1895-ben komponálta Maritta, a korsós madonna című operáját, melyet 1897. október 14-én Kerner István mutatott be az Operaházban. Második, Ravennai nász című egyfelvonásos operáját 1908-ban komponálta. 1902–1903-ban svájci koncertturnén vett részt Studer Oszkár (hegedű) és Ferdinand Becker (gordonka) társaságában. Rákóczi hamvai hazahozatalának felvetődése 1905-ben több „kuruc” hangulatú mű írására ihlette (Gyászinduló, Gyászhangok stb.). A Gyászhangok II. Rákóczi Ferenc emlékére először a Kerner István által vezetett Filharmóniai Társaság 1905. március 15-i hangversenyén hangzott el. Rákóczi szimfonikus énekköltemény című művét Sztojanovits Jenő, a budapesti Szent István-bazilika karnagya mutatta be 1907. április 28-án. Aggházy 1913-ban pályázatot nyert Amerikában, a St. Louisi Art Publication Society által kiadott In the forest című zongoraművével. Egyik utolsó – töredékesen – fennmaradt műve 1915-ből egy Győzelmi induló volt. ## Aggházy családja Apja Aggházy György, édesanyja Boda Katalin, akitől két fiú született: 1850-ben Gyula és 1855-ben Károly. Aggházy Gyula gyermekkorában a zenéhez és festészethez egyenlő mértékben vonzódott, egy ideig a Nemzeti Színház operai zenekarának hegedűse volt, de végül is 1869 és 1871 között festőnek tanult a bécsi, majd 1871-től a müncheni akadémián. 1874-ben visszatért Szolnokra, ám még ugyanabban az évben Párizsban Munkácsy Mihály tanítványa lett. 1876-ban visszatért Magyarországra, idejét a szolnoki művésztelep és Budapest között osztotta meg. Tanított az Iparművészeti Főiskolán, majd 1897-től a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Zsánerképeit gyakran állították ki a Műcsarnokban, az 1880-as és az 1890-es években igen népszerű volt országszerte. Minthogy képei megmaradtak, a nemzeti emlékezet jobban megőrizte nevét, mint öccse elszálló dallamait. A rákoskeresztúri Új köztemetőben lévő sírja a Nemzeti Sírkert része. Aggházy Károly első felesége Farkas Alice volt, akitől öt gyermeke született: Kamil, Anikó (1884), Bertalan (1886), Júlia (1888) és Melinda. Első fiát, Aggházy Kamil magyar királyi ezredest a Hadtörténeti Múzeum megteremtőjeként és igazgatójaként őrzi a nemzeti emlékezet. A Farkasréti temetőben lévő sírja (36/2-2-1) a Nemzeti Sírkert része. Leánya, Aggházy Melinda színésznőként, primadonnaként vált ismertté, Pozsonyban, Kolozsvárott és Nagyváradon játszott. Aggházy Károly az 1890-es évek elején elvált feleségétől és több mint egy évtizeden át egyedül élt. Ezekben az években tanári munkájára koncentrált, és sokat komponált. 1902-ben feleségül vette a nála 16 évvel fiatalabb Reichart Ilona Mariannát, akitől 1906. augusztus 26-án leánya született, Aggházy Katalin. (Akitől aztán a család Herpy-ága eredt.) Aggházyt néhány évvel később fiatal felesége elhagyta, a házasságot a Bp. Királyi Törvényszék 39857/1912. sz határozatával felbontották, ettől kezdve haláláig magányosan élt. 1918. október 8-án délután fél háromkor hunyt el Budapesten, két nappal később, október 10-én a székesfőváros által felajánlott díszsírhelyen az unitárius egyház szertartása szerint helyezték leendő örökös nyughelyére a Fiumei Úti Sírkertben ## Emlékezete - Aggházy Károly korának nagyra értékelt, neves komponistája volt. Ennek tudható be, hogy mintegy 170 opusának nagy részét nagynevű magyar, német, angol és francia kiadók adták ki. - A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 32/2014. számú határozatával úgy döntött, hogy „A” kategóriában a nemzeti sírkertbe sorolja Aggházy Károly zeneszerző, pedagógus, zongoraművész sírját. (Fiumei temető, 4o-0-1-63). ## Diszkográfia - Károly Aggházy: Works for Piano. Sławomir P. Dobrzański, piano. Acte Préalable AP0511, 2021 ## Az Aggházy család

Felhatalmazási törvény (Németország, 1933)

Az 1933-as német birodalmi felhatalmazási törvény (németül Ermächtigungsgesetz; teljes nevén Törvény a nép és a birodalom ínségének megszüntetésére, Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich) a német birodalmi alkotmányt módosító jogszabály. A törvény felhatalmazta Adolf Hitler birodalmi kormányát arra, hogy törvényeket alkosson, ideértve a költségvetés elfogadásáról és az államháztartási hitelek felvételéről szóló rendelkezéseket is, továbbá lehetővé tette, hogy a birodalmi kormány nemzetközi szerződéseket kössön anélkül, hogy a parlament jóváhagyását kikérné. Az 1933. március 24-én életbe lépett törvény eredetileg csak négy évig volt hatályos, de később a Reichstag a törvény hatályát még két ízben meghosszabbította, majd 1943-ban Hitler rendeletben határozatlan idejűre változtatta, így az a nemzetiszocialista rendszer bukásáig hatályban maradt. A felhatalmazási törvény elfogadása utáni tizenkét évben a Reichstag mindössze hét törvényt alkotott, melyek közül kettő éppen a felhatalmazási törvény hatályának meghosszabbítására vonatkozott. A második világháború végén megszállt Németországot igazgató Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. szeptember 20-án explicite hatályon kívül helyezte a felhatalmazási törvényt. A modern Németország alaptörvénye kimondja, hogy törvényeket csak az alkotmányban törvényalkotói joggal felruházott testületek alkothatnak, így a hatályos alkotmány nem ad módot az 1933-ashoz hasonló felhatalmazási törvény elfogadására. ## Alkotmányos háttér A törvény megalkotásának idején a Német Birodalom demokratikus berendezkedésű, szövetségi rendszerű köztársaság volt. A törvényes rend jogi alapját az 1919-ben Weimarban elfogadott alkotmány képezte. Az alkotmány kimondta a népfelség elvét.. A nép a hatalmát kétkamarás parlamenten keresztül gyakorolta. Az alsóház neve Reichstag (Birodalmi Gyűlés) volt, ennek tagjait közvetlenül a nép választotta négyéves időtartamra. A felsőház a Reichsrat (Birodalmi Tanács) nevet viselte; tagjai az egyes tagállamokat képviselték. Az államfői funkciót a birodalmi elnök (Reichspräsident) töltötte be. Őt a nép közvetlenül választotta, hétéves időtartamra. Széles jogkörrel rendelkezett: ő volt a hadsereg főparancsnoka, ő nevezte ki és mentette fel a köztisztviselőket, feloszlathatta a parlamentet és új választást írhatott ki. A birodalmi elnök a birodalom nevében nemzetközi szerződéseket köthetett, de ezek csak a Reichstag jóváhagyása után léptek életbe. Az alkotmány 48. cikkelye értelmében ha a Német Birodalomban a rendet és a közbiztonságot jelentősen fenyegető veszélyhelyzet lépett fel, a birodalmi elnök a rend és a közbiztonság helyreállítása céljából szükségrendeleteket adhatott ki, és ezeknek akár a fegyveres erők bevetésével is érvényt szerezhetett. Az ilyen intézkedések során a birodalmi elnök ideiglenesen hatályon kívül helyezhetett alapvető alkotmányos jogokat. A gyakorlati végrehajtó hatalmat a birodalmi kormány, illetve annak vezetője, a birodalmi kancellár (Reichskanzler) gyakorolta. Őket a birodalmi elnök nevezte ki és mentette fel, de a kormánynak a kinevezés után még az alsóház bizalmát is el kellett nyernie szavazás útján, és ha a Reichstag a bizalmát határozatban megvonta, le kellett mondania. Az alkotmány szerint a törvényalkotás a Reichstag feladata volt. Az alsóházban megalkotott törvények ellen a felsőház kifogást emelhetett. A vitás eseteket a birodalmi elnök népszavazás kiírása útján dönthette el. ## Korábbi felhatalmazási törvények Németországban A Német Birodalom hét és fél évtizedes történetében számos példa volt már 1933 előtt is hasonló felhatalmazási törvényekre. Először röviddel az első világháború kezdete után, 1914. augusztus 14-én fogadtak el ilyen jellegű törvényt, amely a Bundesrat jogkörébe utalta a háborúból fakadó gazdasági károk elhárítását célzó törvények megalkotását. Ezt a hatalmat aztán a Bundesrat arra is felhasználta, hogy a gazdasági károkkal csak igen távoli kapcsolatba hozható törvényeket is alkosson. A weimari köztársaság idején (1919–1933) számos újabb felhatalmazási törvényt fogadott el a Reichstag. Három ilyen törvény született 1919-ben, egy-egy 1920-ban, illetve 1921-ben, további három 1923-ban, és egy-egy 1926-ban, illetve 1927-ben. Ezeknek a felhatalmazásoknak a birtokában a kormány nemegyszer az alkotmányban vagy törvényben rögzített jogokat súlyosan csorbító rendeleteket hozott. 1923 őszén például a kormány a gazdasági válságra hivatkozva rendeleti úton érvénytelenítette a nyolcórás munkanapot előíró törvényt, egy másik rendeletben pedig felhatalmazást adott a külföldi értékpapírok és bizonyos nemesfém tárgyak elkobzására, explicite kimondva a lakás sérthetetlenségéhez és a levéltitokhoz való jog felfüggesztését. Az 1930-as évek elejére a Reichstag szerepe a jogszabályalkotásban fokozatosan háttérbe szorult. 1930-ban még 98 törvényt alkotott a Birodalmi Gyűlés, a következő évben már csak 34-et, miközben Paul von Hindenburg birodalmi elnök 42 szükségrendeletet alkotott a veszélyhelyzetre hivatkozva. 1932-ben a parlament már csak öt törvényt fogadott el, és a jogalkotási űrt a birodalmi elnök 60 – veszélyhelyzetre hivatkozó – szükségrendelete töltötte be. Ebben a jogalkotói környezetben lépett fel Hitler 1933 elején azzal az igénnyel, hogy az általa vezetett birodalmi kormány négyéves időtartamra kapjon szabad kezet a törvényhozást illetően. ## Politikai háttér 1932–1933-ban Németország súlyos gazdasági és politikai válságban volt. A 67 milliós lélekszámú országban 1933 januárjában munkanélkülit tartottak nyilván; minden harmadik munkaképes korú polgár állás nélkül volt. Az ország három legerősebb politikai ereje a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt volt. Az utóbbi kettő tagjai között gyakoriak voltak az erőszakos, nemegyszer halálesettel végződő összecsapások. A nemzetiszocialista Sturmabteilung (szokásos rövidítéssel: SA) nevű paramilitáris erő tagjai a zsidókat is zaklatták, bántalmazták. A vezető politikai erők időnként, időlegesen kompromisszumokat kötöttek egymással, de egyikük sem volt képes a lakosság döntő többségét maga mögé állítani a különböző választásokon. A parlamenti demokráciába vetett bizalom megcsappant, Paul von Hindenburg birodalmi elnök ismételten szükségrendeletek kiadásával kerülte meg a Birodalmi Gyűlést. Többször, több kontextusban felmerült az a gondolat, hogy a demokrácia nem segíti a krízisből való kilábalást. Adolf Hitler, a nemzetiszocialisták vezére, még 1932 januárjában Düsseldorfban ipari vezetők előtt – a hallgatóság tetszésére – arról beszélt, hogy a parlamenti rendszer leküzdése a gazdasági válság megoldásának kulcsfeltétele. Amikor pedig a 84 éves Hindenburg elnöki mandátuma 1932 tavaszán a végéhez közeledett, Heinrich Brüning birodalmi kancellár felvetette, hogy Hindenburg elnökségét változtassák élethosszig tartóra. A javaslatot végül elvetették, és tavasszal az alkotmány által előírt módon elnökválasztást tartottak. A kétfordulós elnökválasztás március 13-i első fordulóján Hindenburg a szavazatok 49,6 százalékát kapta, Hitler 30,1 százalékot, a kommunista Ernst Thälmann 4,98 százalékot szerzett. Mivel egyik jelölt sem nyerte el a szavazók abszolút többségének támogatását, április 10-én újabb fordulót tartottak. Ezt Hindenburg a leadott szavazatok 53 százalékával megnyerte (Hitler 36,8, Thälmann 10,2 százalékot kapott). Ezzel Hitler előtt bezárult a teljhatalomhoz vezető egyik lehetséges útvonal: az, hogy a birodalmi elnöki pozícióból, a parlamentet félreállítva, szükségrendeletek útján kormányozzon. 1932\. május 29-én Hindenburg megvonta a bizalmat Heinrich Brüning birodalmi kancellártól, és a nemzetiszocialista Kurt von Schleicher tábornok javaslatára május 31-én a centrumpárti Franz von Papent nevezte ki kormányfővé. Papen azonban nem tudta megszerezni a Reichstag támogatását, ezért arra kérte Hindenburgot, oszlassa fel a parlamentet és tűzzön ki új választást. Az 1932. július 31-i választáson a nemzetiszocialisták szerezték a legtöbb mandátumot (37,4 százalékot), messze többet, mint a második helyen végzett szociáldemokraták 21,6 százaléka. Kormányképes többség azonban nem alakult ki. Hitler kijelentette, a nemzetiszocialisták csak olyan kormányban vesznek részt, amelynek élén ő áll. Az országot így ügyvezető kormányként Papen kabinetje vezette tovább. A Birodalmi Gyűlés elnöke a nemzetiszocialista Hermann Göring lett, aki az első ülésnapon határozatlan időre elnapolta a parlament ülését. A kormány megszorító intézkedéseire a szakszervezetek sztrájkkal feleltek. A közbiztonság drámai romlására és az elharapózó erőszakhullámra válaszul Hindenburg drákói szigorúságú, szinte statáriális szükségrendeleteket adott ki. A több hónapig tartó politikai bizonytalanság után Hindenburg ismét feloszlatta a Reichstagot, és 1932. november 6-án új választásokat tartottak. Ezt ismét a nemzetiszocialisták nyerték meg, bár gyengébb eredménnyel, mint a nyáron. A választást hetekig tartó koalíciós tárgyalások követték, mialatt az országot Papen, majd annak lemondása után rövid ideig Schleicher vezette. Hitler és Schleicher sikertelenül javasolták Hindenburgnak, hogy a válsághelyzetre hivatkozva állítsa félre a parlamentet és nevezzen ki teljhatalmú, csak a birodalmi elnöknek felelős kormányt. A hetekig tartó sikertelen koalíciós tárgyalások után Hindenburg végül 1933. január 30-án Hitlert nevezte ki kancellárnak, majd Hitler kérésére mindjárt feloszlatta a Birodalmi Gyűlést és március 5-ére választást tűzött ki. A választási kampányt politikai erőszak kísérte. Február 27-én éjjel felgyújtották a Reichstag épületét. A kormány a kommunistákat vádolta a gyújtogatás kitervelésével, és a párt számos vezetőjét, köztük Ernst Thälmann pártelnököt őrizetbe vették. Franz Gürtner igazságügyminiszter, a nácik koalíciós partnerének, a Német Nemzeti Néppártnak (DNVP) tagja, február 27-én délután rendelettervezetet hozott a kabinet elé mely korlátozta a politikai szabadságjogokat, köztük a gyülekezéshez való jogot, valamint a szólás- és vallásszabadságot - Hindenburg birodalmi elnök aláírta a szükségrendeletet. Egy héttel később a választásokon ismét a nemzetiszocialisták kapták a legtöbb szavazatot, de a várakozásokkal szemben továbbra sem sikerült abszolút többséget szerezniük, csak 43,9 százalékot értek el. (Tekintve, hogy Németországban a háborút követő konszolidációig több szabad választás nem volt, ez a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt demokratikus támogatottságának történelmi csúcsa.) A szociáldemokraták 18,3, a kommunisták 12,3 százalékot kaptak. A megválasztott kommunista képviselők mandátumát három nappal a szavazás után, március 8-án a Reichstag felgyújtása kapcsán kiadott szükségrendeletre hivatkozva semmissé nyilvánították. Ebben a kaotikus helyzetben fordult Hitler azzal a követeléssel a Birodalmi Gyűléshez, hogy ruházza fel a kormányt a válság megoldásához szükséges rendkívüli jogkörökkel. Több nyilvános beszédében is úgy fogalmazott, hogy négyévnyi időre, „egy birodalmi gyűlés alkotmányos mandátumának hosszára” van szüksége ahhoz, hogy „az állam hajóját” a helyes irányba fordítsa. ## A törvény előkészítése bélyegkép\|Hermann Göring, a Reichstag házelnöke A felhatalmazási törvény előkészítését a belügyminisztérium munkatársai már 1933 februárjában megkezdték, azonban a végső szöveg kialakítása már a március 5-i választás után történt meg. Az ügyben március 15-én és március 20-án is miniszteri szintű értekezletet tartottak, és a 20-i találkozón alakult ki a törvényjavaslat végleges szövege. A két miniszteri értekezleten dőlt el, hogy a kormány ne csupán törvényerejű rendeletek kibocsátására kapjon jogot, hanem arra is, hogy teljes értékű törvényeket alkosson, ideértve az alkotmányban különleges státusszal bíró, a költségvetést és az államadósságot érintő törvényeket is. A március 15-i miniszteri értekezleten az is felmerült, miként érhető el, hogy a törvény megkapja az alkotmány szerint szükséges kétharmados támogatottságot. Tekintve, hogy a Reichstagnak 647 tagja volt, 432 támogató szavazatra volt szükség. Várható volt, hogy a kommunista és a szociáldemokrata képviselők a javaslat ellen fognak szavazni, ezért Frick belügyminiszter felvetette, hogy a mandátumuktól megfosztott kommunista képviselőket ne számítsák bele a 647 fős képviselői összlétszámba. Így a megmaradt képviselők száma 566 lett, aminek révén a kétharmados többség már csak 378 szavazatot jelentett. Göring házelnök támogatta ezt a megoldást, és azt is megjegyezte, hogy szükség esetén ő, mint a Reichstag ülésének levezető elnöke, egyes szociáldemokrata képviselőket akár ki is utasíthat az ülésteremből. bélyegkép\|balra\|Wilhelm Frick belügyminiszter A nemzetiszocialistáknak és a velük szövetséges Kampffront Schwarz-Weiß-Rot választási tömörülésnek 340 mandátuma volt, így elengedhetetlen volt a középpártok támogatása. Hitler ezért a március 15-i értekezlet után találkozott e polgári pártok vezetőivel, és a 20-i miniszteri találkozón már arról számolt be, hogy a polgári középpártok beleegyeztek a felhatalmazási törvény elfogadásába, miután Hitler ígéretet tett, hogy a kormány által a felhatalmazás birtokában kibocsátandó törvényekről a pártok képviselőit előre tájékoztatja. Brüning korábbi birodalmi kancellár, a Centrumpárt vezetője pártja szavazataiért cserébe arra kérte Hitlert, hogy adjon írásos garanciát a február 28-i (a Reichstag felgyújtása után kiadott, a polgári szabadságjogokat korlátozó) szükségrendelet visszavonására. Hitler és Frick erre szóbeli ígéretet tettek, és Brüninget az utolsó pillanatig azzal hitegették, hogy a garanciát tartalmazó levél rövidesen elkészül, de erre végül nem került sor. A Centrumpárt ennek ellenére támogatta a törvényjavaslatot. A március 20-i miniszteri értekezleten Frick még azt is felvetette, hogy a felhatalmazási törvény elfogadását a baloldal alkotmányos obstrukcióval is megkísérelheti megakadályozni. Ha ugyanis a parlament üléséről elég sok képviselő távol marad, akkor a birodalmi gyűlés határozatképtelenné válik. Frick ezért azt javasolta, változtassák meg a házszabályt úgy, hogy az igazolatlanul távollevő képviselők jelenlévőnek minősüljenek. A polgári közép pártjai meghökkentő módon ebbe is beleegyeztek, egyedül a szociáldemokraták ellenezték ezt a házszabály-módosítást. ## A törvény elfogadása Az 1933. március 5-én megválasztott birodalmi gyűlés alakuló ülésére március 21-én egy Joseph Goebbels propagandaminiszter által megtervezett potsdami rendezvényen került sor. Tekintve, hogy a Reichstag épülete kiégett, a Birodalmi Gyűlés ülései ezután a Königsplatz szemközti oldalán álló Kroll Operaházban kaptak helyet. Itt terjesztette be március 23-án Hitler birodalmi kancellár a felhatalmazási törvény tervezetét. Az ülésen a kommunista képviselők értelemszerűen nem voltak jelen – mandátumukat felfüggesztették, sokukat letartóztatták, mások bujkálni voltak kénytelenek. A szociáldemokraták alkották az egyetlen jelen lévő parlamenti erőt, amely a felhatalmazási törvényt ellenezte. A párt képviselőit a Kroll Operaház épületében és az épület előtt nagyszámú SA-katona zaklatta, fenyegette. A törvényjavaslatot élesen támadta Otto Wels, a szociáldemokraták frakcióvezetője. Felszólalásában elmondta: `Hitler válaszában elítélte a szociáldemokratákat, és kijelentette, ezek után nem is kér a támogatásukból. Ezután Ludwig Kaas, a Centrumpárt nevében támogatását adta a törvényjavaslathoz, majd a többi középpárt szónoka is rendre kijelentette, hogy igennel fog szavazni.` A név szerinti szavazáson végül 444 igen és 94 nem szavazatot számoltak össze. Göring házelnök ezután figyelemre méltó szavazatszámolási gondolatmenetet fejtett ki, „tekintve, hogy alkotmánymódosító törvényről van szó”. „A Ház törvényes létszáma 566 fő. Ennek kétharmada 378, amelynek kétharmada 252. A felhatalmazási törvényt tehát a birodalmi gyűlés az alkotmány szerint szükséges szavazatszámmal elfogadta.” Hans Schneider történész későbbi elemzése szerint a Reichstag törvényes létszáma valójában továbbra is 647 volt, mert az, hogy a kommunista képviselőket megfosztották mandátumuktól, nem csökkentette le a birodalmi gyűlés törvényben előírt létszámát. Ennek kétharmada nem 378, hanem 432. Schneider szerint Göring ott is hibázott, hogy úgy számolt: a képviselők kétharmadának kellett jelen lennie, és ennek a kétharmadnak a kétharmada kellett hogy támogassa a törvényjavaslatot. Ezzel szemben az alkotmány szerint az összes képviselő kétharmadának jelenléte valóban elegendő volt a határozatképességhez, de az alkotmány módosításához szükséges volt a ténylegesen jelen lévő képviselők kétharmadának támogatása. Mindenesetre Göring sajátos alkotmányértelmezésére nem volt szükség: az ülésteremben ténylegesen 538 képviselő volt jelen, ami messze több volt a megválasztott képviselők számának kétharmadánál, 432-nél. A jelen lévő képviselők számának kétharmada 359 volt; a leadott 444 igen szavazat ezt megint csak messze meghaladta. Miután a törvényjavaslatot a Reichstag elfogadta, a felhatalmazási törvény még aznap este a Reichsrat elé került, amely azt egyhangúlag támogatta. Másnap Hitler birodalmi kancellár, valamint Frick belügyminiszter, Neurath külügyminiszter és Krosigk pénzügyminiszter ellenjegyzése után Hindenburg birodalmi elnök aláírta a törvényt, amelyet még 1933. március 24-én kihirdettek, és így azonnal hatályba is lépett. ## A törvény tartalma A törvény öt cikkelyből áll. Az első cikkely kimondja, hogy a szokásos alkotmányos ügymeneten túl a birodalmi kormány is alkothat birodalmi törvényeket. A szakasz külön kiemeli, hogy ez a felhatalmazás az alkotmány 85. cikkelyének 2. bekezdésében és a 87. cikkelyben felsorolt törvényekre (a költségvetési törvényre és az államháztartási hitelek felvételét lehetővé tévő törvényekre) is vonatkozik. A második cikkely szerint a kormány által alkotott törvények eltérhetnek az alkotmánytól, de a Reichstag, a Reichsrat és a birodalmi elnök jogállását nem érinthetik. A harmadik cikkely a kormány általi törvénykezés formai mechanizmusát körvonalazza. Az ilyen törvényeket a birodalmi kancellár (Hitler) írja alá, azokat a Reichsgesetzblatt nevű hivatalos közlönyben teszik közzé, és főszabályként kihirdetésük másnapján lépnek életbe. Az ilyen törvényekre nem vonatkoznak az alkotmány 68–77. cikkelyében szereplő, a törvényhozás normális menetét szabályozó előírások: megalkotásukban nincs szerepe a Reichstagnak, a Reichsratnak és a birodalmi elnöknek, valamint nem lehet róluk népszavazást kiírni. A negyedik cikkely szerint a birodalmi kormány úgy köthet nemzetközi szerződéseket, hogy azokhoz a törvényhozó testületeknek az alkotmányban korábban előírt hozzájárulását nem kéri ki. Ehelyett a kormány által megkötött szerződések egyszerűen végrehajtási rendeletek útján válnak a német jog részévé. Az ötödik cikkely a törvény időbeli hatályát taglalja. A felhatalmazási törvény kihirdetésének napján (1933. március 24-én) lépett hatályba, és érvényességi ideje az eredeti törvényszöveg szerint mintegy négy évvel később, 1937. április 1-jén lejárt volna. (A valóságban a törvényt még három alkalommal meghosszabbították, és a nemzetiszocialista rendszer 1945-ös bukásáig érvényben maradt.) A törvény megszövegezői arra is gondoltak, hogy ha Hitler röviddel korábban megalakult kormánya megbukna, az új kormány ne élvezzen hasonló teljhatalmat. Ezért a cikkelybe egy olyan rendelkezés is bekerült, amely szerint kormányváltozás esetén a felhatalmazási törvény automatikusan hatályát veszti. ## Következményei Noha Hitler biztosította a Birodalmi Gyűlést, hogy a felhatalmazási törvény által nyújtott jogosítványokat „csak olyan mértékben fogja alkalmazni, amennyire az életfontosságú intézkedések véghezvitele ezt megkívánja”, hamar kiderült, hogy az új helyzetben mind a Reichstag törvényalkotói szerepe, mind a birodalmi elnök szükségrendelet-alkotói szerepe végletesen háttérbe szorult, és a jogalkotás súlypontja a Hitler vezette birodalmi kormányhoz került át. A németországi nemzetiszocialista hatalom tizenkét éve alatt a Reichstag mindössze hét törvényt alkotott. Ezek közül kettő éppen a felhatalmazási törvény hatályának meghosszabbításáról szólt (1937-ben és 1939-ben). A többi öt törvény az 1934. január 30-án kelt újjáépítési törvény, a Danzignak a Német Birodalommal való újraegyesítését kimondó, a második világháborút beharangozó 1939. szeptember elsejei törvény, valamint az 1935. szeptember 16-án hatályba lépett három nürnbergi törvény: a Birodalom zászlajáról szóló törvény, „a német vér és német becsület védelméről” szóló zsidótörvény és az állampolgársági törvény. Bár elvileg a felhatalmazási törvény nem érintette Hindenburg birodalmi elnök jogkörét, a gyakorlatban mégis korlátozta az addig gyakorta használt szükségrendelet-alkotói jogát. Az elnöki szükségrendeletek hatályba lépéséhez ugyanis szükség volt a birodalmi kancellár (Hitler) ellenjegyzésére, ezt az ellenjegyzést pedig Hitler megtagadhatta, mondván, hogy nincs szükséghelyzet: a szükséges jogszabályokat a Reichstagtól kapott felhatalmazás birtokában most már a birodalmi kormány maga is meg tudja alkotni. Ennek megfelelően 1933-ban már csak három elnöki szükségrendelet született. Ezek közül kettő már a felhatalmazási törvény elfogadása előtt előkészületben lévő, csekély jelentőségű rendelet volt, a harmadik pedig a poroszországi szükségállapotot elrendelő szükségrendelet visszavonásáról szólt. A fentiekkel éles ellentétben a birodalmi kormány 1933-ban 218 törvényt alkotott, 1934-ben további 190-et, 1935-ben pedig 149-et. A következő években a kormány törvényalkotói szerepe visszaesett, és ehelyett az új jogszabályok rendeleti formát öltöttek. Hitler a felhatalmazási törvényben kapott jogkört részlegesen továbbdelegálta: az 1936-ban bevezetett négyéves terv megvalósításához Göring rendeletalkotói jogot kapott, amikor pedig kitört a háború, a Birodalmi Védelmi Minisztertanács (Ministerrat für die Reichsverteidigung) szintén jogot kapott törvényerejű rendeletek alkotására. A törvény elfogadása után a nemzetiszocialista teljhatalom gyors ütemben bezúzta a rivális pártokat. A Kommunista Párt már a Reichstag felgyújtását követő hetekben megsemmisült. 1933 júniusában betiltották a Szociáldemokrata Pártot is. A fennmaradó parlamenti pártok – amelyek hozzásegítették Hitlert a parlamenti demokrácia felszámolásához – megértették az idők szavát, és sorra feloszlatták magukat. Négy hónappal a felhatalmazási törvény elfogadása után, 1933 júliusában Németországban már csak egy párt maradt, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. A felhatalmazási törvény révén a nemzetiszocialisták ideológiájuk emberellenes elemeit rendeleti úton ültethették a gyakorlatba, és ennek nyomán zsidók, cigányok, homoszexuálisok, rokkantak és politikai ellenállók milliói lettek embertelen államhatalmi erőszak áldozatai. A törvény a nemzetközi szerződéseket a kormány hatáskörébe utalta. Ennek birtokában Hitler felmondta a Németország katonai erejét korlátozó megállapodásokat, visszaszerezte a Saar-vidéket, helyreállította a német szuverenitást a Rajna-vidéken, annektálta Ausztriát és a müncheni egyezmény révén német fennhatóság alá helyezte Csehszlovákia egy részét. Ezután Hitler 1939-ben katonai támadást indított Lengyelország ellen, amivel kezdetét vette a második világháború. A hadüzenetek és a legmagasabb szintű katonai döntések is mind a Reichstag megkerülésével, rendeleti úton születtek meg. ## Jelentősége és értékelése A felhatalmazási törvény elsődleges jelentősége abban állt, hogy révén a nemzetiszocialisták – és személyesen Hitler – teljhatalmat kaptak, méghozzá úgy, hogy formailag betartották a weimari alkotmány szabályait. A törvény elfogadása után Joseph Goebbels propagandaminiszter naplójában így értékelte az eseményt: „Most már alkotmányosan is a Birodalom urai vagyunk.” Arnold Brecht jogász és politológus, aki 1933-ig magas rangú birodalmi köztisztviselő volt, a háború alatt pedig amerikai egyetemeken tanított, 1948-as elemzésében rámutatott a felhatalmazási törvény egy közvetettebb hatására: Hitlernek a teljhatalom megszerzése során a törvényalkotói jogkörön kívül arra is szüksége volt, hogy a köztisztviselői és bírói kar az utasításait engedelmesen végrehajtsa. Brecht szerint ha Hitler parancsai mögött nem lett volna ott a felhatalmazási törvény legitimációs háttere, a bírák és köztisztviselők, akik lojálisak voltak a weimari alkotmányhoz, ellenállást tanúsítottak volna. Miután azonban Hitler a teljhatalmat formálisan az alkotmány betűjének megfelelve szerezte meg, a bírák és köztisztviselők számára nem maradt más választás, mint az új jogrendnek való behódolás. ## Időbeli hatálya A felhatalmazási törvény ötödik cikkelye kimondja, hogy a jogszabály érvényességi ideje 1937. április 1-jén lejár. A törvény hatályát azonban a Reichstag még két ízben meghosszabbította, majd 1943-ban Hitler rendeletben határozatlan idejűre változtatta, és így az a nemzetiszocialista rendszer 1945-ös bukásáig érvényben maradt. A törvény de facto érvényét vesztette Németország szövetséges megszállásával: a Német Birodalom összeomlását követő hónapokban csak a szövetséges katonai hatóságok alkottak rendeleteket. 1945. augusztus 30-án megkezdte működését a Szövetséges Ellenőrző Tanács, amely szeptember 20-án kiadta első törvényét. Ez a jogszabály explicite hatályon kívül helyezett 26 törvényt, amelyeket a nemzetiszocialista időszak tizenkét évében alkottak. Az érvénytelenített törvények listájának első helyén a felhatalmazási törvény állt. Ezzel a törvény de jure is érvényét veszítette. A modern Németország alaptörvénye kimondja, hogy törvényeket csak az alkotmányban törvényalkotói joggal felruházott testületek alkothatnak, így a hatályos alkotmány nem ad módot az 1933-ashoz hasonló felhatalmazási törvény elfogadására. ## Az események szereplőinek további sorsa Adolf Hitler a felhatalmazási törvény bevezetését követő tizenkét évben teljhatalommal vezette országát. Hamarosan hivatalosan is felvette a Führer ('vezér', 'vezető') címet. A harmincas évek közepétől az ország gazdaságilag talpra állt, katonailag megerősödött és területileg is bővült. Hitler végül elveszítette az általa kirobbantott második világháborút, és berlini bunkerében 1945. április 30-án öngyilkos lett. Paul von Hindenburg formálisan birodalmi elnök maradt, de tényleges hatalma a felhatalmazási törvény bevezetésével megszűnt. A nyolcvanas évei derekán járó politikus belenyugodott a helyzetbe, és élete végéig támogatta Hitlert, aki viszonzásképpen nem háborgatta a köztiszteletnek örvendő idős államférfit. Hindenburg alig egy évvel a törvény aláírása után, 1934. augusztus 2-án, nyolcvanhat évesen halt meg. Hermann Göring a nemzetiszocialista rendszer második embere lett. Ő volt a Luftwaffe főparancsnoka, ő irányította az ország gazdasági talpra állását célzó négyéves terv kidolgozását és végrehajtását. Az ő irányítása alapján építették ki a koncentrációs táborok hálózatát. A Német Birodalom összeomlásakor amerikai fogságba esett, majd Nürnbergben bíróság elé állították, és kötél általi halálra ítélték, azonban kivégzése előtt, 1946. október 15-én öngyilkos lett. Wilhelm Frick egészen 1943-ig birodalmi belügyminiszter maradt. 1943 és 1945 között a Cseh–Morva Protektorátus kormányzója volt. A nürnbergi perben halálra ítélték, és 1946. október 16-án kivégezték. Otto Wels 1933 májusában – az akkor még népszövetségi adminisztráció alatt lévő – Saar-vidékre költözött, majd Prágába települt át, ahol részt vett az emigráns szociáldemokrata párt megszervezésében, miután a párt működése Németországban ellehetetlenült. 1933 augusztusában megfosztották német állampolgárságától. 1938-ban, a müncheni egyezmény után Párizsba települt át. Itt érte a halál 1939. szeptember 16-án, egy nappal 66. születésnapja után.

Kötőgép

A kötőgép a textiliparban alkalmazott gépek körébe tartozik: a kézi munkával végzett kötés műveletének gépesített megoldása és kötött kelmék és/vagy darabáruk készítésére szolgál. Működése azon alapul, hogy a gyártáshoz felhasznált fonalból hurkokat és azokból egymáshoz kapcsolódó szemeket képez – ezek összessége alkotja a kötött kelmét. A gépek alkalmasak arra, hogy programozható vezérlésük révén a szemek kialakítását és egymáshoz való kapcsolódását sokféleképpen módosítsák. Ez teszi lehetővé, hogy változatos mintázatokat és különböző tulajdonságú kelméket állítsanak elő rajtuk, sokféle ruházati cikk mellett különféle ipari, mezőgazdasági, egészségügyi termékeket. Ezek nagy népszerűsége és elterjedtsége a kötőgépek nagyarányú fejlődéséhez vezetett és a kötőgépet a textilipar fontos termelőberendezésévé tették. Ilyen gépeket korábban csak Európában és az USA-ban gyártottak, de ma már Ázsia több országában is jelentős és egyre növekvő kötőgépgyártás folyik. Magyarországon számottevő kötőgépgyártás nem volt (kivéve egyfajta síkkötőgép gyártását az 1960-as, 70-es években), ma egyáltalán nincs gyártás. A szövetekkel ellentétben, amelyek két egymást keresztező fonalrendszer: a lánc- és a vetülékfonal összekapcsolódásával épülnek fel, a kötőgépeken általában egy fonalrendszert alkalmaznak, amely vagy vetülék-, vagy láncfonalrendszer, aszerint, hogy a fonalak haladási iránya a kelme képzése közben a gyarapodás irányára merőleges (mint a szöveteknél a vetülékfonalaké), vagy azzal párhuzamos (mint a szövetekben a láncfonalaké). Ennek megfelelően a kötőgépeknek alapvetően két változata van: - a vetülékrendszerű kötőgépeken a fonal haladása kötés közben a kelme gyarapodási irányára merőleges (szemsor irányú), - a láncrendszerű kötőgépeken ezzel szemben a fonalak haladási iránya a kelme gyarapodási irányával egyező (szempálca irányú). ## Történeti áttekintés Egy angol lelkész, William Lee találta fel a kötőgépet 1589-ben, eredetileg harisnyakötés céljára. Találmánya támogatására nem tudta I. Erzsébet királynő hozzájárulását megnyerni és a kézzel dolgozó harisnyakötő iparosok is ellenségesen fogadták. Maximilien de Béthune (Sully herceg) felhívására, hogy találmányát Franciaországban is meghonosítsa, Lee 1612-ben gyártelepet rendezett be Rouenban, de találmányát itt sem méltatták eléggé, így az csak halála után találta meg az elismerést. Nagy szerepe volt a kötőgépek fejlődésében a szintén angol William Cottonnak, aki 1864-ben szabadalmaztatta az azóta is cotton-gépnek nevezett, függőleges helyzetű horgastűkkel működő síkhurkológépet, amely már szaporítani és fogyasztani is tudott (azaz rajta a kötés szélességét növelni, illetve csökkenteni lehetett). 1768-ban Josiah Crane készítette az első, horgas tűkkel működő láncrendszerű kötőgépet, amit ma lánchurkológép néven ismerünk. A kanalas tűt a francia Pierre Jeandeau találta fel az 1800-as évek elején (az évszám bizonytalan, 1802, 1803 vagy 1806 lehet), de mint feltaláló az angol Matthew Leo Townsend neve terjedte el, aki az általa kidolgozott konstrukciót 1849-ben szabadalmaztatta. Ilyen tűkkel először az amerikai Isaac Wixom Lamb készített kötőgépet 1863-ban: ez volt az első, kézzel hajtott síkkötőgép. Az ugyancsak kanalas tűkkel működő harisnya-körkötőgépet, amely a harisnya sarkának és orrának kialakítására is alkalmas, 1866-ban az amerikai MacNary találta fel. Az 1859-ben szabadalmaztatott raschel-gép, a láncrendszerű kötőgép kanalas tűkkel működő változata, szintén angol találmány. (A raschel-gép nevet egy német gépgyár adta, amely egy francia színésznő, Élisabeth-Félice Rachel révén népszerűsítette a gép termékét, egy sálat. Neve a németes raschel-gép írásmódban maradt fenn.) A 20. század nagyarányú technikai fejlődése a kötőgépek terén is érvényesült, ez újabb tűfajták (tolókás tű, karabínertű), gépkonstrukciók bevezetéséhez és széles körű elterjedéséhez, a gépteljesítmények jelentős növeléséhez, a számítógép-vezérlés révén a mintázóképesség növeléséhez vezetett. ## Fogalommeghatározások A kötőipar a 19. század végén honosodott meg Magyarországon. A 20. század első évtizedeiben alakult gyárak osztrák, német és cseh szakembereket szerződtettek – az általában Németországban gyártott és onnan behozott – gépek telepítésére, a munkások betanítására, és az ezzel a szakmával foglalkozó és forgalomba került szakkönyvek is mind német nyelvűek voltak. Ennélfogva abban az időben a német szaknyelv terjedt el ebben az iparágban és ennek nyomai még a mai napig is felismerhetők a szakirodalomban és az üzemi zsargonban. Korábban a hazai textilipar lényegében csak a szövést ismerte a kelmeképző eljárások közül. Érthető tehát, hogy ezt a újonnan megjelent eljárást is a szövéshez hasonlították és ha magyar megnevezést kívántak alkalmazni, erre a „kötszövés” szót alkották meg. Ez azonban helytelen, hiszen a szövéstől teljes mértékben különböző technikai megoldásról van szó. Ennek ellenére még ma is él ez a szó, az 1978-ban megjelent Magyar értelmező kéziszótárban is szerepel „kötszövő” és „kötszövött” formában (amellett szakmailag sajnos teljesen hibás értelmezésben). A kötszövés szó eredetét Pálinkás András A kötő és hurkolóipar c. szakszótára előszavában azzal magyarázza, hogy 1875-ben a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egy tisztviselőjét Németországba küldte azzal a feladattal, hogy ott tanulmányozza a harisnya- és trikóáruk (mai szóhasználattal: kötött alsóruházati termékek) gyártását. Hazatértekor ő javasolta a kötszövés, kötszövöt áru elnevezés bevezetését. A német szaknyelvben eredetileg két szakkifejezést alkalmaztak, attól függően, hogy az adott gép kanalas vagy horgas tűkkel dolgozott-e. Abban az időben ugyanis csak ez a két tűfajta volt használatban ezeken a gépeken. A kanalas tűkkel dolgozó gépeket Strickmaschine, a horgas tűkkel dolgozókat Wirkmaschine szóval különböztették meg. Ezeket fordította le Pálinkás András 1937-ben megjelent, említett szakszótárában – amely az első kísérletnek tekinthető a kötőipar szaknyelvének megmagyarítására – kötőgépre ill. hurkológépre. Ezek a szakkifejezések valóban elterjedtek és ezeket vette át például Monostori Antal is 1942-ben megjelent Hurkolt kelmék és készítésük c. műegyetemi tankönyvében, azzal, hogy ő általános értelemben használta a hurkolás szót. Megfogalmazása szerint ugyanis a szóban forgó kelmefajta készítése „lényegében hurokszemek készítéséből és összekapcsolásából áll”. (A hurokszem is Pálinkás említett szótárából származik, a német Masche megfelelője, amit ma a szakma egyszerűen szemnek nevez.) Később – elsősorban Vékássy Alajos szakirodalmi munkássága nyomán – sok esetben egyszerűen csak a „hurkolás”, „hurkolóipar” kifejezéseket használták általános értelemben (nem igazán helyesen). Az a helyzet, hogy csak kanalas vagy horgas tűkkel készítettek kötő- ill. hurkológépeket, csak a 20. század közepéig állt fenn. Az 1950-es években jelent meg a ma tolókás tűknek nevezett tűfajta, ami régebbi találmány ugyan (1856-ban szabadalmaztatta az angol Jeacock), de korábban a technikai fejlődés még nem ért el arra a fokra, hogy tömeggyártása és a kötő- ill. hurkológépeken való alkalmazása lehetővé vált volna. Ezt követte a 20. század utolsó harmadában a karabinertű megjelenése és használata. Így a mai kötő- és hurkológépeken négyféle tűt használnak, a konstrukciótól függően (mindegyiknek megvannak a maga előnyei és korlátai, főleg az elérhető gépfinomság, gépsebesség és mintázási lehetőségek terén), nem indokolt tehát, hogy csak az eredeti értelmezésben alkalmazzák a kötés ill. hurkolás fogalmát. Az újabb értelmezés szerint - kötőgépeknek nevezik azokat a gépeket, amelyeken a tűket (ezek most általában kanalas, ritkábban tolókás tűk) egyenként külön-külön mozgatják, - hurkológépeknek pedig azokat, ahol a tűk egy közös sínbe befogva egyszerre és egyformán mozognak (ezek ez idő szerint általában horgas, tolókás vagy karabinertűk). A különbség egyébként csak a gépkonstrukcióban nyilvánul meg, a kelme kinézetében ez nem látszódik. Csak a hozzáértő szakember tudja megállapítani, hogy egy adott kelme melyik fajta gépen készülhetett. A kötszövés kifejezést Pálinkás és Monostori javaslata alapján az 1930-1940-es évektől a szaknyelvben már a kötés-hurkolás váltotta fel (bár a „kötszövés”, mint említettük, nem ment feledésbe). Mivel azonban az említett oknál fogva (a további tűfajták megjelenésével) ez is idejét múlttá vált, az 1985-től hatályba lépett MSZ 11398/2-84 sz. „Kötőipari fogalommeghatározások. Technológia” c. magyar szabvány a köznyelvben is elterjedt kötés szót jelölte meg összefoglaló értelmezésben, amelynek két eljárását különböztette meg: a kötést és a hurkolást, a fentebb adott jelentésükkel. Bár a „kötés-hurkolás” ill. „kötött-hurkolt” szóhasználat nem szűnt meg teljesen (például a több jogszabályban is ez szerepel), a mai szakirodalom igényesebb kiadványai a mai szemlélet szerint használják ezeket a szakkifejezéseket. Itt érdemes megjegyezni, hogy a nagy európai nyelvek (beleértve az amerikai angolt és a dél-amerikai spanyolt és portugált is) nem vették át a német Wirkerei/Strickerei megfelelőjét. Az angol knitting, a francia tricotage, az olasz lavoro a maglia vagy tricotaggio, a spanyol tejedura de punto vagy tricotaje, a portugál tecelagem de malha vagy tricotagem egyaránt jelenti a kötést és a hurkolást. Az oroszban viszont megjelenik a трикотаж mint a kötés, a вязание mint a hurkolás megfelelője, bár az utóbbi a kézikötést is jelenti. A mai német szaknyelv is áttért az újabb értelmezésre és például a kötöttáru megfelelője a korábbi „Strick- und Wirkware” helyett a „Maschenware” (szemekből készült termék), a „kötőipar”-é a „Maschenindustrie” stb. ## A kötőgépek működési elve A kötőgépekben tűk dolgoznak, ezeken képződnek a szemek. Lee gépében horgas tűk dolgoztak, így őt lehet egyúttal ennek a tűfajtának a feltalálójául is tekinteni. A tűk a tűágyban foglalnak helyet. A tűágy alakjától függően megkülönböztetünk sík- és körgépeket. A síkgépek tűágya egyenes vonalú, a körgépeké tárcsa vagy henger alakú. A vetülékrendszerű gépeket az jellemzi, hogy elvileg akár egyetlen fonalból is készíthetik a kötött kelmét, és ez a fonal a kelme szélességirányában haladva alkot egymás melletti szemeket. A láncrendszerű gépeken annyi fonalra van szükség, ahány tű működik a gépben. Ezek a fonalak a kelme hosszirányában húzódnak, és az egymás melletti fonalakat kapcsolják össze a szemek. A korszerű kötőgépek jelentős részben automatikus működésűek, igen nagy teljesítményűek, kezelésük nagyon kevés emberi beavatkozást igényel, ugyanakkor számítógépes vezérlésük folytán nagyon bonyolult kelmeszerkezetek előállítására alkalmasak, amit főként a mintázásra lehet jól kihasználni, de nagyban elősegítik a termékek formakialakítását is már magán a kötőgépen. Különösen nagy arányú fejlődés tapasztalható a síkkötőgépek, a nagy átmérőjű körkötőgépek és a harisnyakötőgépek, valamint a raschel-gépek körében, amelyek különösen alkalmasaknak bizonyulnak a mai divatkövetelmények kielégítésére, illetve a nem ruházati felhasználásra szánt kötött termékek gyártására, és amelyekkel a gazdaságos gyártás követelményei különösen magas szinten elégíthetők ki. ## A kötőgépek fő adatai A kötőgépek legfontosabb adata a gépfinomság, ami a hosszegységre eső tűk számát jelenti. A hosszegység általában az 1 angol hüvelyk (1 inch = 25,4 mm), bár egyes gépgyárak ettől eltérnek. Ha az 1 angol hüvelyk a hosszegység, ezt E betűvel jelölik. Így egy 12 E finomságú kötőgépen 25,4 mm-re 12 tű esik. A leggyakrabban alkalmazott gépfinomságok ez idő szerint 2-től 60 E-ig terjednek. Minél kisebb ez a szám, annál durvább gépről van szó, ennek megfelelően annál vastagabb fonal dolgozható fel rajta, annál durvább szerkezetű, annál vastagabb kötöttáru készíthető a gépen. Sík tűágyas gépeken nagyon fontos adat a tűágy hosszúsága, mert ez határozza meg, milyen széles kelme készíthető a gépen. Körkötőgépeken az ennek megfelelő adat a tűágy átmérője: minél nagyobb átmérőjű a gép, annál nagyobb átmérőjű cső alakú kelme készítésére alkalmas, amit aztán vagy cső alakban, vagy hosszában felvágva és kiterítve dolgoznak fel. Jellemző adata a kötőgépnek, hogy egyidejűleg hány szemsort készít, ez az ún. munkaegységek számától függ. Minél nagyobb ez a szám, annál nagyobb teljesítményre képes a gép és annál változatosabb minták készítését teszi lehetővé. ## A kötőgépek alkalmazásai A sokféle kötőgép számos alkalmazási lehetőséget biztosít. ### Ruházati alkalmazások Legelterjedtebbek a ruházati cikkek készítésére használt gépek. Pulóvereket, kardigánokat, kötött ruhákat leggyakrabban síkkötőgépen készítenek, mert ezek ma már alkalmasak arra, hogy a szabásmintának megfelelő, vagy azt jól közelítő alakra kössék meg a ruhadarab egyes részeit (eleje, háta, ujjak, gallér), amiket azután szabás nélkül vagy csak nagyon kevés szabászati munkával (és így nagyon kevés hulladék képződésével) lehet a varrodában feldolgozni, és a kész ruhadarabot előállítani. Ma már olyan síkkötőgépeket is készítenek, amelyek az egész ruhadarabot egy darabban, teljesen automatikus vezérléssel szinte készre kötik, így azok semmilyen vagy csak minimális konfekcionálást (szabást, varrást) igényelnek („egybekötött ruhadarabok”). Ez jelentős megtakarítást jelent az anyag- és munkaráfordításban. Ugyancsak ilyen felsőruházati kötöttáruk gyártására használják a síkhurkológépeket is, amelyek szintén képesek alakra kötni az alkatrészeket, azonban ezek kevésbé sokoldalúak, mint a síkkötőgépek. A síkkötőgépek egy speciális fajtája a kesztyűkötőgép, amely teljesen önműködően, egy darabban köti meg a kesztyű öt ujját, tenyérrészét és kézelőjét. Ugyancsak a síkkötőgépek körébe tartozik az a gép, amelyen a nálunk svájcisapka néven ismert ruhadarabot készítik. Az úgynevezett bal-bal síkkötőgépek speciális kialakításuknál fogva egy jellegzetes mintázat előállítását teszik lehetővé. Ma már visszaszorulóban vannak, mert a mai korszerű síkkötőgépek más módon ugyan, de képesek hasonló mintázatok készítésére. A ruházati cikkek egy megkülönböztetett fajtája a zokni, illetve harisnya, ezek készítésére kis átmérőjű körkötőgépeket használnak. A korszerű zokni- illetve harisnyakötőgépek teljesen önműködően, igen nagy sebességgel dolgoznak. Egyes típusaik a sarkat és az orr-részt öblösre alakítják ki, más fajtáik csak a sarok készítésénél alkalmazzák ezt a módszert, az orr-részt utólag varrással kell kiképezni, ismét mások egyszerűen csak egy „csövet” kötnek, amiből utólag, hőformázással alakítják ki a kívánt formát (ezt csak szintetikus fonalból – nylonból – készült női harisnyák, harisnyanadrágok gyártásánál alkalmazzák). A harisnyanadrágokat általában két külön kötött harisnyaszár utólagos egyesítésével (összevarrásával) állítják elő, de vannak olyan gépek is, amelyek egy darabban kötik meg a teljes harisnyanadrágot. A nagy átmérőjű körkötőgépeket többnyire végáruk készítésére használják, amiből szabással-varrással állítják elő a kívánt árucikket. E gépfajta egy csoportját az úgynevezett testátmérőjű körkötőgépek alkotják, amelyek átmérője – mint az elnevezésből kitűnik – az emberi test méretéhez igazodik, ennélfogva ezeken olyan csövet kötnek, amiből oldalvarrás nélkül készíthetők például atlétatrikók, T-ingek, pólóingek stb. Ez a kialakítás jelentős anyag- és munkamegtakarítást jelent. Ma már vannak olyan változataik is ezeknek a gépeknek, amelyeken sokoldalúbb formakialakításra van mód, így például egy egész kötött ruhát meg lehet rajtuk kötni úgy, hogy jóformán semmilyen utólagos konfekcionálásra nincs szükség (tehát ezek is „egybekötött ruhadarabok”). Hasonlóképpen végáruk készítésére szolgálnak a láncrendszerű kötőgépek, bár egyes változataik szalagok, mintás díszítőpántok előállítására készülnek. Különösen érvényes ez a horgológépekre. A lánchurkológépeken általában alsóruházati cikkek, fűzőáruk, fürdőruhák kelméit állítják elő, a raschel-gépek leggyakoribb felhasználása a csipke- és függönygyártás, valamint egyes bútorhuzatkelmék készítése. ### Műszaki alkalmazások A ruházati cikkek mellett ma már egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert – és nagy fejlődést mutatnak – a kötött kelmék műszaki alkalmazásai. Ebben a vezető szerepet ez idő szerint a raschel-gépek játsszák. Ezeken készítik a magas- és mélyépítő iparban, a mezőgazdaságban, a halászatban, a járműiparban, a szállításoknál stb. elterjedten használt különféle hálókat, de készítenek rajtuk egy darabban kötött zsákokat, a földmunkáknál használt erősítő anyagokat (ún. geotextíliákat) stb. Kihasználva a körkötőgépek azon sajátosságát, hogy cső alakú kelmét készítenek, ipari felhasználásra gyártanak rajtuk különféle tömlőket, zsinórokat. Az így kötött tömlőket azután megfelelő bevonattal ellátva folyadékok, gázok vezetésére lehet felhasználni. Alkalmasak ezek a gépek kábelszigetelések készítésére is. Az a körülmény, hogy a síkkötőgépeken bonyolult, háromdimenziós alakzatok is megköthetők, alkalmassá teszi őket arra, hogy például műanyag szerkezetek vázanyagaként szolgáljanak. Két tűágyas raschel-gépek és körkötőgépek bizonyos típusain olyan vastag (3‐60 mm), üreges szerkezetű kelmék is előállíthatók, amelyek rugalmasan összenyomhatók és pl. habszivacs helyettesítésére szolgálhatnak a bútoriparban, a gyógyászati segédeszközök készítésénél, a védőruha-gyártásban és több más alkalmazási területen. ### Egészségügyi, gyógyászati alkalmazások Sokféle kötött kelmét alkalmaznak rugalmas kötszerek előállítására, kötőgépen készülnek a különböző szorítóerejű egészségügyi harisnyák, és készítenek kötőgépen érprotéziseket, a sérv kezelésében használt hálókat és más orvosbiológiai textilanyagokat is. Az egyes kötőgép-fajták leggyakoribb alkalmazási területei

Cannes-i fesztivál

A cannes-i fesztivál (franciául: Festival de Cannes), 1947–49-ben cannes-i filmfesztivál, majd 2001-ig cannes-i nemzetközi filmfesztivál elnevezéssel, a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró filmfesztiválja, melyet minden év májusának második felében tartanak Cannes-ban. A fesztivál fődíjáért, az Arany Pálmáért versenyző filmek vetítésének legfőbb helyszíne a Croisette körúton fekvő Fesztivál- és Kongresszusi Palota. A nagyjátékfilmek és rövidfilmek versenyével párhuzamosan több szekció eseményei zajlanak; közülük legismertebb az Un certain regard, a Jeune Cinéma (régebben: Cinéfondation) és a Cannes-i Klasszikusok. Ugyanekkor rendezik meg a fesztiválhoz kapcsolódó Filmvásárt, amely jelentőségét tekintve a világ legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye. Nem tartoznak szorosan a cannes-i fesztiválhoz, mivel külső szervezetek által létrehozott, független, párhuzamos rendezvényekről van szó, azonban az időbeni egybeesés miatt, tágabb értelemben mégis a fesztivállal együtt emlegetik a Kritikusok Hete és a Filmkészítők Kéthete szekciókat. Noha a kezdetektől turisztikai látványosság és mondén találkozók színhelye volt, a fesztivált arra hozták létre, hogy elismerésben részesítse a legjobb filmeket, a legjobb rendezőket, illetve a legjobb alakításokat. Az évek folyamán újabb és újabb díjak emelték Cannes presztízsét, elsősorban az Arany Pálma és a zsűri díja. A benevezett filmek mindig a világ élenjáró rendezőinek legújabb alkotásaiból adnak válogatást, az itt megszerzett díjak komoly szakmai reputációt jelentenek. Olyan neves rendezők köszönhetik első nemzetközi elismerésüket a filmfesztiválnak, mint François Truffaut, Jim Jarmusch vagy Steven Soderbergh. A rendezvényre ellátogató filmkészítőknek és producereknek lehetőségük van forgalmazókat és televíziós csatornákat keresni kész filmjeikhez, illetve partnereket felkutatni filmterveik megvalósításához szerte a világban. A fokozott médiaérdeklődés és a szponzorok révén befolyása egyre nő, eseményeit – elsősorban a megnyitót és a vörös szőnyegen, a „dicsőség huszonnégy lépcsőfokán” való felvonulást, valamint a díjkiosztó gálát – egyre többen követik figyelemmel. Hírneve ellenére gyakran éri kritika is a fesztivált, időről időre botrányoktól és vitáktól hangos. Mottója: ## Története ### Eredete és az első rendezvény Egy Franciaországban rendezendő filmfesztivál ötlete 1938-ban, a világ legrégebbi filmszemléjén, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon született meg, ahol a nemzetközi zsűrire egyre nagyobb nyomás nehezedett a náci Németország és a fasiszta Olaszország részéről, hogy olasz és német propagandafilmeket hozzanak ki győztesnek. Emiatt az amerikai, brit és francia zsűritagok kivonultak a rendezvényről; köztük Philippe Erlanger történész, diplomata, a francia kultúrát külföldön népszerűsítő AFAA (Association française d'action artistique) igazgatója. Velencéből hazatartva gondolt először arra, hogy egy új – „kényszer és kompromisszumok nélküli” – nemzetközi filmes seregszemlét kellene szervezni. Ötletét felkarolta Jean Zay, akkori francia közoktatási és szépművészetügyi miniszter. A kezdetekben Cannes-i Mozgókép-kiállítás (Exposition Cinématographique Cannoise) néven jegyzett ellenrendezvény helyszínének kiválasztásakor hosszas hezitálás után Cannes mellett döntöttek, mivel a város felajánlotta, hogy a fesztivál rendelkezésére bocsátja az éppen felépülő kaszinót, amelynek 1200 főt befogadó nagytermét szánták a vetítésekre. Az első fesztivált, amelynek főmegbízottja Philippe Erlanger lett és amelynek zsűrielnöki tisztére a film feltalálóját, Louis Lumière-t kérték fel, 1939. szeptember 1. és szeptember 20. között tervezték megrendezni. Annak érdekében, hogy ne feszítsék túl a húrt a németekkel és az olaszokkal, a szervezők elsősorban az új rendezvénynek a Mostrától való abszolút különbözőségét, illetve eredetiségét emelték ki; ez abban állt, hogy minden nevező ország maga választhatta ki a versenyfilmeket, képviseltethette magát a zsűriben, s egy filmje megkaphatta a Nagydíjat, amelynek odaítélése részrehajlás nélkül, objektívan, tisztán művészi szempontok érvényesítésével történik. Az előzetes egyeztetések után végül nyolc állam nevezett filmet a fesztiválra (Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Svédország, Szovjetunió és USA), számos ország – köztük hazánk – elhárította a részvételt, arra hivatkozva, hogy kevés filmet gyártanak, illetve, hogy hivatalos szakmai szervezet híján nem indulhatnak nemzetközi versenyeken. Mivel a megnyitó napján tört ki a második világháború, a szervezők előbb arra gondoltak, hogy a hivatalos megnyitót elnapolják szeptember 10-ére, majd, „ha a helyzet nem súlyosbodik”, 1940 februárjára. A halasztás végül a háború utánig tartott. A II. világháború után Charles de Gaulle kormánya, az Oktatási Minisztérium, a Külügyminisztérium, valamint a Nemzeti Filmközpont (Centre National de la Cinématographie) közös védnöksége alatt újra elővette a rendezvény tervét, s azt 1946 őszén, Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál néven, meg is valósították. Az akkor benevezett filmek rendezői között található Jean Cocteau, Alfred Hitchcock, Roberto Rossellini, Billy Wilder, valamint a magyar származású Charles Vidor. A háború utáni Olaszország már nem volt ellenséges állam, nem lehetett szó ellenrendezvényről, ezért a két fesztivál vezetői 1946 augusztusában megegyeztek, hogy kétévente rendeznek nemzetközi fesztivált, a köztes években pedig nemzeti jellegű filmfesztivált. Mivel a következő évben a velenceit tervezték nemzetközinek, 1947-ben a cannes-i rendezvényt átkeresztelték cannes-i filmfesztiválra. Az egyezséget azonban nem hozták nyilvánosságra, ami zavart okozott a nemzetközi filmes szakmai körökben, hiszen az előző évi rendezvény sikereinek folytatását várták. Erőltetett munkával, még abban az évben új fesztiválpalotát építettek. Mivel az építők kissé megcsúsztak, csak ideiglenesen tették fel a tetőszerkezetet, amit a fesztivál végén egy nagy vihar megrongált. A zárórendezvényt kénytelenek voltak visszavinni a kicsinynek bizonyult kaszinóba. A már befejezett, Croisette-palotának elkeresztelt új építmény végül 33 évig szolgálta az eseményt. Az 1948. és 1950. évi fesztiválokat pénzügyi problémák miatt nem tartották meg; 1949-ben ismét nemzeti jellegű rendezvényt tartottak. A további súrlódások elkerülése végett 1951-től az állandó szeptemberi időpontot áprilisra módosították és ettől fogva mind a velencei, mind a cannes-i fesztivál nemzetközivé lett. A zsűri összetétele többször is vitát váltott ki, mivel – a nemzeti fesztivál maradványaként – a 11 zsűritag 1953-ig kizárólag francia volt, aminek következtében kérdésessé vált a pártatlanság. Ekkor a szervezők úgy döntöttek, hogy a zsűrit ismét nemzetközivé teszik. A professzionális filmkészítőknek lehetőségük nyílt Cannes-ban találkozókat szervezni, megalapozhatták jövendő projektjeiket, és üzleteket köthettek az egyre gyarapodó számú részt vevő országok filmpartnereivel. 1955-ben a fesztivál rendezői létrehozták az Arany Pálma díjat, amelyet a fesztiválra nevezett legjobb filmnek szántak, felváltva az addigi Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját. Noha továbbra is a híres arany pálmaágat osztották ki, 1964 és 1974 között visszatértek a Nagydíj elnevezéshez; azóta viszont ismét az Arany Pálma a legmagasabb elismerés. ### Új törekvések 1959-ben megnyitotta kapuit az első Filmvásár. A szervezők megértették, hogy a hetedik művészeti ág egyben ipar is, és nem elég csak művészeti vitákat folytatni a bemutatott filmekről, de azokat el is kell adni, azaz a filmgyártás szereplőit össze kell hozni a filmforgalmazókkal. A kezdeményezés nagy fordulatot jelentett a filmfesztiválok versengésében, és máig tartó előnyhöz juttatta a cannes-i filmseregszemlét, mivel a nemzetközi filmkereskedelem első számú helyévé vált. 1962-ben indították a Kritikusok Hete szekciót. A hivatalos válogatással párhuzamosan tartott, hét nagyjátékfilmet és hét rövidfilmet versenyeztető rendezvény célja, hogy „megbecsülésben részesítse a világ filmeseinek első és második alkotásait”. Ezen tűnt fel először többek között Bernardo Bertolucci, Ken Loach, és François Ozon. Két évvel később a fesztivál azzal fejezte ki tiszteletét az 1963-ban elhunyt Jean Cocteau-nak, hogy kinevezte a fesztivál örökös elnökének. 1965-ben újabb gesztusnak lehettünk tanúi: a fesztivál zsűrielnökének először választottak nőt, Olivia de Havilland amerikai színésznő személyében. Minden fejlődés ellenére az 1968-as rendezvényt május 19-én félbeszakították. Egyetemisták özönlötték el több ízben a termeket és akadályozták meg a hivatalos vetítések megtartását. Csatlakozva a diákság megmozdulásaihoz, François Truffaut, Jean-Luc Godard, Claude Lelouch, Richard Berry, Roman Polański, Louis Malle és Jean-Pierre Léaud május 18-án megszállták a fesztiválpalota nagytermét, ahol átvették az addigra már állandósult viták irányítását. Elsősorban az háborította fel őket, hogy André Malraux kulturális miniszter el kívánta mozdítani Henri Langlois-t az általa alapított francia filmarchívum éléről. Felhívva a figyelmet a filmgyártás radikális demokratizálódásának szükségességére, a filmalkotók a fesztivál berekesztését követelték. Roman Polański, Louis Malle és Monica Vitti lemondott zsűritagságáról, Alain Resnais, Carlos Saura és Miloš Forman pedig visszavonta filmjét a versenyből. A szervezők végül a fesztivál bezárása mellett döntöttek. ### Nagymérvű változások Az 1968. évi események hatására 1969-ben létrehozták a Rendezők Kéthete szekciót, abból a célból, hogy bemutassa azokat a külföldi filmeket, amelyeknek rendezője még kevésbé ismert, és amelyek nem kerültek be a hivatalos válogatásba. A rendezvény jelmondata Pierre Kast rendező-filmesztéta kijelentése lett: „Minden film szabadnak és egyenlőnek születik”. Mivel nem volt idő a hosszas válogatásra, az első alkalommal végül 62 nagyjátékfilmet és 26 rövidfilmet mutattak be, bárki számára ingyenesen. 1972-ben a fesztivál új igazgatót és főmegbízottat kapott, ami újabb változásokhoz vezetett: míg azelőtt az egyes államok határozták meg, mely filmeket indítják a fesztiválon (ami politikai imázs formálására volt alkalmas), ekkor két válogató bizottságot hoztak létre: egyet a francia és egyet a külföldi filmek részére, amelyek közvetlenül válogatták be a filmeket. A változás átstrukturálta mind a versenyfilmek, mind a versenyen kívüliek mezőnyét, ezért 1972-ben olyan nagy rendezők maradtak távol, mint Ingmar Bergman, Bernardo Bertolucci, vagy Francis Ford Coppola. 1978-ban alapították és egy független zsűri első alkalommal ítélte oda az Arany Kamera díjat a hivatalos válogatás (versenyprogram, Un certain regard), valamint a párhuzamos rendezvények (Filmkészítők Kéthete, Kritikusok Hete) szekcióiban bemutatott legjobb elsőfilmnek. Ugyanekkor hoztak létre egy szekciót a hivatalos válogatáson belül Un certain regard elnevezéssel, a filmek forgalmazásának elősegítésére. Az új főbiztosnak sikerült csökkentenie a fesztivál idejét két nappal, ami a beválogatott filmek számát is csökkentette. 1983 elején az utolsó pillanatban került olyan állapotba az új fesztiválpalota, hogy be lehessen költözni. A kezdetben rengeteg technikai problémával küszködő, de jóval nagyobb befogadóképességű, komfortosabb, a médiát is jobban kiszolgáló építményt a közönség nehezen szerette meg: hidegnek, tömörnek, katonai jellegűnek tartotta, s egyszerűen „bunkernek” csúfolta. ### Közelmúlt 1998-ban hozták létre a Cinéfondation alapítványt és a hivatalos válogatáson belül az azonos elnevezésű szekciót, hogy nemzetközi szinten támogassák a filmes alkotói munkát és segítsék a kezdő fiatalokat neves filmkészítőkkel való találkozásban. Minden évben több, fikciós rövidfilmet készítő fiatal látogathat el a fesztiválvárosba és mutathatja be alkotását. A Cinéfondation párizsi lakhatást biztosít egy tucatnyi külföldi fiatal részére a négy hónapos tanfolyam alatt, segít egy nagyjátékfilm forgatókönyvének megírásában, havonta 800 euró költőpénzt ad, és ingyenes belépőt több párizsi filmszínházba. 2005-ben a Cinéfondation keretében alapítottak egy Műhelyt, mely összehozza a fiatalokat neves filmesekkel, továbbá segít filmjeik elkészítésében és forgalmazásában. ## A fesztivál megszervezése ### A cannes-i fesztivál szekciói A cannes-i fesztivál két nagy egységből áll, amelyeken belül több szekció található: - Hivatalos válogatás - Nagyjátékfilmek versenye – a versenyszekció mezőnyében évente mintegy 20 film mérettetik meg a fesztivál jelképévé vált fődíjért, az Arany Pálmáért. - Un certain regard – 1978 óta a hivatalos válogatás versenyen kívüli szekciója, melyen mintegy 20 nagyjátékfilm vesz részt, a díj mellett a nyertes film támogatást kap a franciaországi forgalmazáshoz. - Nagyjátékfilmek versenyen kívül – más fesztiválokon vagy nemzetközi megmérettetésben részt vett nagy sikerű alkotások bemutatására. - Jeune Cinéma (2021 előtt Cinéfondation) – 1998 óta mutat be filmfőiskolások és egyetemisták által készített kisfilmeket. - Rövidfilmek versenye – a rövidfilmek Arany Pálmájáért 10-15 kisfilm verseng évről évre. - A Fesztivál által alapított külön szekciók - Örök Mozi (Cinéma de toujours) – 1992 óta emlékeznek meg ebben a szekcióban régi kiváló alkotókról és a filmművészet nagy pillanatairól. - Cannes-i Klasszikusok (Cannes Classics) – 2004 óta karolja fel a világ filmes örökségét, azzal, hogy restaurált, felújított kópiákat mutat be. A fentieken felül, a cannes-i fesztivál ideje alatt zajlanak a fesztivál szervezőitől független, külső szervezetek által alapított párhuzamos szekciók eseményei is: - Kritikusok Hete – 1962 óta ad lehetőséget fiatal tehetségek, első- és másodfilmes rendezők bemutatkozására. - Filmkészítők Kéthete (2022-ig Rendezők Kéthete) – 1969-ben alternatív rendezvényként indult szekció azon „független, szabad filmek” részére, amelyeknek alkotói még kevésbé ismertek, és amelyek nem kerültek be a hivatalos válogatásba. ### A fesztivál díjai Amíg az 1946-os fesztiválon egyetlen díjat adtak át több filmnek is Nagydíj néven, 1947-ben kategóriánként ismerték el az alkotásokat: volt közöttük lélektani és szerelmi történet, kaland- és bűnügyi film, szociofilm, zenés vígjáték és rajzfilm. Az 1950-es évek elején, különösen Jean Cocteau elnöksége alatt, egyes díjak fantázianevet kaptak, például: fényképezés és plasztikus megjelenítés díja (1952), legvidámabb film nemzetközi díja vagy képben elmesélt film nemzetközi díja (1953). Az Arany Pálma megjelenésével a díjak elnevezése egységesebb lett. Esetenként azonban továbbra is alkotnak díjakat, olyan filmek részére, melyek nem kaptak hivatalos díjat, viszont a zsűri úgy ítéli meg, hogy megérdemlik az elismerést. Így került átadásra a forradalmi hősköltemény legjobb felidézésének díja (1963), vagy az alkotói filmkészítés nagydíja, melyet 1983-ban adtak át megosztva Robert Bresson és Andrej Tarkovszkij részére. A díjak egy része alkalmi jellegű. Így például, azért, hogy Luchino Visconti Halál Velencében című műve ne hagyja el díj nélkül Cannes-t, kiosztották számára a Nemzetközi Filmfesztivál 25. születésnapjának díját. A rendező meg is jegyezte, hogy „ilyen legalább senki másnak nem lesz!”. Megjegyzendő, hogy miután 1991-ben a zsűri 3 jelentős díjjal is jutalmazta a Hollywoodi lidércnyomás című filmet, módosították az alapszabályt: a későbbiekben egy fontosabb díj mellé csupán előadói díjat lehetett kiosztani. Az 1955-ös fesztivál óta a legnagyobb presztízzsel bíró díj az Arany Pálma, melyet a legjobb filmnek ítélnek oda. A második legértékesebb díj a Nagydíj, melyet a Zsűri díja követ. A fesztivál főbb díjai: - Nagyjátékfilmek versenye - Arany Pálma (Palme d’Or) – 1955 óta ítélik oda a legjobb nagyjátékfilmnek - Nagydíj (Grand prix) – a legeredetibb, vagy kísérletező szellemű film részére (gyakran a Zsűri nagydíjaként említik) - Zsűri díja (Prix du Jury) – egy különösen nagyra értékelt filmnek - Legjobb rendezés díja (Prix de la mise en scène) – a legjobb filmrendezőnek - Legjobb forgatókönyv díja (Prix du scénario) – a legjobb forgatókönyvírónak - Legjobb női alakítás díja (Prix d'interprétation féminine) – a legjobb színésznőnek - Legjobb férfi alakítás díja (Prix d'interprétation masculine) – a legjobb színésznek - Rövidfilmek versenye - Arany Pálma (rövidfilm) (Palme d'or du court-métrage) – a legjobb kisfilmnek - Zsűri díja (rövidfilm) (Prix du jury du court-métrage) - Un certain regard (változó számban és elnevezéssel) - Un certain regard-díj (Prix Un Certain Regard) - Un certain regard zsűri különdíja (Prix spécial du Jury Un certain regard) - Un certain regard zsűri kedveltje (Coup de cœur du Jury Un certain regard) - Cinéfondation - A Cinéfondation első díja - A Cinéfondation második díja - A Cinéfondation harmadik díja - Hivatalos válogatás (nagyjátékfilmek versenye és Un certain regard) - Technikai-művészi CST-díj (Prix CST de l’artiste technicien) – 1951 óta ítélik oda – kezdetben technikai nagydíj, majd technikai-művészi Vulcain-díj néven – egy film elkészítésében kiemelkedő teljesítményt nyújtott „filmtechnikai művésznek” - FIPRESCI-díj (Prix Fipresci) – a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége ítéli oda egy merész, eredeti vagy személyes jellegű filmnek - Hivatalos válogatás és párhuzamos szekciók - Arany Kamera (Caméra d'Or) – 1978 óta ítélik oda az összes szekció valamelyikében bemutatott legjobb elsőfilmnek - A fesztivál vezetősége által odaítélt életműdíj - Tiszteletbeli Pálma (Palme d’or d'honneur) – annak a neves filmrendezőnek, aki alkotásai révén méltán megkaphatta volna, mégsem nyerte el soha az Arany Pálmát. ### A fesztivál zsűrijei A fesztivál hivatalos válogatásában négy zsűri értékeli az alkotásokat: - Nagyjátékfilmek zsűrije - Rövidfilmek és Jeune Cinéma zsűrije - Un certain regard zsűrije - Arany Kamera zsűrije A zsűrik elnökeit és nemzetközi tagjait a fesztivál igazgatótanácsa kéri fel. A nagyjátékfilmek zsűrije egy elnökből és nyolc tagból áll (művészek, filmrendezők, színészek, írók, értelmiségiek...). Döntéseiket titkos szavazással hozzák meg. Az eredeti tervek szerint a több filmet delegáló országok egyben zsűritagot is delegáltak volna, azonban ez az elv végül csak 1946-ban érvényesült. Mivel a Velencei Mostra szervezőivel az egyezség úgy szólt, hogy a cannes-i rendezvény minden második évben nemzeti jellegű lesz, az 1947-es, 1949-es rendezvényeken tiszta francia zsűrit állítottak fel és ezt a „hagyományt” őrizték az 1951-es és 1952-es – immár nemzetközi jellegű – fesztiválokon is, ami heves vitákat váltott ki. 1953-tól aztán végleg nemzetközivé vált a zsűri. A zsűrielnökök vezetése alatt 1974-ig két csoport dolgozott: a nagyjátékfilmeké és a rövidfilmeké. 1974-től nem tettek különbséget a két csoport tagjai között, a döntéseket közösen hozták. 1983-tól létrehozták az Arany Kamera zsűrijét (1987-től független zsűrielnök vezetése alatt), majd 1998-tól az Un certain regard szekció és a Cinéfondation zsűrijét. 2002-től ez utóbbi látja el a rövidfilmek zsűrizését is. Az 1939-es, meghiúsult fesztivál elnökségét maga Louis Lumière, a film feltalálója vállalta el. Az 1950-es években főként írókat, később inkább neves filmrendezőket és színészeket kértek fel elnöknek. ### A filmek kiválasztása Kezdetben a filmeket maguk a küldő államok, illetve azok filmfőigazgatóságai választották ki, s igyekeztek diplomáciai úton is befolyásolni a szervezőket és a zsűrit. Ilyen szempontból a fesztivál csak 1972-ben vált függetlenné. Napjainkban két válogató bizottság dönti el, mely filmek kerüljenek be a hivatalos válogatásba és azon belül mely szekcióban mutassák be: - Külföldi filmeket válogató bizottság – vezetője a fesztivál művészeti igazgatója, tagjai: egy újságíró, egy filmrendező, egy filmkedvelő, és Laurent Jacob. - Francia filmeket válogató bizottság – összetétele változó, tagjainak kiléte nem nyilvános; a bizottság minimum három filmet választ ki. E bizottságok naponta hat filmet tekintenek meg; sőt a dokumentumfilmek, az animációs filmek és a zsánerfilmek versenyre engedésével a bizottságnak 2005-ben közel 4000, 2008-ban 4025 alkotást kellett megnéznie. Ahhoz, hogy egy film beválogatásra kerülhessen, - a fesztivált megelőző 18 hónapon belül kell készülnie, - forgatását a fesztivál előtt legalább 12 hónappal be kell fejezni, s csak az utómunkálatai folyhatnak, - előzetesen kizárólag a produkcióban részt vevő országokban mutatható be (de nem forgalmazható), - nem vetíthetik más nemzetközi fesztiválon, vagy filmes eseményen, - nem tehető közzé az interneten, és - hossza nem haladhatja meg - nagyjátékfilm esetében a 90 percet, - kisfilmek esetében a 15 percet. Beválogatottnak lenni a híres cannes-i versenybe kiváltságot és óriási esélyt jelent mind a filmkészítőknek, mind pedig a producereknek, akik gyakran úgy neveznek a versenybe, hogy a film még kész sincs. A válogató bizottsághoz beérkező alkotások hosszú várólistára kerülnek. A nagyközönség és a filmkedvelők általában a bejelentés előtt egy hónappal ismerik meg a végleges válogatást, bár egyes filmek valójában késve kerülnek kiválasztásra, míg mások félhivatalosan már hónapok óta arra várnak, hogy kizárólag a fesztiválon mutatkozzanak be. Gilles Jacob, az 1978-ban kinevezett főmegbízott bevezette a „meglepetés film” intézményét: abban az évben Andrzej Wajda Lengyelországban betiltott A márványember című alkotását mutatták be. A tekercseket olyan dobozokban csempészték ki az országból, amelyeken hamis cím szerepelt. A film folytatása, A vasember is csak akkor lett benevezve, amikor a verseny már elkezdődött. Később Gilles Jacob egy interjúban bevallotta, hogy „ez az egyedüli alaki hiba, amikor más jelöltek tiltakozhattak volna”. ### A fesztivál vezetése A cannes-i fesztivál szervezőgárdájának állandó létszáma mintegy 30 fő, ami azonban a fesztivál közeledtével fokozatosan duzzad fel közel 850 főre, a Filmvásárral pedig további 300 főre. A fesztivál vezetősége 2000-ig mindössze két főből állt: az elnökből és a főmegbízottból, aki egyben ellátta a főigazgatói és a művészeti igazgatói feladatokat is. A fesztivál fejlődésével azonban a beosztások száma is növekedett; az összevont feladatkörök egy részét leválasztották, s a vezetésbe további két személyt vontak be. Ugyancsak ekkor hoztak létre egy pénzügyi ellenőri munkakört is. 2007-ben újabb változások történtek, így a fesztivál vezetésében jelenleg az alábbi főbb beosztások vannak: - Elnök – a fesztivál első számú vezetője; irányítja a fesztivál érdekében tevékenykedő szervezeteket és személyeket, s ő fogadja a filmes hírességeket a vörös szőnyegen. 2022 óta nő tölti be a tisztséget. - Főmegbízott – a fesztivál második számú vezetője, ő osztja el a feladatokat és végzi azok végrehajtásának ellenőrzését, továbbá művészettörténeti és filmtechnikai képzettsége folytán ő látja el a művészeti igazgatói feladatokat, végzi a filmek végleges kiválasztását. - Filmfőosztály igazgatója – egyben a főmegbízott helyettese - Un certain regard szekció igazgatója és a kiállítások felelőse - Pénzügyi ellenőr - Kommunikációs igazgató - Technikai szolgálatok igazgatója ### A fesztivál protokollja Tizenkét napos időtartama alatt a fesztivál teljesen felforgatja Cannes városát. A Croisette-et közel 4500 újságíró özönli el. Május első két hetében a tömeg folyamatosan nő, ezért az esemény lebonyolítására külön protokollt kellett kidolgozni. Nagyon sok helybéli emlegeti nosztalgiával a régi fesztiválokat; Marina Vlady színésznőhöz hasonlóan, aki a 60. évfordulós dokumentumfilmben idézte azokat az időket, amikor a filmcsillagok még azért mentek Cannes-ba, hogy a Croisette-en sétáljanak, beszélgessenek a járókelőkkel, s megmártózzanak a népszerűségben, a közönség szeretetében. Ma már többnyire páncélozott autóba és testőrök mögé rejtőznek... A színésznő szerint a cannes-i fesztivál már teljesen elszakadt a tömegektől. A fesztivál ideje alatt minden este két versenyfilmet vetítenek a 2246 fős Louis Lumière nagyteremben. Az írott sajtó képviselőit előző nap vagy aznap délelőtt hívják meg a film megtekintésére, a hivatalos vendégek és a média részére szóló vetítésre. Az esti, hivatalos vetítéseken foglalnak helyet a film alkotói és szereplői, miután zene kíséretében, kíváncsi nézősereg tekintetétől követve és a fotósok vakuinak kereszttüzében végigvonulnak a vörös szőnyegen és felmennek a lépcsőn. A meghívott vendégek és előkelőségek, valamint a nagy befolyással rendelkező szervezetek képviselői követik őket; ugyanakkor mindig akad néhány meghívóval nem rendelkező filmkedvelő, aki a lépcső alján arra vár, hátha szerencséje lesz és kap egyet a nagyon ritkán kiosztásra kerülő meghívóból. A sajtóvetítéseken is meghatározott protokoll van érvényben. Az újságírók, fotósok és szerkesztők ezreinek akkreditálása öt, szigorúan betartatott, szint szerint történik, amelyek meghatározzák a vetítőtermekbe való bejutás rendjét is. Az akkreditálás szintjét a sajtószolgálat határozza meg, amely figyelembe veszi a sajtótermék példányszámát, megjelenése gyakoriságát, az általa lefedett terület nagyságát, valamint a kért akkreditálások számát. A hivatalos program vetítésein való megjelenésnek szigorú öltözködési előírásai vannak. A férfiak rendszerint szmokingot viselnek, a hölgyek nagyestélyit, melyek igen gyakran a nagy divatcégek műhelyeiből kerülnek ki. Ugyanakkor kirívó esetek is akadnak: Pablo Picasso például – külön engedéllyel – birkabőr zakóban vonult fel az 1953-as cannes-i filmfesztiválon. 2000 óta a fesztiválon megjelent a kevésbé előkelő öltözködés is, mivel a nagyközönségnek is szerveznek versenyen kívüli, ingyenes vetítéseket, melyekre bárki bemehet. ### Egyéb rendezvények Mesterkurzusok A cannes-i fesztivál 1991-ben indította be Filmlecke (La leçon de cinéma) elnevezésű rendezvénysorozatát. A filmes előadást minden évben egy-egy neves filmkészítő tartja. Az előadók egyéni stílusuknak megfelelően avatják be a hallgatóságot titkaikba; beszélnek filmművészeti és esztétikai kérdésekről, művészi pályafutásukról, útkereséseikről, és pályájuk felemelő pillanatairól. Személyes élményeiket átadva a közönség közvetlenül nyerhet bepillantást alkotói munkájukba, a forgatások és az utómunkálatok kulisszatitkaiba. Az előadások elsődleges célja a film megértetése és megszerettetése, s egyben nagyon konkrét ismeretek nyújtása a filmrendezői szakmáról. A neves előadók között található Nanni Moretti, Oliver Stone, Stephen Frears, Miloš Forman, Wim Wenders, Nyikita Mihalkov, , Sydney Pollack, Martin Scorsese, vagy Quentin Tarantino... Követve a rendezői leckéket, könnyebb megérteni azt a mámort, amit a vörös szőnyegen való végigvonulás jelent. A filmleckék sikerén felbuzdulva kezdték meg 2003-ban a Zenei lecke (La leçon de musique) sorozatot, amelynek keretében neves filmzenét szerző művészek osztják meg – gyakran filmrendezőkkel közösen – gondolataikat és tapasztalataikat a közönséggel. Tartott már előadást Alexandre Desplat, Patrick Doyle, Nicola Piovani, Lalo Schifrin és Howard Shore. 2004-ben szervezték meg először a Színészleckét (La leçon d’acteur), a neves színészek által adott mesterkurzust, amelyen a hallgatók találkozhattak többek között Catherine Deneuve-vel, Max von Sydow-val és Gena Rowlands-szel. A mesterkurzusok tartása igazi cannes-i újításnak számít, hiszen az érdeklődők azelőtt egyetlen nagy nemzetközi filmfesztiválon sem találkozhattak ilyennel – sem a Velencei Mostrán, sem pedig a Berlinálén. A nagyközönség, amely ritkán jut be egy hivatalos vetítésre, a leckék révén közvetlen kapcsolatba kerülhet a „tanárrá” előlépő művészekkel. Tiszteletadások 1985 óta szerveznek a fesztiválon estélyt egy-egy nemzetközi hírnevű művésznek, hogy kifejezzék az iránta való tiszteletet. Az estély folyamán levetítik egy alkotásukat és átadják részükre a cannes-i fesztivál Trófeáját. Egyéb programok A különféle szekciók és a filmvásár vetítései mellett számos kísérőrendezvényt, szakmai fórumot tartanak, így kollokviumokat, koncerteket, előadásokat, kiállításokat, játékokat, jótékonysági gálákat, partikat stb. Ezek helyszíne a fesztiválpalota mellett húzódó különböző országok pavilonjai és sátrai, valamint a Croisette sétány szállodái. A rendezvények közül kiemelkedik a 2003 óta megszervezett Európa Napja, melynek keretében az Európai Unió tagállamainak kulturális és audiovizuális miniszterei gyűlnek össze az Európai Bizottság információs társadalom és média biztosának vezetésével, hogy az uniós audiovizuális politika aktuális kérdéseiről tárgyaljanak. ## A fesztivál jelentősége és hatása ### Filmvásár 1959 óta rendezik meg a fesztivál ideje alatt a Filmvásárt (Marché du Film) annak érdekében, hogy ne csak bemutassák az új filmeket, hanem hatékonyan segítsék eljuttatni azokat a nézőkhöz, azaz összehozzák a filmgyártás szereplőit a filmforgalmazókkal. Kiegészülve a Produceri Hálózattal és a Cinando.com internetes adatbázissal, a rendezvény mára a filmkészítők, producerek, befektetők és forgalmazók egyik legjelentősebb találkozóhelye lett, irányadó rendezvénnyé vált. 2008-ban már 97 ország filmszakemberét fogadta; 4173 társaság ajánlott 5613 filmet, melyeknek közel fele szervezés vagy már gyártás alatt állt. 1628 vetítésen összesen 1004 filmet mutattak be, háromnegyedüket premier előtt. ### A szponzorok és a média Az, hogy a cannes-i fesztivál a média által leginkább követett kulturális eseménnyé vált, elsősorban a közel háromszáz, helyszínről tudósító televíziónak köszönhető. A francia Canal+ csatorna például 2007-ben mintegy hat és félmillió eurót költött a fesztiválra. Az utóbbi években különösen sok színésznő képviselte a L'Oréal francia szépségipari óriást. Sokan bírálták például Penélope Cruzt, aki 2006-ban a Volver főszereplőjeként legjobb színésznő díjat kapott, mert a hivatalos védnöke a kozmetikai cég volt. A L'Oréal és a fesztivál szoros együttműködésének kezdete egyébként az 1990-es évek végére datálódik. A sztárok szállítását a fesztiválpalotába a 25 éve partner Renault S.A vállalta fel, de újabban beszállt az Audi is. Természetesen jelen van az haute couture is, a legnagyobb sztárok részére egyedi alkalmi ruhákat készítenek. A cannes-i esemény ideje alatt számos napilap, hetilap és filmes szaklap van jelen a Croisette-en. A fesztivált kritizáló filmkedvelők nehezményezik, hogy a díjakat is érinti a szponzoráció. Az Arany Pálmát készítő svájci Chopard cég – amely egyben a Chopard Trófea adományozója – filmprodukciókban érdekelt. De a különféle szekciók díjainak szponzorai között megtalálható a Mercedes-Benz, a Kodak, a Gras Savoye biztosítási ügynökség stb. A fesztivál mindent megtesz, hogy szponzorálják, de a jelenség fordítva is igaz: a különböző szponzorok és médiumok versengenek a reklámot jelentő jelenlétért. Jól mutatja a fesztivál jelentőségét a 2008-as fesztiválon való médiajelenlét: 4268 újságíró, 1074 sajtótermék, 268 televíziós csatorna, 154 rádióállomás, 134 hírügynökség és 305 fényképész. ### A fesztivál hatása A cannes-i fesztivál az évek során a világ legjelentősebb filmes seregszemléi közé emelkedett. „A háború utáni első nagy nemzetközi kulturális rendezvény”-t működtető szervezetet a francia kulturális miniszter 1972-ben közhasznú társasággá minősítette. A European Cinema: An Introduction című művükben Jill Forbes és Sarah Street azt állítják, hogy Cannes „rendkívül fontossá vált a kritikusi és a kereskedelmi érdekek, valamint azon európai törekvések miatt, hogy a filmeket művészi minőségük alapján adják el.” A fesztivál hírneve a filmek művészi kvalitásának, illetve eladhatóságának egyensúlyán alapszik. A filmes világ számos szereplője akar a vörös szőnyegen végigmenni, megmutatni magát az eseményen jelenlévő médiában. A sajtó időnként támadja ugyan a rendezvényt, de annak sikerült megőriznie arculatát, sőt a külföldi látogatók számának folyamatos emelkedésével befolyása évről évre nő. Helyi kihatása sem elhanyagolható: a fesztivál két hete alatt Cannes lélekszáma -ről -re, azaz mintegy háromszorosára nő; a város kereskedelmi egységeinek, szállodáinak és éttermeinek forgalma kiugróan magas lesz. A rendezvény előtt a házakat teljesen renoválják, a köztereket díszítik. A fesztivál megnyitója előtti órákban a repülőtér és a vasútállomás környékén óriási a felfordulás. ### A legtöbbször elismert személyek A Cannes-ban versenyző filmesek közül művészetük, stílusuk vagy az általuk alkalmazott műfaji elemek okán néhányan kitüntetett figyelemben részesültek, filmjeikkel több díjat is nyertek. A 60. fesztivál plakátján egyébként csokorba szedték a kedvenc rendezőket és színészeket: látható rajta Souleymane Cissé, Penélope Cruz, , Juliette Binoche, Jane Campion, Gérard Depardieu, Bruce Willis, Samuel L. Jackson és Pedro Almodóvar. Két Arany Pálmát, illetve nagydíjat vihetett haza Alf Sjöberg (Hets; Júlia kisasszony), Francis Ford Coppola (Magánbeszélgetés; Apokalipszis most), Imamura Sóhei (Narajama balladája; Az angolna), Emir Kusturica (A papa szolgálati útra ment; Underground), Bille August (Hódító Pelle; A legjobb szándékok), valamint a Luc és Jean-Pierre Dardenne testvérpáros (Rosetta, A gyermek). Megjegyzendő, hogy a két Arany Pálmán felül Emir Kusturica megkapta Cannes-ban a legjobb rendezés díját a (Cigányok ideje) és a Közoktatás díját is (Az élet egy csoda). Kevés színész kapta meg kétszer a legjobb férfi alakítás díját: Marcello Mastroianni (Féltékenységi dráma; Fekete szemek), Dean Stockwell (Compulsion; Hosszú út az éjszakába) és Jack Lemmon (Kína-szindróma; Eltűntnek nyilvánítva). Kétszer vehette át a legjobb női alakítás díját Isabelle Huppert (Violette Nozière; A zongoratanárnő), Helen Mirren (Cal; György király), Barbara Hershey (Félénk emberek; Elválasztott világ) és Vanessa Redgrave (Morgan: Orvosi eset; Isadora). Egyes filmrendezők gyakrabban kerültek meghívásra az Arany Pálmáért folytatott versenybe, így Federico Fellini és Carlos Saura 11 filmmel, Ingmar Bergman és André Téchiné 10 filmmel, Wim Wenders, Luis Buñuel, Mihálisz Kakojánisz, Ettore Scola és Andrzej Wajda 9 filmmel, továbbá Jancsó Miklós és Claude Lelouch 7-7 filmmel. ### A fesztivált ért kritikák A cannes-i fesztivált gyakran bírálja a sajtó, részrehajlással, „kedvencek” szerepeltetésével vádolva. Egyes filmrendezők, akik egyébként bizonyították tehetségüket, sohasem nyertek Arany Pálmát. Kiemelkedik közülük Ingmar Bergman, aki az 50. évfordulón végül megkapta a Pálmák Pálmáját. Említhető még Woody Allen, Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick, Claude Sautet, Steven Spielberg, Bertrand Tavernier, André Téchiné, François Truffaut. Jean-Luc Godard, a francia új hullám kiemelkedő alakja viszont csak 1980-ban kerülhetett be a hivatalos válogatásba, a Mentse, aki tudja (az életét) című filmjével. Csak 1993-ban vehetett át nő első alkalommal Arany Pálmát, az új-zélandi Jane Campion személyében, Zongoralecke című alkotásáért. A sajtó a cannes-i rendezvény központi pillére, amely arra vágyik, hogy világrengető mesterműveket lásson. Ha nem, azonnal támadásba lendül... Felhánytorgatják, hogy nagyon kis számban hívnak meg zsánerfilmeket: a hivatalos válogatásban kevés, vagy csak elvétve látható horrorfilm, kungfufilm stb. Az utóbbi évek néhány beválogatott zsánerfilmjének új stílusát látva pedig egy lap azt a kérdést tette fel: „Hova tart a cannes-i fesztivál?” A szervezők válasza: „Oda, ahova a filmművészet”. Az egész estét betöltő rajzfilmek és dokumentumfilmek megjelenésével a fesztiválnak is követnie kellett a tendenciát. Cannes mindenekelőtt művészi hitelességet biztosít a filmkészítőknek. A város sokak számára idealizált hely. Apichatpong Weerasethakul thaiföldi rendező például részben a cannes-i fesztiválnak köszönhetően lett elismert művész. Egy alkalommal elmondta Thierry Frémaux-nak, hogy „egy-egy beválogatástól az egész nemzeti filmgyártás két évig tartó lélegzetvételhez jut”. #### A „kereskedelmi” fesztivál kritikája A 2000-es évek eleje óta egyesek olyan kritikát fogalmaznak meg a fesztivál szervezőivel szemben, hogy csak a már elismert, nemzetközi hírnevet szerzett alkotókat hívják meg. A sajtóban esetenként „divatjamúlt fesztiválról” írnak, és a nagy kereskedelmi márkákhoz hasonlítják, amelyek szükségessége vitatott, de kereskedelmi értéke mégis magas. Mások egyszerűen bombasikerek reklámozójának nevezik, mint például 2005-ben a Star Wars III. rész – A sithek bosszúja, vagy 2006-ban A Da Vinci-kód, amelyet a cannes-i vetítés után filmszínházban mutattak be és egyetlen hétvégén amerikai dollár bevételt hozott. Ez volt a filmtörténet második legnagyobb bevétellel indult filmje, holott a fesztivál nyitóelőadásának mintegy 2000 filmkritikusa és újságírója részéről nem éppen meleg fogadtatásban részesült. Az Arany Pálmát nyert filmek nézőszámával kapcsolatban is csalódottságuknak adnak hangot az újságírók: Franciaországban például az 1987-et követő húsz évben mindössze öt fődíjat nyert alkotás érte el az egymilliós nézőszámot. Mások szerint Cannes néhány éve a nagy alkotók fesztiváljává vált. A hivatalos válogatásban a filmes világ számos ünnepelt rendezője megtalálható, akik már régebben is részt vettek a versenyprogramban. David Lynch, Clint Eastwood vagy David Cronenberg már megszokott arcok a fesztiválon. Ugyanakkor megjegyzik, hogy 2007-ben a 22 versenyfilmből tizenháromnak az alkotói még sohasem voltak Cannes-ban. Miközben a szervezők szemére vetik, hogy csak befutott sztárokat hívnak meg a versenybe, a fiatal ismeretlenek elismerését füttykoncert kíséri. Így járt például 1999-ben a legjobb férfi alakításért díjazott Emmanuel Schotté, és a legjobb színésznői díjat átvevő Séverine Caneele és Émilie Dequenne. Egyesek meg is jegyezték az újságíróknak, hogy „strasszokat és flittereket akarunk látni”. A Le Monde diplomatique francia folyóirat írta 2007. májusi számában, hogy egyes rendezők csak azért forgatnak filmeket, hogy beválogatásra kerüljenek a cannes-i versenybe és ezzel igazolják munkájukat saját hazájukban, ahol alkotásuk nem könyvelhet el igazi sikert. A fesztivál szervezőit azzal a váddal is illetik, hogy elfelejtették: azelőtt a film inkább népszerű művészet volt, mint ipar. ## Botrányok és kínos esetek A fesztivál gyakran állt újságírókat, neves személyiségeket vagy a politika világát érintő botrányok és viták középpontjában. Más filmfesztiválok, mint például a Velencei Mostra vagy a Berlinálé – úgy tűnik – kevésbe voltak kitéve e jelenségnek, vélhetően azért, mert kevésbé mediatizáltak. Amíg egyes filmesek szándékosan kerülik a fényképészeket, mások arra törekszenek, hogy az események, sőt botrányok középpontjába kerüljenek, és kihasználják a rendezvény fokozott médiajelenlétét. ### A közönség miatt A közönség időnként tiltakozott a filmesek ellen a díjátadásokon. 1960-ban Michelangelo Antonioni trilógiájának első része, A kaland hideg fogadtatásban részesült Cannes-ban. Az Anna eltűnésének kiderítetlenségét félreértő közönség kifütyülte a filmet a vetítésen, sőt paradicsommal dobálta meg a rendezőt és a színésznőt a díjátadáskor. Elszigeteltebb, de nem kevésbé radikális tiltakozás történt 1987-ben. Abban az évben ugyanis a mali Souleymane Cissé Yeelen című alkotása képviselte – a fesztivál történetében első alkalommal – Fekete-Afrikát, és nyerte el a zsűri díját. A díjátadón egy néző felrohant az emelvényre, és megkérdezte a rendezőtől: „Na, koszos néger, minek köszönhető, hogy díjat kaptál?” A vérig sértett Cissé elvette tőle a mikrofont és az illető arcába vágta. Maurice Pialat francia rendező, akit nem sokkal előtte éppen Cissé bátorított, amikor a közönség kifütyülte, közéjük lépett. Ez volt az első alkalom, hogy két filmrendező együttesen lépett fel a cannes-i fesztivál egy nézőjével szemben. Az Arany Pálma átadása sem volt mindig mentes az ellenséges nézői inzultusoktól; például 1987-ben, amikor Pialat vette át a fődíjat (A Sátán árnyékában), vagy 1994-ben, amikor Quentin Tarantino (Ponyvaregény). Mindkét rendező ingerülten reagált: Pialat azt válaszolta a hangos nemtetszés-nyilvánításra és füttyre, hogy „Ha Önök nem szeretnek engem, azt mondhatom, hogy én sem szeretem Önöket...” és ökölbe szorított kézzel többször a levegőbe csapott. Tarantino egyszerűen középső ujját mutatta fel. Ugyanőt 2004-ben azzal vádolták, hogy zsűrielnökként részrehajló módon ítélte az Arany Pálmát Michael Moore Fahrenheit 9/11 című dokumentumfilmjének. ### A zsűri miatt A zsűri döntései több alkalommal váltottak ki vitát és hűvös fogadtatást a közönség körében. Françoise Sagan írónő a főszereplője lett az egyik ilyen botránynak. Hét hónappal az után, hogy az 1979-es fesztivál elnöke volt, a Le Matin de Paris napilapban felfedte a cannes-i gépezet kulisszatitkait. Állítása szerint a fesztivál igazgatósága megkísérelte befolyásolni a zsűrit, amely Volker Schlöndorff filmje, A bádogdob elismerésére hajlott, hogy az Arany Pálmát Francis Ford Coppola Apokalipszis most című alkotásának ítélje. A zsűri tagjai rendszerint titokban tartják döntéseik okát, Françoise Sagan ezt a „szabályt” szegte meg. A két film végül megosztva kapta a fődíjat. Sagan bejelentése óriási vitát provokált a fesztivált addig is erősen támadó sajtóban, annak vezetése azonban nem reagált. Előfordult, hogy a viták a zsűritagok egyet nem értéséből, összezördülésből adódtak. Az 1987-es fesztivál idején Nyikita Mihalkov Fekete szemek című alkotása volt a legesélyesebb, de Elem Klimov szovjet filmrendező, zsűritag állítólag kijelentette: „Ha ez a szemét, ez a gazember Mihalkov elismerésben részesül, kivonulok a zsűriből és nyilvánosságra hozva döntésemet, botrányt csapok”. A zsűri engedett ennek az ellenvetést nem tűrő követelésnek és az Arany Pálmát Maurice Pialat A Sátán árnyékában című filmdrámájának adta. Az 1999-es fesztiválon a fődíjat átadó Sophie Marceau provokálta ki a közönség hangos zajongását és füttyét azzal, hogy beszéde alatt többször elbizonytalanodott és elakadt. Végül a ceremóniamester avatkozott közbe: megszakítva Marceau beszédét, közvetlenül David Cronenberghez, a zsűri elnökéhez fordult, hogy jelentse be a győztes film címét (Rosetta) és szerzőinek nevét (Jean-Pierre és Luc Dardenne). Időnként maguk a hírességek provokálnak vitát, a médianyomás ellenére, vagy éppen azért. 2007-ben például, a fesztivál 60. évfordulója alkalmából harmincöt filmrendező közreműködésével készült egy szkeccsfilm, Chacun son cinéma címmel. A rendezők egyike, Roman Polański a sajtókonferencián kritizálni kezdte a hivatalos vetítés után összegyűlt – szerinte felkészületlen – újságírókat, mondván, színvonaltalan kérdéseket tesznek fel. Szerinte „a nagyon szegényes kérdéseivel” a sajtó elszalasztotta azt „az egyedüli lehetőséget, amit ennyi jelentős rendező összejövetele kínált”. Ez után a lengyel rendező úgy döntött, ideje "kajálni" és elhagyta a termet. ### A politika, illetve cenzúra miatt Az, hogy a fesztivál filmjeinek kiválasztása kezdetekben a beküldő állam feladatát képezte, időnként a diplomáciai és politikai szempontok térnyerését eredményezte a döntés meghozatalakor, s ez komolyabb esetekben a film cenzúrázásához vezetett a fesztiválrendezők részéről. A fesztivál akkori alapszabálya kimondta, hogy a filmek vetítése nem sértheti a Cannes-ban jelen lévő más országok érzékenységét (alapszabály 5. cikkelye). Így 1951-ben kivették a versenyfilmek közül Szergej Geraszimov Oszvobozsgyennij Kitaj című dokumentumfilmjét, a szovjet rezsim melletti propaganda miatt. Máskor a cenzúra külső politikai nyomásgyakorlás eredménye volt. 1956-ban a franciák engedtek Németország kérésének és visszahívták a hivatalos válogatásból Alain Resnais Sötétség és köd című dokumentumfilmjét, melyet a holokausztról, a Harmadik Birodalom koncentrációs táborairól készített. Ez a cenzúra élénk tiltakozást váltott ki mind Franciaországban, mind pedig Németországban. 1959-ben ugyancsak Alain Resnais Szerelmem, Hirosima című filmjét hagyták ki a vetítésből a beválogatás ellenére, nehogy megsértse az amerikai küldöttséget. A felháborodások végül nem maradtak következmények nélkül: e fesztivál óta ilyen okokból többé nem lehetett kivenni filmet a már közzétett válogatásból. 2007-ben az iráni kulturális minisztériumhoz köthető Farabi Filmalapítvány tiltakozott levélben a teheráni francia kultúrattasénál, mert szerintük Marjane Satrapi Persepolis című animációs filmjének beválogatása „politikai, sőt kultúraellenes cselekedet volt”, amely az „iszlám forradalom sikereinek és következményeinek valóságtól eltérő képét” festette le. A helyzet tehát 1959 óta sokat változott, a cenzúra szemmel láthatóan eltűnt, de a diplomáciai nyomásgyakorlás kísérlete még előfordul. Más esetekben a színészek és rendezők az állami presszió ellenére is elmennek a fesztiválra; például Wen Jiang, akit Ördögök a küszöbön című filmjének 2000-es cannes-i beválogatása miatt öt évre eltiltottak a forgatástól Kínában. ### Az egyház és a fesztivál Ritka, hogy az egyház beleavatkozik a film és a cannes-i fesztivál világába. Egyes filmek esetében azonban mégis előfordult. 1960-ban például a L’Osservatore Romano, az Apostoli Szentszék hivatalos napilapja hét indulatos cikket publikált Federico Fellini arany pálmás filmje, Az édes élet ellen, és a Vatikán csak 1994-ben, néhány hónappal a rendező halála után oldotta fel a film tiltását. A katolikusokat kiközösítés fenyegette, ha megnézték a filmet. Ezzel szemben a jezsuiták védelmükbe vették a filmet. A francia kulturális miniszter egyébként cenzúrázta a film egyes részeit 1961-ben Luis Buñuel Viridiana című filmjét a Vatikán blaszfémiának minősíttette és keményen elítélte, a francoista rezsim pedig betiltotta Spanyolországban. Mindezek ellenére a zsűri Arany Pálmával jutalmazta. Nézetkülönbség támadt a katolikus egyház és a cannes-i szervezők között még 2006-ban is, A da Vinci-kód kapcsán, amely az egyház kritikája ellenére fesztiválnyitó film lett. Egyes katolikus szervezetek annak ellenére folytattak kampányt a film ellen (például plakátokat szaggattak le), hogy a Vatikán elítélt minden ilyen akciót és bojkottot, mondván, „vannak fontosabb dolgok is a világon, mint a film hamis tényei, és nem szolgál semmire sem a védekezés” ### Kínos esetek A cannes-i fesztiválon gyakran történnek előre nem látható dolgok, s okoznak kínos pillanatokat. Filmcsillagok fényképeztetik magukat ruhájukból kibukkanó keblekkel, de történnek váratlan, kedélyeket felborzoló események is. 1946-ban például, az első igazi fesztiválon, a szervezők ingyenes vetítést javasoltak a közönség és a szakemberek részére is. A kereskedők azonban megijedtek és sztrájkba léptek, mivel úgy gondolták, hogy az árt gazdasági érdekeiknek. Ugyanezen rendezvényen elsőként Alfred Hitchcock Forgószél című filmjét mutatták be, azonban a gépész összekeverte a tekercseket és a vetítés botrányosra sikeredett. 1955-ben Gunther Sachs, Brigitte Bardot férje állítólag alkudozott a szervezőkkel, mert a sztárfeleség cannes-i jelenlétét egy általa finanszírozott dokumentumfilm vetítéséhez akarta kötni. Akkor is kínos pillanatokat élt át a fesztivál vezetése, amikor „A Nép Megromlása Elleni Népi Harc Bizottsága” jelentős üvegkárokat okozó bombát robbantott a fesztiválpalota mellett, az 1975-ös nyitóceremónia előtt. Szerencsére személyi sérülés nem történt, s a fesztiválmegnyitót folytatni lehetett. ### Fényképészek és keblek A vörös szőnyegen és a „dicsőség huszonnégy lépcsőfokán” való felvonulás során a filmcsillagoknak időnként komoly nehézsége adódik extravagáns alkalmi ruháikkal, a szemfüles fotósok örömére. Máskor éppen a fotósok lépnek sztrájkba a sztárok viselkedése miatt. Az 1954-es fesztiválon Simone Silva fürdőruhában állt a lencsék elé, s pózolt Robert Mitchummal együtt. A fotósok unszolására végül a színésznő levette melltartóját, és hagyta, hogy kibuggyanó melleire Mitchum rátegye kezeit. A kép bejárta a világot, mérhetetlen botrányt kavarva a fesztivál és az angol színésznő körül, akinek másnap reggel el kellett hagynia Cannes-t. Forgatott ugyan még néhány filmet, hogy elfeledje ezt a napot, de depresszióba esett, és 1957-ben öngyilkos lett. Megtagadva, hogy elmenjen filmje, a Gyilkos nyár sajtótájékoztatójára, 1983-ban Isabelle Adjani provokálta ki az első és egyetlen fényképészsztrájkot: a fotósok lerakták fényképezőgépüket a lépcső aljába, tiltakozásul a színésznő viselkedése ellen. Egy másik eset képei ugyancsak bejárták a világot: 2006-ban, a vörös szőnyegen, Sophie Marceau ruhájának pántja esett le, fedetlenül hagyva egyik keblét – akaratlanul is a fesztivál egyik kiemelt figyelemre méltatott eseményét produkálva. ## Magyar filmek a fesztiválon Az 1939-ben tervezett fesztiválra a francia külügyminisztérium Magyarország részére is küldött meghívót, azonban a hivatalos válasz szerint kevés versenyeztetésre alkalmas filmet gyártottunk, és – hivatalos szakmai szervezet híján – az elkészült filmek sem indulhattak nemzetközi versenyeken. Az első magyar alkotást végül 1947-ben mutatták be Cannes-ban: Keleti Márton Bródy Sándor színművéből készített filmjét, A tanítónőt. Az 1950-es években Keleti további három alkotással képviselhette hazánkat, de már nevezték Makk Károly (Liliomfi) és Fábri Zoltán (Körhinta, Édes Anna, Dúvad) filmjeit is. A nagyjátékfilmeket illetően az első hivatalos magyar elismerést Páger Antal kapta 1964-ben, a Pacsirta című filmdrámában nyújtott alakításáért. Rá egy évre Banovich Tamás kapott technikai nagydíjat táncfilmjéért, Az életbe táncoltatott leányért, filmrendezőként pedig 1967-ben Kósa Ferenc kapott elismerést Tízezer nap című alkotásáért. Az 1960-as évek második felétől szinte majdnem minden évben jelen volt Cannes-ban Jancsó Miklós: a Szegénylegények 1966-os sikeres bemutatkozása után sorra vetítették fontosabb műveit – Csillagosok, katonák, Fényes szelek, Még kér a nép, Szerelmem Elektra, Magánbűnök, közerkölcsök, Magyar Rapszódia és Allegro Barbaro stb., azonban rendezői munkáját díjjal csak 1972-ben ismerték el (Még kér a nép). Jancsó Miklós mellett Makk Károly képviselte legtöbbször a hazánk filmművészetét a fesztivál hivatalos válogatásában – az előbbi hét, míg az utóbbi hat filmet mutatott be (Jancsó-alkotásokat vetítettek a párhuzamos rendezvényen is.) A legmagasabb elismerést – a hivatalos válogatás második díjának számító zsűri külön nagydíját – Mészáros Márta kapta Napló gyermekeimnek című alkotásáért (1984). Ugyancsak nagydíjas lett 2015-ben az elsőfilmes Nemes Jeles László Saul fia című filmdrámája, emellett elnyerte a FIPRESCI díját, a Technikai-művészi Vulcain-díjat (Zányi Tamás hangmérnök), valamint a François Chalais-díjat. Két díjat vehetett át (legjobb forgatókönyv, valamint zsűri különdíja) Szabó István(Mephisto, Redl ezredes). Szépen mutatkozott be 1989-ben az Un certain regard szekcióban Enyedi Ildikó: Az én XX. századom című filmje elnyerte az Arany Kamerát. A magyar filmművészet rendszerváltás utáni helyzete nem tette lehetővé, hogy jelen legyünk az Arany Pálmáért folytatott versenyben; Szabó István Hanussenjének 1988-as bemutatója után 19 évnek kellett eltelnie, hogy Tarr Béla filmje, A londoni férfi meghívásra kerülhessen. 2008-ban ismét sikeresen szerepeltünk, Mundruczó Kornél Delta című alkotása FIPRESCI díjat nyert. Törőcsik Mari színészi játékát két alkalommal is elismerték: 1971-ben Darvas Lilivel együtt részesült külön dicséretben (Szerelem), 1976-ban pedig a Déryné, hol van? főszerepének megformálásáért vehette át a legjobb női alakítás díját. 1983-ban Mandragora-díjat kapott. Nagyon eredményesek rövidfilmjeink. Homoki Nagy István Egy kerecsensólyom története című kisfilmjének 1951-es bemutatkozása óta hat alkotás kapott fődíjat: Nyitány (1965), Küzdők (1977), Moto Perpetuo (1981), Szél (1996), Eső után (2002) és 27 (2023) – ezzel a nemzetek sorában a franciák után a másodikak lettünk. Kezdetben elsősorban Kollányi Ágoston kisfilmjei képviselték hazánkat (ő kétszer is technikai nagydíjat kapott), majd főleg animációs filmjeink arattak sikert. A párhuzamos rendezvényeken ugyancsak rendszeresen jelen vagyunk. A Kritikusok Hete keretében Erdőss Pál Adj, király, katonát! című filmje volt a legsikeresebb: megkapta az Arany Kamerát. A független filmesek Filmkészítők Kéthete (2022 előtt Rendezők Kéthete) elnevezésű rendezvényén Mészáros Márta és Jancsó Miklós 1969-es részvétele óta olyan filmek kerültek bemutatásra, mint Jancsó Égi bárány (1971), Bódy Gábor Nárcisz és Psyché (1981), Xantus János Eszkimó asszony fázik (1984), vagy Tarr Béla Werckmeister harmóniák (2000) című filmje. Elnyerte a FIPRESCI-díjat Gábor Pál: 1979-ben az Angi Verával, Sándor Pál pedig 1983-ban a Szerencsés Dániellel. Ugyanezt a díjat kapta meg 1993-ban Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című alkotása. A 78-as szent Johannája című kisfilmjével e szekció rövidfilmjei között mutatkozott be Cannes-ban 2003-ban Mundruczó Kornél, aki ezt követően – Iványi Marcell 2000-es részvétele után másodikként – meghívást kapott Párizsba, a Cinéfondation keretében való képzésre, majd újabb filmjének (Kis Apokrif No. 2.) a hivatalos programban történő vetítésére. ## A fesztivál filmen ### Főbb játékfilmek - 1978: Evening in Byzantium – rendezte: Jerry London – Az Irwin Shaw regényéből készített tévéfilmben terroristák szállják meg a filmfesztivált, és azt követelik, hogy engedjék szabadon egy Párizsban bebörtönzött társukat. - 1979: Egy majdnem tökéletes kaland (Almost Perfect Affair) – rendezte: Michael Ritchie – Romantikus vígjáték egy amerikai filmrendezőről és egy producer feleségéről, akik a fesztivál idején találkoznak. - 1980: Emmanuelle Goes to Cannes – rendezte: Jean-Marie Pallardy – Emmanuelle arról álmodik, hogy filmsztár lesz; a cannes-i fesztiválon találkozik egy producerrel, aki hozzásegítheti ehhez. - 1982: Emlék (Al-Dhakira) – rendezte: Youssef Chahine – Az önéletrajzi ihletésű filmben az egyiptomi filmrendező szívműtétje közben végiggondolja saját életét, többek között visszaemlékszik a cannes-i filmfesztiválon csalódást okozott szereplésére. - 1987: Emmanuelle 5. – rendezte: Walerian Borowczyk – A hősnő legutóbbi, pornográfiával vádolt filmjét mutatja be a cannes-i fesztiválon, ahonnan egy arab herceg elrabolja és háremébe viszi. - 1994: A félelem városa (La Cité de la peur) – rendezte: Alain Berberian – Egy eléggé gyenge vígjáték sajtófőnökének szerencséjére a film bemutatóján meggyilkolják a mozigépészt (majd másokat is), ami nem várt ingyen reklámot biztosít. - 1994: Segítség, csaló! (Grosse Fatigue) – rendezte: Michel Blanc – A bűnügyi vígjáték főszereplője maga a színész-rendező, akit azzal vádolnak, hogy szexuálisan zaklatott neves színésznőket; azonban kiderül, csak hasonmásról van szó. - 1996: Cannes Man – rendezte: Richard Martini – Egy ünnepelt producer arra fogad, hogy bárkivel le tudja forgatni a következő cannes-i filmfesztivál bombafilmjét. - 2000: Murder at the Cannes Film Festival – rendezte: Harvey Frost – A fesztiválon játszódó bűnügyi vígjáték, sok áldozattal, szokatlan gyanúsítottakkal. - 2001: Cannes-i kavalkád (Festival in Cannes) – rendezte: Henry Jaglom – A vígjáték a cannes-i filmfesztivál idején egy megállapodást tető alá hozni óhajtó filmkészítők kalandjain keresztül mutatja be a szórakoztatóipar kicsinyes játszmáit. - 2002: Femme Fatale – rendezte: Brian De Palma – Egy értékes gyémántkollekciónak a fesztivál idején történt elrablását követően a hősnő egy halott nő személyazonosságát felhasználva próbál meg eltűnni és lerázni tettestársait. - 2005: Les Vacances de Noël – rendezte: Jan Bucquoy és Francis De Smet – Két extravagáns belga művész nekitámad a 2004-es cannes-i fesztivál által megtestesített látványtársdalomnak. - 2007: Mr. Bean nyaral (Mr. Bean's Holiday) – rendezte: Steve Bendelack – A Cannes-ba utazó Mr. Bean, akit összetévesztenek egy gyermekrablóval, majd egy filmrendezővel is, felforgatja a fesztivált. - 2008: Minden azzal kezdődött – rendezte: Barry Levinson – A többszörös válságban került filmproducer elkeseredett küzdelme, hogy filmjének nemzetközi sikere érdekében eljuttassa azt a kulcsfontosságú cannes-i filmfesztiválra. - 2017: Dix pour cent – rendezte: Fanny Herrero – Vígjátéksorozat, melynek egyik epizódja játszódik a fesztiválon (2. évad, 6. epizód) ### Néhány dokumentumfilm - 1997: Törőcsik Mari Cannes-ban – Törőcsik Mari, az 50. fesztivál egyik díszvendége idézi fel cannes-i emlékeit. - 2001: Cannes 2001 – magyar riportfilm az 54. fesztiválról, olyan filmcsillagokat megszólaltatva, mint Jean-Paul Belmondo, Faye Dunaway és Tim Robbins. - 2002: Cannes 2002 – magyar riportfilm az 55. fesztiválról. - 2004: Souvenirs d'un président de festival de Cannes – Bernardo Bertolucci, 1990-es cannes-i filmfesztivál elnöke emlékezik vissza Cannes-i élményeire. - 2007: Isten hozta Cannes-ban (Bienvenue à Cannes) – amerikai dokumentumfilm a fesztivál 60. évfordulójának megünnepléséről. - 2008: Vetítőszoba: Cannes Filmfesztivál (The Screening Room - Cannes Film Festival) – az amerikai dokumentumfilm-sorozat ezen epizódja a 61. fesztivál eseményeit mutatja be.

Tengermelléki határterület

A Tengermelléki határterület (, Primorszkij kraj vagy Приморье, Primorje, azaz „Tengermellék”) az orosz Távol-Kelet egyik közigazgatási egysége, az Oroszországi Föderáció tagja, székhelye Vlagyivosztok. Oroszország délkeleti részén terül el, a Távol-keleti szövetségi körzet része. Északról a Habarovszki határterülettel, keletről és délről a Japán-tengerrel, nyugatról Kínával, délnyugatról a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal határos. Területe 165 900 km2, 2005-ben 2,035 millióan lakták, népsűrűsége 12 fő/km2. 1938\. október 20-án hozták létre, a Távol-keleti határterület felosztásával a Habarovszki és a Tengermelléki határterületre. ## Természetföldrajz A Tengermellék az orosz Távol-Kelet legdélibb részén van, keleti részére a Szihote-Aliny hegység nyomja rá a bélyegét, míg nyugati részén az Usszuri folyó mentén síkságokat találunk. A síkvidék a Hanka-tó környékén a legkiterjedtebb. ### Partvidékek A határterület partvidéke mintegy 1350 km hosszú. A keleti part a Povorotnij-fokig viszonylag tagolatlan, a Szihote-Aliny főcsapásával párhuzamosan húzódik. Ezen a partszakaszon csupán két jelentősebb öböl található, a Vlagyimir- és az Olga-öböl. A Povorotnij-foktól a koreai határig számos öböllel tagolt a partszakasz. Ezek a Nagy Péter-öböl melléköblei (Amerika-, Vosztok-, Sztrelok-, Usszuri-, Amuri-, Talmi-öböl). A két legfontosabb melléköblöt, az Amuri- és az Usszuri-öblöt a Muravjov-Amurszkij-félsziget választja el egymástól, melynek déli részén, a kis Zolotoj Rog-öböl (Aranyszarv) partján fekszik Vlagyivosztok. A Gatov-foktól nyugatra a széles Poszjeti-öböl húzódik. A Nagy Péter-öbölben számos kisebb sziget található, melyek közül a Russzkij-sziget (Russzkij osztrov) a legjelentősebb. A Sztrelok-öbölben találjuk a Putjatyin és Aszkold-szigeteket. 1947\. február 12-én a Szihote-Alinszkij-meteorit néven ismert kis méretű, 23–28 tonnás meteorit csapódott a területre, amely mintegy 26 méter átmérőjű becsapódási krátert, a Szihote-Alinszkij-krátert hozta létre. ### Domborzat A terület legnagyobb részét az északkelet-délnyugati irányban húzódó Szihote-Aliny egymással párhuzamos déli láncai foglalják el. Közepes magassága 800–1000 m, legmagasabb pontja délen az Oblacsnaja (1855 m), északon pedig az Anik-hegység, ahol a Tengermellék legmagasabb pontját (1933 m) is találjuk. A hegység a geológiai középidőben és a harmadidőszakban gyűrődött fel. Déli részén kiterjedt lávaplatót (hrebet Przsevalszkogo/Tatiensan) találunk. Az Usszuri-medence folytatásaként a Razdolnaja-folyó (Szujfun) szerkezeti árka választja el az orosz-kínai határon húzódó hegységektől, melyek a Szihote-Alinyhoz hasonló gyűrt középhegységek. Ez a hegységsorozat három részből áll, legészakabbi a Pogranyicsnij-hg. (legmagasabb pontja a Kedrovaja, 964 m), középen a Dapunlin-hg. lávaplatója (Versina-Szanduha, 742 m) terül el, délen pedig a Fekete-hegyek (Csornije Gori), legmagasabb pontjuk a 942 m magas Luna-hegy) magasodnak a Poszjeti-öböl fölé. ### Ásványkincsek Ásványkincsekben rendkívül gazdag a terület, két nagyobb és egy kisebb szénmedence (Partyizanszki- (Szucsani-) és Artyomi-, valamint Felső-Razdolnajai-medencék) és mintegy 100 szénlelőhely található területén. A készleteket 2,4 milliárd tonnára becsülik. Különösen jelentős a színesfémkészlet: Kavalerovo környékén jelentős ónkészletek; Dalnyegorszknál pedig ólom- és cinkérc található. Leszozavodszknál és az Olga-öböl vidékén vasércet is találtak. Arany- és ezüstércet is számos helyen találhatunk, legjelentősebb ezek közül a Bolsaja Usszurka völgye. Itt találhatóak Oroszország legnagyobb volfrám- és bórkészletei. Számos ásványvízforrás tör fel a hegyvidéken, főként Smakovka (Kirovszkiji járás) vidékén, valamint a Csugujevkai, Olgai, Jakovlevkai járásokban . - Fémes ásványkincsek térképe (oroszul) - Nemfémes ásványkincsek térképe (oroszul) - Ásványvízforrások térképe (oroszul) - Építőipari alapanyagok térképe (oroszul) - Szénlelőhelyek térképe (oroszul) ### Éghajlat Bár a terület a Krím-félsziget földrajzi szélességéig nyúlik le, éghajlata mégis az elvárhatónál jóval zordabb. Szibériától eltérően a keleti monszun befolyása alatt áll, ez azonban csak a nedves, ködös nyárban mutatkozik meg. Telente a sarki légtömegek uralkodnak, melyek zord, száraz időjárást okoznak. A tavasz a legszárazabb évszak, áprilistól jelennek meg a nedves légtömegek, melyek nyáron felerősödnek, ekkor hullik le az éves csapadék mintegy 2/3-a. A Japán-tenger partvidéke a legcsapadékosabb (1000 mm/év) körül, a Szihote-Alinytól nyugatra jóval kisebb ez az érték (600–700 mm). A júliusi középhőmérséklet 20 °C körül mozog, de előfordulnak (szubtrópusi légtömegek betörésekor) 35–40 °C-os hőmérsékleti értékek is. Nyár végén és ősszel gyakoriak a tájfunok. Bár októberben megkezdődnek a fagyok, az igazi tél december közepén kezdődik és márciusig tart. Az ekkor uralkodó szibériai légtömegek nagy hideget (–35-től –40 °C-ig) és viszonylag száraz időjárást hoznak (viszonylag vékony hótakaróval), gyakoriak a hóviharok. A januári átlaghőmérséklet az Usszuri-medencében –21 °C, Vlagyivosztokban a tenger mérséklő hatására –13 °C. A vegetációs periódus hossza 120 nap (északi területek) és 200 nap (Haszan-tó vidéke az észak-koreai határnál) között változik. ### Vízrajz A Japán-tenger a Tengermelléken az Oyo-shio hidegáramlat befolyása alatt áll, amely északról halad dél felé párhuzamosan a partokkal. Ennek következménye a gyakori köd a tengerpartokon, valamint a hosszú jégborítottság. A tenger decembertől márciusig befagy, az északi partszakaszokon gyakran csak áprilisban enged fel a jégpáncél. A terület folyóvizeinek jelentős része az Amur vízgyűjtőjéhez tartozik, annak jobb oldali mellékfolyójába, az Usszuriba ömlik. Az Usszuri az Arszenyevka (Daubihe v.Taupiho) és az Ulahe egyesüléséből születik, majd észak felé haladva az orosz-kínai határt alkotja. Legjelentősebb mellékfolyói (Iman v. Bolsaja Usszurka, Bikin) a Szihote-Aliny vizeit gyűjtik össze. A Szihote-Aliny keleti oldaláról számos rövid, bővizű, nagy esésű, zuhatagokban gazdag folyó halad a Japán-tenger felé. Ezek közül a legjelentősebbek: Szamarga, Kema, Tyetyuhe, Avvakumovka, Kijevka (Szudajhe). A Nagy-Péter-öbölbe ömlik a Partyizanszkaja (Szucsan) és a Razdolnaja (Szujfun), melyeknek viszonylag szélesebb medencéi vannak. A Razdolnaja utolsó szakaszában egy tektonikai árokban halad, amely összeköttetést teremt az Usszuri medencéjével. A legjelentősebb, 3/4 részben a területhez tartozó állóvíz a sekély Hanka-tó, melybe 3 folyó ömlik és a Szungacsa vezeti le vizét az Usszuri felé. A koreai határ mentén találjuk a kis Haszan-tavat, amely egy egykori, turzással elrekesztett tengeröböl. ### Növény- és állatvilág Területének nagy részét (az 1950-es években 65%-át) erdő borítja. Növényzetében a kelet-szibériai és a mandzsúriai elemek keverednek. A kelet-szibériai típusú tajga fő alkotóeleme a dauriai vörösfenyő, amely elsősorban a terület északi részén és a Szihote-Aliny magasabb részein fordul elő. Az északi részek jellemző fái az ajáni lucfenyő és a fehérkérgű jegenyefenyő. A legmagasabb térszíneket hegyi tundra borítja. A mandzsúriai elemeket lombos fafajok képviselik (tölgy, gyertyán, juhar, mandzsúriai cédrus), az erdőkben gazdag az aljnövényzet, sok a lián és az epifita növény. Az erdőkben számos harmadidőszaki reliktum-faj fennmaradt (tiszafa, mandzsúriai dió, ginszeng v. zseny-seny stb.). A zártabb, szárazabb medencékben (főként a Hanka-tó környékén) kiterjedt sztyeppeket találunk, melyek Nyugat-Szibéria sztyeppjeihez hasonlítanak (tölgy-, nyár- és nyírligetekkel tarkított, embermagasságú fűvel és csipkerózsa-bokrokkal jellemezhető sztyeppek). A Hanka-tó partvidékén kiterjedt nádasokat találunk. Az eldugott vizes élőhelyeken máshol ritka fajok is fennmaradtak (lótusz, csilim). A terület gazdag növényvilágát a vlagyivosztoki botanikus kert mutatja be. Állatvilága rendkívül változatos, a hideg észak és a meleg dél képviselői itt egymás mellett élnek. Jellemző növényevők a jávorszarvas, a vaddisznó, az őz, és a tengerpartok közelében a maralszarvas. A ragadozók közt a szibériai (rozsomák, coboly, nyérc) és a mandzsúriai (leopárd, hiúz, nyest, usszuri feketemedve, mandzsúriai barna medve) fajok is megtalálhatók. A Tengermellék és az usszuri tajga emblematikus alakja, a szigorúan védett amuri v. usszuri tigris. A madárvilág is igen gazdag, az erdők és rétek állandó lakói a fácánok, császármadarak, siket- és nyírfajdok, harkályok, cinkék, kékszarkák. Télen költöznek ide a kerce- és kövirécék valamint a különféle szalonkák. Nyáron viszont néha a fekete gólyák, túzokok, darvak mellett dél-kínai, indokínai trópusi fajok is felbukkannak. A Tengermelléken 6 természetvédelmi terület (zapovednyik) található: - Szihote-Aliny TT (a világörökség része) - Lazói TT - Usszurijszki TT - Hankai TT - Kedrovaja Pagy TT - Tengeri (Morszkoj) TT ## Történelem ### Az orosz hódítás előtt A mai Tengermellék első lakói a paleolitikumban (50-60 ezer évvel ezelőtt) telepedtek le itt. Az első tunguz népcsoportok leszármazottai a mai is itt élő nanáj, udege és orocs népek. 698 és 986 között a terület a Korea északi részét és Mandzsúria keleti részét is uraló Balhae (más néven Parhe vagy Bohai) királyság része volt, mely a Kogurjó (Goguryeo) állam bukása után alakult ki. Balhae feudális állam volt, mely kapcsolatban állt a korabeli Kínával és Japánnal is. 1115 és 1234 között a terület déli része a tunguz eredetű dzsurcsen nép államának része volt. A lovas nomád nép állama a mai Mandzsúriára is kiterjedt, a gazdasági alapját adó állattenyésztés mellett a fémművelés és a hajóépítés is jelen volt. A dzsurcsen állam a Dzsingisz kán vezette Mongol Birodalom támadáskor omlott össze. A mongolok elpusztították a dzsurcsenek városait, megsemmisítették flottájukat, a lakosság nagy részét megölték. A túlélők a lakatlan vidékekre menekültek (a Bajkál-tótól az Ohotszki-öbölig terjedő területre) és a fejlett kereskedelmet felváltotta a gyűjtögető-vadászó életmód. A vidék évszázadokra kiesett a gazdasági és társadalmi fejlődésből. A sztyeppéken élő mongolok nem telepedtek le az általuk elpusztított vidéken. A 17. században jelentek meg az első orosz felfedezők, akik főként prémkereskedők voltak. Az Orosz Birodalom és Kína közötti határvita az 1689. augusztus 27-én aláírt nyercsinszki szerződéssel ért véget, mely a Sztanovoj-hegylánctól délre eső területeket (így a Tengermelléket is) a Csing-dinasztia fennhatósága alá rendelte. A 19. század során az Orosz Birodalom expanziója erre a területre is kiterjedt. 1858-ban Nyikolaj Muravjov-Amurszkij megalapította Habarovszkot és Blagovescsenszket, melyek az orosz terjeszkedés hídfői lettek. A gyengülő Csing-dinasztia kénytelen volt (a nagyrészt még ekkor is lakatlan) területeket átengedni Oroszországnak. A Tengermellék két szerződéssel került orosz fennhatóság alá, ezek az ajguni (1858) és a pekingi (1860) szerződések, melyekkel Kína lemondott az Amur és az Usszuri folyón túli területeiről és kialakult a mai orosz-kínai államhatár. ### A cári birodalomban (1858-1917) 1860 után megindult a népesség bevándorlása Oroszországból, ekkor jött létre a legtöbb város a területen (1858-1882 között 95 település létesült). Vlagyivosztokot 1860-ban alapította Muravjov-Amurszkij, két évvel később szabadkikötővé nyilvánították, majd 1871-től a hadiflotta kikötője lett. Kezdetben a halászat, vadászat (főként prémes állatokra) volt a fő gazdasági ágazat, a 19. század végére a szénbányászat és a fakitermelés is fellendült. A beáramló orosz, kínai és koreai lakosság teljesen kiszorította az őslakosságot (tazok, nanájok, udegék). A gazdaság igazi fellendülését a Transzszibériai vasútvonal (1903) megépülése hozta, amely közvetlen összeköttetést teremtett Moszkvával. A 20. század elejére a Tengermellék távoli területeit is feltérképezték (ebben a feltáró munkában fontos szerepet játszott Vlagyimir Arszenyjev neves orosz geográfus). ### A szovjet időszaktól napjainkig (1917 után) Az 1917-es októberi orosz forradalom után, 1917. december 1-jén itt is megalakult a szovjethatalom, de hamarosan a külföldi intervenció egyik célpontjává vált, 1918 áprilisában antanthaderő (amerikai, japán és brit) szállta meg. 1920. április 6-án megalakult a Távol-keleti Köztársaság. Ez a kommunista vezetésű állam a Bajkál-tótól keletre fekvő területeket foglalta magában, székhelye Verhnyeugyinszkban, majd Csitában volt. Ütközőállamként szolgált Szovjet-Oroszország és az intervenciós erőket támogató Japán Birodalom között. 1920 nyarán a Grigorij Szemjonov atamánnal kötött egyezség révén az Amur-mente, majd decemberben a japánok kivonulásával Vlagyivosztok környéke és a tengerparti terület is csatlakozott a Távol-keleti Köztársasághoz. 1921\. május 23-án Vlagyivosztokban ellenforradalmi puccs zajlott le a Merkulov testvérek vezetésével. A fehérek segítségére sietett a japán hadsereg. A japánok célja a bolsevikok által ellenőrzött terület körüli „egészségügyi kordon” (cordon sanitaire) kialakítása volt. Május 27-én megalakult az Amur-mente ideiglenes kormánya Szpiridon Merkulovval az élén. Így a Tengermellék lett az oroszországi polgárháborúban az utolsó olyan nagyobb terület, melyet a fehérek ellenőriztek. Vlagyivosztokba tömegesen menekültek az ország többi részéről a bolsevikokkal szemben álló személyek, köztük a későbbi orosz emigráns értelmiség nagy része (1916–1922 között a város lakossága 96 ezerről 410 ezerre nőtt). A Merkulov testvéreket 1922 júniusában Kolcsak egyik tábornoka, Mihail Gyityerihsz elmozdította a hatalomból, augusztus 8-án az ellenőrzése alatti területen névlegesen helyreállította a Romanov-ház uralmát Nyikolaj nagyherceg vezetésével. 1922 őszén a helyi partizánok támogatásával a Vörös Hadsereg támadást indított a terület ellen és 1922. október 25-én elfoglalta Vlagyivosztokot. Ez egyben az orosz polgárháború végét is jelentette. 1922\. november 15-én a Távol-keleti Köztársaság csatlakozott Szovjet-Oroszországhoz. 1926-ban megalakult a Távol-keleti határterület, melyből 1938-ban hozták létre a Tengermelléki határterületet. 1938 nyarán a szomszédos Mandzsúriát és Koreát elfoglaló japánok támadásokat indítottak a Szovjetunió ellen. Az egyik legjelentősebb ezek közül a Haszan-tavi csata volt a koreai határnál (1938. július 29-e és augusztus 11-e között), melynek során a szovjet határőrség visszaverte a támadókat. A japánok okulva a tapasztalatokból, a második világháború alatt nem támadták meg a Szovjetuniót. A második világháború évei alatt megnőtt a terület stratégiai jelentősége, a vlagyivosztoki kikötő fontos szerepet töltött be a hadiszállításokban (ide érkeztek az USA-ból a szövetséges szállítmányok. 1954-ben Nyikita Hruscsov ellátogatott a Tengermellékre. A szovjet pártvezető Vlagyivosztokot San Franciscóhoz hasonlította és a határterület gazdasági fejlesztését szorgalmazta. A fejlődést elősegítette, hogy Vlagyivosztok a Csendes-óceáni flotta fő bázisává vált az 1950-es években. Ekkor épült ki polgári kikötőként Nahodka. 1969-ben súlyos szovjet–kínai határincidensek színhelye volt az Usszuri vidéke, a legjelentősebb ezek közül a Damanszkij-szigeten történt. A határvitát véglegesen csak 2004-ben rendezték. Részben az orosz-kínai ellenségeskedés volt az oka annak, hogy a kínai eredetű földrajzi neveket (így a kisebb folyók többségét, de néhány várost is) az 1970-es évek során orosz nevekre cserélték (így lett a Daubihe/Taupiho folyóból Arszenyevka, Tyetyuhe városából Dalnyegorszk, Szucsanból pedig Partyizanszk). A szovjet időszakban hatalmas gazdasági fellendülés következett be, új városok alakultak, a szén- és színesfémbányászat, a fakitermelés és a tengeri halászat jelentős fejlődésen ment keresztül. Vlagyivosztok a Szovjetunió egyik legfontosabb hadikikötője lett 1958 után, ezért 1992-ig zárt városnak számított, külföldiek a rendszerváltásig nem juthattak el ide. 1991 után a határterület a határok részleges megnyitásával a szomszédos ázsiai gazdasági nagyhatalmakkal (Kína, Japán, Dél-Korea) való gazdasági együttműködés fő színhelye lett. Megindult a kínai lakosság beáramlása is, az orosz kormány napjainkban ennek megfékezését szorgalmazza. ## Gazdaság ### Mezőgazdaság A Tengermellék klímája és domborzata a mezőgazdasági termelést viszonylag kis területre, a nyugati-délnyugati vidékekre korlátozza. Összesen 14 ezer km2-en folyt mezőgazdasági termelés az 1970-es években. A gazdaságok túlnyomó része állami kézben volt (1973-ban 182 szovhoz és 37 kolhoz működött). A meleg, csapadékos nyár főként a későn érő, hőkedvelő növényeknek kedvez, ilyenek a szója, kukorica és a rizs. Szóját egész Oroszországban csak itt termelnek (az Usszuri-medencében), rizst pedig főként a Hanka-tó vidékén. A szóját elsősorban az élelmiszeripar, kisebb mértékben a szappangyártás és a növényolajipar használja fel. A gabonafélék közül a tavaszi búza és a zab a legjelentősebb. Meg kell említeni burgonyatermelését és a méztermelést is. Az állattenyésztés szinte valamennyi ága megtalálható a Tengermelléken, de a határterület így is húsbehozatalra szorul. Legnagyobb súlya a szarvasmarhatenyésztésnek van. A terület mintegy 3/4-én csak erdőgazdálkodás folytatható. ### Bányászat A szénbányászat teszi ki a határterület bányászati termelésének 47%-át. Főként barnaszenet (Bikinszkoje, Pavlovszkoje, Skotovo és Artyom környéke) bányásznak, kisebb mértékben feketeszenet (Razdolnoje, Partyizanszk). Tamga környékén grafitbányászat is folyik. A polimetallikus színesfémek bányászata országos jelentőségű, a Tengermellék adja az orosz cinktermelés 73%-át, az ólomtermelés 18%-át. Az ólom- és cinkbányászat a Kavalerovói és Pozsarszkij járásokban valamint Dalnyegorszk környékén a legjelentősebb. Az orosz termelés 64%-át kitevő volfrámbányászat a Pozsarszkij és Krasznoarmejszkij járásban folyik az 1970-es évek óta (Vosztok). Az ónbányászat központja Hrusztalnij. A polimetallikus ércekből nyernek rezet, aranyat, ezüstöt és bizmutot is. Dalnyegorszk vidékén külszíni fejtéssel termelik ki Oroszország legnagyobb bórkészleteit (az országos termelés csaknem 100%-a). A készletek mintegy 50 évre elegendőek. A Horoli járásban (Pogranyicsnij és Voznyeszenszkij) folyó fluoritkitermelés az országos termelés 92%-át teszi ki. A Szihote-Aliny folyóinak hordalékából jelentős mennyiségű aranyat nyernek ki. A legjelentősebb aranybányászati központ a Bolsaja Usszurka (Iman) felső folyásánál fekvő Blagodatnij, valamint a déli Rudnyevo (Tinkan). A mészkő- és márgakitermelés legjelentősebb központja a Szpasszki járás. Az Usszuri-medencében számos helyen folyik agyag- és homokkitermelés. 1999-2000 óta folynak kutatások kőolaj és földgáz után. A Tengermellék távol fekszik Oroszország nagy szénhidrogénlelőhelyeitől, magasak a szállítási költségek, ezért vált fontos céllá a helyi energiaforrások feltárása. ### Ipar A Tengermellék gazdasága elsősorban ipari jellegű. A legnagyobb jelentősége a halászatnak és halfeldolgozó iparnak, valamint a színesfémkohászatnak van. A fejlett technológiát felhasználó gépgyártás szerepe is jelentős. A Japán-tengeren folytatott halászat kiterjedt halfeldolgozó ipar alapját képezi. A Dalriba tröszt központja Vlagyivosztok, a legnagyobb konzervgyárak itt és Nahodkában találhatók. A tengerparti települések egész sorában (Adimi, Szvetlaja, Kzsucin, Tyernyej, Plasztun, Olga, Poszjet) van jelen a halfeldolgozó ipar. A halakon kívül egyéb tengeri állatokat (például tintahal) is feldolgoznak. A orosz bálnavadászat leállításáig Vlagyivosztok volt a legfontosabb bálnafeldolgozási központ. Az édesvízi halak feldolgozásának központja Dalnyerecsenszk. A színesfémkohászat Dalnyegorszk környékén összpontosul, a helyi polimetallikus érceket dolgozza fel. Dalnyegorszkban ólomkohó, Rudnaja Prisztanyban és Hrusztalnijban dúsító üzemel. A Voznyeszenszkijben kitermelt fluoritot Jaroszlavszkijban dúsítják. A terület villamosenergia-rendszere a távol-keleti energiarendszer része. Annak legnagyobb hőerőműve, a Tengermelléki Hőerőmű az 1970-es években épült fel Lucsegorszkban és a bikini barnaszénkészletet hasznosítja. Három kisebb széntüzelésű erőmű szolgáltat még energiát (Vlagyivosztok, Artyom, Partyizanszk). A fafeldolgozó ipar főként az Usszuri-medence városaiba települt. Dalnyerecsenszkben és Leszozavodszkban találjuk a legnagyobb fűrésztelepeket. Bútorgyártás Vlagyivosztokban, Usszurijszkban és Artyomban folyik. A gépipar legjelentősebb ága a hajógyártás. Vlagyivosztokban kereskedelmi-, halász- és hadihajókat egyaránt gyártanak, Nahodkában szintén folyik hajógyártás. Usszurijszkban mozdony- és vagonjavítás valamint faipari gépgyártás, Vlagyivosztokban bányagépgyártás folyik. Arszenyjev helikoptergyártása is kiemelkedő jelentőségű. Az építőanyag ipar fő üzeme Szpasszk-Dalnyij cementgyára, mely a helyi mészkövet dolgozza fel. A szocializmus alatt csaknem valamennyi nagyobb városban létesítettek épületelemgyárat. Gyógyszergyártás Vlagyivosztokban és Usszurijszkban folyik. ### Közlekedés A Tengermellék közlekedési hálózatának gerincét a Transzszibériai vasútvonal és a vele párhuzamosan futó autóút alkotja. Összesen 1648 km vasútvonalainak hossza (ebből 345 km villamosított), két vasúti határátkelőhelye is van (Pogranyicsnij-Szujfenhe Kína és Poszjet a KNDK felé). Jelentős a vasút szerepe a teherszállításban (a 2000-es évek elején évi mintegy 20 millió tonna árut szállítottak). Az országutak elsősorban a nyugati és déli területeken összpontosulnak, napjainkban folyik széles körű felújításuk és kibővítésük. Az útsűrűség az orosz átlag felett van (42,7 km burkolt út jut 1000 km2-re). Az közúti határátkelőket (Markovszkij, Turij Rog, Pogranyicsnij) Kína felé csak 1991 után nyitották meg. A burkolt utak hossza 7085 km, a teljes úthálózat mintegy 12,6 ezer km-t tesz ki. A legnagyobb kikötők Vlagyivosztok, Nahodka (a legfontosabb személykikötő), Rudnaja Prisztany. Vlagyivosztokban és Habarovszkban van repülőtér. Csugujevkában katonai reptér van. A Russzkij-szigetet Vlagyivosztokkal összekötő Russzkij híd 1104 méteres hosszúságával a világ leghosszabb ferdekábeles hídja. ## Népesség ### Nemzetiségi megoszlás A terület őslakói különféle (ma már igen kis létszámú) szibériai népek voltak (nanájok, udegék, orocsok). Őket már a 18-19. században egyre inkább háttérbe szorították a tömegesen betelepülő kínaiak és kisebb mértékben a koreaiak. A vidék Oroszországhoz kerülése után megindult az orosz, ukrán, belorusz népesség tömeges bevándorlása. Kezdetben főként kozákok érkeztek Dél-Oroszországból, majd fokozatosan megindult a paraszti kolonizáció is (elsősorban Közép- és Észak-Oroszország kormányzóságaiból érkeztek). Az első betelepülők között voltak a vallásuk miatt háttérbe szorított óhitűek is. A 20. században az oroszok váltak a fő nemzetiséggé, a kínaiakat és az őslakosságot háttérbe szorítva. 1926-ban 637 ezren éltek itt, az 1 milliós népességszámot 1951-ben, a 2 milliót 1980-ban érte el a Tengermellék. 1992-ig folyamatosan nőtt a lakosság száma, ekkor 2,309 millió lakosa volt a területnek, azóta folyamatos a csökkenés. A Tengermelléken a természetes fogyás mértéke (-5,7‰) az orosz átlagnál (-6,7‰) kedvezőbb, de a távol-keleti átlaghoz (-3,5‰) képest igen magas. A közeljövőben a népesség száma valószínűleg 2 millió alá csökken. 2002-ben a lakosság 89,9%-a orosz, 4,5%-a ukrán. A koreaiak mindössze a lakosság 0,86%-kát alkotják, nagy részüket az 1930-as években kitelepítették Kazahsztánba és Üzbegisztánba, napjainkban egyre többen telepednek vissza. ### Települések A Tengermelléki határterületen (a 2010. évi népszámláláskor) 12 város, 30 városi jellegű település és 617 falusi település található, mely utóbbiak közül 11 lakatlan. A városi jellegű települések száma 1987-ben még 48 volt, a Szovjetunió megszűnése óta azonban sokuk elvesztette e címét és faluvá alakult Oroszország más területeihez hasonlóan, 3 viszont azóta városi címet kapott. A 2010. évi népszámlálás adatai szerint 76% a városi (városokban vagy városi jellegű településeken élő) népesség aránya. (2005-ben ez az arány 75% volt, 1992-ben még 77,6%.) A legnagyobb falu népessége megközelíti a 20 ezer főt, és összesen 34-é éri el a háromezret, melyek együttesen a határterület lakosainak 11%-a számára nyújtanak otthont. A településhálózat döntő részét azonban a legfeljebb néhány száz lakosú aprófalvak alkotják. A Tengermellék városai a következők (2010. évi népességükkel): - Vlagyivosztok (592 034) - Nahodka (159 719) - Usszurijszk (158 004) - Artyom (102 603) - Arszenyjev (56 750) - Szpasszk-Dalnyij (44 173) - Bolsoj Kameny (39 257) - Partyizanszk (38 659) - Dalnyegorszk (37 519) - Leszozavodszk (37 034) - Dalnyerecsenszk (27 604) - Fokino (23 696) A 10 ezernél népesebb városi jellegű (vjt.) és falusi települések (f.) (2010. évi népességükkel): - Lucsegorszk vjt. (21 004) - Trudovoje f. (18 522) - Kavalerovo vjt. (15 381) - Szlavjanka vjt. (14 036) - Csernyigovka f. (13 046) - Csugujevka f. (12 171) - Pogranyicsnij vjt. (10 280) - Kameny-Ribolov f. (10 909) - Horol f. (10 860) - Pokrovka f. (10 360) ## Államszervezet, közigazgatás ### Államszervezet A Tengermelléki határterület élén a kormányzó áll. - Szergej Mihajlovics Darkin: 2001. június – 2012. március. - Vlagyimir Vlagyimirovics Miklusevszkij: 2012. március – 2017. október 4. Ekkor idő előtti felmentését kérte. - Andrej Vlagyimirovics Taraszenko: 2017. október 4-től a kormányzói feladatokat ideiglenesen ellátó megbízott. Megbizatása a következő kormányzói választásig szólt. A 2018. szeptember 9-i kormányzóválasztáson a jelöltek egyike sem szerezte meg a szavazatok 50%-át. A szeptember 16-ai második fordulóban Andrej Iscsenko, az Oroszországi Kommunista Párt jelöltje nagy előnnyel vezetett, ám az urnák lezárása előtt Andrej Taraszenko hivatalban lévő kormányzó tömeges – és vélhetően szervezett – hamisításokat követően megelőzte. A választási bizottság az eredményt – az Oroszországi Föderáció történetében először – megsemmisítette, és a választást három hónappal elhalasztotta. A gyengén szerepelt Andrej Taraszenko kormányzó (Egységes Oroszország Párt) lemondott, így másik ideiglenes megbízott kinevezésére lett szükség. - Oleg Nyikolajevics Kozsemjako: 2018. szeptember 26. – Putyin elnök rendeletével a kormányzói feladatokat ellátó megbízott. Megbízatása a három hónappal később esedékes kormányzói választásig szólt. A december 16-án megtartott választáson kormányzóvá választották. A fő közigazgatási szerv a 39 tagú Törvényhozó Gyűlés (Законодательное Собрание). Az orosz parlament felsőházában, a Szövetségi Tanácsban 2 (egyik a kormányzó), az alsóházban, az Állami Dumában pedig 3 képviselője van. Az utolsó parlamenti választásokon a Tengermellék szavazóinak nagy része Putyin elnök pártjára (Egységes Oroszország) szavazott, a kommunista párt, a szélsőjobboldali LDP és a Haza Szövetség szerzett még jelentős számú szavazatot. A választásokon a jogosultak 56,95%-a vett részt. ### Közigazgatás és önkormányzatok A Tengermelléki határterület (a 2010. évi népszámláláskor) közigazgatási szempontból 22 járásra oszlik, ezen kívül a 12 város közül valamennyi határterületi alárendeltségű, kivéve a zárt városként közvetlenül az Oroszországi Föderáció szövetségi szerveinek alárendelt Bolsoj Kameny és Fokino. A városok közül tízhez kisebb-nagyobb vidéki terület, Fokinóhoz pedig két városi jellegű település is be van osztva, melyek így nem tartoznak egyik járáshoz sem. A járások száma a 2003. évi önkormányzati törvény nyomán végrehajtott reformot megelőzően 24 volt, 2004-ben azonban a Leszozavodszki és az Usszurijszki járásokat megszüntettek és területüket Leszozavodszk illetve Usszurijszk városokhoz osztották be. Hasonlóan szüntették meg 1997-ben a Dalnyegorszki járást, területét Dalnyegorszkhoz beosztva. Az önkormányzatok területi beosztása a 2004-es átszervezés óta megegyezik a közigazgatási felosztással. A 22 járás mindegyikében járási önkormányzat működik. A városok a járásoktól független városi körzetet alkotnak, melyek egyszintű önkormányzatok, egyszerre gyakorolják a járási és a községi önkormányzati hatásköröket nem csak a városban, hanem a közigazgatásilag alá rendelt vidéki területeken és városi jellegű településeken is. A járásokhoz tartozik a 28 városi község – melyek központjai a városi jellegű települések – és a 110 falusi község. A határterületen található 2 községközi terület is, melyek valamely járásnak a községekhez nem tartozó, ritkán lakott területei. A járások és székhelyeik: 1. Anucsinói járás (Анучинский район), Anucsino 2. Csernyigovkai járás (Черниговский район), Csernyigovka 3. Csugujevkai járás (Чугуевский район), Csugujevka 4. Dalnyerecsenszki járás (Дальнереченский район), Dalnyerecsenszk 5. Hankai járás (Ханкайский район), Kameny-Ribolov 6. Haszani járás (Хасанский район), Szlavjanka 7. Horoli járás (Хорольский район), Horol 8. Jakovlevkai járás (Яковлевский район), Jakovlevka 9. Kavalerovói járás (Кавалеровский район), Kavalerovo 10. Kirovszkiji járás (Кировский район), Kirovszkij 11. Krasznoarmejszkij járás (Красноармейский район), Novopokrovka 12. Lazói járás (Лазовский район), Lazo 13. Mihajlovkai járás (Михайловский район), Mihajlovka 14. Nagyezsgyinszkojei járás (Надеждинский район), Volno-Nagyezsgyinszkoje 15. Oktyabrszkij járás (Октябрьский район), Pokrovka 16. Olgai járás (Ольгинский район), Olga 17. Partyizanszkij járás (Партизанский район), Vlagyimiro-Alekszandrovszkoje 18. Pogranyicsniji járás (Пограничный район), Pogranyicsnij 19. Pozsarszkij járás (Пожарский район), Lucsegorszk 20. Skotovói járás (Шкотовский район), Szmoljanyinovo 21. Szpasszki járás (Спасский район), Szpasszk-Dalnyij 22. Tyernyeji járás (Тернейский район), Tyernyej

Nyolcvan nap alatt a Föld körül (regény)

A Nyolcvan nap alatt a Föld körül (Le Tour du monde en quatre-vingts jours) Jules Verne Franciaországban 1873-ban megjelent, világszerte népszerű klasszikus kalandregénye. A mű Utazás a Föld körül címmel is megjelent. A történetben Phileas Fogg, londoni úriember és újonnan alkalmazott francia inasa, Passepartout próbálja megkerülni a Földet 80 nap alatt. A világot körbeutazó, különös utazás tétje 20 ezer font. Erre az akkoriban nehezen megvalósítható, különleges utazásra lehetőséget biztosított már a közlekedés forradalma. Az új közlekedési eszközök: a vasút, a gőzhajó lerövidítette a távolságokat. Ez a regény az egyik legismertebb Verne alkotásai közül. Magyarul először 1876-ban a Franklin Társulat adta ki Szász Károly fordításában, majd 1892-ben Győry Ilona fordításában jelent meg. ## Műfaja, stílusa A könyv műfaja szerint szórakoztató irodalom, a romantikus kalandregények sorába tartozik, úgy, mint Verne több más regénye is. Jellemző rá, hogy a hős és kalandjai állnak a középpontban, miként fantáziadús hőstettei és megpróbáltatásai is. A főszereplő a fogadás következtében kiszakad megszokott környezetéből, veszélyes helyzetekbe kerül, állandóan vándorol, utazik, de a hosszú hányattatást követően győzelmet arat. Krimire emlékeztető módon a cselekmény egészében üldöztetésben van része, tévedésből bűnözőnek nézik, a célja végrehajtásában folyamatosan akadályokba ütközik. A kalandoknak kevés lélekalakító, jellemformáló hatásuk van, ám az olvasót folytonos meglepetések, váratlan fordulatok érik. A mű cselekményes, fordulatos, romantikus érzelmi szállal átszőtt. ## A regény előzményei Verne 1862-ben Jules Hetzel könyvkiadóval szerződést kötött, és kötelezte magát arra, hogy évenként két regényt ír, melyeket a kiadó a Különleges utazások (Les Voyages Extraordinaires) sorozatában jelentet meg. 1863-ban kiadták az Öt hét léghajón című regényt, amely akkora sikert aratott, hogy egy éven belül 11 nyelvre lefordították. A szerződés keretében a könyvkiadó egy év múlva kiadta az Utazás a Föld középpontja felé, majd 1865-ben az Utazás a Holdba műveket. A további években folytatódott a sorozat a Hatteras kapitány, a Grant kapitány gyermekei, a Nemo kapitány, az Utazás a Hold körül, Az úszó város, a Három orosz és három angol kalandjai és A prémvadászok regényekkel. Közben Verne, népszerű alkotásainak köszönhetően, 1872-ben elnyerte a Francia Akadémia díját. Az elismerést követő évben jelent meg a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. ## Történet A gazdag angol úriember, Phileas Fogg, a londoni Reform Klub tagja 1872. október 2-án egy klubbéli beszélgetés kapcsán vállalkozik arra, hogy egy 20 ezer fontos fogadás keretében (ami teljes vagyonának mintegy felét tette ki) 80 nap (1920 óra) alatt körbeutazza a Földet. A fogadásban részt vevő felek az útvonalat is meghatározzák: London – Szuez – Bombay – Kalkutta – Hongkong – Jokohama – San Francisco – New York – London. Wilbur Fix, a Scotland Yard nyomozója tévesen egy angliai – fontos – bankrablás tettesét véli felismerni Foggban, ezért folyamatosan hátráltatja a főhőst célja teljesítésében. Mr. Fogg és kísérője a Szuezből Bombayig tartó hajóúton két nap előnyre tesz szert, amit hamarosan elvesztenek, mert találkoznak Auda hercegnővel, akit a barbár helyi szokások miatt – halott férjével együtt – máglyán akarnak elégetni. Fogg inasa, Passepartout megmenteti a fiatal özvegyasszony életét, így immáron hármasban folytatják az izgalmas versenyfutást az idővel. A felügyelő Kalkuttában letartóztatja Foggékat, ám ők tetemes óvadék ellenében megmenekülnek a bebörtönzéstől, így Fix tovább kényszerül követni őket Hongkongba. Itt Fogg és Auda lemaradnak a Jokohamába induló Carnatic hajóról. Phileas kibérli a Tankadère kétárbócos hajót, majd a hercegnővel, valamint Fixszel együtt elhajóznak Sanghaj felé. Passepartout, akit az angol nyomozó korábban leitatott, a Carnaticon találja magát. Kábulatában valahogy feljut a gőzhajóra, de a gazdája és útitársa lemaradnak a vízi járműről, mivel nem értesülnek a korábbi indulásról és csak Jokohamában találkoznak újra. A japán kikötővárosban Fix felügyelő megkapja a konzulátuson a Fogg elleni letartóztatási parancsot, de itt semmire sem megy vele, mert már nem angol fennhatóság alatt álló területen tartózkodnak. Jokohamából együtt indulnak tovább San Franciscóba. Az Amerikába tartó General Grant gőzhajó útja során az angol rendőr felfedi kilétét a francia inas előtt, és közli vele, hogy most már a szövetségese, és nem ellensége Phileasnak, mert minél előbb szeretné őket angol földön látni. A Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig 3786 mérföldes utat hét nap alatt teszik meg. A sziú indiánok megtámadják a szerelvényt, és az utasok védekezésre kényszerülnek. Eközben Passepartout eltűnik, de Fogg becsületbeli ügynek tekinti, hogy kiszabadítsa az inasát. Ezt követően egy vitorlás szánnal száguldanak Omaha felé. Innen Chicagóba, majd egy másik vonattal New Yorkba utaznak. A China nevű gőzöst 45 perccel késik le, ezért Fogg a kikötőben megállapodik Andrew Speedy kapitánnyal, hogy vele tarthatnak a teherhajóján. Amikor a teherhajó az óceánon van, a ravasz angol lefizeti a hajó legénységét, hogy más célállomás felé, Liverpool irányába hajózzanak, ezért Speedyt a kabinjába zárják. A kereskedelmi hajón azonban kevés a szén, ezért az utazás vége felé az összes berendezést eltüzelik, hogy elérjék az ír partokat. Queenstownból gyorsvonattal Dublinba mennek, majd innen egy szupergyors steamerrel Liverpoolba. December 21-én, húsz perccel déli tizenkettő előtt Phileas Fogg partot ér a liverpooli kikötőben, ahonnan csupán hat óra választja el Londontól. Ekkor a túlbuzgó Fix felügyelő letartóztatja Phileas Foggot, akit bankrablónak tart. A félreértés ugyan hamarosan kiderül – az igazi bankrablót három nappal korábban letartóztatta az angol rendőrség – és Foggot szabadon engedik, de a Londonba induló vonatot már lekésték. Bérelt különvonattal utazik a társaság Londonba, de öt perccel a kitűzött határidő után érkeznek meg. Fogg a fogadásról lemondva feleségül akarja venni Auda hercegnőt, ezért elküldi inasát a közelben lakó főtisztelendő úrhoz, hogy vele egyeztessék az esküvő időpontját. Passepartout Samuel Wilsontól tudja meg, hogy 24 órával hamarabb érkeztek vissza az utazásukból, így a gazdája még megnyerheti a fogadást. Lóhalálában a Reform Klubba sietnek, ahová a világutazó másodpercre pontosan meg is érkezik. Phileas Fogg húszezer fontot nyer, az út során 19 ezret költött, a kettő közötti különbséget Passepartout és Wilbur Fix felügyelő között osztja el fele-fele arányban. Fogg mit nyert az utazással? ## Szereplők ### Főszereplők - Phileas Fogg: a londoni Reform Klub 40 éves, kifogástalanul udvarias, de magának való tagja. A humanizmus, a becsület, az adott szó és az egészséges versenyszellem képviselője a regényben. - Jean Passepartout: Fogg francia szolgája, aki hűségével és józan paraszti eszével többször kisegíti gazdáját a bajból. - Auda: indiai hercegnő, akit férje halála után a helyi szokásoknak megfelelően fel akarnak áldozni, de Passepartout megmenti a tűzhaláltól. - Wilbur Fix: rendőrfelügyelő, aki kitartó kopóként üldözi a történetben a bankrablónak vélt főhőst. ### Mellékszereplők - Sir Francis Cromarty, az angol hadsereg dandártábornoka - Andrew Stuart, mérnök - John Sullivan és Samuel Fallentin, bankárok - Thomas Flanagan, serfőző - Ralp Gauthier, az Angol Bank egyik igazgatója - John Bunsby, a kétárbócos Tankadère kapitánya - William Batulcar, cirkuszigazgató - William Hitch, mormon tiszteletes - Andrew Speedy, a Henrietta kapitánya - Samuel Wilson, főtisztelendő ## Kiadások magyar nyelven (válogatás) ## Háttér és elemzés A Nyolcvan nap alatt a Föld körül nehéz időkben íródott, Franciaország és Verne számára is. Ekkor zajlott a porosz–francia háború, melyben Vernét besorozták a parti őrségbe. Az író ekkor pénzügyi gondokkal is küzdött (előző munkáiért nem kapott szerzői jogdíjat), ráadásul az édesapja ekkoriban hunyt el, valamint tanúja volt egy nyilvános kivégzésnek, ami igen felkavarta őt. Mindezek ellenére Verne új könyvén dolgozott, melynek ötlete egyik délután újságolvasás közben fogant meg benne egy párizsi kávéházban. A XIX. század technológiai újításai lehetőséget teremtettek a Föld gyors körülhajózására, az ebből adódó kilátások pedig lenyűgözték Vernét és olvasóit. 1869 és 1870 között három technológiai áttörés történt, melyek első ízben tették lehetővé egy világ körüli út megtételét. Ezek a következők voltak: az első transzkontinentális vasútvonal befejezése az Amerikai Egyesült Államokban (1869), az indiai vasútvonalak összekapcsolása a szubkontinens területén (1870), és a Szuezi-csatorna megnyitása (1869). A felfedezések kora a végéhez közeledett, és egy olyan korszak közeledett, amelyben a turizmus teljesen globálissá válhat. A képzelet szárnyra kapott attól, hogy bárki leülhet, összeállíthat egy ütemtervet, jegyet vehet és körbeutazhatja a világot. Ezt korábban csak a leghősiesebb és legedzettebb kalandorok tehették meg. Vernét gyakran futurista vagy sci-fi-írónak bélyegzik, de egyik legsikeresebb művében, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül címűben egy csepp sci-fi elem sincsen. Futurisztikus regény helyett inkább a Brit Birodalom emlékezetes portréjának tekinthető az alkotás, „az országénak, ahol a nap soha nem nyugszik le”. Ezt a portrét egy kívülálló festette nem sokkal azelőtt, hogy a birodalom elérte volna a csúcspontját. A könyv bővelkedik azoknak az általános viselkedésformáknak a megjelenítésében, amelyek az előkelő angolokra, vagy tágabb értelemben a britekre jellemző. Például a 12. fejezetben a következő hangzik el, amikor a csapat elefántháton „üget” végig a dzsungelen: „A két utas azonban ízig-vérig angol flegmával tűrte helyzetét; nemigen társalogtak, és alig látták egymást.” Amikor pedig a 25. fejezetben Foggot sértegetik San Fransiscóban, Fix detektív elismeri, hogy „Amint látjuk, Mr. Fogg az a fajta angol volt, aki odahaza nem tűri a párbajt, de külföldön megverekszik a becsületéért.” A regény záró dátuma 1872. december 21, ugyanaz a nap, amikor a regényt folyóiratban publikálták. Mivel először folytatásokban jelentették meg, ezért néhány olvasó azt hitte, hogy az utazás valójában megtörtént: fogadásokat kötöttek, néhány vonalhajózási és vasúttársaság pedig befolyásolni igyekezett Vernét, hogy szerepelhessenek a könyvben. Azt nem tudni, hogy Verne eleget tett-e kéréseiknek, de a könyvben található leírások arra engednek következtetni, hogy igen. Habár a történetet sokszor a léghajós utazással hozzák összefüggésbe, ezt az ikonikus szimbólumot Verne ebben a művében nem használta: az ötlet felmerült a 32. fejezetben, de aztán el is vetették. „Márpedig mindenáron át kell jutnia az Atlanti-óceánon - még ha léghajóra is száll, ami azonban fölöttébb kalandos vállalkozás volna, és amúgy sem megvalósítható.” A népszerű, 1956-os filmadaptáció azonban felhasználta a léghajó ötletét, és mára már a történet mitológiájának részévé nőtte ki magát, és még egyes könyvborítókon is szerepel. Ez a cselekményelem Verne korábbi, az őt híressé tevő Öt hét léghajón című munkájára emlékeztetheti az olvasót. ## Irodalmi jelentősége és kritikák 1. „Emlékeztetnénk az olvasókat, hogy Verne úr bűvészmutatványa nem az első, amit létrehozott, azonban itt úgyszólván összegezte és koncentrálta eddigi életművét. Nem lehet eléggé dicsérni könyveit, amelyek valóban hasznosak, szórakoztatóak, megrendítőek és erkölcsösek ... Amerika és Európa létrehozta már a maga riválisait, de ezek minden esetben észrevehetően gyengébbek voltak.” –írta Henri Trianon 1873-ban a Le Constitutionnel-ben 2. Léon Blum 1905-ben a L'Humanitében megjelent cikkében így méltatja a művet: „Az első könyvei, a 80 nap alatt a Föld körül, vagy az Utazás a Holdba a legjobb művei szerintem, azonban ezeket teljességükben kell nézni inkább, mint részleteiben, azok hatásait kell inkább vizsgálni, mint azok belső minőségét. Az elmúlt negyven évben nincs olyan mű, ami hasonlóan nagy hatással lett volna a gyerekekre itt vagy Európa más országaiban. Ez a hatás jó volt, amennyire ezt ma meg lehet ítélni.” 3. Jean Cocteau szerint „Verne Gyula remekműve ösztönözte a gyermekkorunkat, és többet tanított nekünk, mint az összes atlasz: a kaland ízére és az utazás szeretetére. »Harmincezer bankjegy önnek kapitány, ha egy órán belül elérjük Liverpoolt!« Phileas Foggnak ez a kiáltása marad számomra a tenger hívása.” 4. Lev Tolsztojról írta Cirill Andrejev: „Lev Tolsztoj szerette Verne műveit. »Jules Verne regényei páratlanok«, mondogatta. »Felnőttként olvastam őket, és emlékszem, hogy felizgatott. Jules Verne elképesztő mestere az elbeszélés művészi felépítésének, amivel lenyűgözi és lelkesíti az olvasót.«” ## Hatása A Nyolcvan nap alatt a Föld körül regény sokakat utazásra ösztönzött. - Nellie Bly, egy amerikai hölgy 1889-ben 72 nap alatt tette meg a Föld körüli utat, Verne táviratban köszöntötte. - 1901-ben a transzszibériai vasút átadása után egy párizsi újságíró, Gaston Stiegler 63 nap alatt valósította meg a regényben leírtakat. - 1987-ben a Sunday Times írt arról, hogy több mint 100 évvel Fogg bolygókerülése után több időt venne igénybe a retró utazás. A menetrendi egyeztetés, a hivatalos papírok beszerzése (az útlevelek, vízumok megszerzése), a hajójáratok hiánya miatt 22 nappal több időre lenne szüksége a kalandra vállalkozónak. - A BBC 1988-ban felkérte Michael Palint, hogy a korabeli körülményeknek megfelelően próbálja meg Fogg útját bejárni. A színész 79 nap alatt teljesítette a körutat. ## Színház A művet színpadra is alkalmazták: játszották Párizsban, Bécsben. Magyarországon Csepreghy Ferencnek a Verne-regény nyomán írt darabját adták elő nagy sikerrel a budapesti Népszínházban, majd hamarosan Debrecenben is. A Vasárnapi Ujság 1875. december 26-i számában ezt közli: "A népszínház részéről a hét elején következő értesitést bocsátották ki: Decz. 27-n kerül először szinre: „Utazás a föld körül 80 nap alatt". Látványos színmű zenével, énekkel és tánczczal, J. Verne regénye után irta Csepreghy Ferencz. 1. kép: Egy merész fogadás Londonban. 2. kép: A suezi kikötő. 3. kép: India őserdeiben. 4. kép: Emberáldozat. Menekülés elefánton. 5. kép: A kalkuttai törvényszék előtt. 6. kép: A kigyók szigetén s a bajadérek ligetében. 7. kép: A Pacific-vasuton Amerikában. 8. kép: Az amerikai rézbőrűek között. 9. kép: A hajó belsejében. 10. kép: Katasztrófa a nyilt tengeren. 11. kép: Hajótörés a szárazon. Liverpool. 12. kép: A londoni reformklub ré­vében." A Szabolcs c. hetilap 1876. február 20-án "a debreczeni szinház legnevezetesebb ujdonságának" minősíti a darabot és beszámol arról, hogy mind a tíz előadás "zsufolt ház előtt" ment le. 2023-ban a Vígszínházban mutatták be Magács László rendezésében a "80 nap a Föld körül" színdarabot, amely Verne, Lóci játszik és Divinyi Réka ötletei alapján készült. A főbb szerepekben Karácsonyi Zoltán (Phileas Fogg), Szántó Balázs (Jean Passepartout) és Hirtling István (Fix felügyelő). ## Filmfeldolgozások - A 80 nap alatt a Föld körül (1919) egy fekete-fehér némafilm-paródia Richard Oswald rendezésében. A filmnek ma már nincs elérhető változata. - Az An Indian Fantasy Story (Indiai fantáziatörténet) egy befejezetlen francia-angol alkotás 1938-ból, ami a Reform Club-i fogadást, illetve az indiai hercegnő megmentését mutatja be. A filmet sosem fejezték be. - A legismertebb feldolgozás 1956-ban került napvilágra: 80 nap alatt a Föld körül címmel, David Niven, Shirley MacLaine és Cantinflas főszereplésével, valamint világsztárok sorával (pl. Buster Keaton, Marlene Dietrich, Frank Sinatra) még a kis szerepekben is. Ez az alkotás többnyire követte az eredeti történetet, bár Franciaországot a regénytől eltérően a Nadar tervezte léghajóval szelik át. A film nyolc Oscar-díj jelölésből ötöt nyert meg, többek közt a legjobb filmnek járó díjat. - A Have Gun – Will Travel című amerikai sorozat egyik részének címe „Fogg Bound” (Fogg utazása), melyben a sorozat főhőse, Paladin (Richard Boone) egy ideig elkíséri útján Phileas Foggot (Patric Knowles). A részt 1960. december 3-án sugározták a CBS nevű amerikai csatornán. - 1963-ban megjelent a The Three Stooges Go Around the World in a Daze (A dilis trió a Föld körül). - A Hanna-Barbera animációs stúdió által 1969 és 1971 között készített The Cattanooga Cats (Cattanoogai macskák) egyik részének címe 79 nap alatt a Föld körül. - A Festival of Family Classics (Családi klasszikusok fesztiválja) című rajzfilmsorozat részeként 1972-ben jelent meg a 80 nap alatt a Föld körül, az amerikai Rankin/Bass stúdió és a japán Mushi Production közreműködésével. - Az egy évados 80 nap alatt a Föld körül című rajzfilmsorozat 1972-ben látott napvilágot az ausztráliai Air Programs International gondozásában. Az NBC csatorna 1972–73 között sugározta Amerikában szombat reggelenként. - Az 1976-os Csizmás Kandúr a világ körül című animét a Toei Animation készítette. - A BRB Internacional nevű spanyol stúdió gondozásában létrejött 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal 1983-ban jelent meg, illetve 1993-ban egy második évaddal (ami még két Verne regényt dolgoz fel). - A Tweety’s High-Flying Adventure (Csőrike magasröptű kalandjai) a Bolondos dallamok több szereplőjét is felvonultató rajzfilm, amit a Warner Brothers adott ki 2000-ben. Csőrikének nemcsak a világot kell körbeutaznia, de 80 macskamancslenyomatot is kell szereznie, miközben Szilveszter támadásait próbálja elhárítani. - Az alapötletet magában foglaló, de a galaktikus térre kiterjesztett Ginga Shippu Sasuraiger című anime 1983-ban született meg. - Egy 1989-es háromrészes tévésorozatban Pierce Brosnan Foggot, Eric Idle Passepartout, Peter Ustinov pedig Fixet játssza, illetve több tévésztár is feltűnik kisebb szerepekben. A hősök valamivel nehezebb utat tesznek meg, mint a könyvbéli karakterek, ezenkívül a forgatókönyvíró több helyen is átírta az eredeti cselekményt, történelmi eseményhez (Párizsi kommün) kapcsolva a kor technikai találmányát (Zeppelin léghajója) is beépítette a cselekménybe. - A történetet 2004-ben ismét vászonra vitték, szintén 80 nap alatt a Föld körül címmel. Steve Coogan, Jackie Chan és Cécile de France voltak a főszereplők. - A BBC Michael Palinnel (aki a Monty Python tagja volt) 1989-ben létrehozott egy sorozatot, amely a könyv útját követi. Ez az egyike azoknak az úti beszámolóknak, amelyeket Michael Palin a BBC-vel tett, s ami sikeres átmenetet képez komikus karrierjével. A legújabb sorozat hasonló formában 2007-ben jelent meg Michael Palin: Új Európa címmel. - Az Around the World in 80 Plates (80 tányérral a Föld körül) egy amerikai valóságshow, ami 2012. május 9-én kezdődött a Bravo amerikai tévécsatornán. A sorozatban 12 szakácsot követhetünk nyomon, akik 10 országban 44 nap alatt mérik össze tudásukat a szakácsművészet területén. Az egyes epizódokban a versenyzők különböző nagyvárosokba látogatnak, ahol megismerkednek a helyi szokásokkal, a kultúrával és a konyhaművészettel, oly módon, hogy számos kihívásban vesznek részt. A végén egy párbajban csapnak össze, ahol nem csak újra kell alkotni, de új formában fel is kell tálalni a menüket a világhírű éttermeknek és nagy igényeket támasztó tulajdonosaiknak. A műsor házigazdája két professzionális szakács, Curtis Stone és Cat Cora. - 2021-ben egy 8 részes minisorozatban dolgozták újra a történetet, a főszerepben David Tennanttel (Phileas), Ibrahim Komaval (Passepartout) valamint Leonie Beneschsel, aki a két férfival tartó újságírónőt, Abigail Fix Fortescuet alakítja. ## Képregény Jules Verne regényét Magyarországon Cs. Horváth Tibor és Fazekas Attila dolgozta fel képregény formában. A 32 oldalas képregényt először a Füles közölte folytatásokban az 1981. év 42. számától az 1982. év 5. számáig. Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó 1989-ben jelentette meg a Klasszikusok képregénytára sorozat 2. köteteként. ## Képgaléria Léon Benett rajzaiból ## Fordítás - A Háttér és elemzés valamint a Filmfeldolgozások rész az Around the World in Eighty Days című angol Wikipédia-szócikk Background and analysis és Onscreen szakaszának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Brit Kelet-indiai Társaság

A Brit Kelet-indiai Társaság ( hivatalosan: East India Company (EIC), vagy Honourable East India Company (HEIC), ritkábban East India Trading Company (EITC), vagy British East India Company, nem hivatalosan, illetve a szlengben John Company, Company Bahadur, vagy csak The Company) brit részvénytársaság, amelynek I. Erzsébet angol királynő 1600. december 31-én adománylevélben kereskedelmi előjogokat biztosított Indiában és más távol-keleti országokban, ahogy az angolok akkor nevezték, a Kelet-Indiákon. Az adománylevél 15 éves monopóliumot adott a társaságnak a keleti kereskedelemre. A londoni kereskedőkből alakult cég azt a politikai vákuumot igyekezett kihasználni, amely a spanyol armada pusztulása utáni időszakban alakult ki. A spanyol hajóhad katasztrófája lehetővé tette, hogy az ázsiai–európai kereskedelemből ne csak a portugálok és a spanyolok, hanem más európai népek, elsősorban a britek és hollandok is kivehessék a részüket. A britek először az akkoriban Kelet-Indiának nevezett mai indonéziai szigetvilágot nézték ki maguknak, de a hollandok itt megelőzték őket, ezért kénytelenek voltak áthelyezni tevékenységüket Indiába. A Kelet-indiai Társaság 1612-ben megkapta a térség leggazdagabb hatalma, a Mogul Birodalom kereskedelmi jogait. A szervezet több mint száz éven keresztül klasszikus kereskedelmi tevékenységet végzett, elsősorban borssal, más fűszerekkel, selyemmel és egyéb textíliákkal foglalkozott. A 18. század közepén azonban a birodalom hatalma hanyatlott, és a társaság fegyveres erővel védte meg érdekeit, elsősorban az agresszívan terjeszkedő franciákkal és az általuk patronált helyi uralkodókkal szemben. A társaság egyre inkább beleavatkozott az indiai politikába, és nyílt fegyveres konfliktus alakult ki a bengál naváb, Szirádzsuddaula és az angolok között. 1757. június 23-án a palási csatában az angol társaság csapatai győzelmet arattak, majd újabb háborúskodás következett, amelyet az 1765-ös allahábádi béke zárt le. Ebben a Mogul Birodalom átruházta a bengáli és bihári adószedés és igazságszolgáltatás jogát a Brit Kelet-indiai Társaságra. Az indiaiak megalázottságát jól kifejezi, amit egy mogul tisztségviselő mondott: „Milyen tisztesség maradt nekünk, amikor egy maroknyi kereskedőtől, aki még a fenekét sem tanulta meg megmosni, kell utasításokat elfogadnunk?” A tartományban 1769–70-ben éhínség pusztított, amelyben meghalt a lakosság egyharmada. A társaság semmit nem tett a nyomorúság enyhítésére, és adószedői tűvé tették a városokat az elrejtett értékek után kutatva. Bengált kifosztották, termékeit Angliába vitték, és a társaság mohó vezetői elképesztő vagyonokra tettek szert. A szervezet klasszikus kereskedőcégből India urává vált, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is. Tevékenysége csúcsán a Kelet-indiai Társaság nemcsak felügyelte az ázsiai kereskedelmet, hanem az Egyesült Királyságnál nagyobb területeket kormányzott. A szervezet a maga nevében kolóniákat létesített brit fennhatóság alatt nem álló területeken, például Hongkongban és Szingapúrban. A 18. század közepén a társaság neve a kérkedő gazdagság és a politikai korrupció szinonimája lett. 1772-ben azonban a Bengál-buborék kipukkadt. A fosztogatás és az éhínség miatt az indiai adóbevételek csökkentek, és a társaság hiánya 1,5 millió fontra nőtt. A szervezetnek komoly kormányzati segítségre lett szüksége, amelynek ellentételezéseként a korona beleszólást és belelátást kért ügyeibe. 1773-ban megszületett a társaság működését szabályozó törvény (Regulating Act), majd 1784-ben a William Pitt kormányfő nevéhez fűződő India-törvény. 1788. február 13-án az indiaiak kifosztásáért és korrupcióért vád alá helyezték Warren Hastings indiai főkormányzót. A társaság indiai kereskedelmi monopóliuma 1813-ban megszűnt, és 1834-től a brit kormány ügynökségeként működött. Az indiai felkelések, a szipojlázadás nyomán ezt a szerepét 1857-ben elvesztette, és 1873-ban teljesen megszűnt. A társaság minden javát az Egyesült Királyság vette át. ## Világpiac Az európaiak már a középkor óta keresték az ázsiai termékeket, elsősorban a fűszereket, különösen a szegfűszeget, a szerecsendiót és a borsot, valamint a selymet. Ezek az áruk főleg a Selyemúton, Kína és a Közel-Kelet érintésével érkeztek meg Európába. A kontinens ipara nem tudott olyan termékeket előállítani, amelyek felvették volna a versenyt az ázsiaiakkal, így utóbbiak számára ez a kereskedelmi kapcsolat nem bírt komoly jelentőséggel. A középkori Ázsiában – európai léptékkel mérve – óriási hatalmak uralkodtak, és a közöttük folyó árucsere jóval meghaladta azt, amit Európa kínált és keresett. Ráadásul a szárazföldön zajló kereskedés nagyon drága volt: a javak számos kézen átmentek, így áruk jelentősen megnőtt, mire elérték a végfelhasználókat. Emiatt csak Európa leggazdagabb emberei engedhették meg maguknak, hogy borsot vagy selymet vegyenek, ami behatárolta a kereskedelmi lehetőségeket. Az európaiak először 1498-ban érték el tengeren Indiát. A portugálok, majd a spanyolok hatalmas részt hasítottak ki az onnan induló kereskedelemből, aminek két fő oka volt: a kor átlagát jelentősen meghaladó hajózási és navigációs tudásuk, valamint a dél-amerikai gyarmatokon bányászott nemesfémek. A bolíviai bányákból származó ezüst ugyanis végre lehetővé tette az európaiaknak, hogy megvegyék az ázsiai termékeket, a hajózás pedig biztosította az alacsony szállítási költséget, amelynek révén megérte a nagy arányú import. Az ibériai államok monopóliuma egészen 1588-ig megmaradt, de a spanyol inváziós hajóhad pusztulása lehetővé tette más nemzetek, elsősorban az angolok, hollandok és franciák számára, hogy kivegyék részüket az ázsiai kereskedelemből. Alig egy évvel a spanyol–portugál flotta veresége után angol kereskedők petícióval fordultak I. Erzsébet angol királynőhöz, hogy járuljon hozzá a keleti kereskedelmi kapcsolatok megteremtéséhez. 1591-ben, az uralkodó hozzájárulásával, el is indult az első három angol hajó Ázsiába. Megkerülték a Jóreménység fokát, és kihajóztak az Indiai-óceánra. George Raymond hajója elsüllyedt egy viharban, de a másik kettő, köztük James Lancaster Edward Bonaventure-e elérte a maláj félszigetet. 1594-ben értek vissza Angliába. Két évvel később újabb három hajó indult Ázsiába Benjamin Wood parancsnokága alatt, Sir Robert Dudley finanszírozásával, de soha nem tértek vissza Európába. Európában sorra alakultak a különböző kelet-indiai társaságok, amelyek összefogták a kereskedőket. Az ilyen társaságok felállítására azért volt szükség, mert a keleti kereskedelem rendkívül drága és veszélyes tevékenység volt. Egyéni vállalkozók nem is tudták vállalni a terheket, ezért megalakultak az első részvénytársaságok. Ez a vállalkozási forma akkor még ritka volt, inkább a családi együttműködés volt a jellemző. A részvénytársaság azonban nagyobb tőke bevonására adott módot, ugyanis adni és venni lehetett a részesedést a cégben, így aki elég haszonhoz jutott, vagy nem bírta tovább a terheket, kiszállt, és helyét új befektető foglalta el. Ezek a részvénytársaságok gyakran törvényben biztosított monopóliumot kaptak a kereskedésre. Az ilyen versenykorlátozó kiváltságokra azért volt szükség, mert a befektetőknek annyiféle potenciális kárral – hajótörés, kalózok, háborúk – kellett szembenézniük, hogy szükségük volt biztosítékra, ha hazaér az árujuk, akkor azt el tudják adni a piacon. I. Jakab angol király 1604-ben Sir Edward Michelborne-nak adott például engedélyt kínai, japán, koreai és indiai kereskedelemre. Michelborne, szemben a Kelet-indiai Társasággal, nem épített ki kapcsolatokat, hanem kifosztotta a helyi kereskedőket, ezzel elhiteltelenítve a többi brit kereskedőt. I. Károly angol király 1635-ben Sir William Courten vagy Courteennek adott engedélyt keleti kereskedelemre; a társaság Madagaszkáron telepedett le. ## A társaság megalakulása 1599\. szeptember 24-én nyolcvan kereskedő és vállalkozó találkozott a londoni Cityben, a Founders Hallban, és megállapodott, hogy petícióval fordul I. Erzsébethez egy leendő kereskedő társaság ügyében. A leendő tagok 30 133 fontot ajánlottak fel. A királyi tanács nem támogatta a kérést, ezért a kereskedők újabb gyűlést tartottak, és az alaptőkét 68 373 fontra emelték. A 218 kereskedő által alapított a Kelet-Indiákkal Üzletelő Londoni Kereskedők Társasága és Helytartója (Governor and Company of Merchants of London Trading into the East Indies) 1600. december 31-én 15 éves monopóliumot kapott a kelet-indiai, a Jóreménység fokától keletre folytatott kereskedésre. A szervezet első kormányzója Thomas Smythe, a Levante Társaság egyik vezetője lett. 1609-ben a monopóliumot visszavonásig meghosszabbították. 1608-ban a társaság egyesült a monopóliumát elutasító más kereskedők által létrehozott szervezettel, és megalakult a Kelet-Indiákkal Üzletelő Angol Kereskedők Egyesült Társasága (United Company of Merchants of England trading to the East Indies). A szervezetet Tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaságként, Kelet-indiai Társaságként, Angol Kelet-indiai Társaságként, vagy Brit Kelet-indiai társaságként emlegették, informális neve pedig a John Company volt. Az első kereskedelmi utak finanszírozására, amelyek a Fűszer-szigetekre vezettek, egyenként álltak össze a részvényesek, majd 1612-ben ideiglenes alaptőkét, 1657-ben állandó, 739 782 fontos alaptőkét hoztak létre. A társaság különböző ügyeit 24 igazgató irányította bizottságokon keresztül. Az igazgatókat évente választották meg a részvényesek. A szervezet központja egy londoni iroda volt, amely alig néhány alkalmazottal működött. A kényes és gyors ügyintézést kívánó döntések meghozatalára később megalakították a titkos tanácsot, amelynek csak három igazgató volt tagja. Ez a testület tartotta a bizottságok közül a legszorosabb kapcsolatot a koronával. Az igazgatókat, kereskedőket és alkalmazottakat informálisan két nagy csoportba osztották. Az indiai csoportba azok tartoztak, akik életük egy részében Indiában szolgálták a társaság érdekeit. A másik csoport azokból állt, akik a londoni Cityben, illetve a tengeren intézték a teendőket. A különböző ügyekben gyakran alakult ki ellentét a két társaság között. A szervezetnek nemcsak Indiában voltak alkalmazottai, hanem Angliában is, ahol több ezer kikötői rakodómunkást, valamint tengerészt foglalkoztatott. Legnagyobb számban azonban indiai katonák álltak a cég alkalmazásában. A Kelet-indiai Társaság által kötött szerződések a szervezet vagyonát növelték, nem a brit koronáét. A korona és a szervezet elkülönülését jogszabály rendezte, és ennek fenntartásában a brit parlament tagjainak jelentős része, egyben a szervezet részvényese, érdekelt volt. A cég számos, Indiában mesés vagyont szerző tagja vásárolt magának képviselői helyet a parlamentben, és onnan segítette a társaságot. Anyagi érdekeltségük miatt a parlament tagjai fontosnak tartották, hogy a korona szükség esetén jelentős pénzzel támogassa, valamint katonai, haditengerészeti eszközökkel védje a társaság érdekeit a nemzetközi versenyben. A szervezet kizárólag a részvényeseknek felelt tevékenységéért, így nem tartozott politikai felelősséggel mindazért, amit elkövetett. ## A Holland Kelet-Indiákon A társaság első négy hajója 1601. február 13-án futott ki Szumátra és Jáva felé. A kis flotta parancsnoka James Lancaster, a szervezet egyik tagja volt. A hajók megkerülték Dél-Afrika partjait, majd átkeltek az Indiai-óceánon Szumátráig, ahova 1602-ben érkeztek meg. Mivel a hajók által szállított ruhákra és vastárgyakra nem volt kereslet, Lancaster kifosztott egy portugál karakkot, amelynek szállítmányát eladta, és abból borsot vett, amellyel 1603-ban visszatért Angliába. A következő kilenc évben 11 újabb hasonló flotta indult el Bantam, Áden és Aceh felé. A brit hajósok a harmadik útjukon, 1608-ban léptek először India földjére. A bantami királyság Nyugat-Jáván és Dél-Szumátrán terült el. A borskereskedelem gazdaggá tette, Bantam város Délkelet-Ázsia legnagyobb települése volt. James Lancaster itt állította fel első üzemét, amely ázsiai terjeszkedésének kiindulópontja lett. A hollandok azonban, akik hat évvel az angolok előtt érkeztek Bantamba, nem nézték jó szemmel az angolok tevékenységét. A holland Egyesült Kelet-indiai Társaság (Vereenigde Oostindische Compagnie - VOC) ugyanis monopolizálni akarta az Európába irányuló fűszerkivitelt, ezért folyamatosan akadályozta az angolokat abban, hogy kihagyásával, közvetlenül a Fűszer-szigetekről importáljanak. Ráadásul az angolok nem tudták eladni otthonról hozott árujukat Bantam nyüzsgő piacain, így olyan ázsiai terméket kellett találniuk, amit el tudtak cserélni fűszerre, selyemre, porcelánra. Az angolok az indiai textilt választották. Habár eredeti tervük az volt, hogy megtörik a Holland Kelet-Indiákon (ma Indonézia) kialakult holland kereskedelmi monopóliumot, 1623-ban, amikor a holland hatóságok lemészárolták az angol kereskedőket Amboniában, a szervezet elismerte vereségét, és tevékenységét végképp Indiára összpontosította. A hollandok később, a vesztes holland–angol háború után, 85 ezer font kártérítést fizettek a társaságnak, 3615-öt pedig az áldozatok hozzátartozóinak. Az indiai választás végül bombaüzletnek bizonyult: 1750-re az indiai selyem, gyapjú és kalikó kereskedelme már a társaság forgalmának 60 százalékát tette ki. Daniel Defoe 1708-ban úgy jellemezte az indiai szövet térnyerését Angliában, hogy a társaság áruja „belopakodott a házunkba, a kamránkba és a hálószobánkba”. 1720-ban a kormány kénytelen volt behozatali tilalmat elrendelni az olcsó indiai textilre, és ez a protekcionista döntés az angol ipari forradalom egyik megalapozó intézkedése lett. ## Terjeszkedés Indiában a 17. században A Kelet-Indiai Társaság első hajója 1608. augusztus 28-án érkezett meg Indiába, Szúratba. A Hector parancsnoka William Hawkins volt, aki Agrába utazott, hogy rábeszélje a Mogul Birodalom uralkodóját a kereskedelemre Angliával. A kapitány nem kapott engedélyt arra, hogy gyárat létesítsen, ezért a társaság 1611-ben arra kérte I. Jakab angol királyt, hogy küldjön nagykövetet a birodalomba. Sir Thomas Roe-nak sikerült elérnie Dzsahángír mogul sahnál, hogy az angolok megnyithassák üzemüket, ahonnan a textilárut Bantamba küldték. A Szúratban letelepedett portugálok nem nézték jó szemmel az angolok érkezését, ami tengeri és szárazföldi összecsapásokhoz vezetett, amelyekből végül a britek kerültek ki győztesen. A Mogul Birodalom a kor legnagyobb és leggazdagabb hatalma volt. Az óriási birodalom fennhatósága alá tartozott a mai Pakisztán és Banglades, valamint India és Afganisztán jelentős része. Az uralkodó százmillió ember felett rendelkezett, és városai, például a 700 ezres Agra mellett eltörpültek az európai települések; Lahor nagyobb volt, mint London, Párizs, Lisszabon, Madrid és Róma együttvéve. A világ kézműves termékeinek egynegyedét a Mogul Birodalomban állították elő, míg Nagy-Britannia a világ GDP-jének mindössze 2 százalékát adta. 1612-ben a társaság megszerezte a birodalom kereskedelmi koncesszióját, és letelepedett. Első gyárát Macsilipatnamban alapította. Megkezdte a gyapjú, a selyem, az indigó, a salétrom és a fűszerek exportálását. A szervezet ekkor még olyan kicsi volt, hogy kormányzója, Sir Thomas Smythe otthonában üzemelt, és állandó alkalmazottjainak száma mindössze hat volt. Volt viszont már harminc hajója és Deptfordban saját Temze-kikötője. Első számú exportterméke a textil volt. Az évek folyamán a cég több kereskedőállomást létesített India nyugati partjain, és számottevő angol közösség alakult ki a legfontosabb városokban, Kalkuttában, Bombayben, Madraszban. Utóbbiban a britek 1640-ben megépítették a Szent György-erődöt. II. Károly uralkodása alatt jogot kaptak pénzverésre, illetve joghatóságot a keleti brit érdekeltségek felett. 1683-84-ben lázadások voltak Indiában és a szintén a társasághoz tartozó Szent Ilona-szigeten. Ezek egy időre visszavetették a kereskedést. 1686-ban a társaság vezetője, Sir Josia Child felhagyott a korábbi békekereső politikával, és megkezdte állomásai megerősítését, hogy azok visszaverhessék a helyi erők esetleges támadásait. Angliából tízhajónyi katona érkezett Nicholson kapitány parancsnoksága alatt Indiába, akik azonnal harcba keveredtek Bengálban. A helyi erők Madrasba kergették őket, és csak az 1690-es béke után térhettek vissza. A cégnek a 17. század folyamán számos problémával kellett megküzdenie Indiában és Angliában. Hiába volt monopóliuma kelet-indiai kereskedelemre, független angol vállalkozók, a „zugárusok”, folyamatosan kísérleteztek belépni a piacra. 1698-ban engedélyt kapott egy másik társaság is a kereskedelemre, és a két szervezet 1708-ban egyesült. ## A Mogul Birodalom bukása 1707-ben, Aurangzeb mogul sah halála után Dél-India gyakorlatilag függetlenné vált Delhitől, és az addig erősen központosított hatalom darabokra hullott. Az európai kereskedőkre vonatkozó szabályokat mindenhol szigorították, és a külföldiek igyekeztek engedelmeskedni a helyi uraknak. 1717-ben az uralkodó felmentette a társaságot a vámfizetés alól Bengálban, ami minden lehetséges kereskedelmi versenytárssal szemben óriási előnyt jelentett. Ekkor kezdődött meg a Kelet-indiai Társaság elképesztően gyors felemelkedése, és ettől függetlenül a Mogul Birodalom végső bukása. 1739-ben a perzsák súlyos vereséget mértek a birodalomra a Haibár-hágónál, és kifosztották a mogulokat. A központi hatalom meggyengülését kihasználták az alacsonyabb rangú urak, és zaklatni kezdték a területükön működő kereskedelmi telepeket. A társaság maga védte meg érdekeit, és egyre inkább beleavatkozott az indiai politikába. A birodalom megrendülését a Joseph François Dupleix által irányított Francia Kelet-indiai Társaság is igyekezett kihasználni, amelyet elég későn, csak 1642-ben alapítottak. A franciák és a britek összecsapása azonban nem pusztán helyi konfliktus, hanem a hétéves háború része volt, amely 1744-ben érte el az Indiai-óceánt. Két évvel később háború bontakozott ki két indiai uralkodó, a britek által támogatott arkoti naváb és a franciák segítette haidarábádi nizám között. A harcok a naváb győzelmével zárultak. Hamarosan újabb fegyveres konfliktus tört ki: 1756-ban – a növekvő francia befolyás hatására – a bengál naváb, Szirádzsuddaula megtámadta az angol érdekeltségeket. A kezdeti sikerek, például Kalkutta elfoglalása után, vereségek következtek. 1757. június 23-án a palási csatában az angol társaság győzelmet aratott, és Szirádzsuddaula helyére bábját, Mír Dzsaffárt ültette. A következő évtizedben lázadások törtek ki, majd az 1764-es bakszári csata után egy évvel megkötötték az allahábádi békét. Ebben a Mogul Birodalom átruházta a bengáli és bihári adószedés és igazságszolgáltatás jogát a Brit Kelet-indiai Társaságra. 1769-70-ben éhínség pusztított Bengálban és Biharban. A gyenge termést a kevés eső, a lakosság egyharmadát, mintegy tízmillió embert elpusztító éhínséget viszont a társaság okozta. A szervezet ugyanis gyapotot és a Kínában szánt ópium alapanyagát, mákot termesztetett élelmiszer helyett. Tovább növelte a parasztok nyomorúságát, hogy a társaság adóbeszedői, az éhezéssel mit sem törődve, teljesen kifosztották az embereket. A lakosság harmadának halála miatt nagy mezőgazdasági területek néptelenedtek el, ami később óriási munkaerő-kiesést és veszteséget okozott a Brit Kelet-indiai társaságnak. A társaság ekkor alakult át végérvényesen kereskedő cégből regionális nagyhatalommá, agresszív gyarmatosítóvá. Néhány év alatt a 20 ezer helyben toborzott katona által támogatott 250 európai tisztviselő Bengál valódi ura lett. 1778-ban a társaság hadereje 67 ezer katonából, 1803-ban már 260 ezer emberből állt, és a teljes szubkontinenst ellenőrizte. A sereg kétszer akkora volt, mint az Egyesült Királyság hadereje, és tűzereje nagyobb volt, mint bármelyik ázsiai államé. A terjeszkedés mindössze 47 évet vett igénybe 1756-tól Delhi 1803-as elfoglalásáig. Nem véletlen, hogy a cég úgy tekintett magára, mint „a világmindenség legnagyobb kereskedő társaságára”. A brit sereg 1761. január 16-án megverte a franciákat Vandavazinál. ## Az összeomlás szélén Bengált kirabolták, termékeit Angliába vitték, piacait pedig brit áruk öntötték el. A legnagyobb vagyonra Robert Clive, a társaság helyi vezetője tett szert, aki Európa leggazdagabb, vagyonát nem öröklés útján szerző embere lett. A bengáli kincstár tartalmát egyszerűen elvették: berakodták száz bárkába, amelyek leúsztak a Gangeszen Kalkuttáig, a társaság főhadiszállásáig. A 18. század közepén a társaság neve a kérkedő gazdagság és a politikai korrupció szinonimája lett. Horace Walpole angol író így írt: „Mivé lett ma Anglia? India vagyonának emésztőgödrévé!” Ebben az időben kezdett a korona először komolyabban foglalkozni azzal, amit a társaság Ázsiában tett, London korábban ugyanis egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy miként működteti a szervezet a gyárait a világ másik oldalán. A szervezet a 18. század közepén évi 400 ezer fontot fizetett a koronának, hogy fenntartsa kereskedelmi monopóliumát. 1772-ben, alig hét évvel az allahábádi béke megkötése után, azonban a Bengál-buborék kipukkadt. A fosztogatás és az éhínség miatt az adóbevételek csökkentek, és a társaság hiánya 1,5 millió fontra nőtt. Ezen túl a szervezet egymillió font adóval tartozott a koronának. Amikor ezek a számok nyilvánosságra kerültek, harminc bank dőlt be Európában. A kereskedelem súlyosan visszaesett. A társaságnak komoly kormányzati segítségre lett szüksége. 1772. július 15-én az igazgatók 400 ezer font hitelt kértek a Bank of Englandtől, majd két hét múlva újabb 300 ezer fontra jelentették be igényüket. A bank csak 200 ezret tudott adni. Augusztusban az igazgatók már egymillió fontot kértek a kormánytól. 1773-ban Edmund Burke írta meg a hivatalos jelentést a szervezetről, amelyben jelezte, hogy a Kelet-indiai Társaság magával ránthatja a kormányzatot, és tönkreteheti az egész országot. A társaság mindazonáltal kormányzati segítséggel talpa állt, de meg kellett szüntetnie teljes átláthatatlanságát. Mivel az angol kormány szerette volna, ha a társaság mielőbb talpra áll és visszafizeti a kölcsönt, engedélyezte, hogy a szervezet közvetlenül Ázsiából szállítsa kínaitea-készleteit az amerikai brit gyarmatra. A teára kivetett adók miatt Amerikában zavargások törtek ki, és Bostonban a kikötő vizébe öntötték a kínai árut. A bostoni teadélután az amerikai függetlenségi mozgalom egyik jelentős eseménye lett. ## A Kelet-indiai Társaság hadserege 180px\|bélyegkép\|jobbra\|A 21. Bengáli bennszülött gyalogezred altisztje 1819-ben 180px\|bélyegkép\|jobbra\|Könnyűlovas a 6. Madrászi ezredből 1845-ben A Kelet-Indiai Társaságnak és a brit kormányzatnak folyamatosan ütőképes hadsereget kellett állomásoztatnia a szubkontinensen. Ez a haderő elsősorban brit tisztek parancsnokolta indiai zsoldosokból állt, akik gyalogos (szipoj), könnyűlovas (sowar), vagy tüzérezredekben és utászalakulatokban szolgáltak, őket egészítették ki a társaság brit legénységű saját ezredei, valamint a londoni kormány által a 18. század közepétől Indiában állomásoztatott, a legnagyobb harcértéket képviselő brit csapatok. 1757 és 1858 között a Kelet-Indiai Társaság közvetlen uralma alatt álló indiai területek közigazgatását három elnökségre – bombay-i, madrászi és bengáli – osztották, amelyek tulajdonképpen igen nagy kiterjedésű tartományok voltak. A társaság bennszülött zsoldosait és brit csapatait ennek megfelelően három jelentős méretű reguláris elnökségi hadseregbe szervezték. A csapatok élén 1748-tól az indiai brit főparancsnok állt. A brit indiai hadsereg atyjának és igazi megteremtőjének az első indiai főparancsnokot, Stringer Lawrence (1697-1775) vezérőrnagyot tekintik. Az első szipoj zászlóaljakat, amelyeket a brit vöröskabátosok mintájára öltöztettek, fegyvereztek fel és képeztek ki, 1757-ben, a Bengáli Elnökségben állította fel Robert Clive vezérőrnagy, a harmadik indiai főparancsnok. Ezt a példát a Madrászi Hadsereg 1759-től, a Bombay-i Hadsereg pedig 1767-től követte. Reguláris könnyűlovasezredeket a britek 1784-től szerveztek. Ezeket csekély számú brit tiszt vezette, kisebb harcértékű, gyengébben képzett irreguláris gyalogságot és lovasságot is alkalmaztak a feudális indiai silladar hadkiegészítési rendszer alapján az 1840-es évektől. Végül bennszülött tüzér és utászalakulatok is létrejöttek a társaság szolgálatában, azonban a szipojlázadás miatt 1857 után a bennszülött tüzéralakulatokat megszüntették. Ezek a katonai alakulatok Indián kívül is szolgáltak. Szipoj katonák harcoltak még Kínában is, az ópiumháborúkban. 1824-től a szipoj gyalogezredek zászlóaljainak számát kettőről egyre csökkentették, az ilyen egy zászlóaljas szipoj gyalogezredeket 22 brit tiszt irányította. Az 1813-as orosz-perzsa megállapodással kezdetét vette a Közép-Ázsia feletti uralom és befolyás megszerzéséért folytatott brit-orosz hatalmi vetélkedés, a nagy játszma. Indiát a londoni kormány a cári birodalom közép-ázsiai expanziója által katonailag is közvetlenül fenyegetve látta. Mivel a brit csapaterősítéseknek csaknem fél évbe telt volna az út Európából Indiába, egy esetleges Afganisztánon, vagy Perzsián keresztüli orosz invázió kivédésére való felkészülés szintén szükségessé tette a nagy haderő fenntartását Indiában. 1824-ben a három elnökségi hadseregben 170 gyalogos- és könnyűlovasezredben és 16 fehér brit ezredben összesen 200 000 katona szolgált. Míg 1857-ben a brit kormány által Indiában állomásoztatott és a Kelet-Indiai Társaság rendelkezésére bocsátott fehér csapatok száma a krími háború következtében rekordalacsony volt, a társaság európai zsoldosaival együtt mindössze 4000 katona, addig a brit tisztek által vezetett bennszülött szipojok, sowarok 300 000 főt tettek ki. ## A korona átveszi a Kelet-indiai Társaságot thumb\|Verescsagin 1881-ben készült festménye a szipojlázadás megtorlásáról 1773-ban megszületett a társaság működését szabályozó törvény, a Regulating Act. A jogszabály lehetővé tette a szervezet politikai tevékenységének ellenőrzését a brit kormány számára, valamint a korona részesedését a hatalmas bevételből. A törvények értelmében Bengál főkormányzójának kinevezéséhez kormányzati jóváhagyás kellett. A William Pitt kormányfő nevéhez fűződő 1784-es India-törvény tovább szabályozta a brit kormányzat indiai befolyását. 1788\. február 13-án az indiaiak kifosztásáért, ellenfelei meggyilkoltatásáért és korrupcióért vád alá helyezték Warren Hastingst, az első főkormányzót Londonban. Az eljárásban Edmund Burke arra is felhívta a figyelmet, hogy az Indiából hazatérő „bűnözők” nemcsak lefizették a parlamentet a társaság érdekében, de képviselői posztokat is vásároltak. Hastingset végül nem ítélték el. 1786 és 1793 között Cornwallis grófja volt India főkormányzója. Feladata az volt, hogy megszilárdítsa a társaság hatalmát a már meghódított területeken, számolja fel az ellenállást, és állítson fel olyan közigazgatást és bürokráciát, amely stabilizálja a kormányzatot. Az általa kiépített adminisztratív rendszer lett az alapja a későbbi indiai brit birodalomnak (British Raj). Megváltoztatta az adóbeszedési rendszert, hogy az megfelelő hasznot hozzon, de ne tegye tönkre a parasztokat. Megemelte az indiai alkalmazottak fizetését, és több hadjáratot folytatott a brit uralom ellen folyamatosan küzdő Tipu szultán ellen. A 18. század végére a szervezet egyre kevésbé foglalkozott közigazgatással, kezdett visszatérni eredeti szerepéhez, a kereskedelemhez. 1812-ben pamfletháborút indítottak a konkurens kereskedők, ami végül a társaság indiai kereskedelmi monopóliumának 1813-as megszűnéséhez vezetett. A szervezet 1834-től a brit kormány fizetett ügynökségeként működött Indiában, és központi feladata újra a közigazgatás működtetése lett. 1853. április 16-án átadták India első vasútvonalát, amelyet a társaság épített. Az indiai felkelések idején, 1857. május 10-én a társaság óriási létszámú, indiai zsoldosokból, szipojokból álló hadseregének egy része fellázadt munkaadójuk ellen, amit kilenc hónapos háború követett a Gangesz mentén. A brit csapatok és a lojális indiai zsoldosezredek megostromolták Delhit és Lakhnaut, nyilvános kivégzéseket rendeztek elrettentésül. Az atrocitásokról szóló beszámolók sokkolták a brit közvéleményt, és sokan arra az álláspontra jutottak, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság nem alkalmas India kormányzására. 1859-ben, az Allahabad-erődben Lord Canning kormányzó bejelentette a Kelet-indiai Társaság vagyonának államosítását. Ezzel közvetlenül Viktória brit királynő lett India ura, a brit korona addigi csak közvetett Kelet-indiai Társaság feletti fennhatósága helyett, és a társaság embereit állami alkalmazottak váltották fel. A szervezet 1873-ban megszűnt. ## A kínai kapcsolat A Kelet-indiai Társaság a bantami piacokon találkozott először a kínai kereskedőkkel. A szervezet szeretett volna közvetlenül Kínával kereskedni, de erre 1699-ig nem nyílt lehetősége. Ekkor engedélyt kapott arra, hogy Kantonnal cseréljen árut. A társaság Kínából teát, selymet és porcelánt szállított, amiért a kínaiak ezüstöt kértek. A következő száz évben a tea nagyon népszerű fogyasztási cikk lett Angliában. Míg 1664-ben csak száz font teát vittek be az országba, addig 1750-re az import ötmillió fontra nőtt. Emiatt Angliában attól tartottak, hogy túl sok nemesfém áramlik majd ki a teáért, ezért a társaság az ezüstöt Indiából csempészett ópiummal váltotta ki. Az ópium, amely csillapította a fájdalmat, segített aludni és csökkentette a stresszt, széles körben keresett drog volt Kínában. A társaság szállítmányainak eredményeként Kína több millió ópiumfüggő országává vált, az ópiumszívás a lakosság 90 százalékát érintette. 1729-ben Kína betiltotta az ópiumimportot. 1834 után, amikor megszűnt a társaság kínai monopóliuma, európai kereskedők a korábbinál is több ópiumot csempésztek be az országba. Kína erővel lépett fel, de ekkor a britek, a szabad kereskedelemre hivatkozva, vállalták a fegyveres konfliktust. A háború az ázsiai birodalom vereségével, ezáltal a brit kereskedelmi jogok növekedésével zárult. A második ópiumháború (1850–1860) az európai államok kereskedelmi lehetőségeit növelték Kínában. Az összecsapás Kína megalázó vereségével, valamint a Hongkongot a briteknek juttató szerződéssel ért véget. ## Indián kívül A kezdeti délkelet-ázsiai kudarcok ellenére a társaság nem adta fel az Indián és Kínán kívüli terjeszkedés tervét. 1620-ban megkísérelték megszerezni a mai Fokváros mellett lévő Tábla-hegyet. A szervezet később megszerezte és kormányozta Szent Ilona szigetét, ahol Bonaparte Napóleont őrizték. A társaság kiterjesztette tevékenységét a Perzsa-öbölre, és az 1620-as évektől aktívan részt vett a rabszolga-kereskedelemben. A rabszolgák többségét Mozambikból és Madagaszkárról, kisebb hányadukat Indonéziából és Nyugat-Afrikából rabolták el. A 19. században számos kolóniát alapítottak: Szingapúrban, Hongkongban, Malajziában és Burmában. Ezek a terjeszkedések gazdasági és katonai szempontból egyaránt fontosak voltak a Brit Birodalom számára. Burmában több háború is kitört a gyarmatosítók ellen, de azok a társaság győzelmével végződtek. 1824-ben, az angol–holland szerződés értelmében a britek nagy területeket szereztek meg a Holland Kelet-Indiákon, ahol megtelepedett a társaság is. A három legfontosabb hely Pinang, Melaka és Dinding lett. Ezek stratégiai fontosságú települések voltak, de nem hajtottak valódi gazdasági hasznot, mert kevés volt a munkaerő a helyszínen, ezért a szervezet kínai és indiai munkásokat telepített be. Észak-Borneo kivételével a hollandoké maradt a maláj szigetvilág. ## A társaság zászlói, címerei

Johann Sebastian Bach

Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 31. (az akkor még ott használt Julián naptár szerint március 21.) – Lipcse, 1750. július 28.) barokk kori német zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet kiemelkedő egyénisége, a protestáns egyházi zene jeles képviselője. A 17. század elejéig visszavezethető Bach dinasztia legjelentősebb alakja volt. Eisenachban született, itt tanult meg zenélni; kezdetben apjától, majd árvaságra jutva bátyjától, Johann Christophtól. 1700-ban, a lüneburgi tanulmányai alatt ismerkedett meg behatóan az orgonával, amelynek csakhamar virtuóz ismerője lett. Előbb a weimari zenekarban játszott, majd az arnstadti templom orgonistája lett. 1707-ben Mühlhausenben vállalt orgonistaállást, itt vette el feleségül másod-unokatestvérét, Maria Barbara Bachot. A következő évben ismét a weimari udvarba került, ezúttal orgonista és kamaramuzsikusi minőségben. 1717-ben elhagyta Weimart, és a kötheni herceg szolgálatába állt. Itt írta kamara- és versenyműveinek jelentős részét. Felesége halála után rövidesen ismét megnősült: Anna Magdalena Wilkent vette el. 1723-ban, a zenerajongó kötheni herceg halála után Bach megpályázta és elnyerte a lipcsei Tamás-templom kántori állását. Életének utolsó negyed századában az iskolai és templomi tevékenysége mellett rengeteget komponált, és elvállalta a Collegium musicum igazgatását is. Mindennapjait azonban az anyagi gondok és az iskola vezetésével való gyakori konfliktusok egyaránt megnehezítették. Rohamosan gyengülő látása miatt halála előtt szemműtétet végeztek el rajta, amely nem sikerült, és megvakult. Hatása a zenekultúrára felmérhetetlen. Művei mély intellektuális tartalmuk és tanító jellegük miatt zeneszerzők nemzedékeire hatottak. Bach művészetében a barokk hangszeres polifónia fejlődésének csúcspontjára érkezett. E stílus legfontosabb műfaja, a fúga általa nyerte el a legtökéletesebb és legkoncentráltabb kifejezőerejét. Munkássága jó részét a vallásos tárgyú kompozíciók alkotják, amelyek alapja a protestáns korál. Művészete a barokk kor zenei törekvéseinek hatalmas összefoglalása, ugyanakkor a XX–XXI. századi kultúrára is elemi hatással van. A Voyager Golden Recordon a legtöbb, 3 műve szerepel; több ezer felhasználással a hangosfilm és a filmművészet egyik leggyakrabban felhasznált szerzője a jelenkorig. ## Életútja ### Gyermekévei Johann Sebastian Bach 1685. március 31-én született Eisenachban, Johann Ambrosius Bach városi zenész és Elisabeth Bach (szül. Lämmerhirt) nyolcadik gyermekeként. A helyi Szent György-templomban keresztelték meg. Bach gyermekéveiről keveset tudni. A zenével először négyévesen került kapcsolatba apjának és másod-unokatestvérének (nagyapja testvére fiának, Johann Ambrosianus unokatestvérének), Johann Christoph Bachnak köszönhetően, aki megismertette a gyermeket a templom orgonájával. Valószínűleg ekkor gyökerezett meg benne az orgonajáték szeretete. A gyermeket hét-nyolc éves korában az 1692–1693. tanévre beíratták az eisenachi „latin iskolába”. Itt tanult meg olvasni, írni, itt ismerte meg a kátét, a zsoltárokat, valamint a Bibliát úgy német, mint latin nyelven. A régi német hagyomány szerint kiemelkedő szerepet kapott a zene, amelynek vezetése Andreas Christian Dedekind kántor kezében összpontosult. A diákok kórusa vasár- és ünnepnapokon a főtemplomban énekelt, ezenkívül különlegesebb alkalmakkor (például esküvőkön) is fellépett, sőt a környékbeli falvakat is bejárta. A korabeli feljegyzések szerint a gyermek Bachnak átható erejű, csengő szopránhangja volt, és szinte bizonyos, hogy buzgón részt vett az akkoriban divatos utcai éneklésekben. A fiú korán, mindössze kilencévesen veszítette el édesanyját 1694. május 3-án. A sokgyermekes család háztartása nem maradhatott sokáig asszony nélkül, így az özvegy apa még abban az évben, novemberben újranősült: elvette az arnstadti polgármester leányát, Barbara Margaretha Bartholomäit (szül. Keul), egy unokatestvérének, Johann Günther Bachnak fiatal özvegyét. De három hónap múlva, 1695. február 24-én az édesapa, Ambrosius Bach is hirtelen meghalt. Apja után nem maradt számottevő vagyon, hiszen életében is csak nagy áldozatok árán tudta népes családját fenntartani. Mostohaanyja valószínűleg visszaköltözött rokonaihoz Arnstadtba Maria Saloméval, Bach nővérével együtt. Az akkor még élő három fiúgyermek közül Sebastian volt a legfiatalabb: három évvel idősebb bátyja, Johann Jacob (a későbbi oboista) még iskolás volt; a legidősebbik, tizennégy évvel idősebb bátyja, Johann Christoph azonban már öt éve szerény fizetésű orgonista volt a közeli Ohrdrufban. Az akkori idők szokása szerint az idősebb testvér magához vette elárvult öccseit. ### Tanulóévei Ohrdrufban Ohrdrufban tanulmányait a líceumban folytatta. Itt osztálytársa volt unokaöccse, Johann Ernst Bach, valamint Georg Erdmann, akivel életre szóló barátságot kötött. Az ohrdrufi líceum egyike volt azon iskoláknak, amelyeknek tantervét még Bach ottjárta előtt a híres pedagógus, Comenius reformja nyomán, modern szellemben megújították, és a tanítás alapelvének a szemléltető oktatást tették meg. Az iskolai munka eredményességét és a diákság szociális összetételének haladó voltát bizonyítja az a kortársi szólásmondás, hogy „Emst herceg parasztjai jobb nevelésűek, mint másutt a nemesek”. A gyermek Sebastian ebben az iskolában jól megalapozott, humanista szellemű általános műveltséget szerzett. Az Ohrdrufban eltöltött öt év alatt döntött úgy az ifjú Bach, hogy orgonistai pályát választja. Valószínűleg bátyja – Johann Pachelbel tanítványa – maga tanította tehetségesnek mutatkozó öccsét az orgonajátékra. Bátyjától tanult zeneszerzést is. Innen ered az a történet, miszerint Bach éjjelente titokban másolt számára tiltott kottákat (amelyeket valószínűleg bátyja úgy vásárolt), és ennek köszönhető, hogy öregkorában látása erősen megromlott. Nem tudni pontosan, miért hagyta el Ohrdrufot. Egyes feltételezések szerint bátyjának halála miatt távozott, ez azonban tévedés, hiszen Johann Christoph 1721-ig a kisvárosban élt. Pénzügyi problémák léte szintén valószínűtlen, hiszen bátyja jól keresett, ő pedig énekeivel meg tudta keresni a létfenntartáshoz szükséges összeget. A legvalószínűbb azonban, hogy barátját követte, Georg Erdmannt, aki 1700 januárjában Lüneburgba költözött. Bach ekkor tizenöt éves volt, és a kor szokása szerint ideje volt, hogy magáról gondoskodjék, a saját lábára álljon. Bátyja is, a későbbi oboista, Johann Jacob, aki néhány évvel azelőtt, atyjuk halála után vele együtt került az idősebb testvér házába, már négy évvel előbb, 1696-ban mint tanuló, állást vállalt apja utóda mellett Eisenachban. Az ifjú Bach az 1697–98. tanévtől kezdve Ohrdrufban működő fiatal kántortanítótól, Elias Herdától – aki diákkorában maga is hat éven keresztül ösztöndíjas énekes volt – értesült Lüneburgról. Bach tőle tudta meg, hogy a zenekedvelő lüneburgi gimnáziumban nagyra becsülik a kiváló muzikális adottságú, jó hangú türingiai diákénekeseket. Herdának tudomása volt néhány ösztöndíjas hely megüresedéséről, és ő ajánlotta a két tehetséges, vállalkozó szellemű fiút a lüneburgi gimnáziumba. Ez magyarázza, hogy érkezésük után a két fiút azonnal felvették a jól javadalmazott ösztöndíjas énekes diákok csapatába. ### Lüneburgi tanulmányok A családi hagyomány szerint gyalog tette meg az út java részét Lüneburgba. Odaérve Bach és barátja, Erdmann egyenesen a Mihály-gimnáziumnak vette útját, amely a templom mellett épült régi bencés kolostorban kapott otthont. Herda ajánlása hatékonynak bizonyul: a két fiút mindjárt érkezésük napján, 1700. április 3-án felvették az ösztöndíjas kórusba, mégpedig nem is a 26 tagból álló nagyobb kórusba (chorus symphoniacus), hanem mindjárt a fele létszámú elit együttesbe, az úgynevezett Mettenchorba, ahol fizetésük (havi 18 groschen) alig maradt el a prefektus vagy az adjunktus fizetése mögött. Az akkori árak mellett ez a szerény jövedelem épp elég volt egy-egy diák létfenntartására. A rendkívüli alkalmak muzsikája (utcai karének, esküvők, temetések stb.) zenéje ezenfelül számottevő külön jövedelmet biztosított a jó hangú diákoknak. Az ösztöndíjas gimnazistáknak a zeneóráikon és a zenei szolgálaton kívül az iskola általános-tagozatát is látogatniuk kellett. Mivel az iskolai kimutatások nem maradtak fenn, nem ismertek az ifjú Bach eredményei, sőt azt sem tudni, melyik osztályt látogatta, tehetségének tükrében azonban valószínű, hogy mindjárt a felsőbb osztályok valamelyikébe került. A gimnáziumi kórus teljesítményére serkentő hatással volt a másik rokon intézettel, a János-gimnáziummal (Johanneum) folytatott rivalizálás. Bach zenei fejlődése szempontjából nagy jelentőségű az a kérdés, hogy mi volt az együttes zenei műsora. Nem ismertek ugyan a templomi előadások műsorrendjei, de fennmaradt mind a két vetélkedő intézet zeneműtárának a katalógusa. A Mihály-gimnázium kottatárának jegyzéke azt bizonyítja, hogy ez korának egyik leggazdagabb zenei gyűjteménye lehetett. A 16. és 17. század német mestereinek nyomtatott zeneművei szinte teljes sorozatban szerepeltek benne. Az ifjú Bach bizonyára itt vetette meg páratlan zeneirodalmi tájékozottságának alapjait. Míg Eisenachban és Ohrdrufban elsősorban a 16. századi ún. „motettikus stílust” ismerte meg, addig Lüneburgban lehetősége nyílt tanulmányozni Claudio Monteverdi, Heinrich Schütz és Andreas Hammerschmidt munkásságát is. A könyvtár anyagának egyetlen hiányossága az volt, hogy kevés olasz és francia zeneművet tartalmazott. A város híresebb muzsikusai közül Bach nyilván elsősorban a főtemplomok orgonistáival kereste a kapcsolatot. A Nikolaikirche híres orgonájánál 1682 óta a Schütz egyik tanítványa, Johann Löwe működött, aki mint komponista az akkori modern stílus híve volt. Ennél is fontosabb volt Bachnak a Johanneskirche orgonistájával, Georg Böhmmel való megismerkedése. Az ifjú Bach bizonyosan valamiféle tanítványi vagy baráti viszonyba került vele, hiszen első orgonaművei világosan mutatják Böhm művészetének hatását. Alighanem Böhm biztatta fel a fiatal Bachot arra, hogy 1701 nyarán, a nyári szünidőben, Hamburgba utazzék az idős Johann Adam Reincken meghallgatására, akinek virtuozitása aztán nagy hatással lett művészetére. Kérdéses azonban, hogy Reincken orgonajátékán kívül voltak-e az ifjú Bachnak számottevő zenei élményei Hamburgban. Valószínűleg megismerkedett a hamburgi operával is, ahol olasz nyelvű műveket is lehetett hallani. Ugyancsak nagy hatással volt rá a kétnapi járásra fekvő Celle hercegi zenekara is, amelynek tagjai kivétel nélkül franciák voltak, így Bachnak lehetősége nyílt megismerni a francia énekes és kamarazenét (Jean-Baptiste Lully, François Couperin, Louis Marchand stb.). A korabeli szokások szerint úgy lett volna rendjén, ha Bach 1702-ben, tanulmányai befejezése után beiratkozik egyetemre, majd végül kántorként elhelyezkedik valamelyik város templomában. Bach azonban nem ezt az utat választotta, hanem még tanulmányai befejezése előtt váratlanul elhagyta Lüneburgot: 1703 áprilisában állást vállalt a weimari herceg öccsének udvari zenekarában mint hegedűs, öt hónapra rá pedig, 1703 augusztusában orgonistának szegődött Arnstadtba. E döntésének okai pontosan nem ismertek. ### Hegedűsként a weimari herceg udvarában Bach még Lüneburgban, 1702 nyarán elhatározta, hogy szülőföldjén, Türingiában orgonista-állást keres. 1702 júniusában meghalt a szászországi mühlhauseni Jakobikirche orgonistája, és Bach is pályázott a megüresedett állásra. Sikerült próbajátéka, de végül nem kapta meg az állást. Ugyancsak 1702 folyamán rokanaitól hírt kapott arról, hogy szülőföldje egyik városában, Arnstadtban hatalmas, új orgona építésébe fogtak bele. A hangszer építésére J. F. Wender jó nevű mühlhauseni orgonaépítő kapott megbízást 1701-ben, de mivel nem sikerült időre elkészülnie a hangszerrel, Bachnak is átmenetileg (1703 április–július) más állást kellett keresnie. Ilyen átmeneti állás kínálkozott most a weimari nagyherceg öccsének zenekarában, ahol Bach (legkésőbb 1703 áprilisában) Hofmusikus címmel udvari hegedűs lett. Bach mellett az együttesnek tagja volt még a kalandos életű Johann Paul Westhoff, egy, II. Gusztáv Adolf svéd király seregében szolgált svéd tiszt muzsikus fia, aki ifjúkorában mint hegedűs végigutazta Itáliát, Franciaországot, Angliát és Németalföldet. Westhoff néhány esztendeje, 1698 óta kamarai titkár és hegedűművész volt Weimarban. Mint komponista arról volt nevezetes, hogy a polifón hegedűjáték és a hegedű-szólószonáta irodalmának művelője, s ezen a téren Bach későbbi híres hegedűszonátáinak közvetlen mintaképe volt. A nagyherceg zenekarában nemcsak német, hanem olasz kamarazenei műveket is bemutattak. Bachnak alighanem itt volt először alkalma az olasz concerto-irodalom egykorú nagymestereit (Arcangelo Corelli, Antonio Vivaldi műveit) megismerni. ### Orgonista Arnstadtban 1703\. március 17-én került kapcsolatba egy orgonavizsgálat kapcsán az arnstadti polgármesterrel, aki az év augusztusában átcsábította Arnstadtba, és kinevezte orgonistának. 1703. augusztus 9-én tartották a próbameghallgatást az arnstadti Újtemplomban. Fel is vették, fizetése 50 gulden volt, ezenkívül 30 guldennyi élelmiszert (például bort vagy búzát) kapott. Ezért neki csak orgonálnia kellett, a figurális zenével nem kellett törődnie. Idejének nagy részét a líceum kórusának igazgatása töltötte ki – sok esetben a tanítványok idősebbek voltak, mint a mester. A tanítás nem volt zökkenőmentes. Egy alkalommal Bach összetűzésbe került egy Geyersbach nevű fagottossal, aki bottal megverte, mert zöldfülű fagottosnak nevezte őt (talán ez az oka, hogy Bach – kortársaival, például Vivaldival ellentétben – egy fagottversenyt sem írt). Bach arnstadti évei alatt mutatkoztak meg zeneszerzői tevékenységének első híres alkotásai, ebben az időben vált érett mesterré, művésszé. Bachnak minden oka megvolt arra, hogy a városban magát jól érezze és kedvére muzsikálhasson. A szolgálati szerződésben kikötött templomi munka hetenként mindössze háromszor vette igénybe idejét egy-két órai orgonajátékra, úgyhogy bőségesen maradt ideje zenét komponálni. Ebben az időben írta két érdekes csembalóművét, az egyiket bátyjának, Johann Jakobnak ajánlotta, amikor az XII. Károly svéd király gárdájába szerződött oboistának. Ez a mű Johann Kuhnau lipcsei kántor 1700-ban megjelent bibliai szonátáinak mintájára bájosan naiv programzenei részletekkel festi le a búcsúzás lefolyását és fájdalmát. A másik híres műve, a Capriccio az ohrdrufi Johann Cristoph Bach tiszteletére, a legidősebb bátyja tiszteletére íródott, akinek házában gyermekéveit töltötte. Bizonyos, hogy Bach Arnstadtban új orgonáján lázas buzgalommal gyakorolta magát a pedáljátékban, s ezekben az alkalmi darabokban családjának is meg akarta mutatni újonnan szerzett virtuóz ügyességét. Bach e korszakának művei csak töredékben ismertek. Az első fennmaradt nagyszabású műve a Denn du wirst meine Seele nicht in der Hölle lassen (Mert lelkemet nem fogod a kárhozatban hagyni) című kantáta. Ezt a művet mindvégig nagyra becsülte, majd harminc év múlva átdolgozta. ### Lübecki utazás Bach életének eddig jelentősebb pillanata az 1705-ös lübecki utazása volt, hogy meghallgassa az ottani Marienkirche híres orgonistáját, Dietrich Buxtehudét. Október végén indult el, és erre a célra négyheti szabadságot kért egyházi felettesétől. Tekintélyét és a hatóság jóindulatát bizonyítja, hogy a kért szabadságot megkapta, bár épp a tanév és az egyházzenei évad kellős közepén voltak. Buxtehude 1668 áprilisa óta volt a lübecki székesegyház orgonistája, és az ő szervezése alatt rendezték meg évente, az advent idején a magas színvonalú Abendmusiken (Esti zene) hangversenyeket. Ez a lübecki látogatás volt az utolsó láncszem a fiatal Bach művészi fejlődésében, hiszen ahol eddig járt, ott már megismerte mindazt, amit a közép- és észak-németországi templomi zene orgonaművek, motetták és kantáták formájában jelentőset produkált. Bach nem egyszerűen Buxtehudét, a nagy művészt kereste Lübeckben, hanem a templomi keretben való muzsikálásnak újfajta, reprezentatív formáit és lehetőségeit. ### Távozása Arnstadtból Az eredetileg négyhetes utazás három hónapra nyúlott, és bár gondoskodott helyettesítőről, 1706. február 21-i keltezésű levélben „munka elmulasztása” miatt szigorú figyelmeztetésben részesült. A fegyelmi tárgyalás megrendezésének tulajdonképpeni oka az volt, hogy az arnstadti egyházközség és Bach között számos nézeteltérés merült fel a templomi orgonálást illetően, ugyanis a konzisztórium beleszólt abba, milyen harmóniákkal lássa el a koráléneklés kíséretét, de az intermezzók hosszát is megpróbálta megszabni. A fiatal Bach ebben az időben nem volt hajlandó a maga művészetét a szertartás és a közös ének ügyének alárendelni, és merész harmóniákkal és rögtönzött közjátékokkal zavarta meg a hívek énekét. Nyolc hónap múlva, 1706. november 11-én újabb tárgyalást tartottak, amelyben visszatértek a diákokkal való muzsikálás kérdésére, ugyanis elégedetlenek voltak, hogy Bach nem foglalkozott rendszeresen velük. Bármennyire kesztyűs kézzel bánt a hatóság a fiatal orgonistával, a helyzet mégis feszült volt. 1706-1707 táján több városból is kapott állásajánlatokat. Bach egy ideig fontolgatta a dolgot, de amikor az ugyancsak Türingiában fekvő Mühlhausen városában egy próbajáték után felajánlották neki az ottani Szent Balázs-templom orgonista-állását, habozás nélkül otthagyta az arnstadti szolgálatot, és 1707 szeptember elején elköltözött. Bach zenéjébe ekkor kerültek tőle eddig szokatlan, de később stílusát teljesen meghatározó hangközök és modulációk (például a BWV 729-es In dulci jubilo korálelőjáték vagy a Herr Jesu Christ, dich zu uns wend, BWV 726). ### Első házassága Első feleségét, Maria Barbara Bachot, az 1694-ben elhunyt Johann Michael Bach gehreni orgonista leányát Arnstadtban ismerte meg, aki anyja halála után ide költözött Gehrenből, és nagynénje nevelte. Bach 22 éves korában nősült meg; felesége fél évvel volt idősebb nála. A kiterjedt Bach családban Johann Sebastian volt az első és az egyetlen, aki a hasonnevű családból, a rokonságból választott magának feleséget. Bachnak ebből a házasságából az évek során hét gyermeke: öt fiú és két leány született (félkövér betűkkel jelölve azok, akik megérték a felnőttkort): - Catharina Dorothea (Weimar, 1708. december 29.–Lipcse, 1774. január 14.) - Wilhelm Friedemann („Friedemann”) (Weimar, 1710. november 22.–Berlin, 1784. július 1.) - Maria Sophia (1713. február 22.–1713. március 15.) - Johann Christoph (1713. február 22.–születéskor meghalt) - Carl Philipp Emanuel („Carl”) (Weimar, 1714. március 8.–Hamburg, 1788. december 14.) - Johann Gottfried Bernhard (Weimar, 1715. május 11.–Jéna, 1739. május 27.) - Leopold Augustus (Köthen, 1718. november 15.–1719. szeptember 25.) ### Orgonista Mühlhausenben A mühlhauseni Szent Balázs-templom orgonistája régi szokás szerint a város zeneéletének tulajdonképpeni vezetője volt, Bach tehát ezzel az állással tekintélyes pozícióba jutott. A jó fizetés bőven biztosította megélhetését, ezért családot alapított. Október 17-én a közeli Dornheim nevű falucskában megtartották az esküvőt. A szolgálati szerződés szerint Bach hivatali kötelessége Mühlhausenben a vasár- és ünnepnapokon esedékes orgonálásra szorítkozott. Arnstadti működésével ellentétben azonban itt magasabb célt tűzött maga elé, átvette a kántori feladatkört is, és hatalmas énekkari kompozíciókat írt. Tette mindezt valószínűleg Buxtehude hatására, akinek grandiózus kantátáinak barokk pompáját megpróbálta átültetni a szerényebb körülmények közé. Nagyszabású vokális művek előadására legjobb alkalomnak kínálkozott a városi tanács beiktatásával kapcsolatos ünnepségre komponált kantáta hagyományos szokása. Ilyen ünnepi alkalomra írta a Gott ist mein König (Isten az én Uram) kantátát, amelynek sikerét bizonyítja, hogy a tanács azonnal nyomtatásba is adta a művet. Amikor a templom orgonája javításra szorult, Bach feljegyezte a hibákat, és a munkálatok kivitelezésére Wender orgonaépítőt javasolta. Tekintélyét bizonyítja, hogy a tanács teljesen rábízta a hatalmas munka irányítását és ellenőrzését. Megbecsülése és sikerei ellenére alig egy év múlva, 1708. június 25-én elbocsátását kérte. S noha kérelmében nem tisztázta ennek okait, de a későbbi kutatások fényt derítettek ezekre. Mühlhausen Bach ottlétekor már évek óta egyik fellegvára volt a pietizmus irányzatának, ami egy jellegzetesen polgári szellemű barokk kori vallásos mozgalom volt, amelyben (a Biblia szövegéhez, a hagyományos hitelvekhez és a szertartás ősi formáihoz mereven ragaszkodó ún. ortodox irányzattal szemben) nagyobb súlyt kapott az egyéni vallásos élmény és a bensőséges vallásos érzés szerepe. A kétségtelenül mélyen vallásos érzésű Bachnak ezek szerint nem lett volna oka arra, hogy a pietizmussal szembekerüljön. Nagyobb baj volt az, hogy a pietizmus mozgalma a közösségi élet, a hagyományos szertartások értékének lebecsülésével és háttérbe szorításával úgyszólván lehetetlenné tette a templomi zenét, úgyhogy 1700 körül a pietizmus voltaképpen egyházizene-ellenes mozgalomként lépett fel. A szigorú pietista felfogás szerint a művészetnek csak akkor van a templomban létjogosultsága, ha szolgai módon teljesen alárendeli magát az ájtatosság céljának: ezért csak kis terjedelmű, igénytelen vallásos dalokat tűr meg az istentiszteletben, és elítéli a templomi zene igényesebb, komplikáltabb művészi formáit. Ez aztán már elevenébe vágott Bachnak, akinek szinte egész addigi működése a magasabb művészi igényű templomi zene talaján állt. 1708-ban megint ellátogatott Weimarba, hogy kipróbálja az új, forradalmi újításokat tartalmazó orgonát. Itt ajánlatot kapott a hercegtől, amit nyomban el is fogadott. Mühlhausenben helyét Johann Friedrich Bach vette át. ### Szász-Weimar, másodszor A kilencéves weimari korszak Bach életének és művészpályájának döntő jelentőségű periódusa volt, alkotó munkájának legtermékenyebb szakasza és a gazdag termésű kantáta-kompozícióban is döntő fontosságú időszaka volt. 1708-ban Bach magasabb rangban és jobb fizetéssel foglalta el állását, mint öt évvel ezelőtt: udvari orgonista és kamaramuzsikus minőségben alkalmazták. A herceg lakhelyéül szolgáló hatalmas régi kastély, az úgynevezett Wilhelmsburg épületében és kápolnájában látta el feladatait. Munkássága alapját a hercegi együttes repertoárjának összeállítása képezte. Mint komponistát elsősorban orgonaművészi és kantátaszerzői minőségben vették igénybe; az itt keletkezett jelentősebb kompozíciók legnagyobb része orgonamű és templomi kantáta. Itt ismerte meg behatóbban a kortárs olasz mesterek zenéjét; különösképpen Arcangelo Corelli, Giovanni Legrenzi és Antonio Vivaldi művei érdekelték, amelyekből több jellegzetes témát átvett, sőt teljes műveket is felhasznált. Bach Weimarban komponált orgonaművei két nagy csoportra oszthatók: szabad kompozíciókra (prelúdiumok, fantáziák, toccaták és fúgák) és kötött dallamú korálfeldolgozásokra. Az olasz barokk orgonazene és a korabeli olasz kamarazene hatása alatt formái szabályosabbak, témái dallamosabbak, polifon munkája pedig leszűrtebbé és tisztultabbá lett. A protestáns korálfeldolgozások területén is voltak már régebbi kísérletei és tapasztalatai, különösképpen Arnstadtból. Annak oka, hogy korábban nem alkotott hasonló népszerűségű műveket, abban keresendő, hogy fiatal muzsikusként sokkal szabadabban bánt a hagyományos dallamokkal, és gazdag gondolatvilágát nem volt képes alárendelni a liturgikus közös ének szolgálatának. Ez a helyzet most Weimarban alapvetően megváltozott: Bach orgonaművészete beért. Udvari orgonista minőségében most már műértő hallgatóság előtt játszott (nem úgy, mint Arnstadtban), és emiatt sokkal nagyobb szüksége volt az önfegyelemre. Itt próbálkozott először azzal, hogy orgonakoráljaiból az egyházi év menete szerint egy nagyobb ciklust állítson össze. Összegyűjtötte és letisztázta az úgynevezett Orgelbüchlein klasszikus hírű korálfeldolgozásait, amely weimari munkájának 1717-ben történt hirtelen megszakítása miatt befejezetlenül maradt. Egyre növekvő hírnevének köszönhetően gyakran hívták meg más városokba is orgonálni. Hírneve tanítványok egész sorát vonzotta a városba: Johann Martin Schubart, Johann Kaspar Vogler, Tobias Krebs, Johann Gottfried Ziegler és nem utolsósorban Bernhard Bach, legidősebb bátyjának fia. Bach weimari alkotó munkája nem merült ki az orgonamuzsikában, mert az udvari kápolna szertartása egyházi énekes zenét, kantátákat is igényelt. A kantáták kompozíciója és előadása ugyan nem az orgonista, hanem az udvari karmester dolga lett volna, de az idős és beteges karmester rendszerint Bachot kérte fel ezek megírására. 1714\. március 2-án kinevezték koncertmesternek. Bár a hierarchiában még mindig a Kapellmeister és helyettese alatt állt, fizetése jócskán meghaladta az előbb említettekét. Új rangjával új feladatok is jártak: minden hónapban legalább egy kantátát kellett írnia. Az első a Himmelskönig, sei willkommen (BWV 182) volt. Ezt még körülbelül 20 darab követte, amelyek később a lipcsei „Kantátaévfolyam” tagjai lettek. A komponálást problematikussá tette, hogy a német templomi zene éppen akkortájt stílusválságban szenvedett, ugyanis még javarészt szentírási szövegekre épült, a megzenésítés formája pedig a szöveghez idomuló arioso volt. Elnevezése sem kantáta volt, hanem geistliches Konzert. Bach korábbi kantátái is ezt a sémát követik, de Weimarban tudatosult benne, hogy a mű formájában változások mentek végbe. Ennek oka az opera divatjának általános elterjedése volt, aminek nyomán a templomi zene is egyre igényesebbé vált, és a hallgatóság a divatos olasz opera formáit kérte számon a zeneszerzőtől, drámai recitativókkal, gazdag koloratúrákkal. Ahhoz, hogy a német kantáta felölthesse ezeket a divatos olasz formákat, alapvetően meg kellett reformálni a templomi zene addigi szövegformáját. Az újfajta olaszos zenéhez új típusú verses szövegekre volt szükség. Az első német költő, aki felismerte ennek szükségességét, Erdmann Neumeister volt. Az ő divatos szövegeit Georg Philipp Telemann is előszeretettel zenésítette meg, de maga Bach is elővette kantátaszövegeit. 1714 után Bach elsősorban a kantátaírásra összpontosított. Librettistája Salomo Franck lett, Neumeister irányának követője. Bach kantátáinak jóval több mint a fele Franck szövegeire készült. A weimari időszakban Bachot sűrűn hívták orgonapróbára közeli és távolabbi városokba. Egyik leghíresebb szereplésére Halléban került sor, az ottani Liebfrauenkirchében 1713 decemberében. A városi tanács felajánlotta Bachnak az orgonistai állást, de a zeneszerző végül visszautasította, ezzel kiváltva a tanács haragját, amely azzal gyanúsította meg: csak azért hitegette őket, hogy ezzel Weimarban magasabb fizetést csikarjon ki magának az udvartól. Bach valóban épp ekkortájt kapta meg Weimarban a koncertmesteri kinevezést, amivel fizetése a Halléban felajánlottnál jóval magasabb volt. Bach válaszlevele eloszlatta a hallei tanács gyanakvó neheztelését: ennek jele, hogy amikor két év múlva teljesen elkészült a Liebfrauenkirche új orgonája, megint Bachot kérték fel az orgonapróbára. 1714 őszén Bach a kasseli udvarnál vendégszerepelt, és a feljegyzések szerint a kasseli herceg saját drágaköves gyűrűjét adta ajándékba a zeneszerzőnek elismerésként rendkívüli teljesítményéért. 1715–1716-ban Meiningenben is megfordult, ahol rokona, Johann Ludwig Bach volt az udvari karmester. A feljegyzések szerint Bach leghíresebb koncertutazása azonban a weimari szolgálat utolsó évére, 1717-re esik. A szász király felkérte, hogy álljon ki versenyezni az éppen Drezdában tartózkodó híres francia csembaló- és orgonaművésszel, Louis Marchand-nal. A francia virtuóz végül a verseny napján hirtelen elutazott, így Bachnak lehetősége adódott, hogy a nagyközönség előtt bemutassa képességeit. Weimarban a kapcsolata az uralkodó herceggel fokozatosan megromlott: ennek biztos jele volt, hogy amikor 1716-ban, amikor a karmester meghalt, állását nem Bach kapta meg (aki pedig már évek óta helyettesítette). Hasonló mellőzés érte Bachot 1717-ben, amikor a reformáció 200. évfordulója alkalmából nem őrá bízták az ünnepi kantáta megkomponálását. 1716 januárjában Bach a weimari zenekarral egy hercegi esküvő alkalmából Nienburg kastélyában vendégszerepelt, és ott találkozott Lipót anhalt–kötheni herceggel, aki fel is ajánlotta neki a karmesteri állást Köthenben. Bach sietve el akarta foglalni új állását és mielőbb szabadulni szeretett volna a weimari udvartól, de mivel nem kérte elbocsátását előző munkaadójától, a weimari herceg érvényesítette feudális jogát, és nem akarta Bachot elbocsátani. Amikor Bach továbbra is makacsul kitartott távozási szándéka mellett, büntetésül november elején négyheti szobafogsággal büntették. Bach a szobafogság idején sem maradt tétlen: a hagyomány szerint ezt a négy hetet használta fel az Orgelbüchlein tisztázati példányának lemásolására. ### Köthen és második házassága A hagyomány szerint családjával a városka egyik utcájában lakott, a hercegi kastély közelében. Újabb kutatások azonban valószínűvé tették, hogy magában a kastélyban lakott, hiszen fizetése alapján az udvartartás második legjobban kiemelt tagja volt, és az akkori szokás szerint az udvar magasabb rangú hivatalnokai nem a városban, hanem a kastélyban laktak. Kötheni évei alatt Bach szinte teljesen abbahagyta az orgonakompozíciót, és csak egészen kivételes alkalmakkor komponált vokális zenét, mert Köthenben nem volt állandó énekesegyüttes. A Bach vezetése alatt folyt muzsikálás egyik jellemző vonása az volt, hogy nem nyilvánosan történt, hanem zárt körökben, azaz kamarazenei keretek között. Ez lehetővé tette számára a zenei szerkesztés komplikáltabb, művészibb formáinak az alkalmazását. Bach fúgaművészete ekkor forrt ki. Lipót herceg tudatában volt annak, hogy Bach keze alatt zenészeinek az együttese milyen kiváló zenekarrá fejlődött, és nagy tiszteletben tartotta zeneszerzőjét. Kettejük szívélyes viszonyának jele, hogy Bach 1718 őszén született fiacskájának a herceg, annak testvérei, valamint két magas rangú udvari hivatalnok voltak a keresztszülei. Ugyancsak a megbecsülés jele volt, hogy amikor a herceg nyaranta Karlsbadba utazott üdülni, legalább két alkalommal (1718-ban és 1720-ban) magával vitte karmesterét, Bachot és vele a hat legkiválóbb muzsikusát is. Az egyik ilyen karlsbadi utazás alkalmából ismerkedett meg Bach Keresztély Lajos brandenburgi őrgróffal, aki aztán zenekari koncerteket rendelt nála. Ez a nyári találkozás lett a híres Brandenburgi versenyek sorozatának indító alkalma. 1720\. július 7-én súlyos csapás érte: váratlanul elhunyt felesége, Maria Barbara. Mivel a család nem maradhatott hosszú ideig asszony nélkül, másfél évvel a haláleset után, 1721. december 3-án Bach újra megnősült. Johann Kaspar Wilcken (weißenfelsi udvari trombitás) 21 éves hajadon lányát, Anna Magdalena Wilckent vette el. Házasságuk 29 esztendeje alatt 13 gyermekük született, hat fiú és hét leány, akik közül azonban a legtöbben már csecsemő- vagy még kisgyermekkorban meghaltak. - Christiana Sophia Henrietta (1723 tavasza – 1726. június 29.) - Gottfried Heinrich (Lipcse, 1724. február 27.–Naumburg, 1763. február 12.) - Christian Gottlieb (Lipcse, 1725. április 14.–1728. szeptember 2.) - Elisabeth Juliana Friedrica („Lieschen”) (Lipcse, 1726. április 5.–Lipcse, 1781. augusztus 24.) - Ernestus Andreas (Lipcse, 1727. október 30.–1727. november 1.) - Regina Johanna (Lipcse, 1728. október 10.–1733. április 25.) - Christiana Benedicta (Lipcse, 1730. január 1.–1730. január 4.) - Christiana Dorothea (Lipcse, 1731. március 18.–1732. augusztus 31.) - Johann Christoph Friedrich („Friedrich”) (Lipcse, 1732. június 23.–Bückeburg, 1795. január 26.) - Johann Augustus Abraham (Lipcse, 1733. november 5.–1733. november 6.) - Johann Christian („Christel”) (Lipcse, 1735. szeptember 7.–London, 1782. január 1.) - Johanna Carolina (Lipcse, 1737. október 30.–Lipcse, 1781. augusztus 18.) - Regina Susanna (Lipcse, 1742. február 22.–Lipcse, 1809. december 14.) Weimarhoz hasonlóan Bach Köthenből is számos utazást tett a környékbeli városokba, falvakba. Mindjárt Köthenbe költözése hónapjában, 1717 decemberében Lipcsébe hívták, az ottani egyetemi templom új orgonájának a kipróbálására. Bach elvállalta a megbízást, és tanúsítványának szövege szerint nagyon meg volt elégedve Johann Scheibe orgonaépítő kiváló munkájával. 1719 őszén Halléban járt, ahova pontosan Georg Friedrich Händel távozásának napján érkezett, így a két nagy kortárs zeneszerző találkozója nem valósult meg. Bach tíz évvel később, 1729-ben, újból megkísérelte a találkozást, de Händel ekkor is csak sietős átutaztában járt Németországban, és nem ért rá Bachot felkeresni. Úgy tűnik, Bachot jobban érdekelte Händel művészete, mint Händelt Baché: ez abból is kitűnik, hogy Bach hagyatékából rengeteg Händel-mű másolata előkerült, Händel vázlatfüzeteiben viszont Bach neve egyszer sem szerepelt. Ennek oka talán az volt, hogy Händelt elsősorban az opera műfaja érdekelte (Bach viszont soha nem írt operát), illetve ez idáig Bachnak alig jelentek meg nyomtatásban művei, így még nem örvendett országos, esetleg nemzetközi szintű ismertségnek. Egy évvel később, 1720 novemberében Bach ismét Hamburgban járt, ahol a Katharinenkirchében szerepelt, és meg akarta pályázni az orgonistai állást a Jakobkirchében. Próbálkozása sikertelen volt, ugyanis a hivatalos próbajáték idejét már nem tudta megvárni, mert vissza kellett térnie Köthenbe. 1722\. június 5-én Lipcsében meghalt Johann Kuhnau, a Tamás-templom kántora. Június 14-én már próbajátékot tartottak, Johann Friedrich Fasch (Kapellmeister az anhalt-zerbsti udvarban) Christian Rolle (zenei igazgató Magdeburgban) és a hamburgi Georg Philipp Telemann részvételével. Telemann nyert, de ő nem vállalta el, mert hamburgi állása nagyobb fizetéssel járt. Ezért új választást írtak ki, Georg Friedrich Kauffmann (Merseburg), Johann Christoph Graupner (Kapellmeister Darmstadtban; visszalépett), Balthasar Schott (a lipcsei Újtemplom orgonistája) és Bach részvételével. A próbajáték 1723. február 7-én volt, bemutatkozó darabja a Jesu nahm zu sich die Zwölfe (BWV 22) kantáta volt. A tanács végül Bach mellett döntött. ### Lipcsei kántorság Bach életéből huszonhét évet töltött Lipcsében a városi tanács szolgálatában mint a Tamás-iskola kántora, tanítója és a városi templomok zeneigazgatója. A Tamás-templom és a Tamás-iskola kántori állása is tekintélyes pozíciónak számított, amelyhez hasonlót csak a legnagyobb német polgárvárosokban: Hamburgban, Nürnbergben vagy Frankfurtban lehetett találni. Ennek megfelelően már a 16. század óta a legkiválóbb német muzsikusok sorából választották a kántori állás jelöltjeit. Bach ugyan fájó szívvel hagyta ott kötheni állását, hiszen karmesterből kántorrá kellett válni, de az állással járó anyagi előny rábírta a hivatal elvállalására. Az első években feltűnő lendülettel vetette magát a munkába, és nagyszerű művek egész sorát alkotta. Bach Weimarban és Köthenben kisszámú, arisztokrata közönség műértő körének muzsikált. Lipcsében most először nyílt alkalma zenéjével polgári tömegek elé lépni. Sem a városi tanács, sem az egyetem vezetősége nem állt világosan és egyértelműen Bach mellé, amikor művészi ideáljai, célkitűzései összeütközésbe kerültek a munkáját megnehezítő – sőt bizonyos időszakokban szinte lehetetlenné tevő – kicsinyes körülményekkel. A Lipcsében komponált nagy művek jó részét a helyi hatóságokkal folytatott elkeseredett küzdelem közepette kellett megalkotnia. Bach Lipcsében elsősorban városi zeneigazgatónak tekintette magát, és harcos hangvételű beadványaiban is mindig ezt a minőségét hangsúlyozta. Kántornak csak a templomi hatóság és a városi tanács jegyzőkönyvei és jelentései nevezték. Bach nyilván világosan látta a századában végbemenő történeti fejlődés irányát, amelynek során (a régi stílusú kóruszene hanyatlásával párhuzamosan) meredek vonalban hanyatlott a kántori funkció becsülete, míg ugyanakkor az opera és a zenekari muzsika hatalmas előretörésének következményeképpen a karmesteri és zeneigazgatói állások tekintélye rohamosan emelkedett. Ezért nevezte magát Lipcsében zeneigazgatónak, és ezért ragaszkodott szinte görcsösen ahhoz, hogy lipcsei időszakában is mindig legyen – valamelyik tekintélyes udvartartás részéről – karmesteri vagy más, azzal egyenértékű titulusa. Ez a törekvése teljes sikerrel járt. Lipót herceg haláláig, 1728-ig tovább viselte a kötheni udvari karmester címet. 1729-től 1736-ig a weißenfelsi udvar karmesteri címéinek birtokosa, 1736-tól haláláig pedig a drezdai udvartól kapott Hofkompositeur címet viselte. #### Iskolai tevékenysége Lipcsébe költözésekor a Tamás-iskola épületében kapott hivatali lakást. Hivatali munkája leginkább abban állt, hogy az iskola ösztöndíjas diákjait (az ún. alumnusokat) zenére tanította, és velük ellátta a városi templomok egyházi zenéjét. Az iskolai munkával kapcsolatban Bach elfoglaltsága nem volt túlságosan terhes. Hetenként hét énekórát kellett tartania, ezekből azonban a délutáni órák megtartását joga volt áthárítani a prefektusra. Az alsóbb fokú zeneoktatás, a zene elemeinek tanítása nem tartozott kötelességei közé; ezt általában az alsóbb fokú tanárok végezték. Munkája lényegében a vasárnap, illetve a nagy ünnepeken esedékes kantáták és motetták komponálásában és betanításában állt. Az alkalmi zenék, esküvők és temetések alkalmából Bach rendszeresen másra bízta a vezénylést. Terhet jelentett számára a latintanítás kötelezettsége, ugyanis az állás elfoglalásakor kötelezte magát heti öt latinóra megtartására. Ez a kikötés annál inkább sérthette Bachot, mert alighanem tudomása volt róla, hogy az első jelölt, Georg Philipp Telemann esetében a tanács hajlandó lett volna eltekinteni ettől a hagyományos feltételtől, míg neki (néhány hónappal később) már nem engedték el a latintanítást. Azt a könnyebbséget sikerült végül is kiharcolnia, hogy a latinórák megtartását átháríthatta egyik kollégájára. #### Templomi szolgálata Templomi szolgálata abban állt, hogy diákjaival és a felügyelete alá rendelt városi muzsikusokkal négy lipcsei templom (a Nikolaikirche, a Thomaskirche, a Neuekirche és a Peterskirche) egyházzenei szolgálatát kellett ellátnia. Ezek közül nem a Tamás-templom volt a legtekintélyesebb, hanem rangja szerint a Nikolaikirche. A diákok együttesének zenei igénybevétele precíz időbeosztást igényelt. A különböző templomokban való szereplésüket pontos rendszer, az ún. Kantoreiordnung szabályozta, amelynek beosztását Bach elődjétől vette át. Ennek alapján az ösztöndíjas énekes diákok, az úgynevezett alumnusok (számuk Bach idejében átlagosan 54) vasár- és ünnepnapokon a következőképpen oszlottak meg a négy templom között: az első kórus a 12 legjobb énekest foglalta magában, és vasárnaponként felváltva énekelt a Nikolaikirchében és a Tamás-templomban, rendszerint a kántor alatt. A második kórus ugyancsak 12 jobb képességű énekesből állt, és vasárnaponként az első kórust mindig felváltva énekelt. A harmadik kórus, az úgynevezett Motettensänger csoportja 12 közepes képességű énekesből állt, akik hetente motettákat (zenekari kíséret nélküli kórusműveket) énekeltek a Neuekirchében. A negyedik kórus a leggyengébb énekesek nyolctagú csoportjából állt, és korálokat énekelt a Peterskirchében. A még fennmaradó tíz énekes diákból öt-öt személy volt az ún. supernumerarii (szám feletti). Ők az első két kórushoz csatlakoztak, hogy a betegség vagy egyéb ok miatt hiányzó diákokat pótolják. Az 54 tagú teljes együttes csak egészen ritka, kivételes alkalmakkor állt Bach rendelkezésére. Ilyen alkalom volt például évente egyszer a nagypénteki vecsernye, amikor csak egyetlen templomban muzsikáltak. Ez tette lehetővé Bach számára, hogy a nagypénteki passiókban a normális kantátaegyüttesnél sokszorta nagyobb apparátust vegyen igénybe. #### Tevékenysége városi zeneigazgatóként Városi zeneigazgatói minőségében Bach egy személyben a városi zenészek felügyelője is volt, így joga volt igénybe venni a lipcsei tanács szolgálatában álló fúvósokat és vonósokat is. Nagyszabású művek, mint például a Máté-passió előadásához azonban Bachnak kisegítő játékosokat is kellett alkalmaznia. Ezeket elsősorban a Tamás-iskola zenész diákjai közül válogatta. Ahhoz azonban, hogy a diákok valamelyikéből használható zenész váljék, Bachnak személyesen kellett foglalkoznia az illető hangszer tanításával, minthogy az iskolának nem volt külön hangszeres tanára. Ezek mellett a lipcsei egyetem zenekedvelő diákjainak köréből is verbuvált zenészeket. Külön problémát jelent Bach műveiben a szoprán és alt szólamok előadásának a kérdése, ugyanis az akkori Lipcsében nem volt szabad női énekeseket alkalmazni. Itt is az egyetemi diákok voltak Bach segítségére, ugyanis a német diákság körében akkoriban még nagy hagyománya volt a falzettozó, fejhangon való éneklésnek. Szemben az olasz minták nyomán induló német feudális udvarokkal (például Drezda vagy München), ahol leginkább kasztrált férfiénekesekre bízták az ilyen szólamokat (úgy, mint a régi olasz operákban), a német protestáns polgárvárosokban erősen kifejlődött a falzett-éneklés technikája. #### Kapcsolata Picanderrel A kantátáinak megírásához természetesen szüksége volt jó librettókra is, mivel itt már nem volt mellette Salomo Franck. Kapcsolatba lépett Christian Friedrich Henricivel (közismertebb nevén Picander), akinek ismerte költői tehetségét. Noha Picander költészetét középszerűnek találta, tudta azt, hogy a sima technikájú, ügyes verselő Lipcsében nagyon népszerű. Picander nagy érdeme volt, hogy verselését teljesen alárendelte Bach zenei kívánalmainak, így például amikor Bachnak arra volt szüksége, hogy valamely kész zeneműve alá új szöveg kerüljön, Picander mindig rendelkezésére állt, ügyesen és gyorsan elkészítve a kívánt új szöveget. A lipcsei irodalmi élet vezéralakja, Gottsched professzor mindössze egyetlen alkalommal, az 1727-ben elhunyt Christiane Eberhardine királyné halálára előadott gyászóda kompozíciója során volt Bach szövegíró-munkatársa. A lipcsei időszak vége felé, 1735-től kezdve pedig a lipcsei költőnők egyikének, a Gottsched köréhez tartozó tehetséges Marianne von Zieglernek kantáta-költeményeit választotta Bach megzenésítésre. #### A Collegium Musicum 1729-ben Bach átvette az 1701-ben Georg Philipp Telemann által alapított Collegium musicum vezetését. Ez az együttes egy diákokból összeállított, de világi zenélésre szakosodott zenekar volt. Bach a zenekarral általában kortárs olasz és német zenét adott elő, de gyakran használta saját világi kantátáinak (például Parasztkantáta, Kávékantáta, Vadászkantáta stb., amelyek közül nem egynek igen humoros szövege van), illetve frissen szerzett csembalóversenyeinek bemutatására. #### Konfliktusa a városi tanáccsal Miután az ösztöndíjas diákok távoztak, a megüresedett helyekre a tanács választott újakat, figyelem nélkül hagyva Bach ajánlásait és észrevételeit. Ez azt eredményezte, hogy számos zeneileg tehetségtelen ösztöndíjas került az iskolapadba. Ez gyakran munkakedvét szegte, és direkt módon a templomi zenélés színvonalának gyors hanyatlását idézte elő. A tanács ezért Bachot tartotta felelősnek, és mivel nem állt módjukban a zeneszerző rendreutasítása, a kicsinyes bosszúállás eszközéhez folyamodtak, és elhatározták, hogy megrövidítik jövedelmében. Ez arra késztette Bachot, hogy egy vitriolos hangvételű beadványt tárjon a tanácstagok elé, amelyben leírta ama állapotokat, amelyek között dolgoznia kellett. A fő ok, amiért Bach az 1730-as években láthatóan mégis megbékélt a lipcsei helyzettel, talán az iskola vezetésében történt szerencsés változás volt. Mathias Gesnert 1730. szeptember 8-án nevezték ki az iskola rektorának. Gesner még a weimari évekből Bach jó barátja volt, és most Lipcsében sem tagadta ezt meg. Első lépésként sikerült tekintélyével keresztülvinnie, hogy Bachot teljesen mentesítsék a latin nyelv oktatása alól, majd kiharcolta azt is, hogy a Bach kárára hozott anyagi sérelmet megszüntessék. Gesner idejétől kezdve Bach a rektorral egyenlő mértékben részesedett a különböző alkalmi jövedelmekből. 1733-tól kezdve úgy tűnt, mintha megszűnt volna a feszültség Bach és a városi tanács között. Bach rezignáltan beletörődött a templomi zene kedvezőtlen helyzetébe, a tanács pedig ettől kezdve tartózkodott attól, hogy harcias kántorát bürokratikus intézkedésekkel felingerelje. #### Kamarazenei munkássága Bach lipcsei életében különösen fontos időszakot jelentett az egyetemi Collegium musicum vezetésével eltöltött évtized. Köthenből sok hangszeres művet: zenekari muzsikát, kamarazenét, valamint zongoradarabokat hozott magával. A Tamás-templom diákjaival azonban nem volt lehetősége arra, hogy ezekből valamit is előadjon: nem csak megfelelő hangszeres előadóművészek hiánya miatt, hanem egyszerűen előadási alkalom híján. A tanítás és a templomi szolgálat az ösztöndíjas diákoknak úgyszólván minden percét igénybe vette. Az egyetlen hely, ahol ekkortájt alkalom és mód nyílott világi muzsika előadására, az egyetemi Collegium Musicum bevált intézménye volt. Ennek műsoráról kevés adat maradt fenn. Ezek azt mutatják, hogy ezeknek a keretében virtuóz szólóprodukciók bemutatására is sor került, hiszen egyelőre ez volt Lipcsében az egyetlen lehetőség hivatásos zenészek nyilvános bemutatkozására. Bizonyára ez volt az oka annak, hogy Bach ekkor egy egész sorozat virtuóz igényű zongoraművet komponált. 1728 novemberében meghalt Lipót kötheni herceg, Bach régi barátja és pártfogója. A zenés gyászünnepségre 1729 márciusában került sor. A gyászzene megkomponálása és vezetése a címzetes kötheni karmesterre, Bachra hárult. Bach ekkor éppen a Máté-passió-n dolgozott, és nem volt ideje arra, hogy Lipót herceg halálára az alkalomhoz illő, nagyszabású új kompozíciót készítsen, ezért a passió készülőben levő részleteit használta fel a kötheni gyászzene céljára. Librettistája, Picander írta hozzá az új alkalmi szöveget. Lipót herceg halálával megszűnt Bach Köthenből kapott udvari karmesteri címe is. Az akadékoskodó városi tanáccsal szemben Bach fontosnak látta, hogy ezután se maradjon karmesteri titulus nélkül. Ezt tartva szem előtt, 1729 februárjában a közeli Weißenfels hercegi rezidenciáján újra előadta már régebben bemutatott Vadászkantátá-ját. Az emlékeztetés nem volt hiábavaló: Bach még ugyanabban az évben megkapta Weissenfelsben az udvari karmester címét, amelyet aztán Keresztély herceg haláláig, 1736-ig viselt. Különösen jelentős tevékenységet fejtett ki a szász királyi család tiszteletére szerzett művek terén 1732–1734 között. Eme buzgalmának gyakorlati célja az lehetett, hogy támogatást kapjon az udvartól a tanáccsal tartó konfliktusában. A buzgalom eredményeként végül 1736 novemberében elnyerte a Hofcompositeur címet. #### Ismételt nézeteltérések az iskolában Matthias Gesner rektorsága idején Bach alkotókedve ismét fellángolt. 1731 és 1734 között számos jelentős művet írt, miséket, kantátákat, zongoraversenyeket. Miután 1734-ben Gesner távozott, helyébe egy fiatal rektor került, aki az iskola tudományos oktatására akarta a hangsúlyt fektetni, és ennek fő akadályát a diákok túlságos zenei igénybevételében látta, így a tantervben a zenére fordított órák megnyirbálására törekedett. Bach bosszús bizalmatlansággal figyelte az új rektor zeneellenes tevékenységét. A kettőjük közt lappangó ellentét 1736-ban, az énekkari prefektusok kinevezése ügyében mérgesedett nyílt háborúsággá. Az énekkar működési szabályzatából ismert, hogy a diákprefektusok – az énekkar különböző templomokban működő részlegeinek vezetőjeként – fontos pozíciót töltöttek be. Különösen az első prefektus mint a kántor állandó helyettese élvezett bizalmi állást. 1736-ban egy Gottfried Theodor Krause nevű, 22 éves végzős diák töltötte be Bach bizalmából az első prefektus tisztét. A diákok között megint meglazult a fegyelem, és Krause, Bach biztatására, szigorúan vette a fegyelmezés feladatát, mire a diákok egyike a rektornál bepanaszolta, hogy a fenyítésnél durván bánt vele. A rektor magáévá tette a diák panaszát, és a prefektust a legsúlyosabb büntetésre, nyilvános megbotozásra ítélte. Krause nem akarta magát ennek alávetni, és Bach közbenjárását kérte. Bach melléje állt, és magára vette a fenyítékért való felelősséget, de az ingerült rektort nem tudta rábírni, hogy megalázó, túl szigorú ítéletét enyhítse. Krause erre elbocsáttatását kérte az iskolától, majd amikor a rektor ezt is megtagadta, önhatalmúan elhagyta az iskolát. Krause eltávozásával ellátatlan maradt az első prefektus fontos munkaköre. A prefektusok kinevezésénél az volt szokásban, hogy az arra alkalmas diákot a kántor javaslatára a rektor erősítette meg hivatalában. A felbőszült rektor most Bach megkérdezése nélkül, önhatalmúan az addigi második prefektust nevezte ki vezetővé. Véletlenül ez is a Krause nevet viselte: Johann Gottlieb Krause. Ezt a diákot Bach kifejezetten rossz muzsikusnak tartotta. Hamarosan kiderült, hogy Krause nem képes a kántor első helyetteseként munkáját jól ellátni, Bach pedig ekkor – hirtelen haragjában – visszaminősítette alprefektusnak, és a rektor megkérdezése nélkül egyik tehetséges tanítványát, Samuel Küttlert tette meg első prefektusnak. A rektor ekkor Krause pártjára állt, nem vette tudomásul visszaminősítését, és megparancsolta neki, hogy az első prefektus munkáját továbbra is végezze. Ez teljes zűrzavart okozott. A rektor parancsára vezényelni érkező Krausét Bach 1736 augusztusában, vasárnapi istentisztelet közben két ízben is lekergette, formálisan kidobta a templom zenekarzatáról. Ugyanakkor a rektor megfenyegette a diákokat, és megtiltotta nekik, hogy a kántornak engedelmeskedjenek. Így aztán előfordult, hogy a megfélemlített diákok egyike sem mert (Bach felszólítására) az elkergetett Krause helyébe lépni, úgyhogy egy alkalommal a már végzett diákok egyikének kellett szívességből a vezénylést vállalnia. Bach a városi hatóságnál sorozatos beadványokban tiltakozott a rektor önkénye ellen. A tanács képtelen volt az iskola két vezetője között békét teremteni. A vitában a tanács láthatóan inkább a rektor pártján állt. Hogy mégsem akarták vagy nem merték a kántort nyilvánosan megrendszabályozni, talán abban leli magyarázatát, hogy Bach 1736 novemberében megkapta az udvari komponistává való kinevezését. A tanács végül az óvatos kivárás mellett döntött, és megvárták, amíg a szóban forgó prefektus végzett tanulmányaival. ### Kései évei Az 1740-es évekre Bach visszahúzódott a Neuekirche komponistai, illetve a Collegium Musicum karnagyi státuszába. 1747 májusában meghívást kapott II. Frigyes porosz királytól (akinek az udvarában dolgozott Bach Carl Phillip Emanuel nevű fia is). Itt igen sok új és jó orgonával találkozhatott, illetve az akkor még újdonságnak számító fortepianóval (a mai zongora) is. A történet szerint a király egy rövid zenei idézetet adott Bachnak, aki ebből helyben fúgát dolgozott ki. Állítólag ebből készült a Musikalisches Opfer, melynek tartalma egy háromszólamú, ill. egy hatszólamú fúga, tíz kánon és egy triószonáta, melyekben közös, hogy mindegyik ugyanarra a témára építkezik. Egy későbbi kontrapunktikus munkaciklusának az eredménye A fúga művészete, melyet már 1742-ben megírt ugyan, de még 1749-ig dolgozott rajta. Ez a mű egyszerű, ellen-, tükör- és többtémás fúgák, ill. kánonok gyűjteménye. Kései művei közé tartozik még a h-moll mise, ami tulajdonképpen sok régebbi művének feldolgozása, paródiája és egybefoglalása. Körülbelül 1740-től kezdve Bach már hanyagul látta el a templomi és az iskolai munkát. A lipcsei templomok számára ekkoriban már alig komponált újat. A Tamás-iskolában pedig, valószínűleg Bach ajánlatára, 1740 elején külön zeneelmélet-tanárt alkalmaztak, aki a jelentkező diákokat megvizsgálta és képességeikről jelentést tett; eszerint Bach most már iskolai munkájában is jelentős könnyebbséget élvezett. Bach élete utolsó éveiben bekapcsolódott a lipcsei Zenetudományi Társaságba. A társaság alapítója Lorenz Mizler, valamikor Bach tanítványa volt Lipcsében, és 1734-ben mesterének dedikálta zenei tárgyú doktori disszertációját. Bach a Vom Himmel hoch da komm ich her ismert korál dallamára szerzett hatalmas kánonvariációkat ajánlotta fel e célra. Ez a műve aztán 1748-ban Nürnbergben nyomtatásban is megjelent. Az alapszabály szerint a társaság könyvtárában el kellett helyezni a tagok képmását is, ennek köszönhető Bach leghitelesebb arcképe, Elias Gottlob Hausmamn drezdai udvari festő munkája 1747-ből. Bach utolsó éveit betegsége borította a szó szoros értelmében homályba, tudniillik szemére szürke hályog ereszkedett, valószínűleg cukorbetegség miatt. Bach szembaja és ezzel összefüggő betegeskedése 1749 májusában fordult komolyra, végzetesre. Bár a források kifejezetten nem említik, valószínűleg már ekkor szélütés érte. Az éppen Lipcsében tartózkodó angol szemorvos, John Taylor megoperálta Bach szemét. A műtét – bár meg is ismételték – szerencsétlenül végződött: nemcsak látásától fosztotta meg a zeneszerzőt, de az ártalmas gyógyszerek és kezelések Bach addig egészséges szervezetét is teljesen tönkretették, úgyhogy utána fél évig majdnem állandóan betegeskedett. Halála előtt tíz nappal úgy látszott, mintha látása hirtelen megjavult volna: reggelre egészen jól látott, és a világosságot is jól tűrte. Néhány órával később azonban szélütés érte (valószínűleg ez volt a második). Ezt hatalmas láz követte, aminek következtében az orvosok közbenjárása ellenére 1750. július 28-án, este negyed kilenc órakor elhunyt. Három nappal később a Szent János-templom melletti temetőben földelték el. Sírjának pontos helyét kő vagy más jel nem őrizte meg; ezt már a 19. század közepén is csak a Tamás-iskola kórusnövendékeinek szájhagyománya vélte ismerni. Ennek alapján 1894-ben exhumáltak egy sírt, és a maradványokat a Szent János-templomban temették újra. Bach feltételezett földi maradványait 1950-ben a Tamás-templomba vitték át. Bach halála után Anna Magdalena rövid időre még megkapta a várostól az özvegyi kegydíjat, majd hamarosan sötét nyomorba süllyedt. Saját gyermekei még kiskorúak voltak, az első házasságból maradt, tekintélyes pozíciókban elhelyezkedett zenész fiúk pedig mit sem törődtek mostohaanyjuk sorsával. Így történhetett, hogy nem egészen tíz évvel Bach halála után, 1760. február 27-én Anna Magdalena mint koldusasszony (Almosenfrau) halt meg Lipcsében. ## Művészete Johann Sebastian Bach művészete jelenti a barokk zene betetőzését. Korának legműveltebb muzsikusa volt. Ismerte úgy kortársai mint az elődei zenéjét. Érdeklődésének elsődleges oka a zeneszerzési technikák megismerése volt. Nagy hatással voltak rá Vincent Lübeck és Dietrich Buxtehude virtuóz orgonisták, de figyelemmel kísérte a kortárs Georg Friedrich Händel pályáját is. Érdekelték az Itália zeneszerzői, különösen a vele csaknem egyidős Antonio Vivaldi, akinek concerto-formáit saját műveiben is alkalmazta. Ismerte Domenico Scarlatti szonátáit és Alessandro Scarlatti kórusműveit is. A francia zeneszerzők közül Jean-Baptiste Lully, Jean-Henri d’Anglebert, és François Couperin voltak rá a legnagyobb hatással. Szinte minden korabeli műfajban alkotott, az egyedüli kivétel az opera. Legkedveltebb műfajai a korál, a korálvariáció, a kánon és a fúga voltak, s ezen kompozíciós technikák mindegyikét a legmagasabb szintre fejlesztette. Bach egyházi műveiből árad a mély evangélikus vallásosság, hiszen közel 250 kantátájából mintegy 200 egyházi kantáta. Kantátáiban és passióiban a népszerű evangélikus korálokat (egyházi népénekeket) dolgozta fel. Alkalmi jelleggel pedig a protestáns zenei tradíción kívüli műfajokban is alkotott, ilyen például a drezdai katolikus udvarnak írt grandiózus h-moll mise. Műveinek mintegy fele – részben fiai hanyagsága folytán, részben a történelem viharaiban – elveszett. ### Zenei kiteljesedése Bach fiatalkorában ismerkedett meg a német motetták és korálkórusok világával, ezek hagyományaival. A lüneburgi diákságával kezdődően pedig megismerkedett a hangszeres egyházi hangversenyek világával is. A német mesterek mellett a cellei tartózkodása idején megismerkedett a francia művészek zenéjével is. Első orgonaműveit arnstadti tartózkodása alatt írta (BWV 715, BWV 722, BWV 729, BWV 732), amelyek szertelen disszonanciák, alterációk és modulációk halmozásával joggal vívták ki Bach munkaadóinak nemtetszését. Ugyancsak Arnstadtban írta meg első kantátáját a BWV 15-t. Ekkor keletkezett orgonaművei nem minden esetben határolhatók el az egykorú zongoraműveitől (klavikord vagy csembaló). Jobbára zongorára írta a BWV 992 és BWV 993-as capricciókat és a BWV 963-as szonátát, de obligát pedálszólam hiányában nem egyértelműen orgonamű néhány korálpartita sem (BWV 766, BWV 767). A mühlhauseni tartózkodása idején három kantátát írt: a BWV 71 az 1708-as tanácsválasztásra, a BWV 131-es a lelkész kívánságára, a BWV 196 pedig egy esküvőre készült. Mindháromra jellemző a bibliai szöveg túlsúlya valamint a recitativo teljes hiánya és Bach jellegzetes vokális fúga-típusa. Bach orgonistaként való kiteljesedése a weimari évekre tehető. Az itt eltöltött időszak első felében az északnémet mesterek technikája és formavilága érezhető Bach művein (BWV 543, BWV 578, BWV 565, stb.), de mondanivalójuk sokkal nagyobb súllyal bír és a bennük megvalósuló virtuozitás túlszárnyalja elődeit. Korai weimari orgonakoráljai (BWV 696-670 stb.) részben Johann Pachelbel fugato-technikáját, részben pedig a cantus firmus köré szőtt fantáziatípust (BWV 720) képviselik. A weimari időszak második felében az orgonaművei már az olasz concerto és triószonáta-irodalom hatását mutatják. Orgonaművei részben Vivaldi (BWV 593, BWV 594, BWV 596), részben pedig az ifjú János Ernő herceg olaszos koncertjeinek (BWV 592, BWV 595) átiratai. Műveiben érződik még Arcangelo Corelli és Giovanni Legrenzi hatása is, de fellelhető Girolamo Frescobaldi formatípusa és motivikája is. Bach ízlésének olaszosodását már az Aria variata alla maniera italiana (BWV 989) címe is jelzi. Orgonakoráljaiban Johann Gottfried Waltherrel egyidőben alakította ki azt a típust, amelyben a folyamatosan végigvezetett cantus firmust aprózottabb, kontraszt-motivikájú szólamszövedék veszi körül. Weimari éveinek talán legjelentősebb műve az a-moll preludium és fúga (BWV 894) amelyik jellegében egy olaszos versenymű két szélső tétele. Ebből lett aztán a harmadik zongoraszonátából átvett adagio közbeékelésével 1730 körül a híres a-moll hármasverseny (BWV 1044). Első profán kantátája a Vadászkantáta (BWV 208) a weimari hercegnek a weißenfelsi udvarban tett látogatásakor hangzott el először. #### A kötheni korszak zenéje Kötheni munkahelyén, mivel nem állt rendelkezésére orgona és emiatt figyelme a hangszeres zene felé fordult. Ebben az időszakában számos szonátát, zenekari koncertet és szvitet írt, de kimagasló jelentőségű zongoraműveket is szerzett. Bach művészi életének legjelentősebb időszaka volt ez, hiszen amellett, hogy jó hangszerek álltak rendelkezésére, a közönség is igényes volt. Évekkel később, Lipcsében barátjának (Georg Erdmannnak) írt levelében is Köthen érdemeit méltatta. Hangszeres zenéje ebben az időszakban tökéletesedett ki. Bach éveken keresztül kísérletezett az orgonajáték és az orgonakompozíció formai és technikai lehetőségeivel, most Köthenben (orgona hiányában) a zongorajáték szerkezeti és technikai kérdéseiben vetette fel az alapvető problémákat. Külső indítékként számontartható az is, hogy Lipót herceg Berlinből, drága pénzen, kiváló minőségű csembalót hozatott karmestere részére. Ennek hatására fedezte fel önmagában a zongoraművészt és a hivatott zongorapedagógust. Az első kéziratos zongoramű-gyűjteménye 1720-ból származik. A Klavierbuch für Wilhelm Friedemann Bach-ot az akkor tízéves fia zenei nevelése céljából írta. Ennek egyik technikai újítása az általa applicatiónak nevezett ujjrend kérdése volt, fő újítása az volt, hogy a hüvelykujjat is a többi ujjal egyenrangú tényezőként kezelte, ellentétben a korábbi módszerekkel, amelyeket elavultnak vélt. A gyűjtemény 62 darabja közt mindössze két korál található, a többi mind világi zene. Ez bizonyítja azt, hogy Bach a fiát nem templomi kántornak vagy orgonistának szánta, hanem sokoldalúan képzett világi muzsikusnak. 1722-ben fejezte be a Wohltemperiertes Klavier első kötetét, amelynek zongorafúgái csúcspontot jelentenek Bach kontrapunktikus művészetében. A gyűjtemény egyik technikai alapgondolata (amint ezt a mű címe is elárulja) az úgynevezett temperált hangolás, amelyben a korlátlan moduláció (hangnemváltás) és valamennyi hangnem egyenrangú használatát vizsgálta. (Bach sokféle hangolást használt, de a közkeletű vélekedéssel ellentétben ezek egyike sem a XX. század elejétől elterjedt egyenletes lebegésű hangolás volt. A temperált hangolásban a hangnemek még megőrizték egyedi karakterüket, viszont már lehetővé váltak korlátlan modulációk. A Wohltemperiertes pontos hangolása vitatott, ugyanakkor elterjedt nézet, hogy a borítólapot díszítő tizenkét hurok motívuma kódolja a hangolandó lebegéseket, tehát magát a hangolást.) Ugyancsak a kötheni időszak terméséből valók a szólóhegedűre írt híres szonáták és partiták. A szólószonáták előadása kiemelkedő virtuóz teljesítményt követelt, amit csakis a hercegi udvar közönsége tudott nagyraértékelni. Ezen szonáták sorában érdekes helyet foglalnak el a csembalókíséretes hegedűszonáták. Ezeknek történeti jelentősége, hogy – a régebbi szonátairodalommal szemben – Bach az elsők egyike, aki szabályosan kidolgozott, polifón szólamokkal látja el a zongorista mindkét kezét és ezzel e szonáták zenei anyagát a hagyományos triószonáta szerkezetével emeli egyenrangúvá – ellentétben a régebbi, continuóra szorítkozó zongoraszólam-típussal. Szonátáiban egyaránt használta a klasszikus, négytételes sonata da chiesa formát, mint a modernnek számító, Vivaldi-féle háromtételes concerto-formát. Szvitjei a klasszikus négytételes formában (allemande, courante, sarabande, gigue) íródtak, de beiktatott táncolt (menüett, gavotte, bourrée) és nem táncolt (prélude, ouverture, air) tételeket is. Művei hegedűtechnikailag a polifónia felé hajlottak. Nagyobb szerepet szánt a gordonkának, mint a viola da gambának. Az 5. szvitjében scordaturát is megkövetelt, ami addig csak hegedűre volt jellemző. A 6. szvittet viola pomposára írta. Két vagy több hangszerre írt szonátáiban a műfaj fejlődését illetően korszakalkotó fordulathoz érkezett: Bach kamarazenéjében találhatók meg első ízben a cembalo certato-szólamok, vagyis nála ezekben a művekben a zongora egyenrangúan vesz részt a témák intonálásában és feldolgozásában. E műveinek megnevezésében mindig első helyen utal a zongorára, szemben a csupán continuo zongoraszólamot tartalmazó művekkel. A Corelli-féle concerto grosso műfaját Bach kötheni muzsikájában a különféle hangszerösszeállítású hat brandenburgi koncert képviseli. Formájuk a háromtételes concerto. A kamarazene és a zenekari muzsika határán állnak és bennük az olasz forma nemegyszer német táncritmikával párosul. E koncertek nyitó allegróiban Bach(a jellegzetes anapesztus-ritmikájú) ritornell motívumanyagának szerves továbbfejlesztésével és feldolgozásával a német szimfonikus irodalom megalapozójává lett. #### A lipcsei évek zenéje lipcsei tartózkodása alatt elsősorban vokális templomi műveket, elsősorban kantátákat (kb. 165 mű) írt. Ezekre jellemző a nagy nyitókórus, amit hozzá szövegileg lazán kapcsolódó, szabad recitatívók és áriák követnek, a végén korál kórussal (pl. BWV 65). A korálkantátákat ekkor még a jobbára átdolgozott korálszövegre komponált fantáziaszerű variációk képviselik (pl. BWV 93). A Tamás-iskolában előállt problémák miatt arra kényszerült, hogy szólókantátákat írjon. A mintegy félszáz mű közül kiemelkedik néhány különösen igényes és tartalmában is jelentős mű, amelyekben a szöveg képszerűségének széles zenei kifejezése már a kései kantátákra utal (pl. BWV 51, BWV 54, BWV 56). Ezen átmeneti művek mellett kantátatermése 1731 táján kettéágazik. Egyik ág az evangélium-szövegeknek dramatizáló, tehát az oratórium felé közeledő megkomponálása, ahol a mű magja a bibliai szövegnek nem a kórus, hanem a recitativo módján való megszólaltatása (pl. BWV 42, BWV 11). A másik ág a korálkantáta, szélső tételeiben magával a koráldallammal, közbül lírai szólószámokkal (pl. BWV 9, BWV 112). Ezekben a nagy nyitó korálfantáziák már a kései korálfeldolgozások széles, dalszerű kontrapunktikájára mutatnak. Egy-egy közbülső énekszámban szinte kontrasztanyagként csendül fel a koráldallam. Ez az ág néha a szövegek allegórikus dramatizálása révén közeledik a másikhoz (pl. BWV 60). A Lipcsében eltöltött időt Bach hangszeres zenéjében a zongoraművek jellemzik. Kevés kivétellel az összes gyűjteményes mű, a felesége Anna Magdalena számára írt Clavierübungban található. Ennek harmadik kötetében azonban zömmel már orgonaművek találhatók, bár ezek közül számos csembalón vagy klavikordon is előadható. Bach utolsó ciklikus műve a Goldberg-variációk (BWV 988) volt. A lipcsei orgonaművek nemcsak formában, hanem hangvételben is a kötheni évek kamarazenéjének folytatásai. Külső keretük a háromtételes concerto, a zárótételben nem egyszer hatalmas kontrapunktikus remekművel (c-dúr, c-moll). Bach orgonaszonátáiban a témák szigorú háromszólamú feldolgozásának technikája hajlékony kifejezésmóddal társul. Bach A fúga művészetében mindent összefoglalt, amit az ellenpontról akkoriban tudni lehetett és ezt saját gondolataival és ötleteivel bővítve egy egyedülállóan nagyszerű és költői művet hozott létre, amely az utóbbi kétszáz évben a zeneszerzők egyik alaptanulmánya lett. Ez Bach utolsó jelentős szerzeménye, és soha nem fejezte be. Miközben egy óriási hármas fúgán dolgozott, úgy döntött, ellenpontként megtoldja a neve kezdőbetűit viselő hangokkal. Ahol ez a név felbukkan, ott ér véget a kézirat. Néhány muzsikus – Donald Francis Tovey, Hugo Riemann és mások – befejezést írt hozzá, ám ezeket sose játszották koncerten. ## Jelentősége és öröksége Bach zenéjét mindenekelőtt hangnemi sokszínűsége különbözteti meg a kortársaitól. Míg azok többsége alávetette magát a meglévő szabályoknak, Bach maga alkotta a szabályokat. Már ifjúkorában is buzgón tanulmányozta a zenében rejlő harmóniai lehetőségeket. A hallgatói nem voltak hozzászokva ehhez a merészséghez. Arnstadtban a huszonegy éves Bachot azért marasztalták el, mert „több furcsa variációt mutatott be a korálra, ezekbe különös hangzásokat kevert, és ezzel összezavarta a gyülekezetet”. Ahogy idősebb lett, mind hangsúlyozottabbá vált a harmóniai újítókedve. Bach az elődeitől örökölt formákat folyamatosan bővítette, finomította, és tökéletesítette. Ő fejlesztette ki a zongoraversenyt. Szóló vonós hangszerekre írott zenéjének ötletgazdagsága, sokrétűsége és nehézségi foka máig fölülmúlhatatlan. Életműve a klasszikus zene egyik fejlődési irányának végső differenciálódása és egyben lezárása. Gyökerei visszanyúlnak a németalföldi mesterek polifóniájába, Girolamo Frescobaldi orgonazenéjébe és a 17. századi német orgonamesterek korálfeldolgozó művészetébe. Mindezt egybeolvasztotta saját korának új olasz formáival és francia ízlésével. Melodikája szervesen épül a lutheránus korál hagyományaira, de ennek a modális részét már az új dúr- és moll-zene szellemében alakította át és ennek megfelelően harmonizálta. Melodikus invenciójában a szűkített és bővített hangköz-lépések csakúgy affektus-hordozók, mint ezeknek a hangközöknek akkordos megszólalásában. Harmóniavilága a terckiépítésű hármas- és négyeshangzatoknak és ezek alterációinak olyan gazdag készletét használja fel, amit vele egyidőben Rameau szedett rendbe. Akkordfűzésében többnyire a harmóniák funkciós vonzása érvényesül. Modulálásában minden rendelkezésére álló eszközzel él, amit a tizenkétfokú, egyenletesen temperált hangrendszer nyújt (diatónia, kromatika, stb.). Bach jelentőset alkotott a temperált hangrendszer alkalmazása terén, a Das wohltemperierte Klavier című munkájában. Bach korában a középhangos temperálás volt a használatos, ami azt jelentette, hogy változó magasságú félhangokat használtak, annak érdekében, hogy nyolc nagy tercet tökéletesen tisztára hangoljanak. Ez a hangolás egyszerű hangnemekben nagyon tisztán szól, a távoli hangnemek és a modulációk azonban olykor zavaróan furcsán szólnak, és egy hangnemet teljesen fel kellett áldozni. Hagyományosan ez az Ász-dúr, ami középhangos hangolásban elméletileg sem létezik: Ász helyett a sokkal mélyebb giszt hangolják tisztára, ugyanakkor a disz helyett az esz – sokkal magasabb hang – lesz tiszta. A giszre épülő akkord kvintje "farkaskvint", majdnem fél hanggal tágabb a tiszta kvintnél, és borzasztóan szól (effekt akkord céljára gyakran használta Rameau vagy Couperin). A módosított középhangos hangolásokban a farkaskvintet kiküszöbölték, de továbbra is gond volt, miképp rendezzék el úgy az oktávon belül a hangokat, hogy a skála egyes hangjai kiegyenlített harmóniai sort alkossanak. Középhangos temperálás esetén egy hangnemen belül ez megoldható volt, de ami jó volt, például, C-dúrban, az nem volt jó f-mollban. Bach temperált rendszerében a legtöbb nagy tercet a tisztánál tágabbra hangolta, ezáltal közelebb kerültek egymáshoz a hangnemek karakterei, és tetszőlegessé vált az egyes hangnemek közötti átmenet. A tizenkét hang bármelyike alaphangként szolgálhatott. Bach zenéje kapcsán az egyik legnagyobb nehézséget az előadói gyakorlat kérdései okozzák. Nyilvánvalóan lehetetlen feltámasztani egy, a Bach korabelivel teljesen megegyező előadásmódot, de érdemes törekedni a kor előadói gyakorlatának megismerésére, és lehetőségek szerinti követésére, a művek hitelesebb tolmácsolása érdekében. A zenei romantika korában kialakult előadói hagyomány, amely egészen a 20. század közepéig, a historikus mozgalom megjelenéséig tartotta magát, nem vett tudomást a Bach korabeli előadói gyakorlatról, a Bach-művek előadását a maga korának klasszikus-romantikus zenei előadásmódjához igazította. Az intenzív zenetudományi kutatásoknak köszönhetően a historikus előadói mozgalom megjelenése óta a korábbi generációknál többet tudunk a bachi előadásmód fő összetevőiről. Ennek köszönhetően napjainkban már megszokott, hogy forráshű (ún. Urtext) kottából, viszonylag kis előadói apparátussal, a korabeli tempóbeli, dinamikai, díszítési és frazeálási szokásokat figyelembe véve adják elő Bach műveit, nem ritkán korhű hangszereken és korhű hangolást alkalmazva. Számos újítást vezetett be a hangszerjáték területén, többek között neki tulajdonítják a viola pomposa („pompázatos mélyhegedű”) megalkotását, de ez nem bizonyított. Bach halála után zenéjének nagy részét félretették, bár őt magát és némelyik művét nem felejtették el. Szilárdan tartja magát az a közhely, hogy mindaddig mellőzték őt, amíg Felix Mendelssohn Bartholdy 1829-ben fel nem támasztotta a Máté-passiót. Ez nem igaz, hiszen egyrészt a fiai, másrészt pedig tanítványai révén tovább élt zenéje. Bach fiaival a híres család muzsikusai elapadtak. Johann Sebastian Bach utolsó, egyenes ági férfi leszármazottja Wilhelm Friedrich Ernst Bach (1759-1845) volt, a bückeburgi Bach unokája. A meiningeni és az ohrdrufí Bach-ág ma is létezik, s 1937-ben jött létre a Bach’ser Familienverband für Thüringen – a Bach Családi Társaság Türingiáért. Hivatásos zenész azonban egy sincs a 20. századi Bachok között. ## J. S. Bach filmen, a filmművészetben Műveit a filmben, különösen a filmművészetben a XXI. századig felhasználták. Többek között a legismertebb alkotók, alkotások: - Ingmar Bergman: A nap vége, A csend, Persona, Őszi szonáta - Federico Fellini: Az édes élet - Luis Buñuel: Viridiana - Pier Paolo Pasolini: A csóró, Máté evangéliuma, Salò, avagy Szodoma 120 napja - Andrej Tarkovszkij: Solaris, Tükör, Sztalker (53. perc: Erbarme Dich), Áldozathozatal - Stanley Kubrick: Barry Lyndon - Richard Attenborough: A híd túl messze van - Tage Danielsson: Picasso kalandjai - Carlos Saura: Lidérces éjjel - Stuart Gordon: Fortress - Robert De Niro: Bronxi mese - Steven Spielberg: Schindler listája - Alan J. Pakula: A pelikán ügyirat - Jonathan Demme: A bárányok hallgatnak - Martin Scorsese: Casino - Danny Boyle: Trainspotting - Tarr Béla: Werckmeister harmóniák - Oliver Stone: Snowden - Todd Field: Tár ## Magyarul megjelent művei - Levelek, írások, dokumentumok; ford., jegyz. Dávid Sándor; Zeneműkiadó, Budapest, 1985 ## Kapcsolódó lapok - BACH-motívum - Bachwürfel - Johann Sebastian Bach műveiről szóló cikkek - Bach 330: 2015-2016 közt futó szabadművészeti projekt - Könyv a Ciaccona titkáról ## További irodalom - Gárdonyi Zsolt: J. S. Bach ellenpontművészete; ford. Terray Boglárka; EMB, Budapest, 2022 - Malte Korff: Johann Sebastian Bach, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001 - Christoph Wolff: Johann Sebastian Bach – a tudós zeneszerző, Park kiadó, 2004 - Lichtenberg Emil: Johann Sebastian Bach élete és művei, Budapest, Rózsavölgyi és társa, 1940 - Douglas Hofstadter: Gödel, Escher, Bach: Egybefont gondolatok birodalma. Typotex Kiadó, 2005 - Barna István: Johann Sebastian Bach életének krónikája, Budapest, Zeneműkiadó, 1974 - Láng György: A Tamás-templom karnagya – Johann Sebastian Bach életének regénye, Budapest, Móra, 1983 - Galambos Ádám (szerk.): Bach közelében – Vallomások a 330 éve született zeneszerzőről, (Szerzők: Bubnó Tamás, Eötvös Péter, Falcsik Mari, Fassang László, Finta Gergely, Gáncs Péter, Nagy Tamás, Petőcz András, Sárközi Mátyás, Szabó István, Szabó T. Anna, Vásáry Tamás, Zalán Tibor), digitális kiadvány, 2015 ## Interaktív média - Máté passió (Hiperszöveg) - h-moll mise (Flash) - Goldberg-variációk (Flash) - Wohltemperiertes Klavier (Flash) - bach-cantatas.com

Tulokformák

A tulokformák (Bovinae) alcsaládja az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó alcsalád, amely viszonylag nagy testű fajokat tömörít. Az alcsaládba 29 recens faj tartozik. A tulokformák hímjét, nőstényét, illetve kicsinyét a bika, tehén és borjú szavakkal jelöljük. A tülkösszarvúak egyik legismertebb és gazdasági és kultúrtörténeti szempontból is legfontosabb családja. Az alcsaládba sok fontos háziasított állat, illetve azok vadon élő őse tartozik. Legfontosabb képviselőjük a szarvasmarha, mely az emberiség egyik legfontosabb háziállata, mivel háziasításával nyílt először módja az emberiségnek a tartós letelepedésre, városok létrehozására és ezáltal az emberi kultúra felvirágoztatására is. További fontos háziasított fajok, az házi vízibivaly, a gayal, a banteng, továbbá a házi jak. A szintén ezen alcsaládba tartozó csavartszarvú antilopok sokáig elsősorban trófea célú vadászatuk miatt voltak kedveltek, ma az afrikai szafariturizmusban játszanak fontos szerepet. A közismert és gyakori fajok mellett az alcsaládba tartozik néhány nagyon ritka, kihalástól fenyegetett faj, mint például a Mindorói bivaly, a Fülöp-szigetekhez tartozó Mindoro szigetéről; az alcsalád legkésőbb felfedezett faja a vietnámi antilop Vietnám és Laosz esőerdeiből vagy a hegyi nyala, mely kizárólag Etiópia hegyvidéki bozótosaiban él. ## Rendszerezés Az alcsaládba az alábbi recens nemzetségek, nemek és fajok tartoznak: - nilgau antilopok (Boselaphini) - Boselaphus - nilgau antilop (Boselaphus tragocamelus) - Tetracerus - négyszarvú antilop (Tetracerus quadricornis) - tulkok (Bovini) - bölény (Bison) - amerikai bölény (Bison bison) - európai bölény (Bison bonasus) - tulok (Bos) - gayal (Bos frontalis) - gaur (Bos gaurus) - házi jak (Bos grunniens) - banteng (Bos javanicus) - vadjak (Bos mutus) - kouprey (Bos sauveli) - †őstulok (Bos primigenius) - szarvasmarha (Bos taurus) - Bubalus - vad vízibivaly (Bubalus arnee) - házi vízibivaly (Bubalus bubalis) - alföldi anoa (Bubalus depressicornis) - mindorói bivaly (Bubalus mindorensis) - hegyi anoa (Bubalus quarlesi) - Syncerus - kafferbivaly (Syncerus caffer) - Pseudoryx - vietnámi antilop (Pseudoryx nghetinhensis) - csavartszarvú antilopok (Tragelaphini) - Taurotragus - óriás jávorantilop (Taurotragus derbianus) - jávorantilop (Taurotragus oryx) - Tragelaphus - nyala (Tragelaphus angasii) - hegyi nyala (Tragelaphus buxtoni) - bongó (Tragelaphus eurycerus) - kis kudu (Tragelaphus imberbis) - közönséges bozótiantilop (Tragelaphus scriptus) - szitutunga (Tragelaphus spekii) - nagy kudu (Tragelaphus strepsiceros) - Delamere-bozótiantilop (Tragelaphus sylvaticus) ## Kialakulásuk A tulokformák viszonylag fiatal csoportnak számítanak. Fosszilizálódott maradványaik legkorábban a miocén korszakból kerültek elő. A csoport Ázsiából származik és onnan terjedtek szét Európa, Afrika és Észak-Amerika felé. A csoport legnagyobb fajszámát a pleisztocén korban érte el. Az alcsaládba tartozó fajokat három nemzetségbe sorolják. A három nemzetség közül a Boselaphini nemzetség a legprimitívebb. A nemzetségbe sorolt négyszarvú antilop áll legközelebb a csoport feltételezett őseihez. Noha a másik két nemzetség is a Boselaphini nemzetség egykori fajainak a leszármazottja, nem valószínű, hogy monofiletikus csoportot alkotnának (azaz egyetlen közös őstől származnának), valószínűbbnek tűnik, hogy evolúciójuk több ágon, egymással párhuzamosan zajlott. ## Élőhelyük A Boselaphinae nemzetségbe sorolt fajok Ázsiában élnek. Noha e nemzetség egykori tagjai lehettek az egész alcsalád ősei, mára csak két fajuk maradt fenn. A Bovinae nemzetségbe sorolt tulokformák java része is Ázsia déli és délkeleti részének esőerdeiben él. A mára már kihalt őstulkon kívül mindössze három fajuk él Ázsián kívül. A kafferbivaly az egyetlen közülük, amelyik Afrikában fordul elő. Mára ez az egyetlen faj, amelynek jelentős állományai maradtak. Egyes csordáiban több száz, akár ezer egyed is élhet együtt. A bölények közül (Bison nem) az európai bölény, hasonlóan ázsiai rokonaihoz, erdőlakó faj maradt. Az amerikai bölénynek is egyik alfaja erdőlakó, míg másik alfaja, a préribölény egykor a legnagyobb számban előforduló tülkösszarvú volt. Az észak-amerikai prériken egykor több, mint 90 millió ilyen állat élt. A csavartszarvú antilopok (Tragelaphini nemzetség) Afrika szinte minden jelentősebb élőhelytípusán jelen vannak, a sivatagokat kivéve. Legsikeresebben az erdők és a szavannák közti átmeneti övezetet használták ki. Minden egyes fajuknak megvan a maga kedvenc környezete: a szitutungáé a nádas, a kis kudu Afrika szarvának száraz Acacia-ligeteit kedveli, míg a nagy kudu Kelet- és Dél-Afrika erdős dombvidékein fordul elő. A nyala Dél-Afrika sűrű növényzetű területein, a hegyi nyala azonban csak Etiópia egyetlen részén fordul elő. Az éjszakai életmódú bongó az erdőszélek növényzete között él. A leggyakoribb közülük a bozóti antilop, amely Afrikában a Szaharától délre szinte minden élőhelytípusban megtalálható. ## Anatómia ### Megjelenésük Az alcsaládba tartoznak a tülkösszarvúak legnagyobb ma élő fajai. A legsúlyosabb faj a gaur. A Bovini nemzetség (a tágabb értelemben vett tulkok) fajaira jellemző a zömök test, az alacsony, széles koponya és a sima vagy hosszanti bordákkal ellátott tülkök (üreges szarvak), amelyek kifelé állnak. Szarvakat mindkét nem képviselői viselnek. A csavartszarvú antilopoknál (Tragelaphini nemzetség) erőteljes ivari kétalakúság figyelhető meg. A hímek alaposan fel vannak fegyverkezve, amire szükségük is van a dominanciáért a többi hímmel vívott állandó harcokhoz. A csavart tülök – amely a homlokcsont csapján ülő keratinból épül fel – egyes fajoknál látványosan hajlik hátra, az arc vonalát követve. Hossza fajonként eltérő, a bozóti antilopnál csupán 20 centiméter hosszú, míg az óriás jávorantilopnál vagy a nagy kudunál az 1 métert is megközelítheti. A szarv csavarodása ősi jelleg, mely még az ázsiai négyszarvú ősöktől származik. A csavartszarvú antilopok a Bovini-fajoknál kecsesebb formájúak; mellkasuk keskeny és mély; magasan tartott fejük hosszúkás; lábuk hosszú; arcukon és nyakukon jellegzetes, fehér csíkokat viselnek; patájuk felett pedig fehér „harisnyájuk” van. A felnőtt hímek nagyobbak a nőstényeknél, de a nemek mintázatukban és szarvuk felépítésében is különböznek. A fajok többségénél csak a hímek viselnek szarvakat. ### Emésztésük A tulokformák növényevők. Fő táplálékuk a fű, mely nagyrészt nehezen emészthető cellulózból épül fel és csak kevés tápanyagot tartalmaz. Ezért egy tulokformának napi 50 – 100 kg füvet és 100 liter vizet is el kell fogyasztania, hogy fenntartsa magát. Az állat felső állkapcsában nincsenek metszőfogak, csak az alsóban, ezért nem képes leharapni a fűcsomót, fejének megrántásával szakítja le. Ha a növény már a szájában van, akkor az állkapcsok vízszintes és függőleges elmozdulása lehetővé teszi, hogy körkörös mozgással megrágja a táplálékot. Ez a mechanikai aprítás nélkülözhetetlen az emésztési folyamatok tökéletes végbemeneteléhez. A fű bekerül négy részre tagolható összetett gyomrába. Az első gyomor, a bendő (vagy előgyomor) egyes fajoknál akár 200 liter űrtartalmú is lehet. Itt a táplálék lebontási folyamata baktériumok segítségével kezdődik meg. A szilárd táplálék rostos része a következő gyomorszakaszban, a recésgyomorban kis gombócokká alakul. Nagyjából két óra múlva, mikor az állat pihen, a részben megemésztett füvet az erős izomzatú recésgyomor a gyomor összehúzódásai következtében, azaz a bendőmozgással a nyelőcsövön át ismét az állat szájába juttatja. Ez a folyamat a kérődzés, amikor az állat a félig már megemésztett táplálékot újból megrágja. A lassúbb, kiadósabb rágással és több nyállal keveredett táplálék visszajut a bendőbe, ahol sűrűség szerint rendeződik, majd a százrétű gyomorba, és végül az oltógyomorba jut. A gyomorsavak kezdik meg a táplálék felbontását és a cellulózt részben cukorrá bontják. A cellulózbontás a vakbélben fejeződik be. Az oltógyomor egy nagyjából 50 méter hosszú bélcsatornához kapcsolódik. Ott tovább folytatódik az emésztési folyamat és a tápanyagok a bélfalon keresztül felszívódnak a vérbe. Naponta 6-8 alkalommal, alkalmanként 40-60 perces kérődzésre van szüksége a felpuhult táplálék újrarágására. ## Életmódjuk Az alcsalád legtöbb tagja fűevő, bár egyes fajok táplálékában jelentős hányadot tesznek ki a levelek is. Széles metszőfogaiknak és erős zápfogaiknak köszönhetően még a legnagyobb fajok is elegendő mennyiségű durva növényi anyagot tudnak lelegelni és kérődzve feldolgozni. Mozgékony nyelvük még hatékonyabbá teszi táplálkozásukat, hiszen segítségével nagy fűcsomókat húzhatnak a szájukba. A négyszarvú antilop és a csavartszarvú antilopok tápláléka levelekből, rügyekből, virágokból és termésekből áll. Közülük csak a jávorantilop és a hegyi nyala legelészik nyílt füves területeken, ám jóval válogatósabbak az igazi fűevő fajoknál. Néhány faj közülük dagonyázni is szeret – a legismertebb faj közülük a házi vízibivaly. Ahol nincsenek nagyobb tavacskák, a vízibivalyok a kisebb pocsolyákkal is beérik, és ott a talajt gyorsan sárrá dagasztják. A dagonyázásnak a hőszabályozásban van szerepe, a vízibivalyok bőrének egységnyi felületén kevesebb verejtékmirigy van, mint a rokon fajokén, így az izzadással való hűtés hatékonysága csekély. A sár pedig hatékonyabban hűti a testet, mint a tiszta víz. A Bovini-fajok többnyire csordákban élnek, a mindorói bivaly, az anoák és a vietnámi antilop viszont többé-kevésbé magányos életmódúak. A csordaalkotó fajok nőstényei egész életüket állandó összetételű csoportokban töltik, amelyek tehenekből, illetve azok kicsinyeiből állnak. A fiatal bikák általában hároméves korukban távoznak a csoportból. E csoportok a gaur, a banteng és az erdőlakó kafferbivalyok esetében viszonylag kicsik, többnyire 10-12 tagúak. Az amerikai bölény és az európai bölény csordái nagyobbak, 20-60 egyedet számolnak. A kafferbivaly szavannákon élő alfaja különösen nagy csordákat alkot, amelyek létszáma az 1000 állatot is meghaladhatja. A felnőtt bikák magányosan élnek vagy laza csoportokba verődnek. A csavartszarvú antilopoknál rugalmasabban alakul az életmód. A szitutungák, a bozóti antilopok, a nyalák és a kis kuduk, többnyire ugyanazon a területen élnek, de nem territoriálisak. A jávorantilopok, a nagy kuduk, a hegyi nyalák és a bongók többet vándorolnak. Az állatok csoportosulásai általában lazák. ## Szaporodásuk A vemhesség mindhárom nemzetség fajainál 6-9 hónapig tart, időtartama a faj méretével arányos. Többnyire egyetlen borjút hoznak a világra. Élettartamuk szintén többnyire a testméret függvényében változik, átlagosan 10 és 20 év között alakul. ## Természetvédelmi helyzetük A Boselaphinae nemzetségbe sorolt fajok közül a négyszarvú antilopnak mintegy 10 000 egyede élhet még, de a fokozódó húsigény miatt számuk csökkenő tendenciát mutat. A nilgau antilop sorsa sokáig igen kedvező volt, mivel közeli rokona a tehénnek, ezért a hinduk eltűrték a jelenlétét, és elég gyakori állat volt. Jelenleg az élőhelyvesztés a legfőbb veszélyeztetője. A Bovini nemzetség némelyik faja egykor nagyon gyakori volt. Mára többségük léte veszélybe került. A legritkább fajok a Mindorói bivaly vagy más néven tamarao és a kouprey, amelyek a kihalás küszöbére kerültek. A Mindorói bivaly a Fülöp-szigetek egyetlen szigetén (a nevét adó Mindorón) honos és az erdőirtás és a vadászat miatt nagyon megritkult. A kouprey-t csak az 1930-as években fedezték fel. Egykori élőhelyei közül mára egyedül Kambodzsában él. Kambodzsa 20. századi történelme tele volt háborús időszakokkal, amelyek során a természet védelmére semmi energia nem maradt. A vietnámi antilopot csak az 1990-es években fedezték fel. Legnagyobb populációja Vietnámban van, esetleg a szomszédos Laoszban is élhet néhány kis létszámú csordája. Sorsa bizonytalan, bár Vietnám igyekszik megvédeni ezt a ritka fajt. Vadon élő vízibivalyok mára talán csak Indiában, Bhutánban, Nepálban és Thaiföldön élnek, a legtöbb helyen háziasított rokonaikkal kereszteződöttek élnek. A gaurt és a bantenget a vadászat és az illegális trófeakereskedelem veszélyezteti, az anoákra élőhelyük zsugorodása jelenti a legnagyobb veszélyt. Mára a Tibeti-fennsík távoli vidékein élő vadjakok sincsenek biztonságban, őket a háziállatok által terjesztett betegségek és a házi jakkal való keveredés fenyegeti. A kafferbivalyok ugyan még mindig viszonylag sokan vannak, de számuk már jelentősen csökkent a vadászat és élőhelyeik elvesztése miatt. Az európai bölény 1919-ben a természetben kihalt, fennmaradása egyedül az állatkertek érdeme. A házi szarvasmarhák őse, az őstulok utolsó egyede 1627-ben pusztult el. Ez az alfaj csupán háziasított formáinak képében él tovább. A csavartszarvú antilopok sora valamivel kedvezőbben alakult, az afrikai környezetben a 20. század során történt változások ellenére is. Rájuk általában a vadhúskereskedelem, a trófeavadászat és a házi marháktól elkapott fertőző betegségek jelentik a legnagyobb veszélyt. Leggyakoribb fajuk a bozóti antilop, amely egyben az egész alcsalád legnagyobb példányszámban előforduló vadon élő faja. Afrika területén valószínűleg 300 000-nél is több példánya élhet. Legritkább fajuk az utolsóként felfedezett hegyi nyala, amely kizárólag Etiópiában él egy kis körülhatárolt területen. Az Etiópiában zajló fegyveres konfliktusok miatt sokáig úgy tűnt, hogy ki is halt, de a helyzet rendeződése után számuk emelkedni kezdett. ## Háziasításuk A Bovini nemzetség több faját is háziasította az ember. A leggyakoribb háziállat közülük az őstulok leszármazottja, a szarvasmarha, amely mára nemcsak a tulokformáknak, de a tülkösszarvúak családjának is a leggyakoribb tagja. Jelenleg több mint egymilliárd szarvasmarhát tartanak Földünkön. Az őstulkot feltehetően legalább két helyen háziasították egymástól függetlenül és eltérő időben: a Közel-Keleten és Indiában, az első hiteles bizonyítékok szerint hozzávetőlegesen Kr. e. 6000 körül (de elképzelhető, hogy korábban). Így az európai jellegű szarvasmarha (közönséges szarvasmarha) nem közvetlen rokona az ázsiai típusú szarvasmarhának, a zebunak. Az ősi jellegű fajták, így a magyar szürke szarvasmarha, a skót-felföldi marha, a bikaviadalokon használt spanyol viadal marha vagy az afrikai Ankole-Watusi marha megjelenésében igen emlékeztet a mára már kihalt őstulokra. Ezeknek a fajtáknak a felhasználásával sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-marha nevet kapta. A vízibivalyt már szintén nagyon régen háziasították a Távol-Keleten, hozzávetőlegesen Kr. e. 4000 körül. A vadbivaly leszármazottja, a házi bivaly ma is alapvető fontosságú háziállat Ázsia számos részén. Főleg a rizstermesztés során fontos, mint igavonó állat. Ázsiában számos helyen újra visszavadult, és mivel korlátlanul keresztezhető a vadbivallyal, annak állományai mára csaknem mindenütt hibrid jellegűek. Ausztrália északi részén igen sok elvadult házibivaly él, számuk több ezer egyedre rúg. Azon állatok leszármazottai, amelyek az ott található katonai települések 19. századi kiürítése után hátramaradtak. Jelenlétük mára kártékonnyá vált, mivel tájidegen fajok és tönkreteszik az ott található életközösségeket. Természetes ellenségei nincsenek, legfeljebb a bordás krokodil ejt el néha egy-egy fiatal állatot, így a vadászat teljesen szabad rájuk, de kiirtásuk teljesen reménytelennek tűnik. A vadjakot is több száz éve háziasították már a Tibeti-fennsíkon. Mára a házijak állományai többszörösen meghaladják a vadjakét és a hibridizálódás itt is komoly probléma. Mivel magashegységi életmódhoz alkalmazkodott faj, alapvető fontosságú háziállat a területen. A bantenget és a gaurt szintén háziasították. A banteng leszármazottja a Bali-marha, a gauré pedig a gayal. Ezek egyedszáma nem olyan magas, mert az ázsiai típusú szarvasmarha éppen olyan jól tartható ott, ahol ezek élnek, így idővel háttérbe szorultak. A jak, banteng és gaur háziasításának időpontja mai ismereteink szerint teljesen bizonytalan. A kafferbivaly háziasítására veszélyessége, összeférhetetlensége és megbízhatatlansága miatt nem került sor. Afrikában helyette szarvasmarhák tömegeit tartják (azonban őket is csak ott, ahol a cecelegyek ezt „megengedik”). Az amerikai bölény háziasításával próbálkoztak ugyan, de a házi marha minden szempontból jobb volt nála, így végül felhagytak vele. A szarvasmarha egyébként keresztezhető a gaurral, a bantenggel, a jakkal, valamint ezek háziasított változataival és első generációban az amerikai bölénnyel is. A csavartszarvú antilopok közül egyedül a jávorantilop háziasításával próbálkoztak. Főleg az ukrajnai Aszkania Nova telephelyen igyekeztek megszelídíteni és tejtermelésre fogni. Végül a házi szarvasmarhák itt is jobbnak bizonyultak így a háziasítási folyamat abbamaradt. ## Kultúrtörténeti helyzetük A tülkösszarvúak családjából a tulokformák voltak mindig is az ember számára a legjelentősebbek. Különösen a tulkokat kedvelik régóta. Mint jelentős vadászzsákmányok, az őstulok és az európai bölény már az ősemberek barlangrajzain is megjelentek. Mindkét fajnak kiemelt szerepe volt az Európába érkező első emberek életében. Mivel nagymértékben rájuk voltak utalva, ezek az állatok megjelentek a rájuk vadászó emberek hit- és kulturális világában is. A korai barlangrajzokon már egyértelműen elkülöníthető a két faj egymástól. Az őstulok a férfiasságnak, az erőnek és a hatalomnak volt a jelképe. Mivel többmázsás súlyúra is megnőhetett, elejtése embert próbáló csapatmunka lehetett. Később sikerült háziasítani, ami szintén nem lehetett könnyű feladat. Az őstulok háziasítása utána a bölény háttérbe szorult ugyan, de mint kívánatos vadászzsákmány mindig ott volt a háttérben. A háziasított szarvasmarha, különösen a bikák mindig is óriási szerepet játszottak az emberiség történetében. Az eddig feltárt legkorábbi városi jellegű emberi településen, a Törökországban található Çatalhöyükben (aminek kialakulását nagyjából időszámításunk előtt 8400 évvel ezelőtti időpontra teszik), már nagyszámú szentélyt találtak. Mindegyikben uralkodó elem a bika. A történelem első nagy civilizációját adó ókori Egyiptomban a bikát egyik legfőbb istenük, Ápisz földi megtestesülésének tartották. Egyszerre csak egyetlen szent Ápisz-bika élt közöttük. A többi szarvasmarha viszont Egyiptom gazdasági helyzetének egyik alapköve volt és akkortól kezdve még nagyon sokáig a szarvasmarhák száma jelentette a gazdagság mértékét. Sok pásztorkodásból élő afrikai néptörzsnél ma is a szarvasmarha a legfőbb érték. A bikakultusz később átterjedt Európa többi részére is. Kréta szigetén a bikafejű ember, a Minótaurosz képében jelent meg legkiemelkedőbben. A rómaiaknál a szarvasmarhák alapvetően szintén értékmérőnek és táplálékforrásnak számítottak, de náluk terjedt el legjobban a Mithrász kultusz is. Mithrász megölte az ősbikát és annak vérével megtermékenyítette a Földet. Ennek a kultusznak a jegyében bikák ezreit ölték meg szertartásosan a gladiátorviadalok során, bizonyítva ezzel, hogy az ember legyőzte a természet ősi erőit. Manapság a kultusz a spanyol és dél-franciaországi bikaviadalok alakjában él tovább. A tulkok, de közülük is kiemelkedően az őstulok, majd leszármazottja, a szarvasmarha mindig nagy szerepet játszottak az emberiség történelmében. Korábban kedvelt vadászszákmány, majd isten vagy legyőzendő ellenfél voltak, de közben a gazdasági folyamatak alapjaivá lettek, így nélkülük nem alakulhatott volna ki a mai modern emberi civilizáció. ## Képek

Mindennapi élet Londonban I. Erzsébet korában

bélyegkép\|360px\|London látképe 1599-ben London I. Erzsébet korában, a 16. század végén már Európa egyik legnagyobb városa volt, élénk külkereskedelemmel, nemzetközi kapcsolatokkal. Lakosai a kor „világszínvonalán” éltek, mindennapi életük a polgárosodás sok jelét mutatta. A gazdasági fejlődés jól érzékelhető volt és egyre-másra jelentek meg – gyakran külföldi mintára – technikai újítások is. A város igyekezett gondoskodni az elesettekről is, különösen az árva gyermekekről gondoskodtak átlagon felül. Polgárjogot az iparos- vagy kereskedőcéhek tagjai kaptak — a férfilakosság körülbelül háromnegyede. Ők foglalkoztathattak másokat, ők választották a polgármestert, a seriffet és a városi tanácsosokat; az idősebbek libériát viselhettek. A céhek vezetői hozták a szabályokat, és ők is tartatták be azokat. A szabályok megszegőit pénzbüntetéssel sújtották, a nem elég jó árut esetleg elkobozták, súlyos esetben az inasokat megkorbácsolták. A szabályokat ismételten megszegő polgárokat ki is zárhatták a céhből. A legfontosabb tizenkét céh vezetője, a „Nagy Tizenkettő” szabályozta a város iparát és kereskedelmét. A legfontosabb a selyemáru-kereskedők céhe volt (ők gyakran pénzt is kölcsönöztek nemes ügyfeleiknek), utánuk a fűszer-, a textil-, majd a halkereskedők, aranyművesek, tímárok, szabók és ruhakereskedők, rövidáru-kereskedők, sókereskedők, vaskereskedők, borkereskedők és posztókészítők következtek. A városi tanácsnak minden kerületből egy-egy tagja volt, összesen 26. Ők ellenőrizték kerületük hivatalnokait és rendőreit. A város Erzsébet királynő után legbefolyásosabb embere a polgármester volt, a Lord Mayor. Őt évente választották a tizenkét vezető céh azon mesterei közül, akik már voltak tanácstagok és seriffek. Megbízatása egy évig tartott. A tisztségre csak gazdag ember pályázhatott, mert saját vagyonából kellett ellátnia a város vendégeit. Feladata volt a rend fenntartása, a törvénykezés, éhínség idején ennivalóosztás, járvány idején az egészségügyi rendszabályok betartatása, az idegenek számontartása, a piacok felügyelete. A polgármester városi sétái során is viselte hatalmas hivatali láncát és prémmel díszített, skarlátvörös palástját. Előtte lépkedett prémsapkás kardhordozója, aki a hatalmas kardot hegyével felfelé tartotta. Kialakult az a hagyomány, hogy a gazdag volt polgármesterek végrendeletükben komoly összegeket hagytak a szegények javára vagy más közösségi célokra. ## A londoni társadalom A városban polgárjogokkal az rendelkezett, aki tagja volt az egyik iparos- vagy kereskedőcéhnek és ezáltal tulajdonjoga volt, foglalkoztathatott másokat. Ez egészében csak a férfilakosság körülbelül háromnegyedét jelentette. Csak ők szavazhattak a polgármester, a seriff vagy a városi tanácsosok választásán. A céhek idősebb tagjainak joguk volt libériát, selyemmel vagy bársonnyal bélelt és prémmel díszített egyenruhát viselni. A céhek vezetői hozták a szabályokat, és ők is tartatták be azokat. A szabályok megszegése pénzbüntetést vont maga után, esetleg a nem elég jó minőségű árut elkobozták; súlyos esetben az inasokat megkorbácsolták. A szabályokat ismételten megszegő polgárokat ki is zárhatták a céhből. A céhen kívüliek – leginkább bevándorlók – a város környékén vagy a külső területeken, például Southwarkban telepedtek le, mert a céhvezetők hatalma ide már általában nem terjedt ki. A város ipara és kereskedelme a legfontosabb tizenkét céh vezetőinek, a „Nagy Tizenkettőnek” az irányítása alatt állt. A céhek fontossági sorrendben: a selyemáru-kereskedők, akik gyakran pénzt is kölcsönöztek nemes ügyfeleiknek, majd a fűszerkereskedők következtek, utánuk a textilkereskedők, halkereskedők, aranyművesek, tímárok, szabók és ruhakereskedők, rövidáru-kereskedők, sókereskedők, vaskereskedők, borkereskedők és posztókészítők. London legbefolyásosabb embere I. Erzsébet királynő után a polgármester volt, a Lord Mayor. Őt évente választották meg a tizenkét vezető céh azon mesterei közül, akik voltak már tanácstagok és seriffek. A polgármester megbízatása egy évig tartott; bár újraválasztható volt, gyakorlati példa erre alig akadt. Csak gazdag ember pályázhatott, mert a Lord Mayor kötelessége volt a város vendégeit ellátni a saját vagyonából. Feladata volt a rend fenntartása, a törvénykezés, éhínség idején ennivalóosztás, járvány idején az egészségügyi rendszabályok betartatása, az idegenek számontartása, a piacok felügyelete. A polgármester városi sétái során is viselte hatalmas hivatali láncát és prémmel díszített skarlátvörös palástját. Előtte lépkedett prémsapkás kardhordozója, hatalmas karddal a kezében, hegyével felfelé. Kialakult az a hagyomány, hogy a gazdag volt polgármesterek végrendeletükben komoly összegeket hagytak a szegények javára vagy más közösségi célokra. A városi tanácsnak minden kerületből egy, összesen 26 tagja volt. Ők ellenőrizték kerületük hivatalnokait, rendőreit. A tanácsosok kerületükben szentek és sérthetetlenek voltak; ha valaki megütötte volna őket, annak levágták a karját. ### A lakosság összetétele, külföldiek Ebben a korban is erős volt a lokálpatriotizmus a londoni születésűek körében, azonban a városban a népszaporulat negatív volt, minden évben többen haltak meg, mint amennyien születtek. Legalább ötezer beköltözőre volt szükség évente a lakosság szinten tartásához. Legnagyobb számban fiatal férfiak érkeztek munkát vállalni, vagy lányok, akik szolgálónak jelentkeztek vagy férjet kerestek. A legtöbben a környező grófságokból, Middlesexből , Surreyből, Kentből, Essexből és Hertfordshire-ből jöttek. A távolabbról érkezők miatt a város utcáin sokféle angol akcentus volt hallható, nem is beszélve a szomszédos területeken beszélt nyelvekről, mint a skót, ír, walesi, korni és manx. Londonban már ebben az időben sok külföldi, tengerentúli származású ember élt. Legnagyobb részük a southwarki Szent Olaf kerületben, a London-híd déli lábánál, Blackfriars környékén és a Szent Márton templomáról elnevezett St Martins-le-Grand utcában lakott. London püspöke 1593-ban összeíratta azokat, akik fizették az idegenek adóját, és eszerint hétezren éltek Londonban – szinte pontosan ugyanannyian, mint húsz évvel azelőtt. Több mint egyharmaduk már Angliában született. A fekete bőrűek között az angolok megkülönböztették a mórokat, akik a Magreb országaiból jöttek, az etiópokat, akik Belső-Afrikából, és a szerecseneket, akik Afrika nyugati partjairól származtak. Legtöbbjük nem szabad akaratából érkezett, de már nem voltak rabszolgák, mert Angliában ekkoriban már betiltották a rabszolgatartást. A legtöbb külföldi az úgynevezett doche-ok csoportjába tartozott, azaz holland, flamand vagy német volt. Saját templomuk az Ágoston-rendiek egykori kolostora, a mai Austin Friars templom volt. Híresek voltak a southwarki városrész flamand sörfőzői és kurtizánjai. A londoni hollandok leginkább üzleteléssel foglalkoztak, és lehetőleg csak a colchesteri és norwichi hollandokkal házasodtak. A francia protestánsok – vagyis hugenották – 1550-től érkeztek a városba. Az ő templomuk a Szent Antal volt a Three Needle utcában. Canterburyben, Sandwichben és Exeterben is voltak hugenotta közösségek. Anyanyelvükön és angolul egyaránt beszéltek, egymás közt házasodtak, és egymás gyerekeit vették fel inasnak, de részt vettek a helyi tágabb közösségek életében is. A legtöbb idegen nem rendelkezett polgárjoggal, hanem korlátozott jogú „denizen”, lakos volt. A törvény védte életüket és vagyonukat, továbbá joguk volt kereskedni, de: nem tölthettek be tisztséget; különadót kellett fizetniük; kötelesek voltak legalább annyi angolt foglalkoztatni, mint ahány idegent; végrendeletüket latinul kellett megírniuk, hogy érthető legyen a szövege. A londoniak meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak az idegenekhez. Büszkék voltak arra, hogy az idegenek Angliát választották menedékül, de gyakran őket okolták a város gondjaiért, bajaiért: azért, hogy leszorítják a fizetéseket és külföldre viszik a profitot. Sir Walter Ralegh a parlamentben panaszkodott amiatt, hogy a hollandok becstelenek az angolokkal szemben, mert túl keményen dolgoznak. Sokan vélték úgy, hogy nem a vallásgyakorlás szabadsága kedvéért menekültek Londonba a külföldiek, hanem hogy az angolok pénzéből gazdagodjanak. Valójában azonban a külföldiek sok téren jelentősen hozzájárultak London fejlődéséhez: a hugenotta takácsok teremtették meg London bársony- és selyemiparát; a zöld üvegáruk gyártását a velencei Jacob Verzelini honosította meg; a ruhák keményítésének szokását, sőt a városi kocsik használatát is a hollandok terjesztették el – az utóbbiból fejlődött ki a kocsikészítők iparága; egy Peter Moritz nevű német a Temzén tapasztalható árapály segítségével vizet vezetett a házakba; tucatnyi egyéb szakma művelői is gyarapították London gazdaságát. ## Gazdaság ### Pénzrendszer bélyegkép\|Fél font, 1560-61 Az angolok pénzrendszere már abban az időben is rendkívül bonyolult volt. Saját pénzüket sterlingnek nevezték, ami az easterling elnevezésből rövidült, és eredetileg arra utalt, hogy jó minőségű keleti ezüstből verték, azaz legalább 925 ezred ezüstöt és legfeljebb 75 ezred rezet tartalmazhatott. A hazai pénzek mellett a jelentős kikötői kereskedelmi forgalom miatt számos külföldi pénz is szabad forgalomban keringett. A holland forint értéke két shilling, a spanyol dukáté hat shilling és nyolc penny, azaz fél angol márka volt. Egy francia koronáért általában hat shillinget adtak. Az angol márka csak elszámolási egységként (13 shilling és 4 penny, azaz kétharmad font) szerepelt a pénzek között, ilyen érme nem létezett, de szokás volt márkában megszabni bizonyos bérek, szolgáltatások árát. ### Kereskedelem, piacok A Szent Pál-katedrális mellett volt a Cheapside , az akkori London legszélesebb útja, amelynek mellékutcáiban a különböző árucikkekre specializálódó kereskedők, pékek, halászok, cipészek és tímárok, tejárusok, fűszeresek, nyeregkészítők tevékenykedtek. A keleti végen voltak a késesek, majd az utca következő része már a Poultry nevet viselte, mivel itt árulták a baromfit. A Cheapside közepén pedig piacsor húzódott végig. A nyugati végén dolgoztak a megfelelő londoni céhek bosszúságára a külföldi ékszerészek, mert a Lord Mayor hatásköre ide nem terjedt ki. Az északi oldalon állt a selyemáru-kereskedők nagytiszteletű céhének csarnoka. A piacokat a városi hatóságok rendszeresen ellenőrizték, különös tekintettel az áruk frissességére és az alkalmazott súlyokra. Ennek ellenére gyakori volt a csalás. Előfordult, hogy a csirkék kloákáját bevarrták néhány nappal az eladás előtt, ettől az „meghízott”, de természetesen fogyaszthatatlanná vált. ## Közlekedés A római uralom óta Angliában nemigen építettek távolsági utakat. Az utak ebben az időben spontán jöttek létre, amerre elég ló és ember közlekedett. Elméletileg az összes egyházközségnek (a kor alapvető közigazgatási egységeinek) feladata lett volna javíttatni az utakat a területén. Minden fizikai munkára alkalmas férfi köteles volt egy évben hat napon napi nyolc órát ezen dolgozni. A gyakorlatban azonban általában csak a helyi utakkal törődtek. A távolsági utazás leggyakoribb formája a lovaglás volt. A királyi futárok száz-száztíz kilométert is lovagoltak egy nap alatt, megfelelő időjárási körülmények esetén. A magányos utazókat azonban az útonállók is veszélyeztették. A fuvarosok szekerei ebben az időben nehéz, lassú járművek, alig haladtak gyorsabban a gyalogosoknál. Heti rendszerességgel jártak társzekerek London és Oxford, Norwich, valamint Chester között. A kereskedők inkább hátaslovakon vitték az értékesebb holmikat. A lovaskocsik még igazi ritkaságok voltak, és Londontól maximum kétnapi útra lehetett azokat bérelni a rossz útviszonyok miatt. Londonban magában már nagynak tartották a zsúfoltságot a sok kocsi miatt, egyre szaporodott a szekerek, taligák és kocsik száma. A burkolatlan utak miatt a vasalt kerekű kocsik ki voltak tiltva az utakról, és minden kocsi lovait elméletileg kézzel, gyalog kellett vezetni, de ezeket a szabályokat már senki nem tartotta be. Az átkelés a Csatornán az európai szárazföldre kedvező szél esetén 3-4 órát vett igénybe, de időnként napokat, esetleg heteket kellett várni az megfelelő időjárásra. A legtöbb utas ott húzta meg magát a fedélzeten, ahol tudta, de kabint is lehetett bérelni. A hajók megfelelő szél esetén a Temzén is felhaladtak. A polgármester, a Lord Mayor egyben a londoni kikötő admirálisa is, a Windsor és Gravesend között ő volt a Temze ura. Felügyelői vigyáztak a vízi közlekedés szabályainak betartására. A Temze partjain fekvő veteményeskertekhez bárkákon szállították az emésztőgödrök tartalmát. Az angolok akkor is kiváló hajósok voltak, de sok volt a kalóz és a tolvaj is, ekkoriban évente állítólag több mint háromszázat akasztottak fel közülük Londonban. ## Oktatás thumb\|250px\|A Gresham Kollégium Az ország legnagyobb – 153 tanulóval rendelkező – alapfokú iskoláját Szent Pálról nevezték el. John Colet , a rendkívül gazdag polgármester fia alapította, aki egyedül maradt életben 22 testvére körül. Az intézmény szabályzata szerint a diákok bármely nemzetből és országból megkülönböztetés nélkül látogathatták az iskolát. Nagy súlyt helyeztek a latin nyelv oktatására. Az iskolák többsége ingyenes volt, de helyenként elvárták, hogy a tanulók hozzájáruljanak a költségekhez. A tanítási idő reggel hét órától délelőtt tizenegyig tartott, délután pedig egytől ötig. A kedd és szombat délutánok szabadok voltak. VI\. Eduárd angol király a ferencesek egykori kolostorában hozott létre iskolát az árvák számára, ahova lányok is járhattak. Az itt tanuló gyerekek sárga harisnyát hordtak, ami állítólag távol tartotta a patkányokat. Az iskola tanrendjében nagy szerepe volt a zenének. Az iskolának saját felcsere és sörfőzdéje is volt. (A gyenge sört az általában szennyezett víz helyett fogyasztották.) A fiúk általában szakmát tanultak, míg a lányok leginkább cselédnek szegődtek az iskola után. A felsőfokú képzést nyújtó Gresham Kollégiumot Thomas Gresham kereskedő, a londoni tőzsde megalapítója, az angol uralkodók pénzügyi tanácsadója hozta létre végrendeletileg 1579-ben. Egykori házában, a Bishopsgate épületében hét professzor adott elő teológiát, retorikát, geometriát, orvoslást, asztronómiát, zenét és jogtudományt. ## Egészségügy Az angliai gyógyászat e korban nemzetközileg igen fejlettnek számított. A londoni orvosok 1518-ban szerveződtek szakmai szervezetbe, a királyi kollégiumba, amely évente egy kivégzett bűnöző holttestét is megkapta boncolás céljára. Csak az orvosok írhattak fel belsőleg használatos gyógyszert. Gyakran keresték meg őket levélben is, és ők válaszul levelezés útján ajánlottak gyógymódokat a beteg vizsgálata nélkül. Sok londoni azonban az öngyógyítás híve volt, számos orvosi könyv is kapható volt már. Ezekben néhány hasznos tanács mellett inkább ma már kuruzslásnak tekinthető gyógymódok szerepeltek. A borbélyok vagy felcserek 1540-ben tömörültek társaságba; ők végezték a kisebb sebészeti beavatkozásokat. A patikusok ekkoriban még nem szerveződtek saját társaságba, működési engedélyüket a „Fűszerkereskedők Nagytiszteletű Társasága” adta ki. A bábák engedélyüket az egyháztól kapták, szükség esetén keresztelhettek is. Esküt kellett tenniük, hogy nem végeznek abortuszt. Kötelesek voltak lehetőség szerint kideríteni az apa személyét, hogy az újszülött ne szoruljon az egyházközség gondozására. ## Igazságszolgáltatás, törvény és rend bélyegkép\|Kalóz kivégzése London mint nagyváros a drákói büntetések ellenére a bűnözés fővárosa is volt ekkoriban Angliában. Rengeteg volt a piti zsebtolvaj, de sok szervezett banda is működött. A fegyveres támadások, összecsapások is gyakoriak voltak, sok ember – itáliai mintára – rövid kardot, tőrt hordott magánál. A rendre éjjeliőrök és az őket felügyelő rendőrök ügyeltek. Az előbbiek inkább figyelőszolgálatot láttak el, bottal és lámpával a kezükben, mivel általában idős, gyenge, rokkant, más munkára már nem alkalmas személyek voltak. A rendőröket az egyházközség tagjai közül választották. Terhes szolgálat volt, aki tehette, megfizetett valaki mást, hogy lássa el helyette. Működtek még hivatásos besúgók, és olyanok, akik fizetség ellenében az ellopott javakat próbálták visszaszerezni. A börtönökben sok volt a politikai fogoly, akiket változatos körülmények között tartottak fogva, főleg a Towerben. Néhányukat időnként meg is kínozták, mások viszonylagos kényelemben raboskodhattak. A bűnözők börtöneiben szörnyű körülmények voltak, súlyos betegségek terjedtek, gyakoriak voltak a szigorú testi fenyítések. Egyes fegyintézetekben azonban már szakmát is tanítottak a bentlakóknak. A börtönök mellett a büntetések számos más formája létezett, így a nyilvános megalázás kalodában, pellengéren, vagy szekéren körbehordták az illetőt a városban táblával a nyakában. Gyakori volt a megbélyegzés tüzes vassal, de a halálbüntetés is, nem csak emberölésért, hanem útonállásért és sok más bűncselekményért is. Az évi átlag 300 kivégzés, leginkább akasztás, a nyilvánosság előtt zajlott a közönség nagy érdeklődése mellett. ### Polgárőrség Londonnak saját milíciája, polgárőrsége is volt. Minden céhnek megvolt a saját egysége. A tisztek és közlegények többsége fiatal alkalmazott és inas, ritkán háztulajdonos volt. Rendszeresen gyakorlatoztak dárdáikkal és kardjaikkal, és minden évben egyszer szemlét tartottak. Az elitcsapatoknak muskétájuk is volt. Még VIII. Henrik alapította 1537-ben a londoni „tüzérséget”, a Honourable Artillery Companyt , ami tulajdonképpen íjakat, számszeríjakat és kézifegyvereket használó katonák céhe avagy testvérisége volt azzal a céllal, hogy tiszteket képezzen ki a polgárőrség számára, és így járuljon hozzá London védelméhez. A tagok külföldi háborúkban is szereztek tapasztalatokat, és harcoltak a spanyol armada ellen is. ## Lakás. családi élet, konyha ### Házak, otthonok thumb\|250px\|Az Eastbury Manor House Barking and Dagenham kerületben az 1570-es években épült A 16. század végén London több évtizedes békés korszak után volt. A házak egyre kevésbé hasonlítottak erődítményekre, bár az újgazdagok szívesen díszítették tornyokkal, lőrésekkel házaikat. Vidéken még sok házat vett körül vizesárok, gyakran innen látták el hallal a konyhát. A lakásméretek jelentősen bővültek: míg a 16. század derekán az angliai házak átlagosan három szobából álltak, I. Erzsébet uralkodásának vége felé már 4-5 szobából, a tehetősek hat-nyolc szobás házakat építtettek, és a földművesek is felcserélték korábbi egy helyiségből álló kunyhóikat két-három helyiséges házakra. Londonban ekkoriban még kevés volt a kőház, azok is inkább korábbi katolikus egyházi épületek voltak, ugyanis a város körüli vidéken nem volt építkezésre alkalmas kő. Ezért ekkoriban a leggyakoribb építkezési forma a gerendavázas ház volt, ami általában tölgyfából készült, a keretet agyaggal, trágyával, szalmával töltötték ki, jobb esetben helyben égetett téglával. A házak legtöbbször háromszintesek voltak, a felső emeletek kissé kinyúltak az utca fölé. E korban vezették be a lépcsők használatát a korábbi létrák helyett az emeletek közötti közlekedésre, valamint az illemhelyek építését a lakóházakon belül. Ekkoriban találták fel a vízöblítéses WC-t, a water closetot is, és bár az uralkodó is beszereltette palotájába, csak lassan kezdett elterjedni. A legtöbb házon már volt nyitható, üvegezett ablak, csak a legszegényebbek használtak még olajos rongyokkal vagy pergamennel fedett kis rácsos ablakokat. A gazdagabb házakban a falakat faburkolat borította – gyakran piros-fehér-zöldre festve, mert ezek voltak a királynő színei. Másutt – spanyol szokás szerint – arany-fekete színezésű bőrrel fedték a helyiségek falát. A leggazdagabbak szőnyegeket is akasztottak a falakra. A vendégek fogadására szánt helyiségek falát leginkább a vakolatra festett történelmi, mitológiai témájú képekkel díszítették. Kedvelt téma volt a Zsuzsanna és a vének bibliai jelenete, mert így ábrázolni lehetett a meztelenséget. A kárpitozott bútorokat még alig ismerték, helyette sok párnát használtak. A padlót általában kákából készült szőnyeg borította. A fűtéssel takarékoskodtak, ezért az ágynemű sok rétegű volt, és az alváshoz hálósapkát, sálat is viseltek. A hálószobában helyezték el a mosdótálat és a vizeskorsót. A tisztálkodáshoz a szappant házilag készítették. #### Kertek A londoniak ekkoriban nagyon szerették a városi kerteket, ahol virágokat, gyümölcsfákat és konyhakerti növényeket termesztettek. Sokan a városon kívül is birtokoltak vagy béreltek saját kis parcellákat. A hagyomány szerint a királynő is rendszeresen kertészkedett a palota kertjében a délelőtti órákban. Nagyon népszerűek voltak a kertészkedéssel foglalkozó könyvek is. ### Étkezés A legfontosabb étel a kenyér volt. A gazdagok fehér kenyeret ettek, a szegények szürkéssárga kenyere pedig kissé korpás lisztből készült. A kenyeret főzéshez is használták sűrítőanyagként, morzsáját panírként. A londoni polgárok naponta általában háromszor étkeztek. Hat és hét óra között volt a reggeli: leginkább vajas kenyér, a tehetősebbeknél pedig hering, hideg hús vagy sajt is. A reggelihez gyenge sört ittak. Az ebéd mindig egy meleg fogás volt: sült, pite, leves vagy pörkölt, kenyérrel és sörrel. A vacsora öt és hat óra között volt: leginkább hideg hús, sajt, kenyérrel és sörrel. Az iparosok később, csak hét-nyolc óra körül vacsoráztak. Egy családi ebéd vendégekkel négy-hat fogásból is állhatott, plusz előételekkel, mint a sózott retek, sózott marha (a legfontosabb húsféle) mustárral, vagy osztriga barna kenyérrel. A gyermekeknek felnőttek jelenlétében nem volt szabad leülniük, még étkezéskor sem. Az ünnepi étkezések alkalmával különleges fogásokat is igyekeztek felszolgálni, főleg vadhúsokat, madarakat és más ritkaságokat. A hattyúból készült ételek voltak a legdrágábbak azok közül, amiket rendszeresen kapni lehetett a piacokon. A mezei és az üregi nyulak közkedveltek és olcsók voltak. Az evőeszközök körül a villa használatát még felesleges külföldi divatnak tartották. A saját kést és kanalat gyakran magukkal vitték a vendégségbe. Az evés előtti kézmosás viszont már szinte kötelező divattá vált. Gyakran fogyasztottak halat – nem csak pénteken, hanem szerdán és szombaton is –, mert ez hazafias cselekedetnek is számított: úgy vélték, hogy ezzel támogatják a halászokat, akik viszont a maguk részéről a haditengerészet utánpótlását képezték. A halat sózva, illetve szárítva télire is eltették. Nagy mennyiségben fogyasztottak kagylót. A Skóciából hozott sózott lazacot és a pisztrángot erős sörben főzték meg. A ponty és különösen a csuka drága ritkaságnak számított. A sajtot a hús helyettesítésére is használták a hústalan napokon. A katonák napi fejadagja fél font volt. Leginkább az egyszerű essexi vagy suffolki juhsajtokat vásárolták, amiket hatalmas, kemény darabokban árultak. A pikáns cheddar és a könnyen morzsolható cheshire luxuscikknek számított. A zöldségek közül a flandriai hagyma és káposzta volt leginkább népszerű. A céklát, vörös káposztát, gombát, uborkát és sziksófüvet ecetben, alma vagy más savtartalmú gyümölcs levében vagy sörbe áztatva tették el télire. A nyers gyümölcsöt nem tartották egészségesnek, inkább főzve, párolva, sütve fogyasztották. Az importált citrusfélék, valamint a mazsola, a szilva és a sárgabarack nagyon drágák voltak. Ekkoriban vált divatossá a gazdagok körében a cukor. A királynő maga is rengeteg cukrozott mandulát fogyasztott, és valószínűleg emiatt is színeződtek el, lyukadtak ki a fogai. A londoniak szívesen piknikeztek a kertben vagy a házuk tetején kialakított teraszon: édességet, gyümölcsös pitét, lekvárt, gyümölcskrémet, fagylaltot, joghurtot, teasüteményt, befőttet és mindenféle egyéb édességet fogyasztottak. A gyümölcslepény tölteléke lehetett hecsedlipép, körömvirág, kankalin vagy gólyahír, tejszínbe vagy aludttejbe keverve. A zsenge borsót is cukorral, sóval, gyümölcslével vagy vajjal ízesítették. A birsalmából kemény lekvárt főztek, és kihűlés előtt különböző formákba öntötték. A szegény emberek étkezését jól jellemzik a londoni halászoknak a halászati szezonban szokásos napi ételadagjáról fennmaradt adatok: - napi egy gallon (4,5 liter) sör - egy font (45 dekagramm) kétszersült - 4 uncia (11 dekagramm) szalonna - 3 uncia (8,5 dekagramm) zabkása vagy szárított borsó - fél font (23 dkg) holland sajt - negyed font (12 dkg) vaj - korlátlan mennyiségű friss hal (fogás esetén) Fűszerként, ételízesítőként fogyasztottak még a fentiekhez kis ecetet, mézet, cukrot, borsot, szerecsendiót és gyömbért. #### Italok ##### Tej A felnőttek körében Londonban ekkoriban csak a szegény emberek ittak tejet. A tejet és a tejszínt azonban széles körben használták ételek, sütemények elkészítéséhez. A tejnek egyébként gyakran sörös íze volt, mert az istállózott teheneket nagyrészt a sörfőzés melléktermékeivel etették. ##### Szeszes italok A mindennapok házi itala, a víz szennyezettsége miatt a gyerekek számára is, az ale, a gyenge, komló nélkül készült sör volt. Három különböző, az egyszerű, a dupla és a dupla-dupla erősségben főzték. I. Erzsébet angol királynő trónra lépése után betiltotta a dupla-dupla főzését, mivel fogyasztása verekedésekhez, késelésekhez vezetett. Az ale-t sokféleképpen, például dióval, fahéjjal vagy rozmaringgal is ízesítették. A komlóval készült sör íze intenzívebb, és sokkal tovább eláll. A nagyurak háztartásában a sör gyakran egy évet is állt fogyasztás előtt. A bort importálták, bár korábban a kolostorokban próbálkoztak szőlő termesztésével is. A legkedveltebbek a bordói, meg a könnyű déli száraz borok, valamint a madeira és a malvázia voltak. A borokat nem palackozták, hanem csapolták a hordókból, és általában vízzel hígították. A borokat általában nem tartották meg egy évnél tovább, mert ezután már kezdett megsavanyodni. Ekkoriban jöttek divatba, írországi és németalföldi hatásra, a nagy alkoholtartalmú italok. Aqua vitae-nek, vagyis az élet vizének is nevezték, és borókával, ürömmel, izsóppal vagy mentával ízesítették őket. Szíverősítőként, palackozva, patikában is árulták ezeket. #### Új ételek, új divatok London világkereskedelmi szerepénél fogva különösen fogékony volt a külföldi hatásokra. A korábbi királyi luxuscikkek, mint a cukor, a bors, a mandula és a datolya már a polgári házakban is megjelentek. Az olajbogyót görög földről, a kapribogyót Franciaországból, a szardellát pedig Spanyolországból importálták. Megérkezett Angliába az uborka, a málna, a spenót, a padlizsán, a füge, a spárga, a szeder, a vesebab, a karfiol, az édesburgonya, a spanyol articsóka és a csicsóka is. A paradicsomot afrodiziákumnak tartották. A kukoricát nem értékelték sokra, azt írták róla a szakkönyvek, hogy alig hoz termést, nehezen emészthető, inkább a disznóknak való. A burgonyáról még csak ekkoriban ismerték fel, hogy mely része fogyasztható, de még nem tudták, hogyan kell elkészíteni. ### Dohányzás Ezekben az években vált divattá a dohányzás is. Eleinte étkezés után, aztán minden lehető alkalommal rágyújtottak a kedvelői annak ellenére, hogy számos lelkész és mások is erősen ellenezték, gúnyolták ezt az újmódi szokást. ## Öltözködés, divat Az urak öltözködését elméletileg törvények szabályozták – például csak magas rangúak hordhattak ezüsttel, arannyal varrott vagy lila selyemszövetet –, de ezeket a szabályokat a királyi udvaron kívül ebben a korban már senki sem tartotta be. A kor divatos ruhája volt – főleg férfiak, de időnként nők számára is – a spanyol eredetű, doublet nevű, a felsőtestet takaró zeke, aminek levehető ujjait kitömték. Ezt bőrmellény takarta. Efölött a fiatalok térdig érő, az idősebbek bokáig érő köntöst viseltek. Az utcán a csuklyás köpeny praktikus viselet volt. Azok a férfiak, akik formásnak tartották lábukat, szűk nadrágot viseltek, mások buggyos térdnadrágot hordtak. A fiúkat hétéves korukig ugyanúgy öltöztették, mint a kislányokat. A nők ruhájának felső része egyenes volt, fapálcikák vagy bálnacsontok merevítették. A szoknya felett általában kötényt hordtak. Az övükbe helyezték a szükséges apróságokat, mint az olló, zsebkés, pecsét, fültisztító és illatszeres zacskó. A ruha alatt csak egy lenvászon inget viseltek, semmi mást. A jó cipők spanyol bőrből készültek. A királynő és más előkelő hölgyek ruhakölteményeit tűk tucatjai tartották a helyükön. Elengedhetetlen kiegészítő volt a kesztyű, amit a hölgyek esetében gazdagon hímeztek, illatosítottak, esetleg ékszerrel is kivarrtak. Nagy divat volt a kerek, pliszírozott, levehető körgallér, férfiak és nők számára egyaránt. A 16. század második felében ezek egyre nagyobbak lettek, anyaguk elérhette az öt és fél méter hosszat mintegy 600 redőbe szedve. Kényelmetlen viselet volt, ezért terjedt el az a szokás, hogy ha valaki ünnepi rendezvényre ment, a körgallérját egy szolgáló vitte dobozban, és csak közvetlenül az érkezés előtt vették fel. Kikeményítését általában németalföldi nők végezték, mert onnan terjedt el ez a művelet. A gallér nem csak fehér lehetett: növényi festékkel elefántcsontszínűre, rózsaszínre, sárgára, mályvaszínűre is festették. A királynő nem szerette a kék gallért, ezért azt betiltották. ## Ünnepek Londonban húsvét és ősz között sok ünnepet tartottak. Nagycsütörtök napján a királynő rendszeresen ellátogatott a westminsteri apátságba, hogy szertartásosan megmossa a jámborságuk miatt kiválasztott, a királynő éveivel azonos számú szegény lábát, akik ajándékot is kaptak. Május 1-jén a fiatal legények hajnalban virágot gyűjtöttek a város határában, hogy feldíszítsék házaikat. A lányok májusi harmattal mosták meg arcukat, hogy eltüntessék szeplőiket. A legszebb lányok közül megválasztották május királynőjét. A napot játékokkal, sporttal is ünnepelték, különösen népszerű volt az íjászat. Májusfát állítottak, este pedig máglyákat gyújtottak. A tánc és ivászat egész éjjel folyt. Ezen az estén a színházak olyan darabokat adtak elő, amelyeknek Szent György volt a témája. Korábban ő volt Anglia védőszentje, de Erzsébet királynő uralkodása 10. évében betiltotta az ünneplését. A hagyomány azonban tovább élt, csak áttevődött a közeli május 1-re. Szent Iván éjéről is nagy ünnepléssel emlékeztek meg. A máglyákat június 23-án estére gyújtották meg. Úgy tartották, hogy ezen az éjjelen látni lehet a jövőt, és különösen alkalmas szerelmi bájitalok készítésére, valamint a szellemek megfigyelésére. A nyári napforduló napja – június 24. – a május elsejei ünnephez hasonló programokkal telt el. Szent Bertalan ünnepe augusztus végén az I. Henrik uralkodása idejére tehető kezdetektől a 16. századra már kéthetes eseménysorozatra duzzadt. Az uralkodó születésnapja, szeptember 7-e 1584-ben lett hivatalos ünnep. Ekkor minden egyházközségben hálaadást tartottak, a szegény öregasszonyok közül kiválasztottak annyit, ahány éves volt a királynő, és ők imádkoztak a hosszú életéért, országa gyarapodásáért. Az asszonyok kis ajándékot kaptak. A közeli Charlton faluban (ma London része) tartották október 18-án a „szarvas vásárt”. A hagyomány szerint János angol király erre járva elcsábította a molnár feleségét, majd cserébe megengedte a felszarvazott férjnek, hogy a helyi templom védőszentjének, Szent Lukácsnak a napján vásárt tartson. Ennek emlékére sokan jelentek meg a vásárban királynak öltözve vagy szarvval a fejükön. London polgármesterét, a Lord Mayort minden évben október 13-án választották meg, és október 29-én tartották a polgármester napját. Ekkor a város új vezetője pompás menetben, tanácsosaival együtt vonult a Westminster Hallhoz, ahol letette az esküt. Utána a Temzén hajózott egy díszes csónakon, majd a Szent Pál-rakparton szállt partra, a város utcáin a Guildhallba vonult dobosok, trombitások, oboások és fuvolások, dárdások és zászlóvivők, valamint a város főbb tisztviselői kíséretében. Este az új polgármesternek saját költségén kellett bankettet rendeznie mintegy ezer fő számára. ## Szórakozás, sport, színház bélyegkép\|360px\|London központi része egy 1593-as térképen Az ünnepeken kívül állandó szórakozási lehetőségek is voltak, főleg a város törvényben rögzített határain kívül, ugyanis a városi tanács nem volt barátja a játéknak és más haszontalanságoknak. Az urak és hölgyek legtöbbször a paloták kertjében sétáltak, és egymás társaságát élvezték. A különböző céhek tagjai általában a székházuk körüli parkba jártak kikapcsolódni. A vacsorák, rendezvények alkalmával a kottából éneklés, a házi zenélés, a társastánc a műveltebb körök mindennapos szórakozása volt. A sportok közül a vadászat, a kezdetleges tenisz, a teke és a vívás volt népszerű. Az íjászat katonai jelentőségét már csaknem teljesen elveszítette, de sportként népszerű maradt, és az orvvadászok körében is kedvelték hangtalansága miatt. Ekkoriban még érvényben volt az a törvény is, hogy a királynő minden hét és hatvan év közötti férfi alattvalója (kivéve a papokat és a bírákat) köteles volt otthonában egy hosszúíjat tartani a hozzá való nyilakkal együtt. A szegények sportja a birkózás és a labdarúgás volt: az utóbbi ekkoriban még általában két falu legényeinek összecsapása volt egy labda körül, akár százfős csapatokban, minden szabály nélkül, és leggyakrabban tömegverekedésbe torkollott. A köznép szórakozni főleg a Temze északi partján keleten fekvő Wapping és Shadwell negyedekbe járt, ahol meglehetősen rossz hírű kocsmák, szerencsejáték-barlangok és nyilvánosházak voltak. A legnagyobb szórakozónegyed a túloldalon ekkoriban a London-híd déli lábától nyugatra, Southwark Temze-partjának Bankside nevű körzete volt. Itt voltak a különböző állatviadalok helyszínei, valamint kocsmák és nyilvánosházak mellett a fontosabb színházak is. Ebben az időben kezdtek létrejönni az állandó színházak a korábbi – kocsmákban, udvarokon és más helyszíneken tartott – alkalmi előadások helyett. London első színházai – a Theatre és a Curtain – északkeleten, a külváros Shoreditch nevű részében voltak. Itt mutatta be először William Shakespeare a Rómeó és Júliát, A makrancos hölgyet és az V. Henriket. A Theatre nevű intézményt később átköltöztették a Bankside-ra, és ott a Globe nevet kapta. Legfontosabb vetélytársai itt a Rose és a Swan nevű színházak voltak. Az előadások általában délután 2-kor kezdődtek. Az állóhelyek egy pennybe kerültek, az ülőhelyek kettőbe, de sokszor két-háromezer ember is befért egy előadásra. A bevétel átlagosan 8 font volt előadásonként: az írók – mint Shakespeare – 6 fontot kaptak egy-egy új drámáért. E korban fellendült az útikönyvek kiadása is. A hosszabb külföldi tartózkodás után hazatért és végleg letelepedett utazók kötelességüknek tartották tapasztalataik közreadását, melyek földrajzi és gazdasági szempontból is hasznosak voltak a vállalkozók következő generációinak. Richard Hakluyt 1589-ben adta ki fontos művét Az angol nemzet legfontosabb hajóútjairól, utazásairól és felfedezéseiről..., de más hasonló művek, útikalauzok, kézikönyvek, valamint egylapos, olcsó tájékoztató nyomtatványok is tömegével jelentek meg. ## A korabeli angol nyelv thumb\|200px\|Philip Sidney Ebben az időben az angol még nem volt világnyelv, sőt alig ismerték Anglia határain kívül. A művelt angolok franciául és latinul tanultak. A királynő udvarhölgyeinek is kötelező volt megtanulniuk franciául. Ebben a korban kezdődött viszont egyfajta nemzeti ébredés Angliában, aminek eredményeképpen az angolok egyre nagyobb büszkeséggel tekintettek nyelvükre. A kor nagy alakja, Philip Sidney azt írta: „az angol nyelv bármely más nyelvvel felveheti a versenyt a világon, ha arról van szó, hogy édesen és érthetően kell kifejezni a gondolatokat, ami a beszéd lényege”. Olyan tudósok, akik korábban latinul adták volna ki műveiket, hogy külföldön is olvassák őket, ekkoriban már angolul publikáltak, hogy honfitársaik minél szélesebb körét szólítsák meg. Könyveket adtak ki magáról az angol nyelvről is, például Richard Carew művét (Levél az angol nyelv kiválóságáról), valamint Thomas Wilson A szónoklás művészete című kötetét. Megindultak a viták a „helyes angolság” mibenlétéről, helytelenítették az idegen szavak használatát (Roger Ascham, George Puttenham). Nyelvtankönyveket is kiadtak, de a szabályokat senki nem tartotta be pontosan. Különösen sokféle volt a tulajdonnevek helyesírása. Az ébredező „nyelvvédelem” ellenére ez időben rengeteg külföldi szó érkezett az angolba a latinból, görögből, franciából, spanyolból és a hollandból is. ## Időjárás, természeti körülmények A 16. század végén – a kis jégkorszaknak is nevezett európai hideg kor miatt – a brit szigetek éghajlata is lényegesen hűvösebb volt a mainál. A nyarak általában rövidek és nagyon csapadékosak, a telek kegyetlenül hidegek voltak. 1565-ben és 1595-ben a Temze teljesen befagyott. 1568-ban több hajó is elsüllyedt a viharban a Temzén Gravesendnél. 1577-ben hatvan centiméter hó borította be Londont. 1589-ben földrengés volt. 1594 és 1597 között a katasztrofális időjárás miatt éhínség pusztított. 1595-ben még Londonban is éhséglázadás volt. Az alapvető szükségletek kielégítésére a Baltikumból importáltak gabonát. Az 1582-ben bevezetett Gergely-naptárt ekkoriban Anglia, mint „pápista szokást”, még nem fogadta el, ezért a dátumozás erősen különbözött más európai országokétól: az év első napja Angliában március 25-e volt, viszont Skóciában például január 1. ## A korabeli London nevezetességei London egyik első számú nevezetessége a középkori – akkoriban már négyszáz éves – London-híd volt. Több mint száz lakóház és bolt állt rajta, köztük egy kápolna is. A szűk hidat ellepte a kocsik, lovasok, árusok, koldusok, birkák és marhák tömege. A híd déli részén állt a Nonsuch (Párjasincs) ház. Ez a négyemeletes, a híd egész szélességét átfogó, fából készült, gazdagon díszített épület Hollandiában készült és részekben szállították Londonba. A híd déli végén hazaáruló nemesek, nagyurak karóra tűzött fejét tették közszemlére. A Temze folyó maga ebben az időben fontos kereskedelmi ütőér volt, több ezer csónakos élt meg rajta az áruk és személyek szállításából. A London-híd pillérei közötti szűk átjárókon azonban csak kis csónakok tudtak áthaladni, azok is nagy veszélynek voltak kitéve a víz erős sodrása miatt. A hídtól keletre – korabeli leírások szerint – a folyót szinte ellepték az árbócok és vitorlák. A folyón sok szelíd hattyú volt, melyek kis szigeteken raktak fészket. Ezeket csak a királynő asztalán szolgálhatták fel, vadászatuk egyébként tilos volt. thumb\|250px\|A londoni Tower a 16. században A londoni Tower ekkoriban sokféle funkciót látott el. A védelmi feladatok mellett királyi összejövetelek helyszíne, a legveszélyesebb bűnözők börtöne, kínzókamra, pénzverőhely, fegyverraktár, a koronaékszerek kincstára, valamint irattár is volt. Ennek ellenére a helyőrség tagjai rendszeresen vezettek körbe látogatókat is a Towerben. A fegyvertárban látni lehetett VIII. Henrik angol király eredeti sisakját, pajzsát, fegyverzetét és buzogányát, amik jól mutatták a király óriás termetét. London belvárosának nagy részét az első kimondottan kereskedelmi célokra épült palota – és egyben az e korban emelt egyetlen művészileg jelentős épület –, a Thomas Gresham által 1567-ben építtetett tőzsde uralta. A királynő engedélyezte, hogy ez a fontos kereskedelmi központ a Royal Exchange nevet viselje. Az összes építőanyagát Németalföldről importálták – a téglát Antwerpenből, a palát Dordrechtből, a faburkolatot és az üveget pedig Amszterdamból. Az építészt, a kőműveseket, de még az egyszerű építőmunkásokat is a Csatornán túlról hozatták – a helyi céhek természetes ellenkezésének dacára. A korabeli város fontos nevezetességei voltak még a Whitehall-palota, a királynő első számú otthona; a Westminster-palota; a Westminsteri apátság; a londoni városháza, a Guildhall; és az akkori Szent Pál-székesegyház, ami nem azonos a maival. A katedrális belső udvara a londoni könyvkötészet és könyvárusítás központja volt. Szép kiállítású, a finom szattyánbőrbe kötött súlyos könyvek mellett kaphatók voltak itt néhány pennyért pamfletek, balladák és évkönyvek is. ## Kapcsolódó szócikk - Mindennapi élet Franciaországban a felvilágosodás korában [London történelme](Kategória:London_történelme "wikilink") [London](Kategória:Mindennapi_élet_különböző_korokban_és_helyszíneken "wikilink")

Ernest Shackleton

Sir Ernest Henry Shackleton (Kilkea, Írország, 1874. február 15. – Grytviken, Déli-Georgia-sziget, 1922. január 5.) angol és ír felmenőkkel rendelkező brit felfedező, Antarktisz-kutató, az Antarktisz-kutatás aranykorának egyik kiemelkedő alakja. Négy Antarktisz-expedícióban vett részt, három alkalommal expedícióvezetőként. Az első déli-sarkvidéki tapasztalatait mint harmadtiszt szerezte, Robert Falcon Scott Discovery-expedíciójában 1901 és 1904 között, melyről egészségügyi okok miatt idő előtt haza kellett utaznia. 1907-ben már vezetőként tért vissza a Nimrod-expedíció élén. 1909 januárjában az addigi legkisebb távolságra közelítették meg a Déli-sarkot, eljutva egészen a 88°23′ déli szélességig, ami mindössze van a legdélibb ponttól. Az expedíció keretében, a csapat tagjai – elsőként – megmászták a Mount Erebus vulkánt és elérték a déli mágneses pólus számított helyét. Ezen teljesítmények elismeréseként VII. Eduárd brit király lovaggá ütötte. Miután 1911. december 14-én előbb Roald Amundsen, majd 1912. január 18-án Robert Falcon Scott elérték a Déli-sarkot, Shackleton új célt tűzött maga elé: nem csak elérni a sarkot, de a sark érintésével átkelni a teljes kontinensen. Erre a célra szervezte a birodalmi transzantarktiszi expedíciót, amely 1914. augusztus 4-én indult útnak. Az expedíció a kitűzött célt nem érte el, mivel hajójukat, az Endurance-t a Weddell-tengeren körülzárta, majd összeroppantotta a feltorlódott jég, így a csapatnak el kellett hagynia a hajót. Hónapokig éltek a sodródó jégtáblákon, majd mentőcsónakokkal eljutottak az Elefánt-szigetre, ahol Shackleton öt társával ismét csónakba szállt, hogy az távolságban lévő Déli-Georgia szigetről segítséget hozzon. 1916 augusztusában sikerült minden embert épségben kimenteni a szigetről. A sarkvidéken átélt viszontagságok ellenére 1921-ben újabb expedíciót szervezett, azzal a céllal, hogy körbehajózza a Déli-sarkvidéket. A Shackleton–Rowett-expedíció során, a tényleges kutatóút megkezdése előtt, Shackleton 1922. január 5-én, a Déli-Georgia szigeten, szívinfarktusban elhunyt. Felesége kérésére, itt is temették el, Grytviken település temetőjében. Shackleton hírnevét leginkább a birodalmi transzantarktiszi expedíció hihetetlen történetének köszönheti, mely miatt őt a korabeli sajtó hősként ünnepelte. Ennek ellenére – Scott kapitánnyal ellentétben – hosszú időre feledésbe merült a neve. Később, a 20. század második felében fedezték fel újra; tevékenységét követendő példaként, modellként állítja az utókor elé a vezetéselmélet- és válságmenedzsment-tudomány. ## Gyermek- és ifjúkora (1874–1890) Shackleton 1874. február 15-én született az ír Kilkeában, egy tízgyermekes család második gyermekeként. Apja, Henry Shackleton yorkshire-i származású földbirtokos volt, akinek ősei a 18. században vándoroltak ki Írországba. Anyja, Henrietta Letitia Sophia Gavan ír származású volt. A Shackleton család jelmondata: „Fortitudine Vincimus” (angolul: „By endurance we conquer“; magyarul: „Kitartással győzni fogunk”). Shackleton ennek nyomán nevezte el később egyik expedíciós hajóját Endurance-nak. Az 1600-as évekből származó családi címer három arany kapcsot ábrázol vörös mezőben. Ernestnek nyolc lány és egy fiútestvére volt. A család erősen vallásos volt, otthon szigorú légkör uralkodott. Shackleton és testvérei csatlakoztak az antialkoholista ligához, és kocsmák előtt énekeltek dalokat az alkohol veszélyeiről. A családban Shackleton haladó szelleműnek számított, és lánytestvéreit is arra ösztönözte, hogy legyen saját hivatásuk, így felnőttkorukban szülésznőként, vámtisztként, művészként és íróként keresték a kenyerüket. Öccsét, Francist (1876–1941) 1907-ben meggyanúsították az ír koronaékszerek elrablása ügyében, azonban később felmentették a vádak alól. Az írországi mezőgazdaság 19. század végi általános hanyatlása miatt Shackleton édesapja úgy döntött, hogy feladja a gazdálkodást, és új szakmát tanul. A család 1880-ban, Shackleton 6 éves korában Dublinba költözött, ahol az apa, Henry Shackleton a Trinity College-ben orvosi tanulmányokat folytatott. Négy év múlva, 1884 decemberében a család elhagyta Írországot, és Angliába, Sydenhambe, London elővárosába költözött, ahol az apa orvosi praxist nyitott. Shackleton egészen fiatal korától kezdve lelkes olvasó volt, különösen George Alfred Henty és Jules Verne kalandregényeiért rajongott. Kedvenc könyve Charles Francis Hall sarkkutató „Life with the Esquimaux” című műve volt. A rejtett kincsek felkutatása iránti vonzalma, függetlenség iránti törekvése és magával ragadó lelkesedése végigkísérte egész életét. Tanulmányait korábban egy házitanító segítségével végezte, azonban Sydenhambe költözésük után, 10 éves korában beíratták a Fir Lodge elemi iskolába. Iskolatársai — a korához képest magas és erős testfelépítésű — Ernestet barátságos és jóindulatú diáknak tartották, aki azonban gyakran nem tudta kordában tartani indulatait, ha valaki a származására vagy ír akcentusára tett negatív megjegyzéseket. 1887 nyarán Shackletont beíratták a Dulwich College bentlakásos fiúiskolába. Nem nagyon bírta az iskolai kötöttségeket, a korának megfelelő tananyaghoz túl éretlennek találták, ezért fiatalabb osztályba került. Iskolai évei alatt ragadt rajta a Mickey becenév. Nem kedvelte sem az iskolát, sem a tananyagot, saját elmondása szerint untatták az órákon elhangzottak. A földrajzot csak „városok, fokok, öblök és szigetek listájának” tartotta. ezért elhatározta, hogy az iskolát befejezve, a tengerészet kötelékébe áll. Apja szerette volna, hogy — példáját követve — orvosi tanulmányokat folytasson, azonban látva Ernest lelkesedését, nem állta útját. ## A kereskedelmi flottánál (1890–1901) Mivel anyagi okokból a család nem engedhette meg, hogy a Királyi Haditengerészet gyakorlóhajóján, a Britannián folytassa tanulmányait, az ifjú Shackleton, 16 éves korában a kereskedelmi flottához került. 1890 áprilisában Liverpoolba utazott, és a Hoghton Tower nevű hajón, a North Western Shipping Company vitorlásán helyezkedett el, tengerészkadétként. A következő négy évben a gyakorlatban ismerkedett meg a tengerészet mindennapi feladataival és elméletével. Számos távoli országba eljutott, és számos, különböző származású és kulturális hátterű emberrel ismerkedett meg. Első útján egyből megtapasztalhatta a téli tengeri viharok zord körülményeit, amikor a Horn-fok megkerülésével Valparaisóba és Iquique-be hajóztak, ahol a hajót hat héten keresztül mosták, és új rakományt vettek a fedélzetre. Itt tanulta meg, hogy hogyan kell a rakományt csónakok segítségével sértetlenül eljuttatni a hajóról a partra és onnan vissza. Ennek a tudásnak a későbbi expedíciók során nagy hasznát vette. A Hoghton Towerrel összesen három tengeri úton vett részt, mielőtt 1894. október 4-én, a londoni tengerésziskolában másodtiszti vizsgát tett. Egy iskolai barátja ajánlására Shackleton 1894 novemberében elnyerte a Monmouthshire teherszállító hajó harmadtiszti állását, amellyel távol-keleti útvonalakon hajózott. 1895. január 24-én, amikor Shackleton éppen az Indiai-óceánon hajózott, Carsten Egeberg Borchgrevink, Henryk Bull bálnavadász-expedíciója keretében, az Adare-fokon partra szállt, és azt állította, hogy ő volt az első ember, aki az antarktiszi szárazföldre lépett. Az csak a véletlen műve, hogy Shackleton – elmondása szerint – pont ebben az időszakban határozta el, hogy sarkkutató lesz. Amikor 1896-ban a Monmouthshire-rel folytatott második útjáról hazatért, letette az elsőtiszti vizsgát, majd a Welsh Shire Line gőzhajóján, a Flintshire-en másodtisztként eltöltött időszak után Szingapúrban 1898-ban kapitányi bizonyítványt szerzett. Ezt követően az Union-Castle Line társaság alkalmazottjaként a Tantallon Castle sorhajón szolgált, amely Southampton és Fokváros között látta el a posta- és csomagszállítási feladatokat. A második búr háború 1899-es kitörését követően Shackleton a Tintagel Castle csapatszállító-hajó harmadtisztje lett, amely katonákat szállított Fokföldre. Fokvárosban ekkor találkozott Rudyard Kiplinggel, a neves íróval, akit meg kívánt nyerni első saját könyve társszerzőjének. Hasonlóan későbbi riválisához, a királyi haditengerészet kötelékében szolgáló Robert Falcon Scotthoz, Shackleton sem érezte, hogy képes lenne kielégíteni ambícióját a kereskedelmi flottánál. Egy munkatársa később azt mondta, hogy „kísértést érzett, hogy kitörjön a napi előírások és szokások monotóniájából, egy olyan létezésből, amely végül elfojtja az egyéniségét”. Röviddel azután, hogy meghívást kapott a Királyi Földrajzi Társaságba, elkezdődött Shackleton felfedezői karrierje, nem utolsósorban azért, mert látta, hogy ez egy jó lehetőség, hogy gazdag és híres legyen. 1900 márciusában megismerkedett Cedric Longstaffal, a hadsereg fiatal hadnagyával, akinek az apja, Llewellyn W. Longstaff volt a szerveződő Nemzeti Antarktisz Expedíció (National Antarctic Expedition) egyik fő támogatója. Shackleton felhasználva Cedric-kel fennálló barátságát, meg kívánta győzni barátja apját, hogy felvegyék az expedíciós csapatba. Longstaffra olyan nagy hatással volt Shackleton lelkesedése és meggyőzőképessége, hogy utasította Sir Clement Markhamot, az expedíció pártfogóját, hogy vegye fel őt az expedíció tagjai közé. 1901. február 17-én Shackleton elnyerte a Discovery expedíciós hajó harmadtiszti beosztását. Röviddel ezután a Királyi Haditengerészet tartalékos alhadnagyává léptették elő. Miután kilépett az Union-Castle Line társaságtól, hivatalosan is befejeződött a kereskedelmi flottánál a pályafutása. ## A Discovery-expedíció (1901–1903) A Nemzeti Antarktisz Expedíciót, ahogy a Discovery-expedíciót hivatalosan nevezték, Sir Clements Markham, a Királyi Földrajzi Társaság akkori elnöke kezdeményezésére kezdték el szervezni azzal a céllal, hogy tudományos és földrajzi kutatásokat, felfedezéseket végezzen a Déli-sarkon. A kutatóexpedíció vezetésére a Királyi Haditengerészet tisztjét, Robert Falcon Scott fregattkapitányt nevezték ki. Bár a Discovery kutatóhajó nem a haditengerészet kötelékébe tartozott, Scott a tisztektől, a legénységtől és a tudományos munkatársaktól megkövetelte, hogy a brit haditengerészetnél szokásos fegyelemhez tartsák magukat. Shackleton elfogadta ezeket a szabályokat, bár maga sokkal inkább a kevésbé formális, közvetlen vezetési módszereket támogatta. A hajón Shackleton feladatát képezte – többek között – a tengervíz vizsgálata, a gondoskodás a tiszti étkezdéről, a raktérről, a készletekről, tartalékokról, valamint a szórakoztatóprogramokról. A Discovery 1901. augusztus 6-án futott ki Cowes kikötőjéből, és Fokváros, valamint az új-zélandi Littelton érintésével 1902 januárjában érte el Ross-selfjég határát. Miután egy kis öbölben lehorgonyoztak, Shackleton egy léghajóval felszállva elkészítette az Antarktiszról az első légifelvételeket. A McMurdo Sound öbölnél az expedíció téli szállásokat létesített, majd Shackleton Edward Wilson és Hartley Ferrar tudósokkal szánokkal felderítő útra indult, hogy biztonságos útvonalat találjon a Ross-selfjégen keresztül a Déli-sark felé tervezett felfedezőút számára. 1902 telén, amikor a jég körbezárta a Discoveryt, Shackleton szerkesztette a The South Polar Times expedíciós magazint. A legénység egyik tagja, Clarence Hare szerint Shackleton – közvetlen természete miatt – a legkedveltebb tiszt volt a legénység körében. Scott Shackletont és Edward Wilsont választotta maga mellé, hogy részt vegyenek a Déli-sark irányába tervezett felfedezőúton. Ennek a kísérletnek ténylegesen nem a Déli-sark elérése volt a célja, azonban azt minél jobban meg akarták közelíteni. Az a tény, hogy Scott választása Shackletonra esett, azt mutatja, hogy nagy bizalommal volt iránta. A csapat 1902. november 2-án kelt útra. A út során, amelyet később Scott a siker és kudarc kombinációjaként értékelt, 1902. december 30-án elérték a 82°17′ déli szélességet, amellyel túlszárnyalták Borchgrevink korábbi, 1900. február 16-án felállított rekordját (78°50'), azonban innen kénytelenek voltak visszafordulni. Az előrehaladásukat komolyan akadályozta a szánhúzó kutyákkal kapcsolatos tapasztalataik hiánya és az a körülmény, hogy a kutyák a romlott élelmiszertől gyorsan megbetegedtek. Az út során végül mind a 22 kutya elpusztult. A visszaút során történtek és azok Scott és Shackleton személyes kapcsolatára gyakorolt hatása a mai napig nem tisztázottak. Kétségtelen tény, hogy mindhárom férfi ideiglenes hóvakságtól és fagyási sérülésektől szenvedett, valamint skorbutot kapott. A legrosszabb állapotban Shackleton volt. Légszomjban szenvedett, fájt a szíve, és vért köpött, az út végén nem tudott egyedül mozogni. Ennek megfelelően nem tudta kivenni a részét a munkából, a szánok húzásából. Scott későbbi beszámolója szerint Shackletont hosszú szakaszokon a szánon kellett szállítani, azonban Shackleton később visszautasította ezt az állítást. A három férfi végül, 1903. február 3-án elérte a Hut Point-félszigeten kiépített alaptábort. Miután Dr. Reginald Koettlitz, az expedíció orvosa megvizsgálta Shackletont, Scott úgy döntött, hogy a Discovery segítségére küldött, a McMurdo Sound öbölben horgonyzó Morning nevű hajóval hazaküldi. Scott később azt írta, hogy Shackleton akkori állapotában kockázatosnak találta, hogy további megpróbáltatásoknak tegye ki. Vannak azonban olyan feltételezések, melyek szerint a döntés igazi oka az volt, hogy Scott neheztelt Shackletonra annak népszerűsége miatt, és a pillanatnyi rossz egészségi állapota csak egy jó indok volt, hogy megszabaduljon tőle. Diana Preston, Scott életrajzírója szerint Shackleton hajlamos volt megkérdőjelezni az utasításokat és ellenállni a parancsoknak, Scott számára pedig az elsőrendű fontosságú a fegyelem volt. Mindezektől függetlenül Shackleton és Scott viszonya barátságos volt, egészen Scott The Voyage of the Discovery című könyvének 1905. évi megjelenéséig. Bár a nyilvánosság előtt kölcsönös tisztelettel és udvariassággal beszéltek egymásról, Roland Huntford, Shackleton életrajzírója szerint ezt követően Shackleton ellenszenvvel és megvetéssel viseltetett Scott iránt. A megsértett büszkesége arra sarkallta, hogy visszatérjen az Antarktiszra és túlszárnyalja Scottot. ## Visszatérés a civil életbe (1903–1907) Shackleton 1903. március 2-án hagyta el az Antarktiszt a Morning fedélzetén. Egy Új-Zélandon töltött rövid pihenést követően, San Franciscón és New Yorkon keresztül, 1903 júniusában tért vissza Angliába. Mivel ő volt az első mérvadó személy, aki visszatért az expedícióról, nagy várakozás övezte érkezését. Az Admiralitásnak első kézből származó információkra volt szüksége a Ross-szigeten, a jég fogságában rekedt emberek kimentésének megszervezéséhez. Sir Clements Markham felkérésére ideiglenesen elvállalta a Terra Nova felszerelését és felkészítését a Discovery segítségére küldött második mentőakcióhoz, azonban visszautasította az ajánlatot, hogy a hajón, első tisztként visszatérjen az Antarktiszra. Ehelyett segédkezett az Otto Nordenskjöld által vezetett svéd Antarktisz-expedíció kimentésére küldött argentin korvett, az Uruguay felszerelésében is. Shackleton ebben az időben jelentkezett a Királyi Haditengerészethez, azonban Markham és a Királyi Természettudományos Társaság elnöke, William Huggins támogatása ellenére nem járt sikerrel. 1903 őszén újságíróként és társszerkesztőként dolgozott a Royal Magazine folyóiratnál, azonban néhány hét után otthagyta ezt az állást. Barátja, Hugh Robert Mill támogatásával 1904. január 14-én végül elnyerte a Skót Királyi Földrajzi Társaság frissen megüresedett titkári és kincstárnoki pozícióját. 1904\. április 9-én, feleségül vette Emily Dormant (1868–1936), akitől később három gyermeke született: Raymond (1905), Cecily (1906) és Edward (1911). 1906 februárjában Shackleton, aki teljesen tapasztalatlan volt az üzleti ügyekben, részvényes lett egy kétes spekulációs cégben, amely orosz csapatokat akart Vlagyivosztokból a Balti-tengerre szállítani, azonban ez a terv végül meghiúsult. Ezt követően a politikával is megpróbálkozott, azonban az 1906-os általános választáson a Liberális Unionista Párt dundee-i jelöltjeként nem nyert mandátumot az Alsóházban. Időközben titkárként helyezkedett el a gazdag iparmágnás, William Beardmore (későbbi nevén Lord Invernairn) új gázmotorok gyártásával foglalkozó cégénél, ahol új ügyfelek felkutatása és a munkatársak szórakoztatása volt a feladata. Annak ellenére, hogy egy jól jövedelmező állást talált, Shackleton nem titkolta, hogy egy saját expedíció vezetőjeként vissza kíván térni az Antarktiszra. Beardmore-t lenyűgözték Shackleton tervei, ezért £ (2009: 278 M Ft) támogatást ajánlott fel az expedíció céljára. A további támogatók egyelőre azonban elmaradtak, ezért Shackleton 1907 februárjában bemutatta terveit a Királyi Földrajzi Társaságnak, majd a Geographical Journal folyóiratban a nyilvánosság előtt is ismertette a részleteket. ## A Nimrod-expedíció (1907–1909) ### Előkészületek Shackleton első saját szervezésű kutatóútját a Brit Antarktisz Expedíció hivatalos néven hirdették meg, de az expedíciós hajó után Nimrod-expedició néven került be a köztudatba. A Királyi Földrajzi Társaságnak előterjesztett és a Geographical Journal hasábjain részletezett terv szerint az expedíció célja a földrajzi Déli-sark és a déli mágneses pólus elérése volt. Az expedíció megszervezése során Shackleton a kezdetektől fogva komoly finanszírozási problémákkal küzdött, mivel sem a Királyi Földrajzi Társaság, sem a brit kormány nem biztosított részére anyagi támogatást. Mindent megtett annak érdekében, hogy Beardmore mellett saját baráti és ismerősi körében további támogatókat találjon. Ezek között volt a 20 éves Sir Philip Lee Brocklehurst, aki £ adományával bevásárolta magát az expedíció résztvevői közé, Campbell Mackellar és a Guinness báró, Lord Iveagh, akinek a hozzájárulása kevesebb, mint két héttel az expedíció indulása előtt vált biztossá. Az expedíció céljára Shackleton 1907 májusában, £ összegű vételárért megvásárolta az új-fundlandi lajstromozású, 41,6 méteres, háromárbócos, gőzgéppel felszerelt fókavadász szkúnert, a Nimrodot. Az indulást megelőzően a hajót felújították és átépítették, hogy alkalmas legyen a sarkvidéki hajózásra. Ennek körében a hajóra új árbócok és új vitorlázat került, mellyel azt a korábbi szkúnerből barkentinné alakították és új, 60 lóerős gőzgéppel lett ellátva, amellyel nyolc és fél csomó (közel 16 km/h) maximális sebességet lehetett elérni. Shackleton a Nimrod kapitányává Rupert G. England tartalékos tengerésztisztet nevezte ki, aki a Discovery-expedíció során a Morning segédhajó kapitányaként szolgált. Shackleton eredeti terve szerint a McMurdo Soundon, a Discovery-expedíció során kialakított korábbi bázisállomást használta volna, hogy onnan kísérelje meg a Déli-sark meghódítását. Azonban néhány héttel az indulás előtt Scott megígértette korábbi beosztottjával, Shackletonnal hogy nem a McMurdo Soundon alakítja ki a bázisállomást, mivel azt egy saját későbbi Antarktisz-expedíciója számára kívánta operációs területként fenntartani. Shackleton, vonakodva bár, de beleegyezett abba, hogy a téli szállást a Bálna-öbölben vagy a VII. Eduárd-félszigeten alakítja ki. ### A Nimrod útja A Nimrod 1907. július 30-án hajózott ki a londoni East India Dock kikötőből, azonban a királyi család kérésére – mely szerint indulás előtt látni kívánják a hajót – kikötöttek a wight-szigeti Cowes kikötőjében. 1907. augusztus 4-én VII. Eduárd király, Alexandra királyné, a walesi herceg, Victoria hercegnő és a connaught-i herceg Cowesban megszemlézte a Nimrodot. A királyné egy selyem birodalmi lobogót adott Shackletonnak, a király pedig a Királyi Viktória Rend tagja kitüntetést adományozta neki. Ezt követően a Nimrod a dél-afrikai Fokváros érintésével Új-Zélandra hajózott és 1907. november 23-án megérkezett Lyttelton kikötőjébe. A Nimrod — a készletek feltöltését követően — 1908. január 1-én hajózott ki Új-Zélandról a sarkvidék felé. Annak érdekében, hogy spóroljanak a szénnel, a hajót a Koonya gőzhajó vontatta 2655 km-en (1650 mérföldön) keresztül, egészen a déli sarkkörig. Shackletonnak sikerült meggyőznie a Koonya tulajdonosát, a Union Steamship Company-t és az új-zélandi kormányt, hogy ennek költségét átvállalják. Scottnak tett ígérete szerint a Nimrod a Ross-selfjég keleti része felé vette az irányt, amelyet 1908. január 21-én értek el. Megérkezve azt tapasztalták, hogy a Discovery-expedíció óta a selfjég szélén egy nagy öböl keletkezett, amelyet az ott található nagy számú bálna alapján Bay of Whales (Bálna-öböl) névre kereszteltek. Az öbölben lévő instabil jégviszonyok lehetetlenné tették, hogy ott alakítsák ki a téli szállásukat. Mivel a VII. Eduárd-félszigetnél sem tudtak lehorgonyozni a sodródó jégtáblák miatt, ezért a Scott-tal kötött megállapodás ellenére végül a McMurdo Sound felé vették az irányt. Arthur Harbord másodtiszt későbbi beszámolója szerint a jégnyomás, a szénhiány és más, lehetséges ismert bázishely hiánya miatt "a józan ész" diktálta ezt a döntést. Scott ezzel szemben úgy vélte, hogy Shackleton megtévesztette és megsértette őt, és „hivatásos hazudozónak” nevezte. A Nimrod 1908. január 29-én érte el a McMurdo Soundot, azonban a feltorlódott jégtáblák miatt nem tudtak eljutni a Discovery-expedíció során, a Hut Point-félszigeten kialakított régi bázisállomásra. A kedvezőtlen időjárás miatt jelentős késéssel Shackletonék a téli szállást végül a Cape Roydsnál építették ki, körülbelül 39 km-re északra Hut Pointtól. A zord körülmények ellenére a csapat nagyon jó hangulatban volt, köszönhetően annak, hogy Shackleton a legénység minden tagjával szót tudott érteni. Philip Brocklehurst sok évvel később mesélte, hogy Shackletonnak különleges képessége volt ahhoz, hogy az expedíció valamennyi résztvevője érezze a megbecsülést, és gondoskodott róla, hogy az emberei fontosabbnak érezzék magukat, mint amilyenek ténylegesen voltak. ### A Mount Erebus megmászása A jégfelület visszahúzódása egyelőre lehetetlenné tette a földrajzi Déli-sark felé tervezett útvonal előkészítő munkálatainak megkezdését. Shackleton ezért úgy döntött, hogy a csapat néhány tagja kísérelje meg a bázisállomás közelében fekvő Mount Erebus vulkán megmászását. A James Clark Ross által 1841-ben felfedezett és elnevezett, 3794 méter magas aktív vulkán meghódítása sem Borchgrevink, sem Scott expedíciója során nem volt tervbe véve. 1908. március 5-én Edgeworth David, Douglas Mawson és Alistair Mackay, valamint a segédcsapatot alkotó Eric Marshall, Jameson Adams és Philip Brocklehurst elindultak a hegy megmászására. A csoport tagjai közül senkinek sem volt komoly hegymászó tapasztalata. A két csapat a különféle nehézségek ellenére egészen a főkráter határáig együtt haladt, azonban Brocklehurst fagyási sérülései miatt végül úgy döntöttek, hogy őt a kráter alatt kiépített táborban hagyják. A többiek 1908. március 10-én elérték a vulkán főkráteréből kimagasodó aktív csúcskrátert. A visszaút során a csapat tagjai a hátrahagyott szánokat összegyűjtve, lényegében lecsúsztak a hegy hóborította lejtőin. Mire egy nap múlva visszatértek az alaptáborba, Marshall szerint „közel jártak a halálhoz”. ### A déli mágneses pólus elérése Az alaptábor kiépítését követően, miközben a Déli-sark irányába induló expedíció előkészületei folytak, Shackleton megbízta Edgeworth Davidet egy Viktória-földre tervezett kutatócsoport vezetésével. Az úgynevezett északi csapat feladata a déli mágneses pólus elérése és geológiai kutatások végzése volt. A háromfős csapat, David, Douglas Mawson és Alistair Mackay 1908. október 5-én indult útnak. A kedvezőtlen időjárás és a nehéz terep miatt lassú volt a haladás. Végül 1909. január 16-án érték el a déli mágneses pólus számított helyét, a 72°15' déli szélességnél és a 155°16' keleti hosszúságnál, 2210 méteres tengerszint feletti magasságban. Egy csendes ünnepség keretében David – a terület Brit Birodalomhoz csatolásának formális szimbólumaként – kitűzte a brit birodalmi lobogót. Kimerülten és szűkös élelmiszerkészletekkel vágtak neki az előttük álló 460 kilométeres visszaútnak. Mindössze 15 napjuk maradt, hogy odaérjenek a Nimroddal előre egyeztetett találkozási pontra. Bár az egyre növekvő fizikai gyengeség ellenére az út nagy részén tartani tudták a tervezett sebességet, azonban a rosszra forduló időjárás végül megakadályozta, hogy a megbeszélt időre a találkozóhelyre érjenek. Bár a sűrű hóesésben a Nimrod először elkerülte a csapatot, azonban két nappal később végül a hajóról észrevették őket, és a négyhavi meneteléstől elgyötört társaság végre biztonságba került. ### Kísérlet a földrajzi Déli-sark meghódítására A „Nagy déli utazás” ahogy Frank Wild a Déli-sark meghódítására tett kísérletüket nevezte, 1908. október 29-én vette kezdetét. Az eredetileg tervezett hatfős csapat helyett végül négyen, Shackleton, Wild, Jameson Adams és Eric Marshall indult el a Déli-sark felé. A teljes oda-vissza utat, mely Shackleton számításai szerint 2765 kilométer volt, 91 nap alatt akarták teljesíteni. Mivel Shackleton a szánhúzókutyákban nem bízott, a terhek szállítására pónilovakat vittek magukkal. Végül az összes pónit elveszítve, a szánokat emberi erővel húzva, egy nehézségekkel és veszélyekkel teli menetelést követően 1909. január 9-én elérték a 88°23′ déli szélességet, mellyel új rekordot állítottak fel. Korábban senki nem jutott ennyire közel a földrajzi Déli-sarkhoz. Bár már csak mindössze 180 km-re voltak a legdélibb ponttól, azonban a rossz időjárási viszonyok, a fogyóban lévő készletek, az elégtelen felszerelés és az egyre növekvő kimerültség lehetetlenné tette a továbbhaladást. A csapat kitűzte az Alexandra királynétől kapott birodalmi lobogót, és Shackleton a Sarki-fennsíkot VII. Eduárdról nevezte el. Az út során a négy férfi volt az első, aki teljes hosszában átkelt a Ross-selfjégen, felfedezték a Beardmore-gleccsert, és elsőként hatoltak be az antarktiszi Sarki-fennsík központjába. A visszaút versenyfutás volt az idővel és az éhséggel. A megállapodás szerint a Nimrodnak 1909. március 1-én vissza kellett indulnia Új-Zélandra, melynek alapján összesen 51 nap alatt kellett megtenniük azt az utat, melyet odafelé 73 nap alatt tettek meg. A legyengült állapot, a romlott pónihús okozta betegség és a kényszerűségből felére csökkentett ételadagok ellenére a csapat sokkal gyorsabban haladt, mint az odaút során. Az időközben feltámadt hátszél, a szánokra szerelt vitorlákkal — szerencsés módon — megkönnyítette a haladást. Végül február 23-án elérték a Bluff-lerakatot, amelyet egy hónappal korábban egy Ernest Joyce vezette csapat alaposan felszerelt. Az élelmezési problémáik ezzel megoldódtak, azonban a március 1-jei határidő előtt még vissza kellett jutniuk a Hut Point alaptáborba. Az út utolsó szakaszát egy hóvihar szakította meg, amely 24 órán át keresztül lehetetlenné tette a továbbhaladást. Marshall fizikai összeomlása miatt, Shackleton úgy döntött, hogy Wilddal továbbhaladnak, hogy elérjék a Nimrodot, majd ezt követően visszatérnek Marshallért és Adamsért. A két férfi 1909. február 28-án ért vissza az alaptáborba. Mivel a hajó nem volt látóközelben, hogy felhívják magukra a figyelmet felgyújtották az egyik kísérletek céljára épített fakunyhót. Röviddel ezután a közelben horgonyzó Nimrod előtűnt a láthatáron. Shackleton egy négyfős mentőcsapattal a Nimrod fedélzetére hozta Marshallt és Adamst, majd 1909. március 4-én a Nimrod teljes gőzzel elhajózott észak felé. Az expedíció tudományos szempontból Shackleton kétségtelenül legjelentősebb vállalkozása lett. Az expedíció során a Déli-sark korábban soha nem látott nagyságú területeit térképezték fel, elérték a déli mágneses pólus megközelítő helyét, korrigálták a Discovery-expedíció hibás térképészeti méréseit, és James Murray vezető biológus az itt végzett kutatásai alapján készítette az első átfogó tanulmányt az antarktiszi édesvízi egysejtűekről és fejletlenebb többsejtűekről. Ezen felül – nem utolsósorban – minden korábbi kísérletnél jobban megközelítették a földrajzi Déli-sarkot. Az expedícióról hazatérve, Shackletont hősként ünnepelték az Egyesült Királyságban. Az utazás élményeit Az Antarktisz szívében című könyvében tette közzé. Felesége később azt mesélte, hogy amikor arról kérdezte férjét, hogy mi késztette arra, hogy mindössze 180 kilométerre a Déli-sarktól visszaforduljon, Shackleton csak annyit válaszolt, hogy „Egy élő szamár mégiscsak jobb, mint egy halott oroszlán, nemde?”. ## A Nimrod-expedíció utáni évek (1909–1914) ### Shackleton, az ünnepelt hős A Nimrod-expedícióról hazatérve Shackleton a legmagasabb kitüntetésekben részesült. VII. Eduárd angol királytól 1909. július 12-én Commander of the Royal Victorian Order címet kapott, majd ugyanebben az évben, december 14-én a király lovaggá (Knight Bachelor) ütötte. A Királyi Földrajzi Társaság a Polar Medal érdemérem arany fokozatával tüntette ki Shackletont, a Nimrod-expedíció partraszálló tagjai pedig valamennyien megkapták ezen kitüntetés ezüst fokozatát. A walesi herceg ajánlása alapján Shackleton elnyerte a Brit Tengerészeti és Tengerkutatási Társaság, a Trinity House „Younger Brother” címét, ami nagy megtiszteltetést jelent a brit tengerészek körében. Más sarkkutatók, mint például Fridtjof Nansen és Roald Amundsen is tisztelettel és elismeréssel adóztak Shackleton eredményeinek. A hivatalos kitüntetések mellett, Shackleton eredményeit az angol közvélemény is hatalmas lelkesedéssel ünnepelte. Népszerűsége csúcsán, 1909 júliusában viaszfiguráját kiállították Madame Tussaud panoptikumában. 1909 nyarán számos, a tiszteletére rendezett ünnepségre, vacsorára, fogadásra és előadásra hívták meg. 1909 végén egy 123 állomásból álló, egész Nagy-Britanniára, Európára és Amerikára kiterjedő előadói körútra indult. Ennek során 1910 januárjában, a Magyar Földrajzi Társaság meghívására Budapesten, a Nemzeti Múzeum dísztermében is előadást tartott. Népszerűségét tovább növelte szerény viselkedése, mivel valamennyi alkalommal kihangsúlyozta az expedíció többi résztvevőjének eredményeit és befolyását igyekezett a jótékonysági ügyek szolgálatába állítani. Ebben az időben számos személy és érdekcsoport megpróbálta saját céljai elősegítésére felhasználni Shackleton népszerűségét. Bizonyos értelemben ezt tette a korabeli ír sajtó is. A dublini kiadású Evening Telegraph címlapon hozta le, hogy „A Déli-sarkot egy írnek majdnem sikerült meghódítania”. A Dublin Express pedig szintén ír sikerként könyvelte el az expedíció eredményeit. ### Vállalkozói tevékenység és új kihívások A hatalmas népszerűség ellenére Shackleton anyagilag a csőd szélére került. Az expedíció költségei meghaladták a £ (2019: 1,73 Mrd Ft) összeget, és Shackleton nem volt abban a helyzetben, hogy visszafizesse a fennálló kölcsönöket és kezességvállalásokat. Az angol kormány egy £ (2019: 769 M Ft) összegű támogatással végül megmentette az azonnali pénzügyi összeomlástól, és valószínű, hogy a fennmaradó tartozásait is részben átütemezték, részben pedig elengedték. Ahogy anyagi gondjai enyhültek, ismét szerencsét próbált az üzleti életben. Többek között befektetett egy dohánygyárba, az új-zélandi kormány segítségével VII. Eduárd Király-föld bélyegzővel ellátott gyűjtői emlékbélyegeket árusított, és Magyarországon, Nagybánya közelében elnyerte egy aranybánya koncessziós jogait. Azonban ezen vállalkozások egyike sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, így Shackleton fő bevételi forrása a nyilvános előadásokból származó jövedelem volt. 1911. július 15-én megszületett második fia, Edward, a család pedig Norfolkba, Sheringham városába költözött. Ebben az időben Shackleton – különböző okokból – feladta az újabb saját szervezésű antarktiszi expedícióra vonatkozó terveit. Ezzel szemben jelentős segítséget nyújtott régi társa, Douglas Mawson által szervezett Ausztrálázsiai Antarktisz-expedíció forrásainak előteremtése érdekében szervezett adománygyűjtéshez. Ebben az időszakban a Rufus Isaacs és Robert Finlay vezette, Titanic katasztrófáját vizsgáló bizottság 1912. június 18-án — a sarki vizeken való hajózással kapcsolatos széleskörű szakmai tapasztalata miatt — meghallgatta Shackletont. A meghallgatás során kikérték véleményét a jéghegyek észlelésével és a jeges vízfelületen való hajózás sajátosságaival kapcsolatban. Shackleton saját expedíciós céljainak megvalósítását ebben az időben leginkább Robert Falcon Scott – a Déli-sark elérését célul kitűző – Terra Nova-expedíciójának eredményeitől tette függővé, melynek expedíciós hajója 1910. július 15-én futott ki Cardiff kikötőjéből. 1912. március 9-én érkezett a hír, hogy Roald Amundsen, a Fram-expedíció keretében, 1911. december 14-én elérte a Déli-sarkot. A világ ekkor még nem tudott Scott tragédiájáról, aki 35 nappal Amundsen után szintén elérte a Déli-sarkot, azonban a visszaút során társaival együtt életét vesztette. Shackleton figyelme ekkor egy, William Speirs Bruce, skót felfedező által kidolgozott és – pénzügyi támogatás hiányában – meghiúsult expedíció-terv felé fordult, amely a Weddell-tenger partjától indulva a Déli-sarkon át, a McMurdo Sound öbölig tartó útvonalon keresztül átszeli az egész Antarktiszt. Bruce nagy örömmel fogadta, hogy Shackleton átvette terveit. Wilhelm Filchner, német felfedező expedíciója is lényegében hasonló tervekkel indult útnak, 1911 májusában Bremenhavenből, azonban 1912 márciusában hajójukat körülzárta a feltorlódott jég, így kénytelenek voltak eredeti tervüket feladni és visszafordulni. Ez megnyitotta az utat Shackleton transzkontinentális expedíciós terve előtt, melyet „az antarktiszi utazások utolsó nagy kihívásának” nevezett. ## A birodalmi transzantarktiszi expedíció (1914–1917) ### Előkészületek Shackleton a birodalmi transzantarktiszi expedíció terveit először 1913. december 29-én, a London Times napilaphoz intézett levelében hozta nyilvánosságra. A tervek szerint az expedíciót két különálló csapat alkotja. Az úgynevezett Weddell-tengeri csapat, Shackleton vezetésével, a Weddell-tengerig hajózik, majd a Vahsel-öböl közelében partra tesznek egy hatfős csapatot és hetven kutyát. Ugyanakkor a másik hajó, Aeneas Mackintosh kapitány vezetésével a kontinens túloldalára, a Ross-tengeri McMurdo-öböl felé kerül. Ez a társaság (az úgynevezett Ross-tengeri csapat) a Ross-tenger partján létesített állomáshelyéről elindulva egészen a Déli-sarkig élelmiszerkészleteket helyez el az út mentén. Időközben a Weddell-tengeri csapat, Shackleton vezetésével szánokkal megközelíti a Déli-sarkot, felélve saját élelmiszerkészletét, amelyet aztán — a Beardmore-gleccser közelében — már a Ross-tengeri társak által elhelyezett, legdélebbi lerakatból tölt fel. Az út mentén elhelyezett további tartalékok pedig kitartanak a McMurdo-öbölben lévő állomásig. Így az összesen megközelítőleg 2800 kilométeres távolságot a két csapat összehangolt előkészítő munkájával tervezték megtenni. Más magánvállalkozásokhoz hasonlóan ezen expedíció esetében is komoly nehézséget jelentett az anyagi háttér előteremtése. Bár a kormány £, a Királyi Földrajzi Társaság pedig egy jelképes £ támogatást nyújtott az expedícióhoz, azonban annak költségeit túlnyomó részben magánadományokból kellett előteremteni. Sir James Caird, skót jutagyáros £, Frank Dudley Docker, brit iparmágnás £, Miss Janet Stancomb-Wills, egy dohánygyáros örökösnője pedig egy nyilvánosságra nem hozott, azonban „nagylelkűként” aposztrofált összeggel járult hozzá az expedíció költségeihez. Shackleton ezen felül gyakorlatilag valamennyi, expedícióhoz kapcsolódó jogot előre eladott. Vállalta, hogy könyvet ír az expedícióról, előre eladta az út során készülő valamennyi álló- és mozgókép közlési jogát, és ígéretet tett egy hosszú előadás-sorozat megtartására is. Az expedíció Weddell-tengeri csapata részére Lars Christensen tulajdonostól fontért megvásárolta a Framnæs hajógyárban készült, 44 méteres, háromárbócos barkentint, a Polarist, amely korának egyik legerősebb, fából készült hajója volt. Shackleton a vásárlást követően a hajót átkeresztelte Endurance-ra (magyarul: kitartás), az új névvel családja jelmondatára – „By endurance we conquer“ (latinul: „Fortitudine Vincimus”; magyarul: „Kitartással győzni fogunk”) – utalva. A Ross-tengeri csapat részére pedig 3200 fontért megvásárolta Douglas Mawson expedíciós hajóját, az Aurorát. Mivel a hajó Hobartban, Tasmániában horgonyzott, ezzel a mérföldes odaút költségét meg tudták spórolni. Az expedícióhoz 100 szánhúzó kutyát rendeltek Kanada északi részéről. A legénység felszerelésében a technikai legmodernebb vívmányait és Shackleton korábbi expedícióin szerzett tapasztalatait is felhasználták. Külön az expedíció részére egy légcsavaros szánt és új típusú, könnyen felállítható sátrakat fejlesztettek. A kor legmodernebb csomagolási technikájával az Endurance két évre elegendő (főként tartósított) élelmiszert tudott magával vinni. ### A legénység Bár az anyagi háttér előteremtése nehéz feladat volt, ezzel szemben a Shackleton által, a legénység toborzására közzétett hirdetésre 5000-nél is többen jelentkeztek. A hirdetés állítólagos szövege a következő volt: "Embereket keresünk veszélyes útra. Alacsony bér, dermesztő hideg, hosszú hónapok teljes sötétségben, állandó életveszély. A biztonságos visszatérés kétséges. Siker esetén kitüntetés és elismerés." Shackleton interjúztatási és kiválasztási módszerei egészen sajátosak voltak, sokszor megérzéseire támaszkodva döntötte el, hogy a jelöltet felveszi-e, vagy sem. Hitt abban, hogy a jellem és a temperamentum legalább annyira fontos egy csapatban, mint a szakmai hozzáértés. Shackleton nem volt a tradicionális hierarchia híve. Az egységes közösség megteremtése érdekében a hajó kormányzásából, a vitorlák kezeléséből, az éjszakai őrszolgálatból, valamint a közös helyiségek takarításából mindenkinek ki kellett vennie a részét, a matrózoknak éppúgy, mint a tiszteknek. A legénység tagjai számára mindig elérhető volt, maga is kivette a részét valamennyi munkából. Végül összesen 56 embert vett fel a legénységbe; mindkét hajóra 28–28 főt. Shackleton a legénység gerincét tapasztalt, kipróbált veteránokra építette. Az expedíció vezetője utáni legmagasabb – másodparancsnoki – tisztségre a jelentős sarkvidéki tapasztalattal rendelkező Frank Wildot választotta, aki már a Discovery, a Nimrod és a Douglas Mawson vezette Aurora expedíciókban is részt vett. Az Endurance kapitánya Frank Worsley, míg az Aurora kapitánya Aeneas Mackintosh lett, aki a Nimrod-expedícióban másodtisztként szolgált. Az Endurance másodtisztje, Thomas Crean, harmadtisztje, Alfred Cheetam, az expedíciós rajzokat készítő George Marston, valamint Thomas McLeod tengerész már szintén korábban is részt vett antarktiszi expedíciókban. Az Endurance-on az elsőtiszti feladatokat Lionel Greenstreet látta el, a navigátor Hubert Hudson, a főmérnök Lewis Rickinson, a második mérnök Alexander Kerr volt. Az expedíció hatfős tudományos csapatába két hajóorvos, James McIlroy és Alexander Macklin, James Wordie geológus, Robert Clark biológus, Reginald James fizikus és Leonard Hussey meteorológus tartozott. Shackleton leszerződtette a Douglas Mawson antarktiszi expedíciójáról dokumentumfilmet készítő ausztrál fotóst, Frank Hurleyt, aki az expedíció fényképeken és mozgóképeken történő dokumentálásért, valamint Thomas Orde-Leest, aki a motoros szánok felkészítéséért volt felelős. A Ross-tengeri csapat, az Aurora legénységének összetétele viszont a finanszírozási problémák miatt az utolsó pillanatig kétséges volt. Bár Aeneas Mackintosh kapitány és Ernest Joyce, a kutyák és szánok felelőse a Nimrod-expedícióban is részt vett, azonban a legénység több tagja a bizonytalanságok miatt visszalépett a vállalkozástól, és ennek folytán az utolsó pillanatban felvett személyek közül többen nem rendelkeztek komoly tengerészeti tapasztalattal. ### Az Endurance útja és elsüllyedése Miután 1914. augusztus 3-án kitört az első világháború, Shackleton a legénység egyetértésével a kormány döntésére bízta az expedíció sorsát. Winston Churchill, akkori tengerészetügyi miniszter egyszavas választáviratát követően (melyben csak annyi állt, hogy „Induljanak!”) az Endurance 1914. augusztus 8-án kifutott Plymouth kikötőjéből. Shackleton és Wild – hivatalos angliai teendőik végeztével – Buenos Airesben csatlakoztak az expedíciós csapathoz. A Déli-Georgia szigeten, Grytvikenben eltöltött egy hónapos tartózkodást követően, 1914. december 5-én az Endurance a déli-sarki vizek felé vette az irányt. A vártnál korábban zajló jéggel találkoztak, amely jelentősen lelassította a haladásukat. Végül, 1915. január 19-én az Endurance-t a Weddell-tengeren, a partra szállás tervezet helyétől mintegy 100 kilométerre végleg körülzárta a jég. Számos, a hajó kiszabadítására tett kísérletet követően, 1915. január 24-én Shackleton elrendelte a hajó áttelelésre való felkészítését. A következő hónapokban az Endurance jégbe fagyva lassan északkelet felé sodródott. Amikor a jég szeptemberben elkezdett összetöredezni, az összetorlódó jégtáblák megemelték és elbillentették a hajótestet. A fokozódó jégnyomás végül apránként kezdte összetörni a hajót, és a beáramló vizet már nem tudták megállítani. Shackleton 1915. október 27-én elrendelte a hajó elhagyását. Az expedíció tagjai a felszereléseket és készleteket lerakodták a hajóról, és egy közeli jégtáblán téli szállást alakítottak ki, amelyet „Óceántábornak” neveztek el. Végül 1915. november 21-én a jég által összezúzott hajó, az Endurance elsüllyedt, és a csapat végképp egyedül maradt a végtelen jégmezőkön, ahol még soha nem járt előttük ember. ### Út az Elefánt-szigetre A csapat nagyjából két hónapig táborozott a nagy jégtáblán, azt remélve, hogy a szél és az áramlatok segítségével sikerül eljutniuk a 400 kilométerre lévő Paulet-szigetre, ahol Otto Nordenskjöld korábbi expedíciójának téli szálláshelye és annak tartalék készletei voltak. Több kétségbeesett próbálkozást tettek az úti cél megközelítésére. Ennek során gyalog próbálták a jégen a sziget felé vontatni az Endurance-ról megmentett három mentőcsónakot, melyeket az expedíció fő támogatóiról James Cairdnek, Dudley Dockernek és Stancomb Willsnek kereszteltek el. Mivel ez — a terepadottságok miatt — lehetetlen küldetésnek bizonyult, a csapat egy másik jégtáblán újra tábort épített. Új táborhelyüket Türelemtábornak nevezték el. Az új táborhelyen további három hosszú, tétlen várakozással teli hónapot töltött a társaság. Mivel az élelmiszerkészletek vészesen fogytak, két különítményt visszaküldtek az Óceántáborba, hogy az otthagyott élelmiszerből a lehető legnagyobb mennyiséget szállítsák át új szálláshelyükre. Időközben a sodródás folytán mintegy 105 kilométerre megközelítették a Paulet-szigetet, azonban a sodródás iránya, a széttöredezett jégmező és a beágyazódott jéghegyek lehetetlenné tették annak megközelítését. Tehetetlenül nézték végig, ahogy napról-napra távolabb sodródnak tőle, míg végül szem elől vesztették. Végül 1916. április 8-án este a táborhelyül szolgáló jégtábla kettétört, és másnap a széttöredezett jégtáblák között csatornaszerű szabad vízfelületek tűntek elő. Ekkor Shackleton utasítására vízre bocsátották a három mentőcsónakot, és – mielőtt ismét összezárul a jég és összeroppantja az apró csónakokat – teljes erejüket megfeszítve evezni kezdtek a nyílt víz felé. A James Cairdet Shackleton, a Dudley Dockert Worsley, míg a Stancomb Willst Hubert Hudson navigátor irányította. A csónakokat a zajló jég között megnyíló, majd összezáródó csatornákon kellett átnavigálni, melynek során folyamatosan tartani lehetett attól, hogy a jégtáblák bármikor összeroppanthatják az apró mentőcsónakokat. Öt gyötrelmes, veszélyekkel teli nap után a 28 kimerült, fagyási sérülésektől szenvedő ember végül partra szállt az Elefánt-szigeten. 497 nap után ez volt az első alkalom, hogy szilárd talajt volt a lábuk alatt. Ám ez a régóta várt pillanat nem volt olyan örömteli, mint amilyenre számítottak. A szigetet vastagon borította a pingvinguanó, és rendszeresen hóviharok tépázták. Végül sikerült menedékhelyet építeni maguknak: kövekből alacsony falat emeltek, és tető gyanánt ráborítottak két csónakot. Azonban tudta mindenki, hogy a közeledő sarki tél, a zord időjárás és a fogyóban lévő készletek miatt sokáig nem húzhatják ki ezen a szigeten. ### Mentőcsónakkal Déli-Georgia felé Shackleton úgy döntött, hogy ő és néhány embere csónakba szállnak és – bármilyen lehetetlennek is tűnik – megpróbálnak eljutni az 1500 km-re (800 tengeri mérföldre) lévő Déli-Georgia szigetre, hogy segítséget hozzanak. Az útra – lehetőségeikhez mérten –megpróbálták felkészíteni a 6,85 méteres mentőcsónakot, a James Cairdet. Harry McNish hajóács a ládák fedeléből fedélzetet épített a csónakra, majd azt vitorlavászonnal vonták be, hogy vízállóbb legyen. Shackleton öt embert választott maga mellé: Frank Worsley kapitányt, Tom Crean másodtisztet, John Vincent és Timothy McCarthy matrózokat és McNish-t. Az Elefánt-szigeten maradó csoport vezetőjévé Shackleton Frank Wildot jelölte ki, és meghagyta neki, hogy amennyiben nem térnek vissza, úgy következő tavasszal kíséreljenek meg eljutni a Deception-szigetre. A csapat hat hétre elegendő élelmiszert vitt magával, ideértve azt a mennyiséget is, melyre a szárazföldön szükségük lesz. 1916. április 24-én a James Caird elhagyta az Elefánt-szigetet és az Atlanti-óceánon keresztül elindult Déli-Georgia szigete felé. Az út sikere Worsley navigációjának pontosságától függött, melyhez olyan méréseket és megfigyeléseket kellett figyelembe vennie, melyeket gyakran nem a legmegfelelőbb körülmények között, egy-két napsütéses pillanatot elkapva kellett elvégeznie. Bár az északnyugati széljárás segítette haladásukat, azonban a háborgó tenger folyton jeges vízzel árasztotta el a csónakot. Hamarosan a víz vastag jégpáncéllá fagyott a csónak oldalán, fedélzetén és vitorláin, amelyet folyamatosan fel kellett törniük, hogy el ne süllyedjenek. A hatalmas hullámok szünet nélkül dobálták a James Cairdet, a viharhorgony leszakadt, így valakinek mindig ott kellett ülnie a kormányrúdnál, hogy tartani tudják az irányt. 1916. május 5-én egy hatalmas törőhullám csaknem megsemmisítette a csónakot. Shackleton – elmondása szerint – a tengeren töltött 26 év alatt soha nem látott ilyen hatalmas hullámot. Két folyamatos küzdelemmel töltött hét után, fizikai teljesítőképességük határát elérve, fagyási sérülésektől szenvedve, május 8-án végül megpillantották a Déli-Georgia szigetet. Szerencsétlenségükre pont ekkor egy hurrikán söpört végig a térségen, és további két napba tellett, amíg a végletekig kimerült legénység végre partot ért a szigeten, a King Haakon-öbölben. ### Átkelés Déli-Georgia hegyein Megérkezésük után néhány napot pihenéssel töltöttek, hogy erőt nyerjenek a további úthoz, mivel a sziget lakott területei, a bálnavadász-állomások mind a sziget északi partján találhatók. Shackleton végül a James Caird állapota és különösen társai, Vincent és McNish gyengesége miatt úgy döntött, hogy a sziget megkerüléséhez szükséges 240 km-es hajóút helyett, két társával Worsley-vel és Creannel gyalog vágnak át a sziget korábban még ember nem járta hegyvonulatain. McNish, Vincent és McCarthy pedig egy csendes öbölben, az úgynevezett Peggotty-táborban bevárja, míg a bálnavadász állomásról hajóval visszatérnek értük. Bár a szárazföldön légvonalban csak 54 kilométer volt a távolság, azonban a terepviszonyok miatt az ott lakók gyakorlatilag lehetetlennek tartották az átkelést. A három férfi 1916. május 19-én hajnalban indult útnak, háromnapi élelemmel és minimális felszereléssel. Keserves erőfeszítések árán hegyvonulatokon, gleccsereken, befagyott folyókon és tavakon kellett átkelniük, és útközben még egy vízesésen is le kellett ereszkedniük. Járható út hiányában többször vissza kellett fordulniuk, és új útvonalat keresve, értékes időt veszítve, a hegyeket megkerülve tovább haladni. Az egyik hegytetőről a kötelekből szánkót készítve csúsztak le a völgybe, hogy a fagyos éjszaka nehogy a hegytetőn érje őket. Végül 36 óra folyamatos menetelést követően, május 20-án késő délután csapzottan, rongyosan, mocskosan és holtfáradtan megérkeztek a Stromness bálnavadász-állomásra. ### A mentőakció Néhány órával azután, hogy megérkeztek a bálnavadász-állomásra, Worsley a Samson nevű hajóval visszatért társaiért a Pegotty-táborba, Shackleton pedig elintézte, hogy rendelkezésükre bocsátsanak egy bálnavadászhajót, a Southern Skyt, amellyel visszatérhetnek az Elefánt-szigeten maradt bajtársaikért. Alig hetvenkét órával azután, hogy megérkeztek Stromnessbe, Shackleton és két társa, Worsley és Crean elindultak az Elefánt-szigetre. Ezzel megkezdődött a mentési kísérletek három hónapnál is tovább tartó sorozata, melynek során a zajló jég rendre meghiúsította próbálkozásaikat. A Southern Sky három nap után jeges övezetbe jutott és kénytelen volt visszafordulni. Ezután Shackleton elérte, hogy az uruguayi kormány kölcsönadja a Institutio de Pesca No. 1 nevű kis felderítőhajót, amely hat nap elteltével súlyos sérülésekkel tért haza, miután egy jégtáblának ütközött. Ezt követően kibérelte az Emma nevű, rozoga szkúnert, amely műszaki problémák miatt 150 kilométernél jobban nem tudta megközelíteni az Elefánt-szigetet. Ekkor értesült arról, hogy az angol tengernagyi hivatal engedélyezte, hogy segítségükre küldjék a Discoveryt, Scott régi hajóját a mentőakcióhoz, azonban még hosszú hetekbe telik, míg a hajó odaér. Ezért Shackleton segítséget kért a chilei kormánytól, hogy használatba vehessen egy öreg tengerjáró vontatóhajót, a Yelchot. Ezúttal melléjük szegődött a szerencse; öt nappal később, 1916. augusztus 30-án, végül elérték az Elefánt-szigetet, és felvették 22 hajótörött társukat. Shackleton Punta Arenasból feleségének, Emilynek küldött levelében a következőket írta: „Kedvesem! Megjártuk a poklot, de senkit nem veszítettünk el.” ### A Ross-tengeri csapat A Ross-tengeri csapat sorsa kevésbé volt szerencsés. A csapat Aeneas Mackintosh vezetésével a Evans-foknál szállt partra. Az Aurora expedíciós hajót a vihar leszakította a horgonyról, és egy jégtáblába fagyva elsodorta a nyílt tenger felé. Miután kiszabadultak a jég fogságából, a hajón maradt emberek, Joseph Stenhouse első tiszt vezetésével kénytelenek voltak visszatérni Új-Zélandra, mivel a sérült kormányszerkezet nem tette lehetővé a Ross-szigetre való visszatérést. A nagy nehézségek ellenére a szárazföldön maradt tízfős csapat teljesítette a feladatait, és kiépítette a Déli-sarkhoz vezető úton a lerakatokat. 1916 decemberében Shackleton Új-Zélandra utazott, hogy segítsen megmenteni az Antarktiszon maradt embereket. Amikor az Aurora 1917. január 10-én elérte a Evans-fokot, Shackleton megtudta, hogy Mackintosh, Arnold Spencer-Smith és Victor Hayward az expedíció során elhunyt. Az expedícióról maga Shackleton is könyvet írt, és az elmúlt évtizedekben számos egyéb könyv jelent meg róla, amik között volt útleírás jellegű is, de olyan is, mely az expedíciót és főként Shackleton szerepét a vezetéstudomány szemszögéből vizsgálta meg. Az expedíció történetéről dokumentumfilmek mellett tévéfilm-sorozat is készült, Kenneth Branagh főszereplésével. ## Az első világháború és a háború utáni évek (1917–1920) Amikor Shackleton 1917 májusában visszatért Angliába, Európában még javában folyt az első világháború. Ebben az időben már szívelégtelenségben szenvedett, amelynek oka valószínűleg az expedíciókon átélt szélsőséges fizikai megterhelés volt. Bár 43 évesen már túl öreg volt a katonai szolgálathoz, azonban – követve társai példáját – önkéntesnek jelentkezett a franciaországi frontszolgálatra. Ehelyett végül, 1917 októberében Buenos Airesbe utazott, az akkori brit információs miniszter, Edward Carson megbízásából, hogy a chilei és argentin kormányt meggyőzze, hogy lépjenek háborúba az Antanthatalmak oldalán. A diplomáciai küldetés nem járt sikerrel, így 1918 áprilisában hazatért Angliába. Ezután a Northern Exploration Company kutatóvállalat megbízta, hogy a Spitzbergákon a bányászati lehetőségeket feltérképezze. A nevezett fedőcég mögött ténylegesen a Hadügyminisztérium állt, és az út célja az volt, hogy felderítsék egy brit katonai bázis kiépítésének lehetőségét. Az utazás közben Shackleton, Tromsøben megbetegedett, valószínűleg egy enyhe szívrohamot kapott, így haza kellett térnie. 1918\. július 22-én őrnaggyá léptették elő. 1918 októberétől az oroszországi polgárháború észak-oroszországi expedíciós hadseregében szolgált, Edmund Ironside dandártábornok parancsnoksága alatt, ahol a brit erők sarkvidéki körülményeknek megfelelő felszerelésének előkészítéséért és Murmanszkba szállításáért volt felelős. A compiègne-i fegyverszüneti egyezmény aláírásával az első világháború, 1918. november 11-én ténylegesen véget ért. Shackleton 1919 március elején tért vissza Angliába, azonban vissza kívánt térni Észak-Oroszországba, a régió gazdasági fejlődésének előmozdítását szolgáló tervekkel. E cél megvalósításához további befektetőket keresett, azonban a bolsevikok katonai győzelme után ezen terveket kénytelen volt feladni. Az „észak-oroszországi katonai műveletekkel kapcsolatban nyújtott értékes szolgálatáért” Shackleton, 1919-ben, a király születésnapján elnyerte a Brit Birodalom Rendjének tisztje kitüntetést. Végül 1919 decemberében leszerelt a hadseregből, azonban továbbra is megtarthatta őrnagyi rendfokozatát. 1919 decemberében ismét előadói körútra indult, és ekkor látott napvilágot az Endurace-expedícióról szóló, Dél című könyve. ## A Shackleton–Rowett expedíció és Shackleton halála (1920–1922) ### Előkészületek Shackleton 1920 folyamán egyre jobban belefáradt az előadói körutakba, így figyelme ismét egyre inkább egy új sarkvidéki expedíció megszervezésére felé fordult. Komolyan foglalkoztatta egy — az abban az időben még nagyrészt felfedezetlen — Beaufort-tengerre vezetett expedíció terve, mellyel a kanadai kormányzat érdeklődését is felkeltette. A kanadai kormány visszalépése folytán ezt a tervet végül kénytelen volt elvetni. Egy dulwichi iskolatársa, a gazdag üzletember John Quiller Rowett anyagi segítségével megvásárolta a norvég fókavadász-hajót, a Foca I-et, amelyet Quest névre keresztelt át. Régi barátja, Hugh Robert Mill, a Királyi Földrajzi Társaságtól pedig segített kidolgozni az expedíció tudományos programját. Egy év tervezést követően Shackleton útjára indította a Brit Oceanográfiai és Szubantarktikus Expedíciót. Rowett végül vállalta az expedíció teljes költségét, így az expedíció hivatalos neve végül Shackleton–Rowett expedíció lett, melyet az expedíciós hajó alapján gyakran Quest-expedícióként is neveztek. A cél az volt, hogy körülhajózza az Antarktiszt, és feltérképezze partvonalát, felfedezzen távoli szigeteket és kiterjedt tengeri kutatásokat végezzen. Shackleton, aki mindig élen járt a legújabb technikai vívmányok használatában, ezúttal egy hidroplánt vitt magával. Az Endurance-expedíció nyolc tagja csatlakozott a 18 tagú legénységhez: Frank Wild másodparancsnok, Frank Worsley kapitány, dr. Alexander Macklin és dr. James Mcllroy orvosok, a meteorológus Leonard Hussey, a géptiszt A. J. Kerr, Thomas McLeod matróz és a szakács, Charles Green. Az újonnan érkezők között volt Roderick Carr, a Királyi Légierő új-zélandi születésű pilótája, aki az általános tudományos munkában is segített. A tudományos személyzetbe tartozott a sarkvidéki tapasztalatokkal rendelkező ausztrál biológus, Hubert Wilkins és a kanadai geológus, Vibert Douglas. ### A Quest útja A Quest 1921. szeptember 17-én futott ki Londonból. Az expedíciót kezdettől fogva üldözte a balszerencse. A hajónak számos szerkezeti hibája volt, és útközben több kikötőben (ezek között Lisszabonban és Madeirán és a Zöld-foki szigeteken) is meg kellett állniuk, hogy jelentős javításokat végezzenek rajta. A kényszerpihenők már ekkor felborították az expedíció tervezett menetrendjét, ezért Shackleton úgy döntött, hogy Rio de Janeiro felé veszik az irányt, hogy a hajó minden részét teljeskörűen kijavítsák. A Quest 1921. november 22-én érkezett meg Rioba. A hajó négy hétig húzódó javítása miatt ismét módosítani kellett az útitervet, és úgy döntöttek, hogy egyenesen Déli-Georgiába, Grytvikenbe hajóznak Rióból. December 17-én, egy nappal a tervezett indulás előtt, Shackleton rosszul lett, valószínűleg szívrohamot kapott. Macklin meg akarta vizsgálni, azonban Shackleton elhárította ezt azzal, hogy már jobban van. Karácsony napján a Quest hurrikán erősségű viharba került, és öt álló napon át hasztalan próbáltak kiszabadulni belőle. Shackleton később azt mondta az embereinek, hogy soha sem látott ilyen hatalmas vihart korábban. Az emberek teljesen kimerültek, mire 1922. január 4-én Déli-Georgia szigetére, Grytvikenbe értek. ### Shackleton halála Grytvikenbe érve Shackletont megrohanták a régi emlékek. A legénység új tagjainak történeteket mesélt az emlékezetes csónakútról és arról, hogyan vágott át két társával gyalog a szigeten. Örült, hogy végre megint elemében lehet. Aznap éjjel azt írta a naplójába, hogy „csodás este” volt, majd a bejegyzést egy költői gondolattal zárta: „Alkonyatkor egy magányos csillag ragyogott az égen, ékkő volt ő az öböl felett.” Néhány óra múlva, hajnalban Shackleton az expedíció orvosát, Alexander Macklint a kabinjába hívta, erős hátfájásra és rossz közérzetre panaszkodott. Macklin elmondása szerint azt tanácsolta neki, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb életet kellene élnie, mivel túlhajszolja magát. Erre azt felelte, hogy „Mindig azt akarod, hogy feladjak valamit. Mit kéne még feladnom?”. Néhány pillanattal később, 1922. január 5-én, hajnali 2:50-kor, Shackleton halott volt. Szívroham végzett vele. Leonard Hussey, az Endurance-expedíció veteránja vállalta, hogy gondoskodik a holttest Nagy-Britanniába szállításáról. Montevideóban üzenetet kapott Shackleton feleségétől, Emilytől, mely szerint az a kívánsága, hogy férjét, Déli-Georgiában, Grytvikenben temessék el. Hussey a koporsóval, a Woodville gőzhajón visszatért Déli-Georgia szigetére, ahol Shackletont egy, a grytvikeni lutheránus templomban megtartott rövid istentiszteletet követően, 1922. március 5-én helyezték örök nyugalomra a helyi temetőben. Mivel az expedíció már elhagyta a szigetet, a szertartáson csak Hussey és a norvég bálnavadászok vettek részt. A sírhelyet kezdetben csak egy egyszerű fakereszt jelölte, melyet 1928-ban egy gránittömbből készült síremlékre cseréltek. A síremlék hátoldalán egy idézet található Robert Browning The Statue and the Bust című verséből: „I hold ... that a man should strive to the uttermost for life’s set price.” (magyarul: „Fenntartom, hogy az embernek törekednie kell a legtöbbet kihozni abból, amit az élet neki szánt”.) Macklin később ezt jegyezte fel naplójában: „Úgy gondolom, hogy a »Főnök« is ezt kívánta volna magának: egyedül állni egy magányos szigeten, távol a civilizációtól, viharos tengerrel körülvéve, legnagyobb hőstettei közvetlen közelében.” A legénység tagjai úgy döntöttek, hogy Wild vezetésével, Shackleton eredeti terveinek megfelelően folytatják az expedíciót. A zajló jégen való többszöri sikertelen átkelési próbálkozásukat követően, mivel a szénkészletek egyre fogyóban voltak, végül érdemi eredmények nélkül, április 6-án visszatértek Déli-Georgiára. A csapat tagjai a „Főnök” emléke előtt tisztelegve egy, a grytvikeni kikötő bejáratára néző hegyoldalban egy tölgyfakereszttel díszített kőhalmot építettek, melyre a következő feliratot helyezték el: „Itt hunyt el Sir Ernest Shackleton felfedező, 1922. január 5-én. Állították a bajtársai.” Shackleton halálával véget ért az Antarktisz-kutatás úgynevezett aranykora; az a korszak, amikor a nagyrészt ismeretlen kontinens földrajzi és tudományos felfedezése még a mai modern technika nélküli, hagyományos felfedezőutakkal valósult meg. Apsley Cherry-Garrard sarkkutató, a The Worst Journey in the World (magyarul: A világ legrosszabb utazása) című könyvének előszavában a következőképpen fogalmazta meg a Déli-sark kutatás legnagyobb alakjainak jelentőségét: „Egy közös tudományos és földrajzi kutatás megszervezésére, válaszd Scottot, [...] a sark gyors eléréséhez és semmi máshoz, válaszd Amundsent, ha azonban egy ördögi lyukban vagy és ki akarsz jutni onnan, kizárólag Shackletont válaszd.” ## Emlékezete ### Az elfeledett majd újra felfedezett Shackleton Amikor Shackleton földi hamvai Montevideóba értek, az uruguayi kormány nemzeti gyászt rendelt el. Száz tengerészgyalogos kísérte a brit zászlóval borított koporsóját a katonai kórházba. 1922. február 14-én a koporsót felravatalozták a montevideói Szentháromság-templomban, ahol Baltasar Brum köztársasági elnök és a kormányzat számos tisztviselője is lerótta tiszteletét Shackleton előtt. Március 2-án, a londoni Szent Pál-székesegyházban istentiszteletet tartottak Shackleton búcsúztatására, melyen V. György király és a királyi család több tagja is képviseltette magát. Egy éven belül megjelent az első életrajzi könyv Shackletonról, melynek szerzője, barátja, Hugh Robert Mill volt. Ez a könyv nem csak egy egyszerű tisztelgés volt a felfedező előtt, hanem azzal a céllal is készült, hogy anyagi segítséget nyújtson a – komoly adósságokkal küzdő – családnak. Egy további kezdeményezése volt a Shackleton Emlékalap létrehozása, mellyel Shackleton gyermekeinek oktatását és Shackleton édesanyját kívánták anyagilag támogatni. A következő évtizedekben Shackleton népszerűsége elhomályosult versenytársa, Scott kapitány mellett. Csak Nagy-Britanniában több mint 30 emlékművet és szobrot állítottak Scott tiszteletére. Ezzel szemben Shackletonról csak 1932-ben készült az első nyilvános szobor, amelyet Charles Sargeant Jagger szobrász készített Edwin Lutyens tervei alapján, és a Királyi Földrajzi Társaság épületének homlokzatán helyezték el. A sajtó jobban érdeklődött a tragikus sorsú Scott és társai iránt, akik a Déli-sark elérését követően, a visszaút során életüket vesztették. Mill életrajzi könyve mellett az 1950-es évekig csupán az Oxford University Press által, a Great Exploits sorozat keretében, 1943-ban publikált negyvenoldalas füzet volt az egyetlen nyomtatott kiadvány, amely Shackletonnal foglalkozott. Az 1950-es évektől vett fordulópontot Shackleton megítélése. 1957-ben jelent meg Margery és James Fisher széles körben elismert életrajzi könyve, Shackleton címmel, majd 1959-ben Alfred Lansing Endurance: Shackleton's Incredible Voyage című műve, amely a birodalmi transzantarktiszi expedíció történetét dolgozta fel. Ezek a könyvek már kifejezetten pozitív összképet festettek Shackletonról. Ezzel párhuzamosan változott meg negatív irányba Scott megítélése, mely Roland Huntford 1979. évi, Scott és Amundsen című könyvében mutatkozott meg leginkább. Scott negatív megítélése ebben az időben széles körben elfogadottá vált, mivel a Scott által megtestesített heroikus hőstípus is a kulturális értékek 20. század végi eltolódásának áldozatává vált. Néhány éven belül Shackleton népszerűsége meghaladta Scottét. Ezt jól mutatja a BBC által, 2002-ben, A 100 legnagyobb brit címen kiírt szavazás is, ahol Shackleton a 11., míg Scott csak az 54. helyezést érte el. Shackleton népszerűségét jelzi az a tény is, hogy a Christie’s aukciósház árverésén, 2001-ben £ összegért kelt el egy cigarettásdoboz, melyben az Endurance-expedícióról származó kekszdarabok voltak, egy másik 2011-es aukción pedig egy, a Nimrod-expedició Royds foknál található táborában fellelt, Huntley & Palmer's cég által gyártott kekszet £-ért vásárolt meg a nyertes licitáló. Az új évezred elején Shackleton azon motivációs képességét, amellyel beosztottjait egy látszólag reménytelen helyzetben is a csúcsteljesítmény elérésére tudta sarkallni, a vezetési tanácsadók is felfedezték. Kutatásaik középpontjában vezetői képességei, módszerei és azok mindennapi életébe való átültetése állt. A témában 2001-ben jelent meg Margot Morrell és Stephanie Capparell A Shackleton-modell (Déli-sarki expedíció mint vezetéselmélet) című könyve, melyben a szerzők Shackleton vezetői módszereit állítják példaként a jelenkor vezetői elé. Az Exeteri Egyetem Vezetési Tanulmányok Központja Shackleton módszerei alapján üzleti szemináriumot alakított ki, melyet Nagy-Britannia és az Egyesült Államok több egyetemén a menedzserképzés tananyagává tettek. 1998-ban, Bostonban egy „Shackleton Iskola” jött létre, melyben a tanterv alapját az úgynevezett „tanulóexpedíciók” adják, melyek az iskolai tantárgyakat és a tanulmányi kirándulásokat egyesítik magukban. Az írországi Athy Heritage Centre Museum létrehozta az önálló Shackleton Múzeumot, melynek keretében 2001 óta minden évben meghirdetik az Ernest Shackleton őszi iskolát. ### Az Antarktisz átszelői Shackleton Antarktisz átszelésére vonatkozó álmát végül, mintegy 40 évvel később a Mount Everest meghódítója, Edmund Hillary és az angol sarkkutató Vivian Fuchs valósították meg, akik az 1957–58-as Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció keretében 99 nap alatt szelték át a kontinenst. Hillary egyik interjújában később arról mesélt, hogy már gyermekkorától egyik példaképe Shackleton volt. A második szárazföldi átkelésre csak 1981-ben került sor, a Ranulph Fiennes által vezetett Transglobe-expedíció során. Mindkét expedíció a korabeli modern technika felhasználásával, és komoly háttértámogatással zajlott. 1989–1990 során Reinhold Messner és Arved Fuchs gyalogosan keltek át az Antarktiszon, míg a norvég Børge Ousland volt az első, aki 1996–1997 során egyedül valósította meg a gyalogos átkelést. 2000-ben Arved Fuchs megismételte Shackleton csónakútját az Elefánt-szigetről Déli-Georgiába, a James Caird korhű másolatával, azonban a modern navigációs és kommunikációs technológiák segítségével. Az expedíció során Shackleton, Worsley és Crean Déli-Georgián történő átkelését is megvalósították. 2008–2009 fordulóján, Frank Worsley kapitány leszármazottja, Henry Worsley vezetésével, a Shackleton Centenáriumi Expedíció tagjai a Nimrod-expedíció útvonalán elérték a Déli-sarkot. Worsley végül 2016. január 24-én halt meg, néhány nappal azután, hogy egyedül megkísérelte az Antarktisz átszelését, azonban a kiszáradás miatt 48 km-re a cél előtt meg kellett szakítania útját, és segítséget kellett kérnie. Első magyarokként, 2005. január 16-án, Kovalcsikné Bátori Krisztina és Ács Zoltán érték el a Déli-sarkot, egy nemzetközi csapat tagjaként, akik az utolsó szélességi fok, 111 km-es távját küzdötték le 12 nap alatt. Az első magyar, aki a partvidékről indulva jutott el a Déli-sarkig Rakonczay Gábor volt, aki társaival 44 nap alatt tette meg a 950 km-es távot, a Messner–Fuchs útvonalon és 2019. január 7-én érte el a sarkpontot. ### Shackleton-kutatás 1998\. november 20-án a Cambridge-i Egyetem Scott Polar Research Institute intézménye megnyitotta a Shackleton Emlékkönyvtárat, ahol Shackleton kutatóútjainak eredeti dokumentumait archiválják és dolgozzák fel. Az Athy Kultúrtörténeti Múzeumban, szülőhelye közelében, 2001 óta minden évben, ősszel egy időszaki kiállítással emlékeznek Ernest Shackletonra és a sarkkutatás területén végzett eredményeire. Az Új-Zélandi Antarktiszi Örökség Alapítvány megőrizte a Nimrod-expedíció során, a Royds-fokon épült kunyhót, amelyet Új-Zélandon nemzetközi kulturális örökségnek tekintenek. 2010 januárjában az Alapítvány munkatársai a kunyhó deszkapadlója alatt három láda whiskyt és két láda brandyt találtak. A több mint 100 éve a Déli-sarkvidék fagyott talajában pihenő palackokat a kutatók érintetlenül találták, még az ital is lötyögött bennük. A Glasgow-i Whyte and Mackay Ltd. arra vállalkozott, hogy a lelet alapján limitált darabszámban újragyártja a százéves italt. Az eladásból származó bevétel egy részét az Alapítvány támogatására fordítják, amely a Shackleton és Scott számára felállított táborhelyek megóvásán dolgozik. Shackleton legendás hajója, az 1915-ben a Weddell-tenger fenekére süllyedt Endurance roncsainak felkutatására az 1990-es évek végétől több kutatóexpedíciót is szerveztek, amelyek nem jártak sikerrel. A hely sajátos jellemzői, így a fából készült szerkezetet károsító mikroorganizmusok hiánya és a nagy hideg miatt azonban valószínűsíthető volt, hogy nagyjából felismerhető állapotban maradt fenn a hajóroncs a több mint egy évszázados eltűnése után is. 2022 februárjában, egy hónappal Shackleton halálának századik évfordulója után indult útnak a Falkland-szigeteki Tengeri Örökségvédelmi Alapítvány (Falklands Maritime Heritage Trust) szervezésében, a dél-afrikai Agulhas II jégtörővel az Endurance22-expedíció. A kutatóút célja a hajó roncsainak felkutatása, felmérése és dokumentálása, valamint a Weddell-tenger időjárásával, a jégréteg jellemzőivel kapcsolatos tudományos adatgyűjtés volt. A roncsokat a Saab által fejlesztett svéd gyártmányú Sabertooth robotizált – kamerákkal és szonárokkal felszerelt – járművekkel keresték. Végül 2022. március 5-én megtalálták a hajóroncsot, 3008 méterrel a felszín alatt, nagyjából 6,5 kilométerre délre attól a ponttól, ahol Frank Worsley kapitány eredetileg megjelölte az elsüllyedés helyét. A maradványokról készült felvételek alapján a roncs szinte érintetlenül konzerválódott; a taton még az Endurance felirat is jól kivehető. Az Endurance-t, mivel az Antarktisz-egyezmény értelmében védett történelmi helynek és emlékműnek számít, érintetlenül kell hagynia a kutatóknak, csak felvételeket készíthetnek róla. A hajó utáni kutatásról több, az expedícióval utazó filmes stáb mellett a National Geographic Channel is dokumentumfilmet készített. ## Kitüntetései és címei Shackleton az Antarktisz felfedezésében nyújtott szolgálataiért mind hazájában, mind külföldön számos állami és polgári kitüntetésben részesült, és számos tudományos társaság, oktatási intézmény, társadalmi szervezet tiszteletbeli tagja lett. ### Állami kitüntetések és címek ### Tudományos és társadalmi elismerések ## Shackletonról elnevezett földrajzi helyek - Shackleton Inlet: Robert Falcon Scott Shackletonról nevezett el egy gleccservölgyet a Transzantarktiszi-hegységben, ahol a Discovery-expedíció során Scott, Wild és Shackleton az addigi legközelebbi jutott a Déli-sarkhoz. - Mount Shackleton: A francia sarki felfedező, Jean-Baptiste Charcot, az ötödik francia antarktiszi expedíció során az Antarktisz-félsziget nyugati partján egy hegyet nevezett el Shackletonról. Ugyanezt a nevet viseli két hegycsúcs Kanadában, Brit Columbiában és Nyugat-Ausztráliában. - Shackleton-selfjég: Az Ausztrál antarktiszi expedíciója során Douglas Mawson egy jégtáblát nevezett el Shackletonról, az Antarktisz keleti részén. A sors különös iróniája, hogy szovjet tudósok 1956-os térképészeti tanulmánya szerint a Scott-gleccser a Shackleton-selfjég részét képezi. - Shackleton-gleccser: Az Egyesült Államok egyik, Richard Evelyn Byrd által vezetett Antarktisz Programja által, Maud királyné-hegységben felfedezett gleccsert Shackletonról nevezték el. A tőle 50 kilométerre lévő Beardmore-gleccser helyett időközben ezt használják a Sarki-fennsíkra vezető útként. - Shackleton Range: Egy, a nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció során, 1956-ban felfedezett, a Filchner–Ronne-selfjégtől délkeletre található, részben jégmentes hegységet szintén Shackletonról neveztek el. - Shackleton-part: 1961 óta Shackleton nevét viseli egy partszakasz a Ross-selfjég déli peremén. - Shackleton törési zóna: 1987-ben Shackletonról nevezték el a dél-amerikai kontinentális talapzattól a Déli-Shetland-szigetekig, északnyugatról délkeleti irányban futó óceán alatti törési zónát. - Shackleton-szoros és Shackleton-völgy: Déli-Georgia szigetén 1957 óta egy hegyszoros és 1991 óta egy völgy viseli Shackleton nevét. - Shackleton-holdkráter: A Hold déli pólusán található holdkrátert is Shackletonról nevezték el. A pólus a kráter peremén belül helyezkedik el, és csak néhány kilométerre van annak középpontjától. - Shackleton-aszteroida: A 289586 számon nyilvántartott, Michel Ory által, 2005-ben felfedezett, a főöv belső részében található aszteroidát Shackletonról nevezték el. - Endurance-kráter és James Caird-kráter: A Mars két kráterét Shackleton expedíciós hajójáról és az Endurace-expedíció során használt mentőcsónakról nevezték el. Érdekesség, hogy a Marson Fridtjof Nansen és Roald Amundsen expedíciós hajójáról, a Fram-ról is neveztek el krátert.

Temesvár

Temesvár (, , , a bánsági bolgárok nyelvén: Timišvár, ) város Romániában, a Bánságban. Az egykori Temes vármegye és a mai Temes megye székhelye. lakosával Románia harmadik legnépesebb városa. A Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió földrajzi középpontjában fekszik, és annak legnépesebb városa. A város földrajzi fekvésének köszönhetően a történelem során stratégiai fontosságú hely volt. Éghajlata kontinentális, de a mediterrán hatás is érzékelhető. Első hiteles írásos említése 1266-ból származik, amikor a Magyar Királysághoz tartozott. A 16. században az Oszmán Birodalom elfoglalta, majd két évszázad múlva ismét a Magyar Királyság része lett. 1920-ban a trianoni békeszerződés Romániának ítélte a várost. A második világháború után Temesvár történetének legfontosabb eseménye az 1989-es romániai forradalom kirobbanása volt. Temesvár többnemzetiségű város. A románok mellett magyarok, németek, szerbek, szlovákok, ukránok, illetve az utóbbi években kis mértékben olaszok is lakják. Lakosságának lélekszáma az 1990-es évek óta folyamatosan csökken. Kulturális és különösen az építészeti gazdagsága miatt „Kis Bécsnek” is nevezik. Temesvár a 18. századra komoly gazdasági központ lett, és a 21. században is a gazdaság viszonylagos fejlettségének köszönhetően életszínvonala a negyedik helyet foglalja el a romániai városok között. ## Nevének eredete Temesvár neve a Temes folyó nevéből ered, a középkorban ugyanis a folyó egyes ágai a mai város területén folytak át. A román Timișoara a magyar Temesvár szóból származik, mint ahogy a német Temeswar és a szerb megnevezés is. ## Dokumentált történelmi nevei - 1212: Castrum Temesiensis, illetve castrum regium Themes - 1266: terra castri de Tymes, illetve castrenses de Tymes - 1315: Temeswar - 1315\. május 7.: Themuswar - 1323: castrum nostrum (regis) de Thumuswar - 1349: Temesuar, Tömösvar, Temesvar - 1440\. október 4.: Themeswar - 1596: Temeswar - 1808: Temesvarinum, Temesvár, Temeschwar, Timisioára - 1867–1918: Temesvár - 1918–1919: Temišvar - 1919 óta: Timişoara ## Címer A város első címere a Magyar Királyság első ismert címere volt, amelyet 1365-ben adományozott I. Lajos magyar király. Az idők folyamán többször változott, a mai a változatok keveréke. A címer leírása: „Vágott pajzs; a felső, hasított mezőben az első negyed vörös alapján kék hullámok felett, kétíves ezüst hídon arany oroszlán jobbfelé halad; a második negyedben kék alapon ezüst várfal, ormós kúp alakú toronnyal, két kerek, fekete ablakkal, vörös tetővel és nyílt kapuval, melyben fekete kútkerék van; a torony ormóiból jobbra vörös, ezüst keresztes zászló, balra a sárga sávján lyukas román trikolór lóg ki. A címer alsó részén, kék alapon, szabálytalan határvonalas ezüst város vörös ház- és toronytetőkkel, zöld pázsitos mezőn, melyen jobbra ezüst, sávos folyó folyik, és amely felett jobboldalt arany sugaras emberarcú nap, baloldalt pedig ezüst fogyó hold van, mindez perspektívában rajzolva. A pajzs felett hétormós ezüst falkorona van.” A címer jelképei: - Az oroszlánt és a hidat Olténia címeréből vették át, ezzel a város Romániához való kötődését jelképezve. - A zászlós torony azt jelképezi, hogy Európában elsőként ebben a városban működött központosított ivóvízellátás; a lyukas trikolór az 1989-es román forradalomra utal. - A város körvonala Temesvár régi várát eleveníti fel. - A hétormós koronafal arra utal, hogy Temesvár megyei jogú város. ## Fekvése Temesvár a Kárpát-medence délkeleti részén, a Bánságban fekszik a Béga és a Temes folyók mellett. E két folyó a 18. századig a történelmi város területét mocsarakkal vette körül. A város jól védhető volt, azonban könnyen terjedtek a járványok, fertőzések. Emiatt a város nem fejlődött. A 18. században a mocsarakat lecsapolták úgy, hogy szabályozták a folyókat. Többek között a Temes folyónak új medret ástak, és létrehozták a Béga-csatornát. A kiszárított területek lehetővé tették az építkezéseket. Geológiailag aktív területen fekszik, hiszen az évszázadok során több földrengést is feljegyeztek a krónikák. A legutóbbi rengést 2012. január 8-án mérték, amely a Richter-skálán 3,1-es erősségű volt. ## Éghajlata Temesvár éghajlata mérsékelt-kontinentális, amelynek jellemzője a hideg tél és a meleg nyár. Nyáron a hőmérséklet 20 °C fölött van, télen fagypont alá is kerülhet. Földrajzi fekvésének köszönhetően azonban, mediterrán hatás is éri. Tavasszal és nyáron jelentős csapadék érkezik az Atlanti-óceán felől, gyakran még a tél is csapadékos. Az Adriai-tenger felől érkező mediterrán hatás miatt azonban, ha esik is hó, hamar elolvad, továbbá a nyári meleget is ez okozza. Az éves csapadék mennyisége megegyezik az országos átlaggal. ## Történelem Temesvár több uralmat élt át, és történetének legnagyobb részében fontos helység volt a régiójában, azokban az államokban, amelyekhez tartozott. Első hiteles írásos említése 1266-ból származik, amikor a Magyar Királysághoz tartozott. A 14. század néhány évében Károly Róbert magyar király, a főurakkal folytatott harcai miatt ide helyezte székhelyét, ezért ekkor Magyarország fővárosának is lehetett tekinteni. A 16. században oszmán kézre került, majd a 18. század elején a Habsburg Birodalom kerítette hatalmába. Ennek keretében újból Magyarország egyenes fennhatósága alá került a 18. század vége felé, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után ismét Bécs uralkodjon közvetlenül felette. Kevéssel az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása előtt megint Magyarországhoz került 1918-ig, amikor Romániához csatolták. A második világháború után Temesvár történetének legfontosabb eseménye az 1989-es romániai forradalom itteni kirobbanása volt. ## Népesség Temesvár népessége az 1990-es évek óta egyre csökken. A 2002-es népszámlálás szerint a városban fő lakott, népsűrűsége fő/km2 volt. 2010-ben a Nemzeti Statisztikai Intézet () adatai szerint volt a lakosok száma. Nemzetiségi arányait tekintve 2002-ben Temesvár lakosságának 85,52%-a román, 8,45%-a magyar, 2,25%-a német volt. A jegyzékben nem szerepelnek a külföldi állampolgárok, akik üzleti tevékenységük végett költöztek a városba, mint például a számos olasz. A 2011-es népszámláláskor a 81,4%-a román, 4,9%-a magyar, 1,5%-a szerb, 1,3%-a német, 0,7%-a cigány volt. A magukat olasznak vallók aránya 0,06%. Népességi adatok nemzetiségi eloszlásban a hozzá tartozó településekkel együtt: A népességváltozás: Temesvár a történelemben multikulturális, soknemzetiségű város volt, de a 2000-es évekre a magyarok és németek aránya 10% alá csökkent. Vallásilag a lakosság 80,6%-ban ortodox felekezetű, amelybe beletartozik a román és a szerb ortodox is. A lakosság 10%-a római katolikus, amelyhez főleg a magyarok és a németek tartoznak. 8000-en pünkösdisták, 4 725-en baptisták a népesség 2%-a református (mind magyar), 4000 román pedig görögkatolikus. Kisebb vallási közösségek közé tartoznak a görög ortodoxok, a zsidók, az evangélikusok, az adventisták és a muzulmánok. Kb. 600-an vallás nélkülieknek vagy ateistáknak vallják magukat. ## Önkormányzat és közigazgatás ### Polgármesterek Temesvár polgármesterei az 1989-es romániai forradalom óta (az első szabad helyi választást 1992-ben tartották): - 1992–1996 Viorel Oancea (Polgári Szövetség Pártja, , később összeolvadt a Nemzeti Liberális Párttal) - 1996–2012 Gheorghe Ciuhandu (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt) - 2012–2016 Nicolae Robu (Szociálliberális Szövetség) - 2012–2020 Nicolae Robu (Nemzeti Liberális Párt) - 2020– Dominic Fritz (USR–PLUS) ### Városi tanács A helyi tanács összetétele: ### Városrészei Temesvár hagyományosan tíz városrészre oszlik, de ma ezeknek nincs közigazgatási funkciójuk. Egy részük az Osztrák–Magyar Monarchia idején önálló falu volt. A 21. században Temesvár városnegyedekre oszlik: <table style="width:10%;"> <colgroup> <col style="width: 2%" /> <col style="width: 2%" /> <col style="width: 2%" /> <col style="width: 2%" /> </colgroup> <tbody> <tr class="odd"> <td width="25%" data-valign="top"><ul> <li>Belváros (Cetate)</li> <li>Józsefváros (Iosefin)</li> <li>Gyárváros (Fabric)</li> <li>Erzsébetváros (Elisabetin)</li> <li>Szabadfalu (Freidorf)</li> <li>Zona Odobescu</li> <li>Újkissoda (Fratelia)</li> <li>Mehala(Mehala) I, II</li> <li>Rónác (Ronaț)</li> <li>Favorit</li> </ul></td> <td width="25%" data-valign="top"><ul> <li>Girocului</li> <li>Váralja negyed (Circumvalațiunii) I, II, III, IV</li> <li>Matei Basarab</li> <li>Mircea cel Bătrân</li> <li>Bucovina</li> <li>Soarelui</li> <li>Tipografilor</li> <li>Sági úti negyed (Calea Șagului)</li> <li>Dâmbovița</li> </ul></td> <td width="25%" data-valign="top"><ul> <li>Steaua</li> <li>Torontalului</li> <li>Calea Aradului</li> <li>Calea Aradului Vest</li> <li>Calea Lipovei</li> <li>Blaskovicstelep (Blașcovici)</li> <li>Ion Ionescu de la Brad</li> <li>Olimpia-Stadion</li> <li>Complex studențesc</li> </ul></td> <td width="25%" data-valign="top"><ul> <li>Vörös Csárda (Ciarda Roșie)</li> <li>Kardostelep (Plopi)</li> <li>Ghiroda</li> <li>Kuncz</li> <li>Braytim</li> <li>Lunei</li> <li>Chișoda</li> <li>Plăvăț</li> <li>Banat I</li> <li>Banat II</li> </ul></td> </tr> <tr class="even"> <td></td> <td></td> <td></td> <td></td> </tr> </tbody> </table> 2003-ban a helyi tanács elhatározta, hogy 13 övezetre () osztja a várost, és hogy mindegyik létrehozhat egy hét önkéntes személyből álló, úgynevezett Konzultatív Tanácsot, amellyel a polgármesteri hivatal megbeszéli az adott övezetre vonatkozó kérdéseket. ### Konzulátusok 2011\. április 29-én 14 konzulátus működött Temesváron. Három országot diplomata konzul képvisel: - Németország - Olaszország - Szerbia Tizenegy országnak tiszteletbeli konzulja van: - Ausztria - Bulgária - Csehország - Franciaország - Hollandia - India - Magyarország - Moldova - Peru - Svédország - Tunézia ## Gazdaság Temesvár a 18. századra komoly gazdasági központ lett. A gazdaságnak jót tett a különböző etnikumú emberek letelepedése, mivel hozzájárultak a város török uralom utáni újjáépítéséhez. Ezek többnyire kereskedők és kézművesek voltak. Az ipari forradalom idején a szövőmesterek jelentősen járultak hozzá a város fejlődéséhez. Az újítások következményeként sok kis műhely megszűnt. A kereskedelmet a Béga-csatorna segítette, amely összeköttetésben volt a Dunával, azon át pedig Európa többi részével. 1857-ben a vasutat is megépítették. A Monarchia első városa volt, amelyben (1884-ben) bevezették a villamos közvilágítást. A Béga-csatorna hajózhatóvá építése is akkoriban történt meg. Ez volt a mai Románia területén az első ilyen csatorna. A 250 éves gazdasági modell 1948-ban véget ért, amikor a kommunista hatalom államosította a gyárakat, megszüntette a magántulajdont. Ezt követően rohamos iparosításba kezdtek. Vegyipari és gépipari üzemeket építettek, amelyekben a vidékről kényszerűen beözönlők dolgoztak. A kommunizmus bukása után a hagyományos gazdasági ágazatok hanyatlani kezdtek, de a város még így is az ország ipari termelésének 3%-át adja. A szolgáltatóipar viszont erőteljesen növekedett. A külföldi befektetéseknek köszönhetően a csúcstechnológia-szektor is megjelent. 2005-ben a L’Expansion francia magazin Temesvárt Románia gazdasági vitrinjének nevezte, külföldi cégével és 3%-os munkanélküliségével. A városba leginkább német, olasz és amerikai befektetők érkeztek, mint például Alcatel-Lucent, Continental, Dräxlmaier, Linde Gas, Procter & Gamble, Nestlé. 2008-ban a városban 35 bank működött, többségükben szintén külföldiek. Gazdasága viszonylagos fejlettségének köszönhetően Temesvár a negyedik helyet foglalja el a romániai városok között az életszínvonal tekintetében. ## Közlekedés Temesvárt érintik az E70-es és E671-es számú európai utak. A város fontos vasúti csomópont, az országban a legsűrűbb megyei érdekű vasútvonal-hálózattal rendelkezik. Ez lehetővé teszi, hogy a megye minden helységéből jöjjön munkaerő a városba. A legnagyobb vasútállomás az Északi (), amelyet 1857-ben építettek. Ezen kívül további három – déli, keleti és nyugati – vasútállomás is található a városban. Nemcsak Románia többi városával van vasúti összeköttetés, hanem közvetlen nemzetközi járatok is vannak Budapest, Bécs és München felé. Repülőtere, a Temesvár Traian Vuia nemzetközi repülőtér, Románia második legforgalmasabb légikikötője. Ez a Wizz Air egyik bázisrepülőtere. A helyi közösségi közlekedés kezdete 1867. november 3-ára tehető, amikor megalapították az első lóvasút üzemeltetésével foglalkozó társaságot. Az első ilyen kocsi 1869. június 8-án haladt végig a Gyárváros–Központ–Józsefváros–Pályaudvar vonalon. 1899-ben villamosokkal helyettesítették ezeket. 1919-ben 22,348 km volt a villamosvonalak hossza. 1942. november 15-én létesítették az első trolivonalat, amelynek hossza 3496 méter volt. A helyi tömegközlekedés hálózata, amelyet a Temesvári Közlekedési Társaság ( – STPT) üzemeltet, 8 villamos-, 7 trolibusz-, 16 városi autóbusz- és 6 elővárosi autóbuszvonalból áll. Összesen 134,3 km hosszú villamoshálózat, 70,46 km trolihálózat, 118,7 km városi autóbuszhálózat és 278 km elővárosi hálózat fut a városon keresztül. Temesvárott tíz taxivállalkozás működik. 1990 és 2003 között a városban megduplázódott a személygépkocsik száma, 1000 lakosra 361 kocsi jutott, míg a fővárosban csak 315. Ez óriási gondot okoz a várostervezőknek, akik próbálják megoldani, hogy az infrastruktúra elbírja ezt a hatalmas gépkocsitömeget. Az utak hossza 574 kilométer. ## Oktatás ### Alap- és felsőfokú oktatás A városban 64 óvoda van, ahova gyermek jár, és 498 óvodapedagógus foglalkozik velük. Az alapfokú iskolák száma 47, tanulóval, és 2401 pedagógussal. A középiskolák száma 34, diákkal és 1359 tanárral. Van még egy vakok és gyengénlátók számára működtetett iskola, két gyógypedagógiai iskola és egy alternatív Waldorf-iskola is. A város több iskolájában nemzetiségi oktatás is folyik, magyar, német, szerb, szlovák és ukrán nyelven. Temesvár egyetlen önálló magyar nyelvű oktatási intézménye a Bartók Béla Elméleti Líceum, amely alapfokú és középfokú osztályoknak egyaránt helyet ad. Magyar nyelvű középfokú oktatásnak is otthont ad még a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum (az 1790 és 1948 között működött Temesvári Piarista Gimnázium épületében) és az Építészeti Szakközépiskola, valamint vannak magyar tannyelvű osztályok néhány alapfokú iskolában is. A németek önálló oktatási intézménye a Nikolaus Lenau Elméleti Líceum, amelyet 1870-ben alapítottak, és vannak német tannyelvű osztályok más gimnáziumokban és alapfokú iskolákban is. A szerb nemzetiségnek is van önálló iskolája, a Dositej Obradović Elméleti Líceum. ### Felsőoktatási intézmények A 19. század derekán már beindult a városban felsőfokú magyar nyelvű bölcsészeti képzés, a katolikus püspökségnek köszönhetően. Román felsőoktatás Temesváron közel 100 éve létezik. 1920-ban alapították az első felsőfokú oktatási intézményt, a Műszaki Iskolát (románul Școala Politehnică), amelynek akkor csak gépészmérnöki kara volt. Ma Temesvár a nyugati országrész legnagyobb felsőoktatási központja, a negyedik legnagyobb az országban Bukarest, Kolozsvár és Jászvásár után. A városban akadémiai kutatóközpont is működik. Temesvárott négy állami és több magánegyetem működik. Állami egyetemek: - A Temesvári Nyugati Tudományegyetem 1962-ben alakult. - A mai Műszaki Egyetem (románul Universitatea „Politehnica”) a Műszaki Iskolából fejlődött ki. - A Victor Babeş Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem 1944 óta létezik. - A Bánsági Agrártudományi Egyetem a Műszaki Egyetem agrártudományi karaként jött létre, 1945-ben. A nagyobb magánegyetemek: - Dimitrie Cantemir Egyetem - Tibiscus Egyetem - Mihai Eminescu Egyetem ## Kultúra Temesvár multikulturális város, amelyet a különböző etnikai közösségek befolyása ért, főleg a magyar, de a német, a szerb, a bolgár, az olasz és a görög nemzetiség is színesíti a város kulturális életét. A városban 12 kulturális intézmény működik. A kulturális sokszínűségének köszönhetően Kis Bécsnek () is nevezik a várost. ### Múzeumok A város legnagyobb múzeuma az 1872-ben alapított Bánsági Múzeum (). Ennek több osztálya van: régészeti, történelmi és természettudományi (Kelet-Európa legnagyobb madár- és lepkegyűjteményével és kőzetgyűjteménnyel). Ugyanitt látható két állandó kiállítás: az egyik régi hegedűket, a másik az információs és távközlési technológia történetét hivatott bemutatni. A Bánsági Falumúzeum () néprajzi kiállító termekkel és szabadtéri résszel rendelkezik. 1971-ben alakították ki a Zöld erdőben. A szabadtéri részen templomot, malmot, házakat, polgármesteri hivatalt is felépítettek. A tér déli oldalának egyetlen 18. századbeli épülete az úgynevezett Barokk Palota. Eredetileg a Bányászati Hivatal székházaként épült, majd kormányzati épület lett. Ma a Szépművészeti Múzeumnak () ad otthont. A Temesvári Katonai Múzeum a hajdani katonai kaszinó épületében kapott helyet. ### Színházak Temesvárt 1875-ben adták át az első kőszínházat, Ferenc József Színház néven. 1920-ban leégett, és amikor felújították, homlokzatát neobizánci stílusban építették át. Ma három különálló színház működik benne: a Mihai Eminescu Nemzeti Színház (román nyelvű), a Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Német Állami Színház. Az utóbbi kettő közösen használja az épület kisebbik előadótermét. Ezeken kívül Temesvárnak két bábszínháza is van: az egyik állami (Merlin Gyermek- és Ifjúsági színház), a másik magánkézben (Iulia Színház). Műkedvelő színjátszó csoportot az Egyetemisták Háza () tart fenn, Thespis néven. ### Zenei élet Temesvár zenei élete hagyományosan gazdag. Felléptek itt olyan hírességek, mint Liszt Ferenc, Johannes Brahms, ifj. Johann Strauss és George Enescu. A Temesvári Filharmonikus Társaság (ma Bánsági Filmharmónia, ) 1821-ben alakult meg, szimfonikus zenekara és kórusa van. A szerb ortodox székesegyháznak műkedvelő kórusa van. Az operának is van hagyománya Temesváron. 1855-ben előadták itt Giuseppe Verdi Traviatáját. 1947-ben megalakult a Román Nemzeti Opera, amely a Nemzeti Színházzal osztja meg előadótermét. A román népzenét is képviseli hivatásos intézmény, a Bánság Együttes (). Amatőr népművészeti együttesek is működnek; románokon kívül a magyar Bokréta, Eszterlánc és Bóbita néptánccsoportok, a német Banater Rosmarein népművészeti együttes és a szerb Mladost népművészeti együttes. A műkedvelők mindenféle művészetet tanulhatnak a Művészetek Népi Iskolájában (), a város Művelődési Házában ) és az Egyetemisták Házában. ### Egyéb kulturális intézmények A kulturális ajánlatot kiegészíti a Megyei Könyvtár () és több kiadó, valamint szépművészeti galériák és alapítványok, például a Jecza Péter által létrehozott Interart TRIADE. Érdekes rendezvényeket szervez a Temesvárott jelenlévő három külföldi kulturális intézmény is: a Francia Intézet (régebbi nevén Francia Kulturális Központ), a Német Kulturális Központ és az Olasz Kulturális Központ. ### Fesztiválok Temesvár több, évente visszatérő fesztivál helye: - A StudentFest, a város egyetemistáinak a művészeti fesztiválja, amelyet 1992 óta rendeznek meg. - Az ISWinT () nemzetközi kulturális diákfesztivál. Célja a különböző nemzetiségű fiatalok alkotásainak bemutatása, nemzetközi kapcsolatok létesítése. - A Szívek fesztiválja () nemzetközi néptánc-fesztivált 1990 óta rendezik meg júliusban. - A Plai világzenei és jazz fesztivált 2006 szeptembere óta tartják meg a Bánsági Falumúzeum szabadtéri részlegében. - A TMBase 1998 óta októberben megtartott Drum and bass-fesztivál. - A Timishort az egyik legújabb fesztivál a város történetében, amelyet 2009 májusában rendeztek meg először. A fesztivál során rövidfilmeket mutatnak be. - Az International Romani Art Festival 2007 júliusa óta megrendezett nemzetközi roma művészeti fesztivál. ### Európa kulturális fővárosa 2023 Temesvár – a magyarországi Veszprém mellett – Európa kulturális fővárosa lesz 2023-ban. 2011 augusztusában megalakították a Temesvár Európa kulturális fővárosa Egyesületet, amely előkészítette a pályázatot, és 2016. szeptember 16-án az erre megbízott zsűri bejelentette a cím odaítélését Temesvárnak. ## Látnivalók ### Losonczy tér (vagy Dóm tér) thumb\|250px\|Szerb ortodox székesegyház A látnivalókban gazdag Losonczy teret (ma Unirii tér) főként a 18. században, az osztrák hatalom által építtetett barokk épületek szegélyezik. A tér keleti oldalán található a római katolikus székesegyház (más néven dóm), amely 1736 és 1773 között épült alacsony tornyokkal, hogy a régi várrendszerben a háborúk és ostromok idején ne állja útját az ágyúgolyóknak. A tér nyugati oldala közepén a szerb ortodox székesegyház apszisa látszik (homlokzata a tér oldalával párhuzamos utcán van). 1745 és 1748 között épült, ugyancsak barokk stílusban, ami különös, főleg azt tekintve, hogy ortodox templomról van szó, de a 18. századbeli Temesváron az építészeti stílusnak egységesen barokknak kellett lennie. A székesegyház mellett a temesvári szerb ortodox püspökség palotája van. A 18. században épült ugyan, de 1905–1906-ban átépítették Székely László tervei alapján úgy, hogy a szerb és az orosz vallásos építészet elemeit hordozza. A tér közepén a Szentháromság-szobor magasodik. 1740-ben emelték, egy pusztító pestisjárvány után. A tér füvesített részén egy ásványvizes kút is található. A tér kedvelt találkozóhelye a fiataloknak. Nyáron a lokálok sok teraszt nyitnak itt, és szabadtéri popzene, rock, vagy népzene is hangzik a téren egyes alkalmakkor. A Losonczy tér közelében több érdekes épület található. A katolikus püspöki palota a térre merőleges utcák egyikében emelkedik, az épületben egyháztörténeti gyűjtemény található. Az egykori Kormányszéki Palotában (románul Palatul Dicasterial'') egykor Ady Endre is írnokoskodott (ma az igazságszolgáltatás területi testületeinek, szerveinek székhelye). 1855 és 1860 között épült a reneszánsz stílust utánozva. Nem messze ettől látható a 19. század végén lebontott erődítményrendszer legnagyobb maradványa, a Mária Terézia-bástya. 2011-ben fejezték be a rendbetételét. Itt működik többek között a falumúzeum néprajzi osztálya. ### Jenő herceg tér A Jenő herceg tér (ma Libertății tér) Temesvár másik 18. században kialakított tere. A legnagyobb épület itt a tér egész északi oldalát elfoglaló régi városháza. 1731 és 1734 között épült a katolikus magisztrátus számára, mivel akkoriban csak katolikusok lakhattak a Belvárosban. (Az ortodoxoknak megvolt a saját magisztrátusuk a Gyárvárosban.) Utólag reneszánsz homlokzatot kapott. A téren Nepomuki Szent Jánosnak emeltek barokk stílusú emlékművet 1756-ban. A tér közvetlen közelében még áll az 1716 és 1736 között épített ferences kolostor, amelynek már nincs meg a temploma. Itt van ma a Művészetek Népi Iskolája. ### A Lloyd sor A Lloyd sor (mai nevén Piața Victoriei) két viszonylag hosszú sétányból áll, közöttük parkosított résszel. A nyugati sétány hajdanán a polgári családok korzója volt, elegáns éttermekkel és üzletekkel. Mindkét sétányt az osztrák-magyar kiegyezés után felhúzott impozáns bérházak és épülettömbök szegélyezték. Ilyen épület a Lloyd-palota, amely egy 1912-ben épült háromemeletes ház. A földszinten étterem, az emeleten a Politechnikai egyetem rektorátusa működik. A Lloyd-palota mellett áll a Neuhausz-palota négyszintes épülete. Az 1960-as években néhány szocreál lakóépületet is felhúztak a keleti sétány déli részén. Tavasztól őszig teraszokkal, nagyobb ünnepek előtt és alatt pedig vásáros bódékkal telnek meg a sétányok. Nem messze a színháztól a Bánsági Múzeum épülete áll az egykori Károly Róbert király által építtetett várkastély helyén. Ez Hunyadi János tulajdonába került, aki átalakíttatta. Az 1849-es ostrom rommá tette, és 1856-ban fejezték be újjáépítését a mai alakjában. A vár kétszintes négyszögletű belső udvaros épület, a főtér mellett található. A várnak mára két olaszbástyája és egy tornya maradt meg. 2008-ban ásatások kezdődtek a kastély körül és a kastélyudvarban. Itt bukkantak rá a régészek egy középkor kastély romjaira. A Lloyd sor másik végén néz szembe a színházzal a román ortodox székesegyház. 1936 és 1940 között épült, a moldvai ortodox kolostorok templomainak stílusában. Hét harangját Sabin Drăgoi hangolta össze, a város egyik jellegzetes hangja lett ezzel. A parkosított részen a Romulus és Remus legendájára emlékeztető Capitoliumi farkas áll, magas oszlopon. 1926-ban adományozta a városnak Olaszország. Itt található a Halas szökőkút is. ### Erzsébetváros Erzsébetvárosban, az Evlija Cselebi utcában áll az úgynevezett „török ház”, amelynek mára már csak a pincéje eredeti. Az egykori házat a 16–17. században építették, amikor Temesvár az Oszmán Birodalom része volt. A református templomnak történelmi jelentősége van, ugyanis innen indult az 1989-es romániai forradalom. A templom 1902-ben, angol gót stílusban épült. A református templom mellett található Szűz Mária emlékműve. Dózsa György kivégzésekor a legenda szerint az imádkozó szerzeteseknek és jobbágyoknak megjelent a Szűzanya. Ezután egy oszlopra kitették a képét, majd 1906-ban kápolnát emeltek köréje. ### Gyárváros A Millenniumi templomot a magyarok bejövetelének 1000. évfordulója alkalmából építették, Ybl Miklós tervei alapján. Ez lett a gyárvárosi plébánia második római katolikus temploma, az elsőt átadták a görögkatolikusoknak. A sörgyárat 1718-ban alapították, ezzel az ország első ilyen gyára lett. A 19-20. században folyamatosan bővítették. A Neptun közfürdő a Decebal híd mellett a Béga partján található. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt építették a korábbi török közfürdők helyén. Az "Új Ezredév Református Központ" épüléte szintén a Gyárvárosban található. Ez egy református templom, amelyet Makovecz Imre magyar építész tervezett, és 1999 óta épül. ### Egyéb látnivalók A előbb említett kegyhelyeken kívül Temesvárnak még van 8 római katolikus temploma, két régebbi és több új román ortodox temploma, három zsinagógája (ezekből csak az egyik működik), két szerb ortodox, két görögkatolikus, egy evangélikus temploma. Temesvár zöldövezetekben is gazdag város. A bégamenti sétányok és a terjedelmes parkok kellemes pihenőhelyek. Csupán a parkok 117,57 hektárt tesznek ki. A Temesvári Mesterlegények Egyesülete által birtokolt épületnél egy vastuskó áll. Az épület később erről kapta a nevét. Ez a tuskó tulajdonképpen egy fémmel bevont fatörzs. A mesteremberek a városba érkezvén, egy szeget ütöttek bele. A városban a 18. században kezdték el a házszámozást, előtte egy jellegzetes dologról azonosították be az épületeket. Az egyik házba egy 2,5 méter hosszú vastengelyt építettek be, innen ered az épület neve is. A hagyományosan „Új klinikák” () néven ismert kórház mögött található a botanikus kert, amelyben egzotikus és helyi növények vannak. 1995-ben nyilvánították tudományos rezervátumnak. A Béga jobb partján található Rózsaparkban 10 ezer rózsatő található. 1891-ben a kezdetekkor I. Ferenc József magyar király is meglátogatta. A park közepén szabadtéri színpadot emeltek a két világháború között. ### Hidak A városban számos híd található, amelyeket az Utak és Hidak Regionális Igazgatósága () üzemeltet. ## Média ## Sport Temesvárott a labdajátékok a legelterjedtebbek. 1899-ben itt játszották le Románia mai területén az első labdarúgó mérkőzést. Az 1910-ben alapított Temesvári Kinizsi SE hatszor volt Románia bajnoka. 1928-ban Temesváron jött létre az első román hivatásos labdarúgócsapat, a Ripensia. Négyszer nyerte meg Románia bajnokságát és kétszer volt kupagyőztes. Ma a labdarúgásban két csapat emelkedik ki. A legismertebb az 1921 óta létező FC Politehnica Timișoara, amely a Dan Păltinişanu-stadionban lép fel, a másik az 1933-ban alapított CFR Timișoara. Kosárlabdában is két csapat emelkedik ki: a BC Elba Timișoara férfi és a CSȘ Bega Timișoara női csapat. A városban egy rögbi- (RCM Universitatea de Vest Timișoara) és egy kézilabdacsapat (CSU Politehnica Timișoara) is működik. A labdajátékokon kívül sakkozásra, úszásra, sportlövészetre, karatézásra, evezésre stb. is lehetőség van a különböző sportegyesületekben. ## Személyek ## Testvérvárosok Temesvár az alábbi településekkel áll testvérvárosi viszonyban: ## Fordítás

Halo 2

A Halo 2 belső nézetű, lövöldözős játék, amelyet a Bungie Studios fejlesztett és a Microsoft Game Studios gondozásában jelent meg. A Halo sorozat második része, a Halo: Combat Evolved közvetlen folytatása. Elsőként Xbox platformra készült el 2004 novemberében, majd közel két és fél év után Microsoft Windows rendszereken is elérhetővé vált. A PC-s változat fejlesztését a Microsoft Game Studios egyik belső fejlesztőcsapata végezte, új grafikus motort alkalmaztak, melybe a Havok fizikai motort is beépítették, illetve a fegyverek, a járművek és a többjátékos mód pályáinak listája is újabb elemekkel bővült. A történet a 26. században játszódik és az emberiség alkotta United Nations Space Command, illetve a rejtélyes földönkívüli létformákból álló Covenant között kialakult konfliktus áll a középpontjában. A játékos az előző epizód főhőse, az emberek oldalán harcoló Master Chief, illetve az ellenséges oldalon álló Arbiter szerepében is bekapcsolódhat a történetbe. (A történet lineáris, így ezen alkalmakra a cselekmény egy előre meghatározott pontján kerül sor.) Az előző rész sikerei után a fejlesztők nagy elvárásokkal néztek szembe a Halo 2 fejlesztése során, így újítások helyett inkább csiszoltak a játékon, ám az első részből kimaradt elemeket is pótoltak, mint például az Xbox Live támogatás. A kiadó nyomására szoros határidőket kellett a készítőknek tartani, ami több változtatásra kényszerítette őket, ennek köszönhető például, hogy a fejlesztők szándéka ellenére a történet cliffhangerrel zárul. Amikor kiadták, a Halo 2 a legnépszerűbb videójáték volt az Xbox Live rendszerében és egészen a Gears of War 2006 novemberében történő megjelenéséig tartotta pozícióját. 2006. június 20-ig több mint 710 millió órát töltöttek a játékkal az 500 milliónál is több online játszma alkalmával a felhasználók a Live rendszerén keresztül, 2007. május 9-én pedig a játékosok száma túllépte az 5 milliót. A Halo 2 az első generációs Xbox történetének legkelendőbb játékává vált, 6,3 millió példányt értékesítettek belőle csak az Egyesült Államokban, világviszonylatban ez a szám meghaladja a 8 milliót. Ezenfelül a kritikai fogadtatása is nagyon pozitív volt, a Metacritic oldalán 91 értékelés alapján 95 ponton áll. A PC-s változat ezzel szemben 32 kritika alapján 72-es átlaggal bír, ami főként a (konzolos változathoz képest) jóval későbbi megjelenésének köszönhető. Leginkább a többjátékos módot dicsérték a tesztek, míg negatív kritika jellemzően az egyjátékos kampányt lezáró cliffhanger miatt érte a játékot. ## Játékmenet A Halo 2 egy first-person shooter, így a történet során jellemzően belső nézetből láthatja a játékos az eseményeket, ez alól csak a járműves részek képeznek kivételt. Az előző részhez hasonlóan lehetőség nyílik az emberiség fegyverarzenálja mellett a földönkívüliek felszerelését és járműveit is használni. Újdonság, hogy ezúttal bizonyos fegyvertípusokból a játékos kettőt is használhat egy időben, a megnövekedett tűzerőért cserébe viszont csökken a fegyverek pontossága, nem használhat közelharci támadást, illetve gránátokat. A játékos egyszerre két fegyvert vihet magával (illetve, ha a korábban említett kombinációt alkalmazza, akkor ez a szám háromra bővül), melyek mindegyike egyedi előnyökkel és hátrányokkal rendelkezik, így más-más helyzetekben érdemes használni őket. Az idegenek fegyverei például energiát igényelnek a működésükhöz, és ha ez elfogy, a fegyver használhatatlanná válik, nem lehet újratölteni, valamint folyamatos tüzelés esetén könnyen túlmelegedhetnek. Az emberek fegyverei kevésbé hatékonyak az idegenek energiapajzsa ellen és a tár kifogyása esetén újra kell őket tölteni, viszont nem hevülnek túl, szemben a Covenant fegyvereivel. Gránátok közül összesen 8 darabot hordhat magánál a játékos, 4 repeszgránátot és 4 plazmagránátot. (Ez utóbbi rátapad az eltalált ellenfélre.) Egy új lehetőség is bekerült a játékba, ugyanis ha a játékos közel kerül az ellenfél járművéhez, akkor kitépheti belőle és átveheti a helyét. A főhős életereje nem látható a játék közben. Egy energiapajzsos Mjolnir Mark VI típusú páncélt visel, ami a sebzéseket elnyeli. Ez feltöltődik, amennyiben egy bizonyos ideig nem éri támadás a játékost. ### Egyjátékos hadjárat Az „egyjátékos” módban (campaign menü) a játékos egyedül, illetve egy társával offline, osztott képernyős módban is végigjátszhatja a történetet. (Az előző részhez hasonlóan ez a lehetőség a PC-s változatból kimaradt.) Eredetileg a Bungie tervei közt szerepelt az Xbox Live rendszerén keresztül történő kooperatív mód integrálása, azonban ez a szoros határidők miatt végül elmaradt. A játék története 14 pályán keresztül ível át, amiken a játékosnak Master Chief vagy a Covenant Elite Arbiter irányítására nyílik lehetősége. Az eltérő történeti vonalon túl képességeikben is különböznek, Arbiter páncélján ugyanis nincsen fényforrás, viszont egy rövid időre képes álcázni magát, amivel szinte teljesen láthatatlanná tud válni ellenfelei elől, azonban ha ilyenkor támad vagy megsebesítik, akkor az álcája is megszűnik. Négy nehézségi szint közül lehet választani: könnyű, normál, hősies és legendás fokozat. Az egyre nehezebb szinteket választva a játékosnak egyre több és erősebb ellenféllel kell szembenéznie, míg az álcázás ideje csökken, újratöltődési ideje pedig nő, valamint életereje is kevesebb lesz. Az egyes nehézségi szinteken ezenkívül a párbeszédek között is lehetnek kisebb eltérések. A játék rejtett tartalmakkal is szolgál, mint például a számos elrejtett easter egg, különböző üzenetek, rejtett tárgyak vagy fegyverek. Ilyenek például az összes pályán megtalálható koponyák, melyek mind egyedi képességekkel bírnak a játékmenetre nézve. (Például nagyobb sebzés a gránátoknak vagy erősebb ellenfelek.) ### Többjátékos mód Az előző epizódtól eltérően a játék lehetőséget biztosít a játékosoknak, hogy az Xbox Live rendszerén keresztül küzdjenek meg egymással, de az osztott képernyős és system link mód is elérhető. A Halo 2 többjátékos módja különbözött a korábbi konzolos játékokétól, korábban ugyanis egy játékos a saját konzolját vagy számítógépét használta szerverként, így ő lett a gazdagép, aki kiválaszthatta a játékmódot és a pályát, illetve egyéb változtatásokat is eszközölhetett, ezután pedig egy szolgáltatás segítségével (például a GameSpy) a többi játékos számára is láthatóvá vált a korábban létrehozott játék. A felhasználók különböző fajta feltételek alapján dönthettek, hogy melyikhez szeretnének csatlakozni. Ezzel szemben a Halo 2 esetében erre nem volt lehetőség, ugyanis az Xbox Live által felkínált opciókból lehetett választani. A játékegyensúly érdekében bizonyos változtatásokat is végrehajtottak, így az egyjátékos módban jelenlévő Fuel Rod nevű fegyver a többjátékos pályákon nem elérhető. Az Edge magazin 2007 januárjában megjelent cikkét Chris Butcher, a játék egyik vezető tervezője úgy kommentálta, hogy kiemelt figyelmet fordítottak a hálózati lehetőségekre és visszagondoltak arra, hogy a rajongók mennyi kellemes órát töltöttek az előző résszel, helyi hálózaton keresztül játszva a barátaikkal, így ezt az élményt akarták megadni ismét, de ezúttal az Xbox Live rendszerén keresztül. Egy teljesen új online rendszer felépítése azonban nehéz feladatnak bizonyult és a tervekkel ellentétben több dolgot is ki kellett hagyniuk a játékból, hogy a játék a tervezett időpontban elérhető legyen a rajongók számára. 2010. április 15-én a játék hivatalos Xbox Live támogatását leállították, így ez az online többjátékos mód és a letölthető tartalmak végét is jelentette. ## Történet ### Bevezetés A Halo 2 története a 26. században játszódik. Az emberiség a United Nations Space Command (UNSC) zászlaja alatt egyesült és elérték azt a technológiai szintet, amivel a fénysebességnél gyorsabb utazásra képes űrhajókat tudtak építeni, ezáltal eddig elérhetetlen világokba jutottak el, melyeket ezután gyarmatosítottak. Az egyik ilyen távoli világban, a Harvesten található kolóniát földönkívüliek támadták meg 2525-ben. Az idegen fajok szövetsége, a Covenant szerint az emberek puszta léte sérti az általuk istenként tisztelt Forerunnereket, így az emberiség módszeres kipusztításába kezdenek, az emberiség pedig az ellenség számbeli és technikai fölényével szemben csak nehezen tudja felvenni a harcot. 2552-ben a Covenant seregek elpusztították az emberiség egyik legfontosabb védőbástyáját, Reach kolóniáját, a The Pillar of Autumn nevű hajó pedig egyedüliként, követve a protokollt, hipertérugrást hajt végre egy véletlenszerűen kiválasztott helyre, hogy ezzel elcsalják a Covenant erőket a Föld irányából. Ekkor felfedeznek egy a Forerunnerek által hátrahagyott gyűrűvilágot, amit Halónak neveznek. A Covenant ezt a szerkezetet kívánja aktiválni, mivel vallási meggyőződésük szerint ezáltal megkezdődhet a „Nagy utazás” ("Great Journey"), ami a lojális követők üdvözülését hozza magával. A legénység leszáll a felszínre, majd rájönnek, hogy ezen építmények valójában fegyverként szolgálnak arra a végső esetre, ha a Flood nevű élősködő faj elszabadulna. A főhős, Master Chief, illetve a társaként szolgáló mesterséges intelligencia, Cortana megtudja a létesítményt felügyelő 343 Guilty Spark nevű MI-től, hogy a Flood megállítása a galaxisban létező összes életforma kipusztításával történne, ezáltal ugyanis a paraziták éhen halnának. Master Chief ezért elpusztítja az építményt a Pillar of Autumn túlterhelt fúziós reaktorával, amivel megakadályozza a Flood elszabadulását. Ezután Master Chief és Cortana a Föld felé sietnek, hogy figyelmeztessék az emberiséget a közelgő Covenant invázióra. ### Cselekmény A történetet nem sokkal a Halo: First Strike című regény lezárása után folytatja. A játék egy átvezető jelenettel kezdődik, a helyszín High Charity, a Covenant fővárosa, ahol épp egy Elite parancsnok, Thel 'Vadamee meghallgatása zajlik. Az ítéletben megfosztják tisztségétől, eretneknek bélyegzik és Tartarus kínzásainak vetik alá, mivel nem akadályozta meg, hogy az emberek elpusztítsák a Halót. Master Chief a Földre visszatérve egy új, Mark VI jelzésű páncélzatot kap és Terrence Hood által kitüntetésben részesül Avery Johnson és Miranda Keyes mellett, aki elhunyt apja nevében veszi át a medált. Ekkor egy Covenant flotta tűnik fel a védelmi vonalon kívül, ami megkezdi a bolygó invázióját. A UNSC erői nagyrészt visszaverik a támadást, ám egy cirkáló átcsúszik a védelmükön, ami a Covenant egy magas rangú tagját szállítja (High Prophet of Regret) és New Mombasa városát támadja meg. Master Chief segít a várost megtisztítani az ellenfelektől. Látva, hogy csapatai nagyrészt megsemmisültek, Regret egy hipertérugrásra készül, Master Chief, Cortana, Keyes és Johnson az In Amber Clad fedélzetén pedig a nyomába ered. A célállomás egy másik Halo, az Installation 05 volt, Keyes pedig Regret után küldi Master Chiefet, míg Johnson a Halo aktiválására képes Index keresésére indul. Eközben a kitaszított Covenant parancsnokot Truth és Mercy felmenti a büntetés alól és felajánlják neki az Arbiter tisztséget, hogy küzdjön tovább a Covenant ügyéért. Az első küldetése, hogy végezzen egy árulóval. Ekkor talál rá 343 Guilty Spark-ra, aki a megsemmisült Halo vezérlője volt és elindulna vele a fővárosba, ám Regret vészjelzését meghallva a 05 jelzésű Halo felé veszik az irányt. Master Chief legyőzi Regretet, de az egyik Covenant hajó lézersugárral az egész helyet elpusztítja, Chief pedig a vízbe hull, ahol egy csápos létforma húzza magához, Regrettel együtt. Regret halála viszályt szít a Covenant népei között, a próféták ugyanis a Brute fajt bízzák meg a testőrségük ellátásával, ami eddig tradicionálisan az Elite feladata volt. A próféták Arbiter számára az Index felkutatását adják feladatul. Johnson és Keyes hamarabb ér oda, ám legyőzik őket. Tartarus felfedi, hogy a vezetés az Elitek kiirtását adta parancsba, majd egy mély szakadékba taszítja riválisát. Amikor feleszmél, látható, hogy ugyanaz a csápos lény mentette meg, mint ami Master Chiefet is. Gravemind, a Flood vezetője elmondja az Arbiter számára, hogy a "Great Journey", amit a Halo aktiválásával szeretnének elérni, együttesen elpusztítaná a Flood, az emberiség és Covenant erőit is egy pillanat alatt. Gravemind két különböző helyre teleportálja őket, hogy ezt megakadályozzák. Master Chief High Charity tanácstermébe kerül, épp a Covenant között kirobbant polgárháború kellős közepébe. Az In Amber Clad a város egyik tornyába csapódik Cortana pedig rájön, hogy Gravemind csak figyelemelterelésképpen használta fel őket, hogy a hajó ugyanis a Flood irányítása alatt állt és a paraziták a város megszállásába kezdtek. Prophet of Truth, Mercyt hátrahagyva távozik, Tartarusra bízva Keyest, Johnsont, Guilty Sparkot és a Halo irányítótermébe küldi, hogy aktiválja a létesítményt. Master Chief Truth nyomába ered és követi a Forerunner hajóra, amivel a várost készül elhagyni, Cortana pedig a városban marad arra az esetre, ha Tartarus aktiválná a Halót, ő felrobbantaná az In Amber Clad reaktorát, ami a várost és a gyűrűt is elpusztítaná. Arbiter a Halo felszínére kerül, ahol összegyűjti szövetségeseit és a Brute erőire támad. Arbiter és Johnson eljutnak Tartarusig és szembesítik a tényekkel, hogy a próféták hamis igazságot terjesztenek és a Halo a galaxis lényeinek kipusztítására szolgál, de az észérvek ellenére is aktiválja a szerkezetet. A harcban legyőzik a Brute harcosokat és Tartarust is megölik, Keyes pedig eltávolítja az Indexet. A teljes leállás helyett azonban egy biztonsági protokoll lép életbe, ami az összes Halót aktiválásra kész állapotba kapcsolja, amit az „Ark” nevű helyről lehet elvégezni. Truth hajója megérkezik a Föld közelébe, ahol nagy küzdelem zajlik. Master Chief felveszi a kapcsolatot Hooddal, aki megkérdezi tőle, hogy mit keres azon a hajón, amire azt feleli: „Véget vetek ennek a harcnak, uram.” A készítők listája után Gravemind látható, ahogy elfoglalta High Charityt és Cortana beleegyezik, hogy felel az általa feltett kérdésekre. ## Fejlesztés A Halo a tervek szerint nem trilógiának készült, de a Combat Evolved kritikai- és közönségsikere után várható volt a folytatás. Joseph Staten, aki a Bungie fejlesztőcégnél a történet megírásával és az átvezető jelentek rendezésével is foglalkozott, azt nyilatkozta, hogy az első rész fejlesztése során felmerültek ötletek a cselekmény kibővítéséről, illetve a játékélményt fokozó új elemek bevezetéséről, amiket egy játékba már nem tudtak volna belesűríteni. A kiadói támogatás viszont biztosította, hogy a folytatás készítésénél nagyobb tervezői szabadságot kapnak és az ambiciózus ötleteiket is meg tudják valósítani, ami a Combat Evolved fejlesztésénél kimaradt. A Halo 2 készítése során a többjátékos módra nagy hangsúlyt fektettek, ugyanis az első résznél erre hivatalosan csak a system link segítségével nyílt lehetőség, ráadásul csak hetekkel a megjelenés után. (Az Xbox verzió esetében.) A legtöbb játékos mellőzte a nagyobb pályákat, a 4 konzolt összekötve, 16 játékossal történő csatákat csak kevesen használták ki. Chris Butcher vezető tervező elmondta, hogy azt akarták elérni, hogy ezt a két csoportot közelebb hozzák egymáshoz, ami egy különleges, egyedi kihívás elé állította őket. A folytatás története lényegében olyan dolgokon alapul, amik a Combat Evolved cselekménye során nem is nyertek említést. Jason Jones a történet főbb cselekményszálaira irányuló ötleteit megosztotta Statennel és kérte, hogy kerüljenek be a játékba. Staten azokról a terveiről, amik végül nem kerültek be azt mondta, hogy az egyik jelenetben például Miranda elárulta volna Master Chiefet és bombát erősített volna a hátára, majd egy szakadékba lökte volna bele. Jason akkoriban nehéz időszakon ment keresztül a szakítása miatt és Staten véleménye szerint ez is közrejátszhatott ennél az ötleténél. A Halo 2 hivatalos bejelentésére 2002 szeptemberében került sor egy renderelt előzetessel, ami utólag a Combat Evolved lemezére is felkerült. A 2003-as E3 alkalmával a nagyközönség is láthatta az első, játékmenetet is bemutató videót, amiben a szebb grafika mellett az új játékelemek is megfigyelhetőek voltak, mint például a két fegyver egyidejűleg történő használata. A bemutatóban látható tényezők közül azonban sok minden nem volt végleges, a demóban használt grafikus motort elvetették, illetve a környék, ami a videóban feltűnik, nem került bele a kész játékba a technikai kötöttségek miatt. A motor újraírásának egyik következménye, hogy majdnem egy évig nem volt játszható változat a Halo folytatásából, így a művészi részleg által tervezett pályákat és környezeti elemeket nem tudták a játékon belül is tesztelni. A Bungie, hogy biztosítsa a Halo 2 boltokba kerülését a tervezett megjelenési időpontig, kénytelen volt a játék egy- és többjátékos módjából kihagyni néhány ötletét. A fejlesztésből csak egy év maradt hátra, Jamie Griesmer, az egyik vezető tervező szerint pedig a fejlesztési ciklus végén a megszokott tesztelési fázis elmaradt és ez a Halo 2 hiányosságainak a legfőbb oka. A történetet hirtelenjében lezáró cliffhanger sem előre eltervezett döntés volt, hanem a megjelenés vészes közelségének az eredménye. ### Zene A Halo 2 zenéjét főleg Martin O’Donnell és Michael Salvatori szerezte, ők voltak ugyanis az előző rész pozitív kritikákkal illetett zenei anyagáért a felelősök. O’Donnell azonban megjegyezte, hogy egy folytatáson dolgozni soha sem egyszerű feladat, ugyanis mindenből csak jobbat akar az ember, hátrahagyva mindazt, ami ez előző részben kevésbé sikerült jól. O’Donnell fontosnak tartotta, hogy a játékban soha ne legyen teljes csönd, így fontos szerep jut a környezet háttérzajainak, mivel szerinte az emberek ezáltal könnyebben el tudnak merülni a játékban. „Egy sötét szoba önmagában is ijesztő lehet, ám a padló nyikorgásával és a falakban szaladgáló patkányok kihallatszó zajával ennél is hatásosabbá lehet tenni.” A Halo 2 az elődjével ellentétben már kihasználja a Dolby 5.1 Digital térhangzást is. 2004 nyarán Nile Rodgers producer és O’Donnell arra az elhatározásra jutott, hogy a Halo 2 zenei anyagát két külön lemezen is kiadják. Az első (Volume One) tartalmazná a játékban szereplő témákat és játék által inspirált zeneszámokat, míg a második a játékban található többi zenét, amik közül több nem is volt teljes, hisz az első CD még a játék megjelenése előtt került a boltok polcaira. 2004. november 9-én megjelent a lemez és tartalmazta többek között a játék főtémájának azon változatát, melyben Steve Vai gitárjátéka hallható, illetve olyan előadóktól is találhatóak számok, mint Joe Satriani, az Incubus, a Breaking Benjamin vagy a Hoobastank. A Halo 2 Original Soundtrack: Volume Two néven forgalomba került CD 2006. április 25-én jelent meg és a játék zenéit tartalmazta szvit jelleggel párosítva. ## Megjelenés A Halo 2 megjelenése előtt számos promóciós és termékkapcsolási ajánlatot jelentettek be, illetve filmszerű reklámokat is forgattak a marketing kampányához. A 2004-es E3 alkalmával egy megjelenés előtti partyt is tartottak számos híresség részvételével, amely egy Halo világát idéző házban került megrendezésre. „I Love Bees” néven egy weboldal indult a Halo 2 reklámozása céljából, ahol a felhasználók különféle játékokkal, feladványokat megoldva további információkat tudhattak meg a játék háttértörténetéről, bár csak laza kapcsolatban álltak a történései a Halo sorozat cselekményével. Az oldal egy méhészettel foglalkozó honlapnak tűnik, de egy jövőbeli mesterséges intelligencia próbálja a felhasználókkal felvenni a kapcsolatot. A projekt megközelítőleg 1 millió dollárba került, a Slashdot és Wired News oldalak folyamatosan követték az weblap frissítéseit. A játékot a kreativítása miatt Webby díjra is jelölték. 2004. október 14-én a játékból kiszivárgott egy francia nyelvű változat, ami rövid időn belül szétterjedt az interneten. A Halo 2 normál és limitált gyűjtői kiadás formájában egyaránt megjelent. A „Limited Collector's Edition” a játékon túl számos promociós lehetőséget kínál, különleges borítótervet és egy Így készült a Halo 2 DVD-t. A kézikönyvnek is egy speciális változata került a csomagba, ugyanis a Covenant szemszögéből írt a játékról, szemben az alap változat UNSC nézőpontjával. A „Conversations from the Universe” elnevezésű füzetecske az emberek és a Covenant hadjáratáról egyaránt tartalmazott bővebb információkat. A játékot egy különleges, Halo 2 logóval ellátott aluminium tokban került a boltokba. A játék hivatalos megjelenésének időpontja 2004. november 9-e volt Xbox platformra, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon és az Egyesült Államokban. A játékkal szemben magasak voltak az elvárások, a megjelenés előtt három héttel másfél millió előrendelőnél járt, ezzel a számmal rekordot állított fel. A játék éjféli megjelenésekor tömött sorok álltak a játékot árusító boltok előtt, az esemény kiemelt médiafigyelmet kapott. Ezt követően november 10-én több európai városban, köztük Párizsban jelent meg, 11-én pedig az Egyesült Királyságban. Az első 24 órában 2,4 millió példány kelt el és 125 millió dollárt termelt. Az Egyesült Királyságban az első héten 260 ezer példány kelt el a játékból, amivel megdöntötte az addig helyi rekordot is. 2006. június 20-án az Xbox.com által közzétett jelentésből kiderül többek között, hogy 500 milliónál is több játékon vannak túl a felhasználók a játék Xbox Live rendszerén történt debütálás óta. A Halo 2 2008 novemberéig 8,46 millió eladott példánnyal így az Xbox legkelendőbb játékává vált. Az amerikai NPD Group adatai szerint 2007. szeptember 25-én a Halo 2 az ötödik helyezést érte el 6,3 millióval a legkelendőbb játékok listáján. Megjelenését követően egészen 2006 novemberéig az Xbox Live legnépszerűbb játéka volt, amit az Xbox 360 megjelenése sem tudott megtörni. Helyét végül a Gears of War vette át. A Halo első és második része a mai napig az Xbox legnépszerűbb játékai. ### Microsoft Windows változat 2006\. február 9-én Nick Baron bejelentette, hogy a Halo 2 PC-re is megjelenik, azonban kizárólag Windows Vista operációs rendszeren fog elindulni, ami a kiadó egyik kísérlete volt arra, hogy növeljék a Vista eladásait, de nem hivatalos módokon így is megkerülhető volt a tiltás. A játékot a Microsoft Game Studios egy kis részlege (Hired Gun) portolta, ami a Bungie céggel is szoros kapcsolatot ápolt. A Live újításait az Xbox változat már nem kapta meg, mint például az achievement rendszert, ezek mellé a PC-s változat többek között két új többjátékos pályát, pályaszerkesztőt és feljavított grafikát kapott. A játék Windows platformra megjelenő változatát eredetileg 2007. május 8-ra tervezték, ám végül a hónap végére, május 31-re halasztották a kiadását. Ez annak köszönhető, hogy a pályaszerkesztő egyik hibájának következtében felugró hibaüzenetben (.ass error) megjelenik egy kép, amin egy férfi (valószínűleg a Microsoft vagy a Bungie egy alkalmazottja) a meztelen hátsó fertályát mutatja a felhasználó felé. A Microsoft a kiszállított példányokhoz egy javítást tett elérhetővé, ami a hibát eltünteti és beleegyezett, hogy az ESRB feltüntesse a részleges meztelenségre (partial nudity) figyelmeztető felhívást. ## A csalók és a frissítések A Halo 2 többjátékos módjával kapcsolatban gyakori volt a panasz a csalók (cheater) magas száma miatt, akik szinte a játék megjelenését követően azonnal felbukkantak. A felhasználók a játék különböző programhibáit, illetve a hálózati rendszer sebezhetőségeit kihasználva növelték a rangsorolt játékban elért győzelmeik számát, ezáltal a ranglistán elért helyezéseiket is manipulálták. Néhányan a „standbying” elnevezésű trükköt használták ki, aminek lényege, hogy a host a modemet készenléti módba kapcsolja át, aminek hatására az átlagos játékos nem tud mozogni, míg a csalók igen, ez idő alatt pedig gond nélkül teljesítik az adott játékmódhoz kapcsolódó feladatot. Covenant Elite karakterrel játszva a felhasználónak lehetősége nyílt egy hibát kihasználva önmagából egy tükörképet létrehoznia, egy másik játékhibának hatására pedig irreálisan nagy ugrásokat hajthatott végre. A „BXR” nevű hibának a kihasználásával a játékos eltüntette az ütéshez kapcsolódó animációt, így közelharcban hamarabb tudott végezni az ellenfeleivel, mint ahogy az reagálni tudna. Ezen felül különböző hardveres és szoftveres eszközöket is alkalmaztak a csalók, hogy előnyhöz jussanak. A Bungie számos pályacsomagot készített, melyek az Xbox Live rendszere mellett lemezen is elérhetőek voltak. A 2005. július 5-én megjelent Multiplayer Map Pack elnevezésű kiegészítő célja is az volt, hogy az Xbox Live tartalmakat az internet eléréssel nem rendelkező játékosokhoz is eljutassa. A 9 új, többjátékos pálya mellett a játék frissítéseit tartalmazta, ezen felül egy kisfilmet a pályák készítéséről, valamint egy bónusz videót „Another Day on the Beach” címmel. 2007\. március 30-án a Bungie két újabb pálya érkezését jelentette be, ami eredetileg április 17-én 4 dollárért vált volna megvásárolhatóvá. A cég egy fejlesztője, Frank O'Connor megerősítette, hogy az Xbox mellett a következő generációs Xbox 360 konzolon is elérhető lesz a csomag. Mindkettő az előd, a Halo: Combat Evolved egyik többjátékos pályájának („Hang em' High” és „Derelict”) felújított változata. A terjesztéssel gondok adódtak, így a frissítés, mellyel a pályák elérhetővé váltak, a tervezettnél később, május 9-én jelent meg. Ezzel együtt a fejlesztők a Halo 2 játékban megszerzett összes rangot lenullázták. A július 7-én tartott „Bungie Day” alkalmával a cég egy ingyenes pályacsomaggal kedveskedett a játékosoknak, ami a „Blastacular Map Pack” nevet kapta. 2010. április 15-én a kiadó leállította az első generáció Xbox támogatását, amit azzal indokolt, hogy olyan új szolgáltatások bevezetését tervezik, ami nem kompatibilis az eredeti Xbox játékaival. Ez a többjátékos lehetőségek végét is jelentette, egy lelkes csoport azonban két hétnél is tovább maradt a szervereken, a szolgáltatás ugyanis addig aktív maradt, amíg az utolsó felhasználó le nem csatlakozott. ## Fogadtatás A Halo 2 elismerő kritikákban részesült, a játék 95 pontos átlagot ért el a Metacritic oldalán, a GameRankings pedig 95%-os átlagértékeléssel bír. Számos díjat gyűjthetett be, mint „a legjobb konzolos játék”, de zenei anyagának köszönhetően is több elismerésben részesült. Az Xbox.com összesítése szerint 38 különböző díjjal jutalmazták a játékot. A legtöbb kritikus kiemelte a játék változatos zenéjét. A többjátékos mód pedig abban az időben az Xbox Live rendszerén elérhető játékok közül a legjobbnak számított. A Game Informer több kritikushoz hasonlóan magasabb értékeléssel díjazta, mint az elődöt, a kibővített többjátékos lehetőségeknek és a kevésbé ismétlődő játékmenetnek köszönhetően. A legtöbb teszt szerint a Halo 2 megtartotta azt a formulát, amitől a Combat Evolved is sikeressé vált; egyesek örültek ennek a ténynek, míg mások negatívumként értékelték. Az Edge értékelése szerint a Halo 2 játékot jól összefoglalhatná az egyik párbeszédből kiragadott mondat: „It's not a new plan. But we know it'll work.” („Nem túl eredeti terv. De mindketten tudjuk, hogy beválik.”) A játék egyjátékos küldetéssorát több kritikus is rövidnek találta, illetve a játék történetét hirtelen lezáró cliffhanger miatt is kapott negatív pontokat. A GameSpot szerint a Covenant és a Master Chief közötti váltások ugyan csavartak egyet a történeten, de ezzel komplikáltabbá is vált és elterelte a játékosok figyelmét a Föld megmeneküléséről és a történet főbb elemeiről. Az Edge kritikájában azt írta, hogy a cselekmény egy zavaros fanfiction sci-fi-hez hasonlít, ami A klónok támadása című filmhez hasonló színvonalú politikai szállal egészül ki. Az 576 Konzol értékelésében a két tesztelő számos pozitív jellemzővel illette a játékot. A zenei betétek gyönyörűek és fülbemászóak, mindig illenek az adott szituációhoz, környezethez, ezekhez szintén minőségi hanghatások párosulnak. Bár az egyjátékos mód kevés változáson esett át, de a minőség az első részhez hasonlóan kiváló, amibe egy kis változatosságot visz a másik főhős történetszála. Áthatja a játékot a háborús hangulat, amiben sokat segít a megújult mesterséges intelligencia, bár az ellenfelek esetenként így is elakadnak bizonyos tereptárgyakban. Egyetértettek abban, hogy az előző részből hiányolt, Live támogatást élvező többjátékos rész nagyszerűre sikerült. A Halo 2 a megjelenésekor a legszebb konzolos játékok közé tartozott és a fizikán is sokat javítottak, a remekül sikerült átvezető jelenetek pedig a filmszerű élmény kialakításában játszottak fontos szerepet. Az előző részhez képest kevesebb az ismétlődő pályarész, inkább nagy nyitott terek jellemzik, ennek ellenére lassulások nem tapasztalhatóak. Ez viszont azzal a negatívummal járt, hogy a program sokszor váltogatja a textúrák felbontását, illetve egyes tárgyak a játékos szeme láttára kerülnek hirtelen a helyükre. Az egyjátékos módban ezen felül számos apró és látványos programhiba bújik meg. További negatívumnak tartották a bosszantó checkpoint rendszert (rosszul elosztott mentési pontok), a kevés kihívást rejtő normál nehézségi fokozatot, illetve azt, hogy a fejlesztés sietős tempója miatt az utolsó három pálya elkapkodottnak tűnik. Böjtös Gábor szerint a Halo 2 felülmúlja az első részt és kihagyhatatlan alkotásnak minősítette, 10 ponttal díjazta, míg Dae pedig főként a fentebb említett programhibák miatt 9 pontra értékelte a játékot. A Windows platformra megjelenő változat már kevésbé kapott pozitív kritikákat, az IGN 7.5, a GameSpot pedig 7 pontra értékelte. A legtöbb negatívum a konzolos verzióhoz képest a késői megjelenés miatt érte, a grafika pedig már nem felelt meg a kor követelményeinek. A PC Guru tesztjében is a legnagyobb negatívumot az újítások és a kooperatív mód hiánya jelentette, a korosodó grafika mellett. A Metacritic oldalán 72 pontos átlaggal rendelkezik. ### Hatása A G4 televíziós csatorna a Halo 2 megjelenését az iparág évtizedének egyik legnagyobb fordulópontjaként értékelte. Sterling McGarvey szerint „A Bungie által elkészített folytatás az Xbox Live előfizetések fellendülését hozta magával és előrevetítette a következő generációs konzol online szolgáltatásainak élményét.” A Popular Mechanics szerkesztői szerint a játék megjelenése az évtized 15 legfontosabb videójáték-ipari eseménye közé tartozik, a nevéhez köthető ugyanis a konzolok többjátékos lehetőségeinek széles körű elterjesztése. A The Province szerkesztője, Paul Chapman szerint a mai játékok, mint például a Call of Duty: Modern Warfare 2 közel sem lennének olyan élvezetesek, ha a Halo 2 nem mutatott volna irányt számukra. ## Fordítás [2004 videójátékai](Kategória:2004_videójátékai "wikilink") [FPS-ek](Kategória:FPS-ek "wikilink") [Sci-fi játékok](Kategória:Sci-fi_játékok "wikilink") [Halo](Kategória:Halo "wikilink") [Microsoft-játékok](Kategória:Microsoft-játékok "wikilink") [Windows-játékok](Kategória:Windows-játékok "wikilink") [Xbox-játékok](Kategória:Xbox-játékok "wikilink") [Az év szócikke 2011 verseny jelöltjei](Kategória:Az_év_szócikke_2011_verseny_jelöltjei "wikilink")

Hatsepszut

Henemetamon Hatsepszut, uralkodói nevén: Maatkaré, görögösen: Amesszisz (i. e. 1509 körül, ur. kb. i. e. 1479 – i. e. 1458) az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia ötödik fáraója, I. Thotmesz leánya. Féltestvére és egyben férje, II. Thotmesz halála után először régensként uralkodott mostohafia, a még gyermek III. Thotmesz helyett, majd magához ragadta a hatalmat és királynak kiáltotta ki magát. Közel 22 éven át volt Egyiptom fáraónője. Testvérének tizenhárom éves uralkodása alatt Hatsepszut a királynék hagyományos címeit viselte, továbbá felvette „az isten felesége” címet is: ezt elsőként a dinasztia egyik ősanyja, Ahmesz-Nofertari viselte, és azóta öröklődött a családban. Egy korabeli sztélén alakja szerényen meghúzódik férje és anyja, Ahmesz mellett. Első, ebben az időben készült, nem túl nagy sírja és koporsója is azt mutatja, hogy beérte a hagyományos szereppel. Miután férje meghalt, az általános gyakorlatnak megfelelően Hatsepszut lett mostohafia, III. Thotmesz régense. Úgy tűnik, hogy az első pár évben beérte ezzel a szereppel. Nem tudni, pontosan mikor vette át teljesen a hatalmat, csak az bizonyos, hogy kormányzása hetedik évének végén már-már fáraóként uralkodott. A dinasztia korábbi fáraóinál nagyobb építkezésekbe fogott; ezt megkönnyítette az a tény, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban. A legtöbb épületet Thébában emelte, tovább bővítve a karnaki és a luxori templomegyüttest (a Luxorban emelt épületeinek többségét később újabbakkal váltották fel). Építkezett északabbra is: Memphisznél egy alabástrom szfinxe került elő, Közép-Egyiptomban a ma Szpeosz Artemidosz néven ismert sziklaszentély épült (az ezen a vidéken tisztelt Pahet oroszlánistennőnek) és helyreállítottak több, a hükszósz háborúk idején romlásnak indult templomot is. Az ő halotti templomának épült a híres, teraszos Dejr el-Bahari-i templom, ami arányos szépségével az ókori egyiptomi templomépítészet egyik legszebb épülete. Falain megörökítik Hatsepszut isteni származását és a távoli Punt országába indított kereskedelmi expedícióját. Hatsepszut múmiáját, amit dajkája, Szitré sírjában találtak meg a Királyok völgyében, 2007-ben sikerült azonosítani. Egyiptomban a férfiak és nők közötti általános egyenlőség ellenére a Ptolemaida-dinasztia előtti időkből Hatsepszuton kívül csak néhány fáraónőt ismerünk: az Óbirodalom utolsó uralkodóját, a legendák ködébe vesző Neithiqretet (Nitókriszt), a Középbirodalom utolsó uralkodóját, Szobeknoferurét, valamint a XIX. dinasztia utolsó fáraóját, Tauszertet – mindhárman dinasztiájuk utolsó tagjai voltak, és csak rövid ideig uralkodtak –, valamint az Ehnatonnal rövid ideig társuralkodó Nofernoferuatont. A fáraók feleségei nagy befolyással bírtak és gyakran kerültek régensi, kormányzói pozícióba, azonban az uralkodói szertartásrend bizonyos elemeit csak férfiak tudták ellátni, ezért kerülhetett sor oly ritkán arra, hogy nő kerüljön a királyi hivatalba. ## Családi háttere I. Thotmesz fáraó lányaként született. Apja feltehetőleg nem volt királyi származású; elődjének, I. Amenhotepnek nem született gyermeke, ezért őt jelölte ki utódjának. Thotmesz feleségül vette Mutnofretet, aki feltehetőleg Amenhotep testvére volt, főfeleségének azonban Ahmeszt tette meg, akiről nem tudni, a saját testvére vagy a királyi család egy távolabbi tagja volt. Hatsepszut gyermekkoráról nem sokat tudni. Több helyen is hangoztatta, hogy nem testvére, hanem ő volt apjuk kijelölt örököse, ez valószínűleg csak propaganda, és Hatsepszut a hercegnőknek kijáró szokásos nevelést kaphatta, mely arra készítette fel, hogy királyné legyen. Dajkáját, Szitrét minden bizonnyal nagyon szerette, mert később szobrot emelt neki halotti templomában, és abban a megtiszteltetésben is részesítette, hogy a Királyok völgyében készíttetett sírt neki, ahová mindaddig csak az uralkodócsalád tagjait temették el. Thotmesznek Ahmesztől Hatsepszuton kívül még egy leánya volt, Noferubiti, aki fiatalon meghalt. Fiai közül szintén még apja halála előtt meghalt az elsőszülött Amenmosze, valamint Uadzsmesz, akikről nem tudni pontosan, melyik királyné szülte őket. Egyetlen életben maradt fia, II. Thotmesz, Mutnofret gyermeke követte a trónon, mikor tizenkét évnyi uralkodás után meghalt. A hagyomány értelmében II. Thotmesz feleségül vette féltestvérét, Hatsepszutot, aki pár évvel idősebb lehetett nála. ## II. Thotmesz uralkodása alatt Testvére kb. tizenhárom éves uralkodása alatt Hatsepszut hagyományos királynéi címeket viselt; felvette továbbá „az isten felesége” címet is, melyet elsőként a dinasztia egyik ősanyja, Ahmesz-Nofertari viselt, és azóta öröklődött a családban. Egy korabeli sztélén, mely férjével, valamint anyjával, Ahmesszel együtt ábrázolja, alakja szerényen meghúzódik mellettük. Az ebben az időben készült, nem túl nagyméretű első sírja és koporsója is azt mutatja, hogy beérte a hagyományos szereppel. Mindez azonban nem jelenti, hogy passzívan a háttérben maradt volna; a XVIII. dinasztia királynéi már őelőtte is befolyással voltak a kor politikai életére, és valószínűleg ő is jelentős befolyást gyakorolt arra. Hatsepszutnak egyetlen gyermeke ismert, Nofruré hercegnő. Thotmesznek egy mellékfeleségétől vagy ágyasától, Iszettől azonban született egy fia is, a későbbi III. Thotmesz. ## Uralkodása ### Trónra lépése Mikor férje meghalt, az általános gyakorlat értelmében Hatsepszut lett a régens mostohafia, III. Thotmesz mellett. A királyné ekkor körülbelül harmincéves lehetett. Az első pár évben úgy tűnik, be is érte ezzel a szereppel. Nem tudni, pontosan mikor vette át teljesen a hatalmat, csak az biztos, hogy a hetedik uralkodási év végén már-már fáraóként uralkodott. Hatsepszut fokozatosan haladhatott a hatalomátvétel felé. Régenssége időszaka alatt gyakorlatilag már csak nevében nem volt fáraó, de hogy a hatalommal járó címeket is felvehesse, további támogatásra volt szükség, mégpedig az istenek részéről. Deir el-Bahari-i templomának képei az elsők, melyek részletesen bemutatják a később hivatalossá váló propagandát, miszerint a jövendő fáraót maga a főisten, Ámon nemzette úgy, hogy meglátogatta a királynét annak férje képében. Hatsepszut egyben azt is kijelentette, hogy apja, I. Thotmesz őt jelölte ki örökösének, és még életében kinevezte társuralkodóvá. A valóságban azonban erre nincsen semmi bizonyíték. A Hatsepszut által a karnaki templomban emeltetett ún. vörös kápolna még több információt nyújt a királynő trónra lépésének körülményeiről. Ennek feliratai szerint a társuralkodás második évében az Opet-ünnep körmenetén Ámon isten szobra Hatsepszutot jelölte ki uralkodónak. Sajnos nem tudni, milyen társuralkodást említ a szöveg – amennyiben I. Thotmesz és Hatsepszut a valóságban nem létező társuralkodását, úgy az egész szöveg fiktív lehet, amennyiben azonban arra az időre utal, amikor Hatsepszut régens volt III. Thotmesz mellett, akkor Hatsepszut koronázása nagyjából erre az időre tehető. Nem tudni pontosan, mi késztette Hatsepszutot a teljes hatalomátvételre. Amennyiben a korábbi feltételezések igazak, és hatalomra vágyó nő volt, akinek frusztrált, hogy másodrendű szerepet kellett játszania az uralkodásra alkalmatlanabb öccse, majd gyermekkorú mostohafia mellett, akkor semmi nem magyarázza meg, miért bánt tisztelettel a társuralkodójának tartott III. Thotmesszel, és miért biztatta arra, hogy a hadseregben kezdjen karriert, kockáztatva ezzel, hogy Thotmesz maga mellé állíthatja a katonaságot. Az sem valószínű, hogy Thotmesz, aki később Egyiptom egyik legnagyobb harcos fáraója volt, húsz éven keresztül eltűrte volna, hogy mostohaanyja uralkodjon helyette. Valószínűbb, hogy Thotmesznek nem volt kifogása a társuralkodás ellen. Lehetséges, hogy Hatsepszutot egy fel nem jegyzett, a királyi család biztonságát veszélybe sodró esemény késztette erre a radikális lépésre. ### Építkezései Építkezések terén Hatsepszut túlszárnyalta a dinasztia korábbi fáraóit; ebben segítségére volt az is, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban. A legtöbb épületet Thébában emelte, ahol az ő uralkodása alatt is tovább bővült a karnaki és a luxori templom (a Luxorban emelt épületei nagy részét azonban azóta újabbak váltották fel), de északabbra is építkezett; Memphisznél egy alabástromszfinxe került elő, Közép-Egyiptomban a ma Szpeosz Artemidosz néven ismert sziklaszentély épült (az ezen a vidéken tisztelt Pahet oroszlánistennő számára), valamint több, a hükszósz háborúk idején romlásnak indult templomot is helyreállítottak. Ábrázolásain Hatsepszut a fáraói hatalom minden jelvényét viseli, köztük az álszakállt is, de arcvonásai nőiesek. Hatsepszut uralkodása alatt épült a Medinet Habu-i ún. Kis templom magja. A templomot a későbbiekben több uralkodó is bővíttette, egészen a római korig. #### Karnak A karnaki templomhoz Hatsepszut uralkodása alatt épült az új, déli bejárat, a 8. pülón, valamint építtetett itt egy palotát is és kvarcitból egy bárkaszentélyt Ámon szent bárkája számára. Hatsepszut egy sztéléjén örökítette meg, hogy két obeliszket ajándékozott Ámonnak Karnakban. Ezeket apja emlékére emelte, és a 4. és az 5. pülón közt állíttatta fel. A sztélén Ámon, a két obeliszk, valamint a férfiként ábrázolt Hatsepszut reliefje látható, mellettük a szöveg beszámol az obeliszk állításáról („az [obeliszkek] teteje az eget veri, és beragyogja a Két Földet, akár a napkorong”), illetve Ámon szavairól Hatsepszutnak: „A Két Föld trónjai urának, Ámonnak a szavai test szerint való leányához, Hatsepszuthoz: Neked adom a Két Föld királyságát évmilliókra Hórusz trónján, szilárdan, mint Ré.” Az obeliszkpár egyik tagja ma is áll, ez 29,56 méter magas és 325 tonna tömegű. Ez az obeliszk jelenleg is Karnakban található; a ma is álló óegyiptomi obeliszkek közül magasságban csak III. Thotmesz egyik obeliszkje előzi meg, amelyet Rómába szállítottak. Hatsepszut két másik obeliszket is emelt Karnakban, de ezek mára eltűntek. #### Dejr el-Bahari Leghíresebb építménye a gyönyörű halotti templom Dejr el-Bahari-ban. Az ókorban Dzseszer-dzseszeru, azaz „A szentek szentje” néven ismert templomot a középbirodalmi II. Montuhotepnek a közelben álló, hasonlóan teraszos temploma ihlette. Falain a jelenetek Hatsepszut életének és uralkodásának főbb eseményeit elevenítik fel – a fáraónő istentől fogantatása, születése és koronázása, vallási ünnepek, núbiai lázongások leverése, a punti kereskedelmi expedíció. A templomban kápolnákat emeltek többek között Hatsepszutnak, I. Thotmesznek és Hathornak is. ### Külpolitikája Hatsepszut uralkodása alatt jelentősebb hadjáratok nem zajlottak, csak néhány núbiai felkelést kellett leverni. Virágzott a kereskedelem, melynek legékesebb példája a Dejr el-Bahari-i templomban is megörökített expedíció Puntba, ami valahol a mai Szomália környékén helyezkedhetett el. Puntból többek közt arany, fák és tömjén érkeztek. Megnőtt az egzotikus áruk iránti igény, a magánsírokban elefántcsontot, párducbőröket és élő elefántokat ábrázoltak. Ezzel párhuzamosan az Égei-tenger vidékével való kereskedelem hanyatlani látszott; továbbra is érkezett ugyan kerámia, de feltehetőleg már csak közvetítéssel. ### Udvara Hatsepszut uralkodása alatt nagyban megnőtt a templomoknak adományozott magánszobrok és a díszes thébai és szakkarai magánsírok száma, ami azt mutatja, a királynő bőkezűen bánt udvaroncaival. A nemesek közt kiemelkedően fontos szerepet tölt be Szenenmut, aki többek közt az építkezések vezetője, a Dzseszer-dzseszeru templom tervezője, Ámon magtárainak felügyelője és Nofruré hercegnő nevelője volt. Hogy Hatsepszut és Szenenmut kapcsolata mennyire volt közeli, arról valószínűleg már a kortársak is találgathattak; egy korabeli magánsírban fennmaradt falfirka nem sokat bíz a képzeletre. Több olyan nemes is szolgálta Hatsepszutot, akik a korábbi fáraókat is, köztük az idős katona, Jahmesz Pennehbet és Ineni főépítész. A karnaki építkezéseket Szenenmut mellett Ámon főpapja, Hapuszeneb, Ámon második prófétája, Paiemré és a kincstárnok, Dzsehuti irányították. ## Halála, sírja és múmiája Hatsepszut uralkodása 22. évében, a hatodik hónap 10. napján halt meg. III. Thotmesz immár egyedül kormányzott tovább. Nofruré valószínűleg már korábban meghalt; vitatott, valaha is feleségül ment-e Thotmeszhez. Hatsepszut korábban, amikor még testvére mellett volt királyné, egy egyszerűbb sírt (WA D) építtetett Vádi Szikkat Taka ez-Zeidánál (a Királynék völgye csak később vált az uralkodók feleségeinek temetkezési helyévé), fáraóként azonban nagyobb és díszesebb sírt akart magának a Királyok völgyében. A KV20-as sír, melyet Hatsepszut sírjaként azonosítottak, eredetileg I. Thotmesz sírjának épült, Hatsepszut pedig kibővíttette, hogy ő is apja mellé temetkezhessen. Thotmesz testét később unokája a KV38-as sírban temette újra. A KV20-as sírt még az ókorban kirabolták, Hatsepszut temetkezési kellékei különféle helyekről kerültek elő – fából készült anthropoid koporsójának darabja a KV4-es sírból, mely a XIX. dinasztia utolsó fáraója, XI. Ramszesz sírja volt; egy táblás játék és egy ágy vagy kanapé darabjai pedig a DB320-as rejtekhelyről, ahová számos királyi múmiát szállítottak a sírrablók elől. Az évek során több múmiáról felmerült, hogy az övé, többek közt a DB320-ban talált egyik azonosítatlan női múmiáról, valamint a KV35-ös sírban talált ún. Idősebb hölgy és Fiatalabb hölgy nevű múmiáról – róluk 2010-ben DNS-vizsgálat bizonyította, hogy egyikük Tije királyné, a másik pedig az ő lánya –, illetve a dajkája, Szitré múmiája mellett a KV60-as sírban talált másik női holttestről. 2006 márciusában Zahi Hawass bejelentette, hogy a kairói Egyiptomi Múzeum egyik múmiáját azonosította Hatsepszut múmiájaként, utána azonban más hír nem érkezett erről. 2007\. június 26-án bejelentették, hogy valószínűleg sikerült azonosítani Hatsepszut múmiájaként a KV60-as sír eddig azonosítatlan múmiáját, annak alapján, hogy a múmiát királyi pózban temették el, egy fog pedig, melyet 1881-ben egy Hatsepszut nevével ellátott fadobozban találtak, minden kétséget kizáróan ennek a múmiának a szájából származik. Az azonosítást a DNS-vizsgálatok is megerősítették. Komputertomográfiás vizsgálatok azt mutatják, Hatsepszut az ötvenes éveiben hunyt el, előrehaladott csontrákban. A múmián látszik, hogy halálakor Hatsepszut erősen elhízott testalkatú volt, megjelenése kevéssé volt uralkodói; többek közt ezért volt, hogy Zahi Hawass eredetileg ezt a múmiát vélte Szitré, a dajka múmiájának, és nem ismerte fel benne Hatsepszutot. Sokáig úgy tartották, a Hatsepszut uralkodása alatt háttérbe szorult III. Thotmesz trónra lépve azzal állt bosszút mostohaanyján, hogy annak nevét és képmásait mindenhonnan kivésette, hogy kitörölje emlékezetét a történelemből. Ez az elmélet ma már nem állja meg a helyét, mivel Thotmesz egyrészt a hadsereg támogatásával sokkal korábban is letaszíthatta volna a trónról Hatsepszutot és átvehette volna a hatalmat, másrészt a legutóbbi vizsgálatok szerint Hatsepszut nevét nem azonnal Thotmesz trónra lépése után, hanem jó két évtizeddel később, a 42. uralkodási év után tüntették el. Lehetséges, hogy Thotmesz csak ekkoriban döntött úgy, nem akarja, hogy az utókor szemében úgy maradjon fenn, mint aki húsz évig mostohaanyja mögé háttérbe szorulva élt; elképzelhető az is, hogy a maattal, a fennálló renddel ellentétesnek tartotta, hogy nő uralkodott Egyiptomban, ezért igyekezett minden nyomát eltüntetni; személyes ellenérzés szinte biztos, hogy nem motiválta. ## Az irodalomban Hatsepszutról szólnak a következő regények: - Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa: Asszony a fáraók trónján - Pauline Gedge: A hajnal gyermeke - Paul Doherty Amerotke-sorozatában az egyik mellékszereplő - Violaine Vanoyeke: A fáraónő 1-3. - Hornyák András: Az északi szél édes fuvallata - Fabian Lenk: Összeesküvés a Holtak Városában (Idődetektívek sorozat 1. kötet) ## Érdekességek - Hatsepszuton kívül a Ptolemaida-dinasztiát megelőzően csak három női fáraó ismert: az Óbirodalom utolsó uralkodója, a legendák ködébe vesző Neithikret (Nitókrisz), a Középbirodalom utolsó uralkodója, Szobeknoferuré, valamint a XIX. dinasztia utolsó fáraója, Tauszert, ők azonban mind dinasztiájuk utolsó tagja voltak, és csak rövid ideig uralkodtak. - Sokáig Hatsepszut kisebbik lányának hitték III. Thotmesz későbbi feleségét, Meritré-Hatsepszutot, mára azonban bebizonyosodott, hogy nem volt az. - 1960-ban róla nevezték el a 2436 Hatshepsut kisbolygót, melyet Cornelis Johannes van Houten, Ingrid van Houten-Groeneveld és Tom Gehrels fedezett fel. ## Név, titulatúra Címei királynéként: Szeretett nagy királyi hitves (ḥm.t-nỉswt wr.t mrỉỉ.t=f), Egy a fehér koronával (ẖnm.t-nfr-ḥḏ.t), A Két Föld asszonya (ḥnwt-t3.wỉ), Nagy kegyben álló (wr.t-ḥzwt), Örökös hercegnő (ỉrỉỉ.t-pˁt), A király nővére (zn.t-nỉswt), Az isten felesége (ḥm.t-nṯr).

Kámaszútra

A Kámaszútra (szanszkrit, dévanágari írással: कामसूत्र; jelentése: „a szerelem vezérfonalai”) a „szerelem tudománya”, az emberi szexualitás kultúrájának ősi, szanszkrit nyelvű összefoglalója, Vátszjájana indiai filozófus műve. A Kámaszútra az élet érzéki örömeinek egyik legősibb könyve, jelentéstartalmában azonban túlmutat a nyugati fogalmak szerinti „szexuális tankönyv” fogalmán, valójában az életre tanító mű. A Kámaszútra műfordításai gyakran válogatás alapján vagy közvetítőnyelv segítségével készültek, nem pedig az eredeti műből. Jelenleg sokféle szövegváltozat van forgalomban, és ezeknek megfelelően az értelmezési hagyományban is némiképp eltérő irányok mutatkoznak. fordítását eredményezte. ## A szerelem tudományának története Az indiai kultúra a szexualitást sosem kezelte tabuként, de a szexuális nyitottság főként a házaséleten belül, vagy egyes vallási rítusok során nyilvánul meg (tantrizmus). Az indiai családmodell kifelé zárt, az indek magánélete, öltözködése szemérmes. Az erotikus kérdéskört azonban számos művészeti alkotásban, tanulmányban, értekezésben dolgozták fel a képzőművészek és a tudósok. Az ősi India szexuális nyitottságát a templomok erotikus szobrai (Khadzsuráhó) is bizonyítják. Az utazásairól ismert Ibn Battúta, akinek az útleírásai az indiai történetírás számára is nagy jelentőséggel bírnak, leveleiben megörökítette 1335-ben tett utazását Khadzsuráhóba. Feljegyzései szerint a templomokat tömegek látogatták, az emberi szexust az istenek áldásos tevékenységének tartották. A hinduizmus alapvető forrásai a védák (Véda, azaz tudás). Nem egy ember alkotása, hanem évezredek során formálódó hittételek összessége. Kámadévát, a szerelem istenét a védikus korban a kozmikus vágy vagy a teremtőerő megtestesülésének gondolták, olyasvalaminek, ami elsőként bontakozott ki a mindent megelőző káoszból, s létével megalapozta a teremtés további aktusait. Később vonzó ifjú lénnyé vált, aki szerelemhozó virágnyilakat lövöldöz: íja cukornádból van, a húrt egymásba kapaszkodó méhek alkotják. Az istenek egy alkalommal rávették Kámadévát, hogy gerjessze fel Sivában a felesége, Párvati iránti vágyat. Isteni ölelkezésük ezer éven át tartott. Egy szolgájuk kileste őket, és lehozta a földre a szeretkezés tudományát. Az emberi szexualitás és örömszerzés útmutatója ősi műfaj az indiai kultúrában. A mítosz szerint a „teremtmények Ura” – amikor megalkotta a férfiakat és a nőket – törvényekbe foglalta létezésük viszonyait, ami a dharmát, az arthát és a kámát illeti (azaz a vallást, a vagyonszerzést és a testi szerelmet). Százezer fejezetben írta elő számukra, hogyan tartsák meg parancsolatait. A legősibb ismert írásba foglalása ezeknek a legenda szerint: - Manu Szvájambhuva, a legendás bölcsnek, Brahmá isten fiának műve, aki a dharmára vonatkozó törvények egy részét rögzítette; - Brihaszpati műve, ő az arthára vonatkozóakat gyűjtötte össze; - a káma törvényeit pedig Nandin Mahádéva írta le ezer fejezetben. Mahádéva művének ötszáz fejezetre rövidített változata Uddálaka fia, Svétakétu Auddálaka, a Kr. e. 8. században élt filozófus munkája (ő igazolhatóan történeti személy). A mű még így is nagyon terjedelmes volt, ezért a Páncsálabeli Bábhravja újabb átdolgozást készített 150 fejezetben. Az ő kivonatos alkotását később újra és újra feldolgozták és tömörítették. Bábhravjától származik a témakör hét fő szakaszra osztása: 1. Szádhárana („Általános kérdések”) – Csárájana kidolgozásában. 2. Számprajógika („Ölelések”) – Szuvarnanábha kidolgozásában. 3. Kanjászamprajuktaka („A férfi és a nő egyesülése”) – Ghótakamukha átdolgozása szerint. 4. Bárjádhikárika („A magunk feleségéről”) – Gónardíja átírásában. 5. Páradárika („A mások feleségéről”) – Gónikáputrától. 6. Vaisika („A kéjhölgyekről”) – Dattaka külön műben foglalta össze. 7. Aupanisadika („Titkos tanítás, a csábítás művészete, szerelmi varázslatok és szerek”) – Kucsumára könyve. E sokféle szerző sokféle eredetű munkáját fűzte egybe végül Vátszjájana, ez lett a legismertebb és legáttekinthetőbb indiai tankönyv a szerelmi tudományokról. Vátszjájana, aki egyébként nőtlen visszavonultságban élt, úgy tartotta, hogy az elmúlt korok összes szexuális ismereteinek összeállítása, számára egyfajta meditáció és elmélkedés Istenről. A korabeli olvasó leginkább erotikus „felvilágosító” irodalomként ismerte meg a könyvét, a filológiai álláspont azonban számos tudományos rejtélyt vél felfedezni a mű körül. Az egyik ilyen vélemény szerint különös, hogy Vátszjájana korában a nők kiszolgáltatottak és jogfosztottak voltak, a mű mégis ennek a ténynek ellentmondva királynőként mutatja be őket. A férfiakat a műben úgy látjuk, mint akiknek egyetlen vagy legfőbb törekvése, hogy a nőket az aktusok során a legteljesebb nemi gyönyörhöz segítsék. ## A mű nyelvezete, műfaji sajátosságok A szútra mint vezérfonal, műfaji sajátságai révén rövid tőmondatokban fogalmaz, összekötő szöveg nélkül. A korabeli tudományos értekező próza ezt a nyelvet használta. A mű főszövege próza, a fejezetek végén kétsoros versikékkel, Baktay Ervin megfogalmazása szerint „szentenciákkal”, azaz költői nyelv töménységét segítségül hívó sommás bölcsességekkel. A teljes szanszkrit szöveg alapján készült angol fordítás 1883-ban jelent meg először az akkori Benáreszben (ma: Varánaszi), újabb kutatások szerint meglehetősen szabadon értelmezve a szöveget. Ezt a mérvadó angol fordítást követi a Baktay Ervin által létrehozott mű. Egyes források feltételezik, hogy a magyar kiadásban 1920-ban először megjelent könyv német fordításokat is felhasznál, sőt van egy olyan szakasz benne, amely a szanszkrit szövegben nem fordul elő. ## Fordítások Mivel bonyolult és meglehetősen megközelíthetetlen szanszkrit stílusban íródott, a Kámaszútra évszázadok során az érthetetlenség homályába veszett, és csak a 19. század vége felé került sor arra, hogy kiemelkedjen az indiai szöveges hagyományok sorából. Az eredeti szöveg legelterjedtebb fordítása Sir Richard Burton világutazó nevéhez fűződik, aki indiai útja során fedezte fel a Kámaszútra szövegét. Simon Róbert és más orientalisták kutatásai szerint a fordítás több ember nevéhez kötődik. Valójában a könyvet Foster Fitzgerald Arbuthnot fordította le, két indiai tudós, Bhagvanlal Indraji és Shivaram Parshuram Bhide segítségével. Burton stilizálta a könyvet és megszervezte a magánkiadást. Nyomtatásban a Káma-Szútra 1883-ban jelent meg. Ebből az angol nyelvű változatból fordították le több nyelvre, mellőzve az eredeti szöveget. A szanszkrit nyelvet abban a korban már holt nyelvként tartották számon. A könyvet az indiai olvasók is az angol fordítás hindi változatából ismerték meg. Baktay Ervin 1920-ban fordította le magyarra, a könyv ezer példányban jelent meg. A kor prűd szelleme miatt csupán egyéni megrendelésre lehetett kapni, és postai kézbesítéssel jutott el az olvasókhoz. 1947-ben a „Barka” Kiadóvállalatnál jelent meg sorszámozott kiadásban, Káma-szútra (Régi hindu ars amatoria) alcímmel, Budapesten. A Kámaszútra a szexualitás „eredeti tanulmánya”, ez lett a forrása minden későbbi összefoglaló műnek, beleértve a 15. században keletkezett Anangarangát is, amelyet a Kámaszútra egy módosított változatának tekinthetünk. Ez a könyv jelentős mértékben támaszkodik Vátszjájana alapvető elveire, ugyancsak Burton fordította le, két évvel a Kámaszútra kiadása után jelent meg, 1885-ben. ### Nevezetes fordítások - Sir Richard Burton: The Kama Sutra, KamaShastra, (1883). - Richard Schmidt: Das Kamasutra des Vatsyayana, (1897). - Káma-szútra, Baktay Ervin, Barka kiadóvállalat, Budapest, (1947). - Indra Sinha: The Love Teaching of the Kama Sutra, Vatsyayana, Spring Books, (1980). - Alan Danielou: The Complete Kama Sutra: The First Unabridged Modern Translation of the Classic Indian Text, - Vatsyayana: Kamasutra, Oxford World's Classics, Wendy Doniger és Sudhir Kakar fordítása, (2002). - Ganesh Saili: Káma-Szútra a női gyönyörről, Vatszjájana eredeti szövege korabeli illusztrációkkal, Ganesh Saili jegyzeteivel. ### Hibák a Kámaszútra fordításában A Kámaszútra a mai napig több mint 150 fordítást élt meg. Herman Tieken különös figyelmet fordított a könyvre, feltett szándéka volt utánajárni annak, hogy valójában mit is tartalmaz a mű. További kritikai felülvizsgálatot kért. A nyelvészekben már addig is többször felmerült a gyanú, hogy a Kámaszútra többet jelent, mint egy erotikus felvilágosító mű. Az újbóli fordításokból kitűnt, hogy a szöveg parodisztikus politikai utalásokat és elemeket tartalmaz. Ezzel a teóriájával új értelmezést adott a Kámaszútrának. Hogy minél jobban megértse ezt a rejtélyt, több fordítást is ellenőrzött. A gond az volt, hogy a fordítók nem az eredeti mű alapján készítették az új változatot, hanem valamelyik korábbi fordítás alapján. A munka során egy idő után a jegyzetek, kiegészítések elvesztek vagy értelmezésük megváltozott. Herman Tieken a Kámaszútrát először szanszkrit nyelvből hollandra fordította, hogy ezt a problémát feloldja. A teljes munka 2008 végére fejeződött be. A leghíresebb fordítók közé tartozik Wendy Doniger, a Chicagói és a Harvard Egyetem szanszkrit tanára, aki Sudhir Kakkar pszichoanalitikussal együtt dolgozott a művön. Wendy Doniger több tévedést felfedezett a női erogén zónák ismertetése és a szexuális technikák terén. ## A Kámaszútra felépítése Mallanaga Vátszjájana egyetlen műve, a Kámaszútra, 1250 verset tartalmaz, 36 fejezetből áll, amelyek további 7 részre oszthatók. A mindennapi életre tanító könyvek közé tartozik, különböző témák szerint rendszerezve mutatja be a tanításokat. A rendszerezés ebben a korban a politikai művek sajátossága volt. Az „Általános kérdések” fejezeten belül megfigyelhetjük, ahogy érvek és ellenvetések formájában vezet rá a helyes megoldásra. Gyakorlati tanácsokat ad, érzelemmentes formában. Baktay Ervin fordítása az alábbi hét részre osztja a gyönyörök könyvét. ### Általános kérdések Első fejezet. 1. Jó tanácsok arra vonatkozólag, hogyan szerezzük meg a három legfontosabb földi értéket, a Dharmát, az Arthát és a Kámát, mindezekkel együtt elnyervén a Móksát, vagyis az újjászületésektől mentes állapotot. Ha mindhárom érték egyaránt él bennünk, akkor a Dharma van a legfelső szinten, alatta az Artha, végül a Káma. A Királyoknál más a sorrend, náluk az Artha van legfelül, szintén változik a kéjhölgyeknél, akik foglalkozásuk miatt a Kámát teszik az első helyre. - A Dharma mibenlétét az Upanisadok tárják elénk, ösztönözve, hogy tartsuk be a parancsolatokat és áldozzunk az isteneknek. - Az Artha a tudományok és művészetek elsajátítása, a vagyon, a barátok, a föld megszerzését és ezek megtartásának, gyarapításának módjait tanítja. - A Kámát a tapasztalt világfiak és a Káma-Szútra magyarázza. 2. A hatvannégy művészet tanulmányozása: Részletesen leírja, hogy a fiatal leányoknak meghitt barátnőjük segítségével már korán el kell sajátítaniuk bizonyos művészeteket, de a hatvannégy művészetet egyedül kell megtanulniuk. Úgymint az éneket, táncot, írást, a rajzolást, a tetoválást stb., mindazokat a fontos dolgokat, melyeket a házasságban tudniuk kell. 3. A világfi mindennapi élete, a ház vezetése, életmódja, szórakozásai. 4. A nők osztályozása, barátnők és közvetítők. ### A szerelmi gyönyör Második fejezet. A szerelmi gyönyör osztályozása a szeretkezés során, a méretek, a vágy foka, a szerelem fajtái, a szenvedély mértéke szerint történik. A férfit és a nőt lingájuk illetve jónijuk alapján három csoportba oszthatjuk. Ezeket a csoportokat és különféle variációjukat mutatja be a fejezet. Egyenlő és nem egyenlő kategóriákban, az egyenlőek a legmagasabb egyesülési osztályba, míg a nem egyenlőek a legalacsonyabba tartoznak. Fontos téma a vágy keletkezésének módja és erőssége az aktus során. - A szerelem különböző fajtái Négyféle módon jöhet létre szerelem: - Megszokásból kialakuló szerelem, ami egy cselekvés állandó és folytonos gyakorlásából eredő ragaszkodás, a nemi közösülés megszokásából keletkező szerelem. - Képzeletből támadt szerelem, ami kizárólag a gondolatokból ered. Ilyen például a szenvedély, amit némely férfi, nő és a kasztráltak éreznek a szájközösülés iránt. - Hitből keletkezett szerelem, ami két szerelmes kölcsönös ragaszkodása, mivel mindkét fél a másikban látja kiegészítő felét. - Külső dolgok érzékléséből létrejött szerelem, amikor az érzékelés által okozott élvezet felülmúlja azt az élvezetet, amelyet a szenvedély többi fajtája kelt, és csak a külső érzékelésen keresztül jöhet létre - Az ölelés Csatussasthi, vagy más néven „A hatvannégy” című részt, Pánycsála munkájának tartják. Az ölelés négy fajtáját különböztetjük meg: érintkező, ölelő, dörzsölő és szorító ölelést. Szuvarnanábha ezen kívül még a testrészek öleléséről ír. - A csók a vágy gerjesztésére szolgál. Az első találkozásokkor mérsékelten alkalmazandó, de a későbbiekben minden fajtája mérték nélkül és gyakran javasolt. A csókot Vátszjájana szerint, a test következő részeire alkalmazhatjuk. A homlok, a szem, a két orca, a nyak, a mell, a keblek, az ajak és a száj belsejére. Nemcsak a test részei szerint, hanem a csókadás módjai szerint is megkülönböztetjük. Van tehát egyenes, hajló, elforduló, szorító csók, erősen szorító, összeszorító csók. - Nyomás, csípés, karmolás. Amikor a szeretkezés hevessé válik, különböző csípések, karmolások keletkezhetnek, ezeket a nyomok formája szerint különböztetjük meg. Hangzó csípés, félhold, kör, vonás, tigriskarom, pávaláb, nyúlrúgás, kék lótuszlevél. A test különböző részein alkalmazhatjuk. Szuvarnanábha szerint a legszenvedélyesebb szeretők alkalmazzák a test bármely részén, ahol örömet okoznak vele. A fejezet kitér a körmök formájára, sajátságaira, a különböző népek esetén. - A harapás, különböző szerelmi eljárások más országbéli nőknél. A test minden részén alkalmazhatjuk a harapásokat, ettől kivétel a felső ajak, a szem, a száj belseje. A harapás fajtáit ismerteti ez a rész, és a szép fog ismérveit. Szerelmi dolgokban nagyon fontos a férfiak számára, hogy ismerjék a különböző vidékeken élő nők vérmérsékletét és szokásait, és azt, hogyan közeledjenek hozzájuk. Ez azért fontos, mert amit az egyik vidéken a hölgyek kellemesnek találnak, azt a másikon elutasíthatják. Példaként említhetjük, hogy a Gangesz és a Dzsamna közén lakó nők elutasítják a szeretkezés durvább formáit, mint a karmolás és a harapás. Míg az Avanti földjéről való nők gyűlölik a csókot, de nagyon kedvelik a szerelmi együttlét változatos formáit. Szuvarnanábha azt állítja, hogy az egyes személyek természete és szokásai fontosabbak, mint az, hogy az illető országokban mit szeretnek a nők. - Fekvésmódok, a szeretkezés fajtái. A szerelmi együttlét tökéletesítését befolyásolhatjuk azzal, hogy számunkra a legkedvezőbb pozíciókat választjuk ki. A találékony ember megsokszorozza tudását, a természettől és mások tapasztalataiból ellesett formákkal. Akiknek nem egyeznek a testméreteik, azok is a nekik való pozíciók által tudják gyönyörben részesíteni egymást. - Az ütés különböző módjai és az ezeknek megfelelő hangok. A szenvedélyes szeretkezés olyan, akár egy kisebb csata. Az ütközések hevében apróbb ütések, csapkodások történnek, és ezeket különböző turbékoló, sziszegő hangok kísérik. - A férfiszerepet játszó nők. Mit tesz a férfi? Amikor a férfi már elfárad a „harcban”, a nő hanyatt fekteti, és átveszi a szerepét szeretkezés közben. A másik változat szerint, kezdettől fogva férfimódra viselkedik. A férfi műveleteit most neki kell végrehajtania. Ezeket, Szuvarnanábha szavaival élve, előrenyomásnak, dörzsölésnek, köpülésnek, döfésnek, verébhajszának nevezzük. - Az auparistaka, vagy szájközösülés Ma az auparistakát orális szexnek nevezik. A mű ebben a fejezetben elsőként a heréltek viselkedésmódját írja le, majd szól arról, hogy ez a szokás a kicsapongó feslett nők és a szolgálók szokása. - Hogyan kezdjünk a szerelmi egyesüléshez és hogyan fejezzük be? Szerelmi civódások, az egyesülés különböző módjai. Ahhoz, hogy a pár együttléte a legteljesebb legyen, a szerelmi együttlétet jól elő kell készíteni. A világfiak tisztán, felékesítve várják a hölgyet, virágok és füstölők között, baráti társaságban, zeneszó mellett. Mikor egyedül maradnak, megkezdődhet a szerelmi játék az előzőekben bemutatottak szerint. A vágy szítása és csillapítása egyensúlyban kell hogy legyen, ez hozza meg számukra a teljes kielégülést. ### Feleségszerzés Harmadik fejezet. - Az eljegyzés és a házasság. Amikor egy férfi házasodni akar, akkor a következő szempontokat kell figyelembe vennie, a jó házasság érdekében. Leendő párja jó családból származó legyen, jeles tulajdonságokkal ékeskedjen. Mind külsőleg, szép arc, szem, test, mind belsőleg, műveltség, finomság. Természetesen a férfinak is meg kell felelnie ezeknek a követelményeknek. Ha minden körülmény megfelelő, a férfi és barátai, igyekezzenek megnyerni az ügynek a leány családját. - Hogyan kell egy lányban bizalmat gerjeszteni? Nagyon fontos, hogy a férfi óvatosan és türelemmel közeledjen, Vátszjájana szerint mielőtt az egyesülés bekövetkezne, előbb a férfinak el kell nyernie hölgye bizalmát. Babhravja követői viszont a gyors hódítás hívei. Bármelyik változatot követjük is, az erőszaktól tartózkodni kell. - Hogyan adjuk tudtára a nőnek udvarlási szándékunkat és érzéseinket? Ghótakamukha véleménye szerint az udvarlás, leánykérés módja a következő. Az ifjú, aki megszeret egy leányt, minden idejét vele kívánja tölteni és kedvére tesz, virágokkal, ajándékokkal kedveskedik neki. Gyermekkorban és a felnőttkor idején, más-másképpen fejeződnek ki ezek az érzelmek. Mindenképp közös, a bizalom elnyerésére való törekvés. Ha a leány viszonozza az érzelmeket, a férfiú akár közvetítők segítségét is vegye igénybe, hogy elnyerje a nőt a maga számára. - Mit tegyen a férfi, hogy megszerezze magának a nőt? Mit tegyen a nő, hogy uralkodni tudjon a férfi felett? Amikor már világossá válik a férfi számára, hogy a nő vonzódik hozzá, akkor teljesen meg kell hódítania. A hódítás módjai: apró érintésekkel, ölelésekkel kényeztesse. Mesélje el, hogy álmában a szeretett nőt ölelte szenvedéllyel. Mikor a nő teljesen behódol, le kell győznie félénkségét és magáévá kell tennie őt. Ha a hölgy túlságosan bizalmatlan, testvére vagy barátnője segítségét lehet kérni a bizalom elnyeréséhez. A leánynak olyan férfit kell választania, aki gondoskodni tud róla és megvédi. Cserébe a nő tiszteletben tartja a férjét, és megad neki mindent, amire szüksége van. - A házasság formái. A gandharvaházasság szertartásait tartják a legmegfelelőbbek a jó Dharma érdekében. Ezek szerint a férfi, ha megnyerte magának a nőt, vallása szerint tűzáldozat bemutatása mellett feleségül veszi, majd az eseményt szülei tudtára adja. A régi szokások szerint a tűz előtt köttetett házasság örökké tart. Más módok is léteznek, miszerint a férfi elcsalja egy kies helyre, és ott történik a szertartás, előzetes megbeszélés nélkül. Vagy ha a hölgy máshoz menne, erőszakkal elrabolja és úgy kényszeríti rá a tűzszertartást. Azonban ezek a módok semmiképp sem érnek fel a szerelemből köttetett házassággal. ### A feleség Negyedik fejezet. - Az erényes asszony élete a házasságban, viselkedése a férj távollétében. A jó feleség istenként tiszteli urát, és a családi élet gondjait magára vállalva gondoskodik róla. Tisztán kell tartania háztartását és kertjét, urának jólétét biztosítania szükséges. A ház jó hírnevét férje távollétében is fenn kell tartani, erényes életmódjával tiszteletet kell ébresztenie a szomszédok és a barátok körében. - Több feleség esetén az új feleség viselkedése a régiekkel. Az özvegyasszony, a háremhölgyek viselkedése. A férj viselkedése több feleség esetében. Egy férfi több feleséget is tarthat, ebben az esetben nagyon fontos, hogy az újonnan érkező feleség jó viszonyban legyen az előtte már korábban elvett asszonyokkal. A férjnek is harmóniát és nyugalmat kell tartania a házában, hogy minden megfeleljen az Artha, Dharma és a Káma szerint. A háremhölgyek, nevük kancsukíjá, mahattariká vagy mahalliká, kötelessége, hogy együttesen szolgálják urukat és ne szítsanak viszályokat maguk között. A háremúr kötelessége, hogy méltányosan bánjon mindegyikőjükkel és biztosítsa mindegyik számára az őt megillető jogokat. ### A más felesége Ötödik fejezet. - A férfiak és a nők jellemzése, a sikeres férfiak és a könnyen meghódítható nők tulajdonságai. A férfi akkor fordulhat más feleségéhez, ha érzelmei a nő iránt már saját egészségét fenyegetik. Gónikáputra véleménye az, hogy a nők és a férfiak is, természetüknél fogva lángra gyúlnak minden szép férfi/nő iránt, de gyakran nem mennek tovább. Ilyen esetben természetes, hogy a hölgyek tartózkodóbbak, még akkor is, ha kedvükre van a férfi közeledése. A férfinak kell a hölgy kedvére tenni és meghódítania. - Hogyan közeledjenek és hódítsák meg a nőt a férfiak? A mű alkotói sok helyen javasolják a közvetítő személyek alkalmazását, de Vátszjájana szerint sokkal sikeresebb, ha férfi saját képességeire támaszkodva hódít. - A nők lelkének vizsgálata. Hódításkor fontos, hogy a férfi a nő lelkiállapotának vizsgálatát is elvégezze. Hiszen egy kevésbé fogékonyabb állapotban sokkal nehezebb megközelítenie, mint egy vidám periódusban. - A közvetítőnő. Vitatott, hogy mikor és milyen körülmények között érdemes alkalmazni a közvetítőnőket, de ha már a férfi egyedül nem boldogul, akkor a siker érdekében hozzájuk kell fordulni. - Hivatalos személyek kapcsolata mások feleségeivel. A királyok, miniszterek és a felsőbb személyek, rangjuk miatt nem járhatnak nyilvános házakba, ezért szükséges más eszközöket alkalmazni. A holdünnepek idején, Márgasírsa havában a városbéli nők látogatást tesznek a királyi háremben. Ilyenkor a király közvetítője segítségével kiválaszthatja a maga számára megfelelő nőt. A királynak, mint népe előtt a legfőbb személynek, azonban tartózkodnia illik ilyenfajta megnyilvánulásoktól. - A saját feleség védelmezése más férfiakkal szemben, a királyi háremhölgyek. A háremhölgyeket szigorú őrizet alatt tartják, ezért számukra a nemi örömszerzés egymás között történik. Ilyen esetben az egyik férfi ruhába öltözve, gyümölcsök, vagy más mesterséges eszközök segítségével elégíti ki a másik vágyait. A szigorú őrzés ellenére mégis megtörténik, hogy titkon rokonok, vagy ismerősök bejutnak, vagy az ünnepek alkalmával, mikor az őrizet kevésbé erős, a csábítók meglátogatják a kiszemelt nőt. Az okos férfinak ügyelnie kell felesége védelmére, mert könnyen elveszítheti a Dharmát, és szerencsétlenség köszönt be a házába. ### A kéjhölgyek Hatodik fejezet. - A férfiak és a kéjhölgyek kapcsolata. A kéjhölgyek kétféleképpen közeledhetnek a férfihoz. Ha szerelemből, akkor ez a természetes eljárás, ha szolgálataikért pénzt kérnek cserébe, akkor ez mesterséges szerelem. Vátszjájana szerint három ok létezik, amiért a kéjhölgyek a férfiakhoz fordulnak. A vagyonszerzés, valamilyen szerencsétlenség elhárítása és a szerelem. - Kéjhölgy élettársi kapcsolatban. Amikor a kéjhölgy együtt él a szeretőjével, tisztes asszonyként kell viselkednie. Dattaka határozta meg a viselkedési szabályokat, melyek olyanok, mint amelyek a feleségekre is vonatkoznak. - Megszabadulás a szeretőtől. A kéjhölgyek, ha elhidegülnek szeretőiktől, többféle módon is megszabadulhatnak tőlük. Vátszjájana 28 pontban határozza meg ezeket a módokat. Úgymint nem viszonozza a férfi kedvességét, megalázza, rossz szokásait felhánytorgatja, olyan dolgokat kér, amit a férfi nem tud adni, végül kiadja az útját. - Régi kapcsolatok felújítása. A kéjhölgy, miután elhagyja szeretőjét, valamelyik régi kapcsolatát újítja fel. Ez a fejezet felsorolja mindazokat a helyzeteket, amelyek előfordulhatnak. - A nyereség A kéjhölgyek szolgálataikért pénz kapnak. Ezt a díjazást a látogatók kora, jövedelme, a hely, az évszak és saját jeles tulajdonságai alapján határozza meg. Két eset létezhet, amikor pénzt és amikor aranyat adnak a nőnek. Vátszjájana szerint a kéjhölgynek azt az embert kell választania, aki aranyat ad neki. - A kéjhölgyek fajtái. Az örömleányok fajtái a következőek. A hivatásos örömleány a ganiká, aki ebből szerzi jövedelmét. Más nők is érintkeznek úgy a férfiakkal, hogy pénzt kérnek tőlük, ilyenek a vízhordó lány, a szolgálólány, a kicsapongó nő, a táncosnő és az olyan nő, aki elhagyta a családját és tévútra tért. ### Upanisad – Bizalmas tanítások Hetedik fejezet. - Hogyan bűvölik el a nők a férfiakat a szépítőszerek és a varázslatok által? A nők sikereket érhetnek el, ha jól bevált szépítőszereket és a szerelem felkelése céljából varázsszereket alkalmaznak. Ilyenek a gyógynövényekből készült kenőcsök, főzetek, a szerelmet keltő izgatószerek, és amelyek a férfierőt fokozzák. Ezeknek a szereknek az elkészítését az orvostudományból az Atharna Védából tanulhatjuk meg, valamint a barátoktól, ismerősöktől sajátíthatjuk el. Csak olyan szereket használhatunk, melyek nem tisztátalanok és a brahmanok megszenteltek áldásukkal. Nagyon fontos, hogy a szép öltözékeken kívül az arcot, testet gondosan ápoljuk. A hölgyek szemüket, arcukat, finom festékekkel színezzék, kezüket, testüket hennával díszítsék. - A férfivágy felkeltése, a linga fejlesztése serkentőszerekkel. Azokban az esetekben, amikor a férfi már képtelen kielégíteni a nőt, akkor mesterséges eszközöket alkalmaz. Ugyanígy tesz a nő is, ha idősebb férfiakkal kerül össze, akik mérsékeltebben szenvedélyesebbek, mint a nő. Bábhravja ezekben az esetekben vágyfokozónak javasolja a lingára helyezhető elefántcsont, ezüst, fémgyűrűket, melyek azt nagyobbá és izgatóbbá teszik. Vátszájána véleménye, hogy ezek az eszközök fából legyenek, és használóik ízlésének megfelelőek. Ezen felül a linga fejlesztő eljárások segíthetnek, de óvatosan kell bánni velük, mert nem mindenkinek válik minden a hasznára. ## A Kámaszútra hatásai ### Társadalmi hatásai A társadalmi és szociális vonatkozásokat is taglaló témák felölelik a szexuális egyesülésről, a feleség megszerzéséről, magáról a házastársról szóló ismereteket, de szó esik kurtizánokról és azokról a szerelmi ajzószerekről és lehetőségekről is, amelyekkel szerelmi gyönyör elérhető, vagy fokozható. A könyv részletes tanácsokat tartalmaz azzal kapcsolatban, hogy mit kell tennie a férfinak, hogy meghódítson egy nőt, milyen nőt kell kiszemelnie akinél sikert érhet el. Különös hangsúlyt helyez a nők szerepére, és ez a keletkezése idején forradalmi megközelítés nagymértékben hatott a nők szexuális megítélésére. A 19. században még nagyobb hatást ért el, hiszen egy tabunak számító témával foglalkozott olyan mélységben, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Például, ha a férfinak nem sikerül gyönyörhöz juttatnia a nőt, segítségért kérhet tőle, hogy más módot találjanak annak elérésére. Ez a gondolat a viktoriánus korban keletkezett ősfordítások időszakában meglehetősen újnak hatott. A prüdériát az erkölcs alapjának tekintő korabeli angol társadalom a szöveget szentségtelennek tartotta, és elszántan harcolt megjelenései ellen. A hagyományos nemi szerepek kikezdése az intim együttlét titkainak segítségével amúgy is kiváltotta az erkölcs- és családvédő körök ellenkezését. Az a modell, amelyben a nő szerepe az utódok létrehozása, nevelése és a családi tűzhely melegségének megőrzése, eleve magában foglalta a nő alárendelt szerepét, amelyben a nő egyik feladata a férfi kényelmének fenntartása. Így tehát a nő öröme a szexuális együttlét során másodlagos kérdés volt, és az erre vonatkozó tanácsok illetlennek, sőt erkölcstelennek számítottak. A Kámaszútra nyomán hasonló felépítésű és tartalmú művek születtek. Európában a franciák álltak élen a szexuális kultúra fejlesztése terén, de az amerikaiak sem maradtak el tőlük. 1926-ban Theodor Hendrik van de Velde kiadta Az ideális házasság: pszichológia és speciális technikák című könyvét (The Perfect Marriage), amely az első amerikai szexkönyvnek minősült. A szabadosság azonban nem mindig volt népszerű. Két évtizeddel később Alfred Kinsey: A férfi szexuális magatartása című könyvében kifejtette, hogy „több olyan példát ismerünk, amikor a nők megölték a férjüket, mert az ragaszkodott a nemi szerv és a száj érintéséhez.” A szexuális forradalom kiteljesedése magával hozta a felvilágosító irodalmak elterjedését, a szexuálpszichológusok előadásaikban alapműként használták fel. John Updike 1960-ban megjelent regénye, a Nyúlcipő szenzációt keltett, bár a szerző nem nevezte nevén a dolgokat. Magyarországon is egyre nyíltabban beszéltek és írtak a szexualitásról. Wojtilla Gyula szanszkrit nyelvtudós és tanszékvezető egyetemi tanár Dámódaragupta: A kerítőnő tanításai című könyvét fordította le, mely szintén a Kámaszútra nyomán íródott. Tanulmányok, előadások születtek, Lux Elvira, a hazai szexuális nevelés úttörője több könyvében említést tesz róla és hatásáról. ### Kulturális hatásai Az erotika ábrázolása az emberi kultúrával egyidős. A Kámaszútra nyugati első kiadása egy prűd időszakban jelent meg, amikor a szexualítás ábrázolása tiltott volt. A könyv szinte minden kiadása illusztrált kiadvány lett. Az első időkben metszetek és apró festmények díszítették, később albumszerű képeskönyvek születtek, melyekben sokszor az illusztráció túlsúlyba került a szöveggel szemben. A Baktay-féle könyv 1971-es kiadásának illusztrátora Würtz Ádám volt, aki a később megjelent Anangarangának is társszerzője lett. Az emberek nyitottabbá váltak a testiség ilyenféle ábrázolása iránt, amely egyébként a képzőművészetben is egyre hangsúlyosabbá vált. 1912-ben a polgári Ausztriát botránkoztatta meg Egon Schiele erotikus, már szinte pornografikus festményeivel. Az alaptörténetet a filmművészetben is számtalan esetben feldolgozták. Az erotikus megközelítésen túl azonban születtek komolyabb társadalmi összefüggéseket boncolgató művek is. Az egyik ilyen provokatívnak számító alkotás az 1996-ban készült, Kámaszútra, a szerelem meséi (eredeti címén a Kamasútra: Tale of Love) című film. Írója és rendezője Mira Nair indiai–amerikai filmrendező. A 16. században játszódó film csak nagy vonalakban követi a Kámaszútra alaptörténetét, nagy hangsúlyt helyezve a nők szexuális kiszolgáltatottságának ábrázolására. 2006-ban Chichagóban Terry Abrahamson írt musicalt Kama Sutra címmel, amely a történetet modern formában dolgozta fel. A könyv hatása a magyar kortárs festészetben is felfedezhető, példa rá Könyves Sándor Kámaszútra sorozata. Mára már minden adathordozón elérhető a Kámaszútra valamely formája. Maga a név is rendkívül népszerű, függetlenül attól, hogy milyen mögöttes tartalmat hordoz. 2006-ban egy számítógépes vírust neveztek el róla, de van Kámaszútra társasjáték is. Az Apple cég egy brit fejlesztésű iPhone-alkalmazást, az Eucalyptust tiltotta le a közerkölcs védelmében, melynek programja lehetővé tette a felhasználók számára a Káma Szútra olvasását. ## Illusztrációk ## Magyarul - Vátszjájana: Káma-Szútra. A szerelem tankönyve; előszó, utószó Sir Richard Burton és F. F. Arbuthnot, ford. Baktay Ervin; LibroTrade, Bp., 2000 - A Káma Szútra. Mozgatható papírképekkel 6 papírfigurás variáció; szanszkrit ford. Sir Richard Burton, F. F. Arbuthnot, magyar ford. Juhász Levente; Totem, Bp., 2005 ## Kapcsolódó irodalom - Kakar, Sudir: A Káma-szutra aszkétája, Ulpius ház, Budapest, (2001). Fordító: Komáromy Rudolf. A könyvben olyan részletek is felfedezhetőek, amelyek a Káma-Szútra eddigi magyar nyelvű kiadásaiban nem szerepeltek. - Kámaszútra (A szerelmes férfi – Az érzéki nő), Baktay Ervin fordítása alapján, két kötetben. Officina '96 Kiadó, Budapest, (2004) - Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1964

Challenger-katasztrófa

A Challenger-katasztrófa a floridai Cape Canaveralről indított Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án bekövetkezett megsemmisülése volt. Az STS–51–L küldetés keretében indított űrszerelvény 73 másodperccel az indítás után 14 km-es magasságban katasztrófális műszaki hibát szenvedett el és felrobbant, a fedélzetén tartózkodó hét űrhajós, Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee életét veszítette. Ez lett volna a Challenger tizedik űrrepülése és ez volt az első olyan amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be. A katasztrófa fő oka az volt, hogy az indításra hidegben, fagypont alatti hőmérsékleten került sor. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik oldalsó, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta (SRB) egyik gumitömítése, az ún. O-gyűrű ezen körülmények között rugalmatlanná és a sérülésekre fogékonyabbá vált. A rakéta belsejében képződő forró gázok átégették, ez lángkifúváshoz vezetett, amely aztán érintette a külső üzemanyagtartályt, amely előbb kilyukadt, majd a hajtóanyag és az oxidálóanyag kiszabadult, belobbant, elpusztítva az egész űrszerelvényt. Az űrhajó pusztulását mégsem a hajtóanyag robbanása okozta, hanem az extrém módon megváltozott közegellenállási erők, amelyek messze a tervezési limitek feletti erővel hatottak a tartály pusztulása után a repülési pályáról kiforduló, irányíthatatlanná vált űreszközre. Az űrhajó az így fellépő erők hatására egyszerűen darabokra tört. Az felrobbant űrhajóról lényegében egy darabban leváló legénységi kabinban helyet foglaló űrhajósok a vizsgálatok adatai alapján nem a robbanáskor haltak meg, hanem a kabin Atlanti-óceánba csapódásakor, amikor a fellépő óriási lassulási erő túlélhetetlen körülményeket teremtettek. A kabin maradványait – benne a hét űrhajós holttestével – rengeteg más roncsdarabbal együtt a baleset után azonnal meginduló, széles körű kutató-mentő műveletek során összegyűjtötték. Felhozták őket az óceán mélyéről, vagy begyűjtötték a felszínen lebegő roncsokat. Ezek vizsgálata, a rendelkezésre álló film-, fénykép- és hangfelvételek, valamint az irányítás által rögzített telemetriai adatok alapján sikerült rekonstruálni a történteket és felderíteni a baleset folyamatát. Ronald Reagan elnök a baleset után beszédet intézett az amerikai nemzethez, majd részt vett az űrhajósok gyászszertartásán, később pedig egy független vizsgálatot rendelt el a baleset körülményeinek kivizsgálására. Az ebből a célból létrehozott Presidential Commission on the Space Shuttle Challenger Accident (a Challenger Űrrepülőgép Balesetét Kivizsgáló Elnöki Bizottság), vagy népszerűbb nevén, a vezetője neve után Rogers-bizottság négy hónapnyi munka után megnevezte a baleset fő kiváltó okát, az O-gyűrű meghibásodását. Emellett egy sor más, a balesethez hozzájáruló okot fedtek fel, amelyek a NASA szervezeti kultúrájában, döntéshozatali mechanizmusaiban és kommunikációs folyamataiban gyökereztek és vezettek el végül a tragédiához. A Bizottság ajánlásai alapján a Space Shuttle-program 32 hónapra leállt, amíg a hibás részegységek újratervezése, illetve a kritikával illetett NASA-folyamatok felülvizsgálata és kijavítása meg nem történt. Az űrsiklóval végzett űrrepülések csak 1988. szeptember 29-én folytatódtak a Discovery űrrepülőgép STS–26 jelű expedíciójával. ## A legénység - Parancsnok: Francis „Dick” Scobee – korábban már repült a Challengerrel az STS–41–C jelű sikeres küldetés során. - Pilóta: Michael John Smith (első repülése) – a vietnámi háború többszörösen kitüntetett veteránja, a Haditengerészet tesztpilótája. - Küldetésfelelős: Judith Arlene Resnik – korábban már járt a világűrben a Discovery első útja alkalmával (STS–41–D). - Küldetésfelelős: Ellison Shoji Onizuka – a Légierő mérnöke, korábban már járt az űrben a Discovery fedélzetén (STS–51–C). - Küldetésfelelős: Dr. Ronald Ervin McNair – a Hughes Research Laboratories fizikusa, járt már a világűrben az STS–41–B jelű küldetés során. - Rakományfelelős: Greg Jarvis – a Légierő századosa és a Hughes Aircraft alkalmazottja. - Rakományfelelős: Christa McAuliffe – a Tanár az űrben nevű program során választották ki az útra. ## Előzmények ### Tervezett misszió A NASA hétnapos rutinrepülésre készült a Challenger űrrepülőgéppel 1985 nyarán, amely két műhold pályára állításának feladatait, a Halley-üstökös megfigyelését és egy oktatási projektet foglalt magában. Az első napon pályára állították volna a TDRS-B kommunikációs műholdat, majd a harmadik napon a napmegfigyelő Spartan műholdat. Közben elvégezték volna az üstökös megfigyelését a CHAMP (Comet Halley Active Monitoring Program) keretében. Ezek mellett Christa McAuliffe vezérletével beindult volna a Teacher in Space („Tanár az űrben”) projekt gyakorlati végrehajtása, amely videófelvételek készítéséből állt, valamint televíziós közvetítésben két órát is tartott volna az őt néző diákok számára. Emellett egyéb kisebb kísérleteket – például folyadékdinamikai kísérleteket – is végeztek volna az űrhajósok. A repülést eredetileg 1985 júliusára tűzték ki, amelyet azonban előbb 1985 novemberére, majd 1986 januárjára halasztottak. ### Előzetes viták az O-gyűrűkkel kapcsolatban A végül végzetes hibát hordozó alkatrészek, az ún. „O-gyűrűk” körül hosszas viták voltak azok megfelelőségét illetően. A Space Shuttle rendszer szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétái (Solid Rocket Boosters – SRB) kialakításában rakétánként 12 ilyen alkatrészt építettek be. A gyártó Morton-Thiokol a rakétákat hét szegmensre osztotta és a szegmenseket kettesével kapcsolta egymáshoz, majd ezeket a szegmenspárokat Cape Canaveralen állították össze egyetlen rakétává, az összeszereléskor a szegmenspárok illesztését gumigyűrűkkel, az ún. O-gyűrűkkel oldva meg. Ezek a gyűrűk voltak hivatottak arra, hogy a rakéta testében keletkező forró, nagy nyomású gázokat belül tartsák, hogy azok hátul a hajtómű harangon át távozzanak és ne a szegmensek illesztésein át, oldalra. A műszaki megoldás körüli első aggodalom még a tervezés kezdetére, 1971-re datálódik, a Space Shuttle tervezési folyamat elejére, amelynek során a tervezésbe bevont McDonnell Douglas jelentése említi, hogy a szilárd hajtóanyagú rakéták biztonsági kockázatot hordoznak. Jelesül az összes vészhelyzet közül – amelyeket a vészhelyzeti forgatókönyvek nagyrészt próbáltak lefedni – a legveszélyesebb az, amikor a forró gázok átégetik a rakéta testét. A jelentés megállapította, hogy „ha egy ilyen átégés a (cseppfolyós oxigén/hidrogén) tartály, vagy az orbiter szomszédságában következik be, annak időben való érzékelése nem megoldható és a repülésmegszakítás nem kivitelezhető”. Ezzel lényegében leírták a Challenger-katasztrófa során később megtörtént meghibásodást. Egy 1977-es teszt során elő is állt egy ilyen meghibásodás. A gyorsítórakéták összeépítéséért a Morton-Thiokol volt a felelős, ők végeztek el egy tesztet, amelynek során az egyébként előírás szerint olyan szorosan összeillesztett rakétaszegmensek, amelyeknek gond nélkül ki kellett állniuk a start során fellépő erőhatásokat, nem maradtak sértetlenek. A tesztben vizet alkalmaztak, amellyel szimulálták a hajtóanyag fogyását, és ennek a súlyától a rakéta fém alkatrészei hajlamosak voltak meghajolni, eltekeredni egymáson és rést hagyni egymás között, amely réseket az O-gyűrűk már nem fedték be, és a víz kifolyt (azaz az éles helyzetben keletkező forró gázok távozni tudtak volna). A jelenség nevet is kapott: kapcsolódási rotáció. A kapcsolódási rotáció képes volt arra, hogy a gumigyűrűket kisebb-nagyobb mértékben megrongálja, szélsőséges esetben pedig arra, hogy utat engedjen a forró gázoknak, amelyek így oldalra kifújva végzetes sérülést okozhattak a főtartálynak vagy az orbiternek. Az O-gyűrűk megfelelőségének kérdése legközelebb 1980-ban merült fel. A Marshall Space Flight Center mérnökei levélben többször fordultak George Hardyhoz, a Solid Rocket Booster projektigazgatójához, melynek során jelezték, hogy a Thiokol rakétaszegmens kapcsolási megoldása elfogadhatatlan. Egy mérnök jelezte, hogy az ún. kapcsolódási rotáció során a másodlagos O-gyűrű megolvadhat és használhatatlanná válhat. Hardy később sohasem küldte tovább ezeket az emlékeztető leveleket a Thiokol felé, és 1980-ban az egész koncepciót, benne a hibás csatlakoztatásokkal elfogadta a NASA. A legelső figyelmeztető jel mindjárt a második Space Shuttle repülésen, az STS–2-n megjelent. A Columbia repülését követően komoly károsodásokat találtak a gyorsítórakéták O-gyűrűiben, ám ezt a megállapítást a Marshall Űrközpont illetékesei – az érvényes szabályok ellenére – nem jelentették a NASA szélesebb vezetése felé, hanem megtartották a Marshall és a Thiokol közötti belügyként. Emellett soha nem született javaslat és olyan döntés az ügyben, hogy a Shuttle flottát a földön kell tartani, amíg a hibát ki nem vizsgálják és a javítását meg nem oldják. 1984-ben, a Discovery űrsikló STS–41–D jelű repülésekor első alkalommal fedeztek fel éles repülés közbeni anomáliát az O-gyűrűkkel. Felszálláskor az egyik illesztésnél figyelték meg a forró gázok kifújásának nyomait az utólagos vizsgálatok során az egyik elsődleges gyűrű mellett. A Thiokol mérnökei a gázszivárgást relatíve kis mértékűnek ítélték meg, és megállapították, hogy a másodlagos O-gyűrű már nem is volt érintett, és azt a következtetést vonták le, hogy a tapasztalt sérülés az elfogadható kockázatok határain belül volt. A Challenger-katasztrófát követően azonban Brian Russell, a Thiokol egyik mérnöke úgy fogalmazott, hogy ez volt az O-gyűrűk legelső „nagy vörös zászlós” jelzése. A probléma tovább eszkalálódott. 1985-ben az elvégzett kilenc repülés közül hétnél tártak fel az utólagos elemzések az O-gyűrűket érintő sérüléseket vagy forró gázszivárgásokat. A Marshall és a Thiokol ekkor döbbent rá, hogy egy potenciálisan katasztrofális hiba rejtőzik az általuk életre hívott és üzemeltetett rendszerben, amelynek legkomolyabb tapasztalata éppen a Challenger egyik korábbi, 1985. áprilisi útja, az STS–51–B utáni vizsgálatok eredménye volt: az egyik elsődleges O-gyűrű olyannyira károsodott, hogy lényegében alkalmatlanná vált a szigetelésre, és csak a másodlagos gyűrű állította meg a gázkifúvást, igaz, az is jelentős sérülések mellett. A Marshall és a Thiokol közös munkába kezdett, hogy kissé áttervezzék a rakétaszegmensek kapcsolódását, és el is határozták, hogy három 76 mm-es acél hevederrel erősítik meg a kapcsolódást, hogy az így ellenálljon a csavarodásnak. Ám mindeközben a fejlesztést végző szervezetek nem jelezték a többi érintettnek, hogy állítsák le az újratervezés idejére a repüléseket, hanem úgy kezelték a problémát, mint korábban: „elfogadható kockázatú”-nak. ### Előzetes viták az időjárási tényezőkkel kapcsolatban A végzetesnek bizonyult másik tényező, az időjárás, pontosabban a „nem megfelelő időjárási körülmények között engedélyezett start” korábban már vitát gerjesztett. Az időjárással szembeni aggodalmak összefüggtek az O-gyűrűkkel: a gumigyűrűk a hidegben megkeményedtek és hajlamosabbá váltak a törésekre. Ezt 1985-ben ismerte fel a Thiokol, és az év közepén hangot adtak azon aggodalmuknak, hogy a NASA nem veszi komolyan a rakéta hideg időben való üzemeltetésére vonatkozó előírásaikat. Ezek a jelzések nem azt mondták, hogy baj lenne, hanem csak azt, hogy a legalsó hőmérséklet referenciaérték, amelyre még teszteredményekkel rendelkeznek, az 40 °F, azaz 4 °C. 1985 októberében írta a Thiokol egyik mérnöke „HELP!” tárgyú levelét, amelyben az alacsony hőmérséklet és az O-gyűrűk kapcsolatáról írt a NASA-nak, és amely nyomán végre párbeszéd kezdődött a NASA és a Thiokol mérnökei között a témában. A párbeszéd a startot megelőző napokban egy telefonkonferenciában csúcsosodott ki, mivel január végére Floridában az éjszakai hőmérsékletek fagypont alá estek, és pontosan előállt az az időjárási szituáció, amelyben való indítástól a gyártó mérnökei óva intették a NASA-t. Az 1986. január 27-én kibontakozó telekonferencián két ellentétes álláspont bontakozott ki. A Thiokol azt mondta, hogy nincs elég adatuk arra vonatkozóan, hogy a gumi O-gyűrűk megfelelően képesek-e szigetelni, ha a hőmérséklet 12 °C alá esik, ezért azt javasolták, hogy halasszák el a startot, amíg az idő melegebbre nem fordul. Az aggodalomnak külön hangsúlyt adott a tény, hogy egy „Criticality 1” (elsőrendű fontosságú) besorolás alá került alkatrészről vitatkoztak (azaz egy olyan elemről, amely mögött már nem volt biztonsági tartalék és amelynek meghibásodása az űrhajó és/vagy a legénység elvesztését okozhatta). A NASA oldaláról azonban ez ellen nagyfokú, néha arrogáns ellenállás mutatkozott (Lawrence Mulloy, a Marshall Űrközpont SRB fejlesztési vezetője például azt mondta: „Istenem, Thiokol, mikor akarjátok, hogy majd startoljunk, jövő áprilisban?”, de George Hardy, egy másik Marshall-igazgató is érvek nélkül annyit mondott: „Elborzadtam, igen elborzadtam a javasolt megoldásotoktól”.) A NASA mérnökeinek egyetlen technikai ellenérve volt: amennyiben a két O-gyűrű közül az egyik, az elsődleges átégne, még mindig ott van a másik, a másodlagos (és közben bírálták a Thiokolt, hogy túl gyengén prezentálták a problémát annak megértéséhez). Ugyanakkor ez a NASA-érv szembe ment a NASA szabályzataival, jelesül azzal, hogy „nem hágunk át szabályokat”. A szabály azt mondta, hogy a „Criticality 1” besorolású alkatrészeknél tilos a tartalékra, másodlagos megoldásra hagyatkozni, a NASA mérnökei mégis erre hivatkoztak. Kicsit később egy második konferenciabeszélgetés zajlott le, amelyen a mérnököket kizárva már csak a Thiokol és a NASA menedzserei vettek rész. Az értekezlet összehívásának miértje nem világos, ám ezen a Thiokol részéről elhangzott, hogy – figyelmen kívül hagyva saját mérnökeik érvelését – javasolják a startot. A startot közvetlenül megelőzően még egy aggály merült fel az időjárási körülményekkel kapcsolatosan. Elsőként a Thiokol mérnökei észlelték, hogy a start előtti éjszakára –8 °C-os előrejelzést adott ki a meteorológiai szolgálat Cape Canaveralre, amellyel kapcsolatban meg is jegyezték, hogy semmiféle tapasztalat vagy tesztadat nem áll rendelkezésre +4 °C alatti hőmérsékletre. Az aggodalom arra vonatkozott, hogy mindenütt jég rakódik le az indítóállványon, és ebből sérülések származhatnak az űrhajó startja közben. Ezért a Kennedy Űrközpont jegesedésért felelős csapata hőkamerákat állított fel és irányozott a Challengerre, különösképpen a jobb oldali gyorsítórakéta alsó bekötési pontjára. A hőképek –13 °C-ot mutattak. Arra gyanakodtak, hogy ez nem feltétlenül időjárási körülmény, hanem a tartályok szuperhideg oxigéntöltete által lehűtött levegő hatása. Az érték messze alatta volt az O-gyűrűk tervezési specifikációjában szereplő értékeknek. A hőmérsékletértéket azonban hibás leolvasásnak ítélték, mivel nem követték a hőmérséklet érzékelő szenzorra vonatkozó használati utasítást. A későbbi tesztek és számítások viszont azt igazolták vissza, hogy még ha az érték nem is volt hajszálpontos, lényegesen nem tért el a valós értéktől. A körülmények kicsit később felkeltették az űrrepülőgépet gyártó Rockwell International mérnökeinek az érdeklődését is, akik zártláncú tévéadásban figyelték a kilövőállásban felgyülemlett és a jégtelenítő csapat által egész éjjel eltávolított jég mennyiségét. A mérnökök attól tartottak, hogy a start során keltett vibráció és hő hatására lehulló jégdarabok kárt tehetnek az űrrepülőgépben, elsősorban a hővédő csempézésben. Rocco Petrone, a Rockwell űrszállítási divíziójának vezetője – korábban a NASA Apollo-program igazgatója – javaslatára a Rockwell vezetése arról értesítette a NASA-t, hogy cégük nem támogatja a startot. Azonban a Rockwell Cape Canaveralre kirendelt mérnökcsapatának a tagjai olyan módon fogalmazták meg az aggályaikat, amely alapján Arnold Aldrich – a houstoni küldetésvezető – mégis úgy döntött, hogy engedélyt ad a startra. Aldrich mindössze annyiban változtatta meg a döntését, hogy egy órával későbbre halasztotta a startot, hogy a jégtelenítő csapat időt kapjon egy utolsó inspekcióra. A megfigyelés során úgy tűnt, hogy a jég olvadásnak indult, az akadály elhárulni látszott, a startengedély érvényes maradt. ### Előkészületek és halasztások A Challenger indulását eredetileg 1986. január 22-ére tervezték. Az STS–61–C jelű küldetés csúszása miatt az indulást előbb 23-ra, majd 24-re halasztották. Ezután újabb egy napos halasztás történt, a szenegáli Dakarban található, vészhelyzet esetén használatos leszállópálya környékén tapasztalt rossz időjárás miatt. A NASA ekkor a casablancai (Marokkó) tartalék leszállópályát jelölte ki a vészhelyzeti leszállás céljára, de mivel az nem rendelkezett az éjszakai leszálláshoz szükséges megvilágítással, így az indulás időpontját reggelre tették. A Floridában várható rossz időjárás miatt a felszállást újból elhalasztották, ezúttal 27-re. Már javában zajlott az indulás előkészítése, amikor a technikusok nem tudták lezárni az űrrepülőgép ajtaját. Emiatt újabb egynapos csúszás következett. Másnapra kijavították a hibát, ekkor viszont a határértéket meghaladó erősségű oldalszél támadt, emiatt megszakadt a visszaszámlálás. További két óra csúszást okozott a külső üzemanyagtartály tűzérzékelőjének észlelt meghibásodása. Az indítás végül 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11:38-kor (magyar idő szerint: 17:38) történt meg. ## A végzetes felszállás A következőkben a felszállás eseményei olvashatóak, kiegészítve a művelet során elhangzottak rádióforgalmazásaival. Az egyes események időpontjai másodperc pontossággal vannak megadva. A megjegyzések a párbeszédek megértését hivatottak elősegíteni. Rövidítések magyarázata: - CDR – Commander (Parancsnok), Francis „Dick” Scobee - PLT – Pilot (Másodpilóta), Michael J. Smith - MS 1 – Mission Specialist 1 (Kutatóűrhajós 1), Ellison Onizuka - MS 2 – Mission Specialist 2 (Kutatóűrhajós 2), Judith Resnik - FD – Flight Director (Repülésirányítási igazgató), Jay Greene – A repülésirányító csapat vezetője. - CAPCOM – Capsule Communicator (Kapszula (= űrhajó) Kapcsolattartó) – A földi személyzet azon tagja, aki a legénységgel tartja a rádiókapcsolatot. - DPS – Data Processing Systems Engineer (Adatfeldolgozó Rendszerek Felügyelője) – A földi személyzet azon tagja, aki a földi irányítás és az űrrepülőgép közötti adat- és rádiókapcsolatot biztosító rendszereket felügyeli. - Intercom – Intercommunication System (Belső Kommunikációs Rendszer) – Az Intercom szó jelöli az űrrepülőgép legénységének egymás között lefolytatott beszélgetéseit. A földi személyzet minden beszélgetése – a CAPCOM kivételével – egymás között folyik, ezért ott nincs külön jelezve az Intercom. - Booster – Booster Systems Engineer (Gyorsítórakéta-rendszerek Mérnöke) – A földi személyzet azon tagja, aki a felszállás során a gyorsítórakéták működését felügyeli. - FIDO – Flight Dynamics Officer (Repülésirányító) – A FIDO felel az űrrepülőgép repülési útvonaláért a légkörben és a Föld körüli pályán is. - GC – Ground Controller (Földi Irányító) – Az irányítóközpont és az űrrepülőgép közötti adatkapcsolatot biztosító eszközök működéséért felelős személy. - RSO – Range Safety Officer (Biztonsági Tiszt) – Az RSO figyeli – többek között – a gyorsítórakéták leválása után azok repülési pályáját. Ha a gyorsítórakéták a biztonsági területen kívül érnének földet, akkor az RSO távirányítással megsemmisíti azokat. ### Fél perc az indulásig : T-30 másodperc: CDR: (Intercom) Még harminc másodperc. : T-25 másodperc: PLT: (Intercom) Ne felejtsd a piros gombot a fordulásnál. Megjegyzés: A másodpilóta elővigyázatosságból emlékezteti a parancsnokot a megfelelő kommunikációs beállítások ellenőrzésére. Miután az űrrepülőgép elhagyja az indítótornyot, a rádiókapcsolatot és az irányítást a Kennedy Űrközpont átadja a houstoni Repülésirányítási Központnak (Mission Control Center). : T-23 másodperc: CDR: (Intercom) Nem fogom, nagyon köszi. : T-15 másodperc: CDR: (Intercom) Tizenöt. : T-6 másodperc: CDR: (Intercom) Most indulnak be, srácok. Megjegyzés: Beindulnak az űrrepülőgép főhajtóművei. A Space Shuttle főhajtóművei (SSME – Space Shuttle Main Engines) T-6,6 másodpercnél lettek beindítva, de az űrszerelvény csak akkor indult útnak, amikor a gyorsító rakétahajtóművek is beindultak és tolóerőt fejtettek ki, addig a főhajtóművek 100%-os teljesítményen üzemeltek. A start T=0-kor következett be, addigra a gyorsítórakéták is teljes tolóerőre gyulladtak be (a főhajtóművek pedig, lévén folyékony hajtóanyagúak, addig kontrolláltan működtek, a rendszer bármikor képes volt azonnal leállítani őket, megszakítva a felszállást valamely hiba észlelése miatt), amikor az űrhajót a felszálló platformhoz rögzítő leszorító elemeket piropatronokkal lerobbantották. Erre 11:38:00:010-kor (16:38:00:010 UTC) került sor. : T-5 másodperc: MS 2: (Intercom) Ez az! : T-3 másodperc: CDR: (Intercom) Mindhárom százon. Megjegyzés: Mindhárom főhajtómű elérte a 100%-os teljesítményt. A három főhajtóműnek a felszállás pillanatában 100%-on kellett működnie, majd számítógépes vezérléssel egészen 104%-ig tolták fel (hogy aztán a repülési profil szerint újra csökkentsék, majd ismét növeljék igény szerint). A gáznemű hidrogént elszívó kar egészen az utolsó pillanatig a helyén maradt, az űrjármű első mozdulásakor kellett hátra vonni automatikusan a nagy külső tartálytól, ám ez a támkar ezúttal nem fordult el a rakétától a tervezett mértékben. Az indítóállásra rögzített kamera által felvett filmfelvétel tanúsága szerint a támkar nem ért hozzá az emelkedő űrhajóhoz, így a későbbi vizsgálatok kizárhatták, hogy ennek a kisebb hibának köze lett volna a balesethez. A későbbi vizsgálat azt is felfedte, hogy a lerobbantott leszorító elemekbe épített rugók – amelyek szintén segítettek a rakéta emelkedésekor – hiányoztak, de később ezeket is kizárták, hogy közük lett volna a tragédiához. ### Elemelkedés : T+0 másodperc: MS 2: (Intercom) Ez az! Megjegyzés: Beindulnak a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták is. : T+1 másodperc: PLT: (Intercom) Indulunk! Megjegyzés: A jármű elemelkedik az indítóállásról. A problémák rögtön az első másodpercben elkezdődtek. A felszállást rögzítő film utólagos elemzésekor T+0,678 másodpercnél erős, sötétszürke füstgomolyagokat láttak feltűnni a jobb oldali SRB alsó bekötési csomópontja közelében. A füstpamacsok, összesen 8 alkalommal, egészen T+2,733 másodpercig látszanak előtűnni a rakétából, egyre sötétebb színben, ami a gumi O-gyűrű fokozatos átégésének jele, hogy aztán T+3,375-ig teljesen el is tűnjenek, illetve belevesszenek az emelkedő rakéta gázsugarába. Megvizsgálták a korábbi startok felvételeit is és ilyen jellegű jelenséget semelyik másik startnál nem sikerült megfigyelni, így ez a jelenség szorosan köthető volt a meghibásodáshoz, amely végül tragédiához vezetett. A felvételek tanúsága szerint a rakéta borítása kidudorodik a start okozta feszültségek következtében, és a fémalkatrészek elkezdenek egymáson kissé elhajlani, rést engedve a forró gázoknak – amelyek a start pillanatában -osak –. Ez a jelenség előfordult az előző startok alkalmával is, de akkor az elsődleges O-gyűrű elasztikusságánál fogva betöltötte a réseket és megfelelően tömített – még ha maga később károsodott is. A jelenség nevet is kapott a korábbi startok megfigyeléseiből: extrúzió (kinyomódás). A megfigyelések egy másik jelenséget is ide kapcsoltak. Amikor extrúzió fordult elő korábban, az O-gyűrűk mindig megakadályozták a gázok kifúvását, mivel elasztikusságuknál fogva tömíteni tudtak, de közben károsodtak is, és a károsodás mértéke attól függött, milyen hosszan hatott az extrúzió. A hideg például, amely megkeményítette a gumit, meghosszabbította az extrúzió idejét is. A Challenger esetében a hőmérséklet volt a döntő tényező. A start reggelén olyan hideg volt, hogy a guminál fellépett az amorf anyagoknál megfigyelt ún. üvegesedési átmenet, az a folyamat, amikor az ilyen típusú anyagok merevvé, üvegessé válnak, és nem képesek betölteni azt a funkciójukat, amelyet a normál állapotokban a rugalmasságuk ad. Az elsődleges O-gyűrű így nem töltötte be a funkcióját, nem zárt le kellően (sőt merev állapotában sokkal hajlamosabb volt a sérülésre), és elengedte a gázokat a másodlagos O-gyűrűhöz, ám az a fém hajlása, csavarodása miatt maga sem volt képes tökéletes tömítésre, majd a sérülékeny gumi egy kb. 70°-os íven átégett, és utat engedett a forró gázoknak kifelé. : T+5 másodperc: DPS: Elemelkedés megerősítve. : T+6 másodperc: FD: Elemelkedés... : T+7 másodperc: CDR: Houston, Challenger fordulási program. Megjegyzés: Miután az űrrepülőgép elhagyja az indítóállványt, egy manőversorozatba kezd: a függőleges felszállás és a pályára állás földfelszínnel vízszintes repülése közötti 90°-ot fordulással hidalják át, valamint az űrrepülőgép a földfelszínhez képest a hátára fordul. A fordulási program az első fázis végrehajtását jelenti. : T+11 másodperc: PLT: (Intercom) Gyerünk, kisanyám! : T+14 másodperc: MS 1: (Intercom) LVLH. Megjegyzés: Az LVLH a Local vertical/local horizontal kifejezés rövidítése. Az LVLH az űrrepülőgép földhöz viszonyított állását határozza meg. : T+15 másodperc: MS 2: (Intercom) (Káromkodás) jó! : T+16 másodperc: CDR: (Intercom) Ez az! : T+19 másodperc: PLT: (Intercom) Úgy néz ki, szeles időnk van ma. : T+20 másodperc: CDR: (Intercom) Igen. ### Max Q pont : T+20 másodperc: Booster: Teljesítmény 94-re. : T+21 másodperc: FD: Kilencvennégy... Megjegyzés: Mielőtt az űrrepülőgép elérné a hangsebességet, elkezdik visszavenni a hajtóművek teljesítményét 65%-ra. Erre azért van szükség, mert ilyenkor éri a szerkezetet a legnagyobb aerodinamikai terhelés (ezt hívják max Q pontnak). Miután ezen a ponton túljut a jármű, a teljesítményt újra 100%-ra növelik. A 94 most azt jelenti, hogy a hajtóművek teljesítménye 94%-ra csökken. : T+22 másodperc: CDR: (Intercom) Alig látok ki az ablakomon. : T+28 másodperc: PLT: (Intercom) Tízezer láb és 0,5 Mach. Megjegyzés: 3000 méteres magasságban a hangsebesség fele az űrhajó sebessége. : T+35 másodperc: CDR: (Intercom) 0,9. : T+40 másodperc: PLT: (Intercom) Mach 1.0 Megjegyzés: 5800 méteres magasságban az űrhajó átlépi a hangsebességet. Az emelkedő űrszerelvényt T+37 másodpercnél éri el az első szélnyírás, ami 27 másodpercig tart és jelentős erőkkel terheli a szerkezetet, tovább hajlítgatva mind az orbitert, mind a gyorsító rakétákat. A szélnyírás ereje nagyobb, mint amilyet bármelyik korábbi repülésen észleltek, és azzal járt, hogy a gyorsítórakétát érő vibráció és csavaróerő kimozdítja a helyéből a lerakódó alumínium-oxidot (a szilárd hajtóanyag égése során alumínium-oxid keletkezik, és ez a legtöbb esetbe lerakódva maga is plusztömítésként viselkedik a rakétaszegmensek között, azonban ez a szélnyírás hatására kipereg az illesztési résekből, egyedül az O-gyűrűkre hagyva a tömítés szerepét). : T+41 másodperc: CDR: (Intercom) Átlépjük a 19 000-et. Megjegyzés: A magasság 19 000 láb (5800 méter). : T+43 másodperc: CDR: (Intercom) Rendben, a teljesítmény csökken. Megjegyzés: A hajtóművek teljesítménye folyamatosan tovább csökken. : T+48 másodperc: Booster: Mindhárom 65-ön. Megjegyzés: A hajtóművek teljesítménye elérte a 65%-ot. : T+49 másodperc: FD: Hatvanöt, FIDO. : T+50 másodperc: FIDO: T-del megerősíti a teljesítményt. : T+51 másodperc: FD: Köszönöm. Megjegyzés: Az FD nyugtázza a 65%-ot, majd a FIDO-hoz fordul, hogy erősítse meg a kapott adatot, amit az meg is tesz. ### A végkifejlet : T+57 másodperc: CDR: (Intercom) Gyorsítás. Megjegyzés: Miután a jármű elhagyta a max Q pontot, a hajtóművek teljesítményét újra növelni kezdik. : T+58 másodperc: PLT: (Intercom) Gyorsítás. Az űrszerelvény átjutott a max Q ponton és a szélnyírás nagy részén, a rá ható erők nagy részben a legnagyobb hatást meg is tették – különös tekintettel a szélnyírásra, amely az oxidréteg kipergetésével a tragédia harmadik okozójává lépett elő, mivel vélhetően nélküle az oxidréteg kitartott volna és az emelkedés végéig tömített volna –, amikor a kamerák T+58,788 másodpercnél egy újabb jelenséget rögzítettek. A jobb oldali gyorsítórakéta alsó bekötési csomópontja környékén megjelent egy gyenge, majd egyre erősödő lángkifúvás. Erről sem az űrhajóban, sem a houstoni irányítóközpontban nem volt fogalma senkinek sem. Mindössze 1 másodperc kellett hozzá, hogy a láng jól kivehető és intenzív legyen, valamint, hogy a nyomás a növekvő lyuk miatt elkezdjen esni a gyorsítórakéta belsejében. A kamera T+60,238-nál vette fel, ahogy a láng végleg átégeti a gyorsítórakéta oldalát, és elkezdi nyaldosni a főtartály oldalát. : T+59 másodperc: CDR: (Intercom) Vettem. : T+60 másodperc: PLT: (Intercom) Az anyját, hogy megy! Woooohoooo! : T+62 másodperc: PLT: (Intercom) 35 000 és 1,5. Megjegyzés: Magasság 35 000 láb (10 700 méter), sebesség 1,5 Mach. : T+65 másodperc: CDR: (Intercom) Nálam 486. Miközben a repülés az űrhajósok és az irányítóközpont hite szerint simán, rutinszerűen halad tovább, a kamerák rögzítik T+64,660-nál, ahogy a lángcsóva formája hirtelen megváltozik, jelezve, hogy a láng átégette a főtartály cseppfolyós hidrogén tartályát, amely a főtartályon belül éppen alul, az SRB bekötési csomópontja mentén helyezkedik el. A telemetria mindössze annyit jelzett, hogy a fedélzeti számítógép a főhajtóművek szabályozásával megpróbálja kompenzálni a két gyorsítórakéta egyre kiegyenlítetlenebbé váló tolóerejét (a lyuk miatti nyomásesés miatt a jobb oldali rakéta tolóereje egyre csökken). T+66,764-nél a műszerek a főtartály hidrogén nyomásesését érzékelik, ami a rajta támadt lyuk hatása. A még mindig hamis biztonságban ülő irányítás a CAPCOM-on keresztül kiadja a parancsot a további gyorsításra. : T+67 másodperc: PLT: (Intercom) Igen, nálam is annyit mutat. Megjegyzés: A sebességjelző-műszer 486 m/s-ot mutat. : T+68 másodperc: CAPCOM: Challenger, maximális teljesítmény. : T+70 másodperc: CDR: Vettem, maximális teljesítmény. Megjegyzés: A CAPCOM utasítja a legénységet, hogy emeljék a tolóerőt ismét 100%-ra. : T+73 másodperc: PLT: (Intercom) Uh, őőő... Megjegyzés: Ez volt az utolsó mondat, amit a fedélzeti hangrögzítő rögzített. Valószínűleg a másodpilóta érzékelte a nyomáscsökkenést a külső üzemanyagtartályban, és erre próbált reagálni. Egy tizedmásodperc múlva az űrrepülőgép darabokra hullott, és megszakadt az összeköttetés. Az adatok szerint T+72,284-kor a jobb oldali gyorsítórakéta alsó bekötési csomópontja elszabadult, a telemetriai adatok szerint T+72,525-kor fellépett egy oldalirányú gyorsulás, amely alátámasztja a rakéta elszabadulását és más vektor felé kifejtett erejét. Ez egybeesett Michael J. Smith pilóta reakciójával – „Uh, öööö” – az utolsó rögzített kommunikációval a legénység részéről, amely feltételezések szerint annak szólt, hogy a legénység is érezte a nem várt irányú gyorsulást (más feltételezések szerint szólhatott annak is, hogy a főhajtóművek is furcsán kompenzálták az egyenetlen gyorsító rakéta teljesítményt, esetleg a főtartályban észlelt nyomásesésnek is). T+73,124 másodpercnél a hidrogéntartály végképp felrepedt, és a kiáramló gáz nyomása által gerjesztett tolóerő hatására a tartály benyomult a külső főtartály felső részén elhelyezkedő oxigéntartályba. Ezzel egy időben a jobb oldali gyorsítórakéta kezdett elfordulni a még azt rögzítő felső bekötési csomópont körül, és kiszúrta a főtartályt az oxigén- és hidrogéntartály közötti részen. A főtartály ezen a ponton összeomlott, a két cseppfolyós gázt tároló tartály összetört, a bennük levő gázok összekeveredtek, majd begyulladtak, és egy tűzgolyóban robbanásszerűen elégtek, a tűzgolyó beborította az egész űrszerelvényt. A törés T+73,162 másodpercnél ment végbe. Az összetört tartályt a félig csatlakoztatott SRB elkezdte hibás irányba tolni, a Challenger kezdett irányt változtatni, amitől a légellenállás hirtelen megnőtt, és kb. 20 g erők kezdtek hatni az orbiterre, amely jóval túl volt a tervezési tűréshatárt jelentő 5 g-n. A légerők nagyon hamar széttörték az orbiter szerkezetét (az űrrepülőgép a közhiedelemmel ellentétben nem robbant fel, nem ez jelentette a végzetét, hanem az abnormális légerők törték darabokra). A két gyorsítórakéta, amely jóval nagyobb terhelésekre volt tervezve, ekkor levált a főtartályról, és ellenőrizetlenül repült tovább. A tervezésükből és a jóval erősebb szerkezetükből fakadóan a két SRB túlélte a főtartály robbanását, bár a jobb oldali gyorsítórakéta működését erősen befolyásolta a korábban rajta támadt lyuk és az azon kiáramló gázok által keltett fals oldalirányú tolóerő. Az űrrepülőgép legénységi kabinját is rendkívül erősre tervezték, így az is egy darabban vált le a Challenger törzséről, és tehetetlenül egy parabolaív mentén repült tovább. Az egyben levált kabin T+75,237-kor lépett ki a gáz- és tűzgolyóból, és tehetetlenségétől fogva egészen 20 km magasságig emelkedett, még körülbelül 25 másodperc alatt. A kabin repülését a kiszakadt és mögötte lebegő kábelezés és csövezés stabilizálta, ahogy elkezdett zuhanni az óceán felé. A kabin mellett természetesen a felrobbant és összetört szerkezet más darabjai is aláhullottak, és végül az Atlanti-óceánba zuhantak. Végül, T+110,250 és T+110,252 másodpercnél a Floridában szolgálatot teljesítő Range Safety Officer (Terület Biztonsági Vezető) működésbe hozta a két gyorsítórakétán levő önmegsemmisítő rendszert, amely felrobbantotta a két szerkezetet, így megóvva a szárazföldi lakott területeket, nehogy esetleg ide zuhanjanak a roncsok. ### Az irányítóközpont tevékenysége a balesetet követően Az űrjármű pusztulásának pillanatában a rádióban egy erős statikus recsegés hallatszott, majd a televíziós monitoron látszott, amint az emelkedő Challenger helyén egy füstből és az oxigén, illetve hidrogén elégésekor kondenzálódott vízpárából álló felhő jelenik meg, majd törmelék kezd hullani az óceán felé. Összesen 16 másodperc telt el a Challenger szétesése és aközött, hogy a houstoni irányítás realizálta, hogy valami történt, ekkor kezdte a Repülésigazgató kérdezni a szakterületek irányítóit, hogy mit észlelnek. : T+89 másodperc: FD: FIDO, pálya. : T+90 másodperc: FIDO: Mondjad. : T+91 másodperc: FD: Pálya, FIDO. : T+92 másodperc: FIDO: FD, FIDO, a [radar]szűrők több különálló forrást jeleznek. Működünk. Megjegyzés: A FIDO jelenti az FD-nek, hogy a radaron több objektum képét látja, ez a tragédia irányítás általi felismerésének első momentuma. : T+94 másodperc: GC: FD, GC, nincs kapcsolat, elvesztettük az adatkapcsolatot. Megjegyzés: A GC jelenti az FD-nek, hogy nem érkezik adat az űrrepülőgépről, azaz egy másik irányból is megerősítik az irányítók a katasztrófa tényét. : T+96 másodperc: FD: OK, mindenki figyeljen az adataira. Az irányítás vezetője Jay Greene utasította az összes irányítót, hogy mindenki figyeljen az adataira, amellyel arra utalt, hogy keressék bármilyen jelét, hogy az orbiter átvészelte a balesetet, és megjelenik valamilyen jelzés erre vonatkozólag az érzékelők által. : T+98 másodperc: FIDO: FD, FIDO, amíg vissza nem térnek az adatok, addig csak ő dönthet a megszakításról. Megjegyzés: A FIDO itt az űrrepülőgép parancsnokára hivatkozik. : T+101 másodperc: FD: Procedúra, valami javaslat? : T+102 másodperc: Procedúra: Negatív, FD, nincs adat. Az események sorában következő lépést az RSO, azaz Floridában, a felbocsátás helyszínén szolgálatot teljesítő irányító tette meg, aki úgy ítélte meg, hogy az irányítatlanul továbbrepülő két gyorsítórakéta esetleg a szárazföld felé fordulhat és ott lakott területekre zuhanhat, így működésbe hozta a szerkezetekbe épített önmegsemmisítő robbanószerkezetet, és megsemmisítette a két rakétát (még annak árán is, hogy később a lehulló és az óceánból kihalászott roncsok értékes információkat szolgáltathattak volna a meghibásodásról). A robbanás meglehetősen kicsi volt, mivel a két rakétában már alig volt éghető hajtóanyag, mivel a 110 másodperc, az önmegsemmisítés idejére a rakéták amúgy is éppen kiégtek volna normál üzemmódban is. : T+121 másodperc: GC: FD, GC, nincs adatkapcsolat. : T+122 másodperc: FD: Vettem. : T+128 másodperc: PAO: Nincs adatkapcsolat. : T+145 másodperc: FIDO: FD, FIDO. : T+146 másodperc: FD: Mondjad. : T+147 másodperc: FIDO: Az RSO jelenti, hogy a jármű felrobbant. Megjegyzés: A houstoni irányítás megkapja az első helyszíni hivatalos megerősítést a baleset tényéről. Mindeközben a felbocsátást kísérő közvélemény számára Steve Nesbit Public Affair Office (Sajtófőnök) számolt be a katasztrófáról elsőként: „...az irányítók nagy körültekintéssel figyelik a kialakult helyzetet. Ez nyilvánvalóan egy komoly meghibásodás. Nincs adatkapcsolatunk az űrhajóval”. : T+158 másodperc: FD: Vettem. FIDO, van valamilyen jelentés a mentőegységektől? : T+160 másodperc: FIDO: Egy pillanat. : T+165 másodperc: FD: GC, minden egység, rendkívüli esemény eljárás érvényben. Jay Greene repülésvezető kb. három perc múltán elrendelte a rendkívüli esemény esetére előírt eljárást: ennek keretében az irányítóközpont ajtajait bezárták, innentől senki sem ki, sem be nem mehetett a terembe, mindenféle ki- és bejövő telefonos kommunikációt megszakítottak, és egy ellenőrzőlista mentén minden irányítónak el kellett végeznie az adatok mentését, gondosan ügyelve rá, hogy az adatmentés pontosan, hiány nélkül megtörténjen és el legyen tárolva. Steve Nesbit pedig a következő közleményt adta ki a külvilág számára: „Jelentést kaptunk a Flight Dynamics Officertől, hogy az űrjármű felrobbant. A repülésirányítás vezetője megerősítette ezt. A mentőosztagokra várunk, hogy meglássuk, mit tehetünk a továbbiakban.” ### A legénység további sorsa A Space Shuttle rendszer nem rendelkezett a repülés során használható mentőrendszerrel. A legelső négy repülésen, amelyet tesztrepülésnek minősítettek és amelyek mindegyikén csak kétfős személyzet repült, még alkalmaztak módosított SR–71 Blackbird katapultüléseket (és teljesen hermetikus szkafandert), melyeket azonban később kiszereltek. Ennek két oka volt. Egyrészt úgy gondolták, hogy az űrrepülőgép mint rendszer olyan fokú megbízhatóságú lett a fejlesztések révén, hogy egyszerűen nem lesz rá szükség. A másik ok, hogy nagyobb létszámú személyzet esetén a többfedélzetes személyzeti elhelyezés lehetetlenné teszi katapultülések alkalmazását. Ennek ellenére folytak kísérletek alternatív mentőrendszerek kiépítésével is, ám ezek konklúziója a következő volt: „korlátozottan használható, technikailag túl bonyolult és felesleges dollárokba, többletsúlyba vagy időbe kerül az alkalmazásuk”. Egyébként a Challenger-katasztrófát követően ismét felmerült egy mentőrendszer esetleges szükségessége, fontolgattak is különböző formációkat (katapultülések, mentőrakéták vagy az űrsikló hasán át való mentést), ám a végkövetkeztetés ismét ugyanaz volt, miszerint az áttervezés magával rántana egy sor más rendszert, feleslegesen sok időt és pénzt igényelne, miközben változatlanul korlátozott lenne a használhatósága. A legénységi kabin elméletileg egy megerősített, robusztus szerkezet volt az űrsikló egészén belül, és a megfigyelések szerint egyben vált le az űrhajó testéről. Ráadásul elemzések szerint sem az egész szerkezet pusztulásakor, sem a kabin leválásakor nem hatottak olyan erők, amelyek alkalmasak lettek volna komolyabb kárt tenni a legénységben, amely azt sugallja, hogy a legénység túlélte magát a balesetet. Megfigyelések szerint a kabin egyben levált, majd szabadesésben hullott alá az óceán felszínéig, miközben túlélhető 4 g erők hatottak rá legfeljebb. A legénység további túlélés melletti érv az volt, hogy a vizsgálók a Személyi Vészhelyzeti Lélegeztető Csomagok (PEAP – Personal Egress Air Pack) közül néhányat aktivált állapotban találtak meg. Ezek a szerkezetek hat percig voltak képesek ellátást biztosítani a légzéshez, kizárólag vészhelyzet esetén. Smith és még két meg nem nevezett űrhajós PEAP-csomagja volt aktivált állapotban, Scobee-é azonban nem. Ezen eszközök egyébként nem szerepeltek a repülés közben használható eszközök között, így kiképzés sem vonatkozott rá, hogy ilyen helyzetben hogyan alkalmazzák. Ráadásul Smith csomagjának az aktiválógombja olyan helyen volt (az ülése hátulján), ami azt feltételezte, hogy vagy Resnik vagy Onizuka hozta azt működésbe. Az aktivált csomagokban megmaradt és a roncsok közül kimentett tartályok analízise egyébként azt mutatta, hogy hiányzott belőlük levegő, mégpedig nagyjából azzal arányosan, amennyi idő az aktiválásuk és a becsapódás között telt el. A roncsok utólagos analízise még egy nyomot szolgáltatott a „túlélő legénység” feltételezése mellett. A másodpilóta Smith jobb oldalán levő konzolokon volt néhány kapcsoló, amelyet a repülés közbeni állásból átállítottak. Egyrészt a kapcsolók emelőzárakkal voltak biztosítva, másrészt elemzések szerint sem a robbanás, sem más erőhatások nem lettek volna képesek átbillenteni őket, és az emelőzár miatt azt feltételezték, hogy Smith-nek kellett átkapcsolnia őket abbéli igyekezetében, hogy – hiábavalóan – megpróbálja visszaállítani az áramellátást az űreszköz testéről leszakadt legénységi kabinban. Az egyik legátfogóbb és perdöntőbb analízist a témában Richard H. Truly altengernagy, a NASA űrrepülésért felelős elnökhelyettese és későbbi NASA-főigazgató tette közzé, és Joseph P. Kerwin űrhajós-orvos munkája volt. Kerwin relativizálta jelentésében az űrhajósok túlélését, és a kabin esetleges kihermetizálódását állította középpontba mint perdöntő eseményt. Természetesen nem lehet tudni, hogy a kabin, amikor levált a törzsről, annyira egyben maradt-e, hogy sehol semmilyen repedés nem keletkezett a falán, és ennél a pontnál ketté is válnak Kerwin feltételezései. Amennyiben a kabin ép maradt, akkor esély van arra, hogy a legénység egészen a vízbecsapódásig (amely nagyjából 2 perc 45 másodperccel a robbanás után történt meg) vélhetően életben volt. Amennyiben a kabinon valamilyen sérülés keletkezett, amelyen át a belső levegő ki tudott szökni, a 15 kilométer magasságban uralkodó légnyomáson a legénység nagyon hamar eszméletét vesztette volna, és ilyen állapotban érte volna el a vízfelszínt. Ezen az előzőekben említett aktivált PEAP-rendszerek vagy kapcsolók sem változtattak, mivel Kerwin feltételezése szerint azok lehettek ösztönös vagy véletlen reakciók a személyzettől. Egy dolog biztos volt azonban: a vízbe zuhanás mindenképpen végzett volna bárkivel, aki még él. A zuhanás végén a kabin 333 km/h sebességgel csobbant az óceánba, a benne helyet foglalókra pedig kb. 200 g lassulási erő hatott, amely semmiképpen sem élhető túl. ## Mentési munkálatok A mentési akciót percekkel a tragédia után elrendelte a NASA Indítási Mentés Igazgatója (Launch Recovery Director) azzal, hogy a vízre érkezés helyszínére rendelte a szokásosan a vízre szálló gyorsítórakéták begyűjtésére használt hajókat. Ezzel párhuzamosan a kutatás-mentési feladatokra használt repülőgépeket is a katasztrófa helyszínére rendelték. Ugyanakkor, mivel a roncsok még mindig hullottak alá az égből, nagyjából egyórányi időtartamra a korábban a gyorsítórakétákat megsemmisítő RSO lezárta a közvetlen kihullási zónát, és csak akkor engedték a hajókat és repülőgépeket oda, amikor számukra és a rajtuk dolgozók számára biztonságossá vált a roncsövezet megközelítése. Az RSO egy óra elteltével engedélyezte ezt a munkát a mentőegységek részére. A mentési művelet első fázisa 1986. február 7-ig tartott, és a NASA nevében eljáró Védelmi Minisztérium, valamint a Parti Őrség közösen végezte el. A műveletek főként vízfelszíni kutatásban merültek ki. A műveletek kiterjedtségére jellemző, hogy a Parti Őrség úgy jellemezte a munkát, mint „a legnagyobb kiterjedésű felszíni keresés, amelyben valaha részt vettek”. A keresés ebben a fázisban két fő területre koncentrálódott, a roncsok és a személyzet maradványainak mentésére. Hogy az amatőr roncskeresőktől védjék a műveletek sikerét, a NASA nem hozta nyilvánosságra a keresési terület pontos elhelyezkedését, és megpróbált mindent a legnagyobb titokban tartani, amelynek érdekében például a műveletek saját kódnevet kaptak a rádióforgalmazásban, így például a legénységi kabin keresése „Target 67”, míg a legénység tagjainak holtteste iránti keresés a „Tom O'Malley” kódnevet kapta. A műveleteket övező érdekesség, hogy a Cape Canaveral körüli RadioShack rádióamatőr boltokból hamar elfogyott az összes olyan készülék, amellyel a Parti Őrség hajóinak frekvenciáját lehetett fogni. A mentés második fázisában egy külön erre a célra felállított Kutató, Mentő és Helyreállítási Csoport vette át a feladatot a két fegyveres testülettől, amelynek feladata minél több roncsdarab megtalálása volt, amely később segíthetett a baleset okainak pontosabb meghatározásában. Ez a csapat már részben a víz alatt is kereste a roncsokat szonárok, búvárok, távirányítású és ember irányította tengeralattjárók segítségével. A keresés mintegy -re terjedt ki, és a mélység 21–370 méter közötti sávjában folyt a munka. 1986. március 7-én az Preserver kutatóhajó búvárai felfedeztek egy objektumot az óceánfenéken, amely jó eséllyel a legénységi kabin maradványainak mutatkozott. A felfedezést, benne azt a tényt, hogy megtalálták a legénység tagjainak holttestét, másnap megerősítették, és március 9-én hivatalosan is bejelentette a NASA a sajtónak. A kabin rossz állapotban volt, végletesen összetört, a búvárok elmondása szerint „egy nagy rakás törmelék volt, amelyből vezetékek lógnak ki”. A legnagyobb ép darab a hátsó fal egy darabja volt, rajta a raktérajtóval és a légzsilippel. Az ablakok mind betörtek, csak kis szilánkok meredeztek az ablakkeretekből. A becsapódás ereje a bal oldalon látszott a legnagyobbnak, jelezve, hogy a kabin orral előre, a bal oldalával ért vizet. A kabin összetört darabjai között megtalálták a legénység mind a hét tagjának holttestét is, amelyek azonban a több mint egy hónapnyi vízben töltött idő miatt eléggé rossz állapotban voltak. Judith Resnik volt az első, akinek a testét kiemelték, őt követte Christa McAuliffe, majd néhány órán belül sor került az összes testre, kivéve Gregory Jarvis testét, amely a mentési munkálatok közben kilebegett a roncsok közül. Közben kisebb közjáték zavarta meg a munkálatokat, amikor a haditengerészet búvárai egy ponton megtagadták a munkát, mivel annyi éles fémdarab állt ki a roncsok között, hogy az rendkívül veszélyes volt rájuk nézve, és azt mondták, csak a kabint egy hajó fedélzetére emelve szabad folytatni a feltárást és a holttestek kiemelését. Jarvis testének keresésére külön akció indult. Előbb valaki látta a tenger felszínén lebegni a testet, majd másnapra vélhetően már elsüllyedt, és Robert Crippen űrhajós bérelt saját költségén egy halászhajót, amivel a keresésére indult, hogy aztán április 15-én, már a keresési műveletek végén a tenger fenekén megtalálja a testet, nagyjából 1,3 kilométerre a kabin megtalálási helyétől. A NASA orvosai megtartották a legénység tagjainak halotti vizsgálatát, de a holttestek rossz állapota miatt nem lehetett meghatározni a haláluk közvetlen okát. Később ünnepélyes külsőségek között szállították el az emberi maradványokat. A hét űrhajós testét hét halottaskocsi szállította a Cape Canaveralen levő Life Sciences Facility (Élettani Tudományok Intézete) egy az űrrepülőtér kifutópályáján várakozó MAC C–141 teherszállítóhoz, mindegyik koporsót az amerikai lobogóval lefedve és a díszőrség egy tagjától, valamint egy űrhajóstárstól kísérve. A kísérő űrhajósok Dan Brandenstein, James Buchli, Norm Thagard, Charles Bolden, Tammy Jernigan, Dick Richards és Loren Shriver voltak. Ezt követően a repülőgép a delaware-i Dover Légitámaszpontra repült, ahol a földi maradványokat átadták a családoknak. A legénység földi maradványainak megtalálása mellett a másik nagy kutatási cél a roncsok minél szélesebb körű összegyűjtése volt, hogy minél pontosabban meg lehessen belőlük határozni a történéseket és kizárni, vagy megerősíteni lehessen az egyes baleseti szcenáriókat. Az egyik ilyen teória volt, hogy a külső tartály önmegsemmisítő töltete robbant fel magától, véletlenül, ám a töltetek sértetlenül való megtalálása hamar kizárta ezt a teóriát. Ugyanígy sikerült kizárni az űrrepülőgép főhajtóműveiből eredő tüzet az okok közül, mivel a három főhajtóművet is sikerült viszonylag épen megtalálni, és bár a vízbe csapódás károsította őket, azok még mindig a tolóerőt az űrhajóra átvivő szerkezethez voltak csatlakoztatva. Az égésnyomok egy nagyon oxigéndús hajtómű leállásról tanúskodtak, mivel a főtartály összeomlásakor először a hidrogénbetáplálás szűnt meg. Megtalálták az 1-es és 2-es hajtómű adatrögzítőjét is, amelyek analízise azt mutatta, hogy mindkettő a repülés 72. másodperce környékén a hajtóanyag kifogyása miatt állt le. Emiatt a hajtóművek abnormális működése vagy tüze is kizárható volt a lehetséges okok közül. A rakománnyal kapcsolatos anomáliákat is ki lehetett zárni, A megtalált TRDSS műhold roncsain is csak olyan sérülések nyomai voltak, amelyek az űrhajó szétesésekor, illetve a vízbe csapódáskor érték, így például sértetlenül megtalálták a műhold pályabeállításához szükséges hajtóanyag tartályait, ezért kizárható volt annak az idő előtti robbanása. A legértékesebb találatot a gyorsítórakéták jelentették. A megtalált SRB-darabokon nem találták robbanás nyomát – leszámítva az önmegsemmisítő rendszer robbanása által okozottakat –, sem a hajtóanyag öngyulladásának nyomát. Rövid időre felmerült, hogy az önmegsemmisítő töltetek aktiválódtak véletlenül idő előtt, ám ezt a telemetriai adatok és az RSO aktiválási parancsa hamar kizárták. Felmerült az is, hogy esetleg maga a gyorsítórakéta vált le hamarabb a kelleténél, de a telemetriai adatok hamar kizárták ezt a gyanút is. Azt is hamar kizárták a képfelvételek és telemetriai adatok, hogy a gyorsítórakéta valamilyen strukturális hibája okozta volna a bajt, mivel a rakéta az önmegsemmisítő okozta károsodáson kívül ép volt. Egyedül az alsó bekötési csomópont közelében figyeltek meg nagyobb, égés okozta károsodást, ami összefüggésben volt az O-gyűrű károsodásával. Telemetriai adatok mutatták, hogy a jobb oldali SRB az alsó bekötési csomópont leoldása után elszabadult és beleütközött a nagy külső tartályba. Sajnos a filmfelvételekről nem sikerült a konkrét ütközési pontot meghatározni, valamint a külső tartálynak az adott szekció(k)ból származó roncsait sem sikerült megtalálni, a jobb oldali gyorsítórakéta megtalált darabjainak elemzése azonban azt mutatta, hogy a P12-es külső üzemanyagtartály törzskereténél történt az ütközés. Ezt megerősítette, hogy a jobb oldali gyorsítórakéta orrkúpján sérüléseket találtak, miközben a bal oldalin ilyen nyomok nem voltak felfedezhetők. Emellett az orbiter megtalált jobb szárnyán is találtak sérüléseket és égésnyomokat, amelyek minden bizonnyal a neki ütköző SRB-től származtak. A mentési műveletek 1986. május 1-re értek el odáig, hogy elegendő roncsot gyűjtöttek össze és vizsgáltak meg (különös tekintettel a jobb oldali gyorsítórakétára) ahhoz, hogy a legtöbb korábban felvázolt baleseti okot kizárják és a végül végzetes eseménysort rekonstruálni tudják. A fő keresési műveletek ekkor leálltak, csak eseti jelleggel, a sekély vizes területeken folyt tovább szórványos keresés, amely azonban már nem kapcsolódott szorosan a vizsgálathoz, inkább már csak az volt a cél, hogy a megtalált roncsok analízisével a NASA adatokhoz jutott a felhasznált anyagok viselkedésére vonatkozóan a későbbi űrhajóépítéshez és karbantartásokhoz. A roncsgyűjtés során 14 tonnányi roncsot, törmeléket gyűjtöttek össze, amely magába foglalta a Challenger 45%-át, az utaskabin 95%-át és a rakomány 35%-át, a többit elveszettnek nyilvánították. A tenger még később is mosott partra különböző maradványokat, így például 1996. december 17-én, közel 11 évvel a baleset után is találtak két nagyobb darabot a Challengerből a Cocoa Beach-en. Ezekre a később felbukkanó roncsokra törvényt is hozott az Egyesült Államok Törvényhozása, miszerint tilos birtokolni bármilyen a Challengerből származó tárgyat, és ha bárki ilyet találna, azt köteles beszolgáltatni a NASA-nak. A vizsgálat lezárultával a Challenger összes roncsát a Cape Canaveral Air Force Station 31. számú rakétaindító helyén egy használaton kívül helyezett Minuteman rakétasilóba temették. ## A katasztrófát követő események ### A Fehér Ház reakciója Érdekes egybeesés volt, hogy Ronald Reagan elnök éppen a Challenger startjának estéjén szerette volna a szokásos éves elnöki beszédét, a State of the Union évértékelését megtartani, de ez az esemény a tragédia miatt elmaradt. Miután az elnök konzultált a tanácsadóival, a beszédet 1986. február 4-re halasztották el, aznap este pedig a Fehér Ház Ovális Irodájából Reagan elnök kizárólag a Challenger-katasztrófával összefüggésben tartott televízióbeszédet a nemzethez. A beszédet Peggy Noonan elnöki beszédíró, a The Wall Street Journal újságírója írta, és egyes felmérések beválogatták a 20. század legjelentősebb beszédei közé. Reagan elnök a következő sorokkal zárta (amely egyébként John Gillespie Magge verséből vett idézet): Három nappal később Reagan elnök a First Lady, Nancy Reagan kíséretében részt vett a houstoni Johnson Űrközpontban rendezett gyászszertartáson, ahol szintén beszédet mondott, amelynek záró soraiban a következőket mondta: A szertartáson részt vett és a beszédet végighallgatta kb. 6000 NASA alkalmazott és kb. 4000 meghívott vendég, köztük az odaveszett legénység családtagjai is. Az ünnepség kereteiben a légierő zenekara a God Bless America (Isten áldd meg Amerikát) taktusait játszotta, és a NASA T–38-as repülőgépeiből álló kötelék húzott át az emberek feje felett az ún. Missing Man Formation (Hiányzó ember formáció) bemutatásával tisztelegve az elhunytak felé. Később napvilágot láttak olyan feltételezések, hogy a Fehér Házból érkező politikai nyomás is szerepet játszott abban, hogy a NASA a kedvezőtlen időjárási körülmények között engedélyezte a startot, mivel az elnök állítólag az esti State of the Union beszédében akart említést tenni a sikeres Challenger-startról is. Ennek keretében szó esett volna a feltételezések szerint a sikeres startról, Christa McAuliffe szerepéről a debütáló „Tanár az űrben” programban, mint a „legmesszebbre vezető terepgyakorlat egy amerikai iskolai tanár életében”. 1986 márciusában a Fehér Ház közre adta az eredetileg aznapra szánt beszéd egy írott példányát, amelyben ezeknek nem volt komoly nyoma. A beszéd említette volna a Challengert egyetlen röntgenkísérlet erejéig, amelynek tervezője megtiszteltetésként hivatalos volt a beszéd meghallgatására a közönség soraiban, de ezen kívül más összefüggésben sem az űrhajó startja, sem a NASA nem került volna említésre. Voltak ugyan valóban tervek a NASA, a start vagy Christa McAuliffe említésével kapcsolatban, ám ezek a témák – terjedelmi okokból – elakadtak a beszéd összeállításában közreműködő kabinettitkár, Alfred H. Kingon asztalán. A február 4-re halasztott, addigra átírt beszédében azonban Reagan megemlítette a hősi halált halt Challenger legénységét és a kérdéses röntgenkísérletet, amelyet csak úgy említett az elnök, mint ami „elindult, majd odaveszett”. ### A temetés A legénység kutató-mentő egységek által felszínre hozott holttesteit 1986. április 29-én adta át ünnepélyes keretek között a családoknak a NASA a delaware-i Dover Légitámaszponton. Három űrhajós, Judith Resnik, Dick Scobee és Michael J. Smith temetésére az Arlingtoni Nemzeti Temetőben került sor, ahol koporsós temetésben részesültek. Ellison Onizukát Hawaiin, a Honoluluban levő Csendes-óceáni Nemzeti Emlékhely Temetőjében helyezték örök nyugalomra. Ronald McNair Lake City-ben a Pázsitos Nyughely Emlékparkban lelt végső nyugalomra. Christa McAuliffe szülővárosában, a New Hampshire-beli Concordban kapott nyughelyet a helyi Calvary Temetőben. Végül Gregory Jarvis testét hamvasztották, majd hamvait a Csendes-óceánba szórták. A legénység tagjainak azonosíthatatlan maradványait pedig az Arlingtonban levő Challenger Emlékhelyen közös sírba helyezték 1986. május 20-án. ## A vizsgálat Egy olyan nyitott társadalomban, mint az USA, mindenki azonnal kíváncsi volt az okokra, hogy miért történhetett a katasztrófa. A közvélemény híréhségét a média próbálta kiszolgálni, de természetesen a hivatalos szerveknek is szüksége volt az események beható ismeretére. A NASA szorult helyzetben volt ebben a témában. Egyrészt a szabályzatok, kialakult protokollok nem engedték, hogy egy vizsgálat végéig részinformációkat adjon közre – amellyel kapcsolatban az újságok komoly kritikával is illették az űrügynökséget, és saját szakállukra, a legtöbbször találgatásokból felépített, téves teóriákat gyártottak. Másrészt, még az Apollo–1 idejéből volt egy olyan, akkor kialakult rend, hogy az űrhivatal maga indított belső vizsgálatot, igaz, az akkori amerikai elnök engedélyével. Ronald Reagan ezzel ellentétben azonban független vizsgálatot akart, és nem engedte a NASA-nak magának, hogy belekezdjen a baleset felderítésébe. Reagan elnök 1986. február 3-án jelentette be, hogy bizottságot állított fel a Challenger balesetének kivizsgálására. ### A vizsgálóbizottság A Challenger Űrrepülőgép Balesetét Vizsgáló Elnöki Bizottság (Presidential Commission on the Space Shuttle Challenger Accident) vagy más néven a Rogers-bizottság (a bizottság elnöke után) feladata volt a baleset körülményeinek és okainak kivizsgálása. Tagjai: William Rogers (a bizottság elnöke, volt külügyminiszter, ügyvéd), Neil Armstrong (a bizottság alelnöke, egykori űrhajós, a Computing Technologies for Aviation cég elnökségének a tagja), David Acheson (az Atomenergia Bizottság korábbi tagja, Washington D.C. korábbi főügyésze), dr. Eugene Covert (mérnök, tanár, az MIT professzora), Richard Feynman (Nobel-díjas fizikus), Robert Hotz (újságíró, publicista, korábban katonai pilóta), Donald Kutyna vezérőrnagy (a légierő pilótája, a Space Systems and Command, Control, Communications igazgatója), dr. Sally Ride (űrhajós, fizikus), Robert Rummel (mérnök), Joseph Sutter (repülőmérnök, a Boeing ügyvezető-igazgatója), dr. Arthur Walker (csillagász), Albert Wheelon (fizikus, a Hughes Aircraft Company ügyvezető-igazgatója) és Chuck Yeager dandártábornok (a Nemzeti Űrkutatási Bizottság tagja, korábban a Légierőnél tesztpilóta). A bizottság négy hónapnyi munka után, 1986. június 6-án adta át Reagan elnöknek a jelentését, amit szinte azonnal közzétettek. A jelentés végigkövette a baleset eseményeit, megnevezte a balesethez vezető közvetlen és közvetett okokat, és ajánlásokat fogalmazott meg a NASA felé azokra a technológiai és szervezeti átalakításokra, amelyekkel a későbbi Shuttle-repülések során elkerülhetők a hasonló események. #### A baleset eseménysora A balesethez vezető eseménysort is részletesen feltárták a rendelkezésre álló fénykép- és filmfelvételek, valamint telemetriai adatok alapján: - az első esemény rögtön a startnál jelét adta, hogy elkezdődött egy káros folyamat: a kamerák utólag kielemzett filmfelvételein az emelkedés 0,678. másodpercében egy fekete füstpamacs tűnt fel a gyorsítórakéta később a baleset forrásaként azonosított szegmensénél, majd a 0,836 és 2,5 másodperc között még további nyolc, egyre feketébb színű füstpamacs tűnt fel, mind ugyanazon a helyen. Az utolsó füstfelhő 2,733 másodpercnél jelent meg, majd beleveszett az egyre gyorsulva emelkedő rakéta fúvócsövének gázsugarába. - a max Q ponthoz érve (ezen a ponton a legnagyobb a járműszerkezetet érő aerodinamikai rázkódás) a két gyorsítórakéta és a három főhajtómű teljesítménye a normális működésnek megfelelően lecsökkent, majd a max Q pontot elhagyva hamarosan ismét teljes teljesítményen működtek. A max Q pont környékén ráadásul a szerkezet átrepül egy erős szélnyíráson – amely elemzők szerint az STS-rendszert valaha ért ilyen jellegű legnagyobb erejű időjárási jelenség volt –, amely megrázza az emelkedő rakétát. Vélhetően ez a rázkódás kiverte a helyéből a még megmaradt, megszenesedett utolsó gumidarabokat, illetve kipergette az alumínium-oxid hajtóanyag égésekor lerakódó és így valamelyes tömítést biztosító salakot, így szabad utat engedve a nyomásnak. Az első apró láng 58,788 másodperckor látható a feljavított filmfelvételeken. A láng a korábbi füstpamacsok megjelenésének helyén látható, és ez arra utal, hogy a forró hajtóműgázok átégették a rakétaszegmensek közötti illesztést. Egy képkockával később már a kép feljavítása nélkül is jól látható a láng. A kialakult láng mérete folyamatosan növekszik, és 59,262 másodperckor már egyértelműen látható az összefüggő lángcsóva. Körülbelül 60 másodperckor a telemetriai adatok eltérést jeleznek a két gyorsítórakéta hajtóművének nyomása között. A jobb oldaliban kisebb a nyomás, ez szintén a szivárgást jelzi. - ahogy a lángcsóva folyamatosan növekedett, azt a levegő áramlása a külső üzemanyagtartály irányába terelte. Az égés nyoma utólag az üzemanyagtartály roncsain is jól megfigyelhető volt. A láng károsította továbbá a gyorsítórakéta alsó rögzítését is. A repülés 64,660. másodpercében változás figyelhető meg a láng színében és alakjában, ez pedig arra utal, hogy a külső üzemanyagtartály átégett, és abból szivárogni kezdett a folyékony hidrogén. A telemetriai adatok utólagos elemzése ezt szintén alátámasztja. 45 ezredmásodperccel később egy újabb fényes láng figyelhető meg az űrrepülőgép hasa és az üzemanyagtartály között. - a repülés 72,20. másodpercében a gyorsítórakétát a külső üzemanyagtartályhoz kapcsoló alsó rögzítés a tűz hatására elengedett, a gyorsítórakéta elfordult a felső rögzítőpont körül. Az elfordulás a két gyorsítórakéta eltérő tolóereje miatt következett be - 73,124 másodperckor fehér színű pára figyelhető meg az üzemanyagtartály alsó részén, ez annak a jele, hogy a folyékonyhidrogén-tartály kezd darabokra hullani. Az üzemanyagtartály alsó része leszakadt, és az így kiszabaduló folyékony hidrogén hirtelen hatalmas erővel löki előre a hidrogéntartályt, ami így nekilökődik a folyékonyoxigén-tartálynak. Ezzel egy időben a meghibásodott gyorsítórakéta nekicsapódik az üzemanyagtartálynak. Ennek látható jele a 73,137 másodperckor megfigyelhető újabb fehér színű párafelhő. Ezredmásodpercekkel később nagy hevességgel, szinte robbanásszerűen ég el a kiszabaduló folyékony üzemanyag. Ekkor a Challengert sebességnél és () magasságban teljesen elborítják a kialakuló lángok. Leszakad az űrrepülőgép Föld körüli manőverező egysége, és kiszabadul annak üzemanyaga. Ez a tűzfelhő egy részét vörösesbarna színűre változtatja. Az orbiter a fellépő hatalmas aerodinamikai hatások miatt több nagyobb darabra szakad. A filmfelvételeken több rész is azonosítható, mint például a hátsó törzsrész a még működő főhajtóművekkel, az egyik szárny és a teljes elülső törzsrész #### A baleset okai Közvetlen technikai kiváltó ok Az STS–51–L balesetének egyetlen fő technikai kiváltó oka a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta szegmenseinek tömítésére használt gumi O-gyűrű sérülése és átégése volt. Az már a NASA korai kommunikációjából is kiderült, hogy a gyanú a gyorsítórakétát illette, amikor az űrhivatal a startról készült képek és filmfelvételek alapján egy „szokatlan csóva” megjelenéséről kezdett kommunikálni, amely az egyik gyorsító rakétán jelent meg. A NASA a kommunikációjában ezután nem volt hajlandó sem a csóva mibenlétét, sem szerepét tovább tárgyalni. A vizsgálók gyanúja is ebbe az irányba terelődött a vizsgálat elején – amikor egyébként számos más meghibásodási teóriát is sikerült kizárni. A megtalált roncsok is igazolták azt a gyanút, hogy a szegmensekből felépülő rakétatestben, szigetelésre használt gumi O-gyűrűk megsérültek, átégtek, ami lehetővé tette, hogy a hajtóanyag égése során a láng ne csak az alul levő fúvócsövön távozzon, hanem oldalra is kifújjon, és érintse a nagy külső hajtóanyagtartály oldalát is. Közvetett okok A vizsgálat a balesetet kiváltó közvetlen ok mellett más közrejátszó tényezők szövevényes hálózatát tárta fel az időjárási, kommunikációs, döntéshozatali vagy NASA-n belüli szervezeti okokig bezárólag, amelyek együttesen juttatták el az STS–51-L folyamatát a fatális végkifejletig: - Időjárási körülmények: az O-gyűrűk meghibásodását az okozta, hogy soha ki nem próbált módon, szokatlanul alacsony környezeti hőmérséklet mellett ment végbe a start. Aznap Floridát egy Kanada felől érkező, rendkívül erős, szokatlan hidegfront érte el, és a start reggelén kemény fagyok érintették az indítóállás környékét. Ilyen körülmények között a gumigyűrűk rugalmassága drámaian lecsökkent, ami alkalmatlanná tette őket a tömítési funkciójuk ellátására. A mérnökök ugyan jelezték, hogy ilyen körülményekre nem rendelkeznek semmilyen korábbi tapasztalattal és teszteredménnyel, mégis úgy ítélték meg, hogy engedélyezik a startot a műszaki bizonytalanság ellenére. - Kommunikációs hiányosságok: a Morton-Thiokol és a NASA között korábban is folyt információcsere arra vonatkozóan, hogy az O-gyűrűk bizonyos üzemeltetési körülmények között veszélyforrást jelenthetnek, azonban ezek az üzenetváltások soha nem jutottak el a megfelelő döntéshozatali szintekre, ahol megállíthatta volna valamely felelős vezető a folyamatokat és leállíthatták volna a repüléseket mindaddig, ameddig a hibákat megnyugtató módon kijavítják. - Szervezeti kultúra-beli hiányosságok: a NASA a vizsgálat során végig arra hivatkozott, hogy bár nem megfelelő szinteken megvolt az az információ, hogy rizikós az STS-rendszer startja, ám a maguk elé kitűzött időrendnek – amely még így sem teljesítette az eredetileg maguk elé kitűzött célokat – mindenképpen meg akartak felelni, ezért biztonsági kockázatokat is inkább felvállaltak. A vizsgálat megállapította, hogy a NASA számos esetben inkább áthágta a saját maga által felállított szabályokat, és engedélyezték a folyamatok továbbhaladását úgy is, hogy magas szintű hibák veszélyét rejtette a rendszert, amelyet tévesen elfogadható rizikójúnak minősítettek. ### Richard Feynman szerepe a vizsgálóbizottságban A bizottság egyik kulcsfontosságúvá vált tagja volt Richard Feynman Nobel-díjas elméleti fizikus, aki korábban a Manhattan terv részese is volt. Feynman a vizsgálatok idején már komoly rákbeteg volt, felesége bátorítására vállalta a feladatot, és végül azzal vált kulcsfigurává, hogy kutatásai révén vált a bizottság jelentése olyan átfogóvá, áttekinthetővé, teljessé és az igazságot kíméletlenül kimondóvá, amely alapot teremtett a Challenger-katasztrófa megnyugtató lezárásához. William Rogers, a bizottság elnöke azt a sugallatot kapta Reagan elnöktől a munka megkezdésekor, hogy „ne bántsa a NASA-t”, mert egyrészt megtestesítenek valamiféle eszményt, afféle technológiai élcsapat képet a közvélemény felé, másrészt nagy szükség van rájuk a továbblépéshez. Rogers a vizsgálat kezdetén igazodott is ehhez a politikai elváráshoz (maga is inkább politikus volt, mintsem a vizsgálat tárgyához értő műszaki ember), és elnézte az űrhivatalnak a számos pontatlanságot, késést vagy éppen a mundér becsületét védő csúsztatást, vagy később akár hamisnak bizonyuló állítást. Feynmann azonban már-már mániákusan az igazságot kereste, a balesethez vezető, mélyebben gyökerező okokat, és szívósan ezek kiderítésére helyezte a hangsúlyt. A vizsgálat hamar az O-gyűrűk felé terelődött, és Feynman volt az, aki egy egyszerű kísérlettel bebizonyította, ami felett hosszú hónapok vitája zajlott (és amelynek létezését a NASA-vezetők igyekeztek elkendőzni), hogy az O-gyűrű hideg környezetben nem megfelelően viselkedik. Az egyik nyilvános bizottsági meghallgatáson, anélkül, hogy tájékoztatta volna szándékáról Rogers elnököt, Donald Kutyna tábornokkal egy kísérletet készítettek elő, és a jelen lévő NASA-illetékesek előtt egy iskolai kísérlet egyszerűségével bemutatták a kérdéses alkatrész alkalmatlanságát (Feynman egy jeges vízzel teli kancsót kért, majd egy iratkapoccsal összeszorított pár centis apró gumigyűrűt tett a jeges vízbe, majd azt onnan kiemelve a gyűrű csak lassan, alig volt képes visszanyerni az alakját). Hogy ezzel az attitűddel inkább szolgálta a közvéleményt, mintsem saját bizottságának központi akarat szerinti működését, bizonyítja Rogers elnök egyik megnyilvánulása, miszerint a kéretlen bemutatót úgy nyugtázta: „Feynman kezd igazi fájó ponttá válni!” Más alkalomkor nem a felelős menedzserek válaszaira volt kíváncsi, hanem szándékosan elment az alsóbb szinteken helyet foglaló NASA-mérnökök vagy a Morton-Thiokol mérnökei közé, és őket kérdezte ki. Ezek során döbbenten tapasztalta, hogy szervezeti szinten mennyire félreértelmezte a NASA és a gyártó azt, amit mérnöki szinten másként láttak, értelmeztek. A legérdekesebb kérdése az volt a mérnökökhöz, hogy mennyire tartják biztonságosnak a rendszert. A NASA hivatalos becslése szerint a rendszer biztonsági tényezője 10⁵ volt, azaz felszállásra jutott egy végzetes meghibásodás. A mérnökök egyéni értékelése 1:50 és 1:200 közé esett, mert a legtöbbje tudott olyan potenciális meghibásodásról, amely a biztonságra is komoly hatással volt (hogy a NASA vagy a mérnökök becslése volt-e a pontosabb, bizonyítja, hogy végül a Space Shuttle rendszer 135 repülésére 2 halálos baleset esett, azaz a rendszer tényleges biztonsági tényezője 1:67,5 volt). A NASA végletesen túlértékelte a saját maga által létrehozott és üzemeltetett rendszert. Feynman eredményeit végül a bizottság megállapításainak mellékleteként adták ki. Feynman észrevette, hogy bár a bizottság is állapított meg hiányosságokat, amik a NASA vezetőit terhelték, ezek a megállapítások a jelentés apró részleteiben szétszórva helyezkedtek el, és ezeket csak a legéberebb olvasók fedezhették fel. Amikor a bizottság ilyen formán akarta publikálni a jelentést, Feynman megfenyegette őket, hogy nem hajlandó aláírni azt, és megállapításait önállóan fogja megjelentetni. Ekkor hajlandóak voltak belemenni a részletes változat közzétételébe. Feynman volt az a bizottságból, aki nem engedett a Reagen elnöktől származó, ne bántsátok a NASA-t attitűdnek és az igazságot kutatta rendületlenül. És főként az ő közreműködésének tudható be, hogy a Challenger tragédiáját nem csak egyszerűen az O-gyűrű hibájával magyarázták, hanem fény derült arra, hogy mindez a NASA mélyen gyökerező hibáinak következménye volt. Vagy ahogy ő fogalmazta meg kiderült, hogy ha egy olyan szervezetet vezet valaki – és itt került a képbe a NASA menedzsmentje – akitől a politikusok egyszerre várják, hogy ne tegye utcára az Apollo-program után emberek ezreit, viszont olyan rendszert üzemeltessen, amelyik olcsóbb, mint az elődje, akkor ez a vezetés hamar fog kommunikációs trükkökhöz túlzásokhoz nyúlni, hogy megkapja a Kongresszustól a neki ítélt pénzeket. És ezek a vezetők egyszerűen nem akarták meghallani azokat a hangokat, amelyek leleplezték volna ezeket a bizonyos kommunikációs trükköket, túlzásokat, hogy például ne reptessük olyan gyakran az űrsiklót holmi veszélyre hivatkozva, mikor pedig azt ígértük, hogy az űrsiklók gyakran fognak repülni. ### Képviselőházi meghallgatások A kongresszusi bizottság meghallgatásokat tartott a balesettel kapcsolatban, majd 1986. október 29-én a bizottság kiadta saját jelentését, amelyben egyetértettek a Rogers-bizottság által a baleset technikai okairól szóló megállapításokkal. A balesethez vezető egyéb okokat viszont másképpen ítélték meg. A kongresszusi bizottság megállapítása szerint nem a NASA és az alvállalkozók közötti elégtelen kommunikáció vagy a hibás eljárási rendek vezettek a balesethez, hanem kifejezetten a hibás vezetői döntések. A meghozott döntések során gyakran nem a mérnöki, hanem a PR-érdekek domináltak. ## A baleset következményei A NASA a balesetet követően azonnal leállította a Shuttle-repülések további előkészítését, és felfüggesztett minden ilyen irányú tevékenységet, amíg a Rogers-bizottság dolgozott. A bizottság végül egy kilenc ajánlásból álló javaslatcsomagot terjesztett elő, amellyel a Space-Shuttle-program biztonságát tudta növelni az űrhivatal, majd Reagan elnök egy 30 napos határidőt szabott a NASA-nak, hogy kidolgozza azon javaslatait, amelyekkel beépítheti ezeket az ajánlásokat a működésébe. A vizsgálóbizottság ajánlásának megfelelően a NASA elindította a gyorsítórakéták teljes újratervezési programját, amelyet független külső szervezet felügyelt, ahogyan azt a bizottság határozottan kikötötte a megállapításain belül. A NASA új szerződést is kötött a Morton-Thiokollal, amelyben a gyorsítórakéták működéséért a teljes felelősséget a gyártóra terhelték, és kikötötték egy záradékban, hogy a jövőben bármilyen, „halálesettel vagy a küldetés végzetes kudarcával” járó esetben a Thiokol 10 millió dolláros bánatpénzt köteles fizetni, és hivatalosan is elismeri a jogi felelősségét a hibáért. A Challenger esetében a Thiokol „önkéntesen” befizette a rá kirótt pénzbüntetést azért cserébe, hogy megmeneküljön a jogi felelősségre vonás elől. Ezek mellett a NASA megalapította a szervezetén belül a Biztonsági, Megbízhatósági és Minőségbiztosítási Irodáját (Office of Safety, Reliability and Quality Assurance), amelyet a vizsgálóbizottság által ajánlottak szerint a NASA főigazgató-helyettesének rendeltek alá, aki így közvetlenül a főigazgatónak tartozott jelentési kötelezettséggel ezekben az ügyekben. Az iroda vezetője George Martin, a Martin-Marietta korábbi vezetője lett. Az iroda Biztonsági Divíziójának (Safety Division) igazgatói tisztét pedig a balvégzetű repülés repülésigazgatójára, Jay Greene-re bízták. Magában a Space-Shuttle-programban is változásokat vezettek be szintén a bizottság ajánlására. A Rogers-bizottság kritikával illette a szerintük irreálisan optimista start ütemtervet, amely közvetett okozója volt a balesetnek. Ennek keretében a NASA megpróbált átállni egy sokkal kivitelezhetőbb felbocsátási ütemre. Ennek egyik eleme volt, hogy előirányozták egy új űrrepülőgép-példány, az Endeavour megépítését, amellyel helyettesíthették az elpusztult Challengert, illetve jónéhány, a Védelmi Minisztériummal kooperációban felbocsátott űreszköz indítását átkonvertálták valamely hagyományos, egyszer használatos hordozóeszközre. 1986 augusztusában maga Reagan elnök jelentette be, hogy a NASA felhagy a kereskedelmi célú műholdak űrrepülőgéppel való pályára állításával is. A változások áttételesen érintették a Légierő tevékenységét is. A tragédia idején éppen folyamatban volt a kaliforniai Vandenberg légitámaszponton a 6-os számú indítóállás nagyarányú átalakítása, ahonnan a titkos katonai műholdak űrrepülőgéppel való feljuttatásának technikai feltételeit kívánták megteremteni. A poláris pályára bocsátott első ilyen jellegű repülést 1986. október 15-re tűzték ki. A néhai, még 1969-ben tervasztalon maradt MOL űrállomás (Manned Orbiting Laboratory) újragondolásával készülő koncepcióhoz szükséges átalakítások a tervek szerint 4 milliárd dollárt emésztettek volna fel. A Challenger-katasztrófa aztán katalizátora lett annak a folyamatnak, amely ezeket a fejlesztéseket is megkérdőjelezte, majd a Légierő 1988. május 13-i döntésével törlésre kerültek. A haderő a továbbiakban inkább a Titan IV hordozórakétákat favorizálta. A módosítások végrehajtását követően időről-időre felmerült a kérdés, hogy vajon a NASA valóban tanult-e a Challenger-katasztrófa leckéjéből és a menedzsmentstruktúrában vagy a döntéshozatali folyamatokban elvégzett változások elég mélyrehatóak vagy hosszú távon érzékelhetőek voltak-e. A választ a 2003-as Columbia-katasztrófa látszott megadni. Az STS–107-en történtek ismét felvetették a NASA-n belüli biztonsági elvek és folyamatok hatékonyságának kérdését az újabb elvesztett űrrepülőgéppel kapcsolatban. Az akkor elvégzett baleseti kivizsgálást végző Columbia Baleseti Kivizsgáló Bizottság (CAIB – Columbia Accident Investigation Board) jelentésében meg is állapította, hogy a NASA elmulasztotta, hogy tanuljon a Challenger feladta megannyi leckéből. Különösen kritikus hangot ütött meg a bizottság abban a tekintetben, hogy felállítson egy valóban független, repülésbiztonságért felelős szervezetet a saját berkein belül és „ebben a tekintetben a NASA válaszai nem felelnek meg a Rogers-bizottság által javasoltaknak”. A bizottság tovább ment azokkal a megállapításaival, miszerint „a Challenger-katasztrófát okozó szervezeti hiányosságokat a NASA nem oldotta meg”, és „ugyanazok a hibás döntéshozatali folyamatok, amelyek a Challenger elvesztését okozták, felelősek a Columbia pusztulásáért 17 évvel később”. ### A Space-Shuttle-program folytatása A katasztrófát követően az űrrepülőgép-flotta két évig és nyolc hónapig kényszerült a földre, amíg a NASA végre nem hajtotta a kérdéses műszaki változtatásokat, különös tekintettel az első számú hibaokra, a gyorsítórakéta újratervezésére. A program az STS–26 repüléssel, 1988. szeptember 29-én tért vissza a folytatáshoz, amikor a Discovery űrrepülőgép felszállt a Kennedy Űrközpont 39B indítóállásáról. A legénység mindössze öt főt számlált, és köztük volt Richard O. Covey másodpilóta, aki a Challenger-katasztrófa idején a CapCom szerepét töltötte be a houstoni irányítóközpontban. Az STS–26 ezen kívül rakományként magával vitte a TRDS–3 műholdat, amely a Challenger rakományát képző, de ugyancsak tragikus véget ért műhold pótlására indult az űrbe. A Return to Flight (Visszatérés a repüléshez) jelmondatú küldetés sok tekintetben ismét tesztrepülés volt. Egyrészt az újratervezett gyorsítórakéta próbarepülése is volt, másrészt sok tekintetben áttért a NASA egy sokkal szigorúbb biztonsági protokollra, így például a legénység az STS–4 után ismét szkafandert viselt a felszállás során. Mindössze két apró probléma merült fel (a kabin hűtőrendszerénél és a Ku sávú antennánál regisztráltak hibát), így a hosszú szünet utáni első repülést teljes sikernek könyvelhette el a NASA. Ezt követően az űrhivatal űrrepülőgép-programja beállt a kb. 6 repülés/év ritmusra, amelyet egészen 2003-ig, a Columbia balesetéig sikerült fenntartani. Még később Barbara Morgan, aki Christa McAuliffe tartaléka volt a „Tanár az űrben” programban az STS–51–L felkészülése során, 12 évvel az események után beválogatásra került az űrhajós testületbe, és kiképzése után, 2007 augusztusában az STS–118 küldetésen jutott el a világűrbe. ### „Az eltérések normalizálódása” A 2003-as Columbia-katasztrófa visszaható tanulságokkal járt a Challenger balesetére vonatkozóan. az újabb űrrepülőgép elvesztését kivizsgáló CAIB (Columbia Accident Investigation Board – Columbia Baleseti Vizsgáló Bizottság) jelentésében egészen odáig ment, hogy a NASA nem tanult a Challenger-katasztrófából, és az akkor hozott biztonságnövelő intézkedések hatása addig erodálódott, hogy lényegében visszatértek a korábbi káros gyakorlathoz hasonlóhoz. A Columbia megsemmisülése előtt ez abban nyilvánult meg, hogy korábban négy alkalommal – STS–7 (1983), STS–32 (1990), STS–50 (1992) és STS–112 (2002) – is megfigyelték a külső tartály szigetelésének hibáját és lehullását, sőt még azt is, amikor a lehulló szigetelésdarabok eltalálják az emelkedő űrszerelvény egy-egy darabját, a mérnökök mégis veszélytelennek ítélték meg a jelenséget. Később Diane Vaughan szociológus önálló jelenségként azonosította ezt a viselkedést, amely az „eltérések normalizálódása” nevet kapta a szakirodalomban. Ennek a jelenségnek a lényege, hogy a nagyobb szervezetekben dolgozó szakemberek kvázi hozzászoknak egy káros jelenséghez, ha annak nincsenek végzetes következményei és elfogadják az egyébként nem biztonságos gyakorlatot. Ezt a jelenséget először a Challenger esetében azonosította Vaughan, de példák mutatkoztak később az egészségügyben, a repülésbiztonság területén vagy éppen a COVID–19 járvány esetén is. ## Tiszteletadás A fent leírtak szerint az űrhajósok emlékére 1986. január 31-én tartottak gyászszertartást Ronald Reagan elnök és Nancy Reagan First Lady jelenlétében Houstonban, majd a holttestek tenger mélyéről való felhozatalát követően mindegyikük számára ünnepélyes keretek között tartottak temetési szertartást az Arlingtoni Nemzeti Temetőben, illetve az egyes űrhajósok lakóhelyén. Később az Arlington Nemzeti Temetőben emlékművet avattak a Challenger legénységének tiszteletére azon a helyen, ahol a legénység tagjainak azonosítatlan maradványait közös sírba temették. A Challenger űrrepülőgép roncsait kiemelték az óceánból, és Cape Canaveralen, de nem az űrrepülőtéren, hanem az attól délre fekvő légierőbázison egy használaton kívül helyezett Minuteman rakétasilóba temették. A NASA mind a floridai Kennedy Űrközpontban, mind a houstoni Johnson Space Centerben emlékművet állított, melyek a Challenger hősi halottairól emlékeznek meg. Cape Canaveralen 1991. május 9-én állították fel a Space Mirror Memorial (Űrtükör Emlékmű) nevű szerkezetet, ami egy magasfényű fekete gránittömb és ami kezdetben egy mozgató szerkezet révén folyamatosan követte a nap mozgását, a felülete pedig visszatükrözte a napfényt. Erre felvésték az Apollo–1 és az STS–51–L űrhajósainak neveit, később pedig a tragikus sorsú STS–107 űrhajósainak nevei is felkerültek rá. Szintén a Kennedy Űrközpontban, annak Központi Látogató Komplexumában nyitották meg 2015-ben a Forever Remembered (Akikre Örökké Emlékezünk) című állandó kiállítást, amely a Challenger és a Columbia elhunyt űrhajósainak állít emléket. A kiállítás egyik központi darabja a Challenger törzsközép részének egyik, óceánból kiemelt darabja. Houstonban egy fasor őrzi az elhunyt űrhajósok emlékét, az Astronaut Memorial Grove (Űrhajós emlék fasor) mentén az Apollo–1, a Challenger és a Columbia minden egyes elhunyt űrhajósa emlékére ültettek egy-egy fát. 1987-ben az Egyesült Államok Szenátusának épületében is emlékhelyet avattak a Challenger áldozatainak tiszteletére: Charles Schmitt festőművész alkotását, egy falfestményt lepleztek le a Szenátus Brumidi folyosójának egy addig még díszítetlenül hagyott falfelületén. A művész a képet vászonra festette, amelyet aztán később illesztettek fel a falra. A családtagok megalapították a Challenger Center for Space Science Education (Challenger Űrtudományok Oktatási Központja) szervezetet, amely állandó emléket állít a legénység elhunyt tagjainak. Összesen negyvenhárom oktatási központot és egy központi irodát hoztak létre ebben a nonprofit szervezetben. Egyesült Államok-szerte több emlékművet is avattak a katasztrófát szenvedett űrhajósok emlékére: - a kaliforniai Palo Altóban létrehozták a Challenger sétányt, amelyet olyan vörösfenyők öveznek, amelyek magjai egy kísérlet keretében 1985-ben a Challenger fedélzetén megjárták a világűrt. - 1986-ban a texasi Websterben egy közparkot neveztek el Challenger Seven Memorial Park néven (Challenger Hetek Emlékpark) a baleset emlékére. - 1987-ben, az ohioi Columbusban felavatták a Their Spirit Circle Earth (A lelkük a Föld körül kering) című emlékművet. - több általános iskola kapta nevét a Challenger legénysége után, így Sammamishban, Huntsville-ben, Chicagoban, illetve a floridai Cocoaban. - 1990-ben Los Angelesben avatták fel a Space Shuttle Challenger Monument (Challenger űrrepülőgép emlékmű) című alkotást, amely az űrsikló 1/10 arányú makettje, és a tragédiára emlékezik. Az emlékmű a szintén Challenger-űrhajós Elisson Onizuka után elnevezett utcában áll. 1990-ben nyitotta meg kapuit a Christa McAuliffe Planetárium a new hampshire-i Concordban – Christa McAuliffe szülővárosában –, majd 2001-ben emlékhelyet avattak az USA első űrhajósa, az 1998-ban elhunyt Alan Shepard tiszteletére. 2009-ben, miután megnégyszerezték az oktatási létesítményhez tartozó területet, átnevezték az intézményt, amely a McAuliffe-Shepard Discovery Center nevet kapta, emléket állítva egyszerre Christa McAuliffe-nek és a szintén a közeli Derryben született Shepardnak. Az intézmény csillagászati és űrkutatási témájú képzéseket, előadásokat, táborokat szervez. Az 1950-ben a texasi League Cityben épült CCISD's Veteran Memorial Stadiumot 2014-ben újjáépítették, és az új létesítmény a Challenger Columbia Stadium elnevezést kapta a két űrsiklóbalesetben elhunytak tiszteletére. 1987-ben a Sziklás-hegység coloradói részén elterülő Sangre de Cristo Hegyhát egyik csúcsának az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata Földrajzi Nevek Bizottsága (USGS Bord of Geographic Names) a Challenger Point nevet adta. (A három csúcsból álló, korábban Kit Carson Peak elnevezésű hely egyik alacsonyabb csúcsát nevezték át Challenger Pointra, míg a hármas másik tagja a Columbia Point nevet vette fel, és csak a fő csúcs maradt Kit Carson Peak). Különböző égitestek elnevezésével is emléket állítottak az elhunyt űrhajósoknak. Így saját kisbolygót kapott a legénység mind a hét tagja: 3350 Scobee, 3351 Smith, 3352 McAuliffe, 3353 Jarvis, 3354 McNair, 3355 Onizuka, and 3356 Resnik, illetve a NASA úgy határozott 2004-ben, hogy a sikeresen a Mars felszínére ért és ott rendkívül sikeres kutatási programot futott Opportunity Mars-szonda leszállóhelyét Challenger Memorial Station néven említi a későbbiekben mint marsrajzi elnevezést. A Holdon is kráternevek őrzik az űrhajósok emlékét, az Apollo-medencében hét kisebb becsapódásnyomot neveztek el utánuk. ## A katasztrófa a kultúrában ### Könyvek - Malcolm McConnell: Challenger: A Major Malfunction: A True Story of Politics, Greed, and the Wrong Stuff, 1986. Doubleday - Diane Vaughan: The Challenger Launch Decision: Risky Technology, Culture, and Deviance at NASA, 1996. University of Chicago Press - Ellen S. Zinner és Mary Beth Williams: When A Community Weeps: Case Studies In Group Survivorship, 1998. Taylor and French - Allan J. McDonald: Truth, Lies, and O-Rings: Inside the Space Shuttle Challenger Disaster, 2009. University Press of Florida A teljes Challenger bibliográfia ### Filmek 1990-ben mutatták be az ABC tévétársaság gondozásában készült Challenger című játékfilmet. A mű az O-gyűrűket érintő vizsgálatokat és aggodalmakat járja körbe, átszőve a repülésre készülő űrhajósok emberi oldalának bemutatásával. A főbb szerepekben: Barry Botswick Dick Scobee, Karen Allen Christa McAuliffe, Brian Kerwin Michael Smith, Joe Morton Ron McNair, Keone Young Ellison Onizuka, Richard Jenkins Greg Jarvis és Julie Fulton Judith Resnik alakítójaként. 2013-ban mutatták be a BBC dokudrámáját, amelyben Richard Feynmann önéletrajzi kötetének, a What Do You Care What Other People Think? (Mit törődsz vele, mit gondolnak mások?) című műnek az űrrepülőgép katasztrófára vonatkozó részét dolgozták fel, William Hurttel Feynmann szerepében. 2019 januárjában mutatták be a Vision Makers játékfilmjét The Challenger Disaster (A Challenger-katasztrófa) címmel, Dean Cain és Glenn Morshower főszereplésével. A film képzeletbeli történetet mesél el, amelyben katasztrófa előtti estén egy mérnök próbálja leállítani a másnapi startot a mutatkozó műszaki probléma miatt. ### Videófelvételek 2010-ig mindössze egyetlen, a CNN helyszíni felvétele volt elérhető a katasztrófát megörökítő videófelvételek között. Ez a felvétel egyébként annyira beleégett az amerikai köztudatba, hogy a később megkérdezett amerikaiak nagy többsége állította, hogy élőben látta a katasztrófát, azonban csak kevesen lát(hat)ták élőben, mert a nagy tévétársaságok nem közvetítették. A katasztrófát övező sajtószenzáció hullámán azonban a felvételt állandóan visszajátszották az amerikai televíziók a hírműsoraikban, vagy akár az adásukat megszakítva közzétett közleményeik illusztrációjaként. 2010 után azonban – elsősorban a videómegosztó oldalak elterjedése okán – számos magánvideó került elő, amely a katasztrófa pillanatait mutatja be, különböző nézőpontokból: - egy, a titkosítás alól feloldott eredeti, fekete-fehér NASA-videó, amely az űrszerelvény pusztulását, majd később az egyik gyorsító rakéta önmegsemmisítőjének aktiválását mutatja végig - egy Jack Moss által készített felvétel, amelyet Winter Haven-beli otthonának kertjéből vett fel, kb. 130 km távolságból Cape Canaveraltől - egy Ishbel és Hugh Searle által egy, az Orlando Nemzetközi Reptérről felszálló repülőgépből készített felvétel, amelyet lányuk tett közzé, kiegészítve a párral készült interjúval és kommentárokkal. - egy Super 8 kamerával filmre rögzített felvétel, amelyet Jeffrey Ault készített Orange Cityből, kb. 16 kilométerre a felszállás helyszínétől - Lawrence Hebert filmfelvétele, amelyet az Electric Sky Films megbízásából készített a Kennedy Űrközpontról a helyszínen, szintén végigköveti a startot - Steven Virostek videója - Michael és Frances VanKulick videója - az ABC News felvételei, amelyek kevésbé közvetlenül az eseményekre, mint inkább a nézők reakcióira koncentrál ### Televízió 2018 januárjában mutatta be a History Channel a Days That Shaped America (Napok, amelyek megváltoztatták Amerikát) sorozatának első epizódját, amelynek alcíme Challenger volt, és a katasztrófát dolgozta fel. A Netflix streamingszolgáltató 2020 szeptemberében kezdte el sugározni Challenger: The Final Flight (Challenger: Az utolsó repülés) című négyrészes dokumentumsorozatát, amely szemtanúk, családtagok, más űrhajósok, a döntéshozatalban résztvevő NASA- és Morton-Thiokol-vezetők megszólaltatásával és eredeti felvételekkel dolgozza fel a katasztrófát. ### Zene Az Omega 1986-ban megjelent A Föld árnyékos oldalán című nagylemezén a Fekete doboz című dalt a Challenger emlékének ajánlották. ## Fordítás

Illuminátus rend

Az illuminátus rendet (, vagyis „a megvilágosodottak”), más néven bajor illuminátusok titkos társaságát, 1776. május 1-jén Adam Weishaupt ingolstadti filozófus, az egyházjog professzora alapította. A rendet rövid működés után Bajorországban, 1785-ben végleg betiltották, és azóta a szervezet hivatalosan nem aktív. Célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az ember ember feletti uralmát feleslegessé tegye. Tagjainak erkölcsi fejlődését szigorúan ellenőrizte, és ennek alapján juttatta őket a rend magasabb fokozataiba. A kezdetben csak pár tagot számláló, inkább olvasókörre hasonlító szervezet Adolf Knigge belépésével komoly reformokon ment át. Tagjai a szabadkőműves páholyokba is beléptek, illetve erre érdemesnek tartott szabadkőműveseket vettek fel. Létszáma fénykorában mintegy kétezer fő lehetett. Működése csúcsán a Német-római Birodalom hetven különböző városában, valamint Svájcban volt bizonyíthatóan jelen. Magyarországon is bekerültek a rendhez tartozók az államigazgatás egyes vezető beosztásaiba, de páholyt feltehetően nem tudtak alapítani, hisz működésükről egyedül Martinovics Ignác vizionált. A rend végső céljához, a hatalom forradalom nélküli átvételéhez és az állam működésének új alapokra helyezéséhez sosem került közel. Egyházi nyomásra a rendi államhatalom korlátozta, majd beszüntette működését. A német városokban a szervezet felszámolása egyértelműen sikeres volt. A bajorországi betiltás után Johann Bode Weimarban még tett egy kísérletet a rend életben tartására, de a kedvezőtlen körülmények és halála (1793) végleg lezárta a további működést. A rend állítólagos továbbéléséről és vélelmezett ténykedéséről számos mítosz és összeesküvés-elmélet alakult ki. Ilyen a francia forradalom kirobbantásának vádja is, miszerint illuminátusok álltak volna a háttérben. Sokan úgy vélik, hogy az illuminátusok szervezetei titokban tovább élnek és még ma is világuralomra törnek, mint ahogy az emberiség szenvedéseit is ők okozták és okozzák máig is. ## Alapítása Adam Weishaupt (1748–1830) az Ingolstadti Egyetem egyházjog és természetjog professzora első lépésként 1776. május 1-jén, két egyetemi hallgatójával megalapította a Perfektibilisták szövetségét (Bund der Perfektibilisten) (a latin perfectibilis jelentése: a tökéletessé váláshoz képessé tett). A szövetség szimbólumának Weishaupt Minervának, a bölcsesség római istennőjének baglyát választotta. A szellemi hátteret az egyetem intellektuális légköre képezte. Ekkor az egyetem tanári karában többségben voltak az 1773-ban feloszlatott Jézus Társaság egykori tagjai. A még csak huszonnyolc éves, fiatal Weishaupt volt az egyetlen professzor Ingolstadtban, aki ugyan gyermekkorában jezsuita nevelést kapott, de nem volt jezsuita, s emiatt elszigetelődött a tantestületben. Ez az elszigeteltség persze a felvilágosodás iránti lelkesedéséből is adódott. Második lépésként, hogy hallgatóit megvédje a jezsuita intrikák ellen, melyeket mindenütt sejtett, de mindenekelőtt azért, hogy a hozzá csatlakozóknak hozzáférési lehetőséget biztosítson a kor egyházkritikai irodalmához, megalapította a Bölcsesség titkos szövetségét (Geheimer Weisheitsbund), ami kezdetben legfeljebb húsz tagot számláló olvasókör volt csupán. Weishaupt a szabadkőművesek rendjén belül terjedő misztikus-spirituális rózsakeresztességet egyre erősödő, rossz irányzatnak látta, amellyel – úgy gondolta – meg kell küzdenie. Weishaupt társasága létrehozásának indítékairól a Pitagorasz, vagy megfigyelések egy titkos világuralomról és kormányzási művészetéről (Pythagoras oder Betrachtungen über die geheime Welt- und Regierungskunst) című írásában tudósít: A rend első fellendülésére akkor került sor, amikor 1778-ban Weishaupt egykori tanítványa, Pfalz későbbi kormányelnöke, Franz Xaver von Zwack átszervezte. `Weishaupt a Méh rend nevet javasolta, mert az lebegett a szeme előtt, hogy a tagoknak egy méhkirálynő irányítása mellett a bölcsesség nektárját kell gyűjteniük, de mégis az Illuminátusok szövetsége majd végül az illuminátus rend elnevezés mellett döntöttek. A bölcsesség szövetsége így most igazi titkos renddé vált, amely szervezetét tekintve akkor még leginkább a jezsuitákéhoz hasonlított.` ## Rövid felvirágzás 1780-ban Adolf Knigge báró belépett a rendbe, és további átszervezést hajtott végre. Ez a rendnek 1782-ben – amely Weishaupt vallomása szerint ekkoriban „tulajdonképp még igazából nem létezett, csupán az ő fejében” – a szabadkőműves páholyokhoz hasonló struktúrát adott, amelynek vezetői Weishaupt, Knigge és mások voltak, és mint úgynevezett areioszpagosz (elnökségi kollégium) működtek. Erről az új szervezeti struktúráról még lesz szó. Ezzel sikerült az illuminátusoknak a maguk számára számos szabadkőművest megnyerniük, sőt átvenniük teljes páholyok felett az ellenőrzést. A háttere ennek az a válság volt, amelybe 1776 után került a német szabadkőművesség. Akkor omlott össze ugyanis a szabadkőművesség egyik irányzata, az úgynevezett Strikte Observanz. Ez az erősen hierarchikus, magas fokú rendszer magát az 1312-ben felszámolt templomosok utódjának tekintette. Karl Gotthelf von Hundnak sikerült ezzel az inkább politikamentes, romantikus mozgalommal a német páholyok nagy részét a saját irányítása alá vonni. Éveken át azt állította, hogy kapcsolatban áll az „ismeretlen felsőbbséggel (Unbekannten Oberen)”, ami beavatta őt a szabadkőművesség legmélyebb titkaiba. Amikor azonban Hund báró 1776-ban bekövetkezett halálát követően semmiféle „titkos felsőbbség” nem jelentkezett, nagy lett a tanácstalanság a páholyokban. 1782. július 16-ától szeptember 1-jéig Wilhelmsbadban ülésezett a német páholyok nagy konventje. Ezen a Strikte Observanz dominált. A templomosok rendszerét feladták, kisebbségben maradt az arany- és rózsakeresztesek rendje, amely arra törekedett, hogy a Strikte Observanz örökébe lépjen. A nagy konventen fellépő két prominens illuminátus, Knigge és az egyértelműen radikális felvilágosító Franz Dietrich von Ditfurth magukhoz ragadták a szabadkőműves rendek eszmei irányítását. Sőt, sikerült megnyerniük Johann Joachim Christoph Bodét is, aki a Strikte Observanz egyik vezető személyisége volt. ## Válság és betiltás Az elkövetkező időben a tagok száma gyorsan növekedett, de ez a siker a vég kezdetének bizonyult: Knigge úgy látta, nem eléggé becsülik meg a rend megerősítése érdekében végzett munkáját, és egy levelében azzal fenyegetőzött, hogy a rend titkait elárulja mind a jezsuitáknak, mind a rózsakereszteseknek. Ezzel csak megerősítette Weishaupt bizalmatlanságát, akinek komoly gondot okozott, hogy Karl von Hessen és Ferdinand von Braunschweig, valamint Ernst von Sachsen-Gotha és Carl August von Sachsen-Weimar hercegekkel Knigge és az ugyancsak nagyon aktív Bode támogatói kerültek be a rendbe. W. Daniel Wilson amerikai germanista véleménye szerint Carl August és titkos tanácsosa, Goethe csak azért lépett be, hogy a rendet kiismerjék, tehát ennek a bizalmatlanságnak valós alapjai lehettek. Ezek után a nézetkülönbségek oly mértékben kiéleződtek Weishaupt és Knigge között, hogy az már a rend szétesésével fenyegetett. 1784 februárjában emiatt egy „kongresszusnak” elnevezett kvázi békéltető bíróságot hívtak egybe Weimarba, amelyen többek közt Goethe, Johann Gottfried Herder és Herzog Ernst von Sachsen-Gotha is részt vett. Itt Knigge számára teljesen meglepő döntés született. A kongresszus szerint ugyanis a rend mindkét vezető személyiségének fel kellene adnia hatalmi pozícióit, és teljesen új areioszpagoszt kellene felállítani. Ez akkor reális kompromisszumnak tűnt, bár előre látható volt, hogy a rend alapítói az areioszpagosz formális elnöklése nélkül is befolyásosak maradnak. Mindez Knigge számára egyértelmű vereséget jelentett. Megegyeztek abban, hogy a dolgot titokban tartják, és visszaszolgáltatják a rend náluk levő iratait, Knigge pedig el is hagyja az illuminátus rendet. Knigge a továbbiakban teljesen elfordult a „divatos bolondságtól”, nem kívánta többé titkos társaságok segítségével megjavítani a világot, Weishaupt pedig a maga részéről átadta a rend vezetését Johann Martin Graf zu Stolberg-Roßlának. Bajorországban a titkos társaságok, a belső meghasonlás közepette, felhívták magukra a vezető körök figyelmét. Ezek számára a felvilágosodás eszméit terjesztő titkos rendek gyanúsak voltak, hiszen azt tűzték ki célul, hogy a fennálló rendet megváltoztatva „az ész államát” hozzák létre a közhivatalok behálózásán keresztül. Következésképpen 1784. június 22-én Karl Theodor választófejedelem betiltott minden olyan „közösséget, társaságot és kapcsolatait”, amelyek nem az ő „választófejedelmi engedélyével” alakultak meg. 1785\. március 2-án páter Frank, báró Kreittmayr kancellár, a rózsakeresztes Törring báró és az udvar más embereinek nyomására egy további rendelet követte ez előbbit, ami ezúttal néven nevezve az illuminátus és a szabadkőműves rendeket mint hazaárulókat és valláselleneseket betiltotta. A házkutatások során a rend különféle iratait lefoglalták, melyek további bizonyítékokat tartalmaztak radikális céljaikról. 1785. július 20-án a Weishaupttal sétáló páter Lanz villámcsapás áldozata lett Regensburg mellett egy viharban, s a baleset hivatalos kivizsgálása során megtalálták a rend tagjainak névsorát Lanz szálláshelyén, a ruháiba varrva. Ez komoly riadalmat keltett a renden belül. (Amint Engel hivatkozott munkájában írja, a levél másolata 1906-ban Drezdában az Állami Levéltárban volt „Akt 30150” számmal ellátva. A levél eltűnt.) Ugyanebben az évben VI. Piusz pápa két, a freisingi püspöknek írt (1785. június 18-i és november 12-i) levelében a katolikus hittel össze nem egyeztethetőnek deklarálta a rendhez tartozást. A rend tagjainak az 1784–85 évi tilalmak kapcsán folytatott zaklatása mégis keretek közt maradt. Voltak házkutatások és elkobzások, néhány tiszt és udvari tanácsos elveszítette állását, a rend bizonyos tagjait kiutasították az országból, de senkit sem börtönöztek be. Weishauptot magát, akiről senki sem tudta, hogy ő volt a rend alapítója, gyanúsították ugyan, de sikerült elmenekülnie. Előbb Regensburg szabad birodalmi városba, majd 1787-ben Gothába ment, ahol Ernst herceg udvari tanácsosa lett. Itt jó fizetést kapott, és a rend további sorsával már nem foglalkozott. A bajor kormány 1787-ben a rend 1786-ban és 1787-ben lefoglalt dokumentumait és levelezését közzétette, és szétküldte az európai uralkodóknak. 1785 áprilisában Stolberg-Roßla gróf a rend vezetőjeként hivatalosan szüneteltette – ideiglenesen felfüggesztette – a rend működését. Bode ekkor Weimarban próbálta a szövetséget továbbra is életben tartani. Megpróbált utódszervezeteket létrehozni, ilyen lett volna a Minerva tanítványainak temploma és A láthatatlan barátok rendje, azonban 1790-ben abba kellett hagynia erőfeszítéseit a forradalmak évének erősen illuminátus-ellenes légkörében. A történelemkutatásban általánosan elfogadott az az álláspont, hogy az illuminátus rendet sikerült felszámolni, Bode 1793-ban bekövetkezett halála pedig azt jelentette, hogy a rend feltámasztásának utolsó lehetősége is elveszett. Karl Theodor választófejedelem rendeleteinek közzététele kiváltotta az első, illuminátusokhoz kapcsolódó hisztériát, mindenütt a radikális felvilágosító titkos szövetség tevékenységét gyanították. A második, lényegesen nagyobb hulláma ennek a hisztériának a francia forradalom után következett, amikor a jakobinusoktól és az illuminátusoktól való félelem egyetlen rémisztő fantazmagóriává olvadt össze. Ebben a hangulatban Maximilian von Montgelas bajor államminiszter – aki korábban maga is illuminátus volt – 1799-ben, közvetlenül a hivatalba lépésekor rendeletileg az összes titkos társaságot feloszlatta Bajorországban. Hogy mennyire erős volt a francia forradalom időszakában a misztikus, titokzatos titkos társaságok hatása, az tetten érhető a kor különféle irodalmi műveiben, kezdve Friedrich Schiller Geisterseher (Kísértetlátók)jától (1787–89) Jean Paul Die unsichtbare Loge, Láthatatlan páholyán át (1793) egészen Johann Wolfgang von Goethe Der Groß-Cophta (A Nagy Kofta) (1792) és a Torony-társaságig a Wilhelm Meister tanulóéveiben (Wilhem Meisters Lehrjahre, 1796). Ma Ingolstadtban már csak egy emléktábla utal a titkos társaságra a Theresienstraße 23. alatt, a város egyik sétálóutcájában levő épületen, amelyben egykor az illuminátus rend gyűlésterme volt. ## Céljai Csak akkor lehet megérteni az illuminátus rend létrejöttét és célkitűzéseit, ha figyelembe vesszük Bajorország politikai és szellemi fejlődését a felvilágosultnak számító III. Miksa bajor választófejedelem uralkodásának vége felé. Az illuminátus rend teljesen elkötelezte magát a felvilágosodás eszméi mellett. El akarták távolítani a hatalom közeléből a jezsuitákat, meg akarták szüntetni a befolyásukat. Fel akarták szabadítani a politikát a zsarnokság és a babonák uralma alól, alapjait a katolikus hagyományoktól független, humánus kozmopolitizmusban keresték. Ahogyan Weishaupt tanítványa, Mennenhofen megfogalmazza: A cél így a világ és a rend tagjainak jobbá és tökéletesebbé tétele (innen származott a régi név: perfektibilisták). Weishaupt 1782-ben a beszédem a felvételre váró illuminatos dirigentesekhez címmel ezt írja: Weishaupt számára az oktatás volt az elsődleges eszköz a szabadság eléréséhez, és nem csupán az ismeretek gyakran felszínes továbbadása, hanem inkább a nevelés, a szív képzése, az erkölcsösség. Ez utóbbinak kellene az egyes embert képessé tenni az önuralomra, amely feleslegessé tenné az uralom más formáit, nevezetesen az uralkodó hercegek „despotizmusát”, valamint azt a szellemi despotizmust, amit a katolikus egyház gyakorol. Tehát az „erkölcs hadserege” szerinte előfeltétel és egyben az út is, amely a szabadok és egyenlők társadalmához vezet, hercegek és egyház nélkül – ez az anarchizmushoz nagyon közelálló libertariánus utópia. Eltérően a 19. századi militáns anarchistáktól, a felvilágosodottak azt gondolták, erőszak nélkül is elérhető a céljuk, az uralom nélküli társadalom. Ahogyan azt Weishaupt a fent idézett beszédében megvilágította, az volt a véleménye, hogy a történelem az ő oldalán áll. Visszautalt olyan gondolkodókra, mint például Joachim von Fiore, akinek a három korszakból álló történelemfilozófiáját így ismertette: „az emberiség gyermekkorában” sem tulajdon, sem hatalmi törekvések nem voltak. Ezek „az ifjúság szakaszában” jelentek meg az első államok megjelenésével, melyek azonban egyre inkább a „despotizmus” felé csúsztak el. Ez maga kelti fel a vágyat az uralom nélküli elveszett paradicsom után: „Magának a despotizmusnak kell eszközzé válnia, hogy a szabadsághoz vezető utat megvilágosítsa” – írja Weishaupt dolgozatában, amit rendje úgynevezett misztériumosztálya számára írt meg. Az emberi faj „érett korában” a despotizmust az általa gerjesztett szabadságvágy erőszak nélkül meghaladja a felvilágosításon és az ennek révén elsajátított önuralmon keresztül. E felvilágosodást elterjeszteni és az emberiséget az „ígéret földjére” visszavezetni a „titkos bölcsességiskolák” feladata. Ezek Weishaupt szerint egy szellemi örökség ívét hozzák létre az őskereszténységtől egészen a szabadkőművességig. Habár a szabadkőműves páholyok addigra politikamentessé váltak, de álcaként szolgálhatnák az illuminátus rendet. Végül majd „a szétesés ideje” új ciklus kezdetévé lesz. Ebben a történelemszemléletben keveredik a középkori chiliazmus és az újkori utópia, a megváltott világról szóló, még nem modern prófécia és a modern prognózis, hogy hogyan is lehet ezt elérni a saját cselekvésünkkel. Weishauptnak két ellentétes üzenete van: egyrészt kvietizmust prédikált, ami a rend tagjait minden, a történelem előrehaladásában betöltött felelősségük alól feloldozza; másrészt viszont felforgató aktivitást követelt, amely a fennálló uralmi rendszert kívánta aláásni. Hogy e két aspektus közül melyik a fontosabb, azt függőben hagyta. Előbb arról szólt, hogy nem kell többet tenni, csak kivárni, mert az abszolutisztikus despotizmus ideje magától lejár belső okokból következően. Később viszont azt állítja, hogy a felvilágosodottak egyedül tevékenységük révén, sőt már puszta jelenlétükkel is közrehatnak a despotikus uralmak megszüntetésében. Az abszolutisztikus uralom megszüntetéséhez így nem forradalom útján jutnának el, hanem a személycserék révén: azaz az abszolutisztikus állam kulcspozícióiból egyre többet kell elfoglalni, fokozatosan elérni az állam feletti kontrollt. Weishaupt nem világította meg utópiájának végső stádiumait, nem tudjuk, hogy az államnak végül meg kellett volna szűnnie, vagy csupán az illuminátusok általi ellenőrzése lenne totális. ## Szervezete A német felvilágosodás fejlődésének kései szakaszában három döntő előrelépés volt, ami az illuminátus rendnek ebben betöltött szerepe és jelentősége nélkül nem érthető. Az illuminátus rend egyike volt a felvilágosodás során kialakult modern nyilvánosság számos társaságának és egyesületének, ahogyan azt Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Strukturwandel der Öffentlichkeit) című tanulmányában leírta. Míg a rendi társadalom reprodukcióját az egyházi és az uralkodói körök biztosították, addig felvilágosodás társaságai és egyesületei lehetőséget adtak a rendi határokon átnyúló kapcsolatok kialakulására. A társadalmi osztályok és rétegek közeledése valósult meg az olvasókörökben, különféle jótékonysági egyesületekben (példaként Hamburgban a Hazafias Társaságban), szabadkőműves és rózsakeresztes páholyokban, vagy éppen az olyan titkos társaságban, mint az illuminátus rend, a résztvevők közötti, legalábbis elvi egyenlőség alapján. A társulásoknak más formáihoz képest az illuminátus rendnek volt explicit politikai programja, míg a szabadkőműveseknél mind a mai napig tilosak a vallási, hitbéli vagy pártpolitikai viták. A szabadkőművesek megvallhatják a hovatartozásukat, és emiatt nem kifejezetten titkos társaságok, az illuminátusok ezzel szemben ezt nem teszik. Bár átvettek szabadkőműves struktúrákat, mint például a páholyokba szerveződést és a hierarchikus fokozatokat, mégsem tartoztak a szabadkőművességhez. Nem tagozódtak be az országos szintű szabadkőműves szervezetekbe, a nagy páholyokba. A szabadkőművesektől és a rózsakeresztesektől elsősorban a célkitűzésben, a racionalitás szintjében, a titkosságban és az abszolutisztikus rendszerrel szembeni ellenzékiségben különbözött az illuminátus rend. Knigge a reformjai során, a szabadkőművesség hatékony befolyásolása érdekében, a tőlük származó struktúrába szervezte az illuminátus rendet. Fantáziadús rendi fokozatokat alkotott, amelyek mindegyikéhez saját beavatási szertartás és saját „titkok” tartoztak, amelyeket a fok várományosának az avatás során árultak el, pl. „növényi csemeték iskolája”, ami a kezdőt kívánta bevezetni a páholy és a titkok természetébe, a novícius, a minerval (a név a bölcsesség római istennő, Minerva nevéből származik) és az illuminatus minor (latin = kis illuminátus) rendi fokozatokból állt. A szabadkőművességet idéző „kőműves osztály” fokozatai az inas, segéd, mester, illuminátus maior (latin = nagy illuminátus) és illuminatus regens (lat. irányító illuminátus). A „misztérium osztály” a rend koronája, a pap, régens, mágus és király fokozatokból állt. Ez utóbbi számára a rend rövid fennállása alatt még nem volt elég idő az előírások és rítusok kidolgozásához. A tagok toborzásában segített a misztifikálás. Mindegyikük kapott a beavatásakor egy titkos nevet, vagy másként harci nevet (franciául: „nom de guerre”), ami általában nem keresztény, de legalábbis nem ortodox eredetű volt. Weishaupt önmagának jellemzően az antik rabszolgafelkelés vezérének Spartacusnak a nevét választotta, Knigge Alexandriai Philón zsidó filozófus nevét, míg Goethe Abarisz szkíta mágus nevét kapta. A földrajzi neveket is titkos nevek helyettesítették (München például Athén, Tirol Peloponnészosz, míg Frankfurt az Edessza és Ingolstadt az Eleuszisz nevet kapta); sőt maga a keltezés is titkos, perzsa nevű hónapneveket tartalmazott, időszámításuknak a kezdete pedig i. sz. 632. volt. Minden felvilágosultnak szellemi vitát kellett folytatnia a névadó patrónusával, sőt ezen felül havonta kötelező irodalmat kapott a rendbéli elöljárójától, amiben a felvilágosító és deista művek egyre nagyobb szerepet kaptak. Ezen kívül köteles volt szellemi és erkölcsi fejlődését Quibuslicet-füzetekben (a latin kifejezésből: quibus licet – kinek szabad [kiegészítendő: ezt olvasnia]) rögzíteni. Helytelen viselkedés esetén, vagy ha nem érték el az előírt haladást, a rend vezetője úgynevezett „reproche-cédulával” (francia szó, reproche: megrovás) büntetett. Bár a tagok egy-egy fokozaton belül egyenlőek voltak, az egyes fokozatok közti különbség a hierarchiában nyilvánvaló volt. Ezt már maga az eskü is mutatta, amit minden beavatandó letett: A szigorú hierarchiát kiegészítette a rend ezoterikus struktúrája, azaz, hogy az új tagok nem tudhattak a rend valódi céljairól, ezzel kapcsolatban félrevezették őket. A novícius még azt hallotta, hogy a rendnek egyáltalán nem célja: Ez cinikus hazugság volt persze. A rend legmagasabb szintjére eljutókat ugyanis a „minden titkok legnagyobbikába” avatták be: Az illuminátus rend legmélyebb titka, arkánuma az volt, hogy a jövőben a saját erkölcsi uralmi rendszerüket – amit a renden belül már gyakoroltak – kiterjesztik a világ egészére. Az alacsonyabb fokozatú tagoknak ezt a becsapását és a vezetés túlzott szigorát, merevségét a renden belül is hamar bírálni kezdték. Ez pontosan annak volt köszönhető, ami Weishaupt célja is volt: az individuumot önnevelésre sarkallni és a rejtett vezetés révén tökéletessé tenni. Ez utóbbi elérésének feltétele volt valamennyi titkuk tökéletes ismerete. E módszereket láthatóan legádázabb ellenségétől, a jezsuita rendtől vehette át, így a szolgai engedelmességet, az óvatos, de annál hatékonyabb, a gyónáson keresztül érvényesülő irányítást. A rend az ellenfelével dialektikus összefonódásban maradt, amint azt Agethen, az illuminátus rend kutatója megállapítja: azért, hogy az egyént az egyház szellemi és lelki uralma alól felszabadítsa, a lelkiismeret vizsgálatának jezsuita módszereit alkalmazta; hogy a felvilágosodás és a józanság győzedelmét elősegítse, egy sok fokozatból álló misztikus rendszert alkotott, amely a rózsakeresztesek rajongó irracionalizmusára emlékeztetett, és annak érdekében, hogy az emberiséget végül az uralkodók despotizmusától megszabadítsa, a tagjait pszichotechnika alkalmazásával totális ellenőrzés alá vonta. ## Tagjai Az 1780-as évek elején sikeres volt az illuminátus rend: a Német-római Birodalom hetven különböző városában 1500–2000 tagja volt, akiknek mintegy harmada egyben szabadkőműves is volt. Főként Bajorországban és a türingiai kis városokban, például Weimarban és Gothában működtek; a birodalmon kívül csak Svájcban voltak bizonyíthatóan jelen. Eberhard Weis német történész megvizsgálta a rend társadalmi összetételét, és arra az eredményre jutott, hogy a tagok harmada a nemességből jött, és legalább 12 százalék pap volt. Csaknem 70 százalékuknak volt felsőfokú végzettsége, a kézművesek aránya a maga 25 százalékával jóval meghaladta a kereskedők 10 százalékát. Túlnyomó többségük, 75 százalékuk hivatalnok, tiszt, vagy más állami szolgálat tagja volt, ami érthető, ha figyelembe vesszük a rend célját az állam behálózásával kapcsolatban. Weishaupt 1787-ben büszkén közölte, sikerült Bajorország hivatalnokainak több mint a tizedét beléptetni a rendbe. Egyértelműen kezükben volt a bajor cenzúratanács, amely 1784-ig, a választófejedelem közbeavatkozásáig csaknem kizárólag illuminátusokból állt. A hivatal gyakorlata ennek felelt meg: exjezsuiták írásait és más felvilágosodás ellen írt, vagy egyházi műveket, sőt még imakönyveket is betiltottak, ellenben támogatták a felvilágosító irodalom megjelenését. A kezdeti siker azonban nem fedheti el azt a tényt, hogy az illuminátusok zömükben közepes szellemi színvonalú felsőfokú végzettségűek voltak, akik talán épp amiatt léptek be tömegével a rendbe, mert attól a karrierépítésükben előnyöket vártak. Ez a reményük mindenképp összhangban állt Weishauptnak az állam behálózását célzó koncepciójával, még akkor is, ha ez a koncepció rejtve is maradt az új tagok előtt. A rend a tulajdonképpeni célját nem érte el, azaz nem vált a társadalom intellektuális és politikai elitjévé. Ha eltekintünk a már említett kivételektől (Goethe, Herder, Knigge), akkor azt látjuk, hogy a kései német felvilágosodás tényleg jelentős képviselői vagy teljesen távol tartották magukat (Schiller, Kant, Lessing, de Lavater is, akit Knigge hosszan és hiábavalóan kapacitált), vagy ha Friedrich Nicolaihoz hasonlóan beléptek, akkor gyorsan távoztak, mert csalódottak voltak a rend rideg struktúrája miatt. Arról egyáltalán nem lehet beszélni, hogy „a könyvkukac Weishaupt és társai, úgyis mint jó, vagy nevetséges értelemben vett utópisták” részéről a bajor államot valódi fenyegetés érte volna, mégis „a régi hatalmasok kihívása természetesen még ebben a szelíd formájában is túl erősnek számított”. ## Illuminátusok Magyarországon „A korszak politikai történetével, mozgalmaival foglalkozó irodalom utal arra, vagy pontosabban határozottan állítja azt, hogy a magyar szabadkőművesek tekintélyes csoportja az illuminátusok közé tartozott.” A szabadkőművesek többsége és az ismert illuminátusok jozefinisták voltak, segítették II. József felvilágosult reformjait kidolgozni és megvalósítani. Ilyen volt például Gottfried van Swieten báró és Joseph von Sonnenfels báró a császár közvetlen környezetéből. Van Swieten a rend betiltása után Bajorországból menekülni kényszerülő illuminátus értelmiségieket szívesen fogadta, s mint a tanulmányi és udvari könyvvizsgáló bizottság elnöke például Deling Jánost a pécsi, Kreil Antalt (szabadkőműves főmester) a pesti egyetem tanárává nevezte ki. A nagy hatalmú bizottságban Sonnenfels volt a cenzúraügy előadója, akinek magyar vonatkozásokban a szintén illuminátus Pászthory Sándor segédkezett. A hazai illuminátusok közé a bajor menekülteken kívül a magyar nemesség és főnemesség legkiválóbb tagjai közül tartoztak néhányan; ők vagy európai útjaikon, vagy a Born Ignác lovag vezette bécsi „Igaz Egyetértéshez” illuminátus vezetésű szabadkőműves páholyon keresztül léphettek be. A következő személyekről tudott dolog, hogy illuminátusok voltak: Pálffy Károly gróf (szabadkőműves nagymester), Bánffy György gróf (szabadkőműves nagymester), Podmaniczky József báró (szabadkőműves főmester), Forgách Miklós gróf főispán, Balogh Péter kúriai bíró, Berzeviczy Gergely közgazdasági író, evangélikus egyházkerületi felügyelő. Kazinczy Ferenc szabadkőműves társának, Aranka Györgynek írt levelében lelkesedett az illuminátusokért, bár saját maga nem volt a rend tagja: II\. József Bajorországra is ki akarta terjeszteni uralmát, s ezt a szabadkőművesség és az illuminátus rend segítségével próbálta elérni. Mivel ezek nem tudták támogatni elképzeléseit, számára értéküket elvesztették, és bajorországi betiltásuk után ő is korlátozta tevékenységüket. II\. József halála után Martinovics Ignác, mint az új uralkodó, II. Lipót titkos ügynöke, több jelentést is írt az illuminátusok tevékenységéről. Életrajzírója, Mályusz Elemér szerint ezek java része kitaláció, írójuk saját személyének fontosságát akarta fokozni velük. Berzeviczy Gergely hagyatékában fennmaradt egy illuminátus szellemiségű szervezet szabályzata (Norma Unionis [Norma Unió]), de ez sohasem jött létre, tervezet maradt. ## Mítoszok és összeesküvés-elméletek Az illuminátusokkal kapcsolatos mítoszképződést talán a legjellemzőbben a villámcsapásos történeten keresztül mutathatjuk be. Weishaupt 1787-ben kiadott Kurze Rechtfertigung meiner Absichten (Céljaim tömör igazolása) című művében azt írja, hogy „Amikor boldogult barátomat, Lanzot 1785-ben Regensburgban agyonütötte közelemben a villám, alkalmam lett volna megjátszanom a bűnbánó képmutatót és ezzel megszerezni üldözőim bizalmát”. Barruel abbé ezt kissé átigazítva így közli a Mémoires pour servir à l’histoire du jacobinisme (Emlékiratok a jakobinizmus történetéhez) című könyvben: „Weishaupt rendi misztériumok leírását és összeesküvési terveket küldött volna Sziléziába egyik követőjével, egy Lanz nevű hitehagyott pappal, s amikor éppen végső utasításait adta neki, az illetőt egy villám halálra sújtotta. Az összeesküvők ijedtségükben nem tudták elrejteni az elhunyt papírjait a hatóságok elől, amelyek újabb indítékot adtak Bajorország bíróságának a Weishaupttal kapcsolatban levők utáni nyomozásra”. Nesta Webster változata: „Egy Lanze nevű evangélikus prédikátor, az Illumináti tagja, 1785 júliusban megbízatást kapott, hogy menjen Sziléziába, azonban útközben agyonütötte a villám. A rend utasításait találták nála, amelyek világosan felfedték a bajor kormány előtt az Illumináti áskálódásait”. A későbbiekben egyre több változata született meg a legendának. Néhány variáció a névre: Lanz, Lanze, Lang; a helyszínre: Regensburg, Lanz kertje, a városon kívüli erdő , útban Szilézia felé, útban Franciaország felé; a körülményekre: sétálgatás közben, sétalovaglás közben; az iratok helyére: a halott testén levő ruhában , a halott szállásán levő ruhában, a ló (és lovas) villámcsapástól szénné égett testén épen maradt nyeregtáskában. Annak ellenére, hogy a bajor kormány 1787-ben nyilvánosságra hozta az illuminátusokkal kapcsolatos vizsgálatok iratait, ennek az esetnek semmi nyoma ezek között. A mai napig számos összeesküvés-elmélet hirdeti, hogy az illuminátusok a betiltásukat követően továbbra is tevékenykedtek, és minden nem örvendetes eseményért ők a felelősek. Igen kedveltek azok az elméletek, amelyek azt állítják, hogy illuminátusok működtek az Amerikai Egyesült Államok létrejöttében. Ez már csak az időbeli eltérés miatt is lehetetlen, ugyanis az amerikai függetlenségi háború már 1775-ben elkezdődött, jóval a rend alapítását megelőzően. Nem utolsósorban az illuminátus rendet tették felelőssé a francia forradalom kirobbanásáért. Ez a gyanú először 1791-ben bukkant fel, Jacques François Lefranc, francia pap a Le voile levé pour les curieux ou les secrets de la Révolution révéles à l’aide de la franc-Maçonnerie című könyvében (megközelítő fordításban: A fátyol a kíváncsiak számára fellebbent, avagy a forradalom megismert titkai a szabadkőművesség segítségéről). A vád nagy elterjedtsége mégis két más szerzőnek köszönhető, akik röviddel később terjedelmes műveket alkottak a francia forradalom okairól: Barruel abbé egykor volt jezsuita és a skót természettudós, John Robison egymástól függetlenül próbálta azt bebizonyítani, hogy nem a harmadik rend állandó elnyomása, a felvilágosodás ideáinak elterjedése, a megelőző év katasztrofális aratása és XVI. Lajos rossz válságkezelése, hanem az illuminátusok robbantották ki a forradalmat. Ehhez mindenekelőtt három „bizonyítékkal” szolgáltak: - Állítják, hogy a forradalmárok vezérei közül csaknem mindegyik jelentős szabadkőműves vezető is volt. Ez a minden további nélküli egyenlőségjel a szabadkőművesek és az illuminátus rend között – mint már láttuk – elfogadhatatlan, nem lehet összemosni a két szervezetet. - A forradalom előtti Franciaországban valóban volt egy szabadkőműves páholy, amely önmagát „les illuminés” (megvilágosultaknak) nevezte, ugyanúgy mint ahogyan Weishaupt a saját rendjét. Az összemosni szándékozókat kevéssé zavarja, hogy a francia „illuminés” csoportja egyrészt kicsiny, másrészt csekély befolyással rendelkező szervezet volt, inkább a misztikus irányt követték, a Knigge-féle radikális felvilágosodás idegen volt tőlük. - Harmadszor: ismeretes, hogy Bode 1787-ben Párizsba utazott, június 24-től augusztus 17-ig ott tartózkodott. Ennek azonban semmi köze nem volt a forradalomhoz, egy szabadkőműves konventre utazott, ami egyébként már véget ért, mire ő megérkezett. Az a tézis, amely azt állítja, hogy illuminátusok álltak a francia forradalom hátterében, teljesen alaptalan. Ennek ellenére Barruel és Robison művei nagy sikert értek el. A német nyelvterületen az egyébként kérészéletű, konzervatív folyóirat, az Eudämonia (1795–1798) volt e tétel szószólója. Daniel Pipes szerint mind a mai napig foglalkoztatják az ilyen összeesküvés-elméletek a szélsőjobboldal publicistáit és politikai csoportjait. Ezek között kell megemlíteni Nesta Webster, ismert angol okkultista történészt, a húszas évek összeesküvés-elméleti teoretikusát, az amerikai John Birch társaságot, vagy Pat Robertson, fundamentalista keresztény prédikátort. Mai összeesküvés-elméleti teoretikusok, például Des Griffin és Jan Udo Holey („Jan van Helsing”) az illuminátusoknak mindig újabb és újabb nyomait vélik felfedezni, egyre tovább él az illuminátusellenes paranoia. Néhány okkult vagy teozófus csoport megpróbálta önmagát úgy beállítani, mintha ők lennének az évtizedek óta bujdosó illuminátusok. Ez újabb táplálékul szolgált az összeesküvés-elméleteknek. 1896-ban például Leopold Engel történész, aki maga is publikált könyvet az illuminátus rendről, megalapította az Illuminátusok világszövetségét, ami Weishaupt rendje örökösének tekintette magát. 1929-ben ezt a bejegyzett egyesületet törölték a berlini regisztrációból. Az 1896-ban létrehozott Ordo Templi Orientis, vagy az 1978-ban megalapított Thanateroszi illuminátusok szintén megpróbálták magukat a bajor illuminátusok hagyománya továbbvivőinek beállítani, bár semmi közük nincs Weishaupt, Bode és Knigge felvilágosult, racionalista rendjéhez. ## Az illuminátusok regényekben Egyes népszerű regények kedvelt témájául szolgálnak az illuminátusok. Ilyen például Robert Shea és Robert Anton Wilson trilógiája, az Illuminatus!, Umberto Eco A Foucault-inga, vagy Dan Brown Angyalok és démonok című regénye. Mint sötét alakok, kiismerhetetlen cselszövők, vagy démonikus összeesküvők szerepelnek, ez felel meg a forgalomban lévő összeesküvés-elméleteknek. Például Galileo Galilei (1564–1642) és Giovanni Lorenzo Bernini (1598–1680) nem voltak (nem is lehettek) a rend tagjai, mint Dan Brown beállítja, és persze az illuminátusok nem a kelta druidáktól az aszaszinokon és templomosokon át ívelő ezeréves hagyományok folytatói. Különösen népszerű az a regényekben szereplő, elterjedt feltételezés, hogy az illuminátus rendnek esetleg voltak olyan szimbólumai, amelyeket csak a beavatottak ismertek. Ezekhez a vélt illuminátus szimbólumokhoz tartoznak: - a mindent látó szem, - az előző, de mint az az Amerikai Egyesült Államok nagypecsétjének hátoldalán található piramis záróköve, - a 23, mint szám, - az ambigrammák. Az illuminátus rendnek, mint szervezetnek egyetlen szimbóluma volt, ami egyben a „titkos bölcsességek iskolájáé” is, mégpedig Minerva baglya. ## Utalások az illuminátus rendre filmekben és más médiában Gyakran utalnak az illuminátus rendre filmekben, könyvekben, számítógépes játékokban és zenedarabokban, mivel nevük az összeesküvés-elméletekből nagyon ismert. Ezekben őket egy rendkívül titkos és igen nagy hatalommal bíró csoportként kezelik, s pont ez teszi őket alkalmassá arra, hogy bennük misztikus fenyegetést láttassanak. Népszerű példák: - Filmek: - 23 – Semmi sem az, aminek látszik, német film, 1999-ben Bajor filmdíjjal tüntették ki, - Lara Croft: Tomb Raider, Angelina Jolie főszereplésével, - A nemzet aranya, Nicolas Cage főszereplésével - Angyalok és démonok (német címén Illuminati), amerikai thriller Tom Hanksszel (2009), - Die Whoopee Boys, John Byrum rendező amerikai filmje 1986-ból, - Rejtélyek városkája, amerikai televíziós rajzfilmsorozat; - Kártyajáték: Illuminati, Steve Jacksonnak 1982-ben, az USA-ban megjelent kártyajátéka; - Pen-&-Paper szerepjáték: Illuminati (GURPS ); - Számítógépes játékok: a Deus Ex sorozat több játéka, Resident Evil 4, The Secret World; - Zeneszámok: 23 a Welle: Erdball nevű együttes előadásában, 23 (zenealbum) Bushidótól és Sidótól, akik együtt, Formáció 23 néven vették fel az albumot; - Nyomtatott sajtó: Számos példája van a titkos világhatalmat sejtető és ennek urait az illuminátusok tovább élő rendjébe tartozó tagoknak tekintő összeesküvés-elméleteknek. A világhatalomra törő titkos, ma is élő illuminátusokat a pénzarisztokrácia tagjaiként mutatják be egyes ilyen művek. A magyar sajtóban is található olyan cikk, ami ehhez hasonlóan tárgyalja az illuminátusok állítólagos jelenlegi szerepét. ## Fordítás

Apollo–12

Az Apollo–12 az Apollo-program hatodik emberes repülése, egyben a második, amely leszállt a Holdon. Ez az egyetlen repülés, amely főként mérnöki kísérlet volt, ezen az expedíción kísérletezték ki a hajszálpontos leszállást, amely minden későbbi geológiai kutatóexpedíció alapjának számított. A holdra szállások típusrendszerében a H típusú küldetés jelet kapta, azaz az űrhajósok nagyjából 30 órányi tartózkodással másfélszer több időt töltöttek a holdfelszínen az Apollo–11 űrhajósainál, míg két, hozzávetőleg 4 órás holdsétát tehettek, amellyel megnégyszerezték elődeik tartózkodási idejét. A legénységet Pete Conrad parancsnok, Alan Bean holdkomppilóta és Dick Gordon, a parancsnoki modul pilótája alkotta, akik csak kis híján maradtak le a történelmi elsőségről. A trió minden tagja a Haditengerészet pilótája volt, és különleges baráti összetartásuk különösen sikeressé tette expedíciójukat. Az expedíció fő feladata a hat műszerből álló, bővített ALSEP felállítása és egy 31 hónappal korábban felküldött és sikeresen leszállt holdszonda meglátogatása volt. Először használták a holdprogram során a Holdhoz való eljutáshoz az ún. „hibrid transzfer pályát”, felhagyva a biztonságos „szabad visszatérési pálya” alkalmazásával, illetve először használtak plutóniumos termoelektromos generátort a műszerek áramszükségletének előállításához. Az űrhajósok további feladata volt még nagyobb távolság megtétele gyalogosan az Armstrong és Aldrin által szerzett tapasztalatokra épített geológiai kutatóút során. ## Személyzet \(1\) Zárójelben a személyenként elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a küldetést is. ### Tartalék személyzet ### Kapcsolattartó személyzet - Gerald Carr - Edward Gibson - Paul J. Weitz ## Előzmények ### Apollo–11 A program fő célkitűzése a holdi leszállás volt, amelyet John F. Kennedy tűzött ki a program személyzete elé. Ehhez egy egymásra építkező repüléssorozaton kellett végiglépdelni a hardver tesztrepüléseitől a Hold közeli felderítésén át egészen a leszállásig. Az ilyen módon kialakított repülési sorozat rendkívül sikeres volt, lényegében – leszámítva az Apollo–1 tüzének kezdeti kudarcát – minden újonnan kipróbált elem sikeresnek bizonyult, így a NASA a program mindössze ötödik, ember vezette repülésén megpróbálkozhatott a holdra szállással. A sorozat részeként az Apollo–7 először tesztelte a vadonatúj Apollo holdűrhajót, majd az Apollo–8 a Saturn V első éles tesztjén kívül először jutott el a Holdig, aztán az Apollo–9 sikerrel próbálta ki a holdkompot, hogy az Apollo–10 minden korábbi részletet egyetlen repülésben egyesítve a holdi leszállás „jelmezes főpróbája” legyen. 1969\. július 16-án jött el a történelmi pillanat, amikor Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins elindult történelmi útjára, hogy elsőként próbálkozzon a holdi leszállással. A próbálkozást 1969. július 20-án siker koronázta, Neil Armstrong és Buzz Aldrin az emberiség történetében először leszállt a Hold Mare Tranquilitatis holdtengerén. Ezzel az Apollo-program célkitűzése teljesült. A program más irányba folytatódhatott tovább. ### A program fő céljainak megváltozása Amikor az Apollo–11 leszállt a Holdra, a NASA döntési helyzet elé állt: a rengeteg bizonytalansági tényező miatt összesen még 9 repülésre elegendő hardver – rakéta, űrhajó stb. – állt rendelkezésre kész vagy éppen gyártás alatti stádiumban, így a programnak – bár a fő célkitűzést, az oroszok legyőzését az űrversenyben már teljesítette – a bőséges erőforrás miatt más irányt kellett szabni. A legkézenfekvőbb irány a tudományos kutatás volt, azaz az első leszállás sikere után már nem a képességet kellett kiaknázni, hanem a Holdat, mint égitestet lehetett minél részletesebben feltárni. Ez előtt a feladat előtt azonban egy komoly negatív tapasztalat tornyosult. Az Apollo–11 egyetlen kudarcnak tekinthető mozzanata annyi volt, hogy messze kilométerekkel a kijelölt leszállóhely mellé tudott csak leszállni. Amennyiben egy tudományos szempontból érdekes leszállóhelyen akarta a NASA a személyzetet és a műszereket letenni, nem engedhették meg a luxust, hogy kilométeres tévedéssel szálljanak le a kiszemelt célpont mellé, nagyon fontos volt, hogy hajszálpontos leszállásokat tudjanak végrehajtani és erre biztosan tudjon támaszkodni az űrhivatal a tervezés során. Az Apollo–12 tehát ezt a technikai feladatot kapta: még főként nem tudományos célú küldetésként tekintettek rá, hanem annak kipróbálásaként, hogyan lehet pontosan egy előre meghatározott ponton leszállni a Holdon. A tudományos kutatás kissé háttérbe szorult, illetve siker esetén a későbbi repülésekre maradt. A fő cél megváltozása egyben a módszerek és azokon keresztül az eszközök változtatását is magával hozta. A hosszabb holdfelszíni tartózkodáshoz és a szélesebb körű tudományos vizsgálatokhoz több eszköz, ellátmány, következésképpen nagyobb hasznos teher járult. Ennek megvalósítását több oldalról is próbálták megoldani. Az egyik ilyen ötlet a Hold elérésének üzemanyagtakarékosabb, bár biztonságot tekintve kockázatosabb módja volt. Ehhez az Apollo–8, –10 és –11 által kitaposott „szabad visszatérés pályáját” tervezték át: új nevén „hibrid transzfer pályára” változtatták a Holdhoz vezető út vonalát. Ezzel a pálya holdközelpontja alacsonyabbra került, és ez kevesebb üzemanyaggal tette lehetővé a leszállást. Az így felszabadult üzemanyag-mennyiség tömegének „helyére” plusz rakományként több műszer vagy ellátmány kerülhetett (illetve mellesleg kitaposta az utat a későbbi expedíciók előtt is, ahol nem a több rakomány, hanem a Hold felszínének más, nehezebben elérhető régiói voltak a cél, amelyhez több üzemanyagra volt szükség). A másik fejlesztési út az Eagle leszállását lehetővé tévő súlycsökkentési program folytatása a holdkomp gyártójánál, a Grumman repülőgépgyárnál. A „fogyókúra” nyomán felszabaduló tömeg helyén is újabb és újabb műszerek és ellátmány – oxigén, víz stb. – kapott helyet. Ezzel együttesen megfelelt az űreszköz a H típusú küldetés követelményeinek, amely kb. 30 óra holdfelszínen tartózkodást feltételezett. Ennek birtokában készülődhetett a legénység két holdsétára, egyenként 4-4 óra kinntartózkodással. A tudományos kutató eszköztár is bővült: az Apollo–11 három műszerből álló EASEP-jéhez képest a következő útra már hat műszerből és egy plutóniumos áramforrással táplált központi egységből álló eszközparkkal indult útnak az újabb expedíció. A műszeregyüttes bonyolultságát jól jelzi, hogy a két holdséta egyikét teljes egészében az ALSEP felállításának tervezték szentelni. ### A leszállóhely kiválasztása Az Apollo–12 leszállóhelyének kijelölése az Apollo–11 leszállását követően vált véglegessé. Az első holdra szállás során a mindent háttérbe szorító biztonsági megfontolások miatt egy geológiailag szinte érdektelen síkságot jelöltek leszállóhelynek, ám a későbbi expedícióknak tudományosan érdekes helyek kellettek, ahol az űrhajósok vizsgálódhattak. A rendszer egyébként is a pontosabb leszállásokra épült, ám erre a tervezési filozófiára Armstrongék leszállása alaposan rácáfolt, amikor majdnem hat kilométerrel az eredetileg kijelölt leszállási ponttól nyugatra sikerült csak leszállni. Ha ez lett volna a realitás, akkor egyszerűen értelmetlen lett volna űrhajókat küldözni az egyes geológiai kutatási helyszínekre, hiszen azok úgysem tudtak volna elég közel leszállni a célhoz. Ezért lett a legfontosabb feladat, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza a NASA, hogy képes-e az Apollo hardver a lehető legpontosabb leszállásokra, vagy a további holdra szállásokat kénytelenek lesznek feladni. Ezen kitüntetett feladatot bízták a második Holdra készülődő legénységre. Tekintettel arra, hogy a Hold felszínéről az Apollo-program előttről nem álltak rendelkezésre képek, a kitüntetett pontok sorában nagyon hamar a lista élére álltak az ember által korábban odaküldött eszközök, azok közül is a sima leszállást bemutató szondák. Egy ilyen szonda megtalálása és a nagyközönségnek való bemutatása számos előnnyel járt. Először is ott vannak a propaganda előnyök: ha sikerül lefényképezni a szondát, úgy egyszerűen beszerezhető a bizonyíték, hogy tényleg a kijelölt helyen sikerült landolni a holdkompnak, ráadásul egy, az űreszköz mellett álló amerikai űrhajós fényképe igencsak jó reklámot jelentene a közvélemény szemében. Tudományos szempontból is előnyt jelenthetett egy pontos leszállás, általa hozzá lehetett volna jutni a holdszonda leszerelt alkatrészeihez, amelyek részletes vizsgálatával információkhoz lehetett jutni az űrbéli viszonyok hosszútávú hatásairól. A feladat ezt követően a megfelelő célpont kiválasztása volt. Holdon leszállt szondából viszonylag kicsi volt a választék. Az meglehetősen provokatív lett volna, ha egy szovjet szondát választanak az amerikaiak, így az egyetlen lehetséges út a Surveyor-program holdszondáinak megtalálása lett, amelyben korábban 5 sikeres leszállást végeztek amerikai holdszondák. A 6 pontot tartalmazó követelményrendszer metszéspontjában a Surveyor–3 állt. A kiválasztás követelményei a következők voltak: - Síkság: relatíve kevés kráterrel és sziklával hintett legyen - Megközelítés: ne legyenek nagyobb dombok, meredélyek vagy mélyebb kráterek, amelyek hibás magasságjelzést adhatnak a radarnak - Üzemanyag szempontok: a lehető legkevesebb hajtóanyaggal megközelíthető legyen - „Újrázhatóság”: Hatékonyan lehessen előkészíteni a startfolyamatot újra, amennyiben a Saturn V startját halasztani kell - Szabad visszatérés: Elérhetőnek kellett lennie egy olyan űrhajónak, amelyet a szabad visszatérés pályáján indítottak (ezt később figyelmen kívül hagyták) - Domborzat: a megközelítési útvonalon és a leszállóhelyen 2°-nál nagyobb lejtő nem lehet A fenti követelményekből adódott az Oceanus Procellarum (Viharok Tengere), ahol két Surveyor szonda, a Surveyor–1 és a Surveyor–3 szállt le korábban. A helyszín azért is mutatkozott kívánatosnak, mert a felvételek alapján az Apollo–11 leszállóhelyéhez képest eltérő kőzettípusokat ígért. A két Surveyor közötti választást pedig az döntötte el, hogy a Surveyor–3 leszállási térségén áthúzódott a Hold egyik leglátványosabb kráterének, a Tycho kráternek, az egyik legfontosabb holdi becsapódási esemény eredményeként létrejött képződményének anyagkivetődési sugársávja, amely ezzel az eseménnyel kapcsolatos minták visszahozatalában kecsegtetett reménnyel. Így esett a választás a Surveyor–3-ra. Ehhez a NASA-nak a pontos leszállási paraméterek kidolgozásához meg kellett találnia a szondáját, amelyik helyét csak kilométeres pontossággal ismerték. A lehetséges Apollo leszállóhelyek feltérképezésére korábban Hold körüli pályára küldött Lunar Orbiterek fényképeit egy csoport mikroszkóppal vizsgálta át, és végül sikerült a Surveyor–3-at megtalálni a holdfelszínen. A kis szonda 31 hónappal korábban szállt le az Oceanus Procellarumon, hogy akkor a puha leszállás révén a holdfelszín közeli vizsgálatát végezze, azzal a konkrét céllal, hogy kikövezze az Apollo űrhajósok útját. A Surveyor–3 azonosításával véglegesedett az új holdexpedíció úti célja. ### A legénység kiválasztása A legénység kijelölése egy sajátos folyamat végén alakult ki, amely folyamatot rengeteg véletlen, vagy tervszerű mozzanat alakított. A folyamat normális menetben úgy zajlott, hogy Deke Slayton, az űrhajósok főnöke már a Gemini-program során felállított egy szisztémát, egy rotációt, amelyben kvázi automatikusan léptek előre a rotációba beosztott űrhajósok. Ennek a rotációnak az volt a lényege, hogy az adott űrhajóst először beosztották egy tartalék legénységbe, majd két repülést kihagyott, a harmadikon pedig ő lehetett az első számú, repülő legénység egyik tagja (az első repülésekre, ahol tartalék jelölés nélkül lehetett valaki kijelölt űrhajós, valamiféle rangidősi státusz alapján dőltek el a kijelölések). A kezdeti 8-10 fős legénységet még a program elején bejelentette Slayton, majd az abból eredő körforgást befolyásolták a különböző, nem várt események, például egyik-másik űrhajós lemondása, betegség miatti ideiglenes vagy végleges kiesése. E szerint a rotációs rendszer szerint az Apollo–12 legénysége az Apollo–9 tartalékaiból kellett kikerüljön. Az Apollo–9 eredeti tartalék legénysége a végül történelmet író trió tagjai, Armstrong, Aldrin és Collins voltak, ám 1968 derekán a szovjetekről érkező CIA jelentések nyomán megcserélték az Apollo–8 és az Apollo–9 legénységét, és a tartalékaik is helyet cseréltek. Tovább bonyolította a képet egy még korábbi esemény. Az eredeti Apollo–9 tartalék legénységében még C. C. Williams volt a tartalék holdkomppilóta, ám őt halálos repülőbaleset érte, gépével lezuhant Florida felett. Ekkor helyére keresni kellett valakit, és Pete Conrad parancsnok egy olyan embert kért a helyére, aki nem is az Apollo-programba, hanem az Apollo Application Programba került beosztásra. Conrad korábbi berepülőpilóta növendékét, Alan Bean-t kérte holdkomppilótaként. Így alakult ki a Pete Conrad parancsnok, Dick Gordon parancsnokiegység-pilóta, Alan Bean holdkomppilóta hármas, amely végül az Apollo–9 tartalék legénységét alkotva (és az ottani kiképzésnél rátermettségét maradéktalanul bizonyítva) automatikusan megkapta az Apollo–12 legénységi kinevezését. A legénység hivatalos, sajtó előtti kijelölésére az Apollo–9 sikere után 1969. április 10-én került sor. Az elsődleges repülő legénység mellett ekkor kapta meg a jelölését a tartalék csapat is, Dave Scott parancsnok, Jim Irwin holdkomppilóta és Al Worden, a parancsnoki modul pilótája (utóbbiaknak semmilyen űrrepülő tapasztalatuk nem volt, ezzel a repüléssel kerültek bele abba a legendás körforgásba, hogy az Apollo-program második felében aktív szerepet kaphassanak). A gyakorlások során egészen az Apollo–11 sikeréig nem volt biztos, hogy mi lesz az Apollo–12 célja – egy esetleges kudarc esetén ők léphettek volna előre az első (sikeres) holdra szállás legénységévé. Egyedüli különbség volt, hogy mindegyik legénység fő fókusza a leszállóhelyet illetően saját volt: Armstrongék a Mare Tranquilitatisra, Conradék az Oceanus Procellarumra gyakoroltak. Az Apollo–11 sikere után fordultak rá teljes gőzzel a „Hóember” melletti hajszálpontos leszállásra. ## A repülés ### Felszállás és odaút bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Apollo–12 startja bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az egyik villámcsapás, amely az űrhajót érte és egészen leért az indítóállásig Az Apollo–11 leszállását követően kissé megváltoztak a program prioritásai, ezért a második holdra szállásnál már nem volt szempont a sietség, ezzel szemben a leszállással kapcsolatban felmerülő új szempontok átírták a tervezés menetét, így a korábbi két hónapos startszüneteket egy négy hónapos szünet követte. A start dátuma 1969. november 14-re csúszott. A startra helyi idő szerint 11:22:00-kor (16:22:00 UTC) került sor Cape Canaveral LC-39A indítóállásából. Az emelkedő űrjármű a repülés 36. másodpercében bajba került. Mai szemmel nézve szokatlan módon az irányítás ugyanis a bonyolult időjárási körülmények ellenére indította útnak a rakétát, mivel az indítóhely felett éppen egy front haladt keresztül masszív felhőzettel. A repülés 36. másodpercében villám csapott az űrhajóba, mivel ekkorra az űrszerelvény már úgy viselkedett, mint egy magasra emelt, hatalmas villámhárító (magas fémcsúcs, mögötte a földig érő, ionizált gázokból álló plazmacsóva). Az űrhajóban ülőknek nem történt bajuk (ők lényegében egy Faraday kalitkában ültek), ám a villám kisütötte az üzemanyagcellákat, amelytől megszűnt az űrhajó áramellátása. Alig 16 másodperccel később, a repülés 52. másodpercében egy újabb villámcsapás érte a rendületlenül emelkedő űrszerelvényt. Ez a kisülés a navigációs rendszert vakította meg, valamint a kabinban megbolondította a műszerek többségét. Az esetet egyetlen szerencsés körülmény mentette meg, a Saturn V rakétának független, önálló navigációs rendszere volt, amelyet nem érintett az elektromos hiba, így a rakéta pontosan haladt tovább a pályáján, és megfelelő irányba vitte az utasait. A probléma megoldása is szinte véletlenszerű volt. A megbolondult műszerek miatt szükség volt arra, hogy tisztán lássanak az űrhajósok, valamint az irányítás mérnökei. Mindössze egy mérnöknek jutott eszébe egy megoldási javaslat, amikor azt javasolta az űrhajósoknak, hogy „Try SCE to AUX” (azaz „próbáljátok átállítani az SCE-t AUX-ra”). Pete Conrad parancsnok úgy reagált az utasításra, hogy „Mi az ördög az az SCE?”, ám Alan Bean holdkomppilótának bevillant, hogy melyik kapcsolót kell átállítania. Az SCE (Signal Conditioning Equipment) egy jelátalakító volt, amelynek üzemmódjait „Norm” (normál) és „Aux” (tartalék) között lehetett váltani. Az üzemmódváltással elhárult a műszerek megbolondulását okozó probléma. Ezt követően az irányítás utasítására újraindították (egyfajta mechanikus „resetet” alkalmazva) az üzemanyagcellákat, és minden elkezdett rendben működni a továbbiakban. A Föld körüli pályán végrehajtott rendszerellenőrzés során minden megfelelően működött tovább, mindössze a csillagokra tájolt navigációs rendszert kellett újrakalibrálni). A „Try SCE to AUX” kifejezés műszaki körökben önálló életre kelt és afféle szállóigévé vált, a találékonyság és helyzetfelismerés metaforájává, és a mai napig idézik az ilyeneket igénylő helyzetekben. Másfél Föld körüli fordulat – és az ezen idő alatt elvégzett teljes körű rendszerellenőrzés – után az űrhajósok megkapták az engedélyt a Hold irányú hajtóműindításra, amellyel kiszakadhattak a Föld vonzásából. Ez után a soron következő, az egész küldetés sorsát is befolyásoló műveletet kellett végrehajtani: az űrhajó letért a szabad visszatérés pályájáról. Az előző két holdrepüléskor a biztonság kedvéért az ún. „szabad visszatérés pályáján” közlekedtek az űrhajók, amelyek előnye az volt, hogyha bármi probléma adódott az odaúton, az űrhajó mindenféle beavatkozás nélkül, a Hold megkerülését követően visszatért volna a Földre (lényegében a Hold gravitációja pontosan a kiindulópont felé fordította volna vissza az űrhajót), ám ezúttal a repüléstervezők egy ún. „hibrid-transzfer pályát” választottak, amely ugyan beáldozta volna a biztonsági tartalékot, ám a holdfelszín sokkal nagyobb része volt elérhető általa, amely még üzemanyag megtakarítással is járt a Hold körüli pályára álláskor. Három napos eseménytelen út végén a Yankee Clipper elérte a Holdat, ahol 83 és fél óra repülés után Conrad parancsnok egy közel 6 perces fékező gyújtással Hold körüli pályára állította az űrhajót. Újabb 5 óra múltán egy végső manőverrel 111 kilométer magas körpályává alakították az égitest körüli keringésüket, amely egészen a hazaindulásig stabil pályájuk maradt és amely kiindulási pontul számított a holdkomp leszállásához és visszatéréséhez egyaránt. Ezen közben elrepültek a következő repülés, az Apollo–13 leszállóhelye, a Fra Mauro felett (fényképeket készítve), ahol Conrad tréfásan megjegyezte: „Megmondhatjátok a jó öreg Bizonytalan Kapitánynak (Jim Lovell, a következő repülés kijelölt parancsnokának gúnyneve), hogy megnyugodhat. Visszük neki a képeket”. Conradék saját célpontját is türelmetlenül kereste a parancsnok, amely a Hold nyugati féltekéjén feküdt, az Oceanus Procellarumon, az egyik legszebb nagy becsapódási kráter, a Kopernikusz közelében. Maga a Surveyor–3 szonda pedig egy kisebb krátercsoport (munkanevén a „Hóember”) legnagyobb kráterének belsejében ücsörgött, Pete Conradnak tehát ezen kráter szélét kellett célba vennie. Először a pályaadatok mutatták meg, hogy pontosan a megfelelő íven repülnek (szemben Armstrongékkal, akik egy kisebb hiba miatt eltértek tőle, ezért kilométerekkel a célpontjuk mellett szálltak le), aztán hamarosan Conradnak sikerült szemmel is megtalálnia a kráterformációt, ami mellé nemsokára leszálltak. ### Holdi leszállás bélyegkép\|jobbra\|250px\|A leszállóhely térségét domináló Kopernikusz kráter Hold körüli pályáról Már a repülés negyedik napjából 6 óra telt el, mikor a két leszállni készülő űrhajós átköltözött a holdkompba. A leszállási előkészületek során mindkettejüknek gondjai támadtak a testükre erősített biomed szenzorokkal. Ezeket teljes egészében le kellett szedni, megtisztítani és visszahelyezni, hogy újra megfelelően működhessenek. Ezen a kisebb fennakadáson kívül az előkészületek rendben lezajlottak, majd az űrhajósok szétválasztották egymástól a holdkompot és a parancsnoki űrhajót, előbbiben Conraddal és Beannel, utóbbiban Gordonnal. Aztán a leszállási manőver megkezdődött, mégpedig azzal, hogy Gordon arrább manőverezte a parancsnoki űrhajót, nehogy útban legyen és összeütközzenek. A mérések alapján ekkor az Intrepid leszállóegység 8 kilométerre volt attól a ponttól a pályáján, mint ahol lennie kellett volna, főként a Hold egyenetlen gravitációs mezeje miatt, amelyet nem tudtak kellőképpen kompenzálni. Az irányítástól kapott adatok alapján először ezt a 8 kilométert hidalták át. Majd a 13. keringés során, a Hold túloldala felett repülve, egy 29 másodperces hajtómű indítással megkezdték a fékezést, és 15 kilométer magasra ereszkedtek alá. Majd a holdkompot lassan függőlegesbe állították, amelynek végén Conrad megpillanthatta a felszínt (kezdetben az űrhajó ablakai kifelé, az űr felé néztek). Conrad ismét a Hóember fényképekről ismert alakját kereste a valódi látvány kráterei között, hogy lássa, jó helyen szállnak le. Hamarosan meg is pillantotta, és diadalmasan jelentette az irányításnak – „Hé, ott a hóember!” –, hogy pontosan a megfelelő helyen vannak a leszálláshoz. Armstronghoz hasonlóan Conradnak is be kellett avatkoznia kézi irányítással a leszállásba, hogy sima területen érjenek talajt, de sokkal kisebb mértékben, mint az első leszállás parancsnoka tette. Az ereszkedés utolsó szakaszában azonban váratlan dolog történt. Nagyjából 30 méter magasan járva a hajtómű sokkal több port vert fel a felszínről, mint Armstrongék esetében, és mire 15 méterre értek a porfelhő eltakart mindent, Conradéknak tulajdonképpen vakon kellett leszállniuk. A leszállás sikerült, azonban a holdkomp a Surveyor kráternek (és szondának) háttal állt meg a talajon, így az űrhajósok nem tudták megerősíteni, hogy sikerült-e a küldetésük alapvető célkitűzése. Az első megerősítést Gordon küldte rádión, aki fent elhaladva a Hold körüli pályán, szextánsával figyelte a hóembert, és meg is pillantotta a formáció „bal vállánál” megállapodott leszállóegységet. A repülés utáni analízis során úgy adódott, hogy a leszállás végül 163 méterrel a Surveyor–3 mellett történt meg. A siker valódi megerősítésére, az első holdsétáig várni kellett, amikor Conrad végre kimászott a holdkompból, és első ténykedéseként megkerülte azt. A siker beteljesülését a következő rövid párbeszédből tudhatta meg a világ: – Nem fogod elhinni – címezte Beannek a diadalmas bejelentést Conrad. – Találd ki, mit látok ott ülni ennek a kráternek a túloldalán? – Bean már sejtette a választ: – Csak nem a jó öreg Surveyort? – Igen uram, a jó öreg Surveyort. Nem lehetünk messzebb tőle, mint 200 méterre. ### Első holdséta - Első holdséta kezdete: 1969. november 19. 11:32:35 UTC - Első holdséta vége: 1969. november 19. 15:28:38 UTC - Időtartam: 3 óra 56 perc 3 másodperc Armstrongék rögtön az első kísérletre végrehajtott sikerét követően a tervezés nem állt meg, és további küldetéstípusok merültek fel. Az Apollo–11 G típusú repülése után a tervek immár a H típus bevezetését irányozták elő, amely a korábbihoz képest nem egy, hanem két holdsétát irányozott elő, kiterjedtebb tudományos célú feladatokkal. Az Apollo–12-re bízták az úttörő szerepet ennek az útnak a kitaposásában, űrhajósainak kellett a típusváltás támasztotta követelményeknek megfelelni. A bővítés a következőket foglalta magába: Armstrongék 21 órás holdfelszínen tartózkodását kb. 30-32 órára kívánták kiterjeszteni, amelynek során az egy helyett két, egyenként 3,5-4 órás holdsétát kívántak végrehajtani, valamint sokkal összetettebb és szélesebb körű tudományos műszerparkot kihelyezni. Ehhez volt szükség a hajszálpontos leszállásra, hogy azt a térséget vizsgálhassák a gondosan összeállított műszerparkkal, amit a tudósok előre kinéztek. Az első holdséta feladata éppen ezért ennek a műszerparknak a felállítása, kihelyezése volt. Erre öt és fél órát kellett várni, ennyi időt vett igénybe a leszállás utáni ellenőrző lista végigvitele és a felkészülés a holdsétára (ezúttal szó sem volt már az Apollo–11 során alkalmazott, „biztonsági tartalékként” beépített pihenési időre és a holdséta látszólagos előre hozatalára a napirendben, hanem az időkeret lehető leghatékonyabb kihasználása miatt szorosan a leírtak szerint haladtak előre). A felkészülési idő alatt azért az űrhajósok többször is kitekintgettek az ablakon, sőt a látható terep-jellegzetességeket leírva megpróbálták Houstonnak meghatározni, hol lehetnek a földi gyakorlásokon alkalmazott fotótérképeken. Biztosat azonban nem sikerült se nekik, se az irányításnak meghatározni, egyedül Dick Gordon szextánsos megfigyelése jelentett támpontot. Öt és fél óra múlva az űrhajósok kinyitották az ajtót, és Pete Conrad kilépett a holdfelszínre. Conrad teljesen máshogyan közelítette meg a pillanatot, és a történelmi pátosz helyett önmagát nem meghazudtolva humoros kijelentést tett, saját apró termetén poénkodva: „Hoppá! Haver, lehet, hogy ez kis lépés volt Neilnek, de annál nagyobb nekem.” Ezzel egyúttal bebizonyította azt is, hogy a NASA nem szól bele abba, hogy melyik űrhajós mit mond először a Holdon állva (korábban, a repülés előtt hónapokkal Oriana Fallacinak adott interjút, amelyben előre megsúgta az újságírónak, hogy mit fog mondani). bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az ALSEP eszközeinek kitárolása. Az űrhajós jobb lábánál a plutóniumgenerátor, míg ő maga éppen a beszorult plutóniumtartályt próbálja kiszabadítani bélyegkép\|jobbra\|250px\|Al Bean cipeli a „súlyzót” Az első holdfelszíni műveletek a tudományos kutatás céljait elégítették ki, az ehhez szolgáló eszközök kihelyezését, valamint különböző mintavételek elvégzését szolgálták. Ennek keretében Pete Conrad első feladata (Neil Armstrongéhoz hasonlóan) egy biztonsági minta vétele volt. Ezen közben pillantotta meg a parancsnok a Surveyor–3-at, amelyet diadalmasan be is jelentett, ezzel vált teljesen biztossá, hogy az expedíció fő célkitűzését sikerült valóra váltani. Ezt követhette Alan Bean felszínre lépése, hogy az űrhajósok immár együttműködve végezhessék a feladatot. Bean első feladata egy tévékamera felállítása volt, amely új fejlesztésű, színes kamera volt, amelytől sokat vártak a publicitás fejlődésében bízó NASA-nál, hogy a közvélemény szemében is nagyot ugranak Armstrongék szegényes minőségű tévéközvetítéséhez képest. Bean azonban a művelet közben alapvető hibát vétett, véletlenül a Nap felé fordította a kamera objektívjét, amitől kiégett a kamera fényérzékelő elektroncsöve. A közvetítés nem jött létre. Kétségbeesésében Bean még a geológiai kalapácsával megkopogtatta a kamerát, ám az nem javult meg, így az irányítás lemondott a közvetítésről (az idő sürgetett, tovább kellett lépni). Mivel így nem volt lehetséges tévéközvetítés, az amerikai közvélemény figyelme nagyon hamar elfordult a második holdexpedíciótól, hogy aztán igazából sose térjen vissza a Holdra látogató űrhajósokhoz. A holdkomp körüli teendőket követően következhetett az érdemi helyszíni szerelés, a tudományos műszercsomag, az ALSEP összeállítása. Ehhez először ki kellett pakolni a holdkomp tárolórekeszéből az összecsukott állapotban oda betárolt eszközöket, majd viszonylag messzire, nagyjából 200 méterre el kellett szállítani. Erre azért volt szükség, mert a későbbi holdi felszállás során a hajtómű gázsugara nem volt szabad, hogy érintse a műszerek felállítási helyét, mint azt tette korábban az Apollo–11 esetében. A kitárolás közben kisebb fennakadásba ütköztek az űrhajósok. A műszerek energiaellátásához a korábbi napelemes megoldás helyett egy plutóniumos termoelektromos generátor utazott a Holdra, ehhez kötötték hozzá kábelekkel az egyes berendezéseket. A generátor és a hajtóanyagot tartalmazó plutónium tartály külön utazott, és utóbbi, amikor az őt stabilan a holdkomp tárolójában tartó rekeszből ki akarták húzni, beszorult és megakadt. A többszöri próbálkozás ellenére is félig kihúzott állapotban maradt a tartály, majd Conrad parancsnok nem minden veszély nélküli műveletre szánta el magát: a geológiai kalapácsával többször rávágott a tartályra, amely végül megadta magát, és kicsusszant a tartójából. Ezt követhette a csomag szállítása. Ezt úgy oldották meg, hogy két kompakt csomagba lehetett összekapcsolni a műszereket, míg az adatok továbbításáért felelős rádió hosszú antennáját átfűzve a két csomagon, mintegy súlyzót képezhettek az eszközökből. Aztán a súlyzót megragadva lehetett elcipelni a csomagot a felállítási helyre. A feladat Beanre hárult. Az ALSEP sokkal fejlettebb volt, mint az Apollo–11 EASEP-je, és 6 műszerből állt: - passzív szeizmométerből; - napszél spektrométerből; - háromtengelyű magnetométerből; - pordetektorból; - szupraterminális iondetektorból; - hidegkatódos ionizáció-mérőből. E műszerek a rengések mérése révén Hold belső szerkezetét, a felszín felett meglévő nagyon ritka légkör gázait és a napszél hatásait mérték, valamint a Hold szokatlan gravitációs mezejének helyi jellegzetességeit vizsgálták. Felállításukkor a központi egység körül (amely tartalmazta az elektronikát és az eredményeket a Földre továbbító rádiót) sugárirányban helyezték el az egyes műszereket és kábelekkel teremtettek összeköttetést közöttük. Ezek a kábelek meglehetősen megnehezítették a műveleteket. Az Apollo űrruhákban ugyanis az űrhajósok nem tudtak lenézni, ezért nem láttak közvetlenül maguk elé, és a holdkompban több hónapnyi feltekert tárolástól furcsán tekeredő, összevissza gubancolódott kábelek folyton beleakadtak a lábukba. Félvén az eleséstől az űrhajósok egymás lábát figyelték, és egymást hangosan figyelmeztetve segítették egymást a mozgásban, de ez a vártnál lassabbá tette a munkát. A feladatot ezzel együtt sikerült teljesíteni. A műszercsomag üzembe helyezése után az irányítás további fél órányi hosszabbítást engedélyezett az űrhajósoknak, melyet a környék kisebb krátereinek bejárására, valamint mélymintavételekre fordítottak. Ez utóbbi feladat keretében egy mintavevő csövet ütöttek a talajba, majd kihúzva azt, a cső belsejében a talaj rétegződését is magába foglaló talaj-, illetve kőzetmintát kaphattak. A fél órás felfedezőút végén a két űrhajós összeszedte a mintavételek helyén hátrahagyott mintákat, majd közel négy órás kinntartózkodásuk végén fordított sorrendben visszamászott a kabinba (előbb amennyire lehetett, az űrruháikra tapadt holdport – ugyan bármiféle kefe, vagy porszívó híján – megpróbálták letakarítani az űrruháikról, igaz meglehetősen sikertelenül). Rövid értékelés után az űrhajósok a terv szerint pihenni tértek. A két holdséta közötti időben Conradnak és Beannek bőven hagytak időt az alvásra, de a két űrhajós – Armstronghoz és Aldrinhoz hasonlóan – képtelen volt aludni. A kényelmetlen körülmények (a két összetolt telefonfülke nagyságú kabinban ketten, függőágyakban, az időkorlátok miatt űrruhában kellett volna aludni) és a feladat izgalma miatt az Intrepid utasainak szemére sehogysem jött álom. (A krónikák szerint az első páros, aki tudott aludni a Holdon, az Apollo–15 – a negyedik leszállás – űrhajósai voltak.) Ezen idő alatt Houstonban lázas előkészítés folyt, a második űrséta tervezése. Előzőleg több szcenárió is létezett a geológiailag érdekesebb helyeket bejáró kutatóútra, attól függően, hova sikerül a pontos leszállás. A hely ismeretében aztán most elővehették azt a változatot, amely a legjobban illett a valós körülményekre. Ébredés után Paul J. Weitz a CapCom tájékoztatta Conradot és Beant a pontos feladatokról, és végigegyeztették a pontos teendőket. Ezt követően felkészültek a következő holdsétájukra. ### Második holdséta - Második holdséta kezdete: 1969. november 20. 03:54:45 UTC - Második holdséta vége: 1969. november 20. 07:44:00 UTC - Időtartam: 3 óra 49 perc 15 másodperc A második kiszállást a repüléstervezők tisztán a Hold tudományos felderítése alá rendelték. Az űrhajósok pihenőideje alatt a tudósok összeállítottak egy útvonalat, amelynek során az űrhajósoknak a „Hóember” kisebb nagyobb krátereit kellett végigjárniuk és ott geológiai mintákat venniük. (A kráterek azért voltak fontosak, mert egy becsapódás különböző mélységekbe vájt le a felszínbe és dobott ki onnan anyagot, vagy takarta ki a felszínt. Így ezeken a helyeken a régen megszilárdult kőzetrétegekből is lehetett mintákhoz jutni, amelyek vizsgálatával megismerhetővé vált az égitest geológiai fejlődése, története). A geológiai kutatóút során az ún. dokumentált mintavételt használták munkamódszerként, azaz egy mintavétel során a felszedett kőzetet vagy talajmintát megjelölt zsákokba tették, a jelölés (pl. sorszám) alapján feljegyezték, hogy mikor, honnan vették a mintát, és esetleg fényképet készítettek a helyről a mintavétel előtt és után. Ezzel ugyan lassult a folyamat, de a földi kiértékeléskor sokkal könnyebbé vált az adatok kiértékelése, összehasonlítása. Emellett a mintavételek során az űrhajósok szóbeli leírásokat adtak. Ez utóbbi vetett fel problémákat, mivel az űrhajósok nem kaptak mélyebb geológiai kiképzést, és a talán a téma iránt sem túl fogékony pilóták néha keresetlen szavakkal írták le a látványt (például, amikor a parancsnok úgy írt le egy ásványt, hogy „olyan zöld, mint a gyömbérsör palackja”), ami a szakzsargonhoz szokott tudósoknak szokatlan volt. A tervekben egy 1100-1200 méter hosszú útvonal szerepelt, ezt kellett végiglátogatnia az űrhajósoknak: bélyegkép\|balra\|250px\|Alan Bean a gázmintavevővel Head (Fej) kráter: az első geológiai állomás, ahol összesen négy helyről szedtek fel mintákat, amelyek között öt különböző kőzet és két talajminta szerepelt a kráter északi, észak-keleti, majd északnyugati pereméről. Bench (Pad) kráter: a második kráter már kissé messzebb esett, mintegy 280 méterre a holdkomptól. (Szabály volt, hogy az űrhajósok nem távolodhatnak messzebbre, mit az a távolság, amelyet egyikük létfenntartó hátizsákjának meghibásodása esetén - amikor mindkettejüknek a megmaradt, működőképes eszközre csatlakozva kellett mozognia – biztonsággal visszaérhettek a holdkomphoz. Az Apollo–12 esetében ezt a szabályt nem feszegették különösebben az űrhajósok). Itt közel egymáshoz, a kráter északnyugati peremén három helyről hat kőzet- és három talajmintát gyűjtöttek. Sharp (Éles) kráter: a Sharp kráter 400 méterre volt a holdkomptól, és itt más mintákat vettek. Ezen a helyen holdi környezeti mintákat és gáz analízis mintákat vettek, amihez külön erre a célra szánt, légmentesen zárható tartóedényeket használtak, és az esetleg előforduló gáznemű anyagokat kívánták csapdába ejteni általa. A mintákat elkülönítve tárolták a kőzetmintáktól. Emellett még egy mélymintát is vettek egy, a talajba levert mintavevő csővel. Halo (Karimás) kráter: a kráter egy szinte jelentéktelen, mindössze 10 méter átmérőjű mélyedés volt, amelynek a déli peremén vettek egy kettős mélységi mintát az űrhajósok, majd a kráter környezetéből, nagyjából 50 méteren belül még további három helyen. Surveyor kráter: mielőtt az űrhajósok meglátogatták volna a holdszondát, a környék legnagyobb kráteréhez (amelyben maga a holdszonda is ült) látogattak el. Itt 10 kőzet- és 2 talajmintát is vettek, közel a kráter pereméhez (ezek közül négy már a szonda közvetlen közeléből származott). A mintavételi helyek egyike a Block (Tuskó) kráternél volt, amely amolyan kráter a kráterben formáció volt, azaz a Surveyor kráteren belül egy későbbi becsapódásból származó, a korábbit felülíró becsapódási nyom volt. Az öt (vagy a Block krátert is számítva hat) becsapódási nyomból összesen 17,6 kg kőzet- és talajmintát szedtek az űrhajósok. Ez kiegészült a Conrad által első holdsétán szedett (1,9 kg) biztonsági mintával, illetve az ALSEP helyszínén, majd a kihelyezést követő kisebb túra során gyűjtött mintákkal, így összesen 34,3 kg mintával tértek vissza. A második holdséta csúcspontja ezután következett, az űrhajósok meglátogatták a három éve a felszínen ülő Surveyor–3 holdszondát. Ehhez le kellett ereszkedniük a kráter belsejébe (eladdig főként a kráterek peremén dolgoztak, egyrészt azért, mert ott ígérkeztek a geológiailag legérdekesebb minták, másrészt biztonsági okból, mivel félő volt, hogy a lejtőn elesnek és belegurulnak a kráterbe, és esetleg nem tudnak kimászni). A szonda a kráter pereméhez nem túl messze ült a bemélyedés oldalán, és a két űrhajós viszonylag hosszan ereszkedett le a lejtőn, hogy elérje a már élettelen űreszközt. Meglepetésre a kráterben süppedősebb talajt találtak, mint azon kívül, de a lejtő és a süppedősség ellenére sikerült elérniük a szondát. Az első felfedezés, amit tettek az volt, hogy a szonda fehér felszíne kissé barnára változott, ám amikor kezükkel hozzáértek, kiderült, hogy finom por borítja a felületeket, ez színezi el őket (a későbbi elemzés azt mutatta, hogy az Intrepid nagyjából a szonda irányából érkezett keletről és elrepült felette, és vélhetően a leszálló hajtómű gázsugara által felvert por ült meg a szonda felületein). Conrad és Bean körbejárták a holdszondát, gondosan lefényképezték, dokumentálták a leszállás nyomait. Megállapították, hogy annak idején kissé „pattogósra” sikerült a Holdra érkezés. Az irányítás úgy döntött, hogy hozzanak is haza egy-két alkatrészt az űrhajósok, ezért levágták róla a kamerát, valamint az ásókart, amelyet aztán a földi tudósok tanulmányozhattak később, hogy milyen hatással volt a közel három évnyi Holdon tartózkodás az eszközökre. Később kisebb szenzációt jelentett, amikor a kamera gumi gyűrűjén mikrobákat találtak, 50-100 Streptococcus mitis baktériumot. A vizsgálatok aztán hamar kiderítették, hogy nem a Holdon élő példányokat találtak, hanem a szonda előkészítésekor uralkodó szegényes higiéniai előkészületek miatti földi szennyeződést (vélhetően valaki rátüsszenthetett a kamerára szerelés közben, és a fertőtlenítés nem működött megfelelően a start előtt). Az űrhajósok hamar végeztek az űreszköz felfedezésével, majd a művelet végére még egy csínyt is terveztek, miszerint egy időzítővel úgy fényképezik le a szondát, hogy mindketten rajta legyenek a felvételen, de az időzítő elkallódása miatt ez nem sikerült. Ezt követően a páros visszaindult az űrhajóhoz. Útközben még megálltak egy kisebb kráternél, hogy mintát vegyenek. Végül 3 óra 49 perc 15 másodperc múltán a második holdséta is véget ért, amint mindkét űrhajós a kabinban volt, és magukra csukták az ajtót. A kinntartózkodások nagyon sikeresnek bizonyultak, minden célt maradéktalanul sikerült teljesíteni. A két űrhajós hátizsákjaiban mindkét holdséta végén még 40%-nyi oxigénkészlet is megmaradt. A további expedíciók segítségére mindössze annyi javaslatot tettek az űrhajósok, hogy jó lenne az űrruhában valamiféle vízivási lehetőség. ### Visszatérés A felszállás előtt Conradnak és Beannek 6 órája volt felkészülni. Ez idő alatt eltárolták a kőzetmintákat, a Surveyor alkatrészeit, valamint a saját elromlott tévékamerájukat – amit Houston kért, hogy vigyék vissza a Földre, vizsgálat céljából –, majd kidobták a szemetet, köztük az űrsétán használt és immár feleslegessé vált létfenntartó hátizsákjaikat. Nagyjából kitakarították a kabint, bár a holdpor miatt Conrad úgy jellemezte magukat, mint „szutykos szénbányászok”-at. Az Intrepid 31 óra 31 perces felszíni tartózkodás után szállt fel. Az űrhajósok másfél óra múltán találkoztak a Yankee Clipper anyaűrhajóval és Gordonnal. A közben eltelt idő alatt Conrad az egész Apollo–program egyik legemberibb gesztusát gyakorolta: megengedte Al Beannek, hogy vezesse a holdkompot. Az összekapcsolódás után átpakoltak az anyaűrhajóba, majd a holdkompot egy utolsó tesztre használták fel. A maradék üzemanyag felhasználásával letérítették a pályájáról az űrhajót, és becsapódó pályára vezérelték. A cél az általuk kihelyezett műszerek kalibrálása volt, így a becsapódást a leszállóhelyhez viszonylag közel, 76 kilométerre hajtották végre. Az eredmény meglepő volt a tudósok számára: a becsapódás nyomán a szeizmométer érzékelte a becsapódás lökését, majd utána még hosszú ideig rögzített vibrációt, ami a Földön elképzelhetetlen lett volna. Az eseménytelen hazaút során csak igen kevesen voltak tudatában annak a veszélynek, hogy a startkor történt villámcsapás megrongálhatta az ejtőernyőház piropatronjait, azaz a három űrhajós hazatérte igen nagy rizikót rejtett. Szerencsére az ejtőernyők nem bizonyultak hibásnak, és 10 nap 4 óra és 36 perc repülés után a második holdexpedíció is sikerrel landolt a Csendes-óceánon, Pago Pago szigete mellett 600 kilométerrel, a kiemelésre küldött USS Hornet anyahajótól mindössze 3,5 kilométerre. Az űrhajósokat – a kötelező izolációs ruházat felöltése után – hamar kiemelték és a mentőhajóra vitték, amelyen megkezdték a karantént a Hawaii-ra vezető négy napos útjukkal. Végül Conrad és Bean 1969. november 29-én lépett be a Holdi Fogadó Laboratóriumba, ahol további 11 napot töltöttek karanténban, miközben részletes beszámolót rögzítettek velük a tudósok a repülés minden aspektusáról. ### Az Apollo–12 kőzetmintáiról röviden Az Apollo–12 űrhajósai végül 34 kg kőzet- és talajmintát hoztak vissza az Oceanus Procellarumról. A minták mindössze 2 kőzetdarab kivételével – amelyek a becsapódások során létrejövő breccsák voltak – mind bazaltokból álltak, kémiai összetételük a földi meghatározás szerint már inkább ultrabázisos, vagy pikritesnek is nevezi ezt gyakran a szakirodalom. A bazaltok sötét színű kőzetek, amelyek a földön vulkáni aktivitásból származnak és lávából szilárdulnak meg (a Földön például Hawaiin figyelhetőek meg legjobban keletkezésük során). Fő összetevőjük a piroxén és a plagioklász, de az Apollo–12 leszállóhelyén talált bazaltok kissé különböztek a bennük található különböző ásványok (elsősorban olivin és limonit) miatt. Összehasonlítva az immár két helyről származó kőzeteket, az Apollo–12 bazaltjai kb. 500 millió évvel később keletkeztek, mint az Apollo–11-ről származó minták. Emellett összetételére nézve Conradék mintái sokkal kevesebb titánt tartalmaztak. Ezzel kimondható, hogy a Holdon hosszú időn át tartó és időben változó vulkanizmus ment végbe. A NASA a világ számos kutatóhelyének kínált fel holdkőzeteket, így a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem is kapott – egy 15 évenként többször megújítható kölcsönszerződés keretében – mintákat, amelyek között az Apollo–12 leszállási helyén szedett holdkőzet is megtalálható. Ezeket egyetemi tanulmányaik során az ELTE hallgatói is tanulmányozhatják, valamint időnként nyilvánosan is kiállításra kerülnek. ### Az LRO felvétele A Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) sorra fényképezte nagy felbontású technológiával az Apollo leszállási helyeken a visszamaradt holdkomp állványzatokat. Az Apollo–12 helyén ez annál érdekesebb, mert a Surveyor–3 űrszonda is megfigyelhető ezen a felvételen.

Jefferson Airplane

A Jefferson Airplane egy San Franciscó-i rockegyüttes, az LSD inspirálta pszichedelikus rock úttörője. Az Airplane volt az 1960-as évek közepén, San Franciscóban kialakuló pszichedelikus mozgalom „zászlóshajója”. A San Franciscó-i együttesek közül sok tekintetben volt az első: elsőként játszott egy táncmulatságon – az 1965 októberében, a Longshoremen’s Hallban rendezett happeningen; elsőként kapott szerződést egy nagy kiadótól; elsőként szerepelt a televízióban; az Airplane-nek voltak először slágerei, és ők turnéztak elsőként az USA keleti partvidékén és Európában. A Jefferson Airplane az 1960-as évek végéig a világ legkeresettebb és legjobban fizetett koncertező együtteseinek egyike volt. Albumaiból rengeteget adtak el (rendre a Top 20-ban szerepeltek), két dala pedig bekerült a Top 10-be. Az együttes 1967-es Surrealistic Pillow című albumát máig „a szerelem nyara” egyik legfontosabb dokumentumának tartják. 1969-es woodstocki fellépésüket a rockzene történetének legemlékezetesebb pillanatai között tartják számon. Az Airplane és utódzenekara, a Jefferson Starship albumaiból az USA-ban 13 és fél millió darabot adtak el. Az elmúlt évtizedekben az együttes különböző neveken, más-más tagokkal működött: 1974 és 1984 között Jefferson Starship, 1984 és 1990 között Starship, 1992 óta pedig Jefferson Starship – The Next Generation néven. A Jefferson Airplane-hez kevésbé szorosan kötődő két együttes a Hot Tuna és a KBC Band. Az együttest 1996-ban iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be. ## Az együttes története ### A kezdetek A Jefferson Airplane 1965 nyarán alakult meg San Franciscóban, a San Francisco-öböl környékén végbemenő folkzenei forradalom idején. Bár az Airplane-t tipikus San Franciscó-i együttesnek tartották, csak Paul Kantner született a városban. A csoportot a 23 éves Marty Balin alapította, aki az 1960-as évek elején popénekesi karriert kezdett és több felvételt készített, amiket 1962-ben a Challenge Records adott ki. Balin 1963-1964-ben a The Town Criers nevű folkegyüttes tagja volt; 1965 elején – a The Byrds és a Simon and Garfunkel sikerét látva – elhatározta, hogy saját formációt hoz létre, ami szintén a folk rockot népszerűsítette volna. Emellett The Matrix néven éjszakai klubot nyitott, ahol együttese felléphetett. Balin egy másik helyi klubban, a The Drinking Gourdban találkozott Paul Kantnerrel. Kantner Jerry Garciával, David Crosbyval és Janis Joplinnal az 1960-as évek elején tűnt fel az öböl környéki folkzenei színtéren. Saját bevallása szerint zenéjére ekkoriban leginkább a The Kingston Trio és a The Weavers nevű folkegyüttesek hatottak. 1964-ben rövid ideig Los Angelesben élt, ahol David Freiberggel, a Jefferson Airplane és a Jefferson Starship későbbi tagjával alakított duót (Freiberg ezután alapította meg a Quicksilver Messenger Service-t, melynek énekes-basszusgitárosa lett). Balin szerződtette Kantnert, és együtt kerestek zenészeket a The Matrix házi zenekarához. Miután Balin hallotta Signe Toly Andersont a Drinking Gourdban, felkérte, hogy legyen az együttes második énekese. Anderson 1966 októberében, gyermeke születése után lépett ki az együttesből. Kantner ezután régi barátját, Jorma Kaukonen bluesgitárost hívta meg alakuló együttesébe. A Washingtonban született Kaukonen az 1960-as évek elején költözött Kaliforniába, Kantnerrel pedig 1962-ben, a Santa Clara Universityn ismerkedett meg. Kaukonen együtt próbált az együttessel, de végleges csatlakozása kérdéses volt. Biztossá csak azután vált, hogy gitárjával kipróbálhatta azt a szalagos késleltetési effektet létrehozó eszközt, amit Ken Kesey használt Acid Test-partijain. A felállást Jerry Peloquin dobos és Bob Harvey basszusgitáros egészítette ki. A csoport nevének eredetére több magyarázat született. A szlengben a „Jefferson airplane” egy félbetört gyufaszálat jelent, amivel az ujjak megégetése nélkül lehet fogni a túl rövidre szívott marihuánás cigarettát. Egy szóbeszéd szerint innen ered az együttes neve, de Kaukonen azt állította, hogy a nevet – Blind Lemon Jefferson nevének paródiáját – barátja, Steve Talbot találta ki. A gitáros 2007-ben így nyilatkozott: A Jefferson Airplane első nyilvános fellépése a The Matrix megnyitóján, 1965. augusztus 13-án volt. Zenéjükre elsősorban a The Beatles, a The Byrds és a The Lovin’ Spoonful hatott, melynek eredményeként hangzásuk a popzene felé közeledett. Néhány héttel később Peloquin – részben zenésztársai kábítószer-fogyasztása miatt – kilépett az együttesből. Helyét Skip Spence vette át, aki eredetileg énekes-gitáros volt (később ő alapította meg a Moby Grape nevű együttest). Mivel Harveyt nem tartották elég tehetségesnek, 1965 októberében Jack Casady, Kaukonen egyik régi washingtoni barátja lett az új basszusgitáros. Első koncertjét két héttel érkezése után, a berkeleyi egyetemen adta az együttessel. A zenészek képességei rendkívül gyorsan fejlődtek. Ralph J. Gleason, a San Francisco Chronicle dzsesszkritikusának elismerő írásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az együttes San Francisco egyik legismertebb formációja legyen. A The Matrixban adott egyik koncert után Gleason „az egyik legjobb együttes”-nek nevezte az Airplane-t; a kritikus támogatása egyre nagyobb ismertséget szerzett az új együttesnek. Alig három hónappal később menedzserük, Matthew Katz már vezető lemezkiadók ajánlatai közül válogathatott, bár addig az Airplane még nem lépett fel az öböl környékén kívül. 1965 végén két fontos koncert is volt, melyen az együttes szerepelt. Az első az 1965. október 16-án, a Longshoremen’s Hallban tartott happening volt, ahol Gleason először látta az együttest. Ezen a koncerten szerepelt a The Great Society, egy helyi folk rock-együttes is, melynek Grace Slick volt az énekese; Paul Kantner aznap találkozott vele először. November 6-án a San Francisco Mime Troupe javára tartott jótékonysági koncert fő attrakciója az Airplane volt. Ezt az eseményt Bill Graham, az együttes későbbi menedzsere szervezte. 1965 novemberében az együttes szerződést kötött az RCA Victorral, melyben szerepelt egy akkoriban példátlannak számító, 25 000 dolláros előleg is. 1965. december 10-én a The Great Society és más együttesek mellett az Airplane is fellépett Graham új koncertterme, a The Fillmore megnyitóján. Az együttes a Chet Helms által vezetett Family Dog rendezvényein is részt vett. Az együttes első kislemeze Balin dala, az It’s No Secret volt (amit állítólag Otis Redding ihletett); B-oldalán a Runnin’ ‘Round This World szerepelt, mely az együttes és az RCA első komolyabb nézeteltéréséhez vezetett. Miután 1966 márciusában első albumuk, a Jefferson Airplane Takes Off felvételei elkészültek, Skip Spence kilépett az együttesből. Helyét Spencer Dryden vette át, aki 1966. július 4-én, a Berkeleyi Folkfesztiválon lépett fel először az Airplane-nel. Menedzserük, Matthew Katz augusztusi elbocsátása 1987-ig tartó pereskedéshez vezetett. Ideiglenes menedzsernek és turnészervezőnek Balin barátját és szobatársát, Bill Thompsont választották. Thompson – az együttes barátja és segítője – korábban a Chronicle-nek dolgozott, és vette rá Gleasont és John Wasserman kritikust, hogy nézzék meg az Airplane-t. Gleasonnek köszönhetően Thompsonnak sikerült fellépési lehetőséget szereznie a Berkeleyi Folkfesztiválon és a Montereyi Jazzfesztiválon. 1966 szeptemberében megjelent a Jefferson Airplane Takes Off. A folkos hangzású albumon az eredeti It’s No Secret és a Come Up the Years mellett John D. Loudermilk Tobacco Roadja és Dino Valente Let’s Get Together című dala is szerepelt. Az album elég sikeresnek bizonyult az USA-ban, ahol aranylemez lett. Az RCA eredetileg 15 000 darabot gyártott belőle, de egyedül San Franciscóban több mint 10 000 darabot adtak el, így a kiadónak újra kellett nyomnia az albumot. Az új kiadáson nem szerepelt a Runnin’ ‘Round This World, mert a kiadó vezetőinek nem tetszett a dalban elhangzó „trip” szó, ami a szlengben drogos „utazást” is jelent. Ugyanilyen indokkal a Let Me In szövegében a „you shut your door; you know where” (becsaptad az ajtód, tudod, hogy hol) helyett „you shut your door; now it ain't fair” (becsaptad az ajtód, ez nem szép), a Run Aroundban pedig „flowers that sway as you lay under me” (a virágok, mik hajladoznak, ahogy alattam fekszel) helyett „flowers that sway as you stay here by me” (a virágok, mik hajladoznak, ahogy mellettem állsz) hallható. A Takes Off eredeti példányai ma már több ezer dollárt érnek. ### Grace Slick csatlakozása Signe Anderson 1966 májusában szülte meg gyermekét, októberben pedig kilépett az együttesből. Utolsó fellépése az Airplane-nel 1966. október 15-én volt a Fillmore-ban; másnap már utóda, Grace Slick énekelt az együttessel. Slick korábban profi modell volt, az Airplane pedig már jól ismerte: ott volt a The Matrix megnyitóján és a The Great Society gyakran játszott az Airplane előzenekaraként. Slick szerződtetése kulcsfontosságúnak bizonyult a Jefferson Airplane kereskedelmi sikerében: erőteljes ám hajlékony alt hangja remekül illett az együttes pszichedelikus zenéjéhez, emellett csinos is volt, színpadi jelenléte pedig meghatározó volt a koncerteken. A The Great Society korábban már felvette a Somebody to Love című dalt (Someone to Love címmel) egyetlen kislemeze, a Free Advice B-oldalára. A felvétel producere Sylvester Stewart (ismertebb nevén Sly Stone) volt, ám így is több mint 50 próbálkozás kellett egy megfelelő felvétel elkészítéséhez. A The Great Society a feloszlás mellett döntött, utolsó koncertjük 1966. szeptember 11-én volt. Slicket ezután Jack Casady hívta meg az Airplane-be; Casady tehetsége fontos szerepet játszott abban, hogy Grace elfogadta az ajánlatot. Grace-t előző szerződéséből 750 dollárért váltották ki. ### Kereskedelmi áttörés 1966 decemberében a Newsweek a Jefferson Airplane-t is megemlítette a pezsgő San Franciscó-i zenei életről szóló cikkében. A cikk az egyik első volt azok közül, melyek nyomán fiatalok ezrei özönlöttek a városba, és amelyek közreműködtek a hippikultúra kiárusításában és anyagi értelemben vett kizsákmányolásában. 1967 elején Bill Graham lett az együttes menedzsere. Januárban Los Angelesbe utaztak, hogy felvegyék következő albumukat, emellett pedig – pályájuk során először – a keleti partvidékre is ellátogattak. 1967. január 14-én a Grateful Dead és a Quicksilver Messenger Service mellett a Jefferson Airplane is fellépett a Golden Gate Parkban rendezett Human Be-In nevű rendezvényen, egy egész napos happeningen, ami a szerelem nyarának egyik fontos előzménye volt. Az Airplane ebben az időszakban vált nemzetközileg is ismertté. Donovan, aki 1966 elején látta az együttest, megemlítette őket The Fat Angel című dalában, ami az énekes Sunshine Superman című albumán jelent meg. Második albumuk, a Surrealistic Pillow világraszóló hírnevet szerzett az együttesnek. Producere Rick Jarrard volt, felvételéhez pedig mindössze 13 napra és dollárra volt szükség. Az album 1967 februárjában jelent meg; március 25-étől több mint egy évig maradt a Billboard listáján, ahol a 3. helyig jutott. A The Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című korszakalkotó albuma mellett a Surrealistic Pillow az 1967-es „szerelem nyarának” egyik meghatározó dokumentuma. A cím az album „árnyékproducerétől”, Jerry Garciától ered, aki egyszer azt mondta, hogy a hangzása „olyan szürreális, mint egy párna”. Bár a kiadó Garciát közreműködése ellenére nem jelölte producerként, a borítón spirituális tanácsadóként hivatkoztak rá. Az Airplane két legismertebb dala, a Somebody to Love és a White Rabbit mellett az albumon hallható Skip Spence My Best Friend és Marty Balin Plastic Fantastic Lover című dala, valamint a Balin és Paul Kantner által közösen írt Today. Az együttes korábbi folkos stílusát idézte Jorma Kaukonen Embryonic Journey című instrumentális dala, egyben első szerzeménye az együttes egyik albumán. A felvételre nagy hatást gyakorolt John Fahey „fingerpicking” (ujjal pengető) technikája. Az albumról kimásolt első kislemez, a My Best Friend nem került fel a listákra, ám a következő kettő az élvonalba repítette az együttest. A Somebody to Love (#5) és a White Rabbit (#8) egyaránt sláger lett, 1967 végére pedig az Airplane világszerte ismertté és az egyik legnépszerűbb és legjobban fizetett amerikai együttessé vált. 1967\. június 17-én a Jefferson Airplane a Montereyi popfesztiválon lépett fel. A háromnapos rendezvényen a New York-i, a San Franciscó-i, a Los Angeles-i zenei színtér vezető együttesei és feltörekvő brit együttesek is felléptek. A fesztivál eseményeit megörökítő film révén az addig csak helyi ismertségű művészek nemzetközi hírnévre tettek szert. D. A. Pennebaker Monterey Pop című filmjébe az Airplane két dala, a High Flyin’ Bird és a Today is bekerült. Az Airplane népszerűségét növelte, hogy több, országosan ismert TV-műsorban is szerepelt. Ilyen volt Johnny Carson Tonight Show-ja az NBC-n és a The Ed Sullivan Show a CBS-en. A The Smothers Brothers Comedy Hour című műsorban adott fellépésüket (a Somebody to Love-ot és a White Rabbitet játszották el) már színesben vették fel és a későbbi években gyakran ismételték. A felvétel azért is említésre méltó, mert bluebox technikával próbálták utánozni az együttes koncertjeinek szerves részét képező pszichedelikus fényshow-t. ### Irányváltás A Jefferson Airplane felállása 1967 és 1970 között állandó volt. Ebben az időszakban további öt albumot adtak ki, valamint rendszeresen turnéztak az USA-ban és Európában. A Surrealistic Pillow után az együttes zenéje komoly átalakuláson ment keresztül. Új stílusukra leginkább Jimi Hendrix és a Cream hatott, melynek nyomán – több más együtteshez hasonlóan – hangzásuk keményebbé vált, az improvizáció pedig egyre nagyobb szerephez jutott koncertjeiken. Az együttes harmadik albuma, az After Bathing at Baxter’s 1967. november 27-én jelent meg és a listákon a 17. helyig jutott. A Ron Cobb által tervezett borítón egy Heath Robinson-stílusú, Haight Ashbury-i házat idéző repülőgép látható, amint az amerikai tömegkultúra káosza felett repül el. Az együttes pszichedelikus rockhoz való elkötelezettségét mutató album névleges producerének, Al Schmittnek kevés beleszólása volt a négy hónapig tartó felvételekbe. Míg az előző albumon hagyományos hosszúságú – 2-3 perces – dalok voltak, a Baxter’s hosszabb, többrészes tételekből állt; az A Small Package of Value Will Come to You, Shortly pedig inkább tekinthető hangkollázsnak, mintsem dalnak. Marty Balin dalszerzői szerepe egyre csökkent; ezt a feladatot Paul Kantner és Grace Slick vette át. Több más dolog mellett Balin egyre kiábrándultabb lett a folyamatos drogozásból és a többiek beképzeltségéből, amit a hirtelen jött siker okozott. Az album egyúttal az Airplane kislemezlistákon való szereplésének végét is jelentette. Míg a White Rabbit és a Somebody to Love a Top 10-be került, a Baxter’sről kimásolt The Ballad of You and Me and Pooneil csak a 43., a Watch Her Ride pedig a 61. helyig jutott. Az együttes későbbi kislemezei közül egy sem jutott a Top 40-be, néhány pedig még a listákra sem került fel. Ennek egyik oka a rádióadók támogatásának hiánya volt: a többségben levő AM adók nem szívesen játszották olyan együttesek dalait, melyek slágerei alig titkolt kábítószeres utalásokat tartalmaztak, és amiket egyébként is botrányosnak tartottak. Ennek ellenére a Jefferson Airplane továbbra is rendkívül sikeres „albumorientált” együttes maradt. Az USA-ban 1967 és 1972 között nyolc egymást követő albumuk jutott a Top 20-ba, ezek közül a Surrealistic Pillow és az 1968-as Crown of Creation a Top 10-be is bekerült. Folytatódó – ám kevésbé sikeres – jelenlétük a kislemezlistákon az akkoriban újdonságnak számító FM rádióadóknak volt köszönhető, melyek olyan dalokat is lejátszottak, amiket az AM adók szerkesztői sosem engedtek volna. ### A csúcson 1968 februárjában az együttes szakított Bill Graham menedzserrel, miután Grace Slick ultimátumot adott társainak, hogy vagy Graham megy, vagy ő. Új menedzserük Bill Thompson lett, aki azonnal hozzálátott az együttes pénzügyeinek rendbetételéhez. A szerzői jogok kezelésére létrehozta az Icebag Corp.-ot, és megvette a Golden Gate Parkkal szemben levő Fulton Street 2400 szám alatti húszszobás villát, ahol az együttes irodáit és szállását rendezték be. Ekkor Bill Laudner lett az együttes turnészervezője. A Jefferson Airplane első jelentős európai turnéjára 1968 második felében került sor, a The Doors társaságában. A turné során Hollandiában, Angliában, Belgiumban, Németországban és Svédországban léptek fel. Egy hírhedt amszterdami koncerten, mialatt az együttes a Plastic Fantastic Lovert játszotta, a hasistól bódult Jim Morrison felment a színpadra és táncolni kezdett. Ahogy az együttes egyre gyorsabban játszott, Morrison körbe-körbe forgott egészen addig, amíg Marty Balin előtt össze nem esett. Morrisont az eset után kórházba szállították, így helyette Ray Manzareknek kellett énekelnie. A turné során Slick és Morrison egyszer le is feküdt egymással, kapcsolatuk azonban baráti maradt. Az együttes negyedik albuma, az 1968 szeptemberében megjelent Crown of Creation nagyon sikeres volt, a listákon a 6. helyig jutott. Az albumot nyitó Lather című dalt Grace Slick Spencer Dryden 30. születésnapjára írta, és kettejük kapcsolatáról szól. David Crosby Triad című dalát eredetileg a The Byrds The Notorious Byrd Brothers című albumához ajánlotta fel, de témája (ménage à trois, vagyis egy szerelmi háromszög) miatt társai leszavazták az albumról. Slick tüzes, szexet és kábítószereket dicsőítő dala, a Greasy Heart 1968 márciusában kislemezen is megjelent. Az albumra eredetileg fel nem került dalok között van a Would You Like a Snack?, melynek társszerzője Frank Zappa volt. Ősszel az együttes a The Smothers Brothers című műsorban szerepelt. A fellépésen Grace Slick arcát feketére festették (azt mondta, azért, mert az öltözőben található összes sminket magára akarta kenni), a Crown of Creation című dal végén pedig az énekesnő a Fekete Párducok tisztelgését utánozta: fejét lehajtotta, ökölbe szorított bal kezét pedig a magasba emelte. 1969 februárjában jelent meg az együttes első koncertalbuma, a Bless Its Pointed Little Head. A felvételek a San Franciscó-i Fillmore Westben (október 24–26.) és a New York-i Fillmore Eastben (november 28–30-án, az együttes hagyományos hálaadásnapi koncertjén) készültek. Az album a lista 17. helyéig jutott. 1969\. augusztus 17-én, néhány nappal a New York-i Central Parkban adott ingyenes koncert után az együttes a woodstocki fesztiválon lépett fel. Grace Slick így üdvözölte a tömeget: „Rendben van, láttátok már a nehézfiúkat, most jöjjön egy kis reggeli téboly; higgyétek el, ez egy új kor hajnala... Jó reggelt, emberek!” A koncerten Nicky Hopkins zongorista csatlakozott hozzájuk, aki pályája során számtalan más előadóval is együtt játszott. Jeff Tamarkinnak adott 1992-es interjújában Paul Kantner rajongással idézte fel az eseményeket, ám Grace Slicknek és Spencer Drydennek kevésbé szép emlékei voltak. A koncert másnapján az együttes a The Dick Cavett Show-ban lépett fel. Ezekben a hónapokban vették fel Volunteers című albumukat, melyhez a San Franciscó-i Wally Heider Studios új, 16 sávos keverőpultját használták. A Volunteers volt az utolsó album, melyen az együttes „klasszikus” felállása játszott. Az album 1970 elején a listák 13. helyéig jutott és aranylemez lett. Ez volt az együttes történetének legpolitikusabb nagylemeze, melyen nyíltan véleményt mondtak a vietnámi háborúról és az USA gyorsan változó belpolitikai helyzetéről. Az album legfontosabb dalai közé tartozik a címadó Volunteers, a We Can Be Together, a Good Shepherd és a Wooden Ships, amit Paul Kantner David Crosbyval és Stephen Stillsszel írt. A dal a Crosby, Stills & Nash első albumán is megjelent. Az RCA nemtetszését fejezte ki a We Can Be Together „up against the wall, motherfucker” sorával szemben. Az együttes úgy kerülte el a cenzúrát, hogy felhívta a figyelmet a Hair ugyancsak RCA által kiadott albumváltozatára, melyen szintén szerepelt a fuck szó. 1969\. december 6-án más együttesek mellett az Airplane is fellépett az Altamont Free Concert nevű rendezvényen. A The Rolling Stones által szervezett fesztivált erőszakos események kísérték. A biztonsági feladatokkal megbízott Hells Angels nevű motorosbanda egy tömegverekedésben eszméletlenre verte Marty Balint. A koncert a Rolling Stones műsora nyomán vált hírhedtté: a Hells Angels néhány tagja a színpad előtt leszúrt egy Meredith Hunter nevű fekete tinédzsert, akinél állítólag egy pisztoly volt. Ez az esemény áll a koncertről készült Gimmie Shelter című dokumentumfilm középpontjában. 1970 februárjában Spencer Dryden otthagyta az együttest. Állítása szerint elege volt a négy évig tartó „LSD-körhintából” és kiábrándítónak találta az altamonti eseményeket: „egyáltalán nem úgy néztek ki, mint a tarka ruhás, boldog hippik. Az egész jobban hasonlított egy Hieronymus Bosch-festményre.” A zenei életbe 1972-ben tért vissza, a Grateful Dead tagjaival alapított New Riders of the Purple Sage dobosaként. Dryden helyét a Los Angeles-i Joey Covington vette át, aki 1969-ben már játszott a Hot Tunával. Az együttes az év első felében folytatta a turnézást, de abban az évben csak egy kislemezt vettek fel a Have You Seen the Saucers? és a Mexico című dalokkal. Utóbbi nyílt támadás Richard Nixon Operation Intercept nevű akciója ellen, melynek célja az USA-ba irányuló marihuánaszállítás megszüntetése volt. A Have You Seen the Saucers? Kantner első sci-fi-ihletésű dala, melyet több hasonló követett a későbbi években. ### Új utakon 1969-ben Jack Casady és Jorma Kaukonen úgy döntött, hogy visszatérnek a hagyományos blueshoz; új projektjüket Hot Tunának nevezték el. Kezdetben duóként léptek fel, az Airplane koncertjei előtt játszottak el néhány dalt. Az elkövetkező hónapokban az Airplane több tagja és más zenészek – például Joey Covington – is gyakran csatlakoztak hozzájuk. Az év vége felé Casady és Kaukonen egy teljes egészében akusztikus bluesalbumot vett fel, ami 1970 tavaszán jelent meg. Az első Hot Tuna-album kimondottan sikeres volt, a listákon a 30. helyig jutott. A következő két évben a két zenész egyre több időt fordított a Hot Tunára, ami hozzájárult az Airplane-en belüli ellentétek növekedéséhez. A Hot Tuna az Airplane új taggal való bővüléséhez is vezetett. Covington az 1960-as évek közepén, Los Angelesben találkozott Papa John Creach dzsessz- és blueshegedűssel. Covington meghívta Creachet az Airplane 1970. október 5-én esedékes koncertjére a Winterland Ballroomba. A koncert sikere nyomán Creach még az Airplane őszi turnéja előtt csatlakozott az együtteshez. A Winterlandben tartott koncert más szempontból is fordulópont volt az együttes történetében: barátjukra, az előző napon elhunyt Janis Joplinra emlékeztek. Joplin halála miatt Balin, aki közeli barátja volt az énekesnőnek, aznap este nem állt színpadra. Ebben az időszakban Paul Kantner első, sci-fi-ihletésű szólóalbumán dolgozott az Airplane tagjaival és zenész barátaival. A Blows Against the Empire című album 1970 októberében jelent meg, előadóként pedig a Paul Kantner/Jefferson Starshipet jelölték meg. A Jefferson Starship ezen „prototípusának” David Crosby, Graham Nash, a Grateful Deadből Jerry Garcia, Bill Kreutzmann és Mickey Hart, az Airplane-ből pedig Grace Slick, Joey Covington és Jack Casady volt a tagja. Az albumot 1971-ben a legjobb sci-finek járó Hugo-díjra is jelölték. A Jefferson Airplane hagyományos, Fillmore Eastbeli hálaadásnapi koncertjével (a rövidéletű Kantner–Balin–Slick–Kaukonen–Casady–Creach–Covington-felállás utolsó koncertjével) és első válogatásalbuma, a The Worst of Jefferson Airplane kiadásával zárta az évet. Az album a Billboard 200 albumlista 12. helyéig jutott. ### Hanyatlás és feloszlás Az 1971-es év rendkívül mozgalmasnak bizonyult az együttes számára. Grace Slick és Paul Kantner 1970-ben kezdett kapcsolatot, 1971. január 25-én pedig megszületett lányuk, China Wing Kantner. Grace nem sokkal azelőtt vált el első férjétől, de Kantnerrel megegyezett, hogy nem házasodnak össze. 1971 márciusában Marty Balin, az Airplane alapítója és másik énekese hivatalosan is bejelentette, hogy kiválik az együttesből. Bár a koncerteken az után is aktívan szerepelt, hogy kevesebb szerelmes dalt játszottak, súlyosbodó alkoholproblémája miatt, valamint a Kantner–Slick és a Kaukonen–Casady párosok mellett nem maradt helye az együttesben. Barátja, Janis Joplin halála is mélyen megrendítette, ezért megpróbált egészségesebb életet élni. Új hobbija, a jóga, valamint a drogok és az alkohol elutasítása még inkább elidegenítette az együttes többi tagjától, akik továbbra is nagy mennyiségű kábítószert fogyasztottak. Ez a feszültség az új album felvételét is megnehezítette. Balin akkoriban több új dalt is írt, melyek közül az Emergency és a hosszú You Wear Your Dresses Too Short későbbi válogatásalbumokon jelent meg. 1971\. május 13-án Grace Slick kis híján halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett, amikor autója egy alagút falának csapódott a Golden Gate híd közelében. Felépülése hónapokig tartott, ezért az Airplane-nek több fellépést is le kellett mondania. Ennek ellenére az együttes továbbra is készített felvételeket. Szeptemberben jelent meg új albumuk, a Bark. Bár ez volt az utolsó az RCA-vel kötött szerződésük lejárta előtt, saját kiadójuk, a Grunt Records első kiadványaként került az üzletekbe. Menedzserük, Bill Thompson végül egyezségre jutott az RCA-vel arról, hogy a Grunt Recordsot az együttes irányítsa, a terjesztést viszont az RCA végezze. Az albumról kimásolt és kislemezen is kiadott Pretty as You Feel eredetileg egy hosszabb jam volt, melyen Joey Covington, a dal szerzője énekelt. Ez volt az együttes utolsó kislemeze, mely az USA-ban felkerült a slágerlistákra (a 60. helyet érte el). A Bark a listák 11. helyéig jutott – sikeresebb volt, mint a Volunteers. A Kantner–Slick és a Kaukonen–Casady párosok között még Balin távozása után is komoly személyi és kreatív ellentétek feszültek. (Jorma Kaukonen Third Week in the Chelsea című dalában az együttes elhagyásával kapcsolatos gondolatait fogalmazta meg.) A problémákat tovább súlyosbította a tagok drogfüggősége – különösen Slick alkoholizmusa –, ami nyomán az Airplane egyre megbízhatatlanabbá vált; koncertjeiken – melyekről gyakran elkéstek – sokszor kaotikus állapotok uralkodtak. 1972 elejére az együttes környezetéhez tartozó emberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy az Airplane a feloszlás szélén áll. Az együttes elég sokáig együtt maradt ahhoz, hogy még egy albumot kiadjon. 1972 júliusában jelent meg a sietősen felvett Long John Silver. Ekkorra a tagok már szólóalbumok készítésével is foglalkoztak. A Hot Tuna 1971-ben adta ki második, First Pull Up, Then Pull Down című albumát, ami még az elsőnél is sikeresebb volt. Bár Joey Covington hivatalosan az együttes tagja volt, ideje nagy részében Peter Kaukonennel és a Black Kangarooval saját albumán dolgozott. A Long John Silver dalainak többségén és az albumot népszerűsítő turnén Covington helyett John Barbata dobolt, aki korábban a The Turtlesszel és a CSNY-jal is zenélt. Az album különlegesnek számít borítója miatt, amiből egy szivardobozt lehetett hajtogatni (a belső borítón szárított marihuána képe volt). Az album a listák 20. helyét érte el. 1972 nyarán az együttes több mint egy év után újra turnézni kezdett. Slick mellett az új énekes Kantner régi barátja, David Freiberg lett. A turné keretében ingyenes koncertet adtak a New York-i Central Parkban, ahol mintegy 50 000 ember hallgatta az együttest. Szeptemberben visszatértek a nyugati partra, San Diegóban, Hollywoodban és Albuquerque-ben léptek fel. A turné utolsó állomása a San Franciscó-i Winterland Ballroom volt, ahol 1972. szeptember 21-én és 22-én adtak koncertet, melyekről felvétel készült. A második koncert végén Marty Balin csatlakozott az együtteshez, hogy elénekelje a Volunteers és a You Wear Your Dresses Too Short című dalokat. Bár hivatalosan sosem jelentették be, a winterlandi koncertek voltak az együttes utolsó fellépései az 1989-es turné előtt. 1972 végére Casady és Kaukonen otthagyta az együttest, hogy a Hot Tunával foglalkozzanak, és hogy több idejük maradjon gyorskorcsolyázásra, amit Freiberg ajánlott a csapatszellem megőrzése érdekében. Freiberg Slickkel és Kantnerrel készítette el a Baron von Tollbooth & the Chrome Nun című albumot, majd megalapították a Jefferson Starship nevű együttest. 1973 áprilisában jelent meg az együttes második koncertalbuma, a Thirty Seconds Over Winterland. Legtöbben a borítója miatt ismerik, melyen repülő kenyérpirítók láthatóak. Az együttes később pert indított a Berkeley Systems ellen, mivel a cég After Dark nevű képernyővédő-csomagjában az egyik opció nagyon hasonlított a kenyérpirítós képre. 1974-ben jelent meg az Early Flight című album. Ezen korábban kiadatlan dalok, valamint a Mexico / Have You Seen the Saucers? kislemez kapott helyet. Az együttes ezután 15 évig nem jelentkezett hivatalos stúdióalbummal. ### Jefferson Starship / Starship 1974-ben, négy évvel a Blows Against the Empire után, a Dragon Fly című album és a Ride the Tiger című kislemez megjelenésével hivatalosan is megalakult a Jefferson Starship. Kantneren és Slicken kívül az együttesben Freiberg (basszusgitár, billentyűs hangszerek), Craig Chaquico (szólógitár), Pete Sears (basszusgitár, billentyűs hangszerek), John Barbata és Papa John Creach játszott. Bár Balin énekelte az első albumon hallható Caroline című dalt, hivatalosan csak 1975-ben lett az együttes tagja. Vele jelentették meg a listavezető Red Octopust, az általa énekelt Miracles pedig a listák 3. helyét érte el. A Jefferson Starship 1974 és 1978 között négy albumot jelentetett meg és több slágere is volt, például a Count on Me, a With Your Love és a Runaway. 1978-ban Balin kivált az együttesből. 1981-ben jelentette meg első szólóalbumát, melyről két dal, a Hearts és az Atlanta Lady (Something About Your Love) a Top 40-be is bekerült. Slick alkoholizmusa egyre nagyobb problémát jelentett, és 1978-ban, Nyugat-Németországban két botrányos koncerthez vezetett. Az első koncerten a rajongók dühükben felmásztak a színpadra, mert Slick nem jelent meg. A második koncerten Slick teljesen részeg volt, káromkodott és a dalokban szexuális célzásokat ejtett el. A közönséget arra emlékeztette, hogy országuk elvesztette a második világháborút (többször megkérdezte, hogy „Ki nyerte meg a háborút?”) és arra is utalt, hogy minden német felelős volt a háború borzalmaiért. A koncert után Kantner azonnal kirúgta Slicket az együttesből. Az 1979-es Freedom at Point Zero című album megjelenésekor az együttes két új tagja Mickey Thomas énekes és Aynsley Dunbar dobos volt. Az új felállás több kislemeze, köztük a Jane című is előkelő helyezést ért el a slágerlistákon. 1981-ben Slick újra csatlakozott az együtteshez, a Modern Times című albumon pedig több dalban vokálozott és énekelt. 1984-ben, a Nuclear Furniture című album megjelenése után Kantner kilépett az együttesből. Freiberg tovább turnézott az együttessel, de röviddel a következő album, a Knee Deep in the Hoopla felvételének kezdete után ő is távozott. Kantner pert indított, hogy volt zenésztársai ne használhassák a Jefferson Starship nevet. Később azonban elállt szándékától, Grace Slick és Bill Thompson pedig megkapta a név használatának jogát. Ők azonban ezt nem fogadták el, és az együttes új neve Starship lett. Kantnert 2008-ban beperelték, mert egy Microsoft-reklámban engedély nélkül használta a „Jefferson Starship” nevet. Az ügy egy egyezséggel ért véget, miszerint Kantnernek a név használatáért Slicknek és Thompsonnak kellett fizetnie. Bár a kritikusok nem kedvelték a Starship könnyed, popos hangzását, az együttes mégis sikeres volt, a We Built This City és a Nothing’s Gonna Stop Us Now című dalok pedig listavezetők lettek. 1988-ban, a második album megjelenése után Slick otthagyta az együttest. A harmadik album után – a jegyeladások csökkenésére hivatkozva – Thompson 1990-ben feloszlatta a Starshipet. Mickey Thomas nem sokkal később újraindította az együttest, ami Starship featuring Mickey Thomas néven azóta is aktívan működik. Koncertjeiken a Starship és a Jefferson Starship vele felvett dalait játsszák. A közelmúltban csatlakozott az együtteshez Stephanie Calvert énekesnő. Calvert korábban a Las Vegas-i Love Shack együttes tagja volt, valamint kaszinókban és más helyeken lépett fel. ### Közös projektek és újraalakulás A Jefferson Starship 1984-es feloszlása után 1985-ben Kantner Marty Balinnel és Jack Casadyvel megalapította a KBC Bandet. Egyetlen albumukat, a KBC Bandet 1986-ban adta ki az Arista Records. Az együttes tagja volt még Tim Gorman, aki a The Whoval játszott billentyűs hangszereken és Slick Aguilar gitáros, aki David Crosby együttesében játszott. A KBC Band teremtette meg a lehetőséget a Jefferson Airplane újraalakulására. 1988. március 4-én, a Hot Tuna Fillmore-beli koncertjén Kantner és Papa John Creach mellett Grace Slick is fellépett. Ezután nem sokkal – Spencer Dryden kivételével – újraalakult az együttes klasszikus felállása. Új albumukat a Columbia Records adta ki 1989-ben, de csak mérsékelt sikert aratott, ám a turné sikeres volt. Az együttest több háttérzenész segítette, például Gorman, Peter Kaukonen és Randy Jackson gitárosok, valamint Kenny Aronoff dobos. Az 1990-es évek elején Jefferson Starship – The Next Generation néven újjáéledt Jefferson Starship ma is aktívan működik. 1991-ben Kantner a Paul Kantner’s Wooden Ships nevű akusztikus trióval indult turnéra, melyben rajta kívül Aguilar és Gorman játszott. Régi dalaik mellett újakat is előadtak, melyeket a közönség kedvezően fogadott. Az akusztikus együttes sikere nyomán Kantner újraalapította régi együttesét. Aguilar és Gorman mellett Jack Casady, Papa John Creach, Prairie Prince dobos és Darby Gould énekes volt az együttes tagja. 1993-ban – 15 év után – Marty Balin újra csatlakozott a Jefferson Starshiphez. 1994-ben, néhány héttel az európai turné után halt meg Papa John Creach. Ugyanekkor Darby Gould helyét egy fiatal énekesnő, Diana Mangano vette át. 1995-ben jelent meg a Deep Space/Virgin Sky, amit a hollywoodi House of Bluesban, a Papa John Creach emlékére rendezett koncerten vettek fel. Az albumra nyolc új és hét régi dal került fel, a Lawman, a Wooden Ships, a Somebody to Love és a White Rabbit című dalokat pedig Grace Slick énekelte. Az együttes 1999-es Windows of Heaven című albumán Slick az I’m on Fire című dalban vokálozott. Az évtized végén Casady kilépett az együttesből és Jorma Kaukonennel újraalapította a Hot Tunát, Tim Gorman helyét pedig Chris Smith vette át. Balin 2003-ig volt az együttes tagja, de azután is szerepelt néhány koncerten. 2005-ben David Freiberg újra csatlakozott az együtteshez. A Jefferson Starship ma is rendszeresen turnézik. 2008-ban Diana Mangano helyett Cathy Richardson lett az együttes énekesnője. Időnként vendégek is fellépnek velük, például Balin, Mangano, Darby Gould, Tim Gorman, Prairie Prince és Tom Constanten, a Grateful Dead korábbi billentyűse. 2007. június 30-án az NBC The Today Show című műsorában a Jefferson Starship három dalt adott elő. 2008. szeptember 2-án jelent meg az együttes Jefferson’s Tree of Liberty című albuma. A Maybe for You című dalban Jack Casady és Marty Balin is közreműködött, de ez már a Windows of Heaven németországi kiadásán is megjelent. Grace Slick az album utolsó – rejtett – dalában énekel. Jorma Kaukonen szólóban turnézik, évente több mint 100 akusztikus koncertet ad szerte az országban. Néha Jack Casady is csatlakozik hozzá, akkor Hot Tunaként lépnek fel. Kaukonen dél-ohiói farmján gitártábort működtet, ahol saját fingerpicking technikáját is tanítja. Grace Slick 1989-ben felhagyott a zenéléssel, azóta csak néhány alkalommal csatlakozott a Jefferson Starshiphez. Ezek közül a legfontosabb a Deep Space/Virgin Sky című album, valamint egy 2001. szeptember 11. utáni jótékonysági koncert, utolsó nyilvános fellépése. Slick Linda Perry 1996-os és a Jefferson Starship 1999-es albumán is énekelt. Somebody to Love? című önéletrajza 1998-ban jelent meg. Slick ma elismert festőművész, műveinek legfőbb ihletői híres rockzenészek és kedvenc regénye, az Alice Csodaországban. 2004-ben Marty Balin büszkeséggel szögezte le, hogy rengeteg kortársukkal ellentétben a Jefferson Airplane tagjai mind túlélték az 1960-as éveket. Az 1999. április 16-án elhunyt Skip Spence kivételével mindegyikük megérte a 21. század kezdetét. Az anyagi és egészségi problémákkal küzdő Spencer Dryden 2005. január 11-én vastagbélrákban hunyt el. ## Tagok ## Diszkográfia - Jefferson Airplane Takes Off (1966) - Surrealistic Pillow (1967) - After Bathing at Baxter’s (1967) - Crown of Creation (1968) - Bless Its Pointed Little Head (1969) - Volunteers (1969) - The Worst of Jefferson Airplane (1970) - Bark (1971) - Long John Silver (1972) - Thirty Seconds Over Winterland (1973) - Early Flight (1974) - Jefferson Airplane (1989)

Guido von Starhemberg

Guido von Starhemberg gróf, teljes német nevén Guido Wald (Guidobald) Rüdiger Graf von Starhemberg magyarosan gróf Starhemberg Guidó (Graz, 1657. november 11. – Bécs, 1737. március 7.) osztrák főnemes, a Starhemberg család grófi ágának tagja, császári tábornagy, Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagy unokaöccse, a Német Lovagrend tagja. Harcolt a törököktől ostromolt Bécs 1683-as védelmében, Buda 1684-es ostrománál és Buda 1686-os visszafoglalásánál. Magas parancsnoki beosztásban részt vett a Habsburg haderő balkáni hadjárataiban, vitézül harcolt a szalánkeméni és a zentai csatában. A spanyol örökösödési háborúban 1703-tól az itáliai osztrák hadsereg parancsnoka volt, majd Károly főherceg hadvezéreként Katalóniában harcolt. A főherceg császárrá választása és hazatérése után Starhemberg 1711–1713 között Spanyolország (Habsburg) alkirálya, a katalóniai front parancsnoka volt. Az 1716–1718 közötti török háborúkban Savoyai Jenő tábornagyot helyettesítette az Udvari Haditanácsban, majd haláláig Szlavónia császári főkormányzója, a Német Lovagrend nagykomtúrja volt. Régi magyar nyelvű iratokban Starhemberg Guidó névformában is szerepel neve. I. Ferenc József császár rendeletére 1863. február 28-án Guido von Starhemberget felvették Ausztria legnagyobb hadvezéreinek listájára. 1875-ben a bécsi Arsenalban, a Császári és Királyi Udvari Hadimúzeumban, a mai Hadtörténeti Múzeumban felállították életnagyságú márványszobrát. ## Élete ### Származása, családja Felső-ausztriai eredetű, ősi nemesi családból származott. Őseit oklevelekkel igazolhatóan Adalbertig, Enns várgrófjáig († 1088) tudta visszavezetni. A Starhemberg család nevének első okleveles említése 1240-ből való, Bécs városában a legrégebbi nemesi családok közé tartoztak. Katonaként szolgálták Ausztria főhercegét és a császárt. 1529-ben, Bécs első török ostroma idején egy Hanns Starhemberg védelmezte Felső-Ausztriát Szulejmán portyázó hadaitól, egy másik Starhemberg, Erasmus (1493–1560) a székváros védőinek soraiban harcolt. Guidobald von Starhemberg 1657-ben született, Grazban. Édesapja Bartholomäus von Starhemberg gróf (1625–1676) volt, (XV.) Gundackar von Starhemberg gróf (1594–1652) és Anna Sabina von Dietrichstein bárónő (1605–1645) legidősebb fia. Édesanyja Esther von Windischgrätz bárónő (Freiin von Windischgrätz, 1625–1697) volt, Siegfried Adam von Windisch-Graetz báró (1585–1648) és Christina von Schrott zu Kindberg bárónő († 1651) leánya. Guido hét gyermek sorában harmadikként született: - (XVI.) Gundackar (1652–1702), a felső-ausztriai rendi gyűlés elnöke, aki Maria Anna von Rappachot vette feleségül. - Sabina Christine (1655–1725), Georg Julio von Gilleis báró felesége. - Guido(bald) (1657–1737), császári tábornagy, hadvezér. - Heinrich Franz (1659–1715), császári főtiszt, harcolt Buda és Belgrád ostromában, Szalánkeménnél, több sebesülés után a katonai szolgálatot fel kellett adnia. - Dorothea Renata (1660–?) - Anna Franziska (1668–1714) - Maximilian Adam Franz (1669–1741), császári tábornagy, harcolt a Rajnánál és a török ellen, majd a bécsi hadmérnöki akadémia parancsnok-igazgatója lett. Távoli unokanővérét, Guidobaldine von Starhemberget vette feleségül. Guido von Starhemberg a kiterjedt Starhemberg família „ifjabbik”, úgynevezett Heinrich-ágához (Henricianische Linie) tartozott. Másodszülött fiúként vagyontalan volt, szülei egyházi pályára vagy állami tisztviselőnek szánták. Jezsuiták nevelték, Linzben retorikát tanult, de 1677-ben, húsz esztendősen otthagyta az iskolát, és egyszerű katonaként beállt a császári haderőbe, nagybátyjának, Ernst Rüdiger von Starhembergnek ezredébe. (Születése jogán rögtön tisztként kezdhette volna szolgálatát, de ezt visszautasította). A francia–holland háború során Lotaringiai Károly seregében harcolt a Rajnánál Créquy marsall csapatai ellen. Kitűnt a küzdelemben, megsebesült és előléptették hadnaggyá. A nijmegeni békekötés után az osztrák–magyar határvidéken harcolt a kuruc betörések, majd 1683-tól a török portyázók ellen. ### Bécs védője, Buda ostromlója (1683–1686) 1683-ban, Bécs második török ostroma idején Guido von Starhemberg századosként harcolt a védők sorában, nagybátyjának, Ernst Rüdiger von Starhemberg altábornagynak parancsnoksága alatt. A puskaporraktárak védelmét látta el. Hidegvérrel megszervezte a védelmet, elhárította a belövésekből eredő veszélyeket, visszaverte az ellenséges rajtaütéseket, oltotta a tüzeket, megelőzve a város lőporkészletének felrobbantását. Intézkedés közben szerezte első súlyos sebesülését. Az ostrom után a tábornaggyá előléptetett Ernst Rüdiger von Starhemberg adjutánsaként Guido részt vett magyarországi hadjáratokban. Az 1684-es harcokban olyan súlyosan megsebesült, hogy hajón Bécsbe kellett szállítani. Nagybátyja, Ernst Rüdiger gróf aggódó leveleiben arról írt, hogy esetleg túl sem éli. Hosszú és nehéz gyógyulás után mégis lábra állt, már 1685-ben visszatért a szolgálatba a magyarországi hadszíntéren, bár még nem nyerte vissza teljes erejét. 1686-ban ismét a tőle megszokott hévvel vett részt Buda visszafoglalásában. Vitézségével kivívta elöljárói dicséretét. Vakmerő vállalkozásokban vett részt, harci kedvét sebesüléseinek sorozata sem lankasztotta. A város elleni egyik roham során török nyílvessző ütötte át a bal vállát (a nyíl vashegyét csak 20 év múlva, 1706-ban tudták eltávolítani a testéből). Egy janicsár puskagolyó megsebesítette a lábán. Lehajított kövektől szenvedett zúzódásokat. Buda sikeres bevétele után ezredessé léptették elő. ### Dél-Magyarországon és Erdélyben (1687–1688) Starhemberg ezredes részt vett az 1687. augusztus 12-i nagyharsányi csatában, ahol Badeni Lajos őrgróf fővezér csapatai fontos győzelmet arattak a török haderő fölött. Miután Lotaringiai Károly csapatai elfoglalták Erdélyt, és felszámolták az Erdélyi Fejedelemséget, Guido von Starhemberget Kolozsvár helyőrségparancsnokává nevezték ki. Az 1688-as hadjárat kezdetén átadta a városparancsnokságot, és Badeni Lajos fővezér hadseregének egyik parancsnokaként, Miksa bajor választóval, Scherffenberg tábornokkal, Fürstenberg ezredessel és a fiatal Savoyai Jenő herceggel együtt Belgrád elfoglalására vonult. Számos ostromaknát fúrtak a falak alá. Az ostrom utolsó napjaiban, szeptember 4-én az egyik előretolt ostromsánc (retranchement) futóárkában tartózkodott, ahol a császári utászok éppen egy frissen kiásott és robbanószerrel feltöltött ostromakna visszatöltésén dolgoztak. A török vártüzérség egyik lövedéke telibe találta az aknát, a puskaporos hordók felrobbantak, megölve az ott tartózkodókat. A közeli futóárokban tartózkodó Starhemberget és kíséretét is betemette törmelék, a segítségére rohanó katonák már halottnak hitték, de végül sikerült élve kiásni őket. Belgrádot szeptember 6-án bevették, Miksa Emánuel Starhemberget nevezte ki a meghódított vár parancsnokává. Nagy lendülettel belekezdett az erőd védműveinek újjáépítéséhez. A boszniai hadjáratból visszaérkező Bádeni Lajos fővezér elismeréssel nyilatkozott a megszemlélt munkálatokról. ### A szerbiai hadjáratban (1689–1690) A franciák 1688. szeptember 25-én betörtek Pfalzba, megkezdődött az augsburgi liga háborúja. 1689-ben I. Lipót császár birodalmi háborút hirdetett, nagy erőket vont el a balkáni frontról, a keleti haderő beszüntette a támadó hadműveleteket. A keresztények szerencséjére a szultáni haderő a kis-ázsiai felkelés miatt nem tudott teljes erővel fellépni, Thököly Imre viszont támadásokat hajtott végre a Duna mentén. A Szerbia és Bulgária ellen induló Bádeni Lajos fővezér az új hadjáratban is igényelte Starhemberg részvételét. Szendrő elfoglalása után Bádeni Lajos fős hadserege átkelt a Dunán, majd augusztus 29-én a grabováci ütközet után átkelt a Nagy-Morava folyón is, és Niš irányába vonult. 1689. augusztus 30-án, a batocsinai csatában Starhemberg ezredes néhány zászlóaljjal Redzseb pasa szeraszkir (hadseregparancsnok) sáncainak erőszakos felderítésére indult, majd az egyik sáncvonalat gyors támadással elfoglalta, és a saját főerő felzárkózásáig meg is tartotta. Piccolomini altábornagy és gróf Pálffy Miklós ezredes csapatai a Starhemberg által elfoglalt állásokra támaszkodva vereséget mértek Redzseb pasa csapataira. 1689\. szeptember 24-én a niši csatában megütközött Redzseb pasa főnyi, elsáncolt főerejével. A szpáhi lovasság támadását Guido von Starhemberg gyalogságának és Pálffy Miklós hajdúinak heves tüzelése állította meg, és kényszerítette menekülésre. A császáriak jelentős győzelmet arattak, elfoglalták a niši török tábort, nagy zsákmányt ejtettek. Jelentések szerint török halott maradt a csatatéren, a szövetségesek 300 katonát veszítettek. Starhemberget vezérőrnaggyá (Generalfeldwachtmeister) léptették elő, és Niš helyőrségének parancsnokává nevezték ki. Ezt követően a hadsereg a Duna mentén Bulgáriába vonult. 1689. október 15-én rohammal bevették Vidin (Bodony) várát, a harcban Veterani tábornok súlyosan, Starhemberg és Trautmannsdorf tábornokok könnyebben megsebesültek. Piccolomini hadteste Üszkübig (Szkopje) nyomult, felégette a várost, majd a koszovói Prizrenbe vonult, de itt a tábornokot elvitte a pestis. A hadjárat hódító szakasza ezzel le is zárult. Az új nagyvezír, Köprülü Musztafa 1689 novemberében ellentámadást indított, Thökölyt Erdély ellen küldte. A törökök még az év decemberben elfoglalták a koszovói Kaçanik (Kačanik) erődjét, Károly hannoveri herceg felmentő seregét 1690. január 2-án szétverték, maga a herceg is elesett. A tatárok bulgáriai támadása a keresztény szövetségeseket a Balkán-hegység mögé szorította vissza. A nagyvezír elfoglalta Pristinát és Mitrovicát. A császáriak feladták egész Koszovót és Nišig vonultak vissza. Mezzomorto pasa, oszmán flottaparancsnok Nikápolyból kiindulva augusztus 29-én, alig ötnapi ostrommal bevette Vidint, majd a Duna mentén sorra elfoglalta Kladovót, Orsovát, Galambócot és Ram erődjét. ### Niš elvesztése, Eszék védelme (1690) A nagyvezír emberrel 1690. augusztus 15-én megjelent Niš alatt. A várat Starhemberg vezérőrnagy védte, 4000 emberével. Utasítása szerint minél tovább ki kellett tartania, de a várőrség teljes feláldozása nélkül. A megadási felszólítás elutasítása után, 16-án megkezdődött az ostrom. Augusztus 19-én a császáriak kicsaptak az ostromlókra, mintegy 1000 főt megöltek. Az ostrom folytatódott, a védők 24 napig tartottak ki. Starhemberg üzenetet kapott, hogy felmentésre nem számíthat, mert a fő haderőt a veszélyeztetett Erdélybe vezényelték. Ekkor tárgyalásba bocsátkozott, és Belgrádig való szabad elvonulás fejében szeptember 8-án feladta a várat. 2800 életben maradt emberét a törökök – a megállapodást megszegve – lefegyverezték, a visszavonulókat a tatárok egészen Szendrőig folyamatosan zaklatták és kirabolták. Starhemberg végül Szendrőnél átszállította katonáit a Dunán, majd Pancsován keresztül Belgrádba vezette őket. A műveletért altábornaggyá léptették elő, kinevezték a Száva menti császári hadtest parancsnokává és Eszék városparancsnokává. A nagyvezír serege Nišből ugyanezen az úton haladt. 1690. szeptember 24-én a törökök rohammal bevették a fontos Szendrő várát, és már október 1-jén emberrel megjelentek Belgrád alatt. A várat mindössze 5000 császári katona védte, az alkalmatlan d’Aspremont altábornagy és a leváltására küldött Croÿ herceg parancsnoksága alatt. Október 8-án a belövések a vár lőporraktárait a levegőbe repítették, az őrség nagy része szörnyethalt, a két parancsnok alig 500 életben maradt katonával, a Dunán keresztül, hajókon elmenekült. Köprülü nagyvezír elfoglalta a várat, majd a boszniai pasát emberrel Eszék ellen küldte. Guido von Starhemberg és a Belgrádból odamenekült Croÿ herceg elszántan védelmezték a várat, november 5-én kirohanást hajtottak végre, súlyos veszteségeket okozva az ostromlóknak. A törökök hamarosan felhagytak az ostrommal, és elvonultak Eszék alól. ### A szalánkeméni csata (1691) 1690–91 telét Starhemberg az eszéki vár erődítésére használta fel. 1691 júniusában új hadjárat indult. A brandenburgiak Barfus altábornagy parancsnoksága alatt Szekszárdnál, a császáriak Mohácsnál gyülekeztek, Starhemberg Eszéknél állt az elővéddel. Július 29-én Péterváradra értek, velük szemben Belgrádnál főnyi török sereg állt, a nagyvezír a Zimonynál erődített táborban katonát összpontosított, velük volt 300 francia tiszt is, akiket XIV. Lajos küldött a török hadvezetés támogatására. A császáriak Szalánkeménnél foglaltak állást, a Zimonyból kimozduló törökök bekerítették őket. Augusztus 19-én délután a két haderő megütközött. De Souches táborszernagy a janicsárok elleni első rohamban elesett. Starhemberg gyalogsága két elszánt támadást vezetett az elsáncolt ellenség ellen, egy nyíllövéstől ő maga is megsebesült, de mindkét támadása kudarccal végződött. A janicsárok minden támadást visszavertek. A reménytelennek tűnő helyzetben végül Bádeni Lajos személyesen vezette rohamra balszárnyának lovasságát, és sikerült elűznie a szpáhikat. A végsőkig ellenálló janicsárokat a keresztény gyalogság a sáncok között mészárolta le. Az évszázad egyik legvéresebb csatájában elesett maga Köprülü Musztafa nagyvezír és Ibrahim pasa, szeraszkir is. A császári oldalon de Souches táborszernagyon kívül elestek még Holstein és Aremberg herceg tábornokok, Zrínyi Ádám (Zrínyi Miklós egyetlen fia) és nagyszámú főtiszt. Bádeni Lajos ezután Nagyvárad alá vonult. Október 16-án Barfus brandenburgi és Starhemberg császári gyalogsága elfoglalta a várost, de a vár falai alól visszavetették őket. Az ostromot télre felfüggesztették, Nagyváradot csak 1692 júniusában tudta elfoglalni a Thököly fogságából (Zrínyi Ilona ellenében) kiváltott Heissler lovassági tábornok. ### Közjáték a Rajnánál (1692–1693) 1692–93 telén Starhemberg altábornagyot a francia frontra, Koblenzbe küldték. Kinevezték a trieri érsekség erődítményeinek parancsnokává, amelyeket francia támadás fenyegetett. Orániai Vilmos sikeres hadműveletei nyomán, 1693-ra ez a veszély tűnni látszott, Starhemberget visszarendelték Magyarországra. ### Ismét a Balkánon (1693–1697) Ő sem tudta azonban megfordítani a balkáni front kedvezőtlen eseményeit. Részt vett Belgrád 1693-as ostromában, Eugen von Croÿ herceg főparancsnok alatt. Augusztus 13-án, 17-én és 19-én a törökök nagy erőkkel kicsaptak az ostromra készülő császáriakra, Starhemberg és Heissler emberei csak nagy nehézségek árán, a tartalékok bevetésével és több száz katona elvesztése árán tudták visszavetni őket. A török felmentő sereg közeledésének hírére Croÿ herceg szeptember 7-én idő előtti rohamot rendelt el. Seybelsdorff altábornagy bajor és Starhemberg altábornagy császári katonái éjszakai támadásra indultak, de a védők visszaverték őket. A roham másnapi megismétléséről le kellett mondaniuk, mert a felmentő sereg már egynapi járóföldre ért. Croÿ herceg feladta az ostromot és szeptember 10-én visszavonulást rendelt el Pétervárad felé, nyomában az üldöző török–tatár haddal. 1695\. március 10-én Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagy, az Udvari Haditanács elnöke unokaöccsét, Guido von Starhemberg altábornagyot, a Duna–Dráva–Száva-köz parancsnokát Pétervárad védelmének erősítésére utasította. Veterani tábornagynak Temesvárt kellett megostromolnia, de nem kapta meg a szükséges katonai erőt. Szász segélyhadak fejében a császár az alkalmatlan Frigyes Ágost szász választófejedelmet (Erős Ágostot) tette meg magyarországi főparancsnokká. Hadvezetési hibái miatt a törökök szeptember 7-én elfoglalták Lippát, szeptember 16-án Titelt. Frigyes Ágost a teljes gyalogságot Starhemberg parancsnoksága alá rendelve a Tisza felé indította, ő maga azonban a fősereggel nem csatlakozott a Lugosnál álló Veteranihoz, aki szeptember 21-én a lugosi csatában vereséget szenvedett, és maga is elesett. Szeptember végén Guido von Starhemberg elfoglalta Szabács várát. Kudarcai ellenére 1696-ban is Frigyes Ágost maradt a főparancsnok. Starhemberget két császári ezreddel a visszafoglalt Titel védelmére rendelte. A fővezér a fősereggel Temesvár bevételére indult, de az ostromot csak augusztus 12-én kezdte el. Starhemberg augusztus 17-én jelentést küldött Titelből, hogy a császári dunai flottát a törökök megtámadták, és Titel ellen is támadás várható. Frigyes Ágost augusztus 19-én félbehagyta Temesvár ostromát, és a szultán elé vonult. Starhemberget és ezredeit is visszarendelte a fősereghez. A két hadsereg augusztus 26-án Hetény (Tamásfalva) mellett, a Temes és a Béga folyók között megütközött. Az eldöntetlenül végződő hetényi csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, és visszavonult kiindulási állásaiba. 1696 őszén Savoyai Jenő herceg visszatért az itáliai hadszíntérről. Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagynak (a Haditanács elnökének) javaslatára 1697-ben ő lett az új balkáni fővezér. Guido von Starhemberget táborszernaggyá léptették elő. Az 1697-es hadjáratban a péterváradi hadtestet vezette (9 gyalogezredben 94 század fővel, 1 vértes ezred 12 százada 1068 fővel, és 2 dragonyos ezred 22 százada 2100 fővel, azaz összesen gyalogos és 3168 lovas tartozott a keze alá). A szeptember 11-én zajló zentai csatában a császári balszárny parancsnokaként döntő része volt a törökre mért megsemmisítő vereség kivívásában. A csata után Starhemberg részt vett Savoyai Jenő sikeres boszniai hadjárataiban is. 1698-ban már csak kisebb csatákra került sor, októberben Savoyai Jenő a balkáni császári haderő zömét Zsablyánál erődített táborba telepítette, és Starhemberg táborszernagy parancsnoksága alá helyezte. 1699-ben megkötötték a karlócai békeszerződést, amely az Oszmán Birodalom magyarországi, erdélyi és szlavóniai hatalmának végét jelentette. ### Észak-Itáliában (1701–1706) Starhemberg tagja lett a Német Lovagrendnek. 1700-ban kinevezték egész Szlavónia (a Duna–Dráva–Száva-köz) parancsnokának, laibachi állomáshellyel. Ezt a tisztségét 18 éven át megtartotta, bár közben hosszabb-rövidebb ideig külháborúkba is kellett vonulnia. 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború. A birodalmi hadak gyülekezését felügyelte Dél-Tirolban (az akkor még egységes Tirol déli részén). Velük szemben állt Nicolas de Catinat francia marsall, Ferdinando di Gonzaga, Mantova hercege és II. Viktor Amadé savoyai herceg, Savoyai Jenő rokona. Savoyai Jenő tábornagy hadseregében Starhemberg is átkelt az Lessini Alpok alig járható hegyvidékén. A franciák hátába kerülve július 9-én a carpi csatában megverte Catinat-t, majd szeptember 1-jén a chiari csatában az őt felváltó Villeroy marsallt is. Ostrom alá vették Mantovát, Cremona alatt 1702. január 31-én elfogták Villeroy-t. Helyét Vendôme hercege vette át. Visszaszorította Savoyai Jenőt, aki nem tudta elfoglalni Milánót. 1702. augusztus 15-én a luzzarai csatában a császáriak megállították a franciákat, de döntést nem tudtak elérni. A csatában a császáriak balszárnyát Starhemberg vezette. 1702–1703 telén Jenő herceg Bécsbe távozott, és Starhembergre ruházta a megtépázott itáliai haderő főparancsnokságát, aki az ostigliai Pó-híd körül védelemre állította fel csapatait. Elégtelen felszereléssel, szinte utánpótlás nélkül kellett feladatát megoldania, Bécsbe küldött igényeit nem teljesítették. Savoyai Jenőt a bécsi Haditanács elnökévé választották, de Starhemberg helyzete nem javult, mert Bécsnek a Rákóczi-felkeléssel is számolnia kellett. Starhemberg nem szállhatott szembe Vendôme herceg túlerőben lévő hadseregével, ezért csak arra szorítkozhatott, hogy meggátolja a franciák és a velük szövetséges bajorok egyesülését. Ezt sikeresen teljesítette. 1703 májusának végén az Ostiglia felé nyomuló Vendôme herceg és öccse, Philippe de Bourbon, a Máltai lovagrend nagypriorja megkísérelte bekeríteni Starhemberget, de ő átvágatta a Pó gátjait, megakasztva az ellenség főerejének haladását. Ezután szétverte a hátába küldött csapattestet, amelyet a nagyprior vezetett. Vendôme herceg Mantova és Casalmaggiore felé visszavonulásra kényszerült, Starhemberg Mirandolában, a Pó jobb oldali mellékfolyója, a Secchia mögött foglalt állást. Júniusban Vendôme megkísérelte Tirol elfoglalását, hogy egyesülhessen Bajor Miksa Emánuelnek, XIV. Lajos szövetségesének északról benyomuló haderejével. Öccsét Lombardiában hagyta, Starhemberg lekötésére. Közben Savoya hercege átállt a Habsburg császár oldalára, és fegyveres segítséget ígért Starhembergnek. A hírre Vendôme herceg visszatért, de nem merte megtámadni a Mirandolát megszállva tartó Starhemberget. Főerejével téli szállásra vonult Astiba, öccsét egy csapattesttel hátrahagyta, hogy Starhemberget sakkban tartsa. Starhemberg azonban ügyes hadmozdulattal megtévesztette Philippe de Bourbont, és seregének zömével 1703. december 25-én a Pó bal partján Piemont felé elvonult. Vendôme herceg későn észlelte a minden szabállyal ellentétes manővert, Starhemberg egérutat nyert, és 1704. január 13-án Piemontban egyesült Viktor Amadé herceg és Savoyai Jenő csapataival. Így sem tudták azonban megakadályozni, hogy a franciák elfoglaljanak több fontos piemonti erődítményt, így Vercellit, Susát és Ivreát. Amikor a keményen ellenálló Verrua is elesett, Starhemberg nyíltan megfogalmazta aggályát, hogy II. Viktor Amadé herceg szorult helyzetében visszatérhetett XIV. Lajos oldalára. Összekülönbözött a herceggel, ezért visszahívták Bécsbe. Helyére gróf Wirich von Daun tábornagyot helyezték. Starhemberg 1705 decemberében érkezett a fővárosba, ahol gyógykezeltethette számos régi háborús sebesülését. 1706 februárjában fájdalmas és veszélyes műtétnek vetette alá magát: ekkor távolították el testéből azt a több hüvelyk hosszúságú török nyílhegyet, amely még 1686-ban, Buda ostrománál fúródott a vállába, 20 éven át kegyetlen fájdalmakkal gyötörve a szívós katonát. A nyílhegy ma a Starhemberg család tulajdona, a bécsi Hadtörténeti Múzeumban van kiállítva. ### Magyarországi főparancsnok (1706–1707) Magyarországon 1705 novembere óta Nagyszombatban fegyverszüneti tárgyalások folytak, 1706. április 14-én fegyverszünetet hirdettek, de mindkét fél új hadjáratra készült. Az új császár, I. József július 13-án Guido von Starhemberget tábornagyi (Feldmarschall) rangra emelte, és kinevezte magyarországi főparancsnokká. A haditanács azzal bízta meg, hogy a Lajta-folyónál gyülekező erőit egyesítse az Erdélyből Nagyváradon és Szolnokon át nyomuló Jean Rabutin tábornagy hadaival, és összpontosított támadással foglalja el a Felvidéket. Az ifjú császár, akit 1705 őszén Laxenburg környékén egy vadászat alkalmával kis híján elfogtak a portyázó kurucok, külön kérte Starhembergtől Bécs környékének biztosítását is. A lassan gyülekező császáriakhoz csatlakozott Pálffy János horvát bán. 1706. augusztus 13-án Starhemberg megindult, és elfoglalta a Csallóközt. Rabutint Erdélyből Budára rendelte. Szeptember 8-án beérkeztek a Bajorországból várt csapatok is. Közben Rákóczi csapatai megostromolták, és 1706. szeptember 17-én elfoglalták Esztergomot. Starhemberg a visszafoglalására indult. Szeptember 26-án csapatai a Nagymagyarnál vert hadi hídon átkeltek a Dunán, és ostrom alá vették Esztergomot. A tüzérségi bombázás két hétig tartott, a vár francia parancsnoka október 9-én feladta a várat. (Guido von Starhemberg testvére, Maximilian Adam von Starhemberg altábornagy (1669–1741) eközben Kőszeg környékén ténykedett.) Rabutin tábornagy Szolnokról – Buda helyett – Kassa felé vonult, az egyesülés meghiúsult, ezért Guido von Starhemberg – Esztergomot őrizet alatt hagyva – októberben visszahúzódott a Csallóközbe, téli szállásra. A két hadvezér közötti rivalizálás és rossz együttműködésük miatt 1706 végére Rákóczi az egész Dunántúl urává vált. (Maximilian von Starhemberg elvesztette Kőszeget is). 1707\. február 8-án Starhemberg és Rabutin tábornagyok Bicskén találkoztak, és megállapodtak a haditervben. A Szombathelyen tartózkodó Vak Bottyán generális elrendelte, hogy a Bicskéről Pozsonyba visszatérő Starhemberg tábornagyot Győr és Komárom táján fogják el. Egy huszárcsapat Igmándnál rátámadt a tábornagy kíséretére, de a csetepatéban levágták őket, parancsnokuk, Zólyomy János hadnagy sebesülten fogságba esett. Starhemberg fővezér visszajutott Győrbe, majd Pozsonyon át Bécsbe. A Dunától északra Starhemberg Esterházy Antallal került szembe, akinek éberségét kijátszva, március 30-án, 2000 lovasával utánpótlást vitt a kurucoktól körülzárt Lipótvár védőinek. A visszatérő csapatot Esterházy Cseklészig üldözte, de Starhemberg biztonságban visszavitte embereit Pozsonyba. 1707\. április 7-én József császár Starhemberget nevezte ki a magyarországi összes császári haderő főparancsnokává, mellőzve Rabutin tábornagyot, aki szintén pályázott erre a magas tisztségre. A tervezett hadjáratban Starhembergnek a Vág mentén, Pálffynak a Dunántúlon kellett előrenyomulnia, Rabutint a Tisza és Erdély felé indították volna. Április második felében Starhemberg Köpcsény mellett vonta össze csapatait, de lassúsága miatt csak augusztus 24-én fogott hozzá Nyitra ostromához. Bottyán portyázókat küldött Alsó-Ausztriába, Stájerországba és Bécs környékére, hogy Starhemberget elvonja Nyitra alól, és ezzel megóvja a fontos felvidéki bányavárosokat az elfoglalástól. A megrémült császár valóban visszarendelte Starhemberget. A Petronellben megtartott haditanács után Starhemberg gyorsan és észrevétlenül átkelt a Dunán, Sopronból, Kőszegről, Szombathelyről és Sárvárról is elűzte a kurucokat, felmentette Kapuvárt. Közben Esterházy és Ocskay a Felvidéken ellentámadást indított, erre Starhemberg Kapuvárról Köpcsényen át Pozsonyba vonult, és átkelt a Dunán. Starhemberg a Morva- és a Vág folyók közéből kiszorította a kurucokat, és a Vág-mentén elfoglalt várakra támaszkodva erődített vonalat szervezett (Komárom, Gúta, Galánta, Diószeg, Vágsellye, Sempte, Szered, Lipótvár, Csejte, Vágújhely, Beckó, Trencsén és Illava. Több állandó hidat is építtetett a Vágon. Elvonulása után azonban a kurucok ismét betörtek az ausztriai városokba, és szabad rablást folytattak. Maga Rákóczi nagyon tartott Starhembergtől: „Ha mindenben az ő terveit követték volna, a háborút a harmadik hadjárat után elveszítettük volna.” A tábornagy magyarországi főparancsnoki működése azonban nem igazolta addigi hírnevét. Az általa módszeresen kiépített Vág-menti védővonal eredményesen megakadályozta, hogy Rákóczi szabadcsapatai kiterjesszék alsó-ausztriai portyázásaikat Felső-Ausztriára és Morvaországra. A kisebb seregtestekkel végrehajtott merész akciók megmutatták ugyan kiváló csapatparancsnoki képességeit, de a vele rivalizáló tábornagyokat nem tudta eredményesen irányítani. Nem ért el említésre méltó harctéri sikert, jelentős győzelmeket nem aratott, az általános hadi helyzet fordulását visszahívásáig, 1708-ig nem tudta kicsikarni. ### Spanyolország és Katalónia (1708–1713) 1708-ban a spanyol örökösödési háború alakulása miatt Guido von Starhemberg tábornagyot a haditanács Spanyolországba rendelte. Itt Károly főherceg már ötödik éve harcolt a spanyol trónért a Bourbon-párt és V. Fülöp király ellen. Portugáliába szorították, innen 1705 októberében hajón Barcelonába érkezett, azt megtette székhelyévé, s onnan folytatta a háborút. 1706-ban Károly elfoglalta Valenciát, Katalóniát és Aragóniát. Egy angol–portugál sereg 1706. június 27-én Madridba is bevonult. A kezdeti sikereket azonban súlyos vereségek követték. Az 1707. április 25-i almansai csatavesztés után Károly helyzete tarthatatlanná vált. A császár öccsének kiűzése Spanyolországból súlyos tekintélyvesztést hozott volna a Habsburgoknak, ezért az uralkodó úgy döntött, erősítésül császári ezredeket küld Barcelonába, és egy-egy tapasztalt hadvezért is, akiknek főparancsnoksága alá kell rendelni a sokféle zászló alatt egybegyűlt, rosszul együttműködő, helybéli Habsburg-párti fegyveres erőket. Károly főherceg és szövetségesei Savoyai Jenőt követelték, de a császár nem merte legsikeresebb hadvezérét Ausztriától távoli frontra küldeni. (Maga Jenő herceg sem ment volna szívesen). Hosszas viták után a Haditanács Savoyai Jenő legjobb vezénylő tábornokát, Guido von Starhemberg tábornagyot nevezte ki spanyolországi főparancsnokká. Némi vonakodás után Károly és szövetségesei is beleegyeztek a döntésbe. 1708\. április 30-án Starhemberg megérkezett Barcelonába, ünnepélyesen és nagy lelkesedéssel fogadták. A következő két évben komoly sikereket ért el. 1710. július 26-án az almenari csatában James FitzJames Berwick hercege angol csapatainak segítségével legyőzte és Léridába szorította vissza a spanyol–francia csapatokat. 1710. augusztus 20-án a saragossai csatában újabb győzelmet aratott, elfoglalta Madridot, így Károly főherceg 1710. szeptember 28-án ismét bevonulhatott a fővárosba, de csak november 11-ig maradhatott ott, mivel Louis-Joseph de Vendôme marsall, Franciaországból érkező csapaterősítésekkel visszafoglalta Madridot. Starhemberg Katalónia felé húzódott vissza, de 1710. december 10-én a villaviciosai csatában vereséget szenvedett az őt üldöző Vendôme-tól. Ellátási hiányosságok és a spanyol nép támogatásának elmaradása miatt Károly hercegnek Barcelonába kellett visszavonulnia. 1711\. április 11-én I. József császár váratlanul elhunyt, örököse Károly főherceg lett, aki visszatért Ausztriába. Starhemberget Katalónia alkirályaként Barcelonában hagyta. Anglia azonban, miután biztosítékot kapott, hogy XIV. Lajos sohasem egyesíti Franciaországot Spanyolországgal, 1711. október 18-án elismerte XIV. Lajos unokáját spanyol királynak, így az angol csapatok is a Habsburg-párt ellen fordultak. Starhemberg, a kiváló taktikus szívós kitartással védte Barcelonát, személyes bátorságáért a spanyolok a megtisztelő el gran capitán melléknevet ragasztották rá. Az utrechti béketárgyalások keretében Nagy-Britannia és Ausztria uralkodói már 1713. március 4-én megkötötték az itáliai harcok beszüntetéséről és Barcelona kiürítéséről szóló egyezményt (). Starhemberg helyzete tarthatatlanná vált, Berwick hercege megadás fejében szabad elvonulást kínált neki. Tárgyalásaik nyomán június 22-én Barcelona közelében, L’Hospitalet de Llobregat városában aláírták az ún. hospitaleti egyezményt (). Starhemberg június 26-án hagyta el Barcelonát. Csapatait és őt magát angol hadihajók szállították Genovába. Július 16-án érkezett San Pier d’Arena kikötőjébe. A Wallis tábornok parancsnoksága alatt hátrahagyott császári utóvéd az év szeptemberében kényszerült távozni. Barcelona katalán védőit a Bourbon-párti spanyol–francia erők és Berwick angol csapatai verték le. A várost 1714. szeptember 11-én bevették. ### Bécsben és Szlavóniában Az evakuáció végrehajtása után Starhemberg jelentést küldött a császárnak, majd Friulin és Laibachon keresztül Bécsbe utazott. Savoyai Jenő, a haditanács elnöke féltékenyen tekintett rá, magas tisztségét féltve. A császár engedélyezte, hogy a 60 éves tábornagy, a Német Lovagrend tagja visszavonuljon laibachi lovagi birtokára (Kommende) pihenni és egészségét visszanyerni. 1717-ben visszatért Bécsbe, itt a Német Lovagrend rendházában lakott. 1718-ban birtokát a stájerországi Groß Sonntagra (ma Velika Nedelja, Szlovénia) cserélte, jelentősen növelve jövedelmeit. Az 1716–18-as Habsburg–török háború idején az Udvari Haditanács ideiglenes elnökeként helyettesítette a távol lévő Savoyai Jenő herceget. Végleges kinevezést nem kapott, a császári udvar főhivatalnokai nem kedvelték, csak Erzsébet Krisztina császárné támogatására számíthatott. A haditanács kinevezte Szlavónia katonai kormányzójává, e tisztségét haláláig betöltötte. 1720-ban a Német Lovagrend ausztriai rendtartományának (Ballei Österreich) kormányzója (Landkomtur) lett, majd a rend nagykomtúrjának – a nagymester helyettesének – méltóságára emelkedett. Nincs azonban bizonyíték arra, hogy a rend nagymesterévé (Groß- und Deutschmeister) akarták volna választani. A tábornagy gondot fordított családja ifjú tagjainak neveltetésre, taníttatására, 1721-ben gulden értékű alapítványt tett, a Starhemberg-házból származó hajadonok hozományára és a Starhemberg özvegyek gyámolítására, „hogy a család hírnevén ne essék folt”. 1733-ban, amikor a lengyel örökösödési háború itáliai hadjáratainak költségei nagy pénzzavarba juttatták a császárt, Starhemberg önként lemondott tábornagyi javadalmazásáról, amelyet addig folyamatosan megkapott. Saját vagyonából komoly összegekkel támogatta a Német Lovagrendet, a Starhemberg háziezredet és a császári haderő katonáinak ellátását is. (Már 1709-ben saját költségén lebontatta Laibachban a lovagrend régi templomát, és helyére teljesen újat építtetett.) Ellenérzései dacára haláláig lojális maradt Savoyai Jenőhöz, és csak igen szűk körben bírálta annak időskori hadvezéri hibáit. Egészségi állapota lassan hanyatlott, 1737. március 7-én Bécsben elhunyt. Két nappal később a Német Lovagrend bécsi templomában (Deutschordenskirche) helyezték örök nyugalomra. ## Emlékezete I. Ferenc József császár rendeletére 1863. február 28-án Guido von Starhemberget felvették Ausztria legnagyobb hadvezéreinek listájára. 1875-ben a bécsi Arsenalban, a Császári és Királyi Udvari Hadimúzeumban (k.u.k. Hofwaffenmuseum), a mai Hadtörténeti Múzeumban (Heeresgeschichtliches Museum Wien) felállították életnagyságú márványszobrát, Franz Gastell művét, amelyet Camillo Fürst von Starhemberg (1804–1872) adományozott a múzeumnak. A bécsi Hadtörténeti Múzeum néhány emléktárgyat is őriz Guido von Starhembergtől: ki van állítva egy Godfrey (Gottfried) Kneller által róla festett portré, továbbá az a régi török nyílhegy, amely Starhemberget Buda 1686-os ostrománál megsebesítette. Marsallbotjának gombja is itt látható.

Békéscsaba

Békéscsaba, régebbi nevén Csaba, vagy Nagy-Csaba, majd Békés-Csaba (, , ), megyeszékhely, megyei jogú város, Békés vármegye gazdasági-földrajzi központja és székhelye. Mérete alapján Magyarországon középvárosnak, európai szinten kisvárosnak tekinthető. A Békéscsabai járás és a Viharsarok központja, az ország 17. legnépesebb települése, a Dél-Alföldön a harmadik. Első írásos említése 1332-ből származik. A török időkben elpusztult, így teljesen újra kellett telepíteni. Az egykoron „Európa legnagyobb falujának” nevezett település mára már rendezett külsejű várossá vált. A város híres gasztronómiai különlegességeiről és rendezvényeiről, például a hungarikumnak számító csabai kolbászról és az erre alapozott fesztiválról. Ugyancsak itt rendezték meg Magyarország leglátogatottabb sörfesztiválját is, azonban ez átkerült Gyulára. ## Fekvése A Tiszántúl déli részén, Békés vármegye földrajzi középpontjában, a Körös–Maros közén, a Békési-síkon, a Kettős-Körös folyótól 8 kilométerre délnyugatra fekszik. A város Gyulától 16 kilométerre nyugatra, Orosházától 36 km-re északkeletre található. A román határ (Gyulavarsánd) mintegy 20 kilométerre keleti irányban húzódik. A városnál találkoznak a 44-es és 47-es főutak. A MÁV (Budapest–)120-as és 135-ös vasútvonalai metszik a települést. Átlagos tengerszint feletti magassága 85-90 méter. Alacsonyabb pontjai közé tartozik Jamina, az északnyugati városrész és a déli végek. Magasabban fekszik a belváros, illetve a keleti részeken található „hát” elnevezésű részei (például Vandhát). Az evangélikus nagytemplom hátsó küszöbét tartják a város egyik legmagasabban fekvő pontjának, ez 88,75 méter tengerszint feletti magasságot jelent. A város nagyjából elnyújtott négyszög alakot vesz fel, ami a déli oldalon kicsit homorú, a délkeleti részen a Lencsési-lakótelep miatt eléggé kinyúlik. A talaj elsősorban lösz, agyag és folyami hordalék keveréke. A város környékén 21-28 aranykorona értékű földek vannak, nyugat felé javul a minőségük, mivel ott egyre kevesebb agyaggal és egyre több lösszel elegyesek. ### Városrészei Békéscsabának hivatalosan hat különálló városrésze van az önkormányzat beosztása alapján, ez a tagolás nagyrészt összhangban van a természeti-társadalmi és történelmi adottságokkal. A hat városrész közül három teljesen különálló, a törzsterülettől távolabb fekvő terület, míg a másik három zárt beépítésű, egységes terület. A legnagyobb és legfontosabb Békéscsaba belvárosa, ahol a népesség és a közintézmények zöme tömörül. Szintén nagy jelentőségű – népességszáma szerint – a Lencsési lakótelep, amely Békéscsaba délkeleti részén helyezkedik el. Erzsébethely vagy ahogy a csabaiak hívják, „Jamina” a város nyugati részén helyezkedik el, a vasúttól nyugati irányban, döntően kertvárosias, földszintes házaival. Mezőmegyer északi irányban, míg Gerla keletre, Fényes pedig délkeletre helyezkedik el a város törzsterületétől. Közös bennük, hogy mindegyik kisebb mértékben városiasodott, kevésbé fejlett részei a megyeszékhelynek. ## Éghajlata Békéscsaba az északi mérsékelt övben, azon belül is a kontinentális éghajlati zónában fekszik, viszonylag hideg téllel és meleg nyárral, átlagosnak mondható csapadékviszonyokkal. Itt már elég erős a kontinentális hatás, mivel a város távol fekszik a tengerektől és a medencejelleg is csak erősíti ezt a sajátosságot. Az évi középhőmérséklet +11 fok körül alakul, ezzel egyike az ország legmelegebb tájainak. A januári középhőmérséklet −1,6 °C, míg a legmelegebb július hónapban +22,6 fokot mutatnak a hőmérők. Az abszolút hidegrekord a városban −29 °C, míg az abszolút magyarországi melegrekordot Békéscsaba tartotta 2001. augusztus 22-től, +41,7 °C-kal, egészen 2007. július 20-ig. Így az évi átlagos abszolút hőingás 70 fok körül alakul, ez országos összehasonlításban is igen sok. Az évi átlagos hőingás 24 °C, a legmagasabb értékek Magyarországon 25 °C körül alakulnak, főleg a Hortobágy és a Nagykunság területén. A tenyészidőszak hőösszege egyike az országban lévő legmagasabbaknak, 3300 °C felett van, ez roppant kedvező a mezőgazdaság számára. Az első fagyos nap október 23-a környékén, míg az utolsó tavaszi fagy általában április 13-án jelentkezik. A fagyos napok száma átlagosan 96, a téli napoké (a napi átlaghőmérséklet 0 °C alatt marad) 28, a zord napoké (minimum-hőmérséklet −10 °C alatt) 14. Nyári nap (maximum-hőmérséklet 25 °C felett) egy évben átlag 84-szer, hőségnapok (30 °C felett) 23-szor, míg forró napok (35 °C felett) 1 esetben fordulnak elő. A városban a napfénytartam évi összege általában 1940 óra körül alakul, ez azonban kisebb az országos átlagnál – ez betudható az Erdélyi-szigethegység láncainak, amik kissé módosítják a borultság mértékét. A lehetséges napsütéses órák 44%-ában süt a Nap. A legnaposabb hónap általában a július, míg a legborultabb a december. A borultság évi átlaga 57% körül alakul. Az ország nagy részében északnyugati, északi a leggyakoribb szélirány, de a Tiszántúlon, így Békéscsabán is az északkeleti irány a leggyakoribb. Ez nagy részben betudható a Duklai-hágó, illetve az Erdélyi-szigethegység hatásának. A szélsebesség évi középértéke 3 m/s, tehát 11 km/h körül alakul, szélcsend az esetek 7%-ban fordul elő. Békéscsabán az évi átlagos csapadékmennyiség valamivel 550 mm felett van (563 mm), ami nagyjából megfelel az országos átlagnak. A várostól nyugatra csökken a csapadék évi átlaga, Szarvas környékén már az 500 mm-t sem éri el. A csapadékos napok évi átlagos száma körülbelül 120 nap. A téli félév során valamennyi a párolgási együttható pozitív, a nyári félévben pedig negatív. Különösen káros a mezőgazdaságnak a mind gyakrabban előforduló nyári aszály. A csapadék egy része télen, hó formájában esik. A havas napok száma 20 körül alakul, az országban az átlagos hóvastagság itt az egyik legkisebb, mindössze 4 cm. Ez hátrányos a mezőgazdaságnak. 2012-ben itt mérték a legmagasabb éves napfénytartamot. Ebben az évben 2645 órát sütött a nap a városban. ## Története ### Kezdetek A környék az ókor óta lakott, a késő bronzkortól kezdve találtak tömegesen leleteket a város területén, ami az Alföld első kultúráját, a Körös-kultúra népét jelzi. A vaskorban a szkíták, szarmaták, majd a kelták, utána a hunok hódították meg. ### Nevének eredete Neve török eredetű, a Csaba személynévből származik. Még az Árpádkor vége felé is kedvelt és széltében használt volt a magyarok közt ez a személynév. Az egyik ilyen Csabáról kapta nevét a település. ### Középkor A honfoglalás után több kisebb település állt a területen, ahol félnomád gazdálkodás zajlott. Csak az 1046-ban lezajlott Vata-féle pogánylázadás után kezdődhetett el komolyabban a feudális államhatalom megszervezése, a kereszténység térítése és a megyeszervezés. Mező-Megyer, Gerla, Vesze, Fövenyes , Gerendás és Mező-Sopron falvakkal volt körülvéve. A régészek szerint Csaba legkésőbben a 13. század első felében jött létre, de ez nem jelenti azt, hogy előtte ne lett volna lakott vidék. Az Árpád-kori település a mai városközponttól délre, a Kastély-szőlők területén lehetett. A települést az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékben említik először. Birtokosa a 14–16. századokban a gerlai Ábránfy család volt. 1383-ban e család négy tagja osztozott meg Csabán. Kitűnik az iratból, hogy a falu legfeljebb két utcából állt. ### Török kor 1521-ben már valószínűleg állt az Ábránfy család kastélya, amelyet írásos emlék 1529-ben említi először. 1557—58-ban a temesvári defterdár tudósítása szerint 29 ház volt benne. 1562-es feljegyzés alapján 21 itteni gazdának volt vetése, 29-nek pedig nem. Az előbbiek 10'/4 köböl búzát és 2 köböl árpát szolgáltattak be tized fejében. Méheket egy gazda tartott. 1563-ban, Kerékgyártó Márton bírósága idejében 99 család lakott Csabán. Magyar nyelvű lakosok voltak, Búza, Csapó, Kötő, Kincses, Borégető, Fövenyesi, Nagy, Szabó, Tót, Török, Vas stb. családnevűekkel. Mint a gerlai uradalom része, az 1560—62. években Csaba felett is 7—8 földesurat uralt. Ábránfy VII. István, Székely Miklós (Ábránfy Katalin fia), özv. Szterzenkovics Mátyásné, Székely Márton (Ábránfy Zsófia férje), Nagy Balázs és Ábránfy Boldizsár itt az állandóbb birtokosok. Rajtuk kívül 1560-ban még Jász Lukács, 1562-ben Társy István említtetik. A 17. században itt lakó magyarok református vallásúak voltak és külön iskolát tartottak fenn. A debreceni collegium anyakönyve szerint ez iskolába 1657-ben Nagybányai Mátyást, 1666-ban Pataky Jánost és 1670-ben Várkonyi Sámuelt hívták meg tanítónak. A török háborúk korában a falu eleinte fennmaradt, bár már a tizenöt éves háború során is hatalmas károkat szenvedett el, véglegesen 17. század folyamán, az Oszmán Birodalom ellen folytatott felszabadító harcok során néptelenedett el. A legújabb kori kutatások szerint lakossága nem pusztult el teljesen, hanem inkább elmenekült. ### 18. század A gyulai rácok 1703-ban felégették a falut, így újra néptelenné vált. 1715-ben Csabát lakatlan helyként említik, egy évvel később azonban nevét már az adófizető községek közt találjuk. 1717-ben 20 magyar és 2 tót család, amelyet az összeíráskor Csabán találtak. Ekkor már a magyar családok közt hiába keressük a régi, jellemző, csabai neveket; új családok jöttek. Az újratelepítés Harruckern János Györgynek köszönhető, aki kitüntette magát a török elleni harcokban, és így jutalmul megkapta Békés vármegye jelentékeny részeit. Nagy szerepe volt a város újbóli benépesítésében: döntően evangélikus szlovák parasztokat telepített le. A telepesek jellemzően Nógrád, Gömör és Hont vármegyéből érkeztek. A tótok betelepülése egészen a 18. század végéig tartott. A város ma is a magyarországi szlovákok egyik kulturális központja. Az ágostai hitvallásúak (evangélikusok) először paticsfalból készítettek egy kis templomot, 1722-ben pedig vályogból építettek valamivel tágasabb és tartósabb hajlékot az istentisztelet tartására. 1745-ben készült a későbbi ó-templomnak a középső része. Ehhez 1773-ban két oldalt szárnyat építettek, úgy hogy ez által a templom keresztalakot nyert. 1784-ben téglából készítettek egy tornyot is. Mivel pedig ezen egy templom nagyon kicsiny volt a gyorsan szaporodó hívek befogadására, a hitközség a 19. század elején egy nagyobb méretű templomot is épített. (→ evangélikus nagytemplom) A római katolikus vallásúak 1747-ben telepedtek meg Csabán, s bár a régebbi lakosok ferde szemmel néztek rájuk, a megye és földesúr pártfogása mellett ők is állandó lakosai lettek Csabának. Még 1797-ben is külön testületet alkottak, az úgynevezett »communitas catholica«-t, s ez, az ág. ev. lakosságtól elkülönítve, maga bérelte a szentmiklósi pusztát. Lelkészséget számukra 1750-ben szerveztek. Első plébánosuk Gorliczky Simon volt. Az istentiszteletet először a plébános házában levő kápolnában tartották. 1769–70-ben épült egy templomuk Páduai Szent Antal tiszteletére. Harruckern, hogy a lakosokat idekösse, már 1733-ban átadta nekik a hatalmas gerendási pusztát, s elnézte azt is, hogy azt részben albérletbe adták ki. Kerekegyháza és Mező-Megyer puszták felét 1717-től, Gerla és Ölyved felét pedig 1732-től kezdve használhatták. Mikor még ez sem volt elég, Harruckern Ferenc átadta nekik az itteni soproni puszta egyharmadát; 1755-ben pedig az egészet. Még 1789 előtt megkapta a lakosság a fövenyesi puszta egy részét is. Ezen folytonos nagyobbítások, s a régi Mező-Szentmiklós felének hozzácsatolása által lassan-lassan Csaba határa kataszt. holdra emelkedett. Ebből 1773-ban a lakosok holdat műveltek. 1765-ben mérték ki a lakosoknak a felső-végi szőlőket, négy évvel később pedig a várostól délnyugatra eső jaminai szőlőskerteket. A környező mocsár kiszárításában nagy része volt a csabai lakosoktól 1777-ben ásott Körös-csatornának és 1850-re a mocsár teljesen eltűnt. A sok szabad földnek, valamint a nagy természetes népszaporulatnak köszönhetően 1773–1847 között megháromszorozódott a falu lakossága, meghaladta a 22 ezret. Bár 1738-ban 22 ház, 1755-ben pedig a községnek fele, az egész alsó vég leégett, és Csaba demográfiáját is meghatározták a járványok, például az 1738–1740-es pestisjárvány; ennek ellenére a település tovább növekedett. Fényes Elek nem ok nélkül nevezte „Európa legnagyobb falujának”. A környékbeliek „szörnyű, nagy falunak” nevezték. 1777-ben az Élővíz-csatorna (Körös-csatorna) kiásása mind a mezőgazdaság, mind a városiasodás, mind az egészségügy területén a fejlődés jelentős lépését jelentette. 1787-ben átadták az újonnan épített postaállomást, és postautat építettek Orosháza–Békéscsaba–Sarkad–Nagyvárad irányába. ### 19. század 1807 és 1824 között felépült az ország legnagyobb evangélikus temploma, a mai Kossuth téren álló evangélikus nagytemplom. A görögkeleti hitközség 1821-ben alakult meg; templomuk 1841-ben épült. A zsidók zsinagógája 1855-ben már megvolt. 1831\. július 25-től itt is sok emberéletet követelt az egész országban pusztító kolerajárvány, augusztus végéig 2019 fő halt meg. Közös sírhelyük a Széchenyi ligetben, egy domb alatt található. 1834-ben egy földrengés az evangélikus nagytemplomot alaposan megrongálta. 1840-ben Csaba mezővárosi rangot kapott. 1847-re a város az ország húsz legnagyobb városa között volt, népessége elérte a főt. Ettől függetlenül még mindig egy nagyra nőtt falura hasonlított kis házaival, zsúfolt, sáros utcáival. 1841-ben felépült a görögkeletiek temploma. A Csabán élő szlovákok 1848-ban szép példáját adták a hazaszeretetnek, hiszen kétezer nemzetőrt állítottak ki, akik Nagybecskerek határában állomásoztak, bár végül nem kerültek bevetésre. Anyagiak terén is lelkesen járultak hozzá a lakosok a szabadságharchoz: gabonával, takarmánnyal, arany- és ezüstékszerekkel segítették a kormányt. 1858-ra megépült az Arad-Szolnok vasútvonal, mely felgyorsította a fejlődést. Megindult az iparosodás, új, kőből épített polgárias épületek váltották fel a falusi vályogházakat. . A város egyik legfontosabb személyisége Áchim L. András volt, aki pártot alapított parasztokból, és éveken át a város parlamenti képviselője volt. 1885-ben fejezte be Zsigmondy Béla a Kossuth téren az artézi kút fúrását: ekkortól van a városnak egészséges ivóvize. 1888 tavaszán a megáradt Körös Doboz felől áttörte a gátat és elárasztotta az egész határt. A város legmagasabb pontját, az evangélikus nagytemplom hátsó küszöbét az Élővíz-csatorna 1 cm-rel haladta meg (88,75 méterrel a tengerszint felett tetőzött). Csak rendkívüli erőfeszítéssel sikerült a várost megmenteni a pusztulástól. Megelőzésül építették meg egy év múlva körgátat. A város 1855-ben magán algimnáziumként induló, 1859-től evangélikus algimnáziumként működő iskolája 1899 szeptemberétől nyerte el a nyolcosztályos főgimnáziumi státuszt. A korabeli helyesírás szerint Rudolf főgimnázium épülete, Alpár Ignác tervei alapján, Wagner József és társai kivitelezésében határidőre, 1899. augusztus 15-re készült el. A város a híres-hírhedt Viharsarok egyik központja, ahol a század elejére az anyagi egyenlőtlenségek, a szűk körű választójog és egyebek miatt igen nagy elégedetlenség alakult ki a parasztság és a munkásság körében. A nemzetközi munkásmozgalom hatására 1891-ben a városban is meg akarták ünnepelni május 1-ét, a tüntetést azonban betiltották. A csendőrök végül tüzet nyitottak a tüntetőkre., Az elégedetlenség a környék több más városában is megmozdulásokat eredményezett, ill. kiemelkedett a század végére az ún. agrármozgalom. ### 20. század 1911\. május 11-én lőtte le Zsilinszky Gábor, Bajcsy-Zsilinszky Endre testvére egy vitában Áchim L. Andrást, a radikális reformokat követelő, lobbanékony természetű képviselőt, a pártalapító (Magyarországi Parasztpárt) parasztvezért, aki halálosan megsebesült. Az első világháború sok szenvedést hozott. A város fiai a híres 101. gyalogezredben és a 4.sz gyalogezredben harcoltak, a keleti fronton, illetve az olasz fronton. Döntő érdemeik voltak a Kőrösmező környéki sikeres védelmi hadműveletekben, majd részt vettek a gorlicei áttörésben is. A harcoknak több mint 963 békéscsabai áldozata volt. Méltó emlékművük a Hősök temetőjében és a központban, a Szabadság téren áll. 1919 és 1920 között Békéscsaba előbb a Tanácsköztársaság diktatúráját, majd a román megszállás nehézségeit viselte. A trianoni békeszerződés után Magyarország elveszítette legnagyobb tiszántúli városait, többek közt Aradot, Temesvárt és Nagyváradot, így Békéscsaba egyike lett azoknak a városoknak, amelyeknek át kellett venniük ezek szerepét. A diktátumra való emlékezésként 2008. június 4-én a békéscsabaiak egy Trianon-emlékművet emeltek, ahol egy angol bárddal felszerelt francia guillotine csap bele Nagy-Magyarországba, ezzel is szimbolizálva a nyugati nagyhatalmak akkori szándékait. Az első világháború után Békéscsaba rendes tanácsú várossá vált, a trianoni határok egy új régióközponttá tették, gyors fejlődésnek indult. A századfordulón alakult ipari üzemek megerősödtek, a mezőgazdaság megtartotta korábbi jó pozícióit. Szolgáltatóipara régióközponthoz méltó szintre emelkedett. A második világháború idején 1944-ben két tragikus esemény is megrázta a várost. Június 24. és 26. között több mint 3000 zsidót indítottak útnak Auschwitz felé, akiknek alig 20%-a tért vissza a háború után; szeptember 21-én pedig a brit és amerikai légierő több száz nehézbombázója bombázta a vasútállomást és környékét, 93 ember halálát okozva. A bombázás következtében a vasútállomás és környéke szinte teljesen megsemmisült, több más épület megrongálódott. Emiatt a mai napig foghíjas az állomásépülettel szemben álló tér, az egykori Kakas Szálló helyén. Még több légitámadás is érte a várost, így az összes elhunytak száma 170 fő. A magyar légvédelem összesen kb. 15-20 támadó gépet tudott lelőni. Október 6-án a Szovjetunió Vörös Hadserege elfoglalta, majd megszállta a várost. A háború után a békéscsabai németeket is kitelepítették, összesen 324 főt. 1947-ben kezdődött a magyar-csehszlovák lakosságcsere, ennek során főleg csallóközi felvidéki magyarokat telepítettek be az itt élő szlovákok (tótok) helyére. Főleg Révkomárom, Gúta, Losonc és Érsekújvár térségéből érkezett sok áttelepített. A város 1941-ben még főt számlált, 1949-re ez a szám -re esett vissza, ezzel a magyar városok közül arányaiban Békéscsaba szenvedte el a második világháború egyik legnagyobb emberveszteségét. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy míg Csabát 5500 ember hagyta el az áttelepítések következtében, addig helyettük csak 1700 új betelepített érkezett. Az 1950-es megyerendezés során Békéscsabát Békés megye megyeszékhelyévé nyilvánították. 1956-ban a városban állomásozó honvédségi alakulatok a forradalom mellé álltak, október 23-án a Békéscsabán állomásozó hadosztály katonái levették a Rákosi-címert a sapkájukról. Október 26-án tüntetés zajlott a település központjában, kinyomtatták a 16 pontot. Október 27-én a rendőrség is a tüntetők oldalára állt. A békéscsabai városi – majd megyei – forradalmi bizottság elnökének Fekete Pált választották. Egy napra rá, 28-án betiltották a pártbizottság lapját, a Viharsarok Népét, helyette a forradalmi Kossuth Népe, majd november 1-jétől a Független Újság jelent meg három napig. A településen az időszak során végig rend uralkodott, kilengések nem történtek. Október 30-án néhány városi ÁVH-st őrizetbe vettek. November 4-én az országba beözönlő, harckocsikkal megerősített szovjet csapatok Békéscsabát is megszállták. A városban több helyen is lőtték a szovjet páncélosokat és katonákat, az ellenállás fészkei a forradalmi tanács épülete, valamint a Petőfi utcai Általános Iskola voltak. Több szovjet katona, két rendőr és egy civil vesztette életét. A viszonttűzben egy ember halt meg, emlékét ma emléktábla őrzi a Szabadság téren. November 10-én letartóztatták Fekete Pált, erre a hírre sztrájkok robbantak ki. December 6-án a forradalom budapesti hősei iránti tiszteletadás jelszavával tömeges, néma tüntetés volt a városban, ami az 56-os események utolsó mozzanata volt a településen. A kibontakozó szocializmus idején a várost Magyarország egyik legfontosabb élelmiszeripari központjává fejlesztették a tervgazdálkodás keretében. Huszonöt év alatt a lakosság száma 42 ezerről 65 ezerre emelkedett, és a lélekszám növekedéséből származó lakáshiányt döntően a paneles építéssel elégítették ki. A hatvanas évektől kezdődően megkezdődött a tervszerű iparosítás, felfutott a baromfifeldolgozás és a nyomdaipar is. Ezenkívül forgácsoló szerszámgépgyár, hajtómű- és felvonógyár, konzervgyár, hűtőház létesült. Ekkor jött létre több kis üzem összevonásából a Kner Nyomda is. A megye gépiparának jelentős bázisa lett a Mezőgép. A hetvenes években épült a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat nagy gabonatárolója. A nyolcvanas évekre a város lakosságának már több mint fele az iparban dolgozott. Az 1990-es években, a rendszerváltás után az ipar válságba került, sok termelőüzem bezárt, vagy csak csökkentett kapacitással dolgozott tovább, és rengetegen elveszítették az állásukat. Ez elsősorban az egykori KGST-országok túlfejlesztett kapacitása miatt történhetett, amely a piaci körülmények között életképtelennek bizonyult. ### 21. század A város a 2000-es évekre már túljutott a mélyponton. Új beruházók is érkeztek, elkészült a város bevásárlóközpontja, a Csaba Center, amely Magyarország legnagyobb ilyen jellegű létesítménye m2 bruttó alapterülettel. Felújították a strandfürdőt, megépült az elkerülőút, a négysávos, gyorsforgalmi autóút Gyula felé, és átadták a repülőteret. Megújult a város sétálóutcája, két tere, új épületbe költözhetett az Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium is. A 2000-es évek végén is nagy beruházások zajlottak, többek között a Budapest Bank új bankműveleti központot épített, illetve a Tondach Magyarország Rt. – napjainkban Wienerberger-Tondach – felfuttatta a tégla- és cserépgyártást, 8,5 milliárd forintos beruházási értékben új gyáregységet telepített az egykori Jaminai Téglagyár területén. #### Energiahatékonysági törekvések, okosváros-beruházások Jelentős mérföldkő volt a városi infrastruktúra energiahatékonyságának javításában a 2020-as, 2021-es évben az úgynevezett smart grid rendszer megalapozása. Egy olyan villamosenergia-átviteli hálózat, mely a fogyasztóktól gyűjtött fogyasztási mintázatok alapján és az aktuális igények függvényében látja el őket elektromos energiával. A projekt I. ütemének keretében a sportcsarnok és a vívócsarnok mellett megvalósult egy 1,3 MWp teljesítményű napelempark felépítése, ehhez kapcsolódóan egy 2,4 MWh kapacitású és 1,2 MW teljesítményű, lítiumion-akkumulátoros villamosenergia-tároló telepítése, valamint a vezérlőközpont kialakítása és a szoftver beüzemelése, mely felügyeli a sportlétesítmények fogyasztását és ehhez igazítja a kitáplált energiát, illetve rendszeresen termelési és fogyasztási előrejelzést készít. A rendszert egy önkormányzati tulajdonú 11 kv-os illetve 0,4 kv-os erőátviteli, segédenergiaellátó és kommunikációs hálózat köti össze, mely lehetőséget biztosít arra, hogy az országos hálózat üzemszünete esetén is biztosítva legyen az áramellátás, ebben az esetben az áramot teljes mértékben az energiatárolóból szolgáltatják. A rendszer bővíthető, így később a város számos további területére kiterjeszthető lesz, így lehetséges lesz a közvilágítási hálózat mérőhelyeinek és az önkormányzati létesítmények mérőhelyeinek csatlakoztatása is. A rendszer közvetlen összeköttetésben áll az MVM Zrt. Corvin utcai villanytelepével, az összekötő kábelhálózat a város árvízvédelmi körtöltése, azaz a Körgát mentén került kialakításra, körülbelül a Cserkész tér, Erdélyi sor, Ilosvai utca vonalán. A 2020-as és 2021-es évben valósult meg a közvilágítás korszerűsítése, melynek során 6953 darab új beszerzásű LEDes lámpatestet szereltek fel a városi közterületeken, elsősorban az elavult technológiának számító kompaktfénycsöves és nátriumégős lámpatesteket váltva, másrészről a régebbi gyártmányú, vagy nem megfelelő hatékonyságú LEDes lámpatesteket cserélve; a leginkább szükséges helyeken fénypontok bővítésére sor került, összesen 99 helyszínen született új fénypont. Mintegy 1604 darab fényponton, jellemzően a főutak, nagy forgalmú lakossági gyűjtőutak és belvárosi terek közvetlen környezetében, olyan LEDes lámpatestet szereltek fel, vagy látták el a szükséges eszközökkel a már meglévő, üzemelő berendezést, mellyel lehetőség van rá, hogy az erre szakosodott csoport számítógépes rendszeréről, IoT vezérléssel átállítsák a fényerőt, illetve rendszeres visszajelzést kapnak az energiafogyasztásukról és ha van, a felmerülő hibákról; emellett 1685 darab lámpatest esetében a helyszínen, bluetooth-kapcsolattal lehetőség van a földről történő szoftveres vezérlésre, beállításaik módosítására. A két irányítástechnika, a távfelügyelet- és vezérlés, illetve a földről vezérlés között a műszaki megoldás tesz különbséget, hogy NEMA foglalattal és ehhez kapcsolt IoT-csatlakozóval, vagy bluetooth-csatlakozóval van-e szerelve a lámpatest. Az ilyen kiegészítő eszközökkel nem rendelkező lámpatesteknél, számszerint 3364 darab lámpánál, csak közvetlenül a beépített meghajtón lehet a fényáramszabályozás beállításait módosítani, megkövetelve az emelőkosaras autó használatát. A 6953 darab új lámpatest felszerelése és 585 darab meglévő lámpatest IoT- vagy bluetooth-csatlakozóval való kiegészítése mellett 225 darab meglévő LEDes lámpatestet helyeztek át a hálózat fénytechikai optimalizálásának céljából, illetve 26 darab moduláris felépítésű világítási oszlopot is beszereztek. A hálózat fel- és lekapcsolási rendje is változott azáltal, hogy a korábbi időkapcsolós rendszert felváltotta az alkonykapcsolós vezérlés. Ugyanezen beruházás másik jelentős részét képezte, hogy egy új városüzemeltetési keretrendszer került kialakításra. A szoftveren egyfelől több rétegre bontható térképen láthatóak a város közművei és közterületi infrastruktúrája, berendezési tárgyai, növényállománya, másfelől az aktuális projektek térképen való ábrázolására és listázására is lehetősége van az önkormányzat munkatársainak. A város forgalmas közterületein 36 darab, a lakosság számára ingyenesen igénybe vehető WiFi-pont, 39 darab forgalomszámláló- és parkolóhely-igénybevételt felügyelő optikai szenzor, valamint 11 darab, hőmérsékletet, páratartalmat, környezeti zajszintet, szálló port, légnyomást és szén-dioxid koncentrációt mérő környezetterhelés-figyelő szenzor került felszerelésre, illetve 9 darab úgynevezett információs totemoszlop, melyek ugyancsak rendelkeznek integrált WiFi-egységgel, forgalomszámláló szenzorral és környezetterhelés-figyelő szenzorral. A szenzorok által gyűjtött információkat, illetve a városi internethálózat és totemoszlopok adatforgalmának információit ugyancsak a városüzemeltetési szoftverbe gyűjtik, és részletesen visszakövethetőek. A keretrendszer úgy került kialakításra, hogy abba további rendszerek is integrálhatóak legyenek , ilyen például a Schréder Exedra szoftver, mely a lámpatestek távfelügyeletét és kataszteri térképét biztosítja. A város további energetikai beruházásokat kivitelez és tervez a 2022-es évben. Köztük van a geotermikus hőhasznosítás projektje, melynek keretében a Nádas soron geotermikus termelőkutat fúrtak, ahonnét távhővezetéken jut el a kitermelt víz a Gyulai úton található, a városi sportcentrum mellett elhelyezkedő hőközpontba. A lehűlt vizet a központ mellett lefúrt két visszasajtoló kúton engedik vissza a talajba, a hasznos, tisztított melegvizet pedig a primer távhőrendszeren juttatják el az önkormányzat tizenkilenc környező, nagy fűtés- és így alapból nagy szénhidrogén-igényű létesítményébe, melyben sportépületek (Sportcsarnok, Vívócsarnok, Atlétikai centrum, Kórház utcai stadion és kapcsolódó objektumai), kulturális létesítmények (CsabaPark rendezvénycsarnok és pálinkamúzeum) és a Békéscsabai Gyermekélelmezési Központ székhelye találhatóak. A rendszer kialakításának és üzembehelyezésének határideje eredetileg 2022. december 31-e volt, azonban az orosz-ukrán háború miatt kialakult alkatrészellátási problémák miatt 2023 márciusában a határidőt 2023. szeptember 5-re módosították. 2023. augusztus 28-án a határidőt ismét meghosszabbították, mivel jelentős eszközbeszerzések és pótmunkák váltak szükségessé, azonban a kormányzati támogatásra irányuló kérelmek nem kerültek ezidáig elbírálásra. A projekt szorosan kapcsolódik a smart grid rendszer kialakításához is, olyan tekintetben, hogy kiemelt szerepe van a sportcentrum meglévő két létesítménye, illetve a tervezett multifunkciós sportcsarnok és versenyuszoda energiahatékonyságának biztosításában, illetve a smart grid szoftver direkt úgy került kifejlesztésre, hogy alkalmas legyen a geotermikus rendszer monitorozására is. A 2020-es években két további energetikai fejlesztést terveznek megvalósítani, melyek egyfelől újabb területeken jelentetnék meg a fenntartható város koncepcióját, másrészt a már meglévő, megvalósított elemekkel is erősen összefüggnének. 2022 márciusára elkészültek a smart grid rendszer II. ütemének megvalósítási tervei. A beruházás során a Szarvasi úton, valamint az Építők útján alakítanának egy-egy 2 MW teljesítményű napelemparkot, ezekhez kapcsolódóan egy-egy darab, 2 MW teljesítményű és 2 MWh kapacitású villamosenergia-tárolót helyeznének el, illetve megvalósítanák a szükséges üzemirányítási rendszereket. A megtermelt árammal elsődlegesen a város tervezett elektromos autóbuszállományát látnák el, a fennmaradó részét pedig értékesítenék a rendszerszintű szolgáltatások piacán. A kialakított rendszer egyúttal lehetőséget adna rá, hogy a magánszektorban és az állami szektorban jelenlévő energiatermelők is bekapcsolódjanak a villanyáram-kereskedelembe. Fontos cél az is, hogy az immár Magyarországon is legális energiaközösségek számára a rendszer kiegyenlítő energiát tudjon majd biztosítani. Ugyancsak tervezi az önkormányzat megvalósítani az új elektromosbusz-telephely megvalósítását, mely egy autóbusz-szervizcsarnokot és a szükséges irányítási és személyzeti helyiségekkel rendelkező irodaházat foglalna magába, illetve a belső úthálózathoz kapcsolódó parkolókat és a Szarvasi úton egy meglévő közúti csomópont fejlesztését és jelzőlámpás rendszer kialakítását valósítanák meg. A telep a smart grid II. ütemében megépülő napelemparkkal egy területen kerül kialakításra, a napelemek által termelt áram egy részével a telephely elektromos hálózatát, beleértve az autóbusztöltőket, látnák el, de mindezt úgy valósítják meg, hogy a napelemes ellátástól függetlenül is működőképes legyen. Úgynevezett ITS-t, azaz intelligens közlekedési rendszert (Intelligent Traffic System) fejlesztenek, mely a már említett városüzemeltetési rendszerbe integrálásra kerül. Ehhez kapcsolódóan számos városi buszmegállóban kerülnek digitális tájékoztató eszközök elhelyezésre, illetve a teljes autóbusz-hálózatra informatikai tervet készítettek. ## Közigazgatás ### Városi jelképek és szimbólumok Békéscsaba címere aránylag szokatlan a mai magyar városok között, ugyanis két olyan elem is található benne, aminek ma már nem sok köze van a településhez. A nagyjából ovális alakú belső részben egy oroszlán áll, ami két búzaszálat tart. Az oroszlán a vármegye jelképe, míg a búza egyértelmű utalás a megye és város kiemelkedően jó adottságú földjeire, ahol igen nagy arányban termelnek búzát. Az oroszlán alatt egy hal „úszik a vízben”, ami a hajdan itt kanyargó Fehér-Körösnek állít emléket. Ez az egyik olyan elem, amely ma már szorosan nem kapcsolódik a városhoz. Mivel a folyónak új medret ástak Szanazug és Békés között, ezért az jóval távolabb került a várostól, és a vízi élővilág ma már csak helyenként jellemzi az Élővíz-csatornát. Az oválist mindkét oldalról stilizált levelek veszik körül bordó-sárga, illetve kék-szürke (heraldikailag vörös-arany és kék-ezüst) színben. E fölött egy lovagi páncél fejvértje látszik, amin egy korona található. A korona fölött van a másik olyan elem, ami ma már nem teljesen igaz a városra: a szőlő. A 19. században még igen sok szőlő termett a város körül, Stark Adolf itt nemesítette a Csabagyöngye fajtát. A szőlőtőkék nagy része azonban áldozatul esett a filoxérának, majd a nagyüzemi mezőgazdasági művelésnek. Ma már elvétve található szőlő a város közigazgatási határán belül. Békéscsaba zászlaja a város címerével ellátott lobogó. A városnak 2001 óta van saját logója, amit egyre gyakrabban használnak különböző kiadványokon, reklámanyagokon. A város saját leírása szerint feladata a város emblematikus megjelenése. A két evangélikus templom egymás melletti stilizált ábrázolása a város legjellemzőbb formai eleme. A logó elválaszthatatlan részét képezi a Békéscsaba felirat, amelynek betűtípusa kizárólag Trajan Bold lehet. A városnak 2000 ősze óta van hivatalos jelmondata, ami a következőképpen hangzik: „Fejlődés és hagyomány”. A mondat megalkotói és a város szerint ez jelképezi a rendszerváltozás óta eltelt időszak Békéscsabáját. ### Politika Békéscsaba városa az országgyűlési választásokon egymagában alkotja a Békés megyei első számú választókörzetet, így elmondható, hogy az I. választókörzet minden alkalommal reprezentálja is a város lakóinak politikai irányultságát. A mintegy békéscsabai szavazó általában hasonlóan az országos trendhez szavazott a múltban, rendszerint kis különbséggel nyertek a jelöltek. Ezért az országgyűlési választásokon egy tipikusan „billegő körzetnek” számít. A városban a rendszerváltás óta mindig a későbbi kormánypárti jelöltek győztek. Az 1990-es országgyűlési választáson az MDF, az 1994-esen az MSZP, az 1998-ason a Fidesz, a 2002-es és 2006-os választásokon az MSZP, míg a 2010-es és a 2014-es választásokon a Fidesz jelöltje lett a befutó. Az önkormányzati választásokon más volt a helyzet, Csabán rendszerint az országos átlagnál jobban szerepelt az SZDSZ, illetve az FKGP is. A közgyűlés 1990-2010 között 27 fős volt, ebből tizenhatan a körzetből jutottak be, tizenegyen pedig kompenzációs listán. 1990-től 2006-ig Pap János (SZDSZ) volt a polgármester. A 2006-os önkormányzati választáson Vantara Gyula (Fidesz) győzött, ő 2014-ig irányította a várost. 2014-ben némi meglepetésre a független színekben induló Szarvas Péter lett a polgármester, ezúttal már öt évre. A közgyűlésben 2006 óta igen erős a jobboldali többség. A 2006-os önkormányzati választáson csupán egy körzetben, Gerlán tudott nyerni kormánypárti politikus, a többi 15-ben ellenzéki siker született. Így a közgyűlésben 15 fős Fidesz–KDNP–Vállalkozók Pártja frakció alakult ki, 7 főt delegált az MSZP (mind kompenzációs listáról), 3 főt az SZDSZ (1 körzeti, 2 listás eredmény) illetve egy-egy hely jutott az MDF és az Együtt Békéscsabáért Egyesület listavezetőinek. #### Polgármesterek #### Képviselő-testületi választások ##### 2014 A 2014-es választások során a 2010-es választások alatt 18 fősre (17 képviselő+polgármester) szűkült közgyűlésben Szarvas Péter polgármester egyszerre két helyet is megszerzett: polgármester, valamint a 2. számú települési egyéni választókerület képviselője is lett, így összesen 17 tagú lett Békéscsaba közgyűlése. A 12 választókerületből 10 lett Fidesz-KDNP-s, 1 független, 1 pedig MSZP-EGYÜTT-DK-MLP-s képviselőjű körzet. Kompenzációs listáról 1 FIDESZ-KDNP-s, 2 MSZP-s, 1 Jobbikos és 1 LMP-s képviselő jutott be, így 2014-2019 között az alábbi arányok érvényesülhettek a közgyűlésben: - Fidesz-KDNP: 11 fő - MSZP-EGYÜTT 2014-DK-MLP: 3 fő - Jobbik: 1 fő - LMP: 1 fő - független: 1 fő ## Demográfia Békéscsaba lakónépessége 2022. október 1-jén fő volt, ami Békés vármegye össznépességének 17,5%-át tette ki. A 2011-es népszámlálás óta 6886 fővel csökkent a város lakosság száma. Ebben az évben az egy km2-re jutó lakók száma, átlagosan 284 ember volt. Békéscsaba népesség korösszetétele igen kedvezőtlen. 2022-ben a város lakónépességének a 13%-a 14 évnél fiatalabb, míg a 65 éven felülieké 24% volt. 2022-ben a férfiaknál 71,2, a nőknél 78,2 év volt a születéskor várható átlagos élettartam. A legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint az érettségi végzettséggel rendelkezők élnek a legtöbben a városban fő, utánuk a következő nagy csoport a diplomával rendelkezők fővel. 2022-ben a 6 évnél idősebb népesség 84%-nál volt internet elérési lehetősége. A népszámlálás adatai alapján a város lakónépességének 7,2%-a, mintegy 3972 személy vallotta magát valamely kisebbséghez tartozónak. A kisebbségek közül szerb, cigány és német nemzetiségűnek vallották magukat a legtöbben. Békéscsaba a középkorban egy kis falu volt Csaba néven, a mai városterületen 13 falu terült el. A török kori pusztulás után teljesen újra kellett telepíteni a várost. A lakosság létszáma lényegesen gyorsabban emelkedett az országos átlagnál, egészen az 1900-as évekig. Ezután az országos átlagnak megfelelő volt a trend, az -es határt 1941-ben lépte át a népesség. A háborús veszteségeket, kitelepítéseket csak 1960-ra heverte ki a város, mikorra ismét elérte a fél százezer főt a lélekszáma. 1960–1980 között intenzíven emelkedett a lakosságszám az iparosítás miatt, az igényeket döntően paneles építéssel elégítették ki. 1980–2001 között lényegében stagnál a népesség, majd 2001 után indult meg a város népességének csökkenése, ma már kevesebben laknak Békéscsabán, mint 1970-ben. A legtöbben 1980-ban éltek a városban, -en. A csökkenés mértéke kisebb az országos átlagnál a kedvezőbb vándorlási különbözetnek köszönhetően. A 2022-es népszámlálási adatok szerint a magukat vallási közösséghez tartozónak valló békéscsabaiak túlnyomó többsége római katolikusnak tartja magát. Emellett jelentős egyház a városban még az evangélikusok. ### Iskolai végzettség A 2001-es népszámlálási adatok alapján, Békéscsabában a legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint az érettségi végzettséggel rendelkezők éltek a legtöbben fővel. Második legnagyobb csoport az általános iskolai végzettséggel rendelkezőek voltak fővel, utánuk következett a szakmunkás végzettséggel rendelkezők fővel, az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezőek fővel, végül a diplomások fővel. A 2011-es népszámlálási adatok alapján, Békéscsabában a legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint az érettségi végzettséggel rendelkezők éltek a legtöbben fővel. Második legnagyobb csoport az általános iskolai végzettséggel rendelkezőek voltak fővel, utánuk következett a szakmunkás végzettséggel rendelkezők fővel, a diplomások fővel, végül az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezőek fővel. A 2022-es népszámlálási adatok alapján, Békéscsabában a legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint az érettségi végzettséggel rendelkezők éltek a legtöbben fővel. Második legnagyobb csoport a diplomai végzettséggel rendelkezők voltak fővel, utánuk következett a szakmunkás végzettséggel rendelkezők fővel, az általános iskolai végzettségűek fővel, végül az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezőek fővel. ### Etnikai összetétel Békéscsaba hagyományosan a szlovákság egyik nagy múltú központja volt, azonban mára a város elvesztette szlovák (a népnyelv szerint: tót) jellegét. A 2001-es népszámlálás adatok szerint a város lakossága 67 968 fő volt, ebből a válaszadók 64 152 fő volt, 63 782 fő magyarnak, míg 287 fő cigánynak vallotta magát, azonban meg kell jegyezni, hogy a magyarországi cigányok (romák) aránya a népszámlálásokban szereplőnél lényegesen magasabb. 4 078 fő szlovák, 425 fő német és 293 fő román etnikumnak vallotta magát. A 2011-es népszámlálás adatok szerint a város lakossága 62 050 fő volt, ebből a válaszadók 52 757 fő volt, 52 700 fő magyarnak vallotta magát, az adatokból az derül ki, hogy a magyarnak vallók száma jelentősen csökkent tíz év alatt, ennek egyik fő oka, hogy többen nem válaszoltak. Az elmúlt tíz év alatt, a nemzetiségiek közül a legjelentősebben a cigányok (441 fő), és a lengyelek (68 fő) száma nőtt. A németek (387 fő) száma kismértékben csökkent, míg a román (396 fő) nemzetiségűnek vallók kismértékben nőtt. A szlováknak vallók száma (2513 fő) majdhogynem megfeleződött, az elmúlt tíz év alatt. A megyén belül, Békéscsabán él a legtöbb magát lengyelnek és orosznak (66 fő), valló nemzetiségi. A 2022-es népszámlálás adatok szerint a város lakossága fő volt, ebből a válaszadók fő volt, fő magyarnak vallotta magát. Az elmúlt tizenegy év alatt, a nemzetiségiek közül a legjelentősebben az ukránok (90 fő) és a görögök (23 fő) száma nőtt, miközben jelentősen csökkent a szlovákok (1289 fő) és a németek (251 fő) száma. A népszámlálás adatai nem részletezi az el nem ismert nemzetiségeket, de a számuk jelentősen nőtt, 2011 óta 581 főről 1631 főre. ### Vallási összetétel Békéscsaba kezdetben szinte teljesen evangélikus volt, azonban az áttelepítéseknek, valamint a nagyszámú beköltözésnek köszönhetően mára már megfordultak az arányok. Szerepet játszott ebben az is, hogy a környező települések, illetve a környék döntően nem lutheránus, Békéscsaba szigetként áll a térségben. A várostól északra fekvő területek jellemzően református többségűek, kelet-dél felé katolikus az uralkodó irányzat, csupán nyugat felé, a 44-es számú főút mellett fekvő nagyobb települések evangélikus többségűek. Ennek köszönhetően ma már az egyik legheterogénebb vallási szerkezetű várossá vált a magyar települések között. A városban mind a négy történelmi egyháznak áll temploma: 3 evangélikus , két katolikus, egy-egy református és görögkeleti , 2004 óta működik az új zsinagóga is. A 2001-es népszámlálási adatok alapján, Békéscsabán a lakosság több mint fele (57,7%) kötődik valamelyik vallási felekezethez. A legnagyobb vallás a városban a kereszténység, melynek legelterjedtebb formája a katolicizmus (24,7%). A katolikus egyházon belül a római katolikusok száma 16 470 fő, míg a görögkatolikusok 329 fő. A városban népes protestáns közösségek is élnek, főleg evangélikusok (13 935 fő) és reformátusok (7 399 fő). Az ortodox kereszténység inkább az országban élő egyes nemzeti kisebbségek (oroszok, románok, szerbek, bolgárok, görögök) felekezetének számít, számuk elenyésző az egész városi lakosságához képest (190 fő). Szerte a városban számos egyéb kisebb keresztény egyházi közösség működik. A zsidó vallási közösséghez tartózók száma 15 fő. Jelentős a száma azoknak a városban, akik vallási hovatartozásukat illetően nem kívántak válaszolni (10,3%). Felekezeten kívülinek a város lakosságának 31,5%-a vallotta magát. A 2011-es népszámlálás adatai alapján, Békéscsabán a lakosság kevesebb mint a fele (39,5%) kötődik valamelyik vallási felekezethez. Az elmúlt tíz év alatt a városi lakosság vallási felekezethez tartozása jelentősen csökkent, ennek egyik oka, hogy sokan nem válaszoltak. A legnagyobb vallás a városban a kereszténység, melynek legelterjedtebb formája a katolicizmus (17,5%). Az elmúlt tíz év alatt, a katolikus valláshoz tartozók száma negyedével esett vissza. A katolikus egyházon belül a római katolikusok száma 10 694 fő, míg a görögkatolikusok 140 fő. A városban népes protestáns közösségek is élnek, főleg evangélikusok (8 012 fő) és reformátusok (4 408 fő). Az ortodox kereszténység inkább az országban élő egyes nemzeti kisebbségek (oroszok, románok, szerbek, bolgárok, görögök) felekezetének számít, számuk elenyésző az egész városi lakosságához képest (115 fő). Szerte a városban számos egyéb kisebb keresztény egyházi közösség működik. A zsidó vallási közösséghez tartózók száma 28 fő. Összességében elmondható, hogy az elmúlt tíz év során a zsidó valláson kívül, minden más egyházi felekezetekhez tartozók száma jelentősen csökkent. Jelentős a száma azoknak a városban, akik vallási hovatartozásukat illetően nem kívántak válaszolni (27,2%), tíz év alatt a triplájára nőtt a számuk. Felekezeten kívülinek a város lakosságának 33,3%-a vallotta magát. 2022-es népszámlálás adatai alapján, Békéscsabán a lakosság kevesebb mint a fele (32,6%) kötődik valamelyik vallási felekezethez. Az elmúlt tíz év alatt a városi lakosság vallási felekezethez tartozása jelentősen csökkent, ennek egyik oka, hogy sokan nem válaszoltak. A legnagyobb vallás a városban a kereszténység, melynek legelterjedtebb formája a katolicizmus (14,7%). Az elmúlt tíz év alatt, a katolikus valláshoz tartozók száma negyedével esett vissza. A katolikus egyházon belül a római katolikusok száma fő, míg a görögkatolikusok 150 fő. A városban népes protestáns közösségek is élnek, főleg evangélikusok (5658 fő) és reformátusok (3574 fő). Az ortodox kereszténység inkább az országban élő egyes nemzeti kisebbségek (ukránok, románok, szerbek, bolgárok, görögök) felekezetének számít, számuk az elmúlt 11 év alatt enyhén növekedett (126 fő). A zsidó vallási közösséghez tartózók száma 15 fő. Jelentős a száma azoknak a városban, akik vallási hovatartozásukat illetően nem kívántak válaszolni (39,5%). Felekezeten kívülinek a város lakosságának 27,9%-a vallotta magát. ## Gazdaság Békéscsabán – hasonlóan más alföldi városokhoz – az élelmiszeripar dominált egészen az 1970-es évek elejéig. A Osztrák–Magyar Monarchia idején a magyarországi malomipar egyik központja volt (István-Malom), de a szintén a 19. században alapított Jaminai Téglagyárnak köszönhetően az ország egyik vezető tégla- és cserépipari városává nőtte ki magát. Szintén ebben az időben kezdődött meg Békéscsaba nyomdászvárossá válása, ami a mai napig is meghatározó jelenség. A két világháború között általánosságban jelentős fejlődés nem történt, a második világháború azonban már súlyos károkat okozott a termelőeszközökben. A háború utáni újjáépítést követően egy darabig nem történt érdemi változás, azonban a 70-es években az 1968. január 1-jén bevezetett, központilag elhatározott új gazdasági mechanizmus iparfejlesztési koncepciója jegyében a megyeszékhelyt is iparosították. Azonban ez már nem történt olyan intenzíven, mint az '50-es évek Rákosi rendszerében, a belváros történelmi részét is épségben meghagyták, így máig megőrzött valamit egykori mezővárosi hangulatából. A rendszerváltás után a termelőüzemek döntő többsége csődbe ment, vagy erősen csökkentett kapacitással dolgozott tovább. Egyedüli kivételt talán a nyomdaipar jelentett, ami a mai napig megőrizte versenyképességét, sőt, számos fejlesztés és új beruházás is történt ebben az ágazatban. 2008 áprilisától az országban egyedül Békéscsabán nyílik mód a külföldről behozott használt autók eredetiségét bevizsgálni. Manapság a szolgáltatószektorok részesedése a legnagyobb a gazdaságban, míg az ipar és mezőgazdaság jelentősége fokozatosan csökkenőben van. A foglalkoztatási és munkanélküliségi ráta valamennyivel jobb az országos átlagnál. A város vezetői többször próbáltak nagy, termelőüzemeket a Viharsarok fővárosába csábítani, de rendszeres az elutasítás, mivel gyakorlatilag Békés megye volt sokáig az utolsó, amelyet még nem kapcsoltak be az országos autópálya-hálózatba. Egy 2008-ban publikált felmérés szerint a város tőkevonzás tekintetében a középmezőny alján található, a 23 megyei jogú város közül a 14. Ez a helyzet 2019 októberéig állt fent, amikor is az M44 autóút első részének átadásával jelentősen javult a város megközelíthetősége. ### A város meghatározó gazdasági szereplői - Konzervipar (Hűtőház, Konzervgyár felszámolás alá került 1999-ben azóta csak részegységei üzemelnek,a hűtőház 2010 óta termelő tevékenységet nem folytat) - Tésztagyártás (a konzervgyár felszámolával egyidejűleg megszűnt) - Tégla- és cserépgyártás (Wienerberger-Tondach), Európa legmodernebb és legnagyobb tetőcserép- és kerámiagyára) - Frühwald Beton és Építőanyaggyártó Kft. - Nyomdaipar (Marzek, Mondi, Hungária, Javipa) - Elektronikai ipar és autóipar (Hirschmann Car Communication Kft.) - Gépipar (Linamar Hungária) - Vasúti gépipar (MÁV-Gépészet) - Kolbászgyártás (Csabahús Kft.) - Baromfifeldolgozás (Jelenleg is tárgyalások folynak a Barnevál újraindításáról) - Malomipar, István-malom; termelése megszűnt. A belvárosban éveken át üresen állt műemlék malomépület 2019. május 21-én teljesen kiégett, a tetőszerkezet és a hat szint födémszerkezete beomlott. - Budapest Bank Bankműveleti Központ - Almáskerti Ipari Park - Csomagolóanyag-gyártás (Mondi Consumer Flexibles) legnagyobb kelet-európai gyára. ## Közlekedés, infrastruktúra Minden város életében kulcsszerepe van a közlekedés minőségének. Békéscsabán ez leginkább a vasúti és autóbusz-közlekedést jelenti, mivel ez a két közlekedési szakág lényegében teljesen ki tudja szolgálni a város igényeit. ### Közúthálózat #### Főutak Békéscsaba a 44-es és 47-es főutak találkozásánál fekszik, előbbi Kecskemét–Szarvas, illetve Gyula és az országhatár, míg utóbbi Debrecen–Berettyóújfalu–Szeghalom, továbbá Orosháza, Hódmezővásárhely és Szeged irányába biztosít közúti közlekedési kapcsolatokat. 2019 októberétől a megyeszékhely összeköttetése jelentősen javult nyugati irányban, ugyanis átadták az M44-es autóút elsőként elkészült (földrajzilag középső) szakaszát Tiszakürt-Kondoros között. Mivel ez a 61 kilométeres szakasz a 44-es út legzsúfoltabb, leglassabb forgalmú és legtöbb belterületi részt tartalmazó szakaszát tehermentesítette, már ennek átadása is jelentős, akár 20-25 perces időnyereséget jelentett a Békéscsaba és Kecskemét (illetve Budapest) közötti forgalom résztvevői számára. Hasonlóan fontos volt az új út közlekedésbiztonsági szempontból. Az M44-es autóút építése mindkét irányban folytatódott, egészen 2020. december 11-éig, amikor átadták a Kondoros-Békéscsaba közötti szakaszt. Az építés folytatódott a Tiszakürt-Lakitelek közötti szakasszal, amelyet 2021 decemberében adtak át. A Szentkirály-Lakitelek közötti szakaszt várhatóan 2024 januárjában fognak átadni. A tervek között szerepel a folytatás Békéscsaba-Kondoros közötti szakasz után (nyugat felé) a Gyulai határátkelő, Románia felé. A másik terv az autóút valódi kiinduló pontja, ami eredetileg az M8-as autópályán valósulhatott meg, de az autópályának évekig tartó részletes tervezés és területszerzés szükséges, így egy másik kiindulópontot választottak. Ez az 5-ös főúton fog megvalósulni az M5-ös autópályának Kecskemét északi csomópontján létesülő turbó típusú körforgalomban, ami biztosítja a csatlakozást a sztrádához. #### Egyéb utak Az északi elkerülő út átadása előtt a 44-es és 47-es főút is a városközpontban találkozott egymással; az átadás óta a 44-es főút átvezető szakasza a 446-os, a 47-es egykori bevezető szakasza a 470-es számozást viseli; a belvárost délről harántoló főutca számozása 444-es. A 444-es és a 446-os utakat a belvároson keresztül, észak–déli irányban a 4457-es út köti össze. Mezőmegyerre a központ felől a belváros szélén induló 46 169-es, Gerlára a 4239-esből kiágazó 42 145-ös út vezet. Békéscsaba vasútállomást a 44 338-as, az állomástól délre elterülő ipari övezetet a 44 153-as számú mellékút szolgálja ki. A környező települések közül Dobozra a 4239-es, Telekgerendásra a 4411-es, Kétegyházára a 4433-as, Csabaszabadi-Csanádapáca-Makó felé a 4432-es út vezet a városból. Békés és Gerla között a 4238-as út, Fényes és Gerla között pedig a 4241-es út biztosít közvetlen összeköttetést. A két számjegyű főútvonalak jó állapotban vannak, kivéve a 47-es számú főút Békéscsaba és Mezőberény közötti szakaszát. Megfelelő minőségű a 470-es számú út Békés irányába és a Doboz felé vezető pálya. Csanádapáca felé szintén elfogadható minőségű az út, de ez nem mondható már el a Szabadkígyós–Kétegyháza felé vezető szakaszról. ### Távolsági és helyközi közlekedés - A távolsági és helyközi közlekedést Békéscsabán és környezetében a Volánbusz és a MÁV végzi. A város távolsági közlekedése átlagosnak mondható, nem jellemzik se kiugró pozitívumok, se jelentősebb negatívumok. A vasútállomás és az autóbusz-pályaudvar egymás mellett található a belváros nyugati felén. - A közlekedés minőségi feltételeiben a közlekedési pályák fejlesztése jelenthet javulást (a Békéscsaba–Szeged vasúti pálya, valamint a 44-es és 47-es utak további korszerűsítése, illetve autóúttá, gyorsúttá való kiépítésük jelenthet további javulást.). - A légi közlekedésbe való bekapcsolódásban előrelépés történt, a békéscsabai repülőtér felújításával, átépítésével. Bár döntően csak kisgépek tudnak itt le-, illetve felszállni, a forgalom a megnyitás óta emelkedő tendenciát mutat. - A környező települések egy részével (Kondoros, Békés, Gyula) kiépített kerékpárutak kötik össze. A megyeszékhelynek jó autóbusz-összeköttetése van több környező településsel: Gyulára naponta 52, Békésre 60 járatpár közlekedik, de Szabadkígyós, Doboz, Kétsoprony és Csabaszabadi felé is napi 20 fölött van a járatpárok száma. A távolabbi városok közül megfelelő a kapcsolat Szeged, Debrecen, Baja és Pécs felé. A Kecskemét–Budapest, illetve Szolnok viszonylatban a környezetbarátabb vasút veszi át az autóbusz szerepét. A távolsági közlekedést ma már szinte csak légkondicionált, kényelmes, nyugati gyártmányú autóbuszok végzik. Az elővárosi vonalakon is folyamatos az elöregedett járművek cseréje. #### Vasúti közlekedés A 120-as számú halad át a városon. A vasúti összeköttetés Szolnok–Budapest irányába jónak mondható, a szerelvények 120 km/órás sebességgel közlekedhetnek, naponta 17 járatpárral, villamosított, döntően kétvágányú vonalon. A békéscsabai vasútállomás komplex felújítása is megtörtént 2013-2015. között, amellyel komfortos, kényelmes modern állomásépület került kialakításra. Ennél is nagyobb jelentőségű a pálya 160 km/h maximális sebességre alkalmassá tétele, ami várhatóan két órára szorítja le a budapesti menetidőt. Egyúttal a Lőkösháza felé vezető szakaszt is kétvágányúsítják, átépítik, így a jövőben még sűrűbben és gyorsabban járhatnak a gyorsvonatok. A 135-ös számú on már kedvezőtlenebb a helyzet, habár a forgalom számottevő, és napi 12 járat közlekedik, de a vonalszakasz egy jelentős részén sebességkorlátozások vannak érvényben. A vonal egyvágányú, Hódmezővásárhelyig nem villamosított, maximális sebessége 80 km/h. A 128-as számú on még az előbbinél is rosszabb állapotban van, nagy fejlesztések rajta nem történtek. Gyula vasútállomásig még jó állapotú, hézagnélküli, 80 km/h sebességre alkalmas, de onnantól már jellemző a 40–60 km/órás sebességkorlátozás. Nem villamosított, végig egyvágányú. Kötegyán után a vasút folytatódik Nagyvárad irányába, de ma már nem lehet átszállás nélkül elérni közvetlenül a partiumi nagyvárost. Nagy hátránya a magyar vasúti hálózatnak, hogy túlságosan fővárosközpontú, ezenkívül Trianonban szándékosan úgy húzták meg a határokat, hogy a fő stratégiai pontok (ezek között a legfontosabb a vasút) mind az utódállamok területén haladjanak. Többek között ezért is érződik nagyon a déli vasút teljes hiánya, ugyanis a Pécs felé járó vonatok egyik legfontosabb rendezőállomása Szabadka volt, amit elcsatoltak, majd felszedték a környékén a síneket, így Békéscsabáról csak lassan, több átszállással és nehézkesen lehet elérni a Dunántúl déli részét. Emellett hiányzik a közvetlenül Debrecen felé vezető pálya is, itt ugyanis a Temesvár–Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal szolgálta a megfelelő kapcsolatot a Tiszántúl északi részével, azonban 1920 óta ezek a kapcsolatok sem működnek. Szintén a város a kiindulópontja a 121-es számú nak, amely egyvágányú, Kétegyháza vasútállomásig villamosított, Mezőhegyesig aránylag jelentékeny forgalommal. A vonal nagy részén 50 km/h a megengedett maximális sebesség. ### Helyi közlekedés Békéscsabán a helyi közösségi közlekedés kizárólag autóbuszokkal valósul meg. A tömegközlekedésen kívül igen nagy szerepe van Békéscsabán a kerékpárutaknak, amiben élen jár úgy a megye, mind a város. Majdnem az összes forgalmasabb főút mentén kiépítették őket, 2011-ben 18 km-nyi kerékpárúttal rendelkezett a megyeszékhely. A városlakók igen nagy hányada ezért a kétkerekűt veszi igénybe a mindennapi használathoz, talán az összes vármegyeszékhely közül itt a legnagyobb a biciklisták aránya. A forgalmi jelzőlámpák száma 28, körforgalomból három épült a megyeszékhelyen. A lámpák megfelelő összehangolásával a zöldhullámos haladás biztosított. A város kitáblázottsága jónak mondható. #### A múlt: az Alföldi Kisvasút A város közlekedésének érdekes színfoltja volt 1899-től 1971-ig a városon keresztülhaladó kisvasút. Az Alföld legnagyobb kisvasúti hálózatának fővonala vezetett keresztül Békéscsaba utcáin, kapcsolatot biztosítva Békéssel, Mezőkovácsházával, Tótkomlóssal. A városban több mellékvonal is létezett, például a városi kórház, a téglagyár, és a malom felé is. A fővonalon a Pályaudvartól a Kossuth térig közlekedett a helyi „motor” 1903-tól. A vasútüzem eredetileg az Alföldi Első Gazdasági Vasút nevet viselte, majd az államosítás után MÁV Alföldi kisvasút lett a neve. A hálózat egyik nagy központja Békéscsaba volt, a másik Mezőhegyes. A kisvasút északi és dél-nyugati irányba vezetett, északon Békés–Vésztő, dél-nyugaton pedig Szabadkígyós és kaszaperi elágazással Orosháza, Békéssámson és Mezőkovácsháza irányába. Igen jól szolgálta a település lakóinak igényét; több megállója volt a városon belül (Kossuth tér, Kitérő, Rokka stb.). Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció folytán a vonalakat megszüntették, és autóbuszokra terelték a forgalmat. #### Jelen A helyi tömegközlekedést a várossal kötött szerződés alapján a Volánbusz végzi. A társaság autóbuszai járnak a környező, Békéscsabához csatolt településrészekre is (Mezőmegyer, Gerla). Békéscsabának összesen 8 db helyi járatú autóbuszvonala van, amelyek nagyjából lefedik a város egész területét. Azonban a lakosság felől évek óta meglévő panasz a járatok nem megfelelő sűrűsége. Az elmúlt években sok járatot (4, 6, 10, 14, 12, 19) szüntettek meg, melyek pótlása nem megoldott. Ezért nem meglepő, hogy néhány vonalon (3, 5, 8) egyre több, betűvel jelzett járattal találkozunk (3C, 5K, 8A), ezekkel próbálnak pótolni néhány útvonalat. A tizennyolc járat közül csak igen kevésnek van viszonylag rövid követési ideje. Csak a 3-as, 5-ös, 7-es, 17-es vonalakon járó buszok tekinthetők valódi, rendszeresen, sűrűn közlekedő járatoknak, 15-25 perc közti követési idővel. Az 1-es, 8-as, 20-as viszonylatokon az autóbuszok körülbelül 30-60 percenként közlekednek. A többi járat ennél is ritkábban érkezik a megállókba. A járatok nagy része az autóbusz-állomásról indul (ami egyébként összeköttetésben áll a MÁV vasúti pályaudvarával). Nagy csomópontnak tekinthetők még a Szabadság tér és a Szeberényi tér megállóhelyek is. 2009\. április 1-jétől a helyi autóbusz-közlekedés futásteljesítményének csökkenése miatt megszűntek a 14-es és a 19-es számú helyi járatok. Ezek utasait más járatok gyakoribb, vagy hosszabb útvonalon történő közlekedésével szállítja a társaság. A 2010-es években a járművek nagy hányada MAN, Mercedes-Benz, Rába Contact, illetve új generációs Ikarus gyártmányú busz volt. Természetesen az 1980-as években forgalomba állított Ikarus 200-as buszcsalád tagjai is szép számban járták még a várost. 2020-ban a Volánbusz tizenkét Mercedes-Benz Conecto és két Volvo 7700 autóbuszt helyezett el kecskeméti térségi szolgáltatási területéről Békéscsabára, azóta a szóló autóbuszállomány ezen autóbuszokból áll. ## Kultúra A városban a kultúra kissé megkésve kezdett el fejlődni, mivel a városiasodás szintje is sokáig lényegesen elmaradt a hasonló nagyságú települések mutatóitól. Az igazi kulturális kibonatkozás éppen ezért csak a 19. század második felétől indult el, ami még nagyobb lendületet kapott a kiegyezéstől. Említést érdemel az Alföld állandó kőszínháza, a Békéscsabai Jókai Színház, a város híres festőjéről, a Munkácsy Mihályról elnevezett Munkácsy Mihály Múzeum. Mivel Békéscsaba századokon át fontos központja volt a magyarországi szlovákságnak is, ezért található itt Szlovák Tájház. Fontos szerepet játszik a város közművelődésében a Békés Megyei Könyvtár is. ### Kulturális intézmények - Színház, mozi - Békéscsabai Jókai Színház (az Alföld első állandó kőszínháza) - Napsugár Bábszínház - Center Mozi - Múzeumok, tájházak - Munkácsy Mihály Múzeum - Munkácsy Mihály Emlékház - Gabonamúzeum (Csabai tanya és Gabonatörténeti Kiállítóhely) - Szlovák Tájház - Jankay Kortárs Galéria (2013-ban a Munkácsy Mihály Múzeummal összevonták) - Művelődési házak, könyvtárak - Arany János Művelődési Ház - Békés Megyei Könyvtár - Békési úti Közösségi Házak – Meseház - Csabagyöngye Kulturális Központ - Csaba Honvéd Kulturális Egyesület (FEK) - Lencsési Közösségi Ház - Szlovák Kultúra Háza (Dom slovenskej kultúry) - Vasutas Művelődési Ház - Balassi Bálint Magyar Művészetek Háza ### Művészet - Zene - Bartók Béla leánykar - Bartók Béla vegyeskar - A Békéscsabai Belvárosi Általános Iskola kórusai - Békés Banda - Békéscsabai Evangélikus vegyeskar - A Békéscsabai Református gyülekezet énekkara - Békés Megyei Szimfonikus Zenekar - Békéscsabai Vonós Kamarazenekar - Cabianska Ruzicka – Csabai Rózsák népdalkör - Csabai Színistúdió - Grandmother's Jam zenekar - Körösparti Vasutas Koncert Fúvószenekar - La Bomba zenekar - Ludas zenekar - Mezőmegyeri Asszonykórus - Orgován népdalkör - Szendrey Karper László gitárzenekar - Szlovák pávakör - Telemann Trió - A Trefort Ágoston Szakközépiskola fiúkórusa - Tánc - Balassi Néptáncegyüttes - Balkán Táncegyüttes - Békéscsabai Társastáncklub - Boleráz Citerazenekar - Csaba Nemzetiségi Néptáncegyüttes - Hétpróbás Néptánciskola - Mariann Balettiskola - A MÁV Diákotthon mazsorettcsoportja - Nyíri Lajos TáncSport Egyesület - Tabán Táncegyüttes - Viharsarok Néptáncműhely ### Média A településen az írott és az elektronikus sajtó is képviselteti magát. #### Elektronikus média Békéscsabán valósult meg az országban az elsők között a helyi, magánkézben lévő városi kábeltelevíziózás koncepciója 1992-ben. A társaság neve Csaba TV lett. A következő évre datálódik a helyi kereskedelmi rádióadások sugárzásának elkezdése is. Az 1990-es évek közepén valóságos fénykorukat érték a megyeszékhelyen a helyi sugárzású rádióállomások. Ekkoriban működött a legtöbb rádióállomás: - Start Rádió (Fm 88,9, a város első 24 órás rádióadója) - Alföld Rádió - Retró Rádió (FM 101.6) (Berettyóújfalu, Szeghalom, Gyula, Békéscsaba vonzáskörzetben hallgatható). - Róna Rádió - Délkelet Rádió - Csaba Rádió (FM 104 MHz) (2017. november 1-től Rádió 1). Innentől lefelé vezetett az út, egymás után szüntette meg a tevékenységét az Alföld, a Róna és a Délkelet Rádió is. Az ezredforduló elmúltával már csak a két legrégebbi, legnagyobb adó, a Start és a Csaba Rádió állt a lábán az egyre fokozódó verseny miatt, mivel az országos nagy kereskedelmi rádióadók agresszív piacpolitikájával nem bírták a versenyt. 2006-ban pedig a Start Rádió is elhallgatott, mivel megvette a frekvenciáját a Rádió 1. Így jelenleg csak a Csaba Rádió maradt az egykoriak közül. 2006 és 2011 között a Juventus Rádió is szólt az FM 100,9 MHz-en. Napjainkban 88,9-es FM frekvencián a Csaba Rádió adása szól, a 98,4 MHz-es frekvencián a Mega Rádió adását hallgathatjuk, míg az FM 104-es frekvencia megmaradt a Rádió 1-nek. A korábbi Csaba Rádió, mely a városban 2017. november 1-ig működött, már többször elnyerte az országban a „legsportosabb rádióadó” címet, ezt főleg a város csapatainak élő közvetítéseivel érték el: a város sportolóit még idegenbe is mindenhová kísérték, főleg a focicsapatot. A Csaba Rádió 2017. november 1-én tulajdonos váltáson esett át, adását beszüntette, a frekvencia becsatlakozott az országos Rádió 1 hálózatába. Ettől az időponttól közel 1 éven keresztül két Rádió 1 nevet használó frekvencia volt a városban. 2018. november 28-án új tulajdonossal, új frekvencián (FM 88.9 MHz) régi műsorvezetőkkel, újra megszólalt a Csaba Rádió. A közszolgálati rádiók vételi lehetősége az Kossuth Rádió felé billen, mivel mind középhullámon (AM), mind a Békéscsabán sugárzó adó jóvoltából ultrarövid-hullámon (FM) is fogható. A Petőfi Rádió és a Bartók Rádió (mint kultúrahordozók) az FM sávon olyan teljesítménnyel sugároznak, hogy az alacsony térerősség a város belterületén nem teszi lehetővé a komfortos vételt. A Dankó Rádió (Miskolc, 1116 kHz) műsora 5:00-tól 21:05-ig hallgatható. A jelenleg Békéscsabán sugárzó rádióadók elérhetőségei: - Csaba Rádió – FM 88.9 MHz - Mega Rádió – FM 98,4 MHz - Rádió 1 – FM 104.0 MHz - MR1–Kossuth Rádió – FM 97,3 MHz A kábeltelevíziók vétele viszont egyre szélesebb területen szolgál ki igényeket, mind az internethasználatban, mind telefonálásban, mind a televíziózásban és a rádiózásban. A televíziózásban a magánkézben lévő Csaba TV és az önkormányzati tulajdonú 7.Tv készíti a műsorokat a helyi lakosság részére. A műsorok általában a délutáni órákban, 16 óra körül kezdődnek és éjfélig tartanak. A hírekben és a sportműsorokban is a helyi hírek dominálnak. Békéscsaba közgyűlése 2015 tavaszán döntött arról, hogy a megyeszékhely önkormányzata hozza létre a százszázalékosan tulajdonában álló Békéscsabai Médiacentrum Kft.-t. Már az év októberétől a médiacentrum adta ki a Csabai Mérleget, november 16-án elindult a behir.hu hírportál, majd november 20-án megkezdte sugárzását a 7.Tv. A 7.Tv körzeti besorolású kereskedelmi televízióként működik, műsora Békés vármegye valamennyi településén, minden kábeltelevízió szolgáltatónál elérhető, a médiahatóság nyilvántartása szerint 152 000 nézőhöz jut el, ezzel a hét legnagyobb elérésű vidéki televízió közé tartozik. Műsorainkat kezdettől fogva online módon, a behir.hu-n is követhetik azon nézők, akik nem kábeltelevízió előfizetők. A médiacentrum partnere az MTVA-nak, több országos médiumnak, gyakran jelentkeznek be például az M1 adásaiban a megye különböző pontjairól. #### Internetes sajtó Több internetes portál igyekszik kiszolgálni a helyben és a megyében lakókat: - Körös Hírcentrum - CsabaiAktuális - Beol.hu Békés Megye Online - Csabanet – Békés Megye Kulturális Portálja - Csabai Mérleg - Behir.hu - bekes.lap.hu - bekescsaba.lap.hu - Csabai Ifiház - Békéscsaba-figyelő – Békéscsaba blogja ### Írott sajtó #### Története A Békéscsabán megjelent lapok közül a Törekvés című kézírásról sokszorosítva. Lapszámait feltehetőleg stencillel a Rudolf gimnázium diákjai állították elő tanári segédlettel, az 1900-as évek első negyedében. További lapok: - Békésmegyei Közlöny (1877-1938) - Körösvidék (1920–?) - Viharsarok népe (A BM Hírlap elődje) - Kossuth Népe - Független Újság #### Jelene Békéscsabán jelenik meg a Békés Megyei Hírlap és a Csabai Mérleg is. Ezenkívül természetesen időszakos kiadványok is léteznek (például a választások idején megjelenő tájékoztatók, a sportcsapatok időnkénti füzetei stb.). A Békés Megyei Hírlap (továbbiakban: BMH) tulajdonosa az Axel Springer Kiadó Kft., a Csabai Mérleget az Önkormányzat adja ki. A BMH 35 000 példányban jelenik meg, ezzel a megye legnagyobb példányszámú lapja; 1945-ben alakult Viharsarok néven. ### Nyelv A békéscsabai szlovákok kezdettől fogva magyarokkal éltek együtt, ittlétük folyamán a több nyelvű, több vallású település hagyományos kultúrájának meghatározó etnikai elemévé váltak. Az alföldi tót telepesek alkalmazkodtak az őket környező magyar elemhez a népviselet, a szokások és a magyar nyelvhasználat tekintetében is. Szűkebb családi körben – főleg az idősebbek – sok helyen mégis a szlovák nyelvet részesítik előnyben. Ez a nyelv a XVIII. századi szlovák nyelvnek felel meg. Az azóta eltelt 300 év fejlődését a magyar nyelvből merítették. Mindenképpen figyelemreméltó, hogy az alapítók itt élő utódai még 15 nemzedék után is őrzik nyelvüket. Az egyre ritkábban hallott csabai tót nyelv mellett a békéscsabai családnevek is őrzik a szlovák gyökereket. A jellegzetes csabai nevek leggyakrabban keresztnevekből (például Joachim → Áchim), a szülőhelyek neveiből (például Zsilinszky) vagy foglalkozásokból (például Vozár) képződtek, de nem ritka az élelmiszerek (például Kvasz) vagy növények (például Beracka) neveit hordozó családnév sem, sőt találkozhatunk német (például Such) vagy román eredetű (például Moldován), elszlovákosodott családok vezetékneveivel is. A városban igen komolyan folyik az úgy nevezett irodalmi szlovák nyelv ápolása is (szlovák óvoda, általános iskola és gimnázium; szlovák nyelvű evangélikus istentiszteletek és római katolikus misék; kétnyelvű könyvek kiadása, kétnyelvű utcatáblák stb.). ## Oktatás A város életében igen nagy szerepe van az oktatásnak, főleg a középiskolai, azon belül is a szakképzés magas színvonalú, nagy hagyományú. Az alapfokú oktatást megfelelőnek, míg a felsőfokút kicsit hiányosnak tartják. ### Alapfokú oktatás Békéscsabán jelenleg az alapfokú oktatásban 12 önkormányzati és 2 egyházi intézmény vesz részt. A hagyományos általános iskolákon kívül két intézményben 6, illetve 8 osztályos gimnázium keretében végzik az alapfokú képzést. Egy iskola az enyhe fokon értelmi fogyatékos gyermekek oktatását végzi, egy iskola pedig a nemzetiségi oktatásban vállal feladatot. 2007-ben 5522 gyermek részesült általános iskolai oktatásban. ### Középfokú oktatás A városnak mennyiségi és minőségi szempontból is kiemelkedő szerepe van a középfokú oktatásban. A szakközépiskolai képzésnek több mint fele itt valósul meg, az ezer lakosra jutó középiskolások száma 111. Hozzávetőleg nyolcezer középiskolás végzi tanulmányait Békéscsabán, akiknek 65%-a a megyéből, de Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar vármegyéből is rendszeresen érkeznek diákok a településre. Ez is mutatja a város regionális szerepét. Más gazdasági ágakban a város 12 szakképzést folytató iskolája horizontálisan és vertikálisan széles képzési palettát kínál mintegy 8000 tanuló számára. Speciális szakmaterületeiknek – nyomdaipar, elektronika, vízgazdálkodás, földmérés, zene-, tánc-, textilművészet – köszönhetően regionálisan is vonzóak. 1992 óta minden évben megrendezik a „Csabai Garabonciás Napok” nevű ötnapos diákfiesztát. Középiskolák név szerint: - Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium - Békéscsabai Bartók Béla Művészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészeti Iskola → - BSzC Kós Károly Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája → - BSzC Trefort Ágoston Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégium → - BSzC Zwack József Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája → - Békéscsabai Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium → - Eötvös József Iskolaalapítvány Szakközépiskolája → - Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Általános Iskola, Óvoda, Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium → - BSzC Nemes Tihamér Gépészeti, Informatikai és Rendészeti Szakgimnáziuma és Kollégiuma → - BSzC Kemény Gábor Logisztikai és Közlekedési Szakgimnáziuma → - Kézműves Szakiskola és Alapfokú Művészeti Iskola → - Perfekt Szakközép- és Szakiskola → - BSzC Szent-Györgyi Albert Szakgimnáziuma és Kollégiuma → - BSzC Széchenyi István Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakgimnáziuma és Kollégiuma → - Szlovák Gimnázium, Általános Iskola, Óvoda és Kollégium → - BSzC Vásárhelyi Pál Szakgimnáziuma és Kollégiuma → ### Felsőfokú oktatás A város két felsőfokú intézménnyel rendelkezik, a városban 1986 óta folyik felsőfokú képzés. Az egyik Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola, amely mint kihelyezett tagozatként üzemel. A másik a Szent István Egyetem – Gazdasági Kara (SZIE-GK), amely az egykori Körös Főiskola, a szarvasi Tessedik Sámuel Főiskolából és az Óvóképző Főiskolából alakult meg 2000-ben, és 2009-ben integrálták be a SZIE-be, majd 2018. február 1-jétől a Gál Ferenc Főiskola szervezetébe olvadt be. A SZIE békéscsabai kara a gazdaságiszakember-képzésre és az ehhez kapcsolódó humán területekre specializálódott. A pénzügyi, gazdálkodási és személyügyi szervező szakon a nappali és levelező tagozatokra fölvett mintegy 3000 hallgató képzését hat tanszék biztosítja. Ezek: Pénzügyi és Számviteli, Gazdaságmatematika és Informatika, Gazdaságtan, Elméleti és Alkalmazott Humántudományi, Idegen Nyelvi, Marketing-menedzsment Tanszék. Ezeken túlmenően az Idegen Nyelvi Tanszék szervezésében akkreditált nyelvvizsgaközpont is működik a karon, valamint kihelyezett intézményi kommunikátor szak. ## Sport Békéscsaba városa a rendszerváltás után nagy összegeket fordított a sport rendszeres és észszerű támogatására. Így a város még 2001-ben elnyerhette a Nemzeti Sportváros címet. Ezt annak is köszönheti, hogy a sportra éves szinten több mint 100 millió forintot költ, így teljesül az a kritérium, miszerint a költségvetés legalább 2%-át sportra kell fordítani. Ennek is köszönhetően számos sportegyesület, szakosztály működik a városban, és az itt lakók is hagyományosan sportszeretők. A leghíresebb egyesületek a jelenleg másodosztályú, MNK-t is nyerő Békéscsaba 1912 Előre, a szintén elsőosztályú női kézilabda, a Békéscsabai Előre NKSE. Szintén sok sikert elért egyletek a Békéscsabai Női Torna Club, valamint a Békéscsabai Atlétikai Klub és a Békéscsabai Röplabda SE, amely 2000-es újraalakulása óta immáron öt első osztályú bajnoki címmel is büszkélkedhet. Az új hullám képviselője a Békéscsaba Raptors AFSE, de a városnak volt saját baseballcsapata is Békéscsabai Villámok néven. Érdekes színfoltja a sportéletnek a városi „derbi”, amelyet a város két alsóbb osztályú labdarúgócsapata, a I. kerületi Békéscsabai MÁV és az V. kerületi Jamina SE vív egymással. ## Látnivalók ### Kulturális intézmények, középületek, szobrok - Árpád Gyógy- és Strandfürdő, épült 1922-ben, felújítva 2003-ban. - Békéscsabai Jókai Színház, az Alföld első állandó kőszínháza. Épült 1877–79 között, átépítve 1913-ban. - Evangélikus Gimnázium neocopf stílusú épülete (épült 1899-ban, Sztraka Ernő tervei alapján. - Hotel Fiume, épült 1869-ben, tervezője Sztraka Ernő, előkelő szálloda, nevét az akkoriban épített Nagyvárad–Szeged–Fiume vasútvonalról kapta. - Kossuth-szobor, a város polgárai 1905-ben emeltették, tervezte Horvay János. - Munkácsy Mihály Múzeum, a gyermekkorában itt élt és alkotott Munkácsy Mihály munkásságát megörökítő intézményt 1899-ben adtak át. 2007-ben felújították. - Munkácsy Mihály Emlékház, a híres festő 21 festménye található itt, ahol régebben Gizella nevű húga élt, akit a művész rendszeresen látogatott. - Meseház, Schéner Mihály Munkácsy-díjas képzőművész által megformált szobrokkal, mézeskalács-figurákkal, rajzokkal díszített ház. - Szlovák Tájház, barokk és klasszicista, előtornácos, karéjos oromzatú népi lakóház az 1860-as években épült. - Szoborsétány, az Élővíz-csatorna mellett, a mellszobrokban mutatja be a város nagyjait, illetve a hozzá kötődő személyeket. - Városháza (romantikus, tervezte Sztraka Ernő, a homlokzat Ybl Miklós tervei alapján, épült 1873-ban) ### Vallási épületek - Jézus Szíve katolikus templom, épült 1992–93-ban, a két alkotót, Patay Lászlót a pápa, Mladonyiczky Bélát az állam tüntette ki ezen művükért. - Katolikus nagytemplom (Páduai Szent Antal-társszékesegyház). Az 1910-ben épült, kéttornyos, neogótikus stílusú templomot Hofhauser Antal tervezte. - Evangélikus kistemplom, épült barokk stílusban, 1745-ben. - Evangélikus nagytemplom, Közép-Európa legnagyobb evangélikus temploma, copf és empire elemekkel. Két karzatszintes belső, a 70 méter magas, eredetileg párnatagosnak tervezett torony sisakját 1843-ban leegyszerűsítették. - Egykori neológ zsinagóga épülete – ma bútoráruház (Lázár u. 2.) 1893-ban épült. - Egykori ortodox zsinagóga épülete – ma üzlet (Luther u. 14.) 1894-ben épült. - Új zsinagóga – Széchenyi liget, neológ zsidó temető mellett, 2007-ben épült. - Református templom (neoromán, tervezte Wagner József, épült 1912-ben, 36 m magas toronnyal, 280 ülőhellyel; harangok: 1049 kg B-hangú és 415 kg A-hangú.) Templomkert id. Koppányi Gyula mellszobrával (Mészáros Attila alkotása). – Deák u. 4. ### Kastélyok - Gerlai Wenckheim-kastély, épült romantikus stílusban, az 1860-as években fejezték be. Jelenleg romos állapotban vevőre vár. - Wenckheim-kastély romja (Póstelek) ### Egyéb - Csaba Center - Békéscsaba látnivalói ## Híres emberek ### Itt születtek - 1827\. január 5-én Haan Antal festőművész, († 1888. május 9., Capri szigete) - 1838\. április 8-án Benka Gyula tanár, pedagógiai író, újságíró, († 1923, Szarvas) - 1840\. Takáts Ferenc őrmester az amerikai polgárháborúban az unionisták oldalán ,(† 1881, New Orleans) - 1868\. január 10-én Feleky Károly karmester, színházigazgató és az amerikai-magyar kapcsolatokra vonatkozó angol nyelvű hungarika anyag gyűjtője, († 1930, New York) - 1871\. Áchim L. András , a Magyarországi Parasztpárt megalakítója, († 1911, Békéscsaba) - 1880\. február 2-án Perlrott-Csaba Vilmos festőművész, († 1955. január 23., Budapest) - 1883\. november 21-én Kvasz András pilóta, magyar aviatika úttörője († 1974, Budapest) - 1989\. augusztus 15. Tevan Andor nyomdász, a Tevan Nyomda és Kiadóvállalat vezetője († 1955) - 1892\. november 22-én Mokos József festőművész, tanár († 1972, Békéscsaba) - 1899\. április 15-én Mazán László festőművész, rajztanár († 1949, Békéscsaba) - 1901\. január 18. Tevan Margit Munkácsy Mihály-díjas magyar ötvösművész († 1978) - 1909\. március 28. Jakuba János Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművész, főiskolai tanár, az Iparművészeti Főiskola főigazgató-helyettese († 1974) - 1910\. november 11. Medovarszki Mihály politikus, tanácselnök († 1979) - 1916\. március 8-án Láng Géza agrármérnök, egyetemi tanár († 1980) - 1917\. április 4-én Tiszay Magda operaénekesnő († 1989) - 1919\. október 2. Alex Crisovan magyar származású svájci újságíró, sakkszakíró és sakkfunkcionárius († 2012) - 1921\. április 18-án Rábai Miklós koreográfus Kossuth-díjas érdemes művész (†1974. augusztus 18., Budapest ) - 1921\. december 22-én Cs. Pataj Mihály (Pataj Mihály) festő, grafikus és művésztanár († 2008) - 1922\. január 21. Lőcsei Pál újságíró, szociológus († 2007) - 1922\. április 14. Lipták Pál Kossuth-díjas könyvtárigazgató, festőművész, könyvkiadó és műgyűjtő († 2007) - 1931\. március 25-én Sík Ferenc rendező Jászai Mari-díjas (1970), érdemes művész (1975), kiváló művész (1985), Kossuth-díjas (1994), a Nemzeti Színház örökös tagja. (nevéhez fűződik a Gyulai Várszínház létrehozása, művészeti vezetőként irányította 1973–1994 között), († 1995. január 16., Budapest) - 1926\. augusztus 6-án Szerencsi Hugó színész, († 2002. szeptember 24., Békéscsaba) - 1929\. augusztus 5-én Boros Ottó kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, edző, jogász, († 1988) - 1932 március 6-án Bayer Jenő – kémia-fizika szakos tanár, gyógyszerkémikus, a kémiai tudományok kandidátusa (1965), († 1970, Püspökladány) - 1932\. szeptember 6-án Paláncz Ferenc Jászai Mari-díjas színész, († 2001) - 1933\. február 9-én Lőrinczy Éva színésznő, († 2002) - 1935\. április 4-én Ezüst György festő, († 2017) - 1935\. szeptember 11-én Palotai Károly labdarúgó, játékvezető, sportvezető, olimpiai bajnok (1964), FIFA-bíró (1972–1984), néhány elismerése: Aranysíp (1982), Magyar Népköztársaság Sport Érdemérem arany fokozata (1986), 100 éves MLSZ jubileumi emlékérme (2001), († 2018. február 3.) - 1938\. december 4. Lantos László úszó, úszóedző és sportújságíró, († 2019) - 1938\. augusztus 30-án Romvári Gizi színésznő, († Békéscsaba, 2010. október 21.) - 1939\. január 3-án Sas József, Jászai Mari-díjas és érdemes művész, († Budapest, 2021. január 17.) - 1939\. augusztus 4.-én Gaszner Péter, († Budapest, 2008. november 9.) a Semmelweis Egyetem pszichiáter orvosprofesszora, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet osztályvezető főorvosa - 1940\. október 5.-én Csányi Miklós filmrendező, († Budapest, 1997. május 17.) - 1942\. november 1-én Kőváry Katalin Jászai Mari-díjas rendező, forgatókönyvíró, dramaturg, tanár, érdemes művész - 1944\. február 25-én Vidovszky László Erkel- és Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenepedagógus - 1944\. április 7-én Sarusi Mihály József Attila-díjas író és Táncsics Mihály-díjas újságíró - 1944\. április 17-én Varga Koritár Pál közgazdász, diplomata. 1997 és 2016 között Magyarország nagykövete Spanyolországban, Argentínában, Mexikóban, valamint utazó nagykövete Ecuadorban, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában. - 1945\. március 26-án Mengyán András magyar festő, grafikus és designer, a bergeni Képző- és Iparművészeti Főiskola tanára - 1947\. március 13-án Tunyogi Péter énekes, († Budapest, 2008. november 9.) - 1947\. szeptember 23-án Várkonyi János festőművész - 1948\. április 4-én Gubis Mihály magyar képzőművész, performer, († 2006) - 1949\. március 14-én Csák János magyar sakkszerző nagymester, nemzetközi sakkszerző mester, kilenc magyar bajnoki cím birtokosa - 1950\. április 2. Lengyel András irodalomtörténész, muzeológus, Szeged művelődéstörténésze - 1951\. április 30. Hegyi Gyula filmkritikus, publicista, politikus - 1953\. május 9-én Rózsa Péter Déri János-díjas magyar újságíró, egyetemi tanár - 1953\. június 21-én Patai Mihály közgazdász - 1956\. Timár Zoltán színész, színigazgató - 1956\. március 6-án Árdeleán László színész, († 2021, Békéscsaba) - 1956\. június 5-én Zahorán Adrienne magyar rádióbemondó, műsorvezető, tanár - 1958\. január 4-én Jáki Béla színész - 1962\. július 18-án Radó Denise Jászai Mari-díjas színésznő, rendező, érdemes művész - 1962\. augusztus 8-án Kovács Edit Jászai Mari-díjas színésznő - 1964\. január 1-én Szilasi László József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, író, egyetemi docens - 1966\. december 29-én Vasvári Csaba színész, színigazgató - 1966\. december 29-én Vasvári Emese színésznő - 1967\. július 16-án Horváth Margit Aase-díjas színésznő - 1968\. július 25-én Balázs Pali énekes, zenész - 1969\. március 19-én Patyi András jogtudós, egyetemi tanár - 1969\. december 4-én Gulyás Levente zeneszerző, zongorista. - 1971\. április 10-én Varga Szabolcs zenész, énekes, zeneszerző (La Fontaine együttes; Manhattan (együttes)) - 1974\. Pribojszki Mátyás szájharmonikás, zeneszerző, énekes - 1974\. május 22-én Ónodi Henrietta tornász, olimpiai bajnok (1992 Barcelona, ugrás), világbajnok (1992 Párizs, ugrás), Európa-bajnok (1989 Brüsszel, felemás korlát) Világkupa győztes (1990 Brüsszel, ugrás) és olimpiai valamint világbajnoki ezüstérmes, Békéscsaba díszpolgára - 1974\. június 13-án Debreczeni Dezső – kick box hétszeres világ- és nyolcszoros Európa-bajnok, edző (2007-ben világrekorder) - 1975\. január 25-én Hertelendi Klára, a Baby Sisters lánytrió alapítója - 1976\. március 18-án Iványi Dalma válogatott magyar kosárlabdázó, az első, aki a WNBA-ban játszott. - 1976\. Tóth Hajnalka vívó többszörös világ és Európa-bajnok - 1979\. január 29-én Hajduk Károly Jászai Mari-díjas színész - 1979\. június 14-én Beszterczey Attila színész - 1980\. október 25-én Kovács Olga színésznő - 1981\. november 20. Tóth Orsolya (Tóth Orsi) színésznő - 1983\. augusztus 25. Tóth Péter zongoraművész - 1984\. november 27-én Futaki Attila képregényrajzoló - 1984\. december 29-én Gulácsi Tamás színész - 1987\. május 11-én Mihalik Enikő modell, az Elite Model Look 2002. évi negyedik helyezettje - 1987\. október 3-án Szabó Irén színésznő - 1988\. Mihálka György színész, énekes - 1989\. június 9. Dr. Baji Balázs világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnoki ezüstérmes magyar gátfutó - 1990\. december 16-án Babócsai Réka színésznő - 1991\. december 1-én Tóth János Gergely színész - 1992\. Böczögő Dorina női tornász, olimpikon - 1993\. április 9. Bohus Richárd magyar úszó, 2010-es Európa-bajnokságon és a 2012-es londoni olimpián képviselte Magyarországot - 1993\. július 26. Kovács Barbara sportoló, atléta - 1995\. február 26. Kovács Gergely magyar zongoraművész - 1999\. február 4. Szaszák Zsolt színész ### Itt éltek, itt élnek - Itt élt 1744–1749 között, és itt halt meg Tessedik Sámuel id. evangélikus lelkész. - Itt (valamint Szarvason) végezte középiskoláját Gyóni Géza (Áchim Géza) költő, akinek többrétű családi kapcsolatai is voltak a városban. - Itt lakott és itt halt meg 1891. augusztus 12-én Haan Lajos evangélikus lelkész, történetíró, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. - Itt élt gyerekkorában, asztalosinasként Munkácsy Mihály festőművész. - Itt lakott és itt végezte szőlőnemesítő tevékenységét Stark Adolf (Bártfa, 1834. december 28. – Békéscsaba, 1910. augusztus 26. Ő nemesítette a ’Csabagyöngye’ szőlőfajtát. - A Békéscsabai Társastáncklub (1961-) alapítója Nyíri Lajos (1914–1998), táncpedagógiai munkáját több tanítványának jelentős versenyeredménye bizonyítja. - Itt élt Féja Géza író, újságíró, szerkesztő, József Attila-díjas (Szentjánospuszta, 1900. december 19. –Budapest, 1978. augusztus 14.), 1945–1956-ig könyvtárosként dolgozott Békéscsabán. - Itt élt Cseres Tibor (Gyergyóremete, 1915. április 1.–Budapest, 1993. május 24.) író, szerkesztő, 1987 és 1989 között a Magyar Írók Szövetsége elnöke. József Attila-díjas (1951, 1955, 1965), Kossuth-díjas (1975). - Itt élt Széplaky Endre (Arad, 1927. január 29. – Békéscsaba, 2006. november 5.) színművész. - Itt élt Felkai Eszter, (Budapest, 1942. november 20. ─ ) Jászai Mari-díjas színművésznő. 1966-tól 2007-ig a Jókai színház tagja. - Itt élt Gedó György (Újpest, (1949. április 23.) olimpiai bajnok ökölvívó, edző, aki 1957-től a Békéscsabai Építők Előre versenyzője volt 1965-ig. - Itt él Udvardy Anikó (Mezőberény, 1952. június 12. – ) szobrász. - Varga Adrienn tornász, Európa-bajnok (1998 Szentpétervár, ugrás), világbajnoki 4. helyezett (1997 Laussane, ugrás), az olimpiai csapat tagja (1996 Atlanta). - Itt él Erdős Viktor (1987) sakkozó, FIDE nagymester. - Itt él Böczögő Dorina (1992) tornász, pekingi olimpikon. ### Itt haltak meg (több híres ember, akik itt születtek, szintén Békéscsabán haltak meg, ők itt nem kerülnek feltüntetésre újból) - Itt halt meg Láng Ida (1889 – 1944. június 20/21. Békéscsaba): regényíró, publicista, költő ## Testvérvárosai - Belényes, Bihar megye, Partium, Románia (1999) - Mikkeli, Finnország (1981) - Nagybecskerek, Szerbia (1966) - Székelyudvarhely, Hargita megye, Erdély, Románia (1991) - Tarnowskie Góry, Lengyelország (1994) - Trencsén, Szlovákia (1992) - Ungvár, Kárpátalja, Ukrajna (1998) - Lutherstadt Wittenberg, Szász-Anhalt tartomány, Németország (1995)

A brit uralkodók koronázása

A brit uralkodók koronázása egy beavatási rítus, melynek során az Egyesült Királyság uralkodóját megkoronázzák, valamint ellátják a többi koronázási ékszerrel. Mivel a koronázás maga egy örömteli esemény, ezért erre az előző uralkodó halála után hónapokkal kerül sor, nem zavarva ezzel a gyász időszakát, valamint elég időt hagyva a nagyszabású ceremónia megszervezésére. Így történt II. Erzsébet esetében is, akinek a fejére csak 1953. június 2-án helyezték a koronát, noha édesapja, VI. György 1952. február 6-án bekövetkezett halálakor a fiatal hercegnő rögtön az Egyesült Királyság uralkodója lett. A brit törvények értelmében ugyanis a trón nem állhat üresen, így a király (vagy királynő) halála után a trónörökös azonnal uralkodóvá válik. A szertartást az anglikán egyház legmagasabb rangú főpapja, a canterburyi érsek celebrálja, de szerepet kapnak más egyházi személyek és a nemesség tagjai is. A ceremóniában résztvevőknek ünnepi egyenruhát vagy palástot kell viselniük. A meghívott vendégek között megtalálhatók a brit politikai élet szereplői éppúgy, mint a külföldi országok magas rangú képviselői. A koronázás leglényegesebb momentumai nem sokat változtak az elmúlt majdnem ezer év során. Az uralkodót először bemutatják és elismertetik a brit néppel. Ezután következik az eskütétel, melyben megfogadja, hogy fenntartja a törvényeket és az egyházat. Ezt követően felkenik az előre megszentelt olajjal, fejére helyezik Szent Eduárd koronáját és felékesítik a többi koronázási ékszerrel. A szertartás végén fogadja alattvalói hódolatát. ## Története Az uralkodó halála és az új megkoronázása közti idő többször változott a brit történelemben. Az első normann uralkodót, Hódító Vilmost, trónra lépése napján, 1066. december 25-én koronázták meg, utódait azonban napokon esetleg heteken belül. I. Eduárd a kilencedik keresztes háborúban harcolt, mikor 1272-ben megörökölte a trónt, így a koronázásra csak 1274-ben, hazatérte után kerülhetett sor. II. Eduárd az 1307-es skóciai hadjárata miatt halasztotta el. VI. Henrik nem volt még egyéves sem, mikor uralkodó lett 1422-ben, ezért koronázására csak 1429-ben került sor, de tényleges hatalmat csak nagykorúvá válása után gyakorolhatott, 1437-től. A 18-19. században szükségessé vált meghosszabbítani a koronázás előtti időszakot több hónappal, egyrészt a gyász miatt, másrészt pedig a koronázási ceremónia megfelelő megtervezése érdekében. Ettől kezdve minden uralkodó esetében minimum egy év telt el a trónra lépés és a koronázás között, kivéve VI. György idején, akinek az elődje és egyben bátyja, VIII. Eduárd nem meghalt, hanem lemondott a trónról egy amerikai közrendűvel, Wallis Simpsonnal kötött házassága miatt. Mivel a trónra lépés és a koronázás között sok idő telt el, volt olyan uralkodó, akit végül nem is koronáztak meg. V. Eduárdot és Lady Jane Grey-t még koronázásuk előtt lemondatták a trónról, az előbbit 1483-ban, az utóbbit pedig 1553-ban. Hasonló eset történt VIII. Eduárddal is, aki lemondott a trónról, mielőtt letelt volna az egyéves időszak. A brit törvények értelmében ugyanis az uralkodó nem a megkoronázásakor örökli a trónt, hanem rögtön elődje halála után (A király halott. Éljen a király!). Az angolszász uralkodók idejében még nem létezett állandó koronázási helyszín, így őket különböző angol városokban (Bath, Kingston upon Thames, London, Winchester) koronázták meg. Az utolsó angolszász királyt, II. Haroldot koronázták meg először a westminsteri apátságban 1066-ban és ettől kezdve minden brit uralkodó fejére itt helyezik a koronát. A szertartás legfőbb elemei, melyeket 973-ban Dunstan canterburyi érsek dolgozott ki, nem sokat változtak az évszázadok során. Mikor London francia megszállás alá került, III. Henriket Gloucesterben koronázták meg 1216-ban, de 1220-ban Westminsterben is újrakoronázták. Kétszáz évvel később VI. Henriket is kétszer koronázták meg: 1429-ben angol királynak, 1431-ben pedig francia királynak. Az angol forradalom után, Oliver Cromwellt nem koronázták meg, de egy hasonló ceremónia keretében iktatták be lordprotektornak, 1657-ben. A középkori Franciaországban és Németországban bevett gyakorlatnak számított a társuralkodó választása, de Angliában erre csak kétszer volt példa: 796-ban Ecgfrith lett apja, Offa társuralkodója valamint 1170-ben koronázta II. Henrik fiát, az ifjabb Henriket szintén társuralkodóvá. Sokkal általánosabb gyakorlatnak számított, mikor a király feleségét koronázták királynévá, annak ellenére, hogy a királynők férjét nem koronázták királlyá. Ha az uralkodó már házas volt a koronázás előtt, akkor közös koronázást tartottak. Ilyen először II. Henrik és felesége, Aquitániai Eleonóra idején történt 1154-ben, majd a brit történelemben még tizenhét hasonló esemény fordult elő, köztük III. Vilmos és II. Mária társuralkodása során, valamint legutóbb VI. György és Elizabeth Bowes-Lyon koronázása 1937-ben. Ha az uralkodó a koronázása után házasodik meg vagy házasodik újra, esetleg ha a feleségét bármilyen ok miatt nem tudták megkoronázni, akkor egy külön szertartás keretében kerül erre sor. Így történt először 1068-ban Flandriai Matildával, majd utoljára 1533-ban Boleyn Annával. II. Károly viszont nem koronáztatta meg feleségét, Braganzai Katalint. II\. Erzsébet koronázása volt az első amelyet a BBC teljes egészében közvetített 1953-ban. Előtte csak a kórust láthatták élőben, a koronázás többi részét felvették és az utójavítások után játszották le. Így a tv-nézők nem láthatták élőben a koronázás legfőbb momentumait, legfőképpen magát a korona felhelyezését, amely mind a sajtóban, mind a parlamentben vitákhoz vezetett. Ezek után a teljes szertartást élőben közvetítették, a felkenés és az úrvacsora kivételével, melyek a fotókon sem szerepeltek. Csak harminc évvel később derült ki, hogy a fordulat a királynő személyes beavatkozásának köszönhető. Becslések szerint több, mint 20 millióan látták az eseményt, ami precedens nélküli volt a televíziózás történetében, és jelentősen megnövelte a tv-nézők számát is. A brit uralkodókat egyszerre több ország uralkodóivá is koronázzák. II. Erzsébettől például a következőt kérdezték esküje során: „Ünnepélyesen esküszöl és ígéred-e, hogy Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-afrikai Unió, Pakisztán és Ceylon népeit, valamint birtokaidat és egyéb területeidet törvényeik és szokásaik szerint kormányzod?” ## Résztvevők A szertartásra nem csak a brit elit, hanem a Nemzetközösségi tagországok meghatározó személyiségei is meghívást kapnak. II. Erzsébet 1953-as koronázásán 7500 vendéget zsúfoltak a westminsteri apátságba, ahol fejenként 460 milliméternyi mozgástér jutott. ### Papság A canterburyi érsek az anglikán egyház minden papja és laikus tagja felett áll (kivéve a királyi család tagjait), így hagyományosan résztvevője a koronázási szertartásnak. A történelem során azonban akadtak kivételes esetek, amikor nem tudott részt venni a koronázáson, így az uralkodónak egy másik, magas rangú főpapot kellett kijelölnie. I. Vilmost a yorki érsek koronázta meg (a canterburyi érseket X. Benedek ellenpápa nevezte ki és az igazi pápa nem ismerte el őt), II. Eduárdot a winchesteri püspök (az érseket I. Eduárd száműzte), I. Máriát katolikus lévén szintén a winchesteri püspök koronázta meg (Thomas Cranmer canterburyi érsek protestáns volt) III. Vilmost és II. Máriát a londoni püspök (őket nem ismerte el a canterburyi érsek), I. Erzsébetet pedig a carlisle-i püspök (mivel a magas rangú főpapok illegitimnek tekintették). Minden esetben, amikor nem a canterburyi érsek koronázta meg az új uralkodót, az anglikán egyház egyik főpapja helyettesítette: a yorki érsek a második, a londoni püspök a harmadik, a durhami püspök a negyedik, winchester püspöke pedig rangban az ötödik helyen áll. ### Állami főméltóságok (Great Officers of State) A koronázás állandó résztvevői az állam főméltóságai is. Bár a Lord High Steward (főudvarmester) és a Lord High Constable (főlovászmester) hivatalát a 15-16. századtól nem töltötték be rendszeresen, a koronázásra ezeket a méltóságokat újra felélesztik. A Lord Great Chamberlain (főkamarás) feladata az udvarnokkal (Groom of the Robes) és a főudvarnokkal (vagy főudvarhölggyel) (Master vagy Mistress of the Robes) az uralkodó felöltöztetése a koronázási ruhába. Cinque Ports bárói (Barons of Cinque Ports) is részt vettek a szertartáson, akik eredetileg a baldachint tartották az uralkodó felett. Cinque Ports bárói Hastings, New Romney, Hythe, Dover és Sandwich településeket képviselték a brit parlament alsóházában (House of Commons), de a 19. századi reform során ezeket egy választókerületbe olvasztották. Utoljára IV. György 1821-es koronázásán hordozták a baldachint. Napjainkban is részt vesznek a szertartáson, de már nincsen semmilyen feladatuk. ### Egyéb résztevők Az egyházi és állami főméltóságok mellett számos földbirtokos és más személy élvez bizonyos privilégiumokat a koronázási szertartáson. Ezeket a jogokat egy speciális bíróság, a Court of Claims (az igények elbírálására felállított testület) hivatott meghatározni, melynek hagyományosan a Lord High Steward az elnöke. Az első hasonló testületről 1377-ben tesznek említést, II. Richárd koronázásán. A Tudor királyok korában a Lord Hight Steward hivatala a koronához került és VIII. Henrik óta csak ideiglenesen nevezik ki a koronázásra. 1952-ben ilyen kérelem volt többek között a westminsteri apátság esperesének igénye, hogy tanácsaival lássa el a királynőt a szertartás alatt (közel ezer éve őriznek egy Vörös Könyvet a szertartás menetéről); Durham valamint Bath és Wells lord-püspökeinek igénye, hogy a királynő oldalán álljanak a teljes szertartás alatt, Shrewsbury earljének igénye, hogy, mint Írország Lord High Steward-ja hordozza a fehér pálcát. Rajtuk kívül a brit miniszterelnök és a kormány tagjai, a Nemzetközösségi királyságok főkormányzói és miniszterelnökei, a koronagyarmatok kormányzói is meghívást kapnak, csak úgy, mint más külföldi méltóságok, hírességek is. ## Öltözék ### Uralkodói öltözékek Az uralkodó különböző palástokat és ruhadarabokat visel a szertartás során: - Crimson surcoat (karmazsin köpeny) – a szertartás során a legalsó öltözék, amit visel az uralkodó; 1953-ban II. Erzsébet koronázására egy teljesen új köntöst készítettek. - Robe of State of crimson velvet (állami karmazsin bársonypalást) vagy Parliament Robe (parlamenti palást) – az első palást, amit a koronázáson használnak, az apátságba való belépéskor, majd később a parlament megnyitásán. Egy hermelin köpenyből és egy hosszú, karmazsin színű, bársonypalástból áll, hermelin szegéllyel és arany csipkével díszítve. - Anointing gown (felkenési köntös) – egy egyszerű, fehér, mindenféle díszítést nélkülöző öltözék, melyet a felkenés alatt viselnek. - Colobium sindonis – az első öltözék, mellyel az uralkodót beiktatják. Gyolcsból készült, fehér, laza alsóruházat, csipkével díszítve, oldalt nyitott, ujjatlan és mélyen kivágott nyakú. Az uralkodói hatalom néptől való eredetét szimbolizálja. - Supertunica – a második beiktatási palást. Hosszú, bokáig érő, arany, selyem ruha, bő ujjakkal. Rózsaszín selyemmel szegélyezett és arany csipkével díszített, nemzeti jelképekkel hímzett, kardövvel összefogott öltözék. A Bizánci Birodalomban a konzulok öltözetének része volt. - Robe Royal vagy Pallium Regale – a fő öltözék, melyet a koronázás alatt viselnek. Egy négyszögletes lepel, bíbor selyem szegéllyel, ezüst koronákkal, nemzeti jelképekkel és ezüst császári sasokkal a négy sarkán. - Stole Royal vagy armilla – arany színű selyemsál, melyet a Robe Royal-al együtt viselnek. Arany és ezüst szálakkal gazdagon hímzett, drágakövekkel kirakott, rózsaszín selyem és arany szegéllyel. - Purple surcoat (lila köpeny) – a karmazsin köpeny ellenpárja, a ceremónia végén viselik. - Imperial Robe of purple velvet (birodalmi lila bársonypalást) – a szertartás végén, az apátságból való távozáskor viselik. Hímzett hermelin köpenyből valamint kanadai hermelinnel szegélyezett és angol szaténnel bélelt, lila bársonypalástból áll. A koronázási ékszerekkel ellentétben, minden uralkodó újonnan készített öltözeteket visel. Ezek közül csak a supertunica és a Robe Royal kivételek, melyek IV. György koronázására készültek, 1821-ben. ### Hivatalos öltözet Számos résztvevő visel különböző egyenruhákat, kosztümöket és palástokat. A nemesek egy karmazsin színű, bársony köntösből és hermelin köpenyből álló palástot hordanak. A hermelin köpenyen lévő fókabőr foltok sorainak száma jelzi, hogy a nemesi hierarchiában hol foglalnak helyet: a hercegeknek (akik nem tagjai a királyi családnak) négy, az őrgrófoknak három és fél, a grófoknak három, a vikomtoknak kettő és fél, a báróknak valamint a parlament lordjainak pedig kettő sor jár. A királyi hercegek hat sor hermelinprémet viselnek, hermelinszőrt a köpeny elején valamit hosszú uszályt, melyet egy apród tart. A nemesi származású nők esetében az uszály hossza és a hermelinprém szegély szélessége jelöli rangjukat: a hercegnők uszálya két yard (kb. 2 m) hosszú, a hermelin szegély öt hüvelyk (kb. 127 mm) széles; az őrgrófnők esetében ezek a mértékek egy és háromnegyed yard (kb. 1,5 m) valamint négy hüvelyk (kb. 102 mm); a grófnők egy és fél yard (kb. 1,4 m) hosszú uszályt hordanak három hüvelyk (kb. 76 mm) széles hermelin szegéllyel; a vikomtnők egy és egy negyed yardos (kb. 1,1 m) uszályt viselnek két hüvelyk (kb. 50 mm) széles hermelin szegéllyel; a bárónők és a lady-k uszálya pedig egy yard (kb. 1 m) hosszú a hermelin szegély szélessége pedig a vikomtnőkéhez hasonlóan két hüvelyk. ### Koronák A királyi család tagjain kívül a nemesség tagjai is viselnek ún. rangjelölő koronákat. A rangokat különböző heraldikai szimbólumok jelölik. A trónörökös koronáján négy talpas kereszt (cross-pattée) és négy heraldikai liliom (fleurs-de-lis) váltakozik, a tetején egy boltívvel. Az uralkodó kisebb gyermekei és testvérei hasonló koronát hordanak, de boltív nélkül. A trónörökös gyermekeinek koronáján négy liliom, két talpas kereszt és két eper levél található. Négy talpas kereszt és négy eperlevél váltakozik az uralkodó fiainak és fiú testvéreinek gyermekei koronáin. Ezek a koronák nem rangot jelölnek, hanem az uralkodóval való rokonság fokát. A nemesi rangot jelölő koronák a hercegek esetében nyolc eperlevélből, az őrgrófok esetében négy eperlevélből és két ezüst golyóból, a grófok esetében nyolc eperlevélből és nyolc ezüst golyóból, a vikomtok esetében tizenhat ezüst golyóból, a bárók esetében pedig hat ezüst golyóból állnak. A nemesi származású nők koronái hasonlóak, de kisebb átmérőjűek. Az uralkodók mellett az Egyesült Királyság címerügyi hivatalának magas rangú hivatalnokai, a címerkirályok (King of Arms) is viselnek koronát. Anglia, Wales és Észak-Írország felett a Térdszalagrend, Clarenceaux valamint Norroy és Ulster címerkirályainak van joghatósága. Skócia heraldikai hivatalának vezetője pedig a Lord Lyon King of Arms. A Bath Rendnek, a Szent Mihály és Szent György Rendnek és a Brit Birodalom Rendjének saját címerkirálya van. A címerkirályok koronája aranyozott ezüstből készült. Tizenhat tölgyfalevél veszi körbe, melyek közül minden második magasabb, mint az előző. Az abroncson a Miserere mei Deus secundum magnam misericordiam tuam (latin: „Könyörülj rajtam Istenem, hiszen nagy a te irgalmasságod.”) felirat olvasható. Hasonló koronát visel a skót címerkirály is, III. György koronázása óta, előtte azonban a skót korona mását használta. 2004-ben készült egy új másolat a skót koronáról, így a jövőbeni koronázásokon már ezt fogja viselni. ## Elismerés és eskütétel Az uralkodó a koronázásra a bíbor köpenyben (crimson surcoat) és az állami karmazsin bársonypalástban (Robe of State of crimson velvet) érkezik. Miután az uralkodó elfoglalja helyét a trónon (Chair of Estate), a Térdszalagrend címerkirálya, a canterburyi érsek, a lordkancellár, a főkamarás, a Lord High Constable és az Earl Marshal kelet, dél, nyugat és észak fele fordulnak. Az érsek minden oldalon az uralkodó elismerését kéri: „Uraim, bemutatom nektek..., kétségtelen királyotokat. Ezért ti, akik ma itt megjelentetek, hogy hódoljatok és szolgáljatok, hajlandóak vagytok-e ezeket megtenni?” Miután minden oldalon elismerték az uralkodót, az érsek felolvassa a koronázási esküt, melyet az angol forradalom óta – kisebb módosításokkal – máig használnak: Canterburyi érsek: „Ünnepélyesen esküszik, hogy Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-afrikai Unió, Pakisztán, és Ceylon népeit, valamint egyéb birtokait és területeit saját törvényeik és szokásaik szerint kormányozza?” Királynő: „Ünnepélyesen esküszöm, így teszek.” Canterburyi érsek: „Esküszik, hogy minden ítéletét, amennyire csak lehet, a Jog, az Igazság és a Kegyelem nevében hozza?” Királynő: „Esküszöm.” Canterburyi érsek: „Esküszik, hogy minden erejével fenntartja Isten törvényeit és az evangélium kinyilatkoztatásait? Esküszik, hogy minden erejével fenntartja a protestáns vallást az Egyesült Királyságban? Esküszik, hogy megőrzi és fenntartja az angol egyház intézményét, doktrínáit, imádatát, fegyelmét és kormányzatát, amit a törvény felállított? Esküszik, hogy megőrzi püspökeinek és papjainak jogait, melyeket a törvények biztosítanak számukra?” Királynő: „Esküszöm, mindent így teszek. Amiket előbb megígértem, megteszem és megtartom. Isten engem úgy segéljen!” A koronázás előtt az uralkodó még a skót presbiteriánus egyház intézményének fenntartására is megesküszik. Az eskütétel után egy King James Bibliát (melyet I. Jakab angol királyról neveztek el) mutatnak be az uralkodónak a következő szavakkal: „Ez itt a Bölcsesség, ez a királyi Törvény, ezek Isten élő tanításai.” II. Erzsébet koronázásán a bibliát a skót egyház képviselője mutatta be. Ezután az úrvacsora veszi kezdetét, de a szertartást megszakítja a niceai hitvallás. ## Felkenés és koronázás Az úrvacsora szertartása után az uralkodót Szent Eduárd székéhez (King Edward's Chair) vezetik, melyet a legelőkelőbb helyen helyeztek el (1953-ban egy dobogó tetejére). Ekkor már nem viseli a karmazsin palástot csak a felkenési köntöst (anointing gown). Szent Eduárd széke a középkorból való, melynek az aljába egy rést vágtak, ahová a szertartás idejéig a scone-i követ helyezik. A scone-i követ vagy más néven a „végzet kövét” a skót királyok koronázásakor használták, amíg I. Eduárd angol király Angliába nem szállíttatta. Ettől kezdve minden koronázás alkalmával használták. 1996-ig a követ a székkel együtt a westminsteri apátságban őrizték, de ugyanezen évben a kő visszakerült Skóciába és az edinburgh-i kastélyban helyezték el a következő koronázásig. A felkenés szent mivolta miatt a közönség nem láthatja az aktust, ezért miután az uralkodó a székre ült, egy baldachint tartanak a feje fölé (sem 1937-ben, sem 1953-ban nem készült felvétel róla). A legutóbbi koronázás alkalmával a baldachint a Térdszalagrend négy lovagja tartotta. Az apátság esperese felszentelt olajat önt egy sas formájú ampullából egy kanálba, mellyel a canterburyi érsek felkeni az uralkodót (a kezein, a fején és a szívénél), majd áldást mond. A finoman kidolgozott kanál az egyetlen a középkori koronázási ékszerekből, mely túlélte Cromwell nemzetközösségét. A felkenés után az uralkodót a fehér, gyolcsból készült ruhába (colobium sindonis) öltöztetik, amire a hosszú selyemruhát (supertunica) adják. A főkamarás bemutatja a sarkantyúkat, melyek a lovagiasságot jelképezik. Az érsek – néhány püspök segítségével – bemutatja a királynőnek az állami kardot (Sword of State). Ekkor öltöztetik fel a négyszögletű, bíbor selyem szegélyű lepellel (Robe Royal), valamint az arany selyemsállal (Stole Royal). Az érsek ezek után az uralkodó kezébe helyezi az aranyozott, drága- és féldrága-kövekkel kirakott országalmát, amelynek tetején a kereszt Krisztusnak, az egész világ feletti uralmát jelképezi. Az országalma ezután visszakerül az oltárra. Ezután az ujjára húznak egy gyűrűt, mely az uralkodó és népe közti „házasságot” jelképezi. A gyűrű után a jogarok következnek: az első jogar galambokkal díszített, melyek a Szentlelket jelképezik; a másodikon pedig egy kereszt látható és ebbe a jogarba foglalták a világ legnagyobb csiszolt gyémántját a Cullinan I-et. Ezután az uralkodót – kezében a két jogarral – a canterburyi érsek Szent Eduárd koronájával megkoronázza. A résztvevők ekkor visszahelyezik koronájukat és fejfedőiket és az „Isten áldja a királyt (királynőt)!” felkiáltással üdvözlik az új uralkodót. A Towerben eközben eldördülnek a díszágyúk. ## A szertartás vége Miután az uralkodót trónra emelték, az egyház főpapjai, a nemesség képviselői és az uralkodó rokonai leróják hódolatukat, és hűséget esküsznek neki. A királynékat a hűségeskük előtt koronázzák meg, ha azonban az uralkodó nő, akkor a férjét nem koronázzák meg külön. Miután megtörténtek a hűségeskük, az úrvacsora szertartása folytatódik. Az úrvacsora után az uralkodót a Szent Eduárdról elnevezett kápolnába vezetik. A koronázási ékszereket elhelyezik az oltáron, az uralkodót pedig átöltöztetik a lila köpenybe (purple surcoat) és a birodalmi lila bársonypalástba (Imperial Robe of purple velvet). Immár fején a birodalmi koronával, kezében pedig az országalmával és a kereszttel díszített jogarral elhagyja az apátságot, miközben a brit nemzeti himnuszt éneklik. ## Zene A szertartáson felcsendülő művek főként klasszikus vagy vallási ihletésűek. Leggyakrabban a Georg Friedrich Händel által írt, bibliai ihletésű, Zadok the Priest (Zadok a pap) című művet játsszák, melyet II. György 1727-es koronázására rendeltek. Hubert Parry I Was Glad című műve bevonulási himnusznak készült VII. Eduárd koronázására. A műbe belefoglalták a Vivát! felkiáltást, mellyel a Westminster School (Anglia egyik neves magániskolája) királyi ösztöndíjasai (King's Scholars vagy Queen's Scholars) üdvözlik a koronázásra érkező uralkodót. Charles Villiers Stanford Gloria in Excelsis című műve is rendszeres része a modern koronázásoknak, csakúgy mint a brit himnusz, a God Save the Queen (vagy God Save the King). II. Erzsébet koronázásán számos más zeneszerző műve is felcsendült: Sir George Dyson, Gordon Jacob, Sir William Henry Harris, Herbert Howells, Sir William Walton, Samuel Sebastian Wesley, Ralph Vaughan Williams vagy Healey Willan. Ralph Vaughan Williams javaslatára, a canterburyi érsek hozzájárulásával egy gyülekezeti himnusz is felcsendült, melynek szövegét Williams a 100. zsoltár alapján alkotott meg (All people that on earth do dwell). ## Koronázási bankett A szokásoknak megfelelően a koronázást egy bankett követte, melyet a Westminster Hallban, a brit parlamentnek is helyet adó Westminster-palota egyik termében tartottak. A király (vagy királynő) bajnoka (a King's Champion vagy Queen's Champion címet hagyományosan a Dymoke család tagjai töltik be) lovagi páncélban a terem közepére lovagolt, jobbján a királyi főlovászmesterrel (Lord High Constable), balján pedig az Earl Marshallal. Egy herold ezek után bejelenti, hogy a bajnok kész megütközni azzal, aki megtagadja az uralkodó személyét: „Ha bárki közületek, legyen az gazdag vagy szegény, megtagadja urunk és királyunk X. Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának királya, a Hit Védelmezője, egykori urunk a néhai király gyermekének jogát a trónra, úgy itt van ez a bajnok, aki kész megküzdeni vele az általa megjelölt napon.” A bajnok ezután a földre dobja a páncélkesztyűjét, majd a terem közepén és az uralkodó asztalánál is megismétlik a ceremóniát. Ezután az uralkodó egy arany kehelyből iszik a bajnok egészségére, majd neki ajándékozza a kelyhet. Anglia főpohárnoka (Chief Butler of England), Anglia fő képfaragója (Grand Carver of England) valamint Skócia képfaragó mestere (Master Carver of Scotland) szintén a bankett résztvevői. Az utolsó bankettet 1821-ben IV. György koronázása alkalmából tartották. Utódja és öccse, IV. Vilmos megszüntette ezt a költséges szokást, és azóta is ez a gyakorlat. Noha VII. Eduárd koronázásakor tervben volt, hogy újra rendeznek bankettet, az uralkodó hirtelen támadt betegsége miatt aztán mégsem rendezték meg. 1953-ban, II. Erzsébet koronázása alkalmából a vendégeket egy nem hivatalos étkezésen látták vendégül, ahol speciálisan az alkalomra készített „koronázási csirkét” szolgáltak fel. ## Császárrá koronázás Viktória királynő 1876-ban felvette az India császárnője címet. Delhiben 1877-ben durbart tartottak, hogy a császári cím felvételét kihirdessék. Viktória királynőt az indiai alkirály képviselte. 1903-ban is tartottak egy durbart, hogy VII. Eduárd trónra lépését megünnepeljék. Az uralkodót ekkor a testvére Artúr herceg képviselte. Az 1911-es durbaron már az új uralkodó V. György és felesége is részt vett. Mivel az indiai lakosság nagy része nem keresztény, ezért nem volt értelme koronázási ünnepséget tartani. Ezért mikor V. György belépett a durbarba, már viselt egy koronát, de nem a brit birodalmi koronát, mivel a brit törvények értelmében azt nem vihették ki az országból. Helyette készítettek egy másik koronát, az indiai birodalmi koronát. Az uralkodót trónra ültették, és az indiai hercegek lerótták hódulatukat. 1948-ban aztán a császári cím megszűnt, hiszen India 1947-ben kikiáltotta a köztársaságot. ## Fordítás

Erkel Ferenc

Erkel Ferenc (Németgyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.) magyar zeneszerző, karmester, zongoraművész és sakkmester, a Pesti Sakk-kör első elnöke. Pályáját zongoraművészként és zenepedagógusként kezdte, de alkalmilag vezényelt is, és a zeneszerzéssel is megpróbálkozott. Pesten 1834-ben mutatkozott be, majd a következő esztendőben véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Körnél dolgozott karnagyként. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került előbb ügyelői, majd első karmesteri minőségben. Itt mintegy három évtizeden át munkálkodott. 1840-ben írta meg első operáját, a Bátori Máriát. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) segítőtársa volt operaszerzői munkájában. 1844-ben megnyerte a Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Bánk bán című operáját, amely egyben pályájának csúcsát is jelentette, 1861-ben mutatták be. Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és zongoratanára volt. Az 1884-ben megnyíló operaház főzeneigazgatója lett. Erkel nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsősorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének átélésével, kifejezési lehetőségeinek finomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakk-kör egyik alapítója volt. Születésnapja, november 7. a magyar opera napja. ## Élete és munkássága ### Származása Erkel Ferenc családjának eredetéről több feltevés is létezik. Belaagh Aladár szerint a család holland származású. Ez a legenda a családban is erősen tartotta magát, ugyanis egy 1711-ben keltezett pápai indexben szerepelt J.C. vam Erkel németalföldi hitvitázó könyve. Egy másik elmélet szerint Erkelék a felső-badeni Freiburg városából származtak volna, ugyanis ott már 1565-ben előfordul az Örgckelin – másként Erkelin – név, mely a későbbiekben Ergele és Ergel alakká változott. A legvalószínűbb azonban, hogy Erkel közvetlen felmenői pozsonyi katolikus németek voltak. Kemény Lajos (1933) szerint már a 15. század telekkönyveiben felbukkan az Erkel név. A név valószínűleg a szőlőszedő edény közép-felnémet Ergel elnevezéséből alakult Erkellé. Erkel Ferenc dédapja (Erkel Vilmos), nagyapja (Erkel József) és édesapja (ifjabb Erkel József) jól képzett muzsikusok voltak. Az idősebb Erkel József kitűnő zenei felkészültségének híre eljutott Bécsbe is, a gróf Wenckheim családhoz. József gróf halála után a hatalmas családi vagyon megoszlott két fia, József Antal és Ferenc között. Az utóbbinak jutott a hatalmas gyulai birtok, itt tette meg 1806-ban id. Erkel Józsefet gondnoknak. Ez azonban csak ürügy volt, hiszen szándéka az volt, hogy a kastély egy kitűnő muzsikussal gazdagodjék, valamint gyerekeinek megfelelő zenei ismereteket biztosítson. Fia, az ifjabb Erkel József, a német templom közelében lévő, józsefvárosi iskolában szerzett tanítói állást. Két év múlva, amikor anyagi helyzetét kellően szilárdnak érezte, 1808. május 2-án házasságot kötött. Feleségül Ruttkay Ádám uradalmi tiszt leányát, Klára Teréziát (1790–1865) vette. Házasságukból tíz gyermek született: nyolc fiú és két leány. Az elsőszülött leány hároméves korában meghalt, így az utána következő fiú, az 1810. november 7-én született Ferenc a szüleinek legnagyobb gyermeke. Keresztszülei az ifjú grófék voltak, innen ered a Ferenc keresztnév. ### Tanulmányai Az ifjú Ferenc első tanítója a lengyel emigráns, Czingulszky Simon volt, a második iskolaévtől pedig apja. Első zenei ismereteit apjától és nagyapjától szerezte. Igen korán és gyakran vett részt a felnőttek zenei összejövetelein, kiváltképpen Rosty Albert Békés vármegyei főjegyző zeneestéin. A kis Erkel gyorsan haladt a tanulással. Tízéves korában már néha helyettesítette az apját az orgona padján. Tizenegy esztendős volt, amikor először zongorázott a gyulai közönség előtt. Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdte el, majd 1822-től 1825-ig a pozsonyi bencéseknél folytatta a tanulást, apja kívánságának megfelelően. Az iskolaváltoztatás egyik oka az lehetett, hogy Erkel két nagynénje a Notre Dame zárdában élt, és így gondoskodhatott a gyermekről. A másik és fontosabb ok pedig az volt, hogy a fiú zenei továbbképzésére a gyulai és a nagyváradi mesterek már kevésbé bizonyultak alkalmasnak. Az ifjú Erkel kiváló zenei nevelőhöz jutott a morvaországi híres komponista, Henrik Klein személyében. Erkel nála lakott pozsonyi tartózkodása idején, neki köszönhetően ismerte meg a nagy bécsi klasszikusok és a kor mestereinek muzsikáját. A pozsonyi opera rendszeres látogatója volt, itt ismerkedett meg az operairodalom nagy klasszikusaival, itt hallotta először a magyar verbunkos ünnepelt virtuóza, Bihari János hegedűjátékát, valamint Liszt Ferenc koncertjét. Pozsonyi diákévei alatt gyakran orgonált a Notre Dame zárda miséin. Tizenhét évesen fejezte be tanulmányait. Tanárától elsajátította a zeneszerzés alapvető ismereteit, közben zongoravirtuózzá fejlődött. Még távozása előtt megírta első művét a Litániát, amely azonban elveszett. ### Kolozsvári évek Csáky Kálmán meghívására Erkel 1827 végén vagy 1828 elején Kolozsvárra utazott, ahol zongoratanári állást ajánlottak fel számára. Itt ismerkedett meg Heinisch József, osztrák származású muzsikussal, akivel szoros barátságot kötött, illetve Ruzitska Józseffel, a bécsi születésű kiváló komponistával, akinek művei ösztönzően hatottak Erkel zenei fejlődésére. A kolozsvári barátok közül a legjelentősebb azonban az utolsó magyar polihisztor, Brassai Sámuel volt, akinek Ruzitska volt a zenei oktatója. Ő volt az, akinek sikerült a polgári zenekultúrát a főúri házak zárt világú zenekultuszának magas színvonalára emelnie, ugyanakkor szavai döntő erősséggel bírtak a városban kirobbant zenei vitákban. Brassai hatására írta meg Erkel Magyar ábránd című zongoraművét, amelyet több hangversenyen elő is adott, és Brassai volt az, aki ösztönözte az ifjú zeneszerzőt a magyar nép dalainak tüzetesebb megismerésére, és azoknak az instrumentális zenében való bátor felhasználására. Erkel kolozsvári sikerei arra buzdították a nagyváradi zenebarátokat, hogy meghívják hangversenyezni városukba. Rövid nagyváradi tartózkodása alatt ismerkedett meg az akkor még kiskorú Ábrányi Kornéllal, akinek zeneoktatója volt. A korabeli beszámolók szerint hangversenyei nagy sikernek örvendtek, de a Magyar ábrándon kívül egyetlen műve sem maradt fenn ebből a korai alkotói korszakából. Visszatérve Kolozsvárra, a hangversenyzenekar karnagyának nevezték ki, valamint Ábrányi kései feljegyzései szerint részt vett az opera munkájában is, habár erre nincs bizonyíték. 1834-ben Stainlein-Saalenstein grófné meghívta Szemerédre zenemesternek. Kolozsvártól egy hangversennyel búcsúzott. Szemerédre tartva rövid megállót tartott Pesten, ahol a Nemzeti Kaszinóban adott hangversenyt. Erkel szemerédi udvari zenetanítói munkásságáról nem maradtak fenn adatok, tény azonban, hogy 1835-ben felköltözött a fővárosba, ahol a Budai Magyar Színjátszó Kör karmestere lett. Igen rövid idő alatt a pest-budai zenei élet legfoglalkoztatottabb vezető zenei egyénisége lett. A Honművész és a Honderű szinte mindegyik száma említést tett valamely zongorakoncertjéről. Ő maga kolozsvári éveiről így nyilatkozott: „Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét, és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem.” ### Fővárosi bemutatkozása Várszínházi szerződésével Erkel tagja lett egy közösségnek, melynek célkitűzése a magyar nyelv, a magyar színművészet és a magyar zene ápolása volt. Művésztársai a kor legjelesebb színészei voltak. Ekkor a magyar drámairodalom fellendülőben volt ugyan, de a zenés műfajt továbbra is a bécsi mintájú daljátékok és balettelőadások uralták, amelyek megfelelő zenekar hiányában nem arattak nagy sikereket. Erkel karmesterként való szerződtetése Simontsits János játékszíni igazgató ötlete volt. Bemutatkozó előadására 1835. április 11-én került sor: Rossini A sevillai borbély című operáját vezényelte. Noha korábban Kolozsváron is vezényelt már operát, ezt az időpontot tekintik Erkel karmesteri működése kiindulópontjának. Az előadások sikeréhez természetesen hozzájárult Déryné Széppataki Róza is, valamint Lendvay Márton tenorista. Az előadások sikerességét azonban beárnyékolta az, hogy a színház nehezen megközelíthető volt, ezért nem sikerült minden este telt házzal játszani. A heti négy előadás, valamint az egyre sűrűsödő bemutatók ellenére sem sikerült elegendő közönséget vonzaniuk, emiatt a várszínházi vállalkozás (amelyet 1833-ban alapított Megyeri Károly) hamarosan csődbe jutott. Erkelt ekkor a Pesti Városi Német Színház igazgatója, Alexander Schmidt kereste fel és ajánlott neki karmesteri állást. Erkel nem szívesen lett karmester a német színházban, mint azt Ábrányinak írta, ellene szólt a nemzeti érzülete, viszont művészi ambíciói teljesülésében járható utat jelentett. Német színházi működése alatt Erkel alaposan megismerte a kor operatermését, különösképpen a bel canto nagyjainak (Rossini, Donizetti, Bellini) műveit. A francia szerzők közül Méhul, Auber és Meyerbeer, a németek közül pedig Mozart, Beethoven és Weber munkáit ismerte meg. Ebben az időszakban írta meg Alpenschuld című dalát, amely valószínűleg egy német színmű betétszáma lehetett. Ugyanakkor Henri Vieuxtemps-pal közösen, annak pesti látogatásakor egy fantáziát is írt Duo brilliant en forme de Fantasie sur des airs hongrois concertant pour piano et violon címmel. Erkel 1837 végéig maradt a pesti Német Színháznál. Közben felépült az új Magyar Színház, melyhez kisebb jövedelemért is átpártolt. A Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én Vörösmarty Árpád ébredése című előjátékával és Eduard von Schenk Belizár című színművével nyitotta meg kapuit. A színház első igazgatója Bajza József volt, a hangászati ügyek igazgatója Mátray Gábor, akinek helyét hamarosan Rosty Albert vette át. Erkel kérte, hogy az ajánlatot tartsák meg 1838 elejére, amikor szerződési kötelezettségei a Német Színháznál lejárnak. Ugyanakkor teljes hatalmat követelt a zenekar, az énekkar és a szólisták felett, valamint évi 1200 forintot, egy jutalomjátékot és esténként két zártszéki jegyet. A kért összeg helyett azonban csak 1000-et kapott, kétszer egyharmad jutalomjátékot és csak egy szabadjegyet esténként. A színházban gigászi munka várt rá: megszervezte a zenekart és az énekkart. A szólisták a várszínházi gárda tagjai közül kerültek ki: Déryné, Lendvay Márton, Szerdahelyi József, Udvarhelyi Miklós és Egressy Béni, valamint a jól képzett Schodelné Klein Rozália. Az első előadás Bellini Az idegen nő című operája volt 1838. január 25-én. Ezt követték Auber Fra Diavolo, valamint Donizetti Szerelmi bájital című darabjai. 1838. március 13-án Bellini Beatrice di Tenda című operája volt műsoron, amikor a fővárosra árvíz zúdult. Ezt a színház is megszenvedte. Az előadások több mint egy hónapig szüneteltek, a színészek és zenészek egy időre a színházba szorultak. A prózai részleg vígjátékokkal indított, Erkel pedig úgy döntött, hogy Ruzitska József Béla futását viszi színre. A Heinisch által átdolgozott darabot a közönség azonban hidegen fogadta. Hasonló sorsa jutott Bartay Endre Csel című műve és Szerdahelyi József Tündérlak Magyarhonban című darabja is. Magánéletében változás állt be. Megismerkedett a kiválóan zongorázó Adler Adéllel, akit 1839. augusztus 19-én feleségül vett. Ezáltal veje lett a Budavári Koronázó Főtemplom illusztris karnagyának, Adler Györgynek. Nászútra Gyulára mentek, ahol egy közös hangversenyt is adtak a megyében létesülő kórház megsegítésére. ### A Bátori Máriától a Himnuszig Visszatérve a fővárosba rengeteg munkája mellett keveset komponált. Ekkor szerezte az Albumblatt című zongorafantáziáját az erdélyi Rákóczy-dal témájára. A csellóra és zongorára írt variáció-sorozatát Joseph Menterrel közösen mutatta be 1839 áprilisában. <div style="float: right; clear: right; border:1px solid #CCCCCC; background-color:#F0F8FF; font-size:95%; box-sizing:border-box; width:370px; max-width:100%; padding:10px; margin: 0 0 .7em .7em;"> „Mi a’ zenét illeti, nehezen hibázunk, ha mondjuk, hogy e’ munka az újabb regényes operák... szellemét és modorját követi... A’ szerző azonban igen ügyesen szőtt közbe magyar melódiákat is, de mellyek itt ott elmaradhattak volna, vagy legalább kevésbbé valának ismétlendők. E’ szerzemény,... leginkább nagy kardalokban bővelkedik mellyekhez meglepő külső pompa is járul... hogy a’ hangszerző olly helyeken, midőn megrendítő pillanatok voltak, olly kevéssé használá a hangszerek hata\<\>lmát, különösen szembetűnő volt... Említenünk kell még azon újdonságot, hogy ez operában volt egy kis ballabile, csinos csoportozattal ékesítve, magyar szellemben legelőszer, tánczoltatott; mi jövendőre nézve is... kedves hatása lesz” (Mátray Gábor, a Honderű lapjain) </div> Ekkor már kezében volt Egressy Béni librettója, a Bátori Mária. A szövegkönyv közismert témát dolgoz fel, mely Inez de Castro és Agnes Bernauer címen számos operaverzióban megszólalt. Magyar környezetbe Dugonics András szomorújátéka helyezte 1795-ben. Egressy a színművet két felvonásra redukálta, jeleneteket vont össze és hagyott el, és az eredeti prózát verseléssel cserélte fel. A következő esztendőt Erkel a komponálásnak szentelte. A premierre 1840. augusztus 8-án került sor és nagy közönségsikert hozott. A darabot Erkel később tovább csiszolta, új tenoráriát és nyitányt is írt hozzá. A pesti magyar sajtó mellett a német is kedvezően üdvözölte az operát, kiemelve eredetiségét, valamint a nemzeti dallamokban való gazdagságát. Erkel vezetése alatt a színház színvonala fokozatosan emelkedett. Szigorúsága és következetes nevelő munkája együttest kovácsolt a sokfelé húzó, különféle akaratú művésztársaságból. A játékrend magasabb igényű művekkel gazdagodott. Megszólaltak Cherubini, Méhul, Auber, Meyerbeer, Bellini operái, valamint Donizetti művei. Operai munkássága mellett Erkel fáradhatatlanul hangversenyezett. Bekapcsolódott az 1836-ban alakult Pest-Budai Hangászegyesület munkájába is. 1840. november 1-jén vezényelt először az egyesület nevében, mégpedig Romberg A mennyei karok összhangja című kantátáját. 1841. május 31-én Mendelssohn Paulus című oratóriumát dirigálta a Nemzeti Színházban, a Vakok Intézete javára. Ugyanezen év november 1-jén egy hangversenyen a Bátori Máriából vezényelt részleteket. Zeneszerzőként csak apró munkákkal jelentkezett. Remekműve az Emlékül Liszt Ferencre című műve, amely a Rákóczi-nóta zongorára írt változata. 1841. szeptember 6-án a Nemzeti Színház, Erkel kísérőzenéjével, bemutatta a később tragikus véget ért Teleki László Kegyenc című szomorújátékát. 1842 elején a Der Ungar című lap egy új Erkel-műről adott hírt, melyet a zeneszerző Eötvös József szövegére komponált. Ez a műve azonban elveszett. Erkelnek hála az operaelőadások egyre több nézőt hódítottak el a Német Színháztól, azonban a bécsi külvárosi komédia (bohózat) még mindig nagy tömeget vonzott az utóbbiba. Bartay Endre, a színház igazgatója ekkor úgy döntött, hogy pályázatot hirdet a magyar népéletből merített, „minden aljasságtól mentes, jó irányú színmű” megírására. A díjnyertes pályamű Szigligeti Ede Szökött katonája volt. Ebből a műből nőtte ki magát a zenés színpadon mintegy félévszázadon át uralkodó népszínmű, amely a bécsi könnyű műfaj hathatós magyar ellenfelévé vált. 1843-ban Bartay újabb pályázatot hirdetett, ezúttal Vörösmarty Mihály versének, a Szózatnak a megzenésítésére. A zsűriben Erkel is részt vett, ezért nem pályázhatott, de a költeményt ő is megzenésítette. A győztes Egressy Béni lett, akinek dala 1843. május 30-án csendült fel a Nemzeti Színházban. A díjnyertes Szózat mellett Erkel műve is felcsendült, melyet a kritika hamisan patetikusnak, erőltetetten magyartalannak és túlzottan is német szelleműnek bélyegzett meg. 1842\. július 7-én született meg Erkel első fia, Gyula, majd 1843. november 2-án a második, Elek. 1843-ban Wagner József Brassainak ajánlva kiadta új zongoraművét, Hunyadi László hattyúdala címmel, ez Brassain keresztül eljutott Erkelhez. Ezt követően megismerte Tóth Lőrinc Két László című drámáját. A téma úgy megragadta, hogy megbízta Egressyt a színmű librettóvá alakításával. A Hunyadi László bemutató előadására 1844. január 27-én került sor. A darabot a kritika vegyes érzelmekkel fogadta, a közönség soraiban azonban sikert aratott. A Hunyadi Lászlóval Erkel európai rangra emelte a magyar nemzeti operát. Erkel nemzetközi elismerésének Bécs állta útját, ami nyílt nemzeti politikai színvallásának volt betudható. Az operát 1856-ban az osztrák fővárosban is színre vitték, kevés sikerrel. Magyarországon a mű sikere azonban töretlen volt, ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Operaház megnyitásáig 238-szor került színre a Nemzeti Színházban. A Hunyadi László bemutatója után Erkel egy sor népszínmű-zenét komponált. Ezekben felhasznált, átdolgozott és hangszerelt magyar népdalokat is. Elsőként egy dalt írt Neÿ Ferenc A kalandor című népszínművéhez, ezt követte Szigligeti öt színművéhez írt muzsikája (Két pisztoly, A zsidó, Debreceni rüpő muzsikája, A rab és Egy szekrény rejtelme). 1844-ben a színház hangszereléssel is megbízta. Kovács Pál Nemesek hadnagya című drámájához Jankó Mihály írta a kísérőzenét, de Erkel hangszerelte. Ebben az esztendőben avatták orvossá Rezső öccsét, aki 1845-ig, Gyulára való visszatéréséig a színház orvosa volt. Bartay igazgató május 18. és 26. között Pozsonyban vendégszerepelt a társulattal. Erkel mindkét operája hatalmas sikert aratott. A pályázati felhívást aláíró Bartay Endre egyike volt a reformkori magyar művelődés nagy hatású mindeneseinek: működött mint zeneszerző, zenetanár, népdalkiadó, tankönyvíró. A Szózat megzenésítésére kiírt pályázat sikerén felbuzdulva pályázatot hirdetett Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére is. Erkel művének születésébe a fiatal Gárdonyi Géza interjúja az idős zeneszerzővel nyújt betekintést. E cikk szerint Erkel nem is gondolt rá, hogy zenét írjon Kölcsey soraira; a határidő letelte előtti napon azonban Bartay bezárta a színház egyik zongorás szobájába, tollat, tintát, kottapapírt adott neki és figyelmeztette, hogy addig nem engedi ki, míg meg nem írja a Himnuszt. A történet tetszetős, de a tényekkel szembesítve elveszíti valóságtartalmát. Először is: a pályázatra készült munkákat, benyújtásuk időrendjében, sorszámmal látták el. Erkel műve az egyes sorszámot kapta, eszerint nem az utolsó pillanatban készült el, hanem éppenséggel legelsőnek. De Erkel pályázási szándékára vallott eleve az a tény, hogy ezúttal nem volt tagja a zsűrinek. Másként elképzelhetetlen lett volna, hogy kedves muzsikusát, színházának első karmesterét, Bartay kihagyja a bírálóbizottságból. A pályázati kiírás 1844. február 29. keltezéssel, március 3-án jelent meg, benyújtási határideje május 1. volt. Erkel Himnusza az említett időhatárok között: 1844 márciusában vagy áprilisában született. A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg döntését: a tizennégy beérkezett pályamunka közül Erkel Ferencét nyilvánította győztesnek. Ugyancsak az 1844-es esztendő termése volt egy capriccio, mely március 30-án, a Concordia elnevezésű új magyar irodalmi társulat hangversenyén csendült fel először. Szintén ebben az évben komponálta a Köri dal-t, melyet Garay János szövegére írt a dalárdamozgalom népszerűsítésére. A sikere tetőpontján álló zeneszerzőt ezüst karmesteri pálcával ajándékozták meg. Erkel családi életében az 1845-ös esztendő is fontos, Április 9-én megszületett harmadik fia, László. ### Az 1848-as forradalom idején Erkelre súlyos terheket rótt az 1848-as forradalom. Nem vett ugyan részt a harcokban, de zenéje gyújtó szimbólum volt. A Nemzeti Színház szerepe a ’48-as eseményekben közismert. Március 15-én este a Két anya gyermeke című vígjáték szerepelt a műsoron, de már dél felé kiderült, hogy aznap a közönség csak magyar művet kíván hallani, ezért elővették Katona József Bánk bánját, de az előadást nem tudták végigjátszani, mert a közönség a Rákóczi indulót követelte, a Hunyadi Lászlót és a Himnuszt. Az ezt követő hónapokban kevés operát játszottak, majd miután 1849. január 5-én Windisch-Grätz tábornagy elfoglalta a fővárost, elrendelték semleges mondanivalójú művek színrevitelét. Erkelnek nagy gondot okozott, hogy a színészek és az énekesek nagy része elmenekült. Miután Aulich tábornok április 24-én visszafoglalta Pestet, ismét a Hunyadi László és más nemzeti érzelmű művek kerültek a repertoárra. A hadiszerencse fordultával azonban – miután Haynau tábornok júliusban visszafoglalta a várost – ismét a semleges mondanivalójú művek kerültek elő. Erkel munkáját nehezítette még, hogy a színházban helyet kellett biztosítson a Német Színház társulatának is, amelynek otthona Pest ágyúzásakor leégett. A szabadságharc elbukása után Erkel művei közül csak a népszínmű-zenék maradtak műsoron, „rebellis” operáit nem volt szabad játszani. Erkel azonban ezeket is lassan, óvatosan visszacsempészte a Nemzeti Színház műsorára. Először a Himnusz hangzott el ének- és zenekarral, 1850. március 26-án, a pesti gyermekkórház javára rendezett hangverseny zárószámaként. A várt retorzió elmaradt. A Hunyadi László visszakerülésére Anne La Grange neves francia szoprán vendégjátéka adott alkalmat, aki nagy sikerrel énekelt A sevillai borbélyban és a Lammermori Luciában, de a közönség magyar szerepben kívánta látni. ### A forradalom utáni évek Erkel a Hunyadi óta csak apróbb, jelentéktelen munkákon dolgozott. 1844-ből ismeretes egy zongorára komponált Eredeti magyarja és egy német dal, Auf einer Ungarhaide. 1846-ból egy Kar Ének Pestalozzi Emlékünnepére, 1847 körül Elégia és Le Carneval de Venise, valamint 1848-ból Egressy és Szerdahelyi Nemzeti dalának hangszerelése. A szabadságharc bukása után egy időre elnémult, 1852-ig egy hangot sem vetett papírra. Egy Marche hongroises és egy J. L. Deinhardstein versére komponált néphimnusz az év termése. 1853. február 2-án egy érdekes pantomimja szerepelt a Nemzeti Színház műsorán, a Sakkjáték. Erkel igen ismert és nemzetközileg is nagyra becsült sakkozó volt, egy ideig a Pesti Sakk-kör elnöke. Degré Alajos Salvator Rosa című színművének kísérőzenéjét 1855-ben komponálta. Ettől kezdve a lassan dolgozó mester rendszeresen alkalmazott segítőtársakat munkáiban: kezdetben a Doppler-fivéreket (Doppler Károly és Doppler Ferenc), majd kiváló zenei tehetséggel rendelkező fiait. Már következő művében, az Erzsébet című opera második felvonásában kimutatható a „zeneszerző-műhely” ténye. Ez egy ünnepi díszmű volt, alkalmi kompozíció, Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi látogatásának tiszteletére. A munkával lassan haladó Erkel a nyitányt és az első felvonást Doppler Ferenccel, a harmadik felvonást Doppler Károllyal íratta meg, és ő maga vállalta a második felvonást. A darabot, amely magyarországi Szent Erzsébet és IV. Lajos türingiai tartománygróf kapcsolatát meséli el, Czanyuga József öntötte versbe, igen tehetségtelenül, emiatt az opera sem bizonyult maradandó alkotásnak. Az Erkel család az elmúlt esztendők alatt tovább gyarapodott. Három első fia után (Gyula 1842–1909, Elek 1843–1893, László 1845–1896) megszületett Sándor fia (1846–1900), Mária leánya (1848– ?) (akinek fiú ikertestvére születésükkor meghalt), Lajos fia (1850–1906), Ilka/Ilona leánya (1853–1869), majd az utolsó három fiú: a gyermekkorában elhunyt Oszkár (1855) és Ferenc (1856–1863), valamint István (1858–1923). Gyermekeit a budavári római katolikus egyházközségben keresztelték. A nagy család eltartásának gondja tanításra is kényszerítette, így 1851-ben kénytelen volt elvállalni Albrecht főherceg lányainak zenei nevelését. A Hunyadi László nagy sikere után lázasan kutatott újabb szövegkönyv után. A lapok Császár Ferenc, Gaal József, Czakó Zsigmond és Jósika Miklós személyét emlegették szerzőtársként, Erkel tetszését azonban egyikük műve sem nyerte el. Hírneve egyre nőtt, túllépte az országhatárt. A kor egyik legnagyobb zongoraművésze, Sigismond Thalberg részt vett a Hunyadi László egyik előadásán és lépéseket tett az opera párizsi előadása érdekében. Ebben fáradozott Petrichevich Horváth Lázár is. 1845-ben Thalberg, 1846-ban Berlioz, 1847-ben Liszt Ferenc, később Hans von Bülow hallgatta meg érdeklődéssel Erkel művét. Berlioz Emlékirataiban kiemelten írt a magyar zeneszerző tehetségéről, a darab finom hangszereléséről. Liszt Bécsben dirigálta a Hunyadi-nyitányt, és szorgalmazta a teljes opera bécsi és németországi bemutatását. 1856-ban, Weimarban műsorra is tűzte az operát, de az anyag nem érkezett meg. Több külföldi előadás hiúsult meg anyagi okok miatt, ugyanis a sokgyermekes Erkel képtelen volt előteremteni a tetemes másolási költségeket. A párizsi bemutató érdekében az emigrációban élő Szemere Bertalan és felesége, valamint Anne La Grange fáradoztak. A Théátre des Italiens nem fogadta el az operát, és mire a Théátre Lyrique hajlandó volt műsorra tűzni, Szemeréék kegyelmet kaptak és hazatértek. A Hunyadi László párizsi előadásának terve ezzel végleg kútba esett. A zsúfolt pesti lakásból Erkel gyakran Gyulára menekült, sőt 1850-től kezdve a legtöbb nyarát ott töltötte. 1855-ben meghalt Erkel apja, 1859-ben öccse, József. Erkel komorrá, magába zárkózóvá, rideggé és barátságtalanná változott. A zenében még fel tudott oldódni, de munkakedve egyre gyengült. Házassága megromlott, elvált. Felesége 1860-ban Gyulára költözött. Erkel Rezső támogatta, de zongoraleckékkel a tehetséges asszony is igyekezett segíteni magán. Erkel a zenén kívül csak a sakkjátékban lelte örömét – amelyet korántsem műkedvelői szinten művelt. Erkel korának egyik legkiválóbb sakkozója volt. 1859-ben az ő javaslatára akarták létrehozni a mai sakkszövetség elődjét, a Pesti Sakk-kört – de a Bach-korszakban ez akkor lehetetlen volt. A klub csak 1864-től működött és Erkel ettől kezdve haláláig elnöke volt. ### A Filharmóniai Társaság megalapítása Az 1853-as esztendő fontos állomása a magyar zenei életnek. Erkel egy maroknyi muzsikus élén létre hívta a Filharmóniai Társaságot. A bemutatkozó hangversenyre 1853. november 20-án került sor, kéthavi szervezés és próbamunka után, a Nemzeti Múzeum dísztermében. A műsoron Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Meyerbeer művei szerepeltek, Erkel vezényelt. Mivel az elnyomó rendszer nem engedélyezte egyesületek létesítését, de hangversenyek rendezéséhez hozzájárult, a Társulat, csak 1867 augusztusától vált jogi személlyé. Az első hangverseny jelentős erkölcsi és anyagi sikerrel járt. A közönség eleinte szeszélyesen reagált a hangversenyekre. Mámoros lelkesedés és fagyos közöny, zsúfolt nézőtér és szánalmasan kongó üres terem váltogatták egymást az évek folyamán. A közönség tudatos nevelését a Zenészeti Lapok munkatársai kezdték el a hatvanas években. ### Pályájának csúcsán Tizenhét esztendő telt el a Hunyadi emlékezetes sikere óta. Ez idő alatt Erkel nem alkotott jelentőset. Amikor újra megszólalt, életműve legértékesebb darabjával, a Bánk bánnal lépett a közönség elé. A Bánk bán kétszeresen is kultúrkincs: Katona József történelmi drámájának éppúgy nincs párja a magyar irodalomban, mint Erkel operájának a magyar történelmi dalművek sorában. A mű librettóját Egressy Béni írta, és minden bizonnyal készen volt 1851 első felében, mivel Erkel kedves szövegírója az év júliusában elhunyt. Nem tudni, mikor adta át Erkelnek szöveget, csak azt, hogy az eredeti partitúra bejegyzései szerint a zeneszerző 1860. október 30-án fejezte be az opera hangszerelését. A Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be, hatalmas sikerrel. A szerző ünneplése felért egy politikai demonstrációval. A korabeli sajtóban számos bírálat jelent meg. Legelmélyültebben Mosonyi Mihály foglalkozott az operával, a Zenészeti Lapok egymást követő két számában. Mosonyi dicsérte a szerencsés témaválasztást, szólt a szerző több éves hallgatásáról, majd részletesen ismertette a Bánk bán cselekményét és zenéjét. Kiemelte a sikerült zenei jellemábrázolásokat és a „mesteri kézre mutató” együtteseket. Kifogásolta azonban a táncbetéteket, „mert oly cselekmények fonalát, minők e mű tartalmát képezik, nem lehet hatásgyöngítés nélkül megszakasztani bármily szemgyönyörködtető tánc végett sem”. Zenetörténeti szempontból az opera összefoglaló mű: az addigi eredmények sikeres összegzése. A korai magyar operairodalom betetőzése, mely már magában hordozza a zenés népszínmű csíráit. Erkel később is keresi ezt az utat, kerülgeti, de sosem talál rá igazán. A Bánk bán a verbunkost többé túl nem szárnyalható magaslatra emelte: nemcsak a hangszeres fogantatású muzsika sikeres vokalizálásával, hanem a verbunkos formáiból nőtt jelenetek kifejlesztésével is. A hangszerelés jelentős részében segítőtársakat vett igénybe. Erkel Gyula és Sándor, valamint két ismeretlen személy kézírása a hangszerelt oldalak több mint, ötven százalékában kimutatható. Az első felvonás balettbetétje (talán a csárdás kivételével) majdnem biztosan Erkel Sándor műve. Még a Bánk bán megjelenése előtt arról cikkeztek a pesti lapok, hogy Erkel egy vígoperát szándékszik írni. Erről a vígoperáról nincs adat, de amennyiben ténylegesen foglalkoztatta Erkelt akkor valamilyen vígopera-téma, nagyon valószínű, hogy új dalművébe, a Czanyuga József szövegére írt Saroltába beleilleszthette egykori vígoperájának töredékeit, vagy talán egész jeleneteit. Nehezen elképzelhető, hogy a lassan dolgozó Erkel tizenöt hónappal a Bánk bán után új operával jelentkezzék. `A Sarolta 1862. június 26-án került először színre. A Hunyadi László és a Bánk bán színvonalához szokott közönség csalódottan hallgatta Erkel új művét. A kritika diplomatikusan adta a közönség tudtára az új opera gyengéit. (Megjegyzendő, hogy Bulyovszky lapja, a Hölgyfutár akkoriban túlságosan is lojális volt az akkori hatalommal, tehát ellenségesen viszonyult a magyar kultúra megnyilvánulásaihoz.) Czanyuga már az Erzsébet esetében is bebizonyította szövegírói tehetségének hiányát, de csak részben volt oka a balsikernek. A darabot átlengő hazafias hang néha szinte karikatúrába hajlik. Nem felel meg a korszellemnek: elvesztette időszerűségét. Az álérzelmes, patetikus hangvétel is siettette az opera elkerülhetetlen bukását. Így a darab – a gondos előkészítés és a parádés szereposztás ellenére – mindössze hat előadást ért meg a Nemzeti Színházban.` ### Támadások kereszttüzében 1863-tól kezdve Erkel hosszú időn át heves támadások állandó célpontja volt. Ezek kétirányúak voltak: egyrészt konzervativizmussal vádolták Wagner-ellenes irányvonala miatt (kerülte Wagner műveinek színrevitelét a Nemzeti Színházban), másrészt nepotizmussal, mert tehetséges fiai egyre nagyobb pozíciókat töltöttek be neki köszönhetően a magyar zenei életben. A sajtó is gyakran támadta, mindenekelőtt a Zenészeti Lapok. A Bánk bán egyértelmű sikere után a Sarolta csalódást keltett. Ez utat nyitott bizonyos érzelmi és kritikai megnyilvánulásoknak is, amelyeknek Erkel tekintélye és népszerűsége mind ez idáig gátat vetett. 1863. február 12-én a Zenészeti Lapokban egy olyan közlemény látott napvilágot, hogy a főurak egy csoportja szívesen kimozdítaná helyéből a nehézkes Erkelt, és a Nemzeti Színház operaigazgatójául Lisztet szeretné megnyerni. Júniusban Hollósy Kornélia miatt marasztalták el Erkelt, mert a Bánk bán egy részlete előadásának engedélyezése és a hangjegyek átengedése fejében 100 forintot vett fel az énekesi pályától már visszavonult, nemrég még nagy hírű énekesnőtől. Ezért a lapok kapzsisággal, anyagiassággal vádolják. A támadások sűrűsödtek, hangjuk egyre személyesebb, gyalázkodóbb lett. Augusztus 17-én meghalt Erkel hétéves kisfia, Ferenc, de a gyász nem zavarta a sajtót. A mindinkább elfajuló támadások arra késztették a Nemzeti Színház zenekarát, hogy állást foglaljon. Március 1-jén kelt levelükben leszögezték, hogy „sohasem kell ügyesebb és tökéletesebb karnagynak elfoglalni ama helyet, melyen ön több mint századnegyed óta ügyességének számtalan fényes próbáit adá”". Március 23-án megünnepelték 25 éves karmesteri jubileumát. Áprilisban újabb támadó esszé jelent meg a Zenészeti Lapokban Mosonyi Mihály tollából, és hála mindjobban nyüzsgő párthíveiknek, a két muzsikus közti ellentét erősen elmérgesedett. Ebben a légkörben komponálta Erkel új operáját a Dózsa Györgyöt. A nyarat Gyulán töltötte, onnan jelentette Elek fiának, hogy júliusban elkészült az új opera első felvonása. December 18-án a Filharmonikusok hangversenyén a Nemzeti Múzeum termében először csendült fel a zenéje. 1865 januárjában a Filharmóniai Társaság átköltözött új épületükbe, a Vigadóba. Az első hangversenyre, az új teremben 1865. március 25-én került sor; Erkel vezényelt és Magyarországon először csendültek fel Beethoven IX. szimfóniájának hangjai. A Filharmonikusok a hangversenyt a hatalmas sikerre való tekintettel, április 11-én megismételték. A Vigadó bérlői ez alkalomból díszes ezüst karnagyi pálcával ajándékozták meg Erkelt. Május ismét gyásszal köszöntött a zeneszerzőre: meghalt édesanyja. A nyári hónapokban igen előrehaladt a Dózsa komponálásával, hangszerelésével, de egy nagy jelentőségű eseménysorozat visszaszólította a fővárosba. Pest legrégibb zeneiskolája, a Hangászegyesület (1867-től Nemzeti Zenede, ma Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium) alapításának 25 éves évfordulójáról ünnepségsorozattal emlékeztek meg. Az augusztus 15-ei hangversenyen a Dózsa György himnusza és Liszt Szent Erzsébet-legendája hangzott el, mindkettő Erkel gondos betanításában, a szerző vezényletével. Nagyobb események nélküli, dolgos hónapok következtek ezután. Erkel a Filharmonikusokkal bemutatta Liszt Dante-szimfóniáját, Schumann 3. szimfóniáját, majd Bach, Händel, Beethoven, Liszt és Berlioz számos művét. November 20-án az egyesült dalárdák ünnepi fáklyászenéjét vezényelte az országgyűlés megnyitására érkezett király tiszteletére. 1866\. december 1-jén – Erkel kedve ellenére – a Nemzeti Színház bemutatta Wagner Lohengrinjét. Erkel az előadásról tüntetően távol maradt, ám mégsem szabadulhatott a nagy német mester zenéjének hatásától. Az Európa-szerte tomboló Wagner-láz kiszorította az eddig egyeduralkodó olasz és francia szerzők műveit az európai operaszínpadokról. Erkel eklektikus zenéje – a magyar rétegeken kívül – eddig olasz-franciás és régebbi német stílusjegyeket viselt. A Dózsa György partitúrájának lapjain azonban már félreismerhetetlen Wagner művészeti elveinek hatása. A Zenészeti Lapok 1866. december 9-én jelentette, hogy Erkel Ferenc elkészült új operájával, a Dózsa Györggyel. A Dózsa György 1867. április 6-án került színre a Nemzeti Színházban. A bemutatót heves vita előzte meg: szabad-e ilyen forradalmi hangú operát bemutatni a kiegyezés esztendejében? Erkel tekintélye végül is győzött, de operája, mely mindössze tíz előadást ért el, nem. Az opera nem hozott közönségsikert. A sajtó nagy részletességgel méltatta, boncolgatta. Dicsérte Erkel bátorságát, hogy végre a wagneri útra lépett, és a nagy egész érdekében lemondott az őt annyira jellemző dallamosságról. Ugyanakkor éppen azokat a részleteket magasztalták leginkább, ahol a zene még a bánki melodika talaján jár: Rózsa elbeszélése, végbúcsúja, Dózsa esküje stb. Az énekmondó verseit hosszúnak találták, egyes fordulataiban Mendelssohn hatását vélték felfedezni. Sokallták a recitativókat, és ebben Meyerbeer hatását igyekeztek kimutatni. Általános tetszést aratott a fegyvertánc, és visszatetszést Lőrinc pap faragatlan figurája. Az „Erkel-műhely” szerepe a Dózsában már sokkal jelentősebb, mint az előző művekben. Az egyedül hitelesnek elfogadható ötfelvonásos, kézírásos partitúra zavaros képet mutat. Rengeteg benne a törlés, betoldás, ragasztás, és igen kevés az eredeti Erkel Ferenc-kézírás. Fiai, Gyula és Sándor minden addiginál fokozottabb mértékben vettek részt apjuk alkotó tevékenységében. Itt már nemcsak hangszerelésről, szólamok részletes kidolgozásáról van szó. A fiúk munkája egyébként sem volt titok, a sajtó eleget írt róluk. Munkájukról vall a fennmaradt családi levelezés, melyből kiderül, hogy a családfő bizony zsarnok volt, és alaposan igénybe vette fiai segítségét. A Dózsa sikertelen bemutatója után sokan attól tartottak, hogy Erkel kegyvesztett lesz, ámde két hónappal az opera bemutatója után a mester nagy kitüntetésben részesült: elnyerte a Ferenc József-rend lovagkeresztjét. ### A kiegyezés után A kiegyezés esztendeje fellendülést hozott az országos kórusmozgalom terén is. Az Aradon összesereglett dalárdák elhatározták, hogy egy országos szervezetet alapítanak munkájuk összehangolására, érdekeik védelmére. 1868-ban, Debrecenben tartották első közgyűlésüket, itt Erkel felszólította a különböző városokból összegyűlt dalosokat, hogy lépjenek be a most alakuló Országos Magyar Daláregyesületbe. Erkelt országos főkarmesterré választották, neve elválaszthatatlan lett a dalos mozgalomtól. Részt vett számos dalosrendezvényen, fáradhatatlan szerepe volt a szervezésben, nevelésben, betanításban és vezénylésben. 1884-ben, Miskolcon tiszteletbeli országos karnagynak választották meg a munkától már csaknem egészen visszavonult idős mestert. 1869\. január 30-án Erkel Ferenc jubileumi díszelőadást vezényelt: huszonöt év telt el a Hunyadi László bemutatója óta. Április 26-án és 30-án a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara Liszt műveiből összeállított hangversenyeket tartott, Erkel és Liszt vezényletével. Ezeken a hangversenyeken hangzott fel először magyar előadókkal a Koronázási mise. A koronázás alkalmával ugyanis a bécsi udvari templom művészei működtek közre, és a Reményi Edének írt hegedűszólót Hellmesberger játszotta. Akkor az udvari protokoll mélységesen megbántotta Liszt hazafias érzéseit. Most Erkel lehetővé tette a Koronázási mise előadását a Pesti Zenekedvelők Egylete, a Budai Zene- és Énekakadémia kórusa és a Budai Dalárda közreműködésével, a Filharmonikusok zenekarával, sőt a mise vezénylését is átengedte Lisztnek. Erkel 1871. március 26-án búcsút vett a Filharmónikusoktól. Ez az 1871-es, márciusi hangverseny kivételesen a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében zajlott le, és három mester vezényelte a Filharmonikusok kitűnő gárdáját: Volkmann Róbert a III. Richárdhoz írt nyitányát, Liszt a maga 2. Magyar rapszódiáját, Erkel a Dózsa György sátorjelenetét és Schumann 1. (B-dúr) szimfóniáját dirigálta. Ezután a zenekar vezetését átadta Richter Jánosnak, akinek viszonylag rövid működése után Erkel legtehetségesebb karmesterfia, Sándor lépett halhatatlan atyja örökébe. A Nemzeti Színház vezetésében nagy változást hozott az 1869-es esztendő. Elhunyt Radnótfáy Sámuel igazgató, akinek hétéves munkája nyomán megszilárdult a színház anyagi helyzete, de ugyanakkor megnőtt az idegen befolyás is. Utódai, különösen a pazarló báró Orczy Bódog igazgatása alatt, a helyzet aggasztóan rosszabbodott. 1873-ban a nagy szakmai tekintéllyel és tapasztalattal bíró Szigligeti Edét állították a színház drámai részlegének élére. Az operai ügyek igazgatója Erkel lett. A jól bevált kettős igazgatás mind a két részleget lendületbe hozta, és anyagilag igen sikeres esztendőket eredményezett. Erkel az opera-részleg igazgatójaként még magasabbra emelte az előadások színvonalát, bár ő maga már egyre kevesebbet vezényelt. A győri születésű, de Bécsben, majd Wagner környezetében nevelkedett Richter János látta el a Nemzeti Színház karmesteri teendőinek legjavát. ### A Brankovics György 1873 októberében a Zenészeti Lapok egy új Erkel-operáról cikkeztek, ez volt a Brankovics György. A bemutató, különböző hátráltató okok miatt, mintegy fél évvel megkésett. A komponálás idejéről pontos információk nincsenek, a Zenészeti Lapok szerint már 1871 nyarán, gyulai tartózkodása idején be akarta fejezni. A fennmaradt kéziratos partitúrában dátum nincs. 1874 februárjában a Nemzeti Színház örökös főzeneigazgatójának nevezték ki, de karmesteri állásáról lemondott Richter János javára, és ezt követően csak saját operáinak előadásán tűnt fel a karmesteri emelvényen. Ezzel egy időben Erkel Sándort, aki üstdobosból korrepetitor, majd kartanító lett, karmesterré léptették elő. A Brankovics Györgyöt – eredeti alakjában – 1874. május 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Sem az előadás közönségsikere, sem a sajtó hasábjain megjelenő, áttekinthetetlen tömegű bírálat nem volt egyértelmű. Néhány alaposabb felkészültségű kritikus tanulmányától eltekintve, senki sem értette meg a mű jelentőségét. Valamennyi bírálat elismerte ugyan a kitűnő harmadik felvonás helyes drámai érzékkel adagolt, zeneileg kiválóan megoldott, színes és változatos jelenetsorát. A kritikusok egyértelműen az erkeli mű betetőzését látták ebben a műben, kiemelve a zene virtuozitását, a recitativók korszerű alkalmazását. A legtöbb bírálat a szövegkönyvet érte. Kifogásolták a témaválasztást, sőt a népies dallamok beleszövését is, ami a kritikusok szerint „zenei tarkaságot” hozott létre. Doppler Ferenc, Erkel jóbarátja, megpróbálta rávenni a neves bécsi karnagyot, Herbecket, hogy vigyék színre az operát az osztrák fővárosban is, mivel azonban Erkel nem mozdult az ügy érdekében, az ötlet hamarosan lekerült a napirendről. A hivatalos körök nem lelkesedtek a Brankovicsért. Ez természetes volt, hiszen az új opera a Dózsánál is súlyosabb bírálata volt a kiegyezésnek. A tragédia alapgondolata az, hogy egy nemzet fejedelme, uralkodója csak a nép akaratával összhangban, a nemzet érdekét az önnön érdekei ellenében is elsősorban szem előtt tartva méltó a vezetésre. Az ingadozás, hitszegés, az uralkodó önös érdekei miatt terrorizált nép, mind olyan politikai buktatók, melyen már sok kényszer-uralom elvérzett. ### Az utolsó operák Az 1875-ös esztendő a magyar zenei élet számára igen mozgalmas volt. Richter János lemondott, és utódjául Erkel Sándort jelölték. Ebben az évben létesült a magyar zenei felsőoktatás legfontosabb intézménye, a Zeneakadémia. Felállításának gondolata már 1869-ben felmerült, Bartay Ede és Csengery Antal voltak első szószólói. 1875. november 14-én a régi Haltéren, egy szűkös bérlakásban nyílt meg az ország vezető zenei tanintézete, Országos Magyar Királyi Zeneakadémia néven. Elnökéül Liszt Ferencet, igazgatójául és rendes tanárául Erkel Ferencet nevezte ki a császári és királyi rendelet. Erkel patriarkális légkört teremtett, mind a tanárok, mind a tanítványok irányában. Ábrányi Kornél ekképpen írt róla: „Tisztelte és szerette mindenki, mert nem a fegyelmi szabályok s a hivatalos fensőbbség merev rendeleteivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott [...]”. A közműveltség emelkedése szükségessé tette egy külön operaház megépítését Budapesten. Az Operaház építésére kitűzött pályázatot Ybl Miklós nyerte meg, és a munkálatok 1875 szeptemberében elkezdődtek. Az év végére felépült a kétezer személyt befogadó Népszínház. A Nemzeti Színház október 10-én tartotta az utolsó népszínmű előadást. A Népszínház vezető karmesterévé Erkel Eleket szerződtették, újabb csemegét szolgáltatva a sajtónak az Erkelek térhódításáról. Erkel Ferenc napjait ebben az időszakban erősen lekötötte a tanítás. A színházba is ellátogatott, zsörtölődött, bírálta Sándor és Gyula fia munkáját. Szórakozást és kikapcsolódást csak a sakktábla jelentett számára. Sok esemény nem zajlott körülötte. A sajtó is abbahagyta a támadásokat. 1878. december 3-án zeneakadémiai növendékei egy ezüst koszorúval lepték meg. Zeneszerzői termése a nyugalmasabb évek alatt néhány aprómunkával gazdagodott. A gyulai római katolikus plébániatemplom fennállásának 100. évfordulójára, Göndöcs Benedek szövegére orgonakíséretes férfikart komponált, Buzgó kebellel címen. Szigligeti Ede temetésén (1878. január 21) hangzott fel először Erkel Gyászkara. 1876. május 26-án mutatta be a Népszínház Tóth Ede A tolonc című népszínművét. A kísérőzene és a hangszerelés Erkel Gyula munkája. A Késő ősznek hideg szele című népies dalbetétet Erkel Ferenc komponálta. Az aprómunkák mellett lassan gyarapodott új operájának, a Névtelen hősöknek a partitúrája. A Dózsa György és a Brankovics György hatalmas feszültségét romantikus daljátékban, népies vígoperában vezette le Erkel, és e művében a szabadságharc névtelen katonáinak állított emléket. Az opera zenei anyaga csaknem kizárólag a népies műdal világából merít egy olyan korban, amikor ez a műfaj már alkonyát érte. Hangvétele olykor már megközelíti az igazi népdal tömörségét, formai tökéletességét. Az opera szövegkönyvét Tóth Ede írta, de még a munka befejezése előtt elhunyt. A töredéket Ábrányi Kornél fejezte be Erkel utasításai alapján. A Névtelen hősöket 1880. november 30-án mutatta be a Nemzeti Színház. Az előadást Erkel Sándor vezényelte. Mindössze hat előadást ért meg. A kritikák kiemelték a mű magyarosságát, viszont felrótták neki, hogy a mű nem egységes, hanem inkább „olyan lánchoz hasonló, melyet számos drágakő ékesít és tesz becsessé”. Az „Erkel-műhely” igen nagy mértékben vett részt a Névtelen hősök komponálásában. Erkel csak az énekszólamokat vetette papírra, néhány harmóniai és hangszerelési utasítással, a munka többi részét fiaira bízta. A Névtelen hősök a magyar operatörténet betetőzése, lezárja a népies műdalon alapuló operát. 1884\. szeptember 24-én megnyitotta kapuit a Magyar Királyi Operaház neoreneszánsz palotája. Ezzel új korszak kezdődött a magyar operajátszás történetében. Az évtizedek tervszerű nevelőmunkájával összekovácsolt operaegyüttest pompás, új hajlékában nem zavarta most már sem a prózai színészek, sem a népszínmű-részleg munkája. A megnyitó előadás egyrészt tisztelgett a nemes hagyományok előtt, másrészt a korszellemnek is hódolt, Erkel Ferenc maga vezényelte el a Hunyadi László nyitányát, majd Sándor fia a Bánk bán első felvonását és a Lohengrin egy részletét. Erkelt az Operaház örökös főzeneigazgatói címével tüntettek ki. Még a Névtelen hősök bemutató előadása előtt felkérte az Operaház intendánsa, hogy komponáljon egy operát az új ház megnyitására. Szövegkönyvet is ajánlott, Várady Antal István királyról szóló librettóját, de Erkel más nemzeti témát is választhatott volna, ha kívánja. Erkel elolvasta Várady szövegét, meg volt vele elégedve, el is kezdte a komponálást, de minden segítség ellenére sem készült el az opera az új ház megnyitásáig. Erkel Ferenc utolsó operája igen nagy százalékban Erkel Gyula önálló munkája. A bemutató előadást 1885. március 14-én tartották az Operaházban, az öreg mestert megillető fényes külsőségek között. A kritikusok az eredetiséget és korábbi műveinek felvillanyozó magyar hatását hiányolták belőle. Ezzel ért véget operaszerzői pályafutása. ### Halála Még kilenc esztendőt élt. A magas kor lassan megtörte erejét. A rendszeres munka már nagy teher volt számára. Lelkesen tanított tovább, de a Zeneakadémia igazgatásának gondjairól 1887 júliusában lemondott, majd 1888 decemberében tanári állásáról is leköszönt. 1888. december 16-án karmesteri pályafutásának ötvenesztendős jubileumát ünnepelték a Vigadó hangversenytermében. Délelőtt fél 12-kor Királyi Pál és Káldy Gyula segítségével lépett a terembe. Számos dalos egyesületből toborzott alkalmi kórus énekelte el az öreg mester Himnuszát. A sok ajándék közül említésre méltó egy arany cserkoszorú, melynek szalagjára Erkel műveinek címeit vésték. A budapesti hangszerkészítők szép, ezüstből készült, allegorikus barokk asztaldísszel lepték meg. Az ünnepi szónok Jókai Mór volt. Ő tett említést Erkel készülő operájáról Kemény János címmel, amelyből mindössze egy énekszám maradt fenn (Immetullah románca). A darabból más részlet nem került elő, nem is valószínű, hogy Erkel egyebet is komponált volna a librettóból. Erkel Sándor 1888-ban nyugalomba vonult. Mivel az Opera zenei vezetésére belföldön nem találtak megfelelő szakembert, igazgatóul Felix Mottlt, a neves német karmestert kérték fel. Mottl – ismeretlen okok miatt – rövid két hónap után felbontotta szerződését, helyébe Gustav Mahler lépett. Erkel életrajzírója is megemlítette Mahler Erkel-ellenes magatartását, ennek némiképp ellentmond, hogy az alig 28 éves új igazgató 1889-ben felújította a Brankovics Györgyöt, 1890-ben a Bánk bánt. 1890. április 13-án – Mahler kívánságára – csupa Erkel-muzsikát játszottak Mátyás király halálának 400 esztendős jubileumi ünnepén. Erkelre záporoztak a címek, rangok, kitüntetések. Az ország valamennyi dalárdájának tiszteletbeli tagja, 1888 decembere óta szülővárosának, Gyulának díszpolgára, 1889 februárja óta a Vaskorona-rend birtokosa. 1890. november 7-én, 80 esztendős korában adta utolsó hangversenyét a Filharmonikusokkal. Az utolsó évek zeneszerzői terméséből kimagaslik az Ünnepi nyitány, amelyet Erkel a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulójára komponált, Paulay Ede igazgató felkérésére. A nyitány a jubileumi ünnepségen, 1887. szeptember 23-án hangzott el először. 1890 júniusában orvosának komponált egy Magyar Albumlapot, brácsára, zongorakísérettel, kottája azonban elveszett. Utolsó műve férfikar Petőfi verseire (Elvennélek én, csak adnának és A faluban utcahosszat). Ezt az Országos Magyar Daláregyesület 25 éves jubileumára komponálta. Erkel Sándor – most már az egyesület országos karnagya – vezényelte a kórusművet 1892. augusztus 19-én a Vigadóban megrendezett matinén. Ugyanekkor elhangzott Erkel Jókai szövegére írt Király-himnusza (a Dózsa-himnusz egy alkalmi változata). Erkel egészségi állapota jelentősen megrendült, felhagyott kirándulásaival és gyulai látogatásaival. Lakását is csak ritkán hagyta el. Ekkortájt a Király utca 84. sz. alatt lakott (régebben a Várban, az Úri utca egy Vérmezőre néző lakásában, később a Magyar utca 1.-ben, majd a Zeneakadémia Sugár úti bérházának 2. emeletén). Az utolsó hét esztendő nyarait a Svábhegyen töltötte, a legutolsó négy évben Placht hegedűkészítő mester villájában pihente ki fáradalmait. 1893-ban a zord időjárás következtében tüdőgyulladást kapott. Ebből ugyan kigyógyult, de szervezete nagyon legyengült. 1893-ban május közepén felköltözött a hegyre. Június elején már annyira gyenge volt, hogy a kertbe sem tudott kimenni. Lajos fia ápolta és intézte ügyeit. Már nem fogadott látogatókat. Június tizedikén meghalt Elek fia, de eltitkolták előtte. Környezetét már alig ismerte fel, pedig gyermekei: Lajos, István és Mária az utolsó percig mellette voltak. Június 15-én reggel teljesen elerőtlenedett. Délután meglátogatta az orvos, és tanácsolta, hogy feküdjék ágyba. Este fél tíz óra tájban szíve megszűnt dobogni. Halálhíre mélyen megrázta a fővárost. Nekrológok hosszú sora emlékezett meg arról, hogy ki volt és mi mindent köszönhet neki „hálátlan” nemzete. Fényes gyászpompával temették el június 18-án. Az Operaház előcsarnokában, magas emelvényen állt ezüstszínű érckoporsója. A ravatalt temérdek koszorú borította, és reggel 9-től a gyászszertartás kezdetéig tízezrek rótták le kegyeletüket a nagy magyar mester hamvai előtt. A gyászszertartás délután 3 órakor kezdődött. A ravatalnál Zichy Géza intendáns és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója mondott beszédet. A Filharmonikusok zenekara a Hunyadi László gyászindulójával búcsúzott egykori alapító-karnagyától. Az Operaház énekkara gyászénekeket énekelt, köztük Erkel Gyászdalát. A hosszan húzódó gyászmenetben testületileg vettek részt mindazon egyesületek, intézmények, melyeknek munkájában Erkel valaha is közreműködött. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, sírjánál a Himnusszal búcsúztatták. ## Zenéje és öröksége Erkel – mint zeneszerző – a magyar zenetörténetben azt a helyet tölti be, mint az orosz (nemzeti) zenében Glinka, a lengyelben Moniuszko, vagy a cseh muzsikában Dvořák és Smetana. Műveit a nemzeti hagyományok ápolása, a dallamkincs, a dal- és táncformák megőrzése, azok európai (elsősorban az olasz és francia, kisebb mértékben a német) stílusjegyekkel való ötvözése jellemzi (ennek egyik legismertebb példája a Hunyadi Lászlóba utólag komponált La Grange-ária). Első operaszerzői korszaka legfőképpen a kor divatos szerzői, Bellini, Auber, Hérold, Meyerbeer, majd Verdi hatását viseli magán. Későbbi kompozícióiban – szerény sikerű – kísérletet tett a wagneri szerkesztési technika meghonosítására is. Operái mellett említésre méltó az Ünnepi nyitánya, kórusművei (A magyarok istene, Magyar cantate, Magyar király-himnusz, Gyászkar, Buzgó kebellel stb.), dalai, hangszeres és zenekari darabjai (pl. a Marche hongroises), valamint a népszínművekhez és színdarabokhoz írt kísérőzenéi. Igen jelentős operaszervezői-vezetői tevékenysége is, Verdi, Donizetti, Rossini, Meyerbeer, Halévy, Auber több művét az ő irányítása idején mutatták be Magyarországon. Gyermekei közül legidősebb fia, a karmester és zeneszerző, zeneakadémiai tanár, Erkel Gyula (1842–1909), a zenetanárként működő Erkel László (1845–1896), valamint az ugyancsak zeneszerző és karmester Erkel Sándor (1846–1900) folytatta a családi hagyományokat. Erkel azon munkálkodott, hogy egyedülálló magyar operastílust teremtsen, és ennek érdekében a magyar nyelv sajátosságait építette a recitativókba, illetve magyaros táncjeleneteket írt operáiba (csárdások és verbunkosok). A Bánk bánban a cimbalom és a citera megszólaltatása minden addiginál magyarabbá tette a művet. Kései operái soha nem érték el a Bánk bán szintjét, habár egyes zenekritikusok a Brankovics Györgyöt tekintik a zeneszerző legfőbb művének. A zenetörténészek szerint a Hunyadi László a magyar nemzeti opera első remekműve. Míg korábbi operája, a Bátori Mária a verbunkos és népies magyar műdalokat ötvözi a hagyományos, elsősorban Bellini, Meyerbeer által képviselt stílussal, addig a Hunyadi Lászlóban már egyértelműen a magyaros stíluselemek határozzák meg a zenét. Ugyanez észlelhető a Bánk bánban is, amelyben az olaszos bel canto elemek csak néhány részletre korlátozódnak. Ebben az operában a magyar jelleget erősíti a hangszerelés és a zenekar speciális hangszerei: a citera, a cimbalom, az oboa és a viola d’amore. Dózsa György című operája azonban már szakít az Erkel-operák korábbi hagyományaival, és a szólórészletek, zárt számok helyett az együttesek és a nagy ívű kórustablók veszik át a vezető szerepet. Ez a szerkezet a következő operájában, a Brankovics Györgyben érik majd be, ott jobban megtalálva a zárt számok és a kórusok közti egyensúlyt. A Brankovicsban már megjelenik a wagneri deklamáció (énekbeszéd) és a vezérmotívum. A zene magyaros vonásai, a verbunkosra épülő jelleg háttérbe szorul. bélyeg\|Mellszobra a szegedi Dóm téren Emlékét Budapesten színház (a Magyar Állami Operaház Erkel Színháza), az 1952-ben alapított Erkel Ferenc-díj, továbbá számos közterület és kulturális intézmény őrzi. Gyulai szülőháza múzeumként működik. Sakkozóként is tisztelik emlékét, 1921 óta rendszeresen megrendezik az Erkel Ferenc Emlékversenyt szülővárosában, Gyulán. Keleti Márton 1952-ben filmet készített Erkel címmel a zeneszerző életéről. ## Erkel, a sakkozó Erkel Ferenc mind a kortársak, mind az utókor sakkírói szerint mesteri szintű játékos volt. Az 1850-es évek közepétől – először Szén Józseffel együtt, majd annak halála után két-három éven át egymaga – a magyar sakkozók rangelsője, később is a magyar sakkélet vezéralakja volt. 1859-ben visszavonult az aktív játéktól, ám a magyar sakkozók három évtizeden át családfőjüknek tekintették őt. Visszavonulása után a pesti és budai sakkélet szervezőjeként jeleskedett. Sakkozóként nem vált oly híressé, mint a kor legerősebb játékosa, Szén József levéltáros, és kevésbé sikerült a sakk-karrierje, mint Löwenthal Jakabnak, aki végül is angol színekben ért el pályája csúcsára. Erkel nagysága inkább abban rejlik, hogy ébren tartotta a sakkjáték gondolatát, és fáradhatatlan szervező munkájával újabb és újabb tehetségekre irányította a figyelmet. Ma már nem állapítható meg, hogy kitől tanult Erkel Ferenc sakkozni. Azt azonban tudni, hogy 1836-ban, amikor a huszonhat éves muzsikus elfogadta a Pesti Városi Német Színház másodkarmesteri állását, hamarosan törzsvendége lett a híres Wurm kávéháznak, ahol többek között Szén József is játszott. Erkel Ferenc nevéhez nem fűződnek olyan látványos sikerek, mint azok nevéhez, akik legyőzték páros mérkőzésen a világ legjobb sakkozóinak tekintett franciákat. Erkel gyakran vett részt a Párizs elleni levelezési mérkőzésre javaslatot tevő bizottság tanácskozásain. Ezen az emlékezetes 1846-os Pest–Párizs mérkőzésen derült ki az elemzések során Erkel sakktehetsége. Ezen a mérkőzésen dolgozták ki a magyar sakkozók a magyar védelemnek – később budapesti megnyitásnak'' – nevezett eljárást. Bár 1859-ben Bachot menesztette a császár, a sakk-kör létrehozására vonatkozó kérelmet az osztrák császári-királyi helytartósági osztály elutasította. A négy év múlva, 1863 végén benyújtott engedélyeztetési eljárás idején viszont már magyar királyi helytartó tanács a hatóság neve és még magyar ember is volt a tagjai között. Ehhez járult, hogy a Pesti Sakk-kör megalakításának befolyásos pártfogója akadt gróf Széchenyi Ödön, Széchenyi István kisebbik fia személyében. Ő adta be a folyamodványt és hozzácsatolt egy 12 pontba foglalt alapszabály-tervezetet. A köralakítás engedélye 1864 júniusában megszületett. Az első, ideiglenes választmány Erkel Ferenc elnökletével október 8-án ült össze az Európa kávéházban. Tagjai Cseresnyés István titkár, továbbá Vész János Ármin, Zaáry Zsigmond, Ginter Károly, Vidor Zsigmond, Spitzer Lipót és Capdebo István. Megtárgyalták a kívánt alapszabály-módosítást, a Pesti Sakk-kör ünnepélyes megnyitását pedig 1864. október 16-án, vasárnap délután 4 órára tűzték ki. Az alakuló közgyűlést 1865. január 22-én, 32 tag jelenlétében tartották meg. Erkel Ferenc elnöki megnyitójában megemlékezett Szén Józsefről, mint az addigi legerősebb magyar sakkozóról, majd az ideiglenes titkár felolvasta a hatóság által kívánt módosításokkal a helytartótanácshoz felterjesztett alapszabályokat. Elnökké közfelkiáltással gróf Széchenyi Ödönt választották, Erkel Ferenc 29 szavazattal lett alelnök. Később a sakk-kör elnökévé választották, amelyet haláláig megtartott. Játékerejére jellemző, hogy egy jól sikerült játszmájában Szént is sikerült legyőznie 1845-ben.

Liszt Ferenc

Liszt Ferenc (világszerte használt német nevén Franz Liszt; Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.) magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenetanár, a 19. századi romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője. Apja, Liszt Ádám, Esterházy herceg hivatalnoka, korán felismerte fiának kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilencéves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártoló főurak támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. 1822. december 1-jén mutatkozott be Bécsben. A 11 éves Liszt első koncertje nagy feltűnést keltett. Itt találkozott Beethovennel, Czerny közvetítésével, aki korábban Beethoven tanítványa volt. Itt is jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára (keringőre), amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplését követően négy nagy sikerű pesti, illetve budai koncertje után 1823 őszén apjával Franciaországba utazott, és az európai művészeti élet egyik központjába, Párizsba költözött. Felvételét a párizsi Conservatoire-ba Cherubini, az intézmény vezetője gátolta meg, így visszatért Bécsbe, ahol magánúton zeneelméletet és ellenpontozást tanult, közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, majd ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, parafrázisok szerepeltek. 1827-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol tehetségének köszönhetően a társasági élet ünnepelt hőse lett. Itt ismerkedett meg Chopinnel, akitől eltanulta a zongorajáték árnyalatait, valamint Berliozzal, akitől a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait sajátította el. Az 1830-as évek végén újabb hangversenykörutakra indult, bejárta egész Európát, Portugáliától Oroszországig. 1835-ben a genfi konzervatórium tanára lett. Az 1838-as pesti árvízkatasztrófa károsultjait Bécsben rendezett hangversenyeinek jövedelmével támogatta. Ugyanilyen bőkezűen járult hozzá néhány évvel később a bonni Beethoven-emlékmű létrehozásához. Az oroszországi hangversenykörutak során megismerkedett az orosz komponisták művészetével és szerelmével, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnővel, aki a későbbiekben közreműködött irodalmi munkásságában. A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett, itt népszerűsítette és vezényelte kortársai műveit, valamint tanította a kontinens minden sarkából érkező pályakezdő muzsikusokat és komponistákat. Liszt élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. A budapesti Zeneakadémia első éveiben készséggel segítette a magyar zenekultúra újonnan kialakuló központját, és vállalta, hogy az év néhány hónapjában itt tanítson. Liszt rendkívül termékeny zeneszerző volt. Műveinek nagy részét zongorára komponálta, ezek zömének eljátszásához rendkívüli technikai tudás szükséges. Alkotásainak viszonylagos ismeretlensége azzal magyarázható, hogy rengeteg darabot komponált: mintegy 400 eredeti művének zöme virtuóz zongoramű, szimfónia, szimfonikus költemény, mise. Összesen kb. 1400 művet komponált (beleszámolva eredeti műveit, átiratait stb.), amivel minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője. A programzene lelkes támogatója volt. Zenei átiratokkal is foglalkozott, és az olyan legbonyolultabb zenekari művekkel is megbirkózott, mint például Beethoven szimfóniái. Művei a világ minden részén elmaradhatatlan elemei a koncertprogramoknak. Zenei munkássága mellett rengeteg esszét írt különböző témákról: zeneszerzők társadalmi helyzete, műelemzések stb. ## Nemzetisége ### Származása Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja. A Magyar Királyság nyugati peremvidékén született Doborjánban, a szüleinek pedig német, szláv és magyar felmenői is voltak. A család anyanyelve a német volt, maga Ferenc is csak a kései éveiben tanult meg magyarul. A legtöbb életrajzi mű azt boncolgatja, hogy Liszt német vagy magyar volt-e, olyan tanulmányokkal is találkozhatunk, amelyek azt állítják, hogy szlovák nemzetiségű volt. A zeneszerző nemzetiségének hovatartozása csak 1918 után lett vita tárgya, 1918 előtt Lina Ramann (Liszt kortársa, biográfusa) három kötetes életrajza (Franz Liszt als Künstler und Mensch [Liszt Ferenc – a művész és ember]) teljesen elfogadottnak számított. Ramann – aki művében levezette a Liszt család eredetét, családfáját – állítása szerint Liszt „apja magyar volt, anyja osztrák”. A trianoni békeszerződés után lett Doborján Ausztria része, nem sokkal ezután került Liszt szülőházára a német nyelvű emléktábla is. Ezt követően Peter Raabe 1931-ben megjelent kétkötetes, Liszt Ferenc című Liszt-életrajzában azt írta, hogy a zeneszerző német eredete nem bizonyított. A nemzetiszocialista időszak (1933–1945) német szerzői mind Liszt Ferenc német származását hangsúlyozták. A vita a Liszt-emlékévben, 1936-ban csúcsosodott ki: számtalan cikk és tanulmány jelent meg, könyveket is írtak róla. Ekkor történtek az első tudományos próbálkozások is: anyakönyvi kivonatok tanulmányozása, családfák felállítása. Bár a kutatók ugyanazokat az iratokat vizsgálták, az eredmények ellentmondásosak voltak. Ennek oka a kutatók politikai pártállásával magyarázható. Liszt Ferenc doborjáni szülőházán ma két márványtábla található. Az egyiken, magyar nyelven, a következő olvasható: „Itt született Liszt Ferenc 1811. október 22-én. Hódolata jeléül a Soproni irodalmi és művészeti kör.” Ezt a táblát a zeneszerző jelenlétében leplezték le 1881. április 7-én. A másik táblán német nyelvű felirat olvasható: „Itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. Ezt az emléktáblát a német nép állította a német mesternek.” E táblát 1926-ban a német birodalmi kormány, az osztrák szövetségi kormány és a burgenlandi tartományi kormány állította. ### Magyarsága Magyar szerzők szerint Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, és ezt számos kijelentésében meg is erősítette. Az egyik legjelentősebb bizonyíték az, hogy bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában, soha nem vette fel sem a francia, sem a német, vagy az olasz állampolgárságot, de soha nem volt osztrák állampolgár sem. Utazásai során minden alkalommal magyar útlevelet használt, az illetőségi hely, amely útlevelében szerepelt, Sopron volt. Továbbá Liszt gyermekei is magyar állampolgárok voltak, ez egy 1845-ös leveléből derül ki: „Mivel az én gyermekeim apjuk állampolgárságát ... követik, tehát akár akarják, akár nem, magyarok.” (Liszt Lamennais abbénak írt levele) Liszt minden származására vonatkozó kijelentésében magyarnak vallotta magát, de mégis problémái voltak a magyar nyelvvel. Ismeretes többek közt az 1823. május 1-jei pesti koncert plakátja, melyet sajátkezűleg készített. De erre utalnak az 1838. évi pesti árvíz kapcsán tett cselekedetei és nyilatkozatai, melyben magyarnak vallotta magát. Apja, Liszt Ádám családnevét a pozsonyi gimnázium anyakönyvébe is Lisztnek és nem Listnek írták be. 1823-ban kiállított útlevele is magyar volt, és saját magát magyarnak vallotta. Egyetlen olyan feljegyzés sem maradt fenn, melyben azt állította volna, hogy osztrák vagy német lenne. ### „Franciaként” Az 1820-as évek elején Liszt és szülei elkezdték a francia nyelvet tanulni, amely hamarosan Ferenc kedvenc nyelvévé vált, és gyakran ezen a nyelven levelezett. Később Franciaországot tekintette a hazájának is. ## Élete ### Gyermekévek Liszt Ferenc 1811. október 22-én született az akkoriban a Magyar Királysághoz tartozó, Sopron vármegyében található Doborján nevű faluban (a falu, Raiding néven ma Ausztria része). Apja, Liszt Ádám – maga is jó amatőr zenész –, Esterházy Miklós herceg juhászati számadója, anyja Lager Mária Anna, egy kremsi pékmester lánya volt. A gyermeket születése másnapján keresztelték meg a római katolikus plébánián, Lókon. A latin bejegyzés a következő: Liszt Ádám fia fejlődéséről naplót vezetett. Sajnos mára ez a fontos irat elveszett, azonban a francia Joseph d’Ortigue zenekritikusnak köszönhetően számos idézet fennmaradt belőle. Ezekből megtudhatjuk, hogy gyermekként Liszt nagyon beteges volt, egy alkalommal szülei még a koporsót is megrendelték, mivel halottnak hitték. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, apja elmondása szerint hatévesen tanult meg zongorázni, saját elhatározásából. Liszt 1874-ben a következőképpen emlékezett vissza gyermekkorának erre a korszakára: „A kottázást magamtól tanultam meg, és sokkal szívesebben gyakoroltam, mint a betűvetést. Kilencéves koromig meglehetősen sok papírt teleírtam hangjegyekkel.” Liszt a tanulmányait Doborjánban kezdte, a helyi elemi iskolában. A falu iskolájában 6 és 12 év közötti gyerekek tanultak, mindannyiuk tanítója Johann Rohrer (1783–1868) iskolamester, kántor és jegyző volt. Vallásoktatással Stefanis atya foglalkozott. Liszt öt osztályt végzett el (1817–1821), mert a család 1822. május 8-án Bécsbe költözött. A tanítás kizárólag német nyelven folyt, mivel Rohrer csak ezt a nyelvet beszélte. Liszt Ádám 1819-ben kezdett zongoratanárt keresni a fia számára. Először Johann Nepomuk Hummelhez fordult, aki Weimarban udvari karmester volt. Hummel elvállalta az oktatást, azonban nagyon magas honoráriumot kért, Liszt Ádám pedig ezt az összeget nem tudta kifizetni. A következő kiszemelt tanár, Beethoven egyik tanítványa, a bécsi Carl Czerny volt. Czerny már az első meghallgatás után felismerte a gyermek zsenialitását, és jelképes összegért (1 forint) elvállalta az oktatását, mihelyt a Liszt család Bécsbe költözik. Liszt Ádám anyagi támogatásért fordult Esterházy II. Miklóshoz, a bécsi hercegi ügyintézésben szeretett volna álláshoz jutni, ugyanakkor a herceg anyagi támogatására is számított. 1819. augusztus 4-én írta a híres, Liszt-irodalomban sokat idézett levelét a herceghez, amelyben, miután tájékoztatta a herceget gyermeke tehetségéről, a zenei képzéshez anyagi támogatást kért. Kiszámolta, hogy mekkora lenne az az összeg, amelyből a család is megélne Bécsben és a fiú is tanulhat, a summa évi 1300–1500 forintra rúgott. Ugyanakkor azt is írta a hercegnek, hogy ha megfelelő állást adna neki, akkor megdolgozna a kért összegért, vagy annak egy részéért. A kérvényt azonban visszautasították, ugyanakkor a herceg felajánlotta, hogy alkalomadtán meghallgatja a csodagyereket Kismartonban. Erre 1819 szeptemberében került sor, a kismartoni vadászünnepségek alkalmával. 1820\. április 13-án Liszt Ádám ismét levelet írt a hercegnek, amelyben állást kért tőle. Amennyiben ez belátható időn belül esetleg nem lehetséges, akkor egy év fizetés nélküli szabadságot kért gazdájától, hogy áttelepülhessen Bécsbe. A kérvényt ismét elutasították, viszont adtak volna egy egyszeri 200 forintos támogatást, ezt a pénzt azonban Liszt Ádám nem fogadta el. Liszt Ferenc első nyilvános fellépése 1820. augusztus 31-én volt az écskai Lázár-kastély ünnepélyes avatóján. Második nyilvános fellépése az év októberében, a soproni kaszinóban volt (Ries Esz-dúr zongoraversenyét játszotta – zenekarral), a harmadik fellépése pedig november 26-án gróf Esterházy Mihály (kamarás) pozsonyi palotájában volt. Ez a fellépése annyira elbűvölte a jelenlévőket, hogy öt főnemes, gróf Amadé Tádé, gróf Apponyi Antal (főispán), gróf Esterházy Mihály, Szapáry és Viczai gróf elhatározta, hogy az ifjú tehetség zenei tanulmányait hat éven keresztül, évi 600 forinttal fogják támogatni. Az ösztöndíjat 1822 és 1827 között tervezték folyósítani, így Liszt – miután apja minden doborjáni vagyonát pénzzé tette – elkezdhette bécsi tanulmányait (a beígért összegből azonban nem sokat, talán semmit sem kaptak kézhez). A család 1822. május 8-án vagy 9-én költözött Bécsbe, a zeneszerző ekkor tíz és fél éves volt. #### A csodagyerek Bécsben A Liszt család először a külvárosban, Mariahilfben, a Zöld Sünhöz nevű fogadóban (Stiftgasse 92.), az első emeleten bérelt szobát. Kiadásaik jóval nagyobbak voltak, mint amit megengedhettek maguknak, így Liszt Ádám történelem- és latinórákat adott, majd újra Esterházy grófhoz fordult. 1822. június 12-én írt levélben télire egy belvárosi lakást kért a hercegtől, ugyanis a zene- és nyelvtanárok mind arrafelé laktak. Ugyanebben a levélben egy utolsó anyagi támogatást is kért, kérvényét azonban ismét elutasították. A fiatal Liszt Bécsben Czernytől kapott zongoraleckéket, Antonio Salieri tanította zeneelméletre, ugyanakkor angolul és franciául is tanult. Czerny másfél évig nem volt hajlandó pénzt elfogadni a leckékért, később a következőket írta az emlékirataiba: „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”. Salieri ugyancsak ingyen oktatta az ifjú Lisztet, ugyanakkor zseniális kottaolvasó képességének köszönhetően gyakran alkalmazta őt zongorakísérőnek énekelni tanuló tanítványai mellett. 1820 körül Anton Diabelli kiadó felhívást intézett a kor zeneszerzőihez, hogy írjanak egy változatot egy bizonyos keringőre. Az ismertebb zeneszerzők, akik teljesítették a felhívást, Franz Schubert, Carl Czerny, Johann Nepomuk Hummel, Ignaz Moscheles – és Liszt voltak. Liszt egyperces zongoraművet adott be. A műveket 1824-ben nyomtatásban megjelentették, köztük a 11 éves zeneszerző darabját is. Ez volt Liszt első nyomtatásban megjelent szerzeménye. Liszték anyagi helyzete – a csodagyerek egyre gyakoribb fellépései révén – némileg javult, és 1822. október 17-én beköltözhettek a belvárosba (Kruger utca 1014. 2. emelet). Liszt Ferenc első bécsi nyilvános bemutatkozása 1822. december 1-jén volt a Rendek Házában (Landständischer Saal). Hummel a-moll zongoraversenyét játszotta, majd a közönség által megadott témákra rögtönzött. A bécsi tartózkodás legjelentősebb fellépése azonban az 1823. április 13-án délelőtt tartott koncert volt a Redoute kistermében. Ez volt az a hangverseny, amin a – nem bizonyított, bár Liszt által is leírt – legenda szerint megjelent Beethoven is, és homlokon csókolta a gyermek Lisztet. Liszt zenei pályafutását általában ettől a koncerttől szokás számítani. A pályakezdés időszakára esik Bihari János működésének fénykora, akinek 1822-ben Liszt Ferenc is hallgatta virtuóz játékát és nagy elismeréssel emlékezett meg róla. #### Koncertek Pesten 1823 áprilisa végén Liszt Ádám Pestre utazott, hogy fiát magyar honfitársainak is bemutassa. Az első, május 1-jei koncertre Liszt Ádám a következő plakátot nyomatta ki: : : Tiszteletreméltó közönség! : Magyar vagyok és nem ismerek nagyobb boldogságot, mint azt, hogy neveltetésem és taníttatásom első gyümölcseit Franciaországba és Angliába utaztatásom előtt ragaszkodásom és hálám jeléül drága hazámnak bemutathassam. Az első koncert a Hét Választó Fejedelemhez címzett fogadó termében volt. Liszt Ries zongoraversenyét és Ignaz Moscheles zongorára és zenekarra írt darabját játszotta. A koncert nagy sikert aratott, másnap több újság is elismerően írt a fiatal zongoristáról. A pesti utazás során hallott a gyermek Liszt először magyar verbunkost. Pesti tartózkodása alatt fellépett még a Királyi Városi Színház 1823. május 10-ei és 17-ei koncertjén, majd 19-én egy zenei rendezvényen vett részt. Végül 1823. május 24-én a fent említett színházban búcsúkoncertet adott, majd 1823 őszén apjával együtt elutaztak Párizsba. Ezt megelőzően Liszt Ádám szabadságának további két évre való meghosszabbítását kérte a hercegtől, de kérését elutasították, helyét mással töltötték be. #### A csodagyerek Párizsban A Liszt család 1823. december 11-én érkezett Párizsba. Liszt Ádám családja számára az Hotel d’Angleterre-ben, a Rue du Mail 10. szám alatt bérelt négy szobát, a híres Sébastien Érard hárfa- és zongorakészítővel szemben. December 12-én kérte fia felvételét a híres párizsi konzervatóriumba, ott azonban az igazgató, a maga is külföldi (olasz) Cherubini azzal az ürüggyel utasította el, hogy külföldieket nem vehet fel. Liszt Ferenc tanulmányait magántanárok segítségével folytatta. Első tanítója Ferdinando Paër (1771–1839) olasz operaszerző és karmester volt, aki zeneszerzésre tanította. A leckék mellett az ifjú Liszt estélyeken lépett fel, ahol némi pénzt kereshetett családja számára. Ugyanakkor Liszt Ádám és Érard között baráti viszony szövődött, így történt, hogy az Érard család anyagilag támogatta az ifjú virtuózt, segítettek a körutak megszervezésében, viszonzásként Liszt Ferenc reklámozta a céget. Az első párizsi újságcikk az ifjú Lisztről 1823. december 22-én jelent meg a L’Etoile című lapban. Az első nyilvános koncert 1824. március 7-én volt a párizsi Olasz Színházban. A koncert nagy sikerrel zajlott le, Lisztet mint egy újjászületett Mozartot ünnepelték. A koncertet 1824. április 12-én megismételték. A sikerek láttán az operakarmester Paër arra biztatta tanítványát, hogy komponáljon operát. Az akkor 12 éves Liszt – Jean-Pierre Claris de Florian elbeszélésén alapuló – Emmanuel Théaulon és de Rancé librettójára komponált zenét. Az egyfelvonásos opera címe Don Sanche, avagy a szerelem kastélya (Don Sanche ou le château d’amour). Az ősbemutató 1825. október 17-én volt Párizsban, az előadást még háromszor megismételték. ##### Londoni turné 1824 elején Liszt Ádám három hónapos turnéra vitte a fiát Londonba, aki ott két nyilvános koncertet adott, és számos estélyen lépett fel. Az angliai utazás csúcspontja a windsori kastélyban, IV. György brit király előtt június 27-én adott magánkoncert volt. A turnét augusztus 2-án és 4-én a manchesteri Királyi Színházban adott koncerttel zárta. Miután Angliából visszatértek, Liszt Ádám és fia – a zeneszerző anyja időközben visszaköltözött Ausztriába – a párizsi Hotel de Strasbourgba költözött. Az ifjú Liszt egészen 1825 májusáig nem lépett fel sehol, idejét kizárólag a zeneszerzésnek (tizenkét etűdöt írt zongorára) és a gyakorlásnak szentelte, ugyanakkor gyakran járt operába is. Májusban újabb angliai turné következett, amely közel egy hónapig tartott. ##### Újra Franciaországban 1826\. január elején a fiatal Liszt hathónapos koncertkörútra indult apjával Dél-Franciaországba. A turné végén, júniusban, visszatértek Párizsba, ahol egészen decemberig zeneelméletet és ellenpontozást tanult egy cseh származású zeneteoretikus-zeneszerzőnél, Anton Reichánál. Miután tanulmányait befejezte, ismét koncertkörútra ment – ezúttal Svájcba. Liszt Ádám megnyugodott, minden arra utalt, hogy fia révbe ért, koncertezett, tanított; képes eltartani magát és szüleit. Ekkoriban történt azonban, hogy a tizenöt és fél éves Liszt lelki válságba jutott, amikor összeütközésbe került apja szándékaival, akinek halála után még tíz évvel is rossz érzésekkel emlékezett vissza erre a korszakra: „...engem, szegény gyermeket bevetett egy fényes társaság közepébe, s e társaság megtapsolta annak a kisfiúnak az akrobatamutatványait, akit a csodagyermek dicső és megszégyenítő bélyegével tisztelt meg. Korai mélabú nehezedett akkor rám, és ösztönszerű ellenszenvvel éltem át a művész-háziállat rosszul leplezett lealacsonyodását.” Vallásos tárgyú könyveket olvasott, végül pedig közölte az apjával, hogy pap szeretne lenni. Liszt Ádám, aki fiatalkorában maga is két évet töltött papi szemináriumban, meggyőzte a fiát, hogy „te a művészeté vagy, nem az egyházé”. A kétségbeesett apa 1827 augusztusában Boulogne-ba vitte pihenni a fiát, de ott Liszt Ádám súlyosan megbetegedett, „gastritis okozta lázat” állapítottak meg nála, és augusztus 28-án, ötvenegy éves korában meghalt. Boulogne-ban temették el. A temetés után a 17 éves Liszt Ferenc visszatért Párizsba, ahol ráfizetéssel eladta Érard-féle zongoráját. Szeptemberben az anyja ismét Párizsba költözött, hogy fia mellett legyen, aki közben felnőtté vált, és lezárult életének első, fontos fejezete. ### Munka és tanulás Párizsban, Genf, Itália és a második bécsi fellépés (1828–1838) Miután visszatért Párizsba, felhagyott a hangversenyturnékkal, és zongoraleckékből tartotta el magát, ugyanakkor az addig egyoldalú műveltségét igyekezett bővíteni. Szerelmes lett egy tanítványába, Saint-Cricq gróf tizenhét éves lányába, Caroline-ba, azonban a lány apja az osztálykülönbség miatt megtiltotta, hogy találkozzanak. Lisztet önérzetében sértette az eset, és annyira megviselte, hogy több újság is a gyászhírét közölte, a L'Etoile pedig nekrológot írt róla. Amikor kigyógyult a bánatából, május 21-én egy kis kompozíciót készített, amely az első magyaros jellegű műve volt: Fáy László és Bihari János verbunkos dallamaihoz komponált variációkat. Ugyanakkor minden szabad idejét az irodalom és a filozófia tanulmányozásának szentelte: Voltaire-t, Rousseau-t, Pascalt, Lamennais-t, Kantot, Schellinget, Hegelt, Victor Hugót olvasott. E világtól elvonult, élettől elszakadt állapotából a Júliusi forradalom ragadta ki. Édesanyja szerint „az ágyú gyógyította meg őt”. A forradalom Lisztből is nagy lelkesedést váltott ki, még egy forradalmi szimfóniát is akart komponálni. A mű ugyan nem készült el, de a vázlatai fennmaradtak, melyekben négy ismert dallamot dolgozott fel: egy huszita dalt a 15. századból, Luther zsoltárját: Erős vár a mi Istenünk, egy francia népdalt és a Marseillaise-t. E vázlatok felhasználásával írta meg később Hősi sirató (Héroïde funèbre) című szimfonikus költeményét. A forradalom után Liszt gyakran látogatta a saint-simonisták szektáját, viszont soha nem volt szektatag. Amikor azonban a szekta vezetői összetűzésbe kerültek a törvénnyel, Liszt is megszüntette a kapcsolatait velük. A saint-simonisták között ismerkedett meg Liszt Adèle de Laprunarède grófnővel, akivel hosszabb szerelmi kalandba keveredett. A grófnő férjezett volt, férje azonban jóval idősebb volt nála. A kapcsolatról keveset tudunk, mert Liszt titokban szerette volna tartani. Anyja nagyon haragudott fia liezonja miatt, ezért mindenáron meg akarta házasítani, Liszt azonban nem engedett anyjának, és további szerelmi kalandokba is bocsátkozott. 1830 és 1835 között Liszt gyakori vendége volt a párizsi szalonoknak, ahol lényegében a kor szellemi és társadalmi élete folyt. Ilyen alkalmakkor számos muzsikussal, költővel és íróval ismerkedett meg. Szűkebb baráti köréhez olyan egyéniségek tartoztak, mint Hector Berlioz, Frédéric Chopin, George Sand és Lamennais abbé. Berliozzal és Chopinnel közeli barátok is voltak: Liszt Berlioznak több zenekari művét is átdolgozta zongorára: Fantasztikus szimfónia (1833), Overture Les Francs-Juges (A vérbírák-nyitány) (1833), Harold en Italie (Harold Itáliában) (1836), Overture le Roi Lear (Lear király-nyitány) (1836). Berlioz esküvőjén Liszt volt az egyik tanú. 1831\. március 31-én hallotta először Niccolò Paganinit játszani, ami után eldöntötte, hogy az ő hegedűstílusának megfelelő zongorajátékot fog kidolgozni. Az első ilyen darab az 1832-ben komponált Clochette-fantázia (Grande fantaisie sur la Clochette de Paganini) volt, amely sok új technikai fogást tartalmazott. Ez a fantázia Paganini 2., h-moll hegedűversenyének 3. tételén (Rondo, Op. 7.) alapult. 1833 januárjában Liszt megismerkedett az akkoriban huszonhét éves, férjezett Marie d’Agoult grófnővel. Ezzel híres szerelmi viszony vette kezdetét, amely 1844-ig tartott. A grófnő idősebbik lányának halála után kapcsolatuk egy rövid időre, 1834 októberétől 1835 márciusáig szünetelt. Ebben az időben Liszt George Sanddal folytatott szerelmi viszonyt. ### Vándorévek Amikor Liszt és d’Agoult 1835 márciusában újra találkoztak, a grófnő teherbe esett. A szerelmespárnak menekülnie kellett Párizsból, hogy elkerüljék az előre látható botrányt. Egy időre Genfben telepedtek le. Liszt csupán édesanyját és Lamennais abbét tájékoztatta tervükről. A grófnő 1835. május 26-án búcsúlevelet írt a férjének, ugyanakkor kérte az akkor Frankfurtban tartózkodó anyját, hogy találkozzanak Bázelban, neki személyesen szerette volna elmondani a titkát. Végül azonban írt egy hosszú levelet, és becsúsztatta szállodai szobájának ajtaja alatt. Liszt és a grófnő, Marie, 1835. június 14-éig Bázelban tartózkodott. Innen a Rajna-vízeséshez utaztak Schaffhausenben, majd onnan a Boden-tóhoz. Július 19-én, egy hosszú körutazás után, amely során számos várost és fürdőhelyet végiglátogattak, Genfbe utaztak. Bár a grófnő nagyon gazdag volt, vagyona fölött anyja rendelkezett, hozományát pedig a férje kezelte. Közös megegyezés alapján a férj, Charles D’Agoult 20 ezer frankos évjáradékot adott a feleségének a szökése után. A szerelmespár Genfben egy sarokházban bérelt lakást (rue Tabazan 1./rue Etienne Dumont 22.). A következő hónapokban Liszt zongoraórákat és kisebb koncerteket adott, és az 1835/36-os tanévben, a téli szemeszter idején, előadásokat hallgatott az egyetemen. 1835 novemberétől az akkor nyílt genfi konzervatóriumban tanított. A félév végén Lisztet tiszteletbeli professzorrá nevezték ki. „Osztálykönyve” máig a genfi konzervatórium tulajdonában van. Komponált is, ekkor írta első svájci ihletésű művét, a Fantasie romantique sur deux mélodies suisses-t. 1835. december 6-án megjelent Liszt első „Egy zenei baccalaureus útilevele” George Sandnak címezve a Gazette Musicale lapjában, Párizsban. Liszt első genfi hónapjairól tudósított. 1835. december 18-án született meg a grófnő és Liszt első közös gyermeke, Blandine. A gyermek anyakönyvében az anya adatait meghamisították, sőt a genfi cím sem volt valódi. 1836 októberében Liszték visszatértek Párizsba, a kislány a Genf melletti Étrembières-ben maradt egy református pásztor családjánál. Blandine 1839 januárjáig nevelkedett itt. 1836\. április 22-én Liszt Lyonba utazott, ahol három hangversenyt rendezett saját számlájára. A nyarat a Salève hegy lábánál töltötte Marie-val, majd Monnetier-be utaztak. Ősszel visszatértek Genfbe, ahol egy hónapon keresztül vendégül látták a Sand családot. Egyik este Liszt eljátszotta új rondóját, az El Contrabandista címűt, ennek a zenének a hatására írta Sand romantikus novelláját Le Contrabanditer címmel. Októberben Liszt és Marie Párizsba utazott, ahol az Hotel France-ban béreltek lakást és egy nagy szalont. Ebben a szalonban ismerkedett össze George Sand és Frédéric Chopin. Liszt koncerteket adott Párizsban, itt ismerkedett meg Sigismund Thalberg híres zongoristával, akivel 1837-ben zongorapárbajt vívott. A párbajra Cristina Trivulzio Belgiojoso hercegnő palotájában került sor 1837. március 31-én. Thalberg a Rossini műve hatására szerzett Mózes-fantáziát játszotta, Liszt pedig a Giovanni Pacini után szerzett Niobé-fantáziát. A közönség mindkét előadást nagy lelkesedéssel fogadta. Jules Janin zenekritikus, aki a hangversenyről tudósított, megállapította, hogy két ragyogó győztes volt, és egy legyőzött sem. Egy jelenlevő hölgy megjegyezte „Thalberg az első, Liszt az egyetlen zongoraművész a világon”. Liszt és d’Agoult grófnő 1837. május 4-én hosszabb időre Nohant-ba utazott, George Sand birtokára. Liszt komponálással, Beethoven szimfóniáinak zongoraátirataival töltötte az időt, és Schubert néhány dalának a feldolgozásán munkálkodott. Néhány héttel megérkezésük után Marie és Sand összevesztek, és Liszték Lyonba utaztak. Itt Liszt segélykoncertet adott a munkásfelkelés áldozatainak a javára. A következő hónapokban több városban is megfordultak, majd 1837. augusztus 17-én Bavenóba utaztak, ahonnan egy koncertekkel egybekötött itáliai körutazásra indultak. 1837. december 24-én megszületett Liszt és Marie második gyermeke, Cosima, akit születése után átadtak egy dajkának. Mikor Liszt értesült az 1838-as pesti árvízről, elhatározta, hogy Bécsbe utazik, és koncertet ad az árvíz károsultjai javára. Ekkor döbbent rá magyarságára. Így írt: „Ó, távoli vad hazám! Ismeretlen barátaim! Távoli és nagy családom! Fájdalmaid visszavezettek hozzád és legbensőbb érzéseimben találva megszégyenülten hajtom le fejemet, hogy téged oly soká feledni tudtalak.” Majd: „Mert így kiáltottam fel hazafias rohamomban, [...] én is ehhez az ősi és erős fajtához tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelídíthetetlen nemzetnek vagyok fia”. Bécsben összesen nyolc koncertet adott, melyeknek a bevételeiből 24 ezer forintot utalt át az árvíz áldozatainak, ezután visszautazott Itáliába, és folytatta elkezdett koncertkörútját. Időközben első gyermekük, Blandine betöltötte harmadik életévét, így szülei magukhoz vették. 1839. május 9-én megszületett Liszték harmadik gyermeke, Daniel, akit testvéreihez hasonlóan dajkához adtak. A szülés után Marie fürdőkúrára ment Luccába, itt döntötték el, hogy visszatér Párizsba, Liszt pedig több hónapig tartó hangversenykörútra indul. Az elválás előtt egy Pisához közeli halászfaluba, San Rossorébe költöztek egy nyaralóba. Októberben visszatértek Párizsba, útközben azonban magukhoz vették Cosimát. Párizsban Marie lakást bérelt, a két kislányt pedig Liszt anyjához költöztették. Liszt – ezúttal egyedül – elindult Velencébe, innen Triesztbe majd végül Bécsbe, ahol 1839. november 15-én megkezdte virtuóz karrierjét. ### A zongoravirtuóz Liszt 1839. november 15-én reggel érkezett Bécsbe, ahol kilenc hangversenyt rendezett saját számlájára. A saját koncerteken kívül még hétszer működött közre más művészek koncertjein. 1839. december 18-án Pozsonyba utazott. Itt éppen országgyűlés volt, így Lisztnek alkalma adódott számos magyar államférfival megismerkedni, sőt részt vehetett az országgyűlés egyik ülésén is. Batthyány Lajosnál vacsorázott és Széchenyi Istvánnak is bemutatták. Pozsonyban Liszt két koncertet adott, majd december 22-én Pestre utazott, ahol Festetics Leó palotájában szállt meg a Szél utcában (ma Nádor utca). Pesten összesen kilenc koncertet adott, ebből négyet saját számlájára, ötöt pedig jótékonysági célokra. A pesti látogatás csúcspontja a Magyar Színházban rendezett 1840. január 4-ei hangverseny volt, amikor a koncert végén Festetics gróf egy drágakövekkel díszített kardot adott át a zongoraművésznek, amit egy rövid magyar nyelvű beszéd után, a magyar nemzet nevében nyújtott át. Liszt franciául köszönte meg a kardot. Január 11-én újabb koncertet adott a Nemzeti Színházban, ezúttal a létesítendő „Nemzeti Conservatorium” (Nemzeti Zenede) javára. 1840. január 15-én este Liszt elhagyta Pestet, és először Győrbe, majd Pozsonyba, innen pedig Bécsbe utazott. Liszt pesti tartózkodásával kapcsolatban Vörösmarty Mihály egy verset írt Liszt Ferenchez címmel („Hírhedett zenésze a világnak...”). Ezt a verset Kodály Zoltán 1936-ban, a jubileumi Liszt-évben, megzenésítette. Március 1-jén Liszt elhagyta Bécset, és Prágába utazott, ahol hat koncertet adott. Innen Drezdába, Lipcsébe végül pedig Párizsba ment koncertfellépésekre. Május elején Angliába indult, ahol további koncerteket adott. Itt egy hangversenyszervezőnek megígérte, hogy részt fog venni egy művészcsapat tagjaként az angol vidéken szervezett turnén. Anglia után egy Rajna menti körút következett, amelyre Marie is elkísérte. Október 26. és november 11. között Hamburgban adott koncerteket. Az első hangverseny bevételét a város szegényeinek adományozta. Hamburg után ismét angliai turnéra indult, mely 1841. június elejéig tartott. Londonból Hamburgba utazott egy zenei fesztiválra. Július 15. és 26. között Koppenhágában tartózkodott. Hét alkalommal zongorázott VIII. Keresztély dán király előtt, aki kitüntette a Daneborg-renddel. Augusztustól Liszt, Marie és két lányuk három hónapig a Nonnenwerth szigeten pihent, majd novemberben Marie és a lányok visszamentek Párizsba, Liszt pedig németországi turnéba kezdett. Königsbergben, ahol két koncertet adott, a Königsbergi Egyetem Bölcsészettudományi Kara 1842. március 14-én kinevezte a zenetudomány tiszteletbeli doktorává. 1842. április 16-án Szentpétervárra utazott, ahol összesen nyolc nyilvános koncertet adott, melyek mind nagy sikernek örvendtek, ugyanakkor jelentős bevételt is hoztak a zongoraművésznek. Május 28-án Liszt elhagyta Szentpétervárt, és gőzhajóval Lübeckbe utazott, ahonnan útikocsival Párizsba ment. Párizsban az anyja házában lakott, ahol a három gyereke is volt. (Danielt 1841 őszén vette vissza a dajkától Anna Liszt). Július 18-án Liszt Liège-be utazott, 24-én Brüsszelbe, ezt követte számos más fellépés Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol többször is fellépett. 1841-ben járt először Weimarban (ahol nemsokára megtelepedik), Marija Pavlovna nagyhercegnő udvarában, ahol jótékony célú hangversenyt adott, és kitüntetést is kapott érte. 1842-ben – a működő karmester jogait nem csorbítva – kinevezték Kapellmeisterré, melynek fejében évente három hónapot kell Weimarban töltenie. 1844 áprilisában az akkor már gyakorlatilag négy éve különélő (néhány nyarat még együtt töltöttek) Liszt és Marie végleg szakítottak. A szakításhoz jórészt Liszt nyilvánosságra került szerelmi afférjai vezettek, például a drezdai Lola Montez táncosnővel. Az esetről számos cikk jelent meg a nemzetközi sajtóban, olyan állításokkal, hogy Liszt feleségül akarja venni a táncosnőt. Liszt valóban gondolkodott a házasságon, de nem a táncosnő volt a jelölt, hanem Valentine Cessiat, Lamartine unokahúga, aki azonban visszautasította. A lányt akkor ismerte meg, amikor meglátogatta Lamartine-t, Chateâu de Saint-Pont-ban lévő otthonában. A sértett Marie 1844-ben Daniel Stern álnéven kiadta – íróilag gyenge, stílusában esetenként a jó ízlést sértő – önéletrajzi regényét Nélida címmel, amely a másik oka volt a szakításnak. A szakítás után Liszt két koncertet adott az Olasz Színházban, mindkettőt nagy siker övezte, a sajtó is számos lelkes kritikát jelentetett meg róla. Az 1841 és 1844 közötti párizsi koncertek Liszt zongora-virtuóz pályafutásának a csúcspontját jelentették. 1844 júniusában Liszt Dél-Franciaországba indult hangversenykörútra. Fellépett Lyonban, Marseille-ben, Toulouse-ban, Bordeaux-ban, Pau-ban. Október 22-étől spanyolországi, illetve portugáliai körúton vett részt. 1845 áprilisában, a koncertkörút végén, Svájcba ment, ahol találkozott Joachim Raffal, aki segítette hangszerelői munkájában. A következő hónapokban számos európai városban koncertezett (Bázel, Zürich, Bonn, Brühl). Bonnban részt vett a Beethoven-ünnepségen, amely után megbetegedett, sárgaságot kapott. Betegsége alatt Maria Kalergis grófnő ápolta, akivel 1845. augusztus végén gyógykúrára utazott Baden-Badenbe. Szeptembertől a következő év januárjáig Franciaországban koncertezett. I. Lajos Fülöp francia király a Becsületrend lovagjává nevezte ki. 1846\. február végén Liszt Bécsbe utazott, ahol a London városához címzett szállodában szállt meg. Bécsben számos koncertet adott, melyek virtuóz pályafutásának újabb csúcspontját jelentették. 1846. április 30-án este gőzössel Pestre utazott, itt Az angol királynőhöz nevű szállodában bérelt lakosztályt. Az egyik este – a Nemzeti Színházban adott előadása után – a színház kórusa és zenekara Erkel Ferenc vezényletével szerenádot adott a hazatért művésznek. Liszt május 14-éig Pesten tartózkodott, és összesen öt koncertet adott, köztük jótékonysági hangversenyeket is a Nemzeti Zenede, a Polgári Őrhad, a Pesti Nőegylet és a József fiúárvaház javára. Ezután visszatért Bécsbe, és ott maradt szeptemberig. 1846 októberének elején Liszt magyarországi hangversenykörútra indult (Pest, Szekszárd, Nádasd, Pécs, Temesvár, Bánlak, Arad, Lugos, Nagyszeben, Kolozsvár és Nagyenyed). Decemberben Liszt elhagyta Magyarországot, és Teleki Sándor, Karátsonyi Guido és Bethlen Gábor grófok kíséretében Bukarestbe utazott, ahol három koncertet adott. 1847. január 13-án a zongoraművész Jászvásárba utazott, ahol a Moldvai Fejedelemség pénzügyminiszterénél lakott. Innen január 25-én Kijevbe utazott. Itt ismerkedett meg az éppen üzleti úton levő Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnővel, aki Liszt jótékony célú koncertjére komoly összeget küldött. Liszt meglátogatta a hölgyet, és szinte rögtön egymásba szerettek. A hercegnő, aki férjétől, a német származású Wittgenstein hercegtől külön élt, meghívta Lisztet saját birtokára Woronińcébe, amit Liszt el is fogadott, és két hetet töltött a hercegnő társaságában. Az ukrán tartományokban tartott koncertek után Liszt elhagyta Oroszországot, Galíciába és Bukovinába utazott, az Osztrák Császárság keleti tartományaiba. 1847. június 5-én pedig hajóra szállt, és Törökországba utazott, ahol több koncertet adott. Július 16-án Galați-ba utazott, ahol egy járvány miatt tíz napig karanténba zárták a várost, így Liszt csak 26-án indulhatott tovább. Galați-ból Odesszába ment, majd szeptember 20-án Jeliszavetgradba. Az itt adott koncertekkel zárta le virtuóz pályafutását. ### Liszt Weimarban (1848–1861) Liszt Ferenc 1848. január 31-én Weimarban telepedett le. Először a Trónörököshöz címzett szállodában szállt meg a piactéren, a város központjában. Nemsokára megkezdte karmesteri tevékenységét. Azt a pálcát használta, melyet Wittgenstein hercegnőtől kapott a következő ajánlással: „Inkább vezényeljen, mint zongorázzon”. 1848. február 16-án debütált operakarmesterként Friedrich von Flotow Márta című operájában. Márciusban Liszt Drezdán, Boroszlón és Ratiboron át Krzyzanowitzba utazott, hogy fogadja az Oroszországból, kislányával együtt kiszökő Wittgenstein hercegnőt. Február 26-án Drezdában megszakította az útját egy napra, és az Hotel de Saxe-ban pihent meg. Itt ismerkedett meg Richard Wagnerrel, akivel élethosszig tartó, szoros barátságot kötött. A hercegnő április 18-án érkezett meg Krzyzanowitzba, tizenkét nappal Liszt érkezése után. A késés oka a kétféle naptár, az orosz és a Gergely-naptár közötti különbség volt. A hercegnő elutazása előtt eladott néhány birtokot, így több millió rubelt vitt magával külföldre. A pénz nagy része abban a kocsiban volt, melyet Liszt bocsátott a rendelkezésére. Találkozásuk után Liszt, Carolyne hercegnő és Carolyne lánya, egy bécsi, kismartoni és doborjáni kitérővel, Weimarba indultak. Weimarban Carolyne egy nemesi kúriát bérelt (Altenburg-kúria), Liszt pedig a látszat kedvéért az Erbprinz szállóban lakott továbbra is. Augusztusban az anyagi gondokkal küzdő Wagner meglátogatta őt, Liszt pedig, hogy segítsen barátján elhatározta, hogy bemutatja a Tannhäusert Weimarban. Carolyne hercegnő összebarátkozott Károly Frigyes szász–weimar–eisenachi nagyherceg feleségével, Marija Pavlovnával, aki védelmébe vette a hercegnőt és a lányát, Marie-t. Liszt Weimarban új művészi korszakához érkezett, a komponálásra koncentrált, zenekari műveket kezdett írni, itt vált a zongora után a „zenekar művészévé”, és ekkor születtek igazán nagy és legnépszerűbb művei (első szimfonikus költeménye, az Amit a hegyen hallani, vagy a híres Les Préludes, a Faust-szimfónia és mások). Az év végén a hercegnőhöz költözött az Altenburg-kúriába. Habár a házasságlevél nélküli együttélést a korabeli Weimarban törvénytelennek és felháborítónak tartották, Liszt és Carolyne hercegnő együttélését különleges helyzetük miatt mind az udvar, mind a társaság elfogadta. A Liszt számára írt udvari meghívásokat 1861-ig ennek ellenére a szállodába küldték, és nem a kúriába. Amikor Carolyne-t a cár száműzte Oroszországból, ez az eltűrt kivételezettség is megszűnt, a hercegnő már nem volt szalonképes, nem szívesen fogadták sehol. Ennek ellenére nagy házat vezettek (Altenburg-kúria), a hercegné állandóan vendégeket hívott, zenészek, festők, írók, színészek fordultak meg (néha laktak is) náluk. Még egy kis Liszt-múzeumot is berendezett, ahol a Lisztnek ajándékozott tárgyakat gyűjtötték össze. Weimarban Liszt visszavonult, mint zongoraművész, már csak itt játszott nyilvánosság előtt (több zongora is volt a házban, például Beethoven zongorája is, melyet Liszt később végrendeletében a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyományozott). 1849\. május elején Drezdában felkelés tört ki. Wagner, aki karmester volt Drezdában, a felkelés vezetőihez tartozott, így a felkelés leverése után el kellett hagynia a várost. Weimarba menekült, Liszthez, és az Altenburg-kúriában lakott. Amikor megérkezett, a Lohengrin partitúrája volt nála, amin éppen dolgozott. 1849 októberében, mikor Liszt értesült a magyar szabadságharc leveréséről, az első magyar miniszterelnök Batthyány Lajos és az aradi vértanúk kivégzéséről, megkomponálta Funérailles című híres zongoradarabját, és nekilátott a Hősi sirató című, immár nyolcadik szimfonikus költeménye megírásának. Később Liszt megtudta, hogy meghalt Chopin, ekkor elhatározta, hogy barátja emlékére könyvet ír. A könyv 1850 nyarán készült el, és először francia nyelven jelent meg folytatásokban 1851 februárja és augusztusa között, a La France Musicale folyóiratban, majd 1852-ben könyv formájában is kiadták. #### Liszt mint karmester Liszt Weimarban mint udvari karmester dolgozott, évente három hónapi szolgálati idővel. A fennmaradó idővel tetszése szerint rendelkezhetett. Ezekben az években – Raabe adatai szerint – Liszt 1858-ig évi 1660 tallért kapott, 1000 illetve 330 talléros részletekben. Liszt tizenegy év alatt (1848–1858), mint karmester huszonkilenc operát mutatott be Weimarban, és összesen negyvenhét operát vezényelt. Liszt leggyakrabban a következő operákat dirigálta: Don Giovanni, Lohengrin, Tannhäuser és Fidelio, 1850. augusztus 28-án pedig elvezényelte Wagner Lohengrinjének ősbemutatóját. 1851-ben Liszt átdolgozta az 1837-ben komponált tizenkét Nagy etűdjét és az 1838-ban írt hat Transzcendens Paganini-etűdjét, és véglegesítette azokat a változatokat, amelyeket ma is játszanak Transzcendens etűdök, illetve Paganini-etűdök címen. 1852-ben Liszt anyját egy baleset után (leesett a lépcsőn és eltört a lába) az Altenburg-kúriába vitték, ahol felgyógyulásáig több hónapot töltött. Ugyanebben az évben Liszt elfogadott egy meghívást – Weimarba költözése után először vállalt városon kívüli fellépést – a 3. Ballenstedti Zenei Ünnepek alkalmából. Augusztus 15-én a weimari katolikus templomban bemutatta a férfikarra és orgonára komponált, eredetileg Szekszárdnak szánt miséjét. 1852 őszén és 1853 januárjában megkomponálta a zongorára írt főművét, a hatalmas h-moll szonátát. A szonáta 1854-ben jelent meg, Robert Schumann-nak ajánlva. 1852 novemberében rendezte Liszt az első Berlioz-hetet a zeneszerző jelenlétében. 1853-ban Liszt a Magyar rapszódiák végleges változatain dolgozott. A rapszódiák az 1840–47 között feldolgozott huszonkét magyar dallamból keletkeztek. Ugyanebben az évben Hans von Bülow zongorista zongoraleckéket vett Liszttől. Júniusban a pesti hegedűvirtuóz, Reményi Ede és húszéves hamburgi zongorakísérője, Johannes Brahms meglátogatták Lisztet Weimarban. Liszt mindkét fiatal művészt az Altenburg-kúria szállásolta el. Az egyik estélyen, amikor Lisztet arra kérték, hogy új, harminc perces h-moll szonátáját adja elő, Brahms – állítólag – elaludt az előadás alatt. Júliusban Liszt Zürichbe ment, hogy meglátogassa Wagnert. Szeptemberben Hans von Bülow társaságában Karlsruhéba utazott, hogy előkészítse Dél-Németország első zenei ünnepségét. A fesztivál után Bázelba utazott, ahol ismét Wagnerrel találkozott, majd együtt Strasbourgba mentek, innen pedig Párizsba. Ott – az időközben hozzájuk csatlakozott Carolyne-nal és lányával együtt – meglátogatták Liszt gyermekeit, a tizennyolc éves Blandine-t, a tizenhat éves Cosimát és a tizennégy éves Danielt. (Ekkor ismerkedett meg Wagner későbbi – második – feleségével, Liszt lányával, Cosimával.) 1854 januárjában Carolyne hercegnő hivatalos értesítést kapott, hogy a cár száműzte őt Oroszországból, és a birtokait elkobozta. A száműzés oka az volt, hogy a hercegnő nem volt hajlandó házassági viszonyának a rendezésére. Liszt az év első felében kilenc operát és két színpadi kísérőzenét dirigált. Az előadásokkal kapcsolatosan tizenegy tanulmányt írt ezekről a művekről, francia nyelven. Ugyanebben az évben Liszt vezetésével öt szimfonikus költeménynek volt ősbemutatója: Orpheus, Les Préludes, Mazeppa, Tasso és az Ünnepi hangok. Júliusban részt vett a rotterdami fesztiválon. Szeptemberben és októberben komponálta fő szimfonikus művének, a Faust-szimfóniának első változatát. Ugyanebben az évben, válaszul Vörösmarty neki írt versére megkomponálta a Hungaria című szimfonikus költeményt. 1855 januárjában Liszt megbízatást kapott a magyar esztergomi érsek hercegprímástól, Scitovszky János bíborostól, hogy az Esztergomban épült új bazilika felavatási ünnepségére komponáljon egy misét. Az Esztergomi mise 1855 márciusában-áprilisában keletkezett, és a bazilika felavatásakor (1856. augusztus 31-én) mutatták be. A bemutatót azonban komoly veszély fenyegette: az addig jóbarátnak hitt Festetics Leó gróf intrikái nyomán a bíboros le akarta mondani. Augusz Antal báró intézte el a – hatalmas sikert hozó – két pesti nyilvános főpróbát augusztus 26-án és 27-én, ezután szinte a közhangulat erőszakolta ki az esztergomi előadást. Ugyanebben az évben rendezte Liszt Weimarban a második Berlioz-hetet. Ekkor mutatta be Esz-dúr zongoraversenyét is. Augusztus 21-én Lisztet meglátogatta három gyermeke, ekkor döntött Liszt arról, hogy két lánya Bülow bárónénál, Hans von Bülow anyjánál nevelkedjen Berlinben. December hatodikán koncertet adott Berlinben, s bár a közönség jól fogadta, a berlini sajtó negatív kritikát jelentetett meg róla. Liszt nagyon csalódott volt. 1856. január 15-én Bécsbe utazott, hogy a Mozart-centenárium alkalmából két hangversenyt vezényeljen. Február második felében megszervezte a harmadik Berlioz-hetet, ahol Berlioz vezényelte Kalóz-nyitányát és a Faust elkárhozását. Márciusban Bülow megkérte Cosima kezét. Augusztusban Esztergomba utazott, ahol meglátogatta az új bazilikát és kipróbálta az orgonát. Innen Pestre ment, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében augusztus 26-án és 27-én megtartotta a már említett két nyilvános főpróbát az Esztergomi miséből. A mise esztergomi bemutatója után, szeptember 4-én a Belvárosi plébániatemplomban is eljátszották a művet. Októberben Carolyne-nal együtt Zürichbe utazott, hogy meglátogassák Wagnert, ahol megünnepelték Liszt negyvenötödik születésnapját. Svájcot november 27-én hagyták el, és Münchenbe utaztak, ahol decemberig maradtak. Itt találkozott Wilhelm von Kaulbachhal, aki megfestette híres mellképét. 1857\. január 7-én Liszt a weimari zenekar nyugdíjpénztára számára évente rendezett jótékonysági hangversenyt dirigálta a weimari udvari színházban. Ezen a hangversenyen került sor a Hegyi szimfónia végleges változatának, és a 2., A-dúr zongoraverseny ősbemutatójára. Februárban a Gewandhaus-zenekar nyugdíjalapja számára rendezett jótékonysági hangversenyen lépett fel, néhány művét vezényelte el (utána erős sajtótámadás indult ellene). Március hatodikán Bécsben egy hangverseny keretében bemutatta a Les Préludes-öt és első, Esz-dúr zongoraversenyét. Egy kritikus kivételével a bécsi zenekritikusok elutasították Liszt műveit. Március végén és április elején Liszt megbetegedett, lábán hólyagok és kelések keletkeztek. Alig tudott állni és járni. Május végén, az Alsó-rajnai Zenefesztiválon vezényelt. Szeptemberben ő szervezte meg Károly Ágost szász–weimar–eisenachi nagyherceg születésének századik évfordulójára rendezett ünnepségsorozat keretében megrendezett zenei programot. Szeptember 5-én az udvari színházban történelmi jelentőségű koncertre került sor, amely Liszt legfontosabb weimari hangversenyi közé tartozik. A következő műveket dirigálta a sajátjai közül: 1. A művészekhez – férfikarra és zenekarra, 2. Az ideálok – szimfonikus költemény, 3. Faust-szimfónia – ősbemutató, 4. Weimari népdal – férfikarra és kürtre. Ebben az időszakban már egyre hevesebb és rosszindulatú támadások folytak Liszt és művei ellen. Általában azonban nem a művek kvalitását kérdőjelezték meg, sokkal inkább a Liszttel szemben táplált előítéletek szították ezeket a kirohanásokat. Liszt művészetével kapcsolatban ritkák az elemző (különösen vele szimpatizáló) írások. A Schumann alapította, de ebben az időben Franz Brendel által irányított Neue Zeitschrift für Musik az egyik ilyen tekintélyes folyóirat. A Brahms körül csoportosult művészek (akik közül nem kevesen éppen Liszt vendégszeretetét és segítőkészségét élvezték), például Joachim József, Bernhard Scholz, Julius Otto Grimm és Clara Schumann, nyilatkozatot jelentettek meg a berlini Echo című lapban, amelyben elítélték Lisztet és a „Zukunftmusik” körét (Bülow, Bronsart, Klindworth, Tausig, Cornelius, és mindenekelőtt Wagner). Liszt ennek ellenére tovább dolgozott, komponált, de nyilvános fellépéseit megritkította. 1857\. augusztus 18-án megtörtént Liszt kisebbik lánya, Cosima és Hans von Bülow esküvője. Mindössze két hónappal később, október 22-én a másik lánya, Blandine is férjhez ment, Émile Ollivier francia politikushoz. November 7-én a Prométheusz szimfonikus költeményét és Dante-szimfóniájának ősbemutatóját vezényelte a drezdai udvari színházban. November 10-én Boroszlóban, Moritz Schön vezényletével bemutatta Hősi sirató című szimfonikus költeményét, majd december 29-én a Hunok csatája című művét mutatta be a weimari udvari színházban. 1858\. január 27-én egy Mozart-hangversenyt dirigált az udvari színházban, március elején pedig Prágába ment vezényelni, ahol a végzős medikusok javára adott hangversenyt (Az ideálokat, az A-dúr zongoraversenyt és a Dante-szimfóniát adták elő). Prágából Bécsbe utazott, ahol a Vigadó nagytermében két alkalommal is elvezényelte az Esztergomi misét. Április 10-én Pestre utazott, ahol a Nemzeti Múzeumban, másnap pedig a Belvárosi templomban játszották el az Esztergomi misét. Április 11-én, vasárnap délelőtt, egy ferences kolostorba látogatott azzal a szándékkal, hogy belépjen a Harmadik Rendbe. A ferencesek templomában az apát a mise után ebédre hívta, majd utána a templomban lezajlott az ünnepélyes felvétel. Ezt követően Liszt visszautazott Bécsbe, majd Konstantin von Hohenzollern-Hechingen meghívására Sziléziába, Löwenbergbe utazott, május másodikán pedig visszatért Weimarba. Július 25-én egy nyilvános zenekari próba keretében az udvari színházban bemutatta Hamlet című szimfonikus költeményének első változatát. Augusztustól Carolyne-nal és annak lányával egy hosszabb nyaralásra indultak a tiroli Alpokba, Münchenbe és végül Salzburgba. Október 20-án tértek vissza Weimarba. 1858. december 15-én Liszt Peter Cornelius A bagdadi borbély című operájának az ősbemutatóját vezényelte (ekkor már Weimarban is egyre erőteljesebbé váltak a Liszt elleni támadások). A bemutató botrányba fulladt – a közönség kifütyülte Lisztet –, amely után Liszt lemondott a karmesteri állásáról, élete hátralevő részét kizárólag a zeneszerzésnek kívánta szentelni. #### Az utolsó évek Weimarban (1859–1861) 1859\. január 4-én Hans von Bülow bemutatta Berlinben Liszt szimfonikus költeményét, Az ideálokat. A mű ellenérzéseket váltott ki. Ugyanezt az előadást megismételték február 27-én, ezúttal Liszt vezényletével. Ennek a hangversenynek hatalmas sikere volt. Április 10-én I. Ferenc József osztrák császár kitüntette Lisztet a Vaskorona-renddel, egy olyan kitüntetéssel, ami örökletes nemességgel járt együtt. A nemesi oklevelet 1859. október 30-án állították ki. Ugyanebben az évben jelent meg Liszt könyve A cigányok és zenéjük Magyarországon címmel, francia nyelven. A könyv zenei fejtegetések mellett mélyreható kultúrtörténeti és szociológiai információkat tartalmaz, amelyek főként Wittgenstein hercegnőtől származnak. Az izraelitákról szóló fejezetet, melynek semmi köze a könyv témájához, Carolyne írta. 1859 végén Liszt fiát, Danielt ágynak döntötte tüdőbetegsége. Mikor Liszt értesült fia betegségéről, Berlinbe utazott, és fia betegágya mellett maradt annak haláláig, december 15-éig. Fiáért érzett gyászában komponálta 1860-ban az első gyászódát Les morts címmel, Lamennais abbé versére. 1860\. október 12-én a francia császár, III. Napóleon a Becsületrend tiszti fokozatával tüntette ki Lisztet, 1861 decemberében pedig a weimari herceg udvari kamarásnak nevezte ki a zeneszerzőt. Ugyanebben az évben Liszt megírta végrendeletét, melyben számos adományt hagyott rokonaira, barátaira. A végrendeletét később egy záradékkal egészítette ki, melyben a két lánya helyett Wittgenstein hercegnőt nevezte meg általános örökösnek és a végrendelet végrehajtójának. Liszt vagyona a következő értékekből állt: - francia frank, letétként a párizsi Rothschild-bankházban (ez az összeg eredetileg a lányainak szánt hozomány volt). - Egy további pénzösszeg Bécsben, melyet dr. Eduard Liszt kezelt. Ebből az összegből kapta Liszt Anna a nyugdíját. - Sok értékes ajándék, melyeket Liszt különböző alkalmakkor kapott. - A meg nem jelent művek. 1861 májusában Liszt Párizsba utazott, találkozott III. Napóleonnal, aki május 29-én a Becsületrend parancsnokává nevezte ki. Ez év augusztusában Wagner, Cornelius és Bülow jelenlétében megalapította a weimari Általános Német Zeneegyletet, s ezután elhagyta Weimart. Egy rövid párizsi kitérő után (itt Rossinivel és Gounod-val találkozott), majd október 20-án Rómában telepedett le. ### Liszt Rómában (1861–1869) Wittgenstein hercegnő számos próbálkozást tett arra, hogy felbontsa házasságát és Liszt törvényes felesége legyen. Ez a kívánsága azonban soha nem teljesült. Hosszú évekbe és sok pénzébe került Carolyne-nak a válás intézése, míg 1861-ben Rómában a pápa engedélyt adott a házasság felbontásához és az új házasság létrehozásához. Liszt és Wittgenstein hercegnő esküvője Liszt 50. születésnapjára 1861. október 22-ére volt kitűzve, a római San Carlo al Corso templomban. Az esküvőt megelőző napon azonban a pápa visszavonta a jóváhagyását. 1864-ben meghalt Carolyne férje – aki protestáns volt, és a protestáns egyház elfogadta a válási kérelmét, így újranősült – így nem volt akadálya a házasságnak. Azonban időközben Liszt elhatározta, hogy belép a papi rendbe, az erősen vallásos hercegnő pedig bátorította a zeneszerzőt e lépés megtételéhez. Liszt 1863. június 20-án beköltözött a Madonna del Rosario kolostorba, és IX. Piusz pápa magánkihallgatáson fogadta. Liszt Rómában szabadúszó zenészként élt, ugyanakkor számos, főleg egyházi témákat feldolgozó műveket írt. Soha többet nem zongorázott pénzért, tanítványait ingyen oktatta. 1864-ben Németországba és Franciaországba utazott. Németországban, Karlsruhében részt vett a zeneművészek fesztiválján, ahol több darabját is bemutatták. Innen lányával, Cosimával (Blandine, 1862. szeptember 11-én szülés következtében meghalt) utazott tovább Münchenbe. Közben – még 1864-ben – megtudta, hogy Cosima – aki Bülow felesége volt – és Wagner között szerelmi viszony alakult ki. Mi több, Cosima 1866. május 11-én – két kisebb lányával együtt, két nagyobb lányát Bülow-nál hagyva – Luzernbe költözött Wagnerhez. Emiatt a Liszt és Wagner közötti barátság évekre elhidegült. 1865 tavaszán Liszt egy domonkos atya segítségével készült belépni az egyházi rendbe. Elsőként 1865. április 25-én Gustav Hohenlohe érsektől, annak vatikáni magánkápolnájában megkapta a tonzúrát. Gustav Hohenlohe érsek Carolyne lányának, Marie-nak volt a sógora, aki nem örült volna Liszt és Carolyne házasságának. Nyilván az ő közbelépésére változtatta meg a pápa az esküvői engedélyt. A ceremónia után IX. Piusz pápa magánkihallgatáson fogadta. Ezt követően Liszt a Vatikánba költözött. Július 30-án további egyházi, ún. kisebb rendeket vett fel: ostiarius, lector, exorcista és acolitus. Liszt a következőképp indokolta lépését: „Beléptem az egyházi rendbe – de semmi esetre sem a világ iránt megvetésből vagy még kevésbé, mert ráuntam a művészetre ... A katolicizmushoz való vonzalmam gyermekkorom óta jelen van, és egy állandóan jelenlévő és uralkodó érzés lett...” 1865\. augusztus elején Liszt Münchenen át Pestre utazott. Augusztus 14–15-én itt mutatták be a Szent Erzsébet legendája című oratóriumát a Pesti Vigadó nagytermében. Hatalmas volt a siker, a lelkesedés minden várakozást felülmúlt. Augusztus 29-én hasonlóan sikeres jótékonysági koncertet adott a Vigadóban, amelyen közreműködött még Hans von Bülow és Reményi Ede is. Szeptemberben Szekszárdra utazott, majd Párizsba, ahol újra találkozott III. Napóleonnal. 1866 nyarán Scitovszky hercegprímás megbízta Lisztet, hogy komponáljon egy koronázási misét, melyet Ferenc József megkoronázásakor a budavári Mátyás-templomban mutattak be. Liszt sem a Mátyás-templomban zajló ünnepségre, a Magyar koronázási mise bemutatójára, sem az ünnepi fogadtatásra nem kapott meghívást – miközben előtte két nappal Ferenc József-renddel tüntették ki. A Nemzeti Zenede elnökének közbenjárására kapott egy helyet a karzaton, az orgona mellett. 1867\. június 16-án Liszt visszautazott Rómába, majd innen egy három hónapos németországi körútra indult. Az 1868-as évet Olaszországban töltötte. Zeneszerzői tevékenységének középpontjában a férfikarra írt Requiem állt. Július 2-án Don Antonio Solfanelli atya, teológiaprofesszor társaságában zarándokútra indult Spoletóba, Assisibe és Loretóba. 1868 őszén Tivoliban töltött hosszabb időt. 1869 januárjában elhagyta Rómát, és Carl Alexander nagyherceg meghívására Weimarba utazott. Itt a nagyherceg egy szép lakást bocsátott a rendelkezésére az udvari kertészlakban. Liszt két hónapig maradt Weimarban, majd Bécsbe és Pestre utazott, ahol két nagy hangversenyt is adott. Ezzel kezdetét vette Liszt életének „Weimar–Róma–Pest háromszöge”, ahogy maga nevezte ezt az időszakot. ### Liszt Magyarországon, Weimarban és Rómában (1870–1886) 1870-től Liszt váltakozva hol Budapesten, hol Weimarban, hol Rómában tartózkodott. Május 29-én Weimarban a Beethoven-ünnepségeken Beethoven 2. kantátáját és 9. szimfóniáját vezényelte. 1870. június 30-án Szekszárdra utazott, ahol három hónapot töltött el Augusz Antal báró vendégeként. Szeptember 17-én és 18-án a kalocsai érsek, Haynald Lajos vendége volt. Szeptember 21-én meglátogatta a pécsi püspököt annak nyári rezidenciáján, Püspöknádasdon. Szeptember 25-én a Nőegylet számára rendezett koncerten működött közre. Decemberben a Beethoven-bizottság arra kérte Lisztet, hogy vegye át az 1870. december 16-ára a Pesti Vigadóba tervezett ünnepi hangverseny vezetését (a weimari két Beethoven-művet vezényelte). December 26-án Liszt meglátogatta Deák Ferencet, aki arra kérte őt, telepedjen le Magyarországon, és vállalja el az éppen alapuló első pesti Zeneakadémia elnökségét. A Zeneakadémiát csak 1875-ben tudták megnyitni, ekkor Liszt királyi tanácsosi cím és évi négyezer forintos honorárium mellett elvállalta az elnökséget. Liszt 1870. november 16-ától 1871. április 22-éig Pesten tartózkodott. Öt hónapos itt-tartózkodása alatt a Belvárosi plébánián szállt meg. Pesten szívesen fogadták, sokat járt hangversenyekre és operaelőadásokra, ezenkívül zongoraleckéket is adott. Ő vezényelte az 1870. december 16-án, a Pesti Vigadóban megrendezett jubileumi Beethoven-hangversenyt. Januártól márciusig leckéket adott. Júliusban Münchenben volt, ahol Franz von Lenbach megfestette a portréját. Augusztus 25-én megtörtént Cosima és Wagner esküvője Luzernben – Liszt távollétében. 1871\. március 25-én hangversenyt adott a Vigadóban Reményi Ede és Olga Janina nevű tanítványa közreműködésével. Pesten az első állandó lakása a Szél, ma Nádor utca 20. szám alatt, a második emeleten volt (1871. szeptember 16-ától december 16-áig). Olga Janina, az önjelölt „kozák grófnő” valójában sem gróf, sem kozák nem volt, valódi neve Olga Zielinska, aki egy meggazdagodott lengyel középosztálybeli családból származott. Szabados életet élt, kábítószerfüggő, kiegyensúlyozatlan, gazdag nő volt. Liszttel 1869-ben ismerkedett meg Rómában, ezután több helyre, így Magyarországra is meghívatlanul követte, ahol tanítványául szegődött. Pesten revolverrel fenyegette meg a művészt, majd öngyilkos akart lenni. Liszt barátai később azzal fenyegették meg a nőt, hogy ha nem hagyja békén Lisztet, a rendőrséggel fog meggyűlni a baja. Ekkor Janina Párizsba ment, és álnéven egy lejárató könyvet jelentetett meg a művészről (Souvenirs d’une Cosaque). 1872 januárja és áprilisa között Liszt ismét Pesten volt, közben februárban és márciusban elvezényelte a Missa choralist a Belvárosi templomban. Innen Bécsbe majd Weimarba utazott, ahol szeptemberben meglátogatta Wagner és Cosima. Viszonyuk rendeződött, kibékültek. Weimarban tanítványok tömege járt hozzá, akik között volt tehetséges is (Sauer, d’Albert, Ziloty, Lamond és mások), de a java részük csak az idejét rabolta. Római tartózkodása idején már csak tanítványai legjava követte (például Thomán István). Októberben ellátogatott Bayreuthba, majd novemberben ismét Magyarországra utazott. 1870 és 1873 között magyarul tanult, nyelvtanára Vadász Zsigmond piarista szerzetes, gimnáziumi tanár volt. A zeneszerzőnek soha nem sikerült tökéletesen megtanulnia magyarul, azonban könnyebb szövegeket el tudott olvasni, és sok mindent megértett, ha lassan beszéltek hozzá. 1873\. január 12-én a Rózsavölgyi & Társa Zeneműkiadó és koncertszervező iroda a Hungária hotelben Liszt-estet rendezett. Laborfalvi Róza színésznő a Leonóra című melodrámát adta elő Liszt zongorakíséretével. Ezenkívül Liszt előadta gróf Széchényi Imre Bevezető és magyar induló című művéből készült átiratát. Március 19-én a Pesti Vigadóban vezényelte legújabb zenekari művét: Szózat és Magyar Himnusz-fantázia. Március 25-én délelőtt a Belvárosi templom Liszt-egyleti kórusát vezényelte. Időközben a Zeneakadémia megalapításán fáradozók elérték, hogy a kultuszminisztérium júniusban hat évre (1873–79) kibérelje a Hal tér 4. szám alatti úgynevezett Frigyes-házat – Liszt új lakását is ebben a házban rendezték be. Április 17-én Weimarba utazott, ahol bemutatta Krisztus oratóriuma egészét. Weimari tartózkodása alatt számos más városba is ellátogatott: június 6-án Lipcsébe ment, a Missa choralis előadásait meghallgatni; június 26-ától augusztus 5-éig Bayreuthban tartózkodott a Wagner családnál. Augusztus 6. és 13. között Hohenlohe bíborosnál vendégeskedett, a schillingsfürsti kastélyban. Szeptember 9-én, Liszt művészi pályafutásának 50 éves évfordulóján Richter János vezényelte Krisztus oratóriumát. Aznap délelőtt még előadták Gobbi Henrik Liszt-kantátáját, és díszes arany babérkoszorút nyújtották át számára. Az 1874-es évben május 17-éig tartózkodott Liszt Magyarországon, Budapesten, de Horpácson és Kalocsán is vendégeskedett. Március 16-án bemutatták A holt költő szerelme című Liszt–Jókai melodrámát, Laborfalvi Róza szereplésével, 25-én pedig elvezényelte a Koronázási misét. Közben kétszer, öt-hat napra Bécsbe utazott, hogy jótékonysági koncerteken lépjen fel. Május 17-én egy éjjeli vonattal Rómába utazott, ahol az év végéig maradt. Rómában Liszt a tanításnak és a komponálásnak szentelte magát. Magyarországra 1875. február 11-én tért vissza. Itt számos fellépésen vett részt, melynek csúcspontja a március 10-én Wagnerrel közösen adott koncert volt. Március 21-én Ferenc József, Trefort Ágoston királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára kinevezte Lisztet a budapesti Zeneakadémia elnökévé. Március 30-án Trefort miniszter személyesen adta át a mesternek a kinevezési okiratot. #### Liszt a budapesti Zeneakadémián A budapesti Zeneakadémiát 1875. szeptember 14-én nyitották meg a Hal téren. Az akadémia indulásakor Liszten kívül mindössze két kinevezett tanára volt: Erkel Ferenc és Robert Volkmann, míg Ábrányi Kornél és Nikolits Sándor rendkívüli tanárok voltak. Liszt első feladata az volt, hogy meghallgassa az Erkel által felvett huszonegy zongoraszakos tanulót, és kiválassza a mesterosztályba a legalkalmasabbakat. Az 1875/76-os tanévben kilenc tanulót vett fel mesterosztályba, melyben Liszt a művek értelmezésével foglalkozott. Kedves tanítványai voltak Juhász Aladár, Aggházy Károly, Ravasz Ilona, Szendy Árpád, Thomán István és Freund József. Az oktatást 1876. március 2-án kezdte el, azonban csak két hónapig tanított, mivel külföldi kötelezettségei miatt el kellett hagynia Magyarországot. A második évfolyamon (1876/77) a mesterosztály számára a tanítási idő négy hónapból állt. Liszt hetenként négy délutánt tanított. A mesterosztály diákjai Liszt távozása után visszatértek Erkel osztályába, és zongoratechnikai kérdésekkel foglalkoztak. A tanév nyárig tartott, utána kezdődtek az évzáró vizsgák és a vizsgaversenyek. 1879-re már olyan nagy volt az érdeklődés, annyira megnőtt a hallgatók száma, hogy 1880-ban a Sugár útra (a mai Andrássy út) 67. szám alá költözött az intézmény. Az adminisztratív feladatokat – amitől Liszt annyira félt – ifj. Végh János alelnök látta el. Liszt élvezte a tanítást, így írt erről Carolyne-nak:„Legjobb óráim azok, amikor professzorkodom az új zeneakadémián.” Liszt rengeteget koncertezett jótékony célból, a Zeneakadémiát például – Legány Dezső írása szerint – ketten tartották el: az állam és Liszt. #### 1876–1877 további eseményei 1875\. szeptember 19-én Rómába ment ahol 1876. februárjáig tartózkodott. Firenzei és velencei kitérővel február 15-én Budapestre utazott, ahol február 27-én a Filharmóniai Társaság bemutatta – először Budapesten – Hunok csatája című szimfonikus költeményét. A Liszt-növendékek első nyilvános hangversenye március 26-án volt a Zeneakadémián. Április 14-én Weimarba utazott, ahol kisebb megszakításokkal szeptember 15-éig maradt. Közben augusztus 1. és szeptember 2. között Bayreuthban tartózkodott, hogy részt vegyen a Festspielhaus hivatalos megnyitóján, ahol találkozott Csajkovszkijjal. Weimarban szeptember 23-áig maradt, azonban többször tett kisebb utazásokat Düsseldorfba, Hannoverbe, Hollandiába és Weimarba. Szeptember 24-étől október 5-éig ismét Hannoverben tartózkodott, majd október 6. és 9. között meglátogatta életrajzíróját, Lina Ramannt, majd Bécsen át Budapestre utazott. 1877\. január 1-jén Liszt részt vett a király és a királynő nagy újévi fogadtatásán a budai várban. Február 15-én megjelent a Művészegylet által rendezett hangversenyen, a Hungária hotel dísztermében. Március 5-én a Pesti Vigadó nagytermében Liszt a Szent Erzsébet legendája című oratóriumot vezényelte, a Le triomphe funèbre du Tasse ősbemutatóját pedig Walter Damrosch dirigálta. Március 10-én a Pesti Vigadó nagytermében egy jótékonysági hangversenyen működött közre. Március 16-án a bécsi zeneegylet Beethoven-emlékmű javára megrendezett estélyén működött közre, majd 24-én Bayreuthba utazott, ahol április 3-áig maradt. Innen Weimarba ment (itt Borogyinnal találkozott), majd kisebb utazásokat tett Hannoverbe és Rómába. A zeneszerző november 21-én visszatért Magyarországra, ahol a következő év áprilisáig maradt. #### 1878-tól 1880-ig 1878\. január 20-án előadták egy zeneakadémiai matiné keretében Szent Cecília című kórusművét, március 27-én pedig a Filharmóniai Társaság Erkel Sándor vezényletével a Dante-szimfóniát játszotta el. Április 1-jén Bécsbe utazott, egy hetet töltött ott, ezt követően Bayreuthba ment tíz napra, ahol a Wagner-villában lakott. Április 17-én Weimarba utazott, ahol egészen augusztus 17-éig maradt, majd visszatért Bayreuthba. Július 9. és 18. között, mint Magyarország küldötte részt vett a párizsi világkiállításon. Szeptember 12. és 1879. január 12. között Rómában tartózkodott, a Villa d'Estében. Rómában Gustav Adolf zu Hohenlohe-Schillingsfürst bíboros tiszteletbeli albanói kanonokká nevezte ki Lisztet, így engedélyezte neki a lila színű öv viselését. Ezt követően Magyarországra utazott, ahol január 18-án megkezdte a tanítást a Hal téri Zeneakadémián. A negyedik évben 12 tanulója volt a mesterosztálynak. A Zeneakadémia a gyorsan növekvő tanítvány-létszám miatt nagyobb épületbe kellett, hogy költözzön, így az Közoktatási Minisztérium megvásárolta a Sugár út (ma Andrássy út) 67. számú saroképületét a Zeneakadémia számára. Ebben az épületben rendeztek be egy lakást Liszt számára az első emeleten, és egy másik lakást Erkel számára a második emeleten. Liszt 1880. január 15. és március 20. között tartózkodott Magyarországon. Átmenetileg – amíg elkészült a zeneakadémiai lakosztálya – a Hungária hotelben lakott. Március 14-én adták az új Zeneakadémia első növendékhangversenyét, Liszt tanítványaival. Ebben az évben is számos hangversenyen és színházi előadáson vett részt, sok barátot és ismerőst látogatott meg, valamint gyakran kártyázott (whistezett) a barátaival a Hungária hotel-béli lakosztályában. Március 21-én Bécsbe utazott, ahol a Zeneegylet termében három művét vezényelte. Április 3. és augusztus 20. között Weimarban tartózkodott, majd Sienába utazott meglátogatni Wagnert és a lányát. Innen szeptemberben ismét Rómába ment, ahol az év végéig maradt a Villa d'Estében. #### Liszt 1881 és 1885 között Az 1881-es évet Liszt Firenzében kezdte. Január 20-án Magyarországra utazott, ahol a Zeneakadémia új épületében beköltözött utolsó budapesti lakásába. Ez a lakás ma egy Liszt-múzeumnak ad otthont. Március 9-én Erkel Sándor vezényletével a Vigadóban bemutatták Második Mefisztó-keringőjét. Április 1-jén Bécsbe utazott, majd 5-én Sopronba és Doborjánba látogatott el. Itt ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ugyanekkor, április 7-én leplezték le, Liszt jelenlétében a szülőháza falán elhelyezett emléktáblát. 1881-ben Wittgenstein hercegnő kiadta a „Cigánykönyv” új francia kiadását, anélkül, hogy Liszttel előzőleg egyeztetett volna. Az új kiadásban a hercegnő kibővítette az izraelitákról szóló fejezetet, számos sértegetéseket és gyalázkodásokat tartalmazó résszel. Mikor a könyv híre Magyarországra is eljutott, Lisztet sok támadás érte a sajtó részéről. A vádakra Liszt 1883. elején nyílt levélben válaszolt. Ezt a levelet 1883. február 3-án a címzett Gazette de Hongorie főszerkesztője közzé tette. Idézet a levélből: „A sajnálat érzésével írom Önnek e sorokat, mivel elterjedt a pletyka, hogy állítólag zsidóellenes lennék; ezért kötelességemnek tartom, hogy e hamis hírt kiigazítsam. Általánosan ismert, hogy sok, a zenei világban kiemelkedő izraelitával, főként Meyerbeerrel, a kölcsönös tisztelet és barátság talaján álltam, ugyanúgy, mint irodalmi körökben Heinrich Heinével és másokkal.” 1881\. április 16. és szeptember 21. között Liszt Weimarban tartózkodott. Weimari tartózkodása idején rövidebb utazásokat tett Berlinbe, Freiburgba, ahol a Krisztus című oratóriumát mutatta be, Baden-Badenbe, Antwerpenbe és Brüsszelbe. Májusban ellátogatott Magdeburgba, ahol az Általános Német Zeneegylet fesztiválját rendezték. 1881. június 12-én Lisztet 70. születésnapja alkalmából az Általános Német Zeneegylet tiszteletbeli elnökévé választották. Júliusi weimari tartózkodása idején megsérült, leesett a lépcsőn. Szeptember 21-én Liszt meglátogatta Hans von Bülowot Meiningenben, majd Bayreuthba költözött, ahol egészen október 10-éig maradt. Október 16-ától 1882. január 28-áig Rómában tartózkodott, ahol ideje nagy részét Wittgenstein hercegnővel töltötte. Itt is megemlékeztek születésnapjáról, a Santa Cecilia Akadémián köszöntötték, majd a Societa del Quintetto alakuló hangversenyén bemutatta utolsó szimfonikus költeményének, A bölcsőtől a sírig első részét, A bölcsőt. Olaszországból február 4-én Budapestre utazott. Itt február 10-én sikeres hangversenyt adott a Pesti Vigadóban, majd február 25-én a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett hangversenyen játszotta el 16. rapszódiáját (melyet a festőnek dedikált), március 25-én pedig a Belvárosi templomban vezényelte a Magyar koronázási misét. Február 18-án Munkácsyt és annak francia feleségét fogadta a zeneakadémiai lakosztályában. A festő meghívta Lisztet a párizsi műtermébe, hogy megfesse arcképét. A húsvétot Kalocsán töltötte Haynald Lajos vendégeként. Április 19-én Weimarba utazott, ahol november 14-éig maradt. Ezen a nyáron ellátogatott Brüsszelbe, Jénába Freiburgba és Zürichbe is, különböző szerzeményeinek a bemutatására. Július 15. és augusztus 5. között Bayreuthban tartózkodott, ahol megnézte Wagner Parsifaljának ősbemutatóját, és még négy előadását. Innen visszatért Weimarba, majd néhány héttel később ismét visszatért Bayreuthba, hogy unokája, Blandine von Bülow esküvőjén részt vegyen. November 19-én Velencébe utazott, hogy meglátogassa a Wagner családot. Itt komponálta – mintegy megérezve Wagner közeli halálát – első Gyászgondola című elégiáját. Ez a találkozás volt Liszt és Wagner utolsó találkozása. Wagner egy hónappal később, 1883. február 13-án Velencében meghalt. Velencéből Liszt 1883. január 14-én Budapestre utazott, ahol most is számos hangversenyen szerepelt, estélyeken és banketteken vett részt, de korára való tekintettel egyre ritkábban lépett fel. Februárban Liszt Strobl Alajos szobrászművésznek ült modellt. A szobrot az Andrássy úti Operaház bejárata előtt helyezték el. Március 18-án a Szent Erzsébetet vezényelte Pozsonyban. Május 1-jén Liszt Lina Schmalhausen kíséretében Marburgban időzött, ahol bemutatták a Szent Erzsébet legendája című oratóriumát. Május 22-én részt vett a Wagner halála alkalmából rendezett emlékhangversenyen. Az év végét, a következő év elejét, január 31-éig, Weimarban töltötte. Weimarból Nürnbergen át – ahol meglátogatta Lina Ramannt – Budapestre utazott. 1884. február 4-től április 21-ig tartózkodott Budapesten és más magyar városokban (Pozsony, Esztergom, Kalocsa). Február közepén elment az orosz zongoraművész Anton Grigorjevics Rubinstejn hangversenyére a Hungária hotel dísztermébe. Április 25-én Weimarba utazott, ahol az Általános Német Zeneegylet az évi zenei fesztiválján vezényelt. Június 30-án Jénába ment a Szekszárdi mise bemutatása alkalmából. Július végén a weimari herceg Wilhelmsthal kastélyában vendégeskedett. Júliusban a Parsifal előadását tekintette meg Bayreuthban, majd augusztusban Lipcsében megnézte Hector Berlioz Benvenuto Cellini című operájának előadását, aztán ismét Weimarba utazott. Az év végét Rómában töltötte. 1885\. január 30-án érkezett Budapestre. Február 27-én a Filharmóniai Társaság a Tassót adta elő a Vigadóban. Március 25-én Magyar királydalát adták elő az Operaház rendkívüli hangversenyén (az Opera előző évi megnyitója Liszt-zene nélkül történt meg). Március 28-án utoljára zongorázott nyilvánosság előtt, az Angolkisasszonyoknál tartott koncerten. Ismét sok utazás következett: Bécs, Weimar, Mannheim, Karlsruhe, Strassburg, Antwerpen, Aachen stb. Az év végén Rómába utazott. Ez volt utolsó római tartózkodása. #### A halál éve, 1886 1886 elején Rómából Firenzébe és Velencébe ment, ahonnan január 30-án utazott Budapestre, ahol még aznap este az új operaházba sietett, hogy meghallgassa Mihalovich Ödön egyik operáját. Február 2-án kezdte el az oktatást a Zeneakadémián. A zongoraleckék Liszt lakosztályában történtek, ahol ingyen tanította diákjait. Számos weimari diákja is utána jött Budapestre. Február 20-án Liszt megfázott, és több napig ágyban kellett maradnia. A Zeneakadémián március 6-án tartotta meg utolsó óráját. Március 10-én rendezték a Zeneakadémián a búcsúhangversenyét. Március 11-én a ferences templomban imádkozott, majd elment Thomán István koncertjére. A koncert után a pályaudvarra indult, ahol számos barátja várta. A pályaudvar éttermében búcsúvacsorát rendeztek Liszt tiszteletére. 1886. március 11-én 23 órakor Liszt végleg elhagyta Budapestet. Áprilisban, Londonban, a windsori kastélyban fogadta Viktória brit királynő, és neki ajándékozta márvány mellszobrát. Május közepén Weimarba utazott, ahol ismét sokat betegeskedett: vízkór miatt állandóan fájt a lába, a szemén kialakuló hályog miatt alig látott. Ezért utóbb már csak diktált, és felolvastak neki. Emiatt Halléba utazott orvosi vizsgálatra. Júliusban részt vett Bayreuthban unokája, Daniela von Bülow és Henry Thode műtörténész esküvőjén, majd Luxemburgba, Colpachba utazott, Munkácsyhoz. Július 19-én adta utolsó zongora-hangversenyét Luxembourg belvárosában, a Casino Bourgeois-ban. Július 21-én ismét Bayreuthba utazott a Parsifal és a Trisztán és Izolda előadására. Liszt 1886. július 21-én szerdán, délután fél négykor érkezett meg Bayreuthba, megfázva, lázasan és erősen köhögve. Nem lányánál lakott, hanem a Siegfriedstrassén foglalt szállást. Megérkezésekor ágyba feküdt, de este nyolckor átment a Wahnfried-villába, ahol estélyt rendeztek. Az elkövetkező napokban egyre betegebb lett, ennek ellenére nem feküdt ágyba, előadásokra járt és számos látogatót fogadott. Július 28-án egy orvos megállapította, hogy Lisztnek tüdőgyulladása van, ezért ágyban kell maradnia, valamint teljes nyugalomra van szüksége. A lánya, Cosima, megtiltotta a tanítványoknak, hogy szobájában látogassák. Július 31-én, szombaton a mester állapota sokat romlott és öntudatlan volt. Lánya egész nap mellette volt, este azonban a Wahnfried-villába ment egy estélyre. Liszt Ferenc 23 óra 30 perckor meghalt. Cosima röviddel ezután érkezett vissza. Lisztet a halotti szobában ravatalozták fel, ahol a látogatók 10 és 14 óra között megtekinthették a halottat. Később halotti maszkot készítettek és lefényképezték a halott mestert. Este egy ideig díszőrséget álltak Liszt tanítványai. Hétfőn ismét felravatalozták a Wahnfried-villa dísztermében, ravatala mellé Wagner szobrát állították. A temetésre kedden került sor a bayreuthi temetőben, a város polgármestere beszélt. A koporsót egy nyitott halottaskocsi vitte. Négy személy tartotta a halotti kendőt, tizenkét tanítványa pedig égő fáklyákkal lépdelt a halottaskocsi mellett. A sír fölé Bayreuth városa később egy mauzóleumot építtetett. Felmerült hamvainak hazaszállítása, de az állam ezt nem kérte. ## Szabadkőműves pályafutása Liszt 1841. szeptember 10-én kérte felvételét a frankfurti „Zur Einigkeit” (Egységhez) páholyba, Wilhelm Speyerhez írt levelében. A páholy örömmel fogadta Liszt jelentkezését, és 18-án inassá avatta. 1842. február 8-án a berlini „Zur Eintracht” (Egyetértéshez) páholyban emelték legény fokra, a szertartást a későbbi császár, Vilmos koronaherceg vezette. Két héttel később ugyanitt mesterré avatták. Az ezt követő időszakban utazásai során szabadkőművesként számos páholyt keresett fel (Zürich, Iserlohn, Bordeaux, Reims), amelyekben általában fel is lépett. Ezeket a látogatásokat a páholyok tiszteletbeli tagsággal, ajándékokkal, emlékérmekkel honorálták. Weimari éveiben sem a helyi páholyt, sem más páholyokat nem látogatott. A berlini „Zur Eintracht” 1866. november 14-én törölte tagjai közül, Liszt helyzetére való hivatkozással. 1874-ben frankfurti anyapáholya is kihúzta Lisztet tagnévsorából a páholy összejöveteleiről való távolmaradásai miatt. Budapestre költözése után egyes információk szerint az „Einigkeit in Vaterland” (Egység a hazában) páholy tagja lett volna, de ez származhatott frankfurti anyapáholyának nevével való keveredésből is. Mindenesetre kapcsolatot tartott szabadkőművesekkel, és megjelent páholyok által rendezett zenei eseményeken. Halála után a pozsonyi, a lipcsei és a zürichi páholyok tartottak emlékére szabadkőműves gyászszertartást. ## Filmek - Paganini (1923) német, Liszt szerepében: Gustav Fröhlich - La chanson de l'adieu (1934) német, Liszt szerepében: Daniel Lecourtois - Abschiedswalzer (1934) német, Liszt szerepében: Hans Schlenck - Rhapsodie – Ein musikalisches Intermezzo aus dem Leben Franz Liszts (1934) német, rövidfilm. Liszt szerepében: Wolfgang Liebeneiner - Wenn die Musik nicht wär (1935) német, Liszt szerepében: Luis Rainer - Szerelmi álmok/Liebesträume (1935) magyar–osztrák–német. Rendező: Heinz Hille. Liszt szerepében: Táray Ferenc, Franz Herterich - Szenzáció! – Emlékül Katicának című epizód (1936) magyar, rendező: Vajda László, Székely István. Liszt szerepében: Szakáts Zoltán - A dream of Love (1938) USA, rövidfilm, Liszt szerepében: Ian Colin - The Life of Chopin (1938) angol, rövidfilm, Liszt szerepében: Ian Colin - Suez (1938) USA, Liszt szerepében: Brandon Hurst - Pontcarral, colonel d'empire (1942) francia, Liszt szerepében: Marc Dantzer - Phantom of the Opera (1943) USA, Liszt szerepében: Fritz Leiber - Träumerei (1944) német, Liszt szerepében: Emil Lohkamp - A Song to Remember (1945) USA, Liszt szerepében: Békássy István - Rêves d'amour (1947) francia, Liszt szerepében: Pierre Richard-Willm - Song of Love (1947) USA, Liszt szerepében: Henry Daniell - Anni (1948) osztrák, Liszt szerepében: Eugen Preiß - Hallmark Hall of Fame – Prelude (1952) USA, tv-sorozat, Liszt szerepében: Chet Stratton - Erkel (1952) magyar. Rendező: Keleti Márton, Liszt szerepében: Darvas Iván - Kompozitor Glinka (Композитор Глинка) (1952) szovjet. Rendező: Grigorij Alekszandrov, Liszt szerepében: Szvjatoszlav Richter - Ungarische Rhapsodie (1954) NSZK, Liszt szerepében: Paul Hubschmid - Par ordre du tsar (1954) francia, Liszt szerepében: Jacques François - Magic Fire (1955) USA, Liszt szerepében: Carlos Thompson - Lola Montès (1955) francia–NSZK–luxemburgi, Liszt szerepében: Will Quadflieg - Z mého zivota (1956) csehszlovák, Liszt szerepében: Stefan Bulejko - Song Without End (1960) USA, Liszt szerepében: Dirk Bogarde - Szerelmi álmok – Liszt (1970) szovjet–magyar. Rendező: Keleti Márton, Liszt szerepében: Kocsy Zsolt, Sinkovits Imre - Song of Norway (1970) USA, Liszt szerepében: Henry Gilbert - Notorious Woman – Trial / Conflict (1974) angol, BBC tv-sorozat, Liszt szerepében: Jeremy Irons - Lisztomania (1975) angol, Liszt szerepében: Roger Daltrey - Il était un musicien – Monsieur Liszt (1978) francia, tv-sorozat, Liszt szerepében: Jean de Coninck - Liszt Ferenc (1982) magyar, tv-filmsorozat. Rendező: Szinetár Miklós, Liszt szerepében: Hegedűs D. Géza, Darvas Iván - La vie de Berlioz (1983) francia, tv-film, Liszt szerepében: Trokán Péter - Wagner (1983) angol–osztrák–magyar, tv-filmsorozat. Rendező: Tony Palmer, Liszt szerepében: Ekkehard Schall - Wahnfried (1986) francia–NSZK, Liszt szerepében: Anton Diffring - Impromptu (1991) francia–angol, Liszt szerepében: Julian Sands - La musique de l'amour: Robert et Clara (1995) francia, tv-film, Liszt szerepében: Aleksandr Cherednik - Liszt's Rhapsody (1996) kanadai, TV film, Liszt szerepében: Geordie Johnson - Szekszárdi mise (2001) magyar, tv-film, Liszt szerepében: Kenderesi Tibor - Chopin. Pragnienie milosci (2002) lengyel, Liszt szerepében: Michal Konarski - Moi, Hector Berlioz (2003) francia, tv-film, Liszt szerepében: Nicolas Cardonna ## Kötetei, szövegkiadások ### Franciául - Lohengrin et Tannhäuser de Richard Wagner; Brockhaus, Leipzig, 1851 - F. Chopin; Breitkopf-Härtel, Leipzig–Paris–Bruxelles, 1852 - Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie; Librairie Nouvelle–Bourdilliat, Paris, 1859 - Correspondance entre Franz Liszt et Charles Alexandre grand-duc de Saxe; sajtó alá rend. La Mara; Breotkopf-Härtel, Leipzig, 1909 - Pages romantiques. Publiées avec une introduction et des notes par Jean Chantavoine; Alcan–Breitkopf-Härtel, Paris–Leipzig, 1912 - Souvenirs de F. Liszt. Lettres inédites; szerk. N. de Gutmansthal; Breitkopf und Härtel, Leipzig, 1913 - Correspondance Liszt–Agoult, 1–2.; sajtó alá rend. Daniel Ollivier; Grasset, Paris, 1933–1934 - 1\. 1833–1840 - 2\. 1840–1864 - Correspondance de Liszt et de sa fille Madame Émile Ollivier 1842–1862; sajtó alá rend. Daniel Ollivier; Grasset, Paris, 1936 - Correspondance de Richard Wagner et de Franz Liszt. 1841–1882; franciára ford. Leopold Schmidt, Jacques Lacant, előszó Gustave Samazeuilh; Gallimard, Paris, 1975 (Les classiques allemands) - Correspondance; vál., előszó, jegyz. Pierre-Antoine Huré, Claude Knepper; Lattès, Paris, 1987 - Artiste et société. Édition des textes en français; összegyűjt., sajtó alá rend., jegyz. Rémy Stricker; Flammarion, Paris, 1995 (Harmoniques) ### Németül - Richard Wagner's Lohengrin und Tannhäuser; Eisen, Köln, 1852 - Gesammelte Schriften. Bd. 1., Die Göthestiftung – Chopin; Balde, Cassel, 1855 - Thematisches Verzeichniss der Werke von F. Liszt; Breitkopf und Härtel, Leipzig, 1855 - Die Zigeuner und ihre Musik in Ungarn; deutsch bearbeitet von Peter Cornelius; Heckenast–Druck Breitkopf-Härtel, Pest–Leipzig, 1861 - Robert Franz; Leuckart, Leipzig, 1872 - Dramaturgische Blätter. 1. Abt., Essays über musikalische Bühnenfragen, Komponisten und Darsteller; németre ford. Lina Ramann (Gesammelte Schriften von Franz Liszt, 3/1.) - Die Zigeuner und ihre Musik in Ungarn; németre ford. Lina Ramann; Breitkopf u. Härtel, Leipzig, 1883 (Gesammelte Schriften von Franz Liszt) - Briefwechsel zwischen Wagner, Liszt, 1-2.; Breitkopf und Härtel, Leipzig, 1887 - 1\. Vom Jahre 1841 bis 1853 - 2\. Vom Jahre 1854 bis 1861 - Briefe, 1-8.; összegyűjt., szerk. La Mara; Breitkopf-Härtel, Leipzig, 1893–1905 - 1\. Von Paris bis Rom; 1893 - 2\. Von Rom nach Rom; 1893 - 3\. Briefe en eine Freundin; 1894 - 4–7. Briefe an die Fürstin Carolyne Sayn-Wittgenstein; 1899–1902 - 8\. 1823–1886; 1905 - Briefe hervorragen – der Zeitgenossen an Franz Liszt, 1-3.; szerk. La Mara; Breitkopf und Härtel, Leipzig, 1895–1904 - 1\. 1824–1847 - 2\. 1855–1881 - 3\. 1836–1886 - Das Völkerrecht; Haering, Berlin, 1898 - Briefwechsel zwischen Franz Liszt und Hans von Bülow; szerk. La Mara; Breitkopf-Härtel, Leipzig, 1898 - Briefe an Carl Gille. Mit einer biographischen Einleitung; szerk. Adolf Stern; Breitkopf-Härtel, Leipzig, 1903 - Briefwechsel zwischen Franz Liszt und Karl Alexander, Grossherzog von Sachsen; szerk. La Mara; Breitkopf-Härtel, Leipzig, 1909 - Briefwechsel Wagner, Liszt. 1-2.; szerk. Erich Kloss; 3. erw. Aufl.; Breitkopf-Härtel, Leipzig, 1910 - Briefe an Baron Anton Augusz 1846–1878; szerk. Wilhelm von Csapó; Franklin Ny., Budapest, 1911 - Franz Liszts Briefe an seine Mutter; franciáról németre ford., szerk. La Mara; Breitkopf und Härtel, Leipzig, 1918 - Liszts Testament; franciáról németre ford., szerk. Friedrich Schnapp; Böhlau, Weimar, 1931 - Briefe an Marie Gräfin d' Agoult; ford. Käthe Illch, szerk. Daniel Ollivier; Fischer, Berlin, 1933 - Franz Lisztː De la fondation Goethe à Weimar. Zur Goethe Stiftung in Weimar / Otto Goldhammerː Über das Buch De la fondation Goethe à Weimar von Franz Liszt. Ein Beitrag zur deutschen Kulturgeschichte; Nationale Forschungs- und Gedenkstätten der klassischen deutschen Literatur in Weimar, Weimar, 1961 - Briefe aus ungarischen Sammlungen. 1835-1886; összegyűjt., sajtó alá rend. Prahács Margit, németre ford. Alpári Tilda; Bärenreiter–Akadémiai, Kassel–Budapest, 1966 - Mein letzter Wille. Testament; franciáról németre ford., szerk. Emmerich Karl Horvath; Ernst und Horváth, Eisenstadt, 1970 - Schriften zur Tonkunst; franciáról németre ford. Lina Ramann, La Mara, Peter Cornelius, vál., szerk. Wolfgang Marggraf; Reclam, Leipzig, 1981 (Reclams Universal-Bibliothek Kunstwissenschaften) - Tagebuch. 1827; szerk. Detlef Altenburg, Reiner Kleinertz; Neff, Wien, 1986 - Franz Liszt–Richard Wagner: Briefwechsel; szerk., bev. Hanjo Kesting; Insel, Frankfurt am Main, 1988 - Sämtliche Schriften, 1-3.; szerk. Detlef Altenburg; Breitkopf & Härtel, Wiesbaden, 1989– - Aufsätze und kleinere Monographien, 1-3.; bev., szerk. Hinrich Rüping; Olms-Weidmann, Hildesheim–Zürich–New York, 1999-2000 (Historia scientiarum. Fachgebiet Rechtswissenschaft) - 1\. Strafrechtliche Aufsätze und Vorträge, I. - 2\. Strafrechtliche Aufsätze und Vorträge, II. - 3\. Kleinere Monographien zum Strafrecht - Briefwechsel mit seiner Mutter; szerk., jegyz. Hamburger Klára, németre ford. Renate Mungrauer; Amt der Burgenländischen Landesregierung, Eisenstadt, 2000 ### Magyarul - A czigányokról és czigány zenéről Magyarországon; Heckenast, Pest, 1861 (hasonmásban: 2004, 2010) - Chopin; franciából ford. Wass Ottilia; Franklin, Budapest, 1873 - Chopin élete; ford. Kereszty István; Kultúra, Budapest, 1922 (Kultúra Könyvtár) - Liszt Ferenc levelei báró Augusz Antalhoz. 1846–1878; kiad. Csapó Vilmos; Franklin Ny., Budapest, 1911 - Liszt Ferenc válogatott írásai, 1-2.; vál., ford., tan., jegyz. Hankiss János; Zeneműkiadó, Budapest, 1959 - Liszt Ferenc, 1811–1886; szerk. Zoltai Dénes, ford. Lenkei Júlia, Hankiss János, P. Eckhardt Mária; Kossuth, Budapest, 1987 - Liszt Ferenc válogatott levelei. I. Ifjúság, virtuóz évek, Weimar. 1824–1861; vál., ford., jegyz. Eckhardt Mária; Zeneműkiadó, Budapest, 1989 - A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon; szerk., utószó Bencsik Gábor; hasonmás kiad.; Magyar Mercurius, Budapest, 2004 (Magyar roma történeti könyvtár) - A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon. Írta Liszt Ferencz; Írásművek, Budapest, 2010 (Reprint könyvek) - Chopin; ford. Wass Ottília, jegyz., kommentárok Szilasi Alex; Gondolat, Budapest, 2010 + CD - A tizenöt éves Liszt Ferenc naplója; franciából ford. Hárs Ernő, utószó Klukon Edit; Borda Antikvárium, Zebegény, 2011 ## Emlékezete - Egész alakos szobra a budapesti Operaház épületének homlokzatán. Strobl Alajos alkotása. - Egész alakos szobra Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem főhomlokzatán látható. Alkotója: Strobl Alajos. - Egész alakos szobra Pécsett, alkotója: Varga Imre - Egész alakos szobra a budapesti Liszt Ferenc téren. Az 1986-ban felállított emlékmű, Marton László szobrászművész, Finta József építész és ifj. Szlávics László iparművész alkotása. - Egész alakos szobra Esztergomban, a Víziváros bejáratánál, alkotója: Marosits István (1986) - Mellszobra Szegeden a Nemzeti Emlékcsarnokban, a Dóm tér nyugati oldalán, az árkádok alatt (Strobl Alajos alkotása). - Szobra Weimarban a Park an der Ilm-ben található. - Mellszobra áll Pozsonyban a Rudnay téren, a Szent Márton-dóm előtt. - Mellszobra látható a soproni zeneiskola koncerttermében (2009). Alkotója: ifj. Szlávics László. - Mellszobora áll Szekszárdon a Liszt Ferenc téren - Első hangversenyének helyszínét Sopronban emléktábla jelzi. - Utolsó hangversenyének helyszínét Luxembourgban emléktábla jelzi. - Emléktábla látható a Berettyóújfalui Református templom falán. A templom orgonája – részben – Liszt Ferenc zeneszerző hangszere volt. - Emléktábla látható weimari lakóházának falán, ahol 1869-től 1886-ig élt, - Emléktábla az esztergomi bazilikában, ahol 1856-ban ő vezényelte az esztergomi misét. - Emléktábla a kőszegi Bálház falán, az 1846. szeptember 27-én tartott koncert és díszpolgársága emlékére. - Emléktábla Szekszárdon az Augusz-ház falán - Szerény emléktábla őrzi a helyet, ahol imádkozni szokott a pesti ferencesek templomában (Ferenciek tere), a jobb padsor legelső padjának szélén. - Emlékkiállítás Szekszárdon a megyeházán - 2011-re a GYSEV Zrt. Liszt Ferenc 200. évfordulója alkalmából, készítette az 503-6-os pályaszámú Taurus mozdonyra Liszt Ferenc werkbookját, mely Liszt Ferenc Második magyar rapszódiáját játssza. - 2011 márciusától a Ferihegyi Repülőtér hivatalos neve Budapest Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér. - Nevét viseli több intézmény (pl. egyetem, múzeum, zeneiskola), számos közterület (pl. budapesti tér, győri utca), kitüntetés, valamint egy kisbolygó (3910 Liszt) és a Merkúr bolygón található egyik kráter.

Török irodalom

A török irodalom (törökül: Türk edebiyatı vagy Türk yazını) azoknak az irodalmi műveknek az összességét jelenti, amelyek egyrészt az Oszmán Birodalomban használt, perzsa illetve arab nyelvek hatása alatt álló klasszikus oszmán-török nyelven, másrészt a később megreformált török nyelven jöttek létre. Írásbelisége előbb az oszmánok által preferált perzsa-arab ábécé egy változatán alapult, 1928 óta pedig a latin ábécét használják. A török (türk) nyelvek irodalma csaknem 1500 évet ölel fel. A legrégebbről ismert írott türk nyelvű szövegek azok az orkhon vagy türk feliratok, melyeket Közép-Mongóliában, az Orhon-völgyben találtak, és keletkezésük ideje a 8. századra tehető. A 9. és 11. század között születhettek azok az epikus művek, melyeket a közép-ázsiai nomád török népek adtak át egymásnak szájhagyomány útján, mint például a Dede Korkut könyve, az oguz-törökök regéje, valamint a Manasz, a kirgizek őseposza. Amikor a szeldzsukok – a mai törökök ősei – a 11. században letelepedtek Anatóliában, a szájhagyomány után az írásbeliség is megjelent műveltségükben. Kezdetben sok motívumot, témakört és műfajt vettek át az arab és a perzsa irodalomból. 900 éven keresztül, egészen az Oszmán Birodalom összeomlásáig az írott és szájhagyomány útján terjedő irodalmi tradíciók élesen elváltak egymástól, s csak a Török Köztársaság létrejötte után kerültek közelebb egymáshoz. A mai török irodalom legismertebb alakja Orhan Pamuk Nobel-díjas író. A török irodalom első jelentős török költőnője Nigâr Hanım, akinek édesapja a magyar szabadságharc emigránsa volt. ## A török irodalom hagyományai A török irodalom sokáig két különböző hagyományra épült, melyek nem befolyásolták egymást egészen a 19. századig. Az egyik a népköltészet, a másik a szépirodalom. A két hagyomány közötti legszembetűnőbb különbség, hogy a népköltészetben nem érvényesültek sem az írott irodalomra oly jellemző perzsa és arab nyelvi elemek, sem a perzsa és arab irodalmi hagyományok. A népköltészetben, mely kétségkívül a domináns műfaj, ez kétféleképpen nyilvánul meg: - a török népköltészetben gyakoribb az időmértékes verselés, míg az írott irodalomban inkább az ütemhangsúlyos verselés a jellemző; - a szájhagyomány útján terjedő népköltészetben használt versszak 4 soros (dörtlük), míg az írott költészetben használatos kétsoros (beyit). A török népköltészet mindig kötődött a zenéhez, a legtöbb költemény eleve dalhoz íródott, így tulajdonképpen a népköltészet elválaszthatatlan lett a török népzenétől. Az úgynevezett török szépirodalom a köztársaság alapítása előtt erősen a perzsa és az arab irodalom befolyása alatt állt. Ez egészen a szeldzsukok idejéig visszavezethető, amikor az üzleti élet hivatalos nyelve a perzsa volt, és például a 13. században uralkodó Ala ad-Din Kay Qubadh szultán udvari költője, Dehhanî, illetve a szúfi költő, tanító Dzsalál ad-Dín Rúmí (ismertebb nevén Mevlana) által használt nyelvezetben is erősen észrevehető a perzsa hatás. Mikor a 14. században létrejött az Oszmán Birodalom, ugyanezt a hagyományt folytatták. A leginkább használt versformákat vagy közvetlenül a perzsáktól kölcsönözték, vagy az araboktól. Ez két nagyon fontos következménnyel járt: - átvették a perzsa versmértéket (aruz) - perzsa illetve arab jövevényszavak kerültek át a nyelvbe nagy számban, mivel a török szavak nem illeszkedtek a perzsa versmértékbe Ennek köszönhetően született meg az oszmán-török nyelv, mely élesen különbözik a köznép által beszélt hagyományos török nyelvtől. A perzsa és arab befolyás alatt álló török irodalmat divan-irodalomnak (divan edebiyati) is nevezik, a dîvân (ديوان) szó az oszmán-török nyelvben a költő összes művét jelöli. Ahogy a török népköltészet és népdal szorosan kötődnek egymáshoz, az oszmán divánköltészet is szorosan kapcsolódik a klasszikus oszmán zenéhez: a versek gyakran szolgáltak dalszövegként. ## Népköltészet A török népköltészet szóbeli, közép-ázsiai nomád hagyományokon alapszik, témáját tekintve azonban már a letelepedett törzsek problémáival foglalkozik. Az egyik ilyen példa Keloğlan történetei. Keloğlan egy fiatal férfiember, aki képtelen magának megfelelő feleséget találni, problémái vannak a családjával és a szomszédaival. Egy másik kiváló példa Naszreddin Hodzsa tréfás történetei: az idős tanítómester (hoca) szomszédait és ismerőseit tréfálja meg, történetei általában morális tanulságot hordoznak. Naszreddin történetei más szempontból is fontosak. Ezek az elbeszélések már akkor születtek, amikor a törökök kapcsolatba kerültek az iszlámmal: Naszreddin ugyanis egy imám. A törökök a kilencedik illetve tizedik század környékén ismerték meg az iszlámot, ahogy azt Júszuf Hássz Hádzsib Balaszagúní, az első muszlim török dinasztia, a Karahanidák írójának Kutadgu Bilig (A boldogságra vezető tudás) című művében olvashatjuk. A vallás, különösen a szúfi és a síita ág, nagy hatást gyakorolt az irodalomra is. A szúfi befolyást Yunus Emre 13. századi költő munkáiban is megfigyelhetjük. A sííta gondolatok az európai bárdokhoz hasonló úgynevezett aşık-ok vagy ozanok verseiben is jelen van. Az aşıkok erősen kötődtek az alevi rendhez. Fontos azonban megjegyezni, hogy Törökországban az iszlám rendek között nincs pontos határvonal, ami megmutatkozik például abban is, hogy bár Yunus Emrét alevinek tartják, munkásságban jelen vannak a bektasi szúfi rend jellemzői is, a bektasi maga pedig szúfi és sííta koncepciók keverékén alapszik. ### Epika A török epika közép-ázsiai, oguz török hagyományokon alapszik. A török népek egyik mitikus tárgyú ősi eposza az Ak Köbök, melyet erős szálak fűznek az oguz-török irodalomhoz is. Az első fontos mű a török elbeszélés történetében a Dede Korkut könyve. Legalább ilyen fontossággal bír a Köroğlu-történet, mely Rüşen Ali (Köroğlu – „a vak ember fia”) történetét meséli el, aki bosszút akar állni apja megvakításáért. Egyesek szerint a történet valamikor a 15. és 17. század között keletkezhetett, más források szerint azonban egyidős a Dede Korkut könyvével, azaz 11. századi. A megítélést bonyolultabbá teszi a tény, hogy a Köroğlu név egy aşık költőt is jelöl egyben. A török epikus irodalom hagyományát olyan költők ápolták később, mint Nâzım Hikmet, aki 1936-ban írt elbeszélő költeményt Şeyh Bedreddin Destanı (Bedreddin sejk) címmel. A költemény egy anatóliai sejk lázadását mutatja be I. Mehmed szultán ellen. Yaşar Kemal 1955-ben íródott İnce Memed (Sovány Mehmet) című regényét pedig modern prózai eposzként is emlegetik. ### Népköltészet A török népköltészetet erősen befolyásolták az iszlám szúfi és sííita rendek hagyományai, az uralkodó versforma pedig a dal volt. A török költészet hatalmas lendületet kapott, amikor Karamanoğlu Mehmet Bey 1277-ben a török nyelvet tette meg a karamanida állam hivatalos nyelvévé. A kor jeles költői voltak Yunus Emre, Sultan Veled és Şeyyâd Hamza. A török népköltészetnek két nagy ága van: - az aşık/ozan hagyomány, mely nagyrészt szekuláris alapokon nyugszik; - a kimondottan vallásos költészet (tekke-költészet), melynek neve a szúfi, illetve sííta rendek gyülekezőhelyeiről, a tekkékből (kolostor) származik. #### Az aşıkok Az aşık / ozan költők nagy részének kiléte homályba merül, mivel egészen a 19. századig a tradíció – szóbeli jellegéből fakadóan – anonim volt. Néhány költő neve azonban fennmaradt, például a 16. századi Köroğlu, az 1600-as években élt Karacaoğlan, vagy Dadaloğlu (1785?–1868?), aki talán az utolsó nagy aşık volt, mielőtt a tradíció hanyatlásnak indult a 19. század küszöbén. Az aşıkok valójában vándorbárdok voltak, akik keresztül-kasul bejárták Anatólia vidékeit és a mandolin-szerű bağlamán játszva énekelték dalaikat. A 20. században az aşık-tradíció újjáéledt, olyan kiváló előadókkal, mint Aşık Veysel Şatıroğlu (1894–1973), Aşık Mahzuni Şerif (1938–2002), Neşet Ertaş (1943–) és mások. #### Tekke-költészet A vallásos költészet (tekke-költészet) és az aşık-tradíció között az egyetlen hasonlóság, hogy ezeket a költeményeket is eredetileg éneklésre szánták, leginkább vallásos összejövetelek alkalmából. Ebben a tekintetben hasonlítanak a nyugaton ismert himnuszokhoz vagy egyházi énekekhez (törökül ilahi). A legnagyobb különbség az aşık-tradícióval összehasonlítva az, hogy a tekke-költeményeket kezdetektől fogva lejegyezték. Ennek legfőbb oka, hogy a költemények a kolostorban íródtak, ahol a szúfi, illetve síita vallásos személyek írástudóak voltak, míg az aşıkok legtöbbször sem írni, sem olvasni nem tudtak. A legnagyobb vallásos költőnek Yunus Emrét tartják (1240? – 1320?); fontos megemlíteni még Süleyman Çelebi (? – 1422) nevét, aki a népszerű Vesîletü'n-Necât (وسيلة النجاة „Az üdvözülés útja”, ismertebb nevén Mevlid) című költeményt írta, mely Mohamed próféta születéséről szól. Népszerű költő volt még Kaygusuz Abdal (1397 – ?), akit az alevi/bektasi irodalom alapítójának tartanak, valamint Pir Sultan Abdal (? – 1560), akit szintén nagyra tartanak. ### Folklór A török nyelvű folklór – népmesék, tréfák, legendák – igen gazdag. A legnépszerűbb népmesei figura Naszreddin, vagy Naszreddin hodzsa, több ezer tréfás mese főszereplője, aki sajátos bölcseleteivel okítja a körülötte élőket: A Naszreddin-tréfákhoz hasonlóak az úgynevezett bektasi-tréfák, melyek főszereplője a vallásos bektaşi-rend egyik képviselője (akit egyszerűen csak Bektaşinak neveznek). A történetek gyakran szokatlan, az iszlám és a hagyományos társadalmi szokásoknak ellentmondó bölcsességet adnak át. A török folklór egyik népszerű eleme a Karagöz, azaz az árnyékszínház. A történetek főszereplője Karagöz, a tudatlan falusi paraszt, és Hacivat, a tanultabb városlakó. A legendák szerint a szereplők a 14. században élt két munkást formáznak meg, akik egy dzsámi vagy palota építkezésén dolgoztak, de munka helyett inkább a többi munkást szórakoztatták történeteikkel, ezért lefejezték őket. ## Oszmán irodalom Az oszmán irodalom két fő írott műfaja a vers és a próza. A kettő közül a vers, az úgynevezett diván-költészet a domináns. Ezenfelül a 19. századig az oszmán irodalomban tulajdonképpen nem létezett a fikció fogalma, így például nem írtak az európai irodalmakban megszokott novellák és regények műfajában. ### Diván-költészet Az oszmán diván-költészet rituális és szimbolikus jellegű volt, mely jellegzetességeket nagyrészt a perzsa költészetből vette át. A szimbólumok két csoporta oszthatók, hasonlatra és szembeállításra. Jellegzetes motívumok a díván-versekben a csalogány (bülbül) – rózsa (gül), a világ (cihan / ‘âlem) – rózsakert (gülistan, gülşen) valamint az aszkéta (zâhid) – dervis (derviş) párhuzamok. Ahogy az a dervis-aszkéta motívumból is érzékelhető, a diván-költészetet ugyanúgy áthatották a szúfi gondolatok, mint a népköltészetet. A diván-költészet további jellegzetessége, hogy – akárcsak a perzsa költészetben – keverednek benne a misztikus, világi és gyakran erotikus elemek. A diván-költészetben előforduló motívumok gyakorta bonyolultak és szerteágazóak. A csalogány a költő, a szerető szimbóluma, a rózsa vagy rózsakert a szeretett lényt testesíti meg, aki egyszerre létezhet a földi, fizikai rózsakertben, illetve a Paradicsomban, elérhetetlen, távolról imádható kedvesként. Más értelmezésben a csalogány a szúfi dervis, a rózsa pedig Isten, aki az „égi rózsakertben” trónol. A világ motívuma a földi szenvedést szimbolizálja, a rózsakert pedig a Paradicsomot, a mennyországot. A szimbólumok használatára példa a 18. századi költő, Hayatî Efendi egyik verssora: بر گل مى وار بو گلشن عالمده خارسز Bir gül mü var bu gülşen-i ‘âlemde hârsız („Van-e rózsa e rózsakert-világban, tövis nélkül?”) Itt a rózsa tövisével szenvedést okoz a csalogánynak, ahogy egy nő szerelme a szeretőjének. A világ egyszerre földi és égi: rózsakert, melyben a rózsák tövisükkel megszúrhatnak, de ugyanakkor égi is, hisz a rózsakert egyszerre szimbóluma a mennybéli Paradicsomnak. A diván-költészetet a kezdetekkor erőteljesen áthatották a perzsa nyelv és a perzsa verselési hagyományok. Később, a 16. és 18. század között, nagyrészt olyan költőknek köszönhetően, mint Nesîmî (?–1417?) vagy Ali Şîr Nevâî (1441–1501) a perzsa és török elemek egyensúlyba kerültek. A 19. század elején azonban újra perzsa befolyás alá került az oszmán költészet. Bár Andrews szerint az oszmán diván-költészet fejlődését nehéz periódusokra osztani vagy szakaszokra bontani, egyes nagy költők nevéhez azonban köthetők bizonyos fejlődési/változási tendenciák: - Fuzûlî (1483?–1556); különleges költő volt, aki egyszerre tudott oszmán-törökül, perzsául és arabul verset írni, és nem csak a diván-költészetben, de a perzsa költészetben is meghatározó szerepet játszott. - Bâkî (1526–1600); troposzai (szóképei) jellegzetesek az I. Szulejmán szultán ideje alatt létező diván-költészetben. - Nef‘î (1570?–1635); a kasîde (a dicshimnusz egy formája) egyik mesterének tartják, ismert még szatirikus verseiről is, melyek miatt aztán kivégezték. - Nâbî (1642–1712); társadalmi tartalmú verseivel az Oszmán Birodalom stagnálását kritizálta. - Nedîm (1681?–1730); az Oszmán Birodalom ún. „tulipán korszakának” (lale devri) (1718–1730) kiemelkedő költője, aki a bonyolult oszmán virágnyelvet egyszerűbb, érthetőbb módon használta verseiben. - Şeyh Gâlib (1757–1799); mevlevi szúfi költő, aki ún. „indiai stílusban” (سبك هندى sebk-i hindî) írt. #### A diván-költészet a magyar irodalomban Az oszmán diván-költészet a török hódoltság ideje alatt a magyar költészetre is hatással volt. Arszlán budai pasa, Mehmet bég, és még sokan mások a Magyarországon élő művelt törökök közül foglalkoztak verseléssel. Költőink közül például Balassi Bálintnál fedezhető fel, hogy verseire hatást gyakoroltak a török költemények. Balassi a feljegyzések szerint kiválóan „mívelte” az „ékes” török nyelvet, és fordított is törökből. Költeményei közül többen felfedezhető a török bejtek (párversek) hatása, ilyen például a Ez világ sem kell már nékem és a Minap mulatni mentemben, aminek eredeti török verziója nem maradt fenn teljesen, csupán az első sora, mely így hangzik: „Ben seyrâne gider iken”. A sor tökéletesen megfelel a magyar fordításnak. Balassi témaválasztásában is érezhető az aşık-költészet nyoma. ### Korai oszmán próza A 19. századig az oszmán próza nem sokat fejlődött. Ennek oka, hogy a prózának akkoriban meg kellett felelnie a sec (سجع, más átiratokban seci), azaz a rímes próza szabályainak, mely az arab saj‘ (monoton rímes próza) egy változata. A szabályok szerint a mondat minden főnevének és melléknevének rímelnie kellett. Mindezek ellenére léteztek prózai művek, melyek többségükben nem szépirodalmi (tehát fikción alapuló), hanem non-fiction, azaz ismeretközlő jellegűek voltak. A fikciós művek az elbeszélő költeményekre korlátozódtak. A kivételek egyike a krétai Ali Aziz Efendi Muhayyelât című műve, melyet 1796-ban írt, de csak 1876-ban adtak ki, és mely fantasztikus történeteket mesél el. Az ismeretterjesztő irodalom körébe tartozó műfajok: - târih (تاريخ), azaz történelmi művek, mely műfaj sok neves írót vonultat föl, többek között a 15. századi történész Aşıkpaşazâdét, és a 17. századi Kâtib Çelebit, valamint Naîmât. - seyâhatnâme (سياحت نامه), azaz útleírások; a legismertebb talán a 17- századi utazó, Evlija Cselebi Seyâhatnâme (Utazások könyve) című műve. - sefâretnâme (سفارت نامه); az útleírásokhoz hasonló műfaj, mely specifikusan az oszmán nagykövetek útjait meséli el, és melynek egyik legkiválóbb példája Yirmisekiz Mehmed Çelebi nagykövet Paris Sefâretnâmesi című munkája (1718–1720). - siyâsetnâme (سياست نامه); egyfajta politikai értekezés, mely az állam funkcióit írja le és az uralmon lévőknek ad tanácsot. Egyik korai példája a 11. századi Nizám al-Mulk, Alp Arszlán I. Maliksáh szeldzsuk szultánok nagyvezírjének Szijászatnáme című, perzsa nyelvű műve. - tezkîre (تذکره); fontos személyek rövid életrajzait összegyűjtő művek; ilyen például a Latîfî és az Aşık Çelebi által írt tezkiretü'ş-şuarâ (تذكرة الشعرا) – vagyis költő-életrajzok a 16. századból. - münşeât (منشآت), a nyugati belles lettres (szépirodalom) műfajához hasonló írások és levelek - münâzara (مناظره), filozófiai vagy teológiai témájú vitatkozások gyűjteménye ### Nyugati hatások a 19. században A 19. század elejére az Oszmán Birodalmat már régóta „Európa beteg embereként” ismerték. Bár a helyzetet próbálták javítani, a janicsárok hatalma megakadályozott bármiféle reformkísérletet (tanzîmât), egészen 1826-ig, amikor a janicsár-intézményt II. Mahmud szultán eltörölte. Az effektív reformokat 1839 és 1876 között vezették be, az úgynevezett tanzimat–korszakban, amikor is az oszmán rendszereket francia mintára elkezdték átszervezni. A tanzimat–reformok célja a birodalom modernizálása és a külföldi beavatkozás megelőzése volt. A reformokkal egyidőben a birodalommal együtt haldokló török irodalom is a fejlődés útjára lépett. A változások két csoportra oszthatóak: egyrészt megreformálták az írott nyelvet, másrészt pedig az oszmán irodalom számára addig ismeretlen műfajok is megjelentek. A reformerek azért látták szükségesnek az irodalmi nyelv fejlesztését, mert nézeteik szerint az oszmán török nyelv elvesztette igazi célját, és nem volt már képes irodalmi kifejezésre. Egyre jobban elvált az eredeti török nyelvtől, mind jobban átszőtték az arab és perzsa tradíciók, és már nem csak a használt szavak, de a nyelvtan terén is, bár ezt később néhány kutató megkérdőjelezte. Mindemellett, egyre inkább előtérbe került a népköltészet, az egyszerűbb anatólai tradíciókat kezdték többre értékelni a főváros diván-költészeténél. Ezt a változást szorgalmazta például a költő Ziya Pasa (1829–1880) is: Ziya Pasa felhívásával egyidőben új műfajok jelentek meg az oszmán irodalomban, elsősorban a regény és a novella. Az újítási folyamat 1861-ben kezdődött, amikor Yusuf Kâmil pasa, Abdul-Aziz szultán nagyvezíre lefordította François Fénelon 1699-ben íródott regényét, a Telemachos kalandjait (Les aventures de Télémaque). 11 évvel később, 1872-ben jelent meg Şemseddin Sâmi (1850–1904) Taaşuk-u Tal'at ve Fitnat (تعشق طلعت و فطنت; Tal'at és Fitnat szerelmes) című műve, melyet széles körben az első török regényként tartanak számon. Az egyik ilyen mű Ali Aziz Efendi Muhayyelât című munkája. Egy másik példa az örmény Vartan Pasa (Hovsep Vartanian) Akabi Hikâyesi (Akabi története) című műve, melyet örmény betűkkel publikáltak 1851-ben. Andreas Tietze szerint ez volt az örmény közönség számára írt első regény, melyet Törökországban adtak ki. (Gökalp, 188)}} A regény és a novella megjelenése a török irodalomban értelmezhető annak a folyamatnak a kezdeteként, mely a török kultúra nyugatosítására irányult, ésind a mai napig tart. Mivel Törökországnak leginkább Franciaországgal volt szorosabb kapcsolata – köszönhetően többek között az 1854-es krími háborúnak –, így a francia irodalom volt a legnagyobb hatással a nyugatiasodás folyamatában a 19. század második felében. Így a francia irodalomban végbemenő változások ugyanabban az időben az török irodalomban is végbementek. A tanzimat-korszak ideje alatt jelent meg például a romantika hatása, később pedig a realizmus és a naturalizmus. A költészetre a szimbolizmus és a parnasszizmus hatott leginkább. A tanzimat-korszak íróinak többsége egyszerre több műfajban is tevékenykedett: Namık Kemal költő például 1876-ban regényt jelentetett meg İntibâh (انتباه; Ébredés) címmel, míg az újságíró Şinasi (1826–1871) írta az első modern török színdarabot, a Şair Evlenmesi" (شاعر اولنمسى; A költő házasodása) című komédiát 1860-ban. Volt olyan író, aki egy műfajon belül több korszakban is tevékenykedett: Ahmed Midhat Efendi (1844–1912) Hasan Mellâh yâhud Sırr İçinde Esrâr (1873; Hasan a tengerész, avagy titokzatosság a titokzatosságban) című regénye a romantika jegyében született, Henüz On Yedi Yaşında (1881, Még csak tizenhét éves) című munkája a realizmus jegyeit viseli, míg Müşâhedât (1891; Megfigyelések) című regénye a naturalizmus korszakában született. Ez a változatosság annak volt köszönhető, hogy a tanzimat-korszak írói az új műfajokból annyit kívántak elsajátítani, amennyit csak lehetett, hogy így hozzájárulhassanak az oszmán kultúra megújításához. A korszak érdekessége volt a tanzimat-korszak vége felé megjelentek az első török női költők és írók is. Köztük jelentős Nigâr Hanım török költőnő, emigráns magyar apa leánya, aki első török nőként, nyugati stílusban írt verseskötet. ## A török irodalom a 20. század elején A modern török irodalom alapjai 1896 és 1923 között formálódtak, vagyis az első kollektív irodalmi mozgalom alapítása és a köztársaság létrejötte közötti időszakban. Három mozgalmat különböztethetünk meg: - Edebiyyât-ı Cedîde (ادبيات جدیده; Új Irodalom) mozgalom - Fecr-i Âtî (فجر آتى; A Jövő Hajnala) mozgalom - Millî Edebiyyât (ملى ادبيات; Nemzeti Irodalom) mozgalom ### Az Új Irodalom mozgalom Az Edebiyyât-ı Cedîde, vagyis az Új Irodalom mozgalom 1891-ben jött létre a Servet-i Fünûn (ثروت فنون; Tudományos gazdagság) című folyóirat alapításával, mely az intellektuális és tudományos fejlődés elkötelezettje volt, nyugati mintára. A folyóirat, Tevfik Fikret (1867–1915) költő irányítása alatt, nyugati példa alapján igyekezett bevezetni az ún. magasművészet fogalmát a török művészetekbe. A mozgalom költőinek művészetét erősen befolyásolta a francia parnasszizmus, illetve az úgynevezett dekadens költészet (Baudelaire, Rimbaud). A csoportosulás íróira, mint például Halid Ziya Uşaklıgil (1867–1945) viszont leginkább a realizmus hatott. Mehmed Rauf író (1875–1931) volt az első a török irodalomban, aki pszichológiai regényt írt, Eylül (Szeptember) címmel, 1901-ben. A mozgalom nyelve továbbra is az oszmán török volt. 1901-ben, a franciából fordított Edebiyyât ve Hukuk (ادبيات و حقوق; Az irodalom és a jog) című cikk miatt a folyóiratot II. Abdul-Hamid kormánya beszüntette és cenzúrát vezetett be. Bár a szüneteltetés hat hónapig tartott, időközben a társaság írói külön utakra indultak, így az Edebiyyât-ı Cedîde mozgalom véget ért. ### A Jövő Hajnala mozgalom A Servet-i Fünûn folyóirat 1909. február 24-én megjelent számában egy csoport fiatal író, akik hamarosan Fecr-i Âtî (A Jövő Hajnala) néven váltak ismertté, megjelentette manifesztumát, melyben kifejtették egyet nem értésüket az Edebiyyât-ı Cedîde mozgalommal, mottójuk szerint ugyanis „a művészet személyes és szent” (Sanat şahsî ve muhteremdir). Bár hitvallásuk jelmondata alig különbözött Théophile Gautier híres l'art pour l'art (művészet a művészetért) elvétől, a csoport arra törekedett, hogy megszabadítsa a török irodalmat a nyugati formák és stílusok puszta átvételétől, erőszakolásától, és megpróbáltak létrehozni egy megkülönböztethetően török sajátosságokkal bíró irodalmat. A mozgalom azonban sohasem definiálta pontosan céljait és a megvalósítás eszközeit, így néhány éven belül feloszlottak. A mozgalom két jelentős alakja a költő Ahmed Hâşim (1884–1933) és az író Yakup Kadri Karaosmanoğlu (1889–1974). ### A Nemzeti Irodalom mozgalom 1908-ban II. Abdul-Hamid oszmán szultán bevezette az alkotmányos monarchiát, ahol a parlament tagjai szinte kivétel nélkül ifjútörökök voltak. Az ifjútörökök (Jön Türkler) az autokrata oszmán kormány ellen léptek fel, hamarosan pedig erősen nacionalista irányvonalat vettek. Ezzel egyidőben alakult ki a török (vagy még inkább pántörök) nemzet (millet) fogalma, a nemzeti összetartozás felismerése, mely az irodalomra is kihatott, létrehozván a Nemzeti Irodalmat (millî edebiyyât). Ekkor történt meg, hogy az írók és költők szinte teljesen elfordultak a perzsa és arab befolyás alatt álló oszmán török nyelvtől és az ország irodalmára immár török, és nem oszmán irodalomként hivatkoztak. A mozgalom először a Genç Kalemler (Fiatal Tollak) folyóirat köré szerveződött, melyet Selânik városában, 1911-ben alapított három író: Ziya Gökalp (1876–1924) szociológus és gondolkodó, Ömer Seyfettin (1884–1920) novellaíró és Ali Canip Yöntem (1887–1967) költő. A folyóirat első számában megjelent Yeni Lisan (Új nyelv) című cikkben a szerkesztők rámutattak, hogy az előző mozgalmak vagy a keleti (oszmán diván-irodalom) vagy a nyugati mintát vették alapul, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy Törökországból merítsenek ihletet. Később ez lett a mozgalom első számú célja. A lényegében nacionalista Genç Kalemler hamarosan soviniszta jelleget öltött, ezért néhány író – akik közül sokan, például Yakup Kadri Karaosmanoğlu, a Fecr-i Âtî tagjai voltak korábban – kivált a Nemzeti Irodalom mozgalmából, hogy ellenálljon ennek az irányvonalnak. A mozgalom ezen, kevésbé jobboldali ágának jelentős személyei például a költő Mehmet Emin Yurdakul (1869–1944), a feminista Halide Edip Adıvar írónő (1884–1964) és a novella- és regényíró Reşat Nuri Güntekin (1889–1956). ## A függetlenségi háború utáni irodalom Miután az első világháborúban az Oszmán Birodalom vereséget szenvedett, a győztes antant hatalmak elkezdték feldarabolni a birodalom külső szegleteit, majd magát Törökországot is befolyási övezetekre bontották. Ezt megakadályozandó, a háborús hősként tisztelt Mustafa Kemal Atatürk tábornok (1881–1938) a Török Nemzeti Mozgalom élén függetlenségi háborút indított az országot ellenőrzés alatt tartó nyugati hatalmak ellen, mely 1919-től 1923-ig tartott. A háború vége az Oszmán Birodalom végét is jelentette egyben, az antant csapatokat kiszorították az országból és 1923-ban megalakult a Török Köztársaság. A köztársaság irodalma nagyrészt a függetlenség előtti Nemzeti Irodalom mozgalom alapjain nyugodott, egyaránt merített azonban a török népművészetből és a nyugati haladó irányzatokból. A török irodalom egyik fordulópontját jelentette az 1928-as év, amikor Mustafa Kemal, később Kemal Atatürk, eltörölte az arab betűs írást, és bevezette az új, latin betűs török ábécét. Ez, illetve az oktatási rendszerben végbement változások hozzájárultak ahhoz, hogy drasztikusan csökkenjen az írástudatlanok száma az országban. ### Próza A köztársaság első éveinek prózájára stilisztikai szempontból a Nemzeti Irodalom mozgalom jegyei voltak jellemzőek, dominált a realizmus és a naturalizmus. A korszak csúcspontját Yakup Kadri Karaosmanoğlu 1932-ben írt Yaban (Vadak) című regénye jelentette. Ez a regény tekinthető annak a két irányvonalnak az előfutáraként, melyek később jelentek meg a török irodalomban: a társadalmi realizmus és a „falusi regény” (köy romanı). A társadalmi realizmus mozgalmát talán Sait Faik Abasıyanık novellaíró (1906–1954) képviseli leginkább, aki érzékenyen és realisztikusan ábrázolta a kozmopolita Isztambul munkásosztályát és etnikai kisebbségeit; témaválasztását a kor nacionalista légkörében sok kritika érte. A „falusi regény” fogalma valamivel később jelent meg. Ahogy elnevezése is sugallja, a falusi regény főként Törökország falvainak, kisvárosainak életét ábrázolja realisztikus módon. A műfaj jelentős alakja Kemal Tahir (1910–1973), Orhan Kemal (1914–1970) és Yaşar Kemal (1923–2015). Yaşar Kemal nemcsak regényeivel – mint például az 1955-ös İnce Memed (Sovány Mehmed) – vált ismertté külföldön is, hanem erősen baloldali politikai nézeteivel is. A műfaj másik kiemelkedő alakja a szatirikus novellákat író Aziz Nesin (1915–1995). Bár nem tartozott egyik irányzathoz sem, a társadalmi realizmus és a falusi regény íróinak kortársa volt Ahmed Hamdi Tanpinar (1901–1962), esszéista-költő, aki regényeket is írt, melyek a Kelet és a Nyugat kultúráinak összecsapását dramatizálták a török társadalomra vetítve. Ilyen regénye például a Huzur (Csend, 1949) és a Saatleri Ayarlama Enstitüsü (Az Időszabályozó Intézet, 1961). Hasonló problémakörrel foglalkoznak Oğuz Atay (1934–1977) novellista-regényíró munkái is – például a Tutunamayanlar (Vesztesek, 1971–1972) című regénye, illetve a Beyaz Mantolu Adam (A fehér kabátos férfi, 1975) –, bár Atay erőeljesen modernista és egzisztencialista stílusban írt. Onat Kutlar (1936–1995) İshak (Izsák, 1959) című, kilenc novellát tartalmazó kötete pedig a mágikus realizmus egyik kiváló példája. A műben az író egy gyermek szemén át láttatja a világot. Az irodalmi modernizmus egyik követője Adalet Ağaoğlu (1929–) írónő. Dar Zamanlar (Szűkös idők, 1973–1987) című trilógiája a török társadalomban az 1930-as és 1980-as évek között végbement változásokat vizsgálja, formailag és elbeszéléstechnikailag innovatív módon. Orhan Pamuk (1952–), aki 2006-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, hasonlóan innovatív író, bár műveire – mint a Beyaz Kale (A fehér vár), a Kara Kitap (A fekete könyv) vagy az 1998-ban íródott Benim Adım Kırmızı (Nevem: Vörös) – inkább jellemző a posztmodernizmus, mint a modernizmus. Ez igaz Latife Tekin (1957–) írónő munkásságára is, akinek első regénye, a Sevgili Arsız Ölüm (Kedves szégyentelen halál, 1983) nem csak a posztmodernizmus, de a mágikus realizmus jegyeit is mutatja. ### Költészet A Török Köztársaság első éveiben több költészeti irányvonal is jelen volt. Az olyan költők, mint Ahmed Hâşim és Yahyâ Kemâl Beyatlı (1884–1958) folytatták az oszmán török hagyományokat. A költők többsége azonban a korszakra jellemző szillabikus költészet (Beş Hececiler; am. öt szótagosok) jegyében írt, mely tradíció a Nemzeti Irodalom mozgalmából ered, patrióta témákat dolgoz fel a török népköltészetre jellemző szillabikus (szótagoló) formában. Az első radikális eltávolodás ettől az irányzattól Nâzım Hikmet költészetében fedezhető fel, akire erősen hatott Majakovszkij munkássága (Hikmet 1921 és 1924 között a Szovjetunióban tanult). Az orosz költő versei inspirálták Hikmetet arra, hogy kevésbé formális stílusban írjon. Ekkor született az Açların Gözbebekleri (Az éhesek pupillái) című költeménye, mely bevezette a szabad vers fogalmát a török irodalomba. Bár Hikmet folytatta a szabad verselést, hatása a török költészettre csak később érvényesült, mivel munkáit erősen cenzúrázták, a költő kommunista politikai nézetei miatt; Hikmet több évet ült börtönben is politikai hovatartozása miatt. A török költészet újabb forradalma 1941-ben zajlott le a Garip (Fura) című verseskötet és az azt megelőző esszé megjelenésével. Alkotói Orhan Veli (1914–1950), Melih Cevdet Anday (1915–2002) és Oktay Rifat (1914–1988). Éles ellentétben a török költészet korábbi irányzataival egy populáris művészet kialakítására törekedtek, „hogy felfedezzék az emberek ízlését, meghatározzák azt, és uralkodóvá tegyék azt a művészet fölött”. Olyan kortárs költők hatottak rájuk, mint a francia Jacques Prévert, felhasználták Nâzım Hikmet szabad versformáját, a kötetlen társalgási nyelv szavait, hétköznapi dolgokról, hétköznapi kisemberekről írtak. A fogadtatás kétpólusú volt: az akadémikusok és az idősebb költők elítélték, a nagyközönség pedig keblére ölelte őket. Bár a mozgalom mindössze tíz évet élt meg (Orhan Veli halálág tartott 1950-ben), a hatása a török költészetre a mai napig is érezhető. Ahogy a Garip-mozgalom a korábbi költészet ellen lépett fel, úgy az 1950-es években létrejött irányzat a Garip-mozgalom ellen jött létre. Az İkinci Yeni (Második Új) néven ismert költők felléptek a költészetben megjelenő társadalmi jelenségek ellen, a dadaizmus és a szürrealizmus hatása alatt, eltorzított és meglepő nyelvi jelenségekkel, bonyolult képi elemekkel és asszociációkkal egy sokkal absztraktabb költészet létrehozására törekedtek. Az irányzat jelentősebb alakjai közé tartozik Turgut Uyar (1927–1985), Edip Cansever (1928–1986), Cemal Süreya (1931–1990), Ece Ayhan (1931–2002), Sezai Karakoç (1933–) és İlhan Berk (1918–2008). A Garip– és a Második Új–mozgalmakon kívül olyan jelentős költők is tevékenykedtek, mint Fazıl Hüsnü Dağlarca (1914–2008), aki olyan alapvető témákhoz nyúlt, mint az élet, a halál, Isten, az idő és a kozmosz; Behçet Necatigil (1916–1979), kinek allegórikus költeményei a középosztály problémáival foglalkoznak; Can Yücel (1926–1999), aki – amellett, hogy maga is költő volt – számos világirodalmi művet fordított törökre; valamint İsmet Özel (1944–), kinek korai költészete erőteljesen baloldali politikai jegyeket viselt, de aki az 1970-es évek óta erős misztikus és iszlámista hatások alatt ír.

Méd Birodalom

Méd Birodalom (, , Média, akkádul: Mādāya) ókori államalakulat volt Ázsiában, az Óperzsa Birodalom elődje. Ezt az államalakulatot tartják az első iráni birodalomnak, amely i. e. 8. századtól az i. e. 6. századig állt fenn. Egyes elméletek szerint kurd államalakulat volt az ókorban. A birodalom előtt a médek kis törzsekben éltek, de az Asszíria elleni háborúban szövetséget kötöttek, amivel egy katonailag erős, de belső szerkezetében gyenge monarchia jött létre. A birodalom alapítójának Daiakkut (görög Déiokész) tartják, akit a lakosok választottak meg döntőbírónak, majd később a birodalom királya lett. A név asszír forrásokban fordul elő, és az ott említett daiakku vagy dayukku nevet azonosítják a Hérodotosz által leírt Déiokésszel. Nem világos azonban, hogy az asszír források a területről, vagy annak uralkodójáról beszélnek-e. A birodalom létrejöttekor csak egy kis királyság volt a Kaszpi-tengertől délnyugatra, de Uvakhsatra (görögül II. Küaxarész) idején már a Közel-Kelet is az ő fennhatósága alá tartozott. Az iráni népek a történelem során először egyesültek, és ezzel politikai egyensúlyt jelentettek Asszíriával és Babilonnal szemben. Az előbbi államot a médek később el is foglalták, továbbá ekkor vették fel a kapcsolatot a kis-ázsiai görög világgal. A Méd Birodalom i. e. 550-ben a perzsa felkeléssel összeomlott, utódja az Óperzsa Birodalom, amely gyakorlatilag megegyezik a médek államával, de már perzsa vezetés alatt hódított tovább. ## Történelmi források A méd nyelvről semmilyen emlék nem maradt fenn, leszámítva a Hérodotosz által említett törzsneveket, illetve néhány személynevet. Ezeken felül az óperzsa nyelvben idegen elemként meghatározott szókincs egy része is utal a méd nyelvre. Ilyen eredetűnek feltételezik a satrapa szót (\*xšaθra-pā), a xšayaθia (khsajathia = király), az uvaspa (uvaszpa = paripa), zūra (zúra = rossz) kifejezéseket. A birodalom időszakából, az i. e. 8. századból ismert egy bronz érme, amelyen akkád ékírás szerepel, ezzel ez az első ilyen tárgyi emlék. Egyes tudósok szerint az úgynevezett lineáris elámi írás szolgált a méd nyelv leírására, amit még nem fejtettek meg. Tekintve, hogy a Méd Birodalomról méd nyelven nem maradt fenn semmi, ezért csak a külső leírások alapján, mint a mezopotámiai krónikák, az Ószövetség, a behisztuni felirat és a görög történetírók tollán keresztül ismerhetjük meg. A keleti tartományokról (pl. Baktria, Szagartia, Drangiána) azonban továbbra sem sikerült semmit megtudni. ### Mezopotámiai krónikák Asszíria és az Újbabiloni Birodalom uralkodói ékírással rögzítették a különböző politikai, vallási és kulturális eseményeket. Később a Méd Birodalom megalakulásakor a diplomáciai és egyéb kapcsolatok következtében maradtak fenn feljegyzések. A médeknek Asszíria volt a fő ellensége, míg az Újbabiloni Birodalom a fő szövetségese. A legrégibb dokumentum a Méd Birodalomról II. Sarrukín asszír király idejéből származik, vagyis az i. e. 8. századból. A dokumentum a birodalom alapítójának Daiakkut (görög Déiokész) nevezte meg, továbbá megjegyezte, hogy ő volt Mana tartomány kormányzója (šaknu). Nabú-apal-uszur és II. Nabú-kudurri-uszur krónikái is fontos történelmi dokumentumok. A legjelentősebb dokumentum pedig Nabú-naid krónikája, amely említést tesz II. Kurus perzsa királyról, aki megdöntötte Istuviga (görög Asztüagész) hatalmát, ezzel együtt a Méd Birodalmat is megsemmisítette, és megalapította az Óperzsa Birodalmat. ### Ószövetség Az Ószövetségben a Méd Birodalomról Náhum könyve és Dániel könyve beszél. Náhum könyve Ninive asszír város elpusztulásáról szól, amelyet Khavakhsatra akkor hódított meg, amikor szövetségre lépett Nabú-apal-uszur babiloni királlyal. Dániel könyve négy vadállatot ír le. Az oroszlán sasszárnnyal az Újbabiloni Birodalmat, a medve a Méd Birodalmat, a négyfejű szárnyas leopárd az Óperzsa Birodalmat, a vasfogú, tízszarvú vadállat a Makedón Királyságot szimbolizálja. A vadállatok azokat a közel-keleti államokat fedik, amelyek területén feküdt Babilon. Az Újbabiloni Birodalomnál ez a szimbólum volt a birodalom művészetének a jelképe (lamasszu), így helyesen használták a műben. A leopárd az óperzsa aranyművesség jellegzetes állata volt, míg a makedón szarvak Nagy Sándort ábrázolják, akinek a mitológiai apja Ámon volt. A problémát a Méd Birodalom jelenti, ugyanis Babilon városa nem volt a Méd Birodalom része, azt az Óperzsa Birodalmat megalapító II. Kurus uralkodása idején, i. e. 539-ben foglalta el a méd származású Gau-buruva (görögül: Gobrüasz, akkádul: Ugbaru), Gutium helytartója. Dániel könyve arról ír, hogy Babilont, a „Méd Dareiosz” foglalta el "életének 62. évében", pedig ilyen néven csak óperzsa uralkodók voltak a történelem folyamán. Mivel ezeket az ószövetségi könyveket i. e. 165 körül írhatták, ezért azt feltételezik a tudósok, hogy a görög történetírók szövegeit vették át. Mások szerint a méd származású Gau-buruva-t vagy Bardíja perzsa királyt mosták össze I. Dárajavaussal (I. Dareiosz). ### Behisztuni felirat A feliratok I. Dárajavaus perzsa király (görög I. Dareiosz) tizenkilenc győzelmét örökítik meg ékírással. Óperzsa, újelámi és akkád nyelven (utóbbinak az újbabiloni dialektusában). Ezek a történelmi dokumentumok az Akhaimenida–dinasztia történetét mesélik el az Óperzsa Birodalom megalapításától I. Dárajavausig. Ugyanakkor említést tesz a médek i. e. 521-ben zajlott lázadásáról, amelynek vezetője Fravartis (Phraortész) a dokumentumok szerint Istuviga (Asztüagész) utóda volt, ezért Szagartia, Párthia és Hirkania támogatta a felkelést. Vidarna óperzsa parancsnok i. e. 521-ben leverte a lázadást, Fravartis nem sokkal később, Rej (Šahr-e Ray) mellett a perzsa király foglya lett. Ezek alapján azt lehet állítani, hogy a behisztuni felirat részben a méd történelemmel is foglalkozik. További információkat a perszepoliszi reliefeken láthatunk, amelyeket i. e. 515-ben készítettek, vagyis 35 évvel a médek bukása után. ### Görög történetírók A Méd Birodalomról Hérodotosz és Ktésziasz Knidiosz görög történetírók is említést tettek műveikben, a birodalom bukása után több mint 100 évvel, az i. e. 5. században. Előbbi művei nagyon fontosak a modern kutatók számára, de azzal is tisztában kell lenni, hogy számai és kronológiája eltúlzott, illetve megbízhatatlan. A médekről az I. könyv 95-144. oldalán ír. Ktésziasz Knidiosz a káriai Knidosz városában született, majd felnőve orvosként dolgozott II. Khsajársá perzsa király udvarában. Huszonhárom könyvből álló, Perszika című művében Asszíriáról és az Óperzsa Birodalomról ír. Ezt tartják a modern történészek a perzsa levéltár alapjának. Mivel a perzsa királyi udvarban élt, sok ellentmondást lehet felfedezni Hérodotosz munkáival szemben. A médekről írt 4., 5. és 6. könyveknek csak a töredéke maradt fenn. Történetírónak tekinthető az i. e. 3. században élt Bérósszosz babiloni pap is, aki egyben csillagász és író is volt. Babyloniaca című művében írt a babiloni és a méd királyi házasságokról, és a két állam diplomáciai kapcsolatairól, amelyről Ktésziasz Knidiosz is említést tett, de kronológiailag nem egyezik meg a történelmi dokumentumokkal, ezért ez a mű nem megbízható. ## Története ### A birodalom megalapítása A birodalom alapítójának Daiakkut tartják, a hérodotoszi Déiokész név alapján. A név asszír forrásokban fordul elő, és az ott említett daiakku vagy dayukku nevet azonosítják a Hérodotosz által leírt Déiokésszel. Nem világos azonban, hogy az asszír források a területről, vagy annak uralkodójáról beszélnek-e. A görög történetíró megnevezi Daiakku apját és fiát, mindkettőjüket Phraortész néven. Ez a név az óperzsa Fravartis görögösített alakja. Akkád nyelvű forrásokban Kaštarithu, méd Xšathrita, azaz Khsathrita. Hérodotosz a birodalom alapítójáról úgy ír, mint „bölcs ember, akiben nagy politikai lehetőségek rejlenek”, akit a lakosok választottak meg döntőbírónak, majd később a birodalom királya lett. Az i. e. 9. század elején az asszírok rendszeresen rajtaütöttek és kifosztották a médek által lakott területeket, ahol abban az időben több tucat kisebb fejedelemség létezett, amelyeknek még a nyelvük sem volt azonos. Feltételezik, hogy az állam létrejöttének legfontosabb oka a folyamatos babiloni és asszír inváziós törekvések, aminek következtében a méd törzsek szövetkeztek. A törzsszövetség kifelé összefüggő államként, tömörnek látszó egységben léphetett fel, nagy haderőt mozgósíthatott, belülről azonban távolról sem volt államnak tekinthető. Daiakku az új fővárosban, Ekbatanában építette fel palotáját. A birodalom területén ellenőrző szerveket, bíróságokat hozott létre, ezzel megerősítve hatalmát. A Daiakku név II. Sarrukín asszír király dokumentumaiban fordul elő néhány helyen, amelyeket az i. e. 8. században írtak. A Méd Birodalom alapítója ekkor még Mana tartomány kormányzója (šaknu, šakkanakku) volt az asszír határnál. Sarrukín arról tudósít, hogy Daiakku (fejedelme) fogságba esett. 53 évi uralkodása után fia, Khsathrita lett a király. ### Harc Asszíriával Apja után Khsathrita is a legtöbb idejét az egységesülő méd törzsekkel és az Asszíria elleni háborúval töltötte. Nem maradtak fenn olyan dokumentumok, amelyek a Méd Birodalom keleti határait, illetve azon túli állapotokat mutatnák be, és az asszírok sem írtak erről a vidékről semmit. Ebben az időben mindkét államnak a legnagyobb fenyegetést az északon élő kimmerek jelentették (valószínűleg iráni nép volt). Az i. e. 7. század elején ez a nép úgy döntött, hogy megtámadja mindkét birodalmat, de később a médekkel szövetséget kötöttek Asszíria ellen, akiket Teuspa király vezetett. A méd felkelést a szkíták is támogatták. A szövetséges támadás nem váratott soká, és az inváziót Assur-ah-iddína nagy nehézségek árán verte vissza. Fia, a későbbi Assur-bán-apli a Ninive elleni harcok során végzett Khsathrita méd királlyal is. A médeknek viszont nem ez jelentette a legfőbb csapást, hanem a szkíták. ### Szkíta uralom Khsathrita halála után a meggyengült birodalom újra megtámadta Asszíriát Uvakhsatra (görög II. Küaxarész) vezetésével. Asszíria ekkor a szkítákkal szövetkezett, hogy elhárítsa a méd veszélyt, így Madüész, szkíta király megtámadta Médiát. A médek sikertelenül védekeztek, és a régiónak Hérodotosz szerint 28 évig új uralkodója volt. Madüész ezután Egyiptomot akarta elfoglalni, de I. Pszammetik fáraó ajándékokkal halmozta el őt, így megmenekült a Nílus országa. A szkíta uralkodó 28 évig magas adókkal sarcolta a médeket mindaddig, míg Uvakhsatra népével együtt sikeresen fellázadt ellenük. Hérodotosz művéből az derül ki, hogy ezután a méd uralkodó Madüészt meghívta egy fogadásra, ahol megölette a szkíta királyt. Azok a szkíták, akik el tudtak menekülni, Lüdiában telepedtek le, ami miatt a médek és a lüdök között politikai feszültség keletkezett. ### Asszíria meghódítása Uvakhsatra az ókori források szerint rendkívüli képességekkel megáldott, jó uralkodó volt, aki a történelem során először különítette el a gyalogságot, az íjászokat, a lándzsásokat és a lovasságot, ezzel elkerülte a korábbi zavarokat, amelyet e hadnemek keveredése okozott. A méd király apja tervét próbálta megvalósítani, amikor i. e. 614-ben elhatározta, hogy elhárítja az asszír fenyegetést. Uvakhsatra elhatározta, hogy célja megvalósítása érdekében szövetkezik Nabú-apal-uszur babiloni királlyal, és közösen támadják meg Asszíriát. Az év végén a médek megszerezték Arrapha asszír tartományt, a mai Kirkuk környékét, majd tovább meneteltek a Tigris folyó mentén Tebriz városáig, Ninivétől északra. Ugyanebben az évben az asszír vallási központ, Assur is elesett, és az ott talált kincseket hazaszállították. A babiloniak nem érkeztek meg a városért folytatott küzdelemre, ezért nem részesültek a zsákmányból. Bérósszosz szerint a két állam ennek ellenére megerősítette szövetségüket azáltal, hogy Uvakhsatra elvette Nabú-apal-uszur leányát. I. e. 612-ben a médek és a babiloniak ismét szövetkeztek, amikor az asszír fővárost, Ninivét támadták meg. Erről az eseményről számol be Náhum könyve. I. Assur-uballit asszír király a megmaradt asszír haderővel védte a várost, de Harránba kényszerült menekülni, ahol i. e. 609-ben végleg legyőzték a szövetségesek. Asszíriát a győztesek felosztották egymás között. A médek kapták Urartu tartományt, a Méd Birodalom és az Újbabiloni Birodalom határát Harrántól és Assurtól délre húzták meg. ### Lüdia elleni hadjáratok Az i. e. 7. század végére Lüdia kiterjesztette hatalmát Kis-Ázsia egy részére. Ebben az időben az állam földrajzi fekvése és kereskedelmi szerepe miatt gazdagnak számított. Uvakhsatra (Küaxarész) az i. e. 6. század elején támadásra készült a lüdök ellen, mivel a szkíta szökevények ott rejtőztek el. Szadüattész lüd király nem volt hajlandó kiadni őket a méd királynak, emiatt ötéves háború tört ki a felek között. Az ókori források szerint a halüszi csata napján napfogyatkozás volt, amelyet mindkét fél úgy értelmezett, hogy az égiek segítik őket. A csata pontos napját ezért a csillagászat segítségével i. e. 585. május 28-ára teszik. A háború a babiloniak és a kilikiaiak (ekkor Hilakku volt a neve) közvetítésével békével ért véget, továbbá Alüattész lüd király lánya, Arüénisz és Uvakhsatra fia, Istuviga (görög Asztüagész) házasságot kötött. Ekkor határozták meg a Halüsz folyót (Kızılırmak) mint a két ország határát. ### A béke és jólét időszaka Istuviga uralkodása a birodalom életében jólétet és békét hozott magával. Ebben az időszakban élte virágkorát a zoroasztrizmus. Ekkor élt Thalész, Aiszóposz, Szolón és más jelentős írók, politikusok, tudósok. Istuviga lánya, Mandana hozzáment Kabúdzsija perzsa királyhoz. ### A perzsa felkelés Perzsia vazallus állam volt a Méd Birodalomban az i. e. 7. század vége óta, amikor Asszíriát meghódították. Akkor több más államot is elfoglaltak, köztük Perzsiát. A méd uralom alatt Perzsiát két királyságra osztották, Ansanra és Parszumasra, de ez a két királyság rokonsági és szoros diplomáciai viszonyban állt egymással. I. e. 559-ben Ansanban II. Kurus került hatalomra, aki Kabúdzsija perzsa király fia volt. Tekintettel arra, hogy Parszumas királya, Arsama átadta a hatalmát, Kurus lett az első tényleges perzsa király. Ekkor még a perzsák felett Istuviga méd király uralkodott, hiszen a perzsák továbbra is a Méd Birodalomhoz tartoztak. I. e. 553-ban Istuviga politikája miatt Kabúdzsija és Kurus lázadást szervezett a médek ellen. Damaszkuszi Miklós szerint a lázadást Kabúdzsija (I. Kambüszész) indította meg, 24 éves fia ez idő alatt nagyapjával volt Ekbatanában a királyi palotában. Istuviga unokája, Kurus (II. Kürosz) többszöri kérése ellenére sem engedte meg neki, hogy meglátogathassa apját Perzsiában, de végül Oebar katonai elöljáró közbenjárásra a király engedélyezte az utat Kurus számára. Hérodotosz szerint, miután Kurus elutazott Perzsiába, Harpagosz perzsa főparancsnok egy nyúl gyomrában titkos üzenetet küldött Kabúdzsijának, amelyben leírta Istuviga megbuktatásának tervét. A méd király nyilvánvalóan aggódott, amikor a következő dal sorait meghallotta: „a déli vadállatok, akik háborúba indulnak”. Ez Kurusra emlékeztette őt. Az udvari tanácsadók kezdeményezése nyomán háromszáz lovast küldött Kurus után, hogy hozzák vissza a királyi palotába, élve vagy halva. A lovasok utol is érték az unokát, aki beleegyezett a visszatérésbe, és lakomát rendezett este. Az éj leple alatt kiszökött a rendezvényről, és Hirbába menekült, ahol Oebar volt a katonai elöljáró 5000 perzsa gyalogossal. A hirbai csatában Kurus vezetésével a perzsák 250 méd lovast öltek meg, a megmaradtak a méd királyhoz siettek elmesélni a történteket. Ez a csata volt a négy közül az első győzelme a perzsáknak, és a médeknek hosszú idő óta ez volt az első veresége. A csatát követően Istuviga megindította csapatait a perzsa felkelés leverésére, ezalatt Kurus az északi szatrapiákat igyekezett meggyőzni, hogy álljanak a perzsák oldalára. Kurus egyidejűleg a méd határhoz rendelte csapatait, míg a méd király katonával kívánt harcba indulni. A sereg azonban csak töredéke volt a tervezettnek, a perzsák viszont teljes létszámmal sorakoztak fel a határnál. A két fél tárgyalt egymással, de annak sikertelensége után megkezdődött a perzsa határ menti csata. A -es méd sereget (mind a király személyes testőrsége) Istuviga vezette, velük szemben a perzsák álltak fel három hadtesttel. A jobb oldalt Oebar, a bal oldalt Kabúdzsija, míg a középső hadtestet Kurus vezette. A perzsák hősiesen védekeztek, a médek közül sokakat megöltek. Annak ellenére, hogy a perzsák túlerőben voltak, visszavonultak egy közeli megerősített városba. Kurus és Oebar azt javasolta, hogy a nőket és a gyermekeket telepítsék át Paszargadaiba. Másnap a közelgő médekre rárontott a városból a perzsa hadsereg, csak Kabúdzsija és az öregek maradtak az üres városban. Míg Oebar és Kurus a csatamezőn harcolt, a méd király katonát küldött a hátuk mögé, így kényszerítve Kurusékat a visszavonulásra. Kabúdzsija perzsa király a csata után nem sokkal meghalt. Később a sírja mellé temették sógorát, Istuviga méd királyt. A perzsa határ menti csata után Kurus és Oebar a Paszargadai mellett fekvő hegyekbe vonultak vissza, ahol a Perzsiába vezető keskeny hágókban elbújtak. Oebar nehézgyalogost rendelt a hágóba, hogy megállítsa a méd utánpótlást. Istuviga úgy döntött, hogy egy másik folyosót keres, ahol át tud kelni, de ezek mind veszélyesek, sziklásak voltak. A méd katona meglepte Kurust és a civileket, a terepviszonyok miatt pedig a médek előnyben voltak. Eközben a méd sereg egy része erdőkön tört át, és elérte a perzsa sereget. A paszargadai-hegyi csatában a Kurus és Oebar vezette perzsa hadsereg szállt szembe a tízszer nagyobb méd sereggel, amelyből az ókori források szerint katonát meg is öltek. A perzsák győzelme a Méd Birodalom hanyatlását jelentette. ### A birodalom hanyatlása A felkelés teljes politikai felfordulást okozott, amelyben a médek után a perzsák vették át a régióban a hatalmat. A perzsák ismerték a qanat-csatorna, azaz a vizet a föld alatt továbbító csatornák rendszerét, míg a médek nem. Ez mezőgazdasági téren nagy előnyöket jelentett számukra. II. Kurus megkegyelmezett a korábbi méd uralkodónak: meghagyta az életét és megígérte neki, hogy gondoskodni fog törvényes utódról. Ktésziasz Knidiosz és Xenophón szerint Kurus elvette Istuviga lányát, de ez nem valószínű, mivel így a lány a felesége és a nagynénje lett volna egyben, bár ezek a házassági szokások az ókor több államában elfogadottak voltak. Más történetírók azt feltételezik, hogy Istuviga másodszor is megházasodott, és később ebből a kapcsolatból született lányát vette feleségül, míg Umati a volt király testvére lehetett. A korábbi főváros, Ekbatana megtartotta ezt a rangját. Az új hatalom megváltoztatta a Közel-Kelet politikai viszonyait. A médek korábbi szövetségesei nem fogadták el az új királyt, illetve függetlenedni akartak, de a szomszédos államokkal is feszült volt a viszony. A lüd király, Kroiszosz (Istuviga sógora) megtámadta az új birodalmat, hogy bővítse a saját királyságát. Kurus a pteriai csatában megvédte a királyságot, majd a lüd főváros ellen vonult és elfoglalta azt. Ettől kezdve megszűnt Lüdia. Kroiszoszt elfogták és bíróság elé állították. ## Politika és közigazgatás A közigazgatási rendszer egyes elemeit biztosan asszír modellből vették át. Feltételezik, hogy a birodalmat szatrapiákra osztották fel, azonban ez sem biztos, mivel ezt a felosztást a perzsák is alkalmazták, és nincs pontos dokumentum ezekről az időkről. Lendering úgy véli, hogy ezek voltak a szatrapiák: Perzsia, Armenia, Kappadókhia, Parthia, Ariána. Ugyanakkor megemlíti, hogy szerinte ezek kezdetleges tartományok voltak, majd az óperzsák idején szilárdították meg helyzetüket. Hérodotosz megemlítette, hogy Daiakku birodalom-szerte bíróságokat, kémhálózatot szervezett meg, így ellenőrizni tudta királyságát. ### Királyok Egyesek szerint a Méd Birodalomnak négy, mások szerint öt királya volt. Ennek az eltérésnek az az oka, hogy Daiakku (i. e. 728–i. e. 675) talán nem uralkodónév, hanem a terület neve volt, illetve Khavakhsatra (i. e. 715 körül) talán Daiakkuval volt azonos, vagy a Daiakku fejedelemség ura volt. ### Hadsereg A Méd Birodalom fekvése miatt jól védhető volt, viszont állandó fenyegetésnek volt kitéve. Babiloniak, szkíták, asszírok, perzsák támadtak a királyság ellen. Több ázsiai néphez hasonlóan a médeknek is a lovasság volt a fő hadneme. A több évszázados méd lótenyésztésről az asszírok és Hérodotosz is említést tettek. A lovaknak nagy hasznát vette a katonaság, amely így gyorsan be tudta járni a birodalmat, és meg tudta védeni a területét. A modern tudósok szerint kelet-nyugat irányban gyalog a birodalmat három hónap alatt lehetett bejárni. A birodalom előtt is jelentős volt a bányászat a Zagrosz-hegység keleti felén, az innen származó fémet használták a fegyverekhez, így a hadsereg technológiai fejlettsége a legmagasabb volt abban az időben. Uvakhsatra az ókori források szerint rendkívüli képességekkel megáldott, jó uralkodó volt, aki a történelem során először különítette el a gyalogságot, az íjászokat, a lándzsásokat és a lovasságot, ezzel elkerülte a korábbi zavarokat, amelyet ezen hadnemek keveredése okozott. A hadseregreform a szkíta fennhatóság idejére tehető, és szkíta mintákat követ. A méd hadseregben nem használták a páncélt, ezért mozgékonyak voltak. Ez komoly hátrány volt a perzsa felkelés idején, amikor a perzsa nehézgyalogság legyőzte a médeket. Azt feltételezik, hogy nem volt haditengerészete. Hérodotosz és a perszepoliszi reliefek szerint méd hadsereg a későbbi perzsa sereg alapját jelentette, sőt méd parancsnokokat is alkalmazott, mint Harpagoszt, Datiszt és Mazaroszt. I. Dárajavaus perzsa király idejében a méd stratégiára és katonai tapasztalatokra támaszkodtak. Hérodotosz szerint a görög–perzsa háborúk alatt a méd és az óperzsa csapatok nem tértek el egymástól jelentősen. Ezt támasztja alá egy perszepoliszi relief, amelyen négy méd, illetve óperzsa lándzsás látható. ### A birodalom kiterjedése Amikor a méd törzsek szövetséget kötöttek, akkor a Média elnevezést a Kaszpi-tenger déli felére, a mai Észak-Iránra értették. A szomszéd népek és a médek között nem volt mai értelemben vett határ, így csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni, meddig is tartott egy-egy terület. Médiától délkeletre éltek a perzsák, keleten a pártusok, délen az elámiak, nyugaton az asszírok. Uvakhsatra alatt már a Kis-Ázsiától a Hindukusig terjedt a birodalom határa. Ekkor északon a Kaukázus, a Kaszpi-tenger és az Óxosz folyó, nyugaton a Halüsz és a Tigris folyók, délen a Perzsa-öböl. A keleti határait nem lehet pontosan meghatározni, mert nem maradtak fenn erről ókori dokumentumok, de úgy tartják, hogy Baktria, Szagartia, Drangiána keleti végei voltak azok. A birodalom területe körülbelül 3,1 millió km2 volt. ## Gazdaság Amikor a médek és a többi iráni nép letelepedett az iráni-fennsíkon, a jó terepviszonyoknak köszönhetően állattartásból éltek. Fő tevékenységük a sztyeppei rokon népekhez hasonlóan a szarvasmarha-, ló-, juh- és házikecske-tenyésztés volt. Mezopotámiában is nagyon keresett volt a jó zagroszi méd ló. A helyi gazdaságban a már említett állattenyésztés mellett ekkor már a földművelés is jelentős volt. A lótenyésztés jelentette az alapját a katonaságnak és a kereskedelemnek, ezekről volt híres a birodalom. Néhány faluban – földrajzi adottságoktól függően – jelentős volt a halászat, a vadászat és a kézművesség. Miután megalapították a birodalmat, bekapcsolódtak az ón- és vasérc-kereskedelembe. Asszíria és az Újbabiloni Birodalom volt e kereskedelem motorja, mivel a hadseregükhöz szükségük volt ezekre a nyersanyagokra. Asszíriának ezért is volt szüksége a méd területekre. Elám is jelentős volt a kereskedelem szempontjából, mivel a Zagrosz-hegység nyugati lejtői feküdt. Továbbá kereskedelmi utak hálózták be, amelyeken keresztül Uruk, Ur és Babilon városába is el lehetett jutni. A médeknek a területi adottságok jelentették az előnyt a harcokban, de a jó fegyverek is segítették őket. Az asszír dokumentumok szerint a Méd Birodalomból tevéket, juhokat, lovakat, fémeket, vásznakat, gyapjút kaptak. Ezek az adatok betekintést engednek a korai méd gazdaságba. Miután a médek meghódították Asszíriát, megszerezték a kereskedelmi utakat, amelyek jelentős vagyont hoztak az állami kincstárba. Ekkor vette kezdetét a gazdaság felvirágzása. Ruhákat, közép-ázsiai drágaköveket, tárgyi eszközöket szállítottak keresztül a birodalmon. Az arisztokrácia jelentős vagyont halmozott fel, míg az alacsonyabb rendű emberek nem részesültek ebből, mert külföldi (asszír, babiloni) kereskedők árulták portékáikat. A kohászatot katonai és ipari célokra használták, amint arra arany- és ezüsttárgyak is utalnak. Összefoglalva a Méd Birodalom külkereskedelme a fémkereskedelemre, míg belkereskedelme a mezőgazdaságra épült. A birodalom előtt is jelentős volt a bányászat a Zagrosz-hegység keleti felén, az innen származó fémet használták a fegyverekhez, így a hadsereg technológiai fejlettsége a legmagasabb volt abban az időben. A szatrapiákban élő népek (örmények, pártusok, perzsák) valószínűleg nem pénzben, hanem fémben és egyéb természeti jószágban fizette meg az adót. A perzsák hatalomátvételének egyik oka, hogy a médek nem ismerték a qanat-csatorna rendszerét, míg a perzsák régóta használták. ## Kultúra ### Médek A Méd Birodalom legjelentősebb népcsoportja a birodalom nevét is adó médek voltak, akik az indoiráni népek közé tartoztak. Eredetileg törzsi formában éltek, egyesek nomád életmódot folytattak, mások erődített falvakban laktak. A médek nyelve a méd nyelv volt, amely a kurd nyelvvel együtt az északnyugat-iráni nyelvcsaládhoz tartozott. A nyelv feltételezett szavaival az óperzsa nyelvemlékekben lehet találkozni, de a nyelvtanáról semmi információ nem maradt fenn. ### Vallási élet A birodalom vallási életéről kevés információval rendelkezünk. Az 1967 és 1977 között a régészeti ásatásokat vezető David Stronach az i. e. 750 körüli időkből származó vallási épületre bukkant. Ez az épület Tepe Nuš-i Janában, Ekbatanától 60 kilométerre délre feküdt. Egy sziklára épült, mintegy 30 méter magas volt. Egy központi templomból, egy nyugati templomból, egy erődből, egy hipostilából (lépcsős udvar) állt, az egészet pedig téglából készült fal fogta körbe. A központi templom torony alakú volt, egy belső háromszögű szentéllyel. Ennek mérete 11×7 méter volt, 8 méteres támfalakkal. A nyugati sarkában lépcsős oltár állt, amely agyagos téglából épült. Az indoiráni népeknél a tűzimádat volt a legfontosabb vallási szertartás, így Tepe Nuš-i Janai templomokat a legrégibb ilyen vallási épületnek tartják. A vallási életről Hérodotosz is említést tett. Megemlítette, hogy a magi volt az egyetlen indoiráni nép, amelynek a feladata a papi szertartások levezénylése, a vallási élet felügyelete volt. I. M. Gyjakonov orientológus azt állította, hogy a Méd Birodalom urai, mint Uvakhsatra méd király, elfogadta a zoroasztrizmus tanításait, de ezek a hiedelmek nem voltak azonosak a doktrínával. A legtöbb történész azonban nem ért vele egyet. Mary Boyce szerint a magik által képviselt vallási hagyományok akadályozták, hogy a nép körében elterjedjen a zoroasztrizmus. Az i. e. 8. században a mazdaizmus és az indoiráni hagyományos vallások domináltak, míg az i. e. 6. században a vallási reformok nyomán a zoroasztrizmus is népszerű lett. A zoroasztrizmus Uvakhsatra uralkodása alatt terjedt el, amelynek tanításai ettől kezdve meghatározó részét képezték a méd kultúrának. Ebben a vallásban a jót Ahura Mazdá képviselte. ### Társadalmi élet A médeknél és más indoiráni népnél is a patriarchális családrendszer volt a jellemző. Sok régész és történész szerint az iráni törzsek érkezése előtt matriarchális családrendszer lehetett, és a vidéken mezőgazdasággal foglalkozó nép élt, amely központi közigazgatással rendelkezett. A Méd Birodalom idején azonban már patriarchátus volt. A társadalom etnikai megoszlására nagy hatással volt a demográfiai változás, amelyben a méd lakosság nőtt, míg a többi indoiráni nép lélekszáma csökkent. A Méd Birodalom előtt a társadalom eredetileg több törzsből állt, amelyeknek közös volt a történelmük, eredetük és kultúrájuk, aminek következtében törzsi szövetségek is kialakultak. Ezek között megemlítendő a médek, a perzsák, a pártusok. Nem lehet meghatározni, hogy ezek a törzsek mikor váltak külön a közös törzsből, a tudósok úgy vélik, hogy a nyugatra való vándorlás során, vagy még korábban. Ezek a különbségek megfigyelhetők a rokonságukban, nyelvjárásukban, földrajzi elhelyezkedésükben. Minden törzset beosztottak valamilyen osztályba, mint mezőgazdasági, papi, katonai, királyi osztály, így a törzsek nem voltak egyenrangúak a szövetségen belül. A tudósok az osztályok keveredését reálisnak tartják, nem úgy, mint az indiai kasztrendszerben. Amikor az indoárjai népek letelepedtek az Indus folyónál, találkoztak Harappa fejlett államával, amelyet meghódított az új nép, ezzel biztosítva túlélését. Az iráni népeknek nem volt ilyen problémája, hiszen a nyugati fenyegetettség (Asszíria és az Újbabiloni Birodalom) szövetségbe kovácsolta őket. A birodalom bukása után 35 évvel készített perszepoliszi reliefeken is szerepelnek a médek, ami azt jelenti, hogy fontos szerepet játszottak az Óperzsa Birodalom életében. Három helyen szerepel ez a népcsoport a reliefeken. Egyszer méd delegációt, másodszor a méd nemeseket, harmadszor a méd testőröket láthatjuk. Az északi panel a médeket és a perzsákat, a déli panel a birodalom határain kívülről érkező népek delegáltjait mutatja be, akik egyedi népviseletet, karkötőket, kardokat hordanak. Ajándékuk: vázák és fazekak, serleg. Az északi panelen az egyik relief alsó és középső részén ismét megjelenik a királyi gárda, amelyet méd nemesek követnek. Ők virágot és magokat visznek, utalva a termékenységre. Az alakok státuszuk szerinti ruhákban menetelnek. Néhányan beszélnek és mosolyognak, néhányuk összekapaszkodik vagy megfogják egymás vállát, ezzel jelezve az egységet. A keleti lépcsősor középső paneljén láthatjuk azt a jelenetet, ahol Ahura Mazdát két griff és négy testőr (méd, perzsa) őrzi. A médek kis kabátot, nadrágot és sapkát viselnek, a hajuk göndör vagy lófarokba van kötve. ### Művészet Művészi tárgyak a Méd Birodalom idejéből nem maradtak fenn, ezért még a mai napig is találgatások folynak a birodalom művészetéről. Bruno Genito történész tagadta, hogy a méd és az óperzsa művészet azonos lenne, Oscar Muscarella történész úgy véli, hogy nincs olyan régészeti lelet, amely a méd művészetet bizonyítaná. Más kutatók azzal érvelnek, hogy nuši Jan Tepe és Godin Tepe megcáfolják az előbbi két történészt, mivel ezen városok az i. e. 8.–i. e. 7. században épültek, vagyis a Méd Birodalom idején. Ezek hatása máshol, mint Baba Jan III-ban, kérdéses. Annak ellenére, hogy kevés régészeti lelőhelyre bukkantak, Hérodotosz és Polübiosz ókori görög történetírók megemlítették a méd városokat, és óperzsa feliratok a méd művészeti értékekről is tanúskodnak. Hérodotosz Ekbatana falairól azt írta, hogy hét különböző színben pompáztak, ami fejlett polikróm technikára utal. Ez arra vezethető vissza, hogy komoly bányászata és fejlett fémkereskedelme volt a szomszéd birodalmakkal. Továbbá az is bizonyíthatja a fejlett művészetet, hogy az óperzsa időkből arany- és ezüsttárgyakat találtak Ekbatana, a méd főváros közelében. A perszepoliszi reliefeken megfigyelhető méd kerámiatárgyak is a fejlett kézművességről tanúskodnak. A perszepoliszi királyi dokumentumok szerint I. Dárajavaus perzsa király szúzai palotájának falait méd ötvösök díszítették. ### Építészet és várostervezés A birodalomnak három fontos városa volt. Ekbatana volt a főváros, Rej (Šahr-e Ray) és Hirba a vallási központok. Ekbatanáról számos dokumentum maradt fenn, mivel ez az egyik legrégebb óta folyamatosan lakott város, amelynek mai neve Hamadan. A másik két városról ez nem mondható el, Rej városában csak 1997-ben kezdődtek régészeti ásatások, amit akadályoz az, hogy ma Teherán ipari külvárosa. Hirba városának helyét még nem is ismerik, de a történészek egyetértenek abban, hogy létezett. Damaszkuszi Miklós leírásából meg lehet tudni, hogy az egykori méd-perzsa határon feküdt, valószínűleg Ekbatanától északra, és Paszargadaitól délre. A főváros nevének jelentése: „Gyülekezés helye”. Daiukku színekkel díszített, erős városfalat építtetett. Polübiosz történetíró leírása szerint 1300 méter hosszú erődítmény volt, amely a királyi palotát ölelte körül, de a várost nem, mégis az akkori világ legszebb és leggazdagabb városa volt. Ma azt feltételezik, hogy a hétfalú városfal valójában egy zikkurat volt. Ekbatana és a Hagmatana-hegy régészeti ásatásakor nem találtak emlékeket, míg az óperzsa és pártus időkből rengeteget. Az asszír írásokban sem említik a méd fővárost, de egyes történészek szerint az asszír forrásokban található Sagbita vagy Sagbat jelentheti. Ez azért is lehetséges, mert sok iráni nyelvben az s hang h hanggá változott. Sagbita az asszír feljegyzések szerint nem messze található a mai Kishesim (Kar-Nergal) és Harhar (Kar-Sharrukin) városoktól. Annak ellenére, hogy az újonnan felfedezett Tepe Nuš-i Jan város nem volt főváros, David Stronach szerint vallási központként a méd építészet fontos helyszíne volt. Tepe Nuš-i Jan és Godin Tepe építészeti stílusait más kultúrákból vették át. Az asszír hatás a vár alaprajzánál figyelhető meg, Urartuból származik a kőalagút és a vakablak. A médek nem csak átvettek, de új építészeti elemeket is alkalmaztak. Az óperzsák is alkalmazták ezeket, így elterjedt az egész Közel-Keleten. ## Fordítás

Kálvin János

Kálvin János (franciául: Jean Calvin [korabeli helyesírással: Caulvin/Cauvin]; latinul Ioannes Calvinus; Noyon, 1509. július 10. – Genf, 1564. május 27.), francia származású svájci reformátor, keresztény tudós, a kálvinizmus névadója, Bamber Gascoigne szerint „a legnagyobb elme és a legjobb szervező” a reformáció vezéralakjai között, aki megteremtette Genfben az „istenfélő város tökéletesen működő prototípusát”. Elsősorban teológiai és egyházszervezői munkássága miatt nevezetes, de fontos szerepet játszott a francia irodalmi nyelv kialakulásában is. Huszonhat éves korában írt fő műve, amelyet aztán egész életében bővített és átdolgozott, az Institutio Christianae religionis („A keresztény vallás rendszere”), illetve az általa felállított genfi egyházszervezet Európa-szerte mintaként szolgált a református egyházak megalakulásához. A vallástörténeti szemponton túlmenően Kálvin azzal is hatott a nyugati kultúrára, hogy megváltoztatta a munkaszemléletet, ideológiai alapot biztosítva a kapitalizmus fejlődéséhez. ## Életpályája ### Családja, tanulmányai és pályafutásának kezdete Apai ágon ősei tengerészek voltak. Apja, Gérard, Noyonban (Picardie) telepedett le, városi jegyző és káptalani ügyvéd volt. Egy gazdag polgár lányát, Jeanne Le Franc-t vette feleségül. Házasságából született fia, Kálvin János. Amikor János hároméves volt, édesanyja meghalt, a helyébe lépő nevelőanyjától a gyermek kevés szeretetet kapott. A hagyományos Kálvin-életrajzok szerint 1523-tól Párizsban tanult teológiát, de erre vonatkozó közvetlen dokumentumok nem maradtak fenn, az évszám csupán következtetéseken alapul. Az sem vehető bizonyosnak, hogy teológiát tanult volna Párizsban, valószínűleg bölcsészetet hallgatott. 1527–1528 körül apja hazahívta Kálvint Párizsból, és Orléans-ba küldte közjogot tanulni, egyes vélemények szerint azért, mert a jogi pályát előnyösebbnek tartotta, mások szerint azért, mert némely pénzügyi visszásságok miatt megromlott kapcsolata a káptalannal. Orléans-ban Melchior Wolmar volt rá nagy hatással; talán ő volt az, aki megismertette Kálvint a lutheri eszmékkel. Kálvin 1531 elején fejezte be jogi tanulmányait, majd 1531 júniusában visszatért Párizsba. Itt fejezte be még Orléans-ban elkezdett művét, Seneca De clementia című munkájának a magyarázatát, amelyet 1532-ben saját költségén adott ki. 1532-ben visszatért Orléans-ba, de útja céljáról csak feltételezések születtek. A tanév végén szülővárosába tért vissza, majd 1533 őszén ismét Párizsba utazott. 1533\. november 1-jén Nicolas Cop, a párizsi egyetem rektora tanévnyitó beszédet tartott az obszerváns ferencesek kápolnájában; a beszéd részben Rotterdami Erasmus és Luther Márton hatását tükrözte, de sok tekintetben a hagyományos katolikus felfogást követte. A párizsi közvéleményt felháborította a beszéd, így a rektort Navarrai Margit közbenjárása ellenére elmozdították tisztségéből, és elmenekült Párizsból. 1533 novemberében Kálvin is távozott Párizsból. Théodore de Bèze 1575-ös Kálvin-életrajza arra céloz, hogy Kálvinnak azért kellett elmenekülnie, mert ő írta a rektor beszédét. Ez a hagyományos magyarázat a 20., sőt a 21. században is tovább él, mivel azonban nem maradt fenn olyan korabeli forrás, ami összefüggésbe hozta volna Kálvin távozását Cop beszédével, más életrajzírók ezt legendának tartják. Valószínű, hogy I. Ferenc francia király szigorú protestánsellenessége miatt a lutheranizmussal rokonszenvezők, köztük Kálvin, letartóztatásra számítottak. Ezután egyik barátjánál, Du Tillet angoulême-i kanonoknál élt, ahol nagy könyvtárat talált, és egyházi tanulmányokkal kezdett foglalkozni. Itt írta Psychopannychia című művét, cáfolatként az ellen az anabaptista tanítás ellen, hogy a halál után a lélek alvó állapotba kerül. A nyugalmas időszakban az ókori görög-római irodalom klasszikusait, illetve a keresztyén egyházatyák munkásságát tanulmányozta. Ezt követően Nérac-ba, Navarrai Margit kastélyába menekült. Itt találkozott Jacques Lefèvre d’Étaples-val, akinek francia nyelvű bibliáját a Sorbonne-on elégették. Kálvin 1534-ben tért vissza szülőföldjére, ahol május 4-én lemondott jövedelmező káplánságáról, amit még apja szerzett neki. Egyes életrajzok szerint 1534. május 26-án több fiatallal együtt a papság ellen zajos tüntetést kezdeményezett a székes templomban, ezért börtönbe került. Az esetet az újabb életrajzírók nem Kálvinra, hanem egy névrokonára vonatkoztatják; maga Kálvin ugyanis egy 1545-ös levelében hálát adott Istennek, hogy soha nem volt bebörtönözve. Kálvin következő párizsi tartózkodása alatt, 1534. október 17-én éjjel a lutheránusok falragaszokat tűztek ki, amelyben durva hangon támadták a katolikus mise intézményét. I. Ferenc elrendelte a felforgatók megbüntetését. Több személyt máglyán égettek meg, köztük Étienne de la Forge-ot is. Kálvin Du Tillet-vel együtt Metzbe, majd Strasbourgon át Bázelbe menekült. Bázelben Matinus Lucianus álnéven élt. Itt írta meg és 1535. augusztus 20-án fejezte be az Institutio Christianae Religionis („A keresztény vallás rendszere”) című művének első megfogalmazását, amelyet a francia királynak ajánlott, aki azonban nem olvasta el a könyvet. Kálvin ezt a művét latinul írta, de saját maga fordította le franciára. Az első kiadás 1536 márciusában Bázelben, a második kiadás 1539-ben, míg az első francia fordítás 1541-ben jelent meg. A Kálvin által véglegesített latin szöveg kiadására 1559-ben került sor. Az általánosan használt 1560-as kiadás már Kálvin tanítványainak betoldásait is tartalmazza. 1536-ban Kálvin egyes források szerint Ferrarába utazott, talán az ottani evangéliumkövető Renée hercegnő, XII. Lajos francia király leánya kedvéért. Más források szerint az ezzel kapcsolatos történetet a legtájékozottabb mai történetírók már nem fogadják el. Az viszont bizonyos, hogy júniusban visszatért Franciaországba, a családi ügyek rendbetételére. Miután fivérét, Antoine-t bízta meg a noyoni ügyek intézésével, Strasbourgba indult, de az V. Károly német-római császár és I. Ferenc közötti háború miatt Genf felé került. ### Genfi tevékenysége A reformációt kevéssel előbb elfogadó genfi köztársaságban a vallás és a politika ügyei elég zűrzavaros módon fonódtak össze, a városi tanács egyrészt hatóságként működött, másrészt felügyelte az egyházat is. A Genfben lelki vezető Guillaume Farelnek ezért világos gondolkodású segítőtársra volt szüksége, és úgy vélte, hogy Kálvin alkalmas lesz a feladatra. Farel szinte kikényszerítette, hogy Kálvin Genfben maradjon. Kálvin később azt mondta erről az eseményről, hogy „mintha az Isten nyúlt volna utánam a mennyekből”. Kálvin Genfben előbb vallástanítói állást töltött be, majd miután 1536 novemberében nyilvános hitvitában nagy diadalt aratott két katolikus szónok felett, és a vitában bebizonyította rendkívül jó memóriáját és szónoki képességeit, illetve az egyházatyák alapos ismeretét, a genfi egyház prédikátorává nevezték ki. 1536-ban Kálvin egy rövid katekizmust adott ki az egyház fő hittételeivel. 1537\. január 16-án Farel és Kálvin a városi tanács elé terjesztették az egyház szabályzatának új tervezetét, Articles sur le Gouvernement de l'Église címmel. Ebben gyakoribbá kívánták tenni az addig havonta egyszer osztott úrvacsorát, javasolták a már létező „javító és fegyelmező kiközösítés” megőrzését, a világitól független egyházi törvényszék felállítását, a fiatalok vallási oktatását és nyilvános vizsgáztatását, valamint a házasságra vonatkozó szabályok megváltoztatását. A szabályokat részben megszavazták (a független egyházi törvényszéket például nem fogadták el). A népszerűtlen szigorító intézkedések következtében 1538 februárjában a genfi városi tanács egyházi kérdésekben a berni egyház gyakorlatát fogadta el. 1538. március 11-én a tanács a lelkészek előzetes megkérdezése nélkül elrendelte az úrvacsorának a berni egyház szokása szerint való kiosztását. Mivel Kálvin és Farel nem engedtek, a tanács száműzte őket a városból. Kálvin 1538 szeptemberében Martin Bucer meghívására Strasbourgban települt le, ahol a hugenotta menekültekből alakult gyülekezet lelkipásztora lett. 1540-ben itt nősült meg, felesége egy kétgyermekes özvegy, a holland származású, anabaptista vallású Idelette de Bure Stordeur lett. Négy gyermekük rendre csecsemőkorban halt meg. Idelette kilenc évvel házasságkötésük után hunyt el. Strasbourgi tartózkodása idején részt vett a haguenaui, illetve az V. Károly által szervezett wormsi és regensburgi vallási vitákban, ennek során megismerkedett a német protestantizmus tanaival és képviselőivel. Philipp Melanchthonnal különösen jó kapcsolatot alakított ki, és együtt dolgozták ki az ágostai hitvallás módosított változatát (Confessio augustana variata). 1540 szeptemberében a genfi tanács visszahívta Kálvint a városba, mivel saját maguk nem voltak képesek válaszolni Jacopo Sadoleto bíboros levelére, amelyben a római katolikus egyházhoz való visszatérésre szólította fel őket. Kálvin több elutasítás és hosszas gondolkodás után 1541. szeptember 13-án tért vissza Genfbe. A város eleinte szabad kezet adott neki az egyházi szervezet átalakítására. 1542\. január 2-án a tanács véglegesen jóváhagyta a Kálvin által készített egyházi rendtartást, miután az úgynevezett kis tanács (Petit Conseil), vagyis a város szűkebb vezetése 1541. október 27-én elfogadta, és a városi polgárok általános tanácsa (Conseil Général) november 20-án igen nagy többséggel megerősítette. (Ennek az egyházi rendtartásnak az alapvető elemei a későbbiek során átkerültek a legtöbb európai és amerikai református és presbiteriánus egyház szabályaiba és gyakorlatába.) Felállították a konzisztóriumot (egyháztanács), amely kilenc lelkészből és tizenkét világi tagból állt. A konzisztórium gyakorolta az egyházi hatalmat, a nagytanács ugyanakkor magának tartotta fenn mind a testi vagy pénzbeli büntetések elrendelésének, mind e döntések végrehajtásának a jogát. 1542-ben Kálvin átdolgozta és kiadta a Strasbourgban használt imádságos- és énekeskönyvet La Forme des Prières et Chants Ecclésiastiques címen. Szintén 1542-ben jelent meg katekizmusa, a Catéchisme de l'Eglise de Genève, amely azután külföldön is elterjedt, német, angol, skót, belga, spanyol fordításban, de készült héber és görög nyelvű fordítása is. Genfi lelkipásztorsága alatt Kálvin hatalmas mennyiségű munkát végzett: minden második héten mindennap prédikált, minden héten három nap teológiai előadást tartott, péntekenként a Szentírást magyarázó felolvasásokat tartott, egyes vasárnapokon a presbiteri gyűlésen elnökölt. Egyszerre volt teológus professzor, prédikátor, lelkész, egyházi vezető, az iskolák felügyelője, közben kiterjedt levelezést folytatott, könyveket írt, és a nyugati reformáció egyik szellemi vezetőjeként komoly hitvitákat folytatott. Kálvin szigorúsága a genfiek egy részében, a libertinekben ellenkezést váltott ki: elnyomásként fogták fel az egyházi fegyelmet, az egyház beleszólását az erkölcsi ügyekbe. Az alsóbb társadalmi rétegekben Kálvin népszerűtlenségéhez erősen hozzájárult a kártyázás és a kocsmák betiltása. Miután az 1540-es évek vége felé az Ami Perrin vezette libertinek hatalomra kerültek, Kálvinnak már nem volt elég befolyása, hogy terveit megvalósítsa. Mivel nem volt genfi születésű, ezért nem kerülhetett a város világi vezetésébe, nem szavazhatott, és nem vállalhatott köztisztséget. 1553-ra az erőviszonyok annyira megváltoztak, hogy a Perrin-vezette libertinek az egyházi ügyekbe is beleszóltak. Kálvin 1553. július 24-én felajánlotta lemondását, de azt nem fogadták el. ### Szervét-ügy Kálvinnak az egyházfegyelem megszilárdításáért vívott harcainak egyik állomása volt 1553-ban a katolikusok és kálvinisták által egyaránt eretneknek tekintett Szervét Mihály pere és kivégzése. Korszaktól és világnézettől függően az egyes források eltérően értelmezik Kálvin szerepét ebben az ügyben: míg tanítványa, Théodore de Bèze úgy írja le az esetet, hogy Szervét saját istentelensége és megátalkodottsága miatt pusztult el, az angol nyelvű katolikus enciklopédia által idézett Gibbon szerint az ügyben Kálvin személyes rosszindulata és talán irigysége is szerepet játszott. A 19. századi egyháztörtész, Philip Schaff véleménye az, hogy „a mai kereszténység szempontjából Szervét megégettetésére nincs mentség”, noha saját korának nézőpontja szerint csak a kötelességtudata és a törvényeknek való megfelelés vágya vezette. (A kérdésről részletesebben ld: Szervét Mihály szócikk Pere és halála, valamint A per utóélete bekezdéseket.) ### Utolsó évei Kálvin 1555-ben szilárdította meg hatalmát. A libertinekkel végső összeütközésre került sor, miután Kálvin – a nagytanács döntése ellenére – megtagadta Ami Berthelier-től, a libertinek vezetőjétől az úrvacsora kiszolgáltatását. A libertinek elmenekültek Genfből; ezt követően Kálvin kikezdhetetlen tekintélynek örvendett a városban. Nézetei és munkássága Európa-szerte hatottak. 1558 őszén Kálvin belázasodott, de mivel attól félt, hogy meghal, mielőtt az Institutio utolsó javításait befejezhetné, betegen is tovább dolgozott. Gyógyulása után a prédikálással megerőltette a hangját, és ettől kezdve állapota folyamatosan hanyatlott. Utolsó prédikációját 1564 februárjában tartotta, áprilisban elkészítette végrendeletét, májusban elhunyt. Genf Plainpalais negyedében, az ún. Királyok utcájának temetőjében (cimetière des Rois) temették el, saját kérésére jeltelen sírban. A 19. században emléktáblát helyeztek arra a helyre, amelyet a hagyomány Kálvin nyughelyének tekint. ## Teológiája Kálvin teológiájára hatottak a korábbi reformátorok, elsősorban Martin Bucer és Heinrich Bullinger, ugyanakkor felismerhető benne Hippói Szent Ágoston és a középkori skolasztikusok (Duns Scotus, Canterburyi Szent Anzelm) alapos ismerete is. Kiindulási pontja a Biblia, amelynek – a hagyományos értelmezéssel ellentétben – nem az egyház, hanem a Szentlélek biztosítja a tekintélyt. A kereszténység középpontjában azonban nem a Biblia, hanem Krisztus áll – a könyv csak eszköz, amelynek segítségével eljuthatunk a Krisztussal való találkozásig. A Szentírás kijelentésével Isten igazodik az ember felfogóképességéhez, és ebben a hozzáigazodásban megnyilvánul az emberek iránti kegyelme és gondossága. Kálvin alapvető gondolata, hogy Isten bárki által megismerhető, aki racionálisan szemléli az emberiséget, a természet rendjét és a történelem menetét, ez a fajta ismeret tehát nem csak a keresztények sajátja, Jézus Krisztus ezzel szemben csakis a Szentírás szövegeiből ismerhető meg. Az Ószövetség és Újszövetség között alapvető folytonosság áll fenn, lényegüket illetően azonosak, de az üdvözülés időrendjében elfoglalt különböző helyük miatt egyes dolgokban eltérnek. Mindkettő Jézus Krisztusról és az isteni kegyelemről szól, de az Újtestamentum sokkal világosabban. Kálvin értelmezése szerint az ember a hit által misztikus kapcsolatba kerül Krisztussal, ennek ellenére továbbra is bűnös marad. A bűnök eltörölhetetlenségéből következik a kettős predestináció tana: az Isten eleve eldönti, hogy „némelyeket örök életre, másokat örök kárhozatra rendel” és ennek megfelelően alakítja sorsát. A szabad akarat, amellyel az ember teremtésekor még rendelkezett, a bűnbeesés következtében annyira legyengült, hogy képtelen szembeszállni a bűnnel. A predesztináció tanát az angol nyelvű katolikus enciklopédia visszataszítónak minősíti és istenkáromlásnak tartja, ugyanakkor egy unitárius vélemény szerint „a kettős predestináció tana nem volt Kálvin János teológiájának alaptétele, hanem csak utódainak elferdítése révén lett azzá.” Az anglikán McGrath szintén úgy véli, hogy az eleve elrendelés nem központi elem Kálvin teológiájában, „csak amolyan kisegítő tan, adalék a kegyelem evangéliumának hirdetéséből fakadó rejtélyek magyarázatához.” A reformáció többi nagy egyéniségéhez hasonlóan Kálvin is ragaszkodott a csecsemőkereszteléshez, amely a körülmetéléshez hasonlóan az újszülöttnek a szövetséghez való tartozását jelenti. Kálvin úgy tartotta, hogy a csecsemőkeresztelés a korai keresztény egyház fontos hagyománya, nem pedig – ahogy az anabaptisták állítják – középkori fejlemény. Az eucharisztiát illetően Kálvin három elemet különböztet meg: a jelentése vagy jelentősége az isteni ígéret, lényege vagy tartalma Krisztus testének elfogadása, érdeme vagy hatása pedig a Krisztus jótéteményeiben való részesülés. ## Egyházreformja Kálvin hozta létre a svájci reformáció sikeres ágát, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni. Az egyházi szervezet átalakítása során Kálvin túllépett a katolikus egyházszervezet kritikáján; munkássága arra irányult, hogy a Szentírás elvein alapuló szervezetet létesítsen. Az Institutio-ban leírtaknak megfelelően a látható egyház a hívek összessége, akik tisztelik Istent és Krisztust, felveszik a keresztség szentségét, az úrvacsora vételével bizonyítják az igaz hitben és a szeretetben való egységet, valamint az Ige szavának engedelmeskednek. Ennek a látható egyháznak a részei az egyes gyülekezetek, amelyek jogilag önállóak. A gyülekezet tagjai egymással egyenlőek, az egyházi hatalom forrása a gyülekezet akarata. Az egyházi tisztségeket választás útján töltik be. A kálvini egyház jellemző vonása a szigorú egyházi fegyelem. Az egyházi hatalom gyakorlói egyrészt az igehirdetők, másrészt a nép soraiból választott presbitérium. A presbitérium feladata az egyház anyagi és szellemi ügyeinek gondozása mellett az egyházi fegyelem ellen vétők megbüntetése is. Kálvin felfogása szerint az állam és az egyház összefonódása ellentétes a Bibliával. Az evilági élet szempontjából az állami hatalomra szükség van. Noha az állam és az egyház más-más területeken működnek, végeredményben azonos a céljuk: a bűnök elleni küzdelem és a rend fenntartása. Ebből következően az államnak saját érdekében támogatnia kell az egyházat. Az egyének kötelesek a kormányzatnak – még a rossznak is – engedelmeskedni. Egy esetben szabad a világi hatóságnak ellenszegülni: ha az az Istennek való engedelmesség megtagadását jelentené. Az egyházszervezet reformja során Kálvin 1542-ben megalapította a „lelkészek testületét” (La vénérable compagnie des pasteurs), amelynek az volt a feladata, hogy a lelkészek között a tanításbeli összhangot és tisztaságot fenntartsa. Kálvin megreformálta az egyházi énekek használatának rendjét is. Első emlékiratában a tanácshoz (1538) templomi használatra a zsoltárok behozatalát ajánlotta. Clément Marot francia költő zsoltárfordítása alapján, Strasbourgban 1539-ben énekeskönyvet adott ki, amely 19 zsoltárt és három liturgikus éneket tartalmazott. Miután a száműzött Marot maga is Genfbe érkezett 1542-ben, Kálvin kérésére új fordításokkal bővítette az eddigieket. Az 1543-ban megjelent második kiadás már 50 zsoltárból állt. Marot halála után a zsoltárkönyv teljes fordítását Béza Tódor fejezte be. Számos nyelvre lefordították, magyar nyelvre elsőként 1606-ban Szenczi Molnár Albert. Kálvin szorgalmazta egy teológiai főiskola felállítását, amelyhez személyes gyűjtéssel is hozzájárult. A genfi akadémiát 3 fakultással 1559. január 5-én nyitották meg. Kálvin vezető tanárként meghívta hű tanítványát és barátját, Théodore de Bèze-t. Az Akadémia azóta is tevékenyen hozzájárul a kálvinista teológia tanításához. Kálvin hatása nem csak szűkebb környezetében érvényesült. 1559-ben a hugenotta egyház első zsinatán Kálvin egyik tanítványa, Chandieu által fogalmazott hitvallást (Confessio Gallicana) fogadták el, az istentiszteletet, egyházfegyelmet és szervezetet illetően pedig teljesen Kálvin elvei alapján döntöttek. Anglia, Skócia, Hollandia, Észak-Amerika, Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarország református egyházai, amelyek ezt követően alakultak, a kálvini hitelvek mentén szerveződtek. ## Személyisége „Kálvin egyéniségéből hiányzott a humor és kellem. Keresztény sztoikus volt: komor, szigorú, hajthatatlan, ám a márvány felület alatt a szenvedély és vonzalom tüze égett” – írja róla Philip Schaff (1819-1893) teológus és egyháztörténész. A humortalanságát kiemeli az angol nyelvű katolikus enciklopédia, illetve Alister E. McGrath könyve is, noha utóbbinak egy mellékmondatából kiviláglik, hogy Kálvin egyéniségére vonatkozó állításait részben spekulatív jellegűeknek tartja: „Az is valószínű azonban, hogy nem vagyunk igazságtalanok, mikor Kálvint úgy képzeljük el, mint nem különösebben vonzó teremtést, akiből hiányzik az a fajta szellemesség, melegség és humor, amely Luthert oly szórakoztatóvá tette az asztal mellett.” Kálvin néhány írásából azonban az tűnik ki, hogy volt humorérzéke, még ha a tréfát kimérten és célszerűen használta is. Magánemberként nyájas és érzékeny ember volt, akit a barátai kímélő figyelemmel kezeltek. Megszólalásaiban megmutatkozott klasszikus műveltsége; ha nagy sokaság előtt beszélt is, az érveivel a tanultakhoz szólt és nem használta a demagógia fegyverét. A vallási vitákban az egyházatyákat a pontos hely megadásával, emlékezetből idézte, arcmemóriája is említésre méltóan jó volt. Testalkata gyenge, beteges volt. Naponta csak egyszer étkezett, gyakran szenvedett gyomorrontás, fejfájás, epekő, aranyér, köszvény, láz és krónikus asztma miatt. Az állandó fejfájását egyes szerzők szerint életmódja és a böjtölés okozta, más vélemények viszont a stressz mellett a beteges alkatot is említik. Első életrajzírója, tanítványa és egyben hivatali utódja, Théodore de Bèze leírása szerint „arca kissé halovány és sötétbarnás volt, szemei egész haláláig átható fénnyel ragyogtak és éles értelemre mutattak”. ## Hatása és emlékezete thumb\|200px\|Szobra Alsóörsön Philip Schaff szerint „Nagyobb hatást gyakorolt és gyakorol ma is a latin és angolszász nemzetek protestáns egyházaira, mint bármely más reformátor. [...] A történelemben nincs szembeütközőbb példa olyan férfira, aki ennyire kevés személyes népszerűséggel ilyen nagy hatással lett volna az emberekre.” A Catholic Encyclopedia szintén a legnagyobbnak tartja a protestánsok között, és megállapítja, hogy Hippói Szent Ágoston után talán ő volt az a nyugati teológiai író, akit a tanítványai a legkitartóbban követtek. Részletesen elemezve és teológiai szempontból árnyalva Max Webernek A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művének alapgondolatát, Alister McGrath megállapítja, hogy „a nyugati kultúra szempontjából a kálvinizmus egyik legnagyszerűbb eredménye a munkaszemlélet” ... „a munka többé nem visszataszító, alacsonyrendű, lehetőleg kerülendő tevékenység, hanem tiszteletre méltó és dicső eszköz, mellyel Isten megerősíti az általa teremtett világot.” A Max Weber által körülírt protestáns munkaetikán túl talán Kálvin János 1545. november 7-i (De Usuris c.) levele is – melyben szembeszállt a középkori egyház kamatszedési tilalmával, a tisztességes kamat védelmében – fontos momentuma lehetett az Európa szerte készülődő új gazdasági rend, a kapitalizmus terjedésének. Kálvin emlékére ugyanakkor rossz fényt vet Szervét Mihály megégettetése. Egyes református vélemények szerint Kálvinnak nem volt befolyása Szervét perének kimenetelére. A köztudatot ebben a tekintetben Stefan Zweig, illetve – magyar nyelvterületen – Sütő András irodalmi művei formálták, noha ezeket szerzőik saját koruk diktátorainak megjelenítésére és nem a valódi Kálvin ábrázolására szánták. Az anglikán teológiatörténész McGrath viszont árnyaltabban értékeli Kálvin szerepét, őt tartja Szervét kivégzése közvetett okozójának, ugyanakkor helyteleníti Kálvin szerepének különös hangsúlyozását, mivel „a római katolikus, a református, a lutheránus és az anglikán egyház egyformán elítélte és kivégezte a maga Szervét Mihályait.” A Szervét kivégzésének helyén 1903-ban emelt emlékmű felirata így fogalmaz: „Nagy reformátorunknak, Kálvinnak tisztelő és hálás fiai, de elítélői egy tévedésnek, mely századáé volt, a reformáció és az evangélium alapelvei szerint való lelkiismereti szabadsághoz erősen ragaszkodva, emeltük ezt az engesztelő emléket 1903. október 27-én.” Kálvin halálának háromszáz éves jubileumára Genfben közadakozásból létrehozták a „reformáció csarnokát” (Auditoire) felolvasások és könyvtár számára, amelyet 1867. szeptember 26-án avattak fel. Születésének 400. évfordulójára határozták el Genfben a reformáció emlékművének létrehozását. Az emlékművet végül 1917-ben avatták fel. Születésének 500. évfordulóján a világ református egyházai a 2009. esztendőt Kálvin-évvé nyilvánították. A Magyar Nemzeti Bank erre az alkalomra 5000 forint névértékű ezüst emlékérmét adott ki. A Magyarországi Református Egyház is elkészíttette az évfordulóra a maga hivatalos emlékérmét, melyet országos pályázat keretében választott ki. Magyarországon számos településen köztér viseli nevét, például Budapesten, Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, Makón vagy Szegeden. 2008-ban a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban szobrot állítottak az emlékére. 2018-ban a Pozsgai Zsolt által rendezett Megszállottak című film egy fiktív találkozás történetét meséli el, amelyben Kálvin Loyolai Ignáccal keveredik hitvitába. A több nemzetközi díjat is elnyerő filmben Kálvint Szabó Máté keltette életre.

LT vz. 35

Az LTM–35 (T–11) vagy LT vz. 35 (Lehký Tank vzor 35, „35-ös könnyűharckocsi modell”) 1935-ös csehszlovák tervezésű könnyű harckocsi, melyet legnagyobb számban Németország használt a második világháború alatt. Német alkalmazásban hivatalos neve a Panzerkampfwagen 35(t) (Pz.Kpfw. 35(t)) volt, de általában Panzer 35(t) néven azonosították. A (t) betű a „tschechisch” szó rövidítése (németül: cseh). 434 darab készült belőle; ebből 244-et a németek használtak, miután elfoglalták Cseh-Morvaországot 1939 márciusában. A szlovákok 52 darabot szereztek, miután ugyanebben az időben kikiáltották függetlenségüket Csehszlovákiától. Export révén hozzájutott még Bulgária és Románia is. Német használatban a második világháború első éveiben lehetett harcban látni, főleg a Lengyelország elleni hadjárat, a franciaországi hadjárat és a Szovjetunió megtámadása során. A német hadsereg 1942-től kivonta a frontszolgálatból. A háború további részében más országok alkalmazásában megmaradt, illetve kiképző harckocsiként használták Bulgáriában egészen az 1950-es évekig. A Magyar Királyi Honvédség 1939 márciusi magyar–szlovák kis háború során hadizsákmányként megszerzett két darabot, melyeket kijavításuk után kiképzési célra használtak fel. A Škoda gyártól 1940-ben Magyarország megvásárolta az LT vz. 35 továbbfejlesztett változata, a T–21 jelű harckocsi licencét és átalakított, átfegyverzett változataként 40M Turán I megjelöléssel gyártották a típust. A szolgálatból kivont harcjárművek napjainkban is megtekinthetők, hiszen hadtörténeti múzeumok tulajdonában vannak Belgrádban, Bukarestben, Szófiában, Szlovákiában és az egyesült államokbeli Aberdeenben. ## Történet A két világháború között az újonnan alakult csehszlovák állam fejlett hadiipart tartott fenn, amely könnyű és közepes harckocsik gyártására is berendezkedett. 1935–36-ban lépett szolgálatba a Škoda-gyár által készített LT vz. 35, amely 1937-re a csehszlovák hadsereg fő harckocsijává vált. Az LT vz. 35 megállta a helyét a kor más hasonló kivitelű harckocsijaival, mint például a lengyel 7TP, a 6 tonnás brit Vickers, a szovjet T–26, az olasz Fiat M11/39 és Fiat M13/40, vagy a német Panzerkampfwagen III harckocsival szemben. A Wehrmacht alkalmazásában álló LT vz. 35 páncélosokat 1938-ban négy gyorshadtestbe szervezték. Szolgálata során rossz hírnevet szerzett magának megbízhatatlanságával, és hadrendben tartását csupán köztes megoldásnak tekintették, amíg az LT vz. 38 harckocsi fejlesztése be nem fejeződik, és gyártása el nem kezdődik. Problémái a fejlett, de kiforratlan technikai megoldásaiból eredtek. 1938-ra azonban a hibáit kijavították, és az LT vz. 35 összességében jó harckocsivá vált. Sok változata készült, különböző típusjelzésekkel, ilyenek például az R–2 és a T–11. 1938 után a német megszállás következtében a harckocsik nagy része (244 a 298-ból) a német hadsereg állományába, a maradék 54 páncélos pedig a Szlovák Hadsereg 3. gyorshadtestébe került, mely a németek oldalán harcolt a keleti fronton. Ebből az 54-ből vált kettő a magyar hadsereg kiképzőjárművévé. Az LT vz. 35 a Panzerkampfwagen III harckocsihoz hasonló harcértékkel rendelkezett, és a német páncélos fegyvernem fontos részévé vált a háború elején. Bár a csehek már 1938-ban beszüntették volna a gyártását, német parancsra mégis kibővítették, és egészen 1939-ig tovább készítették őket a prágai ČKD (Českomoravská Kolben Daněk) és a pilseni Škoda-gyárban. 1935 és 1939 között összesen 434 darab készült el az említett üzemekben. Az LT vz. 35 alkotta az 1. könnyű hadosztály (1. Leichte Division) gerincét, amely részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban, és amelyet aztán a 6. páncélos hadosztályban (6. Panzer Division) újjászervezve a Franciaország elleni hadjáratban és a Szovjetunió elleni támadás során is bevetettek. A Barbarossa hadművelet folyamán az LT vz. 35 már elavultnak számított, és a harcok során bebizonyosodott, hogy harcértéke immár jelentéktelen. Téli időjárási viszonyok között működési problémák jelentkeztek a sűrített levegővel üzemeltetett mechanikai elemeknél – ezek közé tartozott a kormánymű és a fékek is. Az LT vz. 35 további hibája volt, hogy páncéllemezeit szegecseléssel illesztették össze, és a szegecsfejek találatkor leszakadhattak, megsebesítve vagy megölve a kezelőszemélyzetet. ## Leírás ### Páncéltest Az LT vz. 35 páncéltestének vázát acél szögvasból alakították ki, erre a keretre szegecselték a páncéllemezeket. Egy 4 milliméteres tűzfal választotta el a motorházat a személyzettől. A falon volt néhány hálóval takart nyílás, ami hozzáférést engedett a motorhoz, és elősegítette a levegő áramlását a parancsnoki nyíláson keresztül. Ennek további előnye az volt, hogy gyorsan eloszlatta a löveg tüzelésekor keletkezett gázokat, de volt néhány hátránya is. Az állandó légbeszívás, amit a motor keltett, hideg időjárási körülmények között nagymértékben rontotta a kezelő személyzet komfortérzetét. A motor kigyulladása esetén fokozta a tűz elterjedését a küzdőtérben, illetve a motor keltette zaj és hő tartós igénybevétel esetén próbára tette a személyzet tűrőképességét. A vezető a harckocsi jobb oldalán ült. Egy 390×90 milliméteres kémlelőnyíláson át látott ki a járműből, amit egy 50 milliméteres golyóálló üveg védett, és egy 28 milliméter vastag páncélozott fedéllel lehetett lezárni. A jobbján az oldalfalon volt egy 120×3 milliméteres rés egy hasonló vastagságú golyóálló üveggel. A németek eltávolították az eredeti háromszínű lámpákat, amiket a csehek használtak a személyzet egymás közti kommunikálására, a harckocsiparancsnok utasításainak továbbítására. A rádiókezelő a bal oldalon ült, neki egy 150×75 milliméteres kémlelőnyílást biztosítottak, hasonló védelemmel, mint a vezetőnek. A rádiója a járműtest bal oldalára volt felszerelve. A homlokpáncélba szerelt géppuska a vezető és a rádiókezelő között helyezkedett el, egy gömbfoglalatban. A géppuskával 30°-os oldalirányzásra és 25°-os magassági irányzásra volt lehetőség. A géppuska csöve túlnyúlt a foglalattól, és egy páncélozott teknő védte. A foglalatban helyet kapott egy megfigyelő távcső, de nyílt irányzékot is lehetett használni, ha a gömbfoglalat tetején lévő nyílásból eltávolították a dugót. Ha szükséges volt, a vezető a foglalatot pozícióba rögzíthette, és tüzelhetett vele egy bowden segítségével. A vezető búvónyílása ki volt téve közvetlen tűznek, elölről pedig meg is rongálódhatott. ### A torony A toronygyűrű átmérője 1,267 méter. A torony foglalta magában a 37,2 milliméteres főfegyverzetet. A jobb oldalon volt egy másik, gömbfoglalatban mozgó 7,92 milliméteres géppuska. A parancsnoki kupolán volt négy episzkóp és egy monokuláris távcső, 1,3×30°-os periszkóp, amit ki lehetett nyújtani, ha a páncélozott fedezéket eltávolították a kémlelőnyílásról. Mint a torony egyetlen utasa, a parancsnok volt a felelős a főlöveg és a géppuska töltéséért, a célzásért és a tüzelésért, mialatt folyamatosan parancsokkal látta el a személyzetet. A németek további egy fővel bővítették a személyzetet, aki a torony jobb oldalán kapott helyet, feladata a főlöveg töltése és a toronygéppuska kezelése volt. A járműben tárolt lőszer egy részét el kellett távolítani annak érdekében, hogy ez a kezelő is beférjen a harcjárműbe. ### Hajtó- és futómű A 8,62 literes Škoda T–11/0 négyhengeres, vízhűtéses motor 120 lóerőt (89 kW) fejtett ki 1800-as fordulatszámon. Két üzemanyagtartályt szereltek be, a 124 literes fő tartály a motor bal oldalán helyezkedett el, a 29 literes tartalék tartály pedig a motor másik oldalán kapott helyet. A motor üzemelt benzinnel, alkohol-benzin keverékkel, illetve egyfajta etanol – aromás szénszármazék – keverékkel, az úgynevezett dynalkohollal is. A motor a jármű hátuljánál helyezkedett el a hatsebességes váltóval, amely a hátsó láncmeghajtó kerekeket hajtotta meg. A felfüggesztés a Vickers 6-Ton harckocsitól származott; nyolc pár kicsi futógörgővel négy forgózsámolyon oldalanként. Minden forgóvázpárt egyszerű laprugókkal támasztottak alá. Ezeken felül egy első visszafordító-láncfeszítő kerék és négy visszafutó-lánctámasztó görgő alkotta a futóművet. Egy rugó nélküli futógörgő közvetlenül a visszafordító-láncfeszítő kerék alatt helyezkedett el, fokozva a gázlóképességet. A sebességváltót, a fékeket és a kormányzást mechanikusan segítették sűrített levegővel, csökkentve a vezető kifáradását. ### Fegyverzet A fő fegyverzet egy Škoda ÚV vz. 34 löveg volt csőszájfékkel, és egy kitűnő, páncélozott hátrasikló hengerrel a lövegcső felett. A–3 néven rendszeresítették, később a németek KwK 35(t) típusjellel vették át. 0,815 kilogrammos páncéltörő lövedéket tüzelt 690 m/s sebességgel. 100 méteren 37 milliméter vastag, 30°-os dőlésszögű páncéllemezt volt képes átütni. 500 méteren 31 milliméter, 1000 méteren 26 milliméter, 1500 méteren 22 milliméter vastag páncéllemez átütésére volt képes. A géppuska gömbfoglalatát rögzíteni lehetett a főlöveghez, vagy külön is lehetett használni. Mindkét fegyvert -10–+25°-os függőleges szögtartományban lehetett mozgatni. Mindkettőhöz 2,6-szoros nagyítású távcsövet használtak, amely 25°-os látótartománnyal rendelkezett. Eredetileg a harckocsi Zbrojovka Brno ZB vz. 35 géppuskákat használt, de ezeket ZB vz. 37 géppuskákra cserélték az 1938-as év folyamán. A németek MG 37(t) megjelöléssel használták. Német használatban 72 darab 37 milliméteres gránátot málházhattak a harckocsiba. Ezeket 6 darabos rekeszekben tárolták; három a páncéltest oldalfalain, nyolc rekesz a torony túlnyúló részében, és egy rekesz a löveg felett a torony tetején kapott helyet. A géppuskákhoz 1800 darab 7,92 milliméteres töltény volt egy javadalmazás. A géppuska lőszere 100 töltényes hevederen volt, három hevedert tároltak egy dobozban. Cseh szolgálatban az LT vz. 35 78 darab gránátot (24 darab páncéltörő és 54 darab repesz-romboló) és 2700 darab géppuska lőszert szállított. A német és a cseh változatok lőszerjavadalmazásában abból adódott a különbség, hogy a német használatban lévő harckocsik személyzetének negyedik tagja számára helyet kellett biztosítani. A német parancsnoki harckocsi változat (Panzerbefehlswagen 35(t)) még kevesebb lőszerrel rendelkezett azért, hogy még egy rádiót és egy pörgettyűs iránytűt is beszerelhessenek. Az így átalakított típusok példányszáma ismeretlen. A járművön megfigyelhető a feltűnő „ruhaszárító-kötél” rádióantenna. ### Páncélzat A lövegpajzs 25 mm vastag volt. A páncélzat többi részének vastagsága a következőképpen alakult: ## Fejlesztés A csehszlovák hadsereg 1934 végén fogalmazta meg a II–a kategóriájú, könnyű, „lovassági harckocsi” – azaz a gyalogságot támogató jármű – kifejlesztéséről szóló követelményt. A Českomoravská–Kolben–Daněk gépgyár a P-II könnyűharckocsi-prototípus továbbfejlesztett változatát tervezte meg. A P-II típust 1934-től sorozatban gyártották, és LT vz. 34 megjelöléssel állt szolgálatban. A Škoda is ajánlott egy új tervezetet, amely a pneumatikus rendszert használta, valamint egy motorváltozatot, amelyet már korábban kipróbáltak a sikertelen SU vagy S–II könnyű harckocsik prototípusában. Mindkét cégtől egy prototípust rendeltek, a szállítási határidő 1935 nyara volt. Mindkét harckocsit ugyanazzal a fegyverzettel látták el, és három főnyi legénységük volt. A ČKD P–II–a modellje sokkal kisebb lett (8,5 tonna), páncélzata maximálisan 16 milliméter vastag volt. A Škoda S–II–a típus 10,5 tonna súlyú és 25 milliméteres páncélzatú volt. A hadsereg úgy gondolta, hogy a P–II–a elérte fejlesztési lehetőségeinek végét, míg az S–II–a tökéletesítésre szorul. 1935\. október 30-án érkezett az első sorozatgyártási rendelés 160 darab S-II-a harckocsira, amelynek a rendszeresítés után az LT vz. 35 típusjelet osztották ki. A szállítás 1936 decemberében indult meg. 1936. május 12-én további 35 darabot rendeltek, egy hónappal később pedig még 103 darabot. A teljes megrendelés 298 harckocsi volt, mindkét pályázó cég, a Škoda Művek és a ČKD is megkezdte a gyártást. A fejlesztést elsiették, és az LT vz. 35 nagyon sok hiányossággal küszködött. Sok harckocsit visszaküldtek a gyárakba javításra. Érdekes módon a legtöbb javítanivaló az elektromos rendszerben adódott, nem a pneumatikus rendszerben. ### Külföldi érdeklődések 1936 augusztusában Románia megrendelt 126 darab járművet, ezek többségét 1938-ban szállította a Škoda. Afganisztán 10 járművet rendelt 1940-ben. Az afgán járműveket végül Bulgáriának adták el. A teljes legyártott mennyiség 434 darab volt, beleértve a Csehszlovák hadsereg 298 darabját, Románia 126 darabját (Škoda R–2 megjelöléssel) és a tíz bolgár harckocsit. A Wehrmacht 218 darab járművet használt, melyeket 1939 márciusában foglalt le a Csehszlovák hadseregtől. A brit Alvis-Staussler 1938 szeptemberétől 1939 márciusáig tárgyalt a gyártási licenc megvásárlásáról, de a német okkupáció lehetetlenné tette a szerződéskötést. A szovjetek ugyancsak érdeklődtek a Škoda S–II–a prototípusa iránt, így került egy LT vz. 35 a Kubinka harckocsimúzeum kiállítására. A szovjeteket csak a prototípus megvásárlása érdekelte, de ezt a Škoda elutasította, mert úgy gondolták, hogy a szovjetek csak lemásolnák a tervezetet anélkül, hogy jogdíjat fizetnének. ### Módosítások A T–11 harckocsit az 1940-es afgán rendelésre gyártották, a különbség abból adódott, hogy a továbbfejlesztett Škoda A–8 löveget építették a járműbe. Tíz darab készült, de ezeket végül Bulgáriának adták el. A TACAM R–2 egy páncélvadász típus volt, melyet az R–2-ből építettek a torony eltávolítása után, zsákmányolt szovjet 76,2 mm USV tábori löveg felhasználásával. A löveget és a kezelőszemélyzetet egy vékony, rögzített, háromoldalú, részben fedett felépítmény védte, melyet zsákmányolt szovjet harckocsikból kiszedett páncéllemezekből építettek. A prototípus 1943 szeptemberére készült el, habár a régebbi 76,2 milliméteres M–1936 F–22 tábori löveget használták hozzá, és meglehetősen sikeresnek bizonyult. Az átalakított változatból 20 darabot készítettek 1944. június végéig, amikor a projektet leállították, mert a löveg elégtelennek bizonyult a nehéz páncélzatú szovjet ISZ–2 harckocsik ellen. Javaslat készült egy erősebb fegyverzetű járműről, amely vagy a román gyártmányú 75 milliméteres Reşiţa Model 1943 páncéltörő löveg, vagy a német 8,8 centiméteres löveg felhasználásával készült volna el, de ez nem került gyártásra, hiszen a románok 1944 augusztusában átálltak a szovjetek oldalára. ## Alkalmazás ### Csehszlovákia 1936–39 között a 298 darab LT vz. 35 harckocsit páncélozott ezredekbe osztották be, melyek a négy gépesített (Rychlá) hadosztály alárendeltségébe tartoztak. Ezredenként három harckocsizó szakaszt hoztak létre a gyalogsági hadosztályok támogatására és a határvidékek védelmére. Ezeket a harckocsizó szakaszokat alkalmazták a tiltakozók és a felkelők leverésére 1938 májusa és októbere között. A müncheni egyezmény után két harckocsizászlóaljat küldtek a 3. gépesített hadosztály megerősítésére Szlovákiába. Ezeket magyar és lengyel határátkelők elleni támadások során alkalmazták. Az itt szolgáló harcjárművek oltalmazták a visszavonuló gyalogságot, amikor evakuálták Dél-Szlovákiát az első bécsi döntés után, 1938. november 2-án. Egy kilenc LT vz. 35 harckocsiból álló század Nagymihálynál állomásozott, amikor Kárpátalja kikiáltotta függetlenségét, és a Magyar Honvédség 1939. március 14-én benyomult a területre. Március 17-én a támadók áttörték a cseh védelmet Szolyvánál, mielőtt azok Szlovákiába visszavonulhattak volna. Az S–II–a prototípus és egy LT vz. 35 harckocsi éppen tesztelésről tért vissza a Szovjetunióból, amikor a harcok megkezdődtek. Nagyszőlősnél lerakták a járműveket a vonatról, majd részt vettek egy ellentámadásban Fancsikánál, de az LT vz. 35 megsérült, és a magyarok zsákmányul ejtették. A prototípus március 17-én Romániába menekült a cseh katonák többségével. A románok hat hónappal később visszajuttatták a Škodához. ### Németország 1939-ben, Csehszlovákia okkupációját követően 244 jármű került német kézre, ezeket 1940-ig L.T.M.35 néven rendszeresítették. Német szolgálatban a Panzerkampfwagen III közepes harckocsik helyettesítésére használták. A járműveket az 1. leichte Division Panzerabteilung 65 kötelékébe (39 darab) és a független Panzer-Regiment 11-be (81 darab) osztották be, és részt vettek Lengyelország elfoglalásában. 77 közülük súlyosan megsérült a hadjárat során, főleg mechanikai problémák miatt, de mindössze hét volt helyrehozhatatlan. Az 1. leichte Divison magában foglalta a 11. Panzer-Regiment-et és 1939. október 18-ától az új jelölése a 6. Panzer Division lett. Ez 132 darab Panzer 35(t)-vel rendelkezett, mikor megkezdődött a franciaországi csata, ahol a XXXXI Panzer Corps jelöléssel a Panzergruppe von Kleist irányítása alatt végigharcolta az Ardenneket. Május végéig 44 jármű veszett oda. 35-öt pótoltak június 3-án a Fall Rot hadművelet előkészületei alatt, amikor a következő napon megtámadták a francia hadsereg maradékát. A veszteséglistán 62 Panzer 35(t) szerepelt, melyeket a hadjárat alatt már nem tudtak megjavítani. A Szovjetunió inváziója alatt a 6. Panzer Division 160 darab Panzer 35(t)-vel rendelkezett, amikkel a 4. Panzer Groupot támogatták Leningrád harcászati irányban. 1941. szeptember 10-ével a hadosztály már csupán 102 darab működőképes Panzer 35(t)-vel rendelkezett, ennek ellenére Németországból csak két darabot küldtek utánpótlásnak. Nyolc harckocsi javítható állapotban volt, de 47 teljesen megsemmisült. Október 31-én mindössze 34 volt működőképes, és további 41 várt nagyjavításra. November 30-ára az összes Panzer 35(t) működésképtelenné vált. A harc rámutatott arra, hogy a jármű alkalmatlan hideg időjárási viszonyok alatti működtetésre és alapvetően megbízhatatlan. Ez a gyengeség, illetve a vékony páncélzat és az elégtelen tűzerő eredményeképpen a 6. Panzer Divisiont újrafegyverezték német harckocsikkal, miután 1942 áprilisában visszavonták a Keleti Frontról. A maradék 26 működőképes harckocsit 1942-ben eladták Romániának. 1940-től nem volt több pótalkatrész, emiatt a harckocsikat sokszor teljesen újjá kellett építeni, hogy működjenek, tehát már az 1941-es nyári hadjárat során eldöntötték, hogy kivonják őket a frontról. Később néhány járműnek eltávolították a tornyát és a homlok géppuskát, hogy lőszerszállítóként és tüzérségi vontatóként (Artillerie Schlepper vagy Mörserzugmittel 35(t)) használják őket. A vontató kapacitás 12 tonna volt. 1941-től német katonai szolgálatban, mivel lényegesen modernebb harckocsikat tudtak rendszerbe állítani, már csak második vonalbeli szerepeket kapott. Rendőrségi szolgálatban és a partizánok elleni harcban még a továbbiakban is alkalmazták. ### Románia Románia 1936. augusztus 14-én 126 járművet rendelt R–2 megjelöléssel, és az első 15-öt 1937. április–május között kapták meg, hogy kiállítsák őket egy parádén. Ezek számos problémával küszködtek, és a románok felfüggesztették a gyártását, amíg ki nem küszöbölték a problémákat. A folyamatosan változó román igények sem segítettek, de ők nem fogadtak el egyetlen járművet sem, amíg a csapatpróbák tartottak Romániában. Három R–2-t szállítottak Romániának 1938. július 12-én csapatpróbára, és mivel a Škoda tudta, hogy melyik járművet választják ki, így azt külön felkészítették, és át is ment a román teszteken. Mind a szétszerelés, mind az ellenőrzések után a próbaharckocsit megfelelőnek tartották a románok. Időközben az első darabokat visszaküldték a Škodához, hogy feljavítsák őket az akkori szabványok szerinti változatra. A szállítás Romániába szeptember 1-jén kezdődött, 27 darabot szállítottak le a müncheni krízis előtt, ezután a csehek maguknál tartották az összes harckocsijukat, mivel szükségük volt rájuk. Öt teljesen kész harckocsit és hat majdnem kész harckocsit átszállítottak Szlovákiába, de ezeket aztán visszaküldték a müncheni egyezmény aláírása után. Az utolsó szállítmány 1939. február 22-én távozott Csehországból Romániába. Az R–2-ket az 1. páncélozott hadosztály 1. páncélozott ezredébe sorolták, ahol részt vettek a Barbarossa hadműveletben. A hadosztály 1941-ben, az odesszai csata után visszavonult. 1942. augusztus 29-én visszatért a frontra 109 darab R–2 harckocsival. A sztálingrádi szovjet ellentámadás előestéjén, november 19-én a hadosztály csupán 84 bevethető R–2-vel rendelkezett, a vonalak mögött további 37 működésképtelen járművel. A hadosztály a sztálingrádi katlan külső peremén tartózkodott, de megpróbálta áttörni a bekerítés nyugati szárnyát, ezért 77 R–2-vel fizetett. Mindazonáltal ezekből csupán minden harmadikat lőtték ki a szovjetek, a többit vagy elhagyták, vagy lerobbant és nem tudták helyreállítani. Egy R–2 érkezett Romániából decemberben, erősítés gyanánt. 1943. január elején az 1. páncélozott hadosztályt hazavezényelték. Ennek ellenére 1942 folyamán 26 további Panzer 35(t)-t szállítottak Romániának. 1943. április 1. és augusztus 30. között már csak 59 R–2/Panzer 35(t)-vel rendelkezett Románia, de 1944. március 25-én ez a szám 63-ra emelkedett. Ezután a járműveket már csak kiképzésre használták az 1. kiképző páncélozott hadosztálynál. 1944. február 24-én egy századnyi R–2-t Transnistriába küldtek egy Cantemir vegyes harckocsi csoporttal, de az 1944. március 28-ai visszavonulásig nem kerültek bevetésre. Egy századnyi R–2 támogatást nyújtott a Popescu páncélozott különítménynek I. Mihály román király elleni puccs és Románia átállása után, 1944 augusztusában. A különítmény feladata volt a Ploieşti körül állomásozó német egységek észak felé kitörését és Magyarországra menekülését megelőzni. Feladatukat teljesítették, és ezután az R–2-est a következő évig kivonták a frontszolgálatból. Az 1945-ös év elején Románia az összes megmaradt harckocsiját és egyéb harcjárművét a 2. páncélozott ezredbe vonta össze. Az ezred 5 R–2-est birtokolt 1945 februárjában, amikor a frontra küldték őket, de a szovjetek megérkezésükkor elkobozták a járműveket. Az R–2 harckocsik működőképesek voltak, amikor az ezred 1945. április 4-én elérte Pozsonyt, de valószínűleg megsemmisültek, amikor az ezred részt vett az Ausztria területén zajló harcokban, hiszen április 10-én már nem szerepeltek az ezred járműlistáján. 1943–44 között 21 harckocsit átépítettek TACAM R–2 páncélvadásszá, zsákmányolt szovjet 76,2 milliméteres lövegek felhasználásával. ### Szlovákia A szlovák hadsereg összesen 52 LT vz. 35 harckocsival rendelkezett, amikor 1939 márciusában kikiáltották a Csehszlovákiától való függetlenségüket. Ezután egy zászlóaljba szervezték a harckocsikat, majd később egyesítették a páncélozott ezreddel. Három harckocsi 1939 márciusában részt vett a magyar–szlovák háborúban. Egy harckocsiszázad vett részt a lengyelországi invázióban, de nem vetették be őket. 1941-ben a hadsereg német rádiókkal feljavította a belső kommunikációs rendszert, de arról nem tudni, hogy a negyedik kezelőt is alkalmazták volna, mint a németek. Amikor Szlovákia csatlakozott a Szovjetunió elleni invázióhoz, küldtek egy gépesített csoportot, ami 30 LT vz. 35 harckocsival rendelkezett. A gépesített csoportot 1941 júliusában újraszervezték és feltöltötték, és egy gépesített dandárt hoztak létre belőle, melyet a parancsnok neve után Brigade Pilfouseknek neveztek. Ez az alakulat 27 harckocsival rendelkezett, amiből hét utánpótlás volt, mert meghibásodások miatt tíz harckocsit vesztettek Szlovákiába való visszavonulásuk közben. Ez a szlovák harckocsizók összeesküvésének is köszönhető, mivel nem akarták a harcjárműveiket a szovjetek ellen elveszteni, jóval inkább a rezsim uralmának megdöntésére akarták felhasználni őket. Ennek következtében 1941 augusztusának elején a harckocsikat visszavonták Szlovákiába. 1942. január 1-jén a szlovákok 49 LT vz. 35 harckocsival rendelkeztek, mivel három megsemmisült a lipoveci csatában a nyár elején. A 49-ből akkor csak hét működött, ami része volt az összeesküvésnek, hogy a harckocsikat Szlovákiában tartsák. Az LT vz. 35-öt 1943-ban kivonták a frontszolgálatból, és kiképző/tartalék feladatkörbe osztották be, mikor a németek több modern harckocsit szállítottak Szlovákiának. Legalább nyolc LT vz. 35 harckocsit használtak a felkelők a szlovák nemzeti felkelés alatt 1944-ben. ### Bulgária Bulgária 26 harckocsit használt, amelyeket a németek szállítottak 1940 elején a normál A–3 löveggel, és tíz darab T–11 harckocsit a sokkal hatékonyabb A–7 löveggel. Az elkobzott afgán megrendelést 1940. augusztus és október között szállították le. Feltehetően kiképző feladatkörre használták őket, miután a németek 1944-ben elkezdték szállítani a Panzerkampfwagen IV közepes harckocsikat, de nyilvánvalóan szolgálatban maradtak az ötvenes évekig. Kliment és Francev azonban azt állítja, hogy a T–11 harckocsik részt vettek a jugoszláviai harcokban, és a háborút Bécstől délre fejezték be, az 1. páncélos dandár részeként. ### Magyarország Magyarország 1939. március 15-én zsákmányolt egy darab LT vz. 35 harckocsit Kárpátalján, mikor visszacsatolták a területet az anyaországhoz, illetve 1939. március 24-én egy másik járművet a szlovákokkal folytatott harcok során. Ezután a megszerzett járműveket rendszeresíteni akarták, így felkérték a Škodát, tegyen árajánlatot a járművek megjavítására. A magyarok számára nem voltak kedvezőek a feltételek, majd a Škoda tett egy újabb ajánlatot, mely szerint ingyen megjavítja a járműveket, ha a magyarok megveszik a jármű továbbfejlesztett változatának, a T–21-es harckocsinak licencét, melyből eredetileg csak egyetlen prototípus készült a német megszállás előtt. Ebbe már beleegyeztek, majd több módosítással 40M Turán I megjelöléssel sorozatgyártásba is került 1940 augusztusában. A kijavított harckocsikat 1940 szeptember 5-én juttatták vissza Magyarországra, ahol 1941 januárja és márciusa között csapatpróbára bocsátották a járműveket. Magyar hadrendben T–35 jelzéssel kerültek rendszeresítésre, majd a harckocsik az esztergomi páncélos iskolába kerültek gyakorlóharckocsiként. Rendszámaik az 1H–406 és 1H–407 lettek. 1941–44 között folyt a Turán I harckocsik gyártása. Ezt követte a 41M Turán II, melyet 1943–44 között gyártottak, majd 1944-ben elkészült a 43M Turán III prototípusa. A Turán harckocsik alvázára alapozva kifejlesztettek egy rohamlöveg típust is, a 40/43 M Zrínyi II rohamtarackot, melynek sorozatgyártását 1943-ban indították. A Turán I egy 40 milliméteres L/51 löveggel, a Turán II egy 75 milliméteres L/25 löveggel, a Zrínyi II pedig egy 105 milliméteres L/20.5 tarackkal volt felfegyverezve. A Turán III prototípusát és a szintén csak prototípus állapotot elérő Zrínyi I páncélvadászt egy 75 milliméteres L/43 löveggel szerelték fel. ## Változatok - S-ll-a – A prototípusok alapmegnevezése - LT vz. 35 – Csehszlovák alaptípus, 37 mm-es A–3 löveggel - T–11 – Export változat Bulgáriának, jobb minőségű, 37 mm-es A–7 löveggel - L.T.M. 35 – A német lovasság által 1940 januárjáig használt típus - Panzerkampfwagen 35(t) – Az LT–35-ös német megnevezése - Panzerbefehlswagen 35(t) – Német parancsnoki változat - Mörserzugmittel 35(t) (Artillerie Schlepper 35(t)) – Német páncélozott tüzérségi vontató - Zugkraftwagen 35(t) – Német könnyű tüzérségi vontató - Munitionsschlepper 35(t) – Német lőszerszállító változat - Panzerjäger 35(t) – 4,7 cm PaK 36(t) L/43 löveggel felfegyverzett páncélvadász, amelyet a németek használtak - R–2 – Az LT–35-ös román megnevezése - TACAM R–2 – Az R–2-es (LT–35) típuson alapuló román páncélvadász - T–21 – Továbbfejlesztett változat, amelyből egy darab készült és később a Magyar Királyság vásárolta meg gyártási jogával együtt. Ezt követően a Turán közepes harckocsit alakították ki belőle. ## Egyéb adatok - Üzemanyagtartály: 153 l - Mászóképesség: 35° - Lőszer javadalmazás: 72 db ágyú- és 1800 db géppuskalőszer - Árokáthidaló képesség: 1,98 m - Lépcsőmászó képesség: 0,79 m ## Rendszeresítő országok - Bulgária - Csehszlovákia - Harmadik Birodalom - Magyarország - Románia - Szlovákia ## Galéria ## Fordítás

Szálasanyagok

A szálasanyagok a textilipar nyersanyagainak összefoglaló neve. Ez a kifejezés a nyersanyagok külső megjelenési formájára utal, mivel hosszuk sok nagyságrenddel nagyobb, mint az átmérőjük. Ahhoz, hogy a szálasanyagokból fonalakat lehessen fonni, műszakilag legalább 5 mm, gazdaságossági szempontból legalább 10 mm hosszúnak kell lenniük. Azonban szálasanyagokból nem csak fonalakat készítenek, a textiliparnak vannak más eljárásai is, amelyek nem fonalakat használnak fel, hanem a szálasanyagokból a fonalgyártást kikerülve hoznak létre összefüggő kelmét (ilyenek a nemezek és bizonyos fajta ún. nemszőtt kelmék). A „szál” tehát nem tévesztendő össze a belőle készült fonallal: a fonal alkotóeleme a szál, amely valamely szálasanyag-csoportból származik. Szálasanyagokat nem csak a textilipar használ fel, hanem fontos alapanyagai a kompozitokat előállító műanyagiparnak is, amely erősítő anyagként hasznosítja ezeket. ## A szálasanyagokról általában A legtöbb szálasanyag közös tulajdonsága, hogy polimer láncmolekulákból, azaz egymáshoz kapcsolódó, egyforma vagy többféle, de szabályosan ismétlődő atomcsoportokból épülnek fel. Ilyen láncmolekulák létrejönnek a természetben (jó példa erre a növényi szálasanyagokat felépítő cellulóz vagy az állati szőrök alkotó anyaga, a keratin), de létrehozhatók mesterséges úton, kémiai eljárásokkal is – ezek az ún. szintetikus szálasanyagok. Vannak azonban olyan szervetlen ásványi anyagok is, amelyek szálas szerkezetűek és ezek is alkalmassá tehetők textilipari felhasználásra. ## Csoportosítási elvek ### Csoportosítás az eredet szerint A szálasanyagokat alapvetően két nagy csoportba osztjuk. Megkülönböztetünk: - természetes alapanyagú szálasanyagokat, amelyeket a természetben meglévő anyagokból (növényekből, állatokból, ásványokból) nyernek, valamint - mesterséges szálasanyagokat, amelyeket vagy a természetben meglévő anyagokból (például cellulózból vagy fehérjéből), vagy vegyipari módszerekkel mesterségesen előállított anyagokból (polimerekből) készítenek. A részletesebb csoportosítást a mellékelt ábrák szemléltetik. #### Természetes szálasanyagok A természetes szálasanyagok a természetből (növényekről, állatokról, bizonyos ásványokból) nyerhető szálak. 1\. A növényi eredetű szálak között vannak - magszálak, azaz a növények magján nőtt szálak (ilyen például a pamut), - háncsrostok, amelyek a növények szárában találhatók (ilyen például a len, a kender, a rami vagy a juta), - levélrostok (mint nevük is mutatja, a növények levelében találhatók, mint például a szizál, manilakender) valamint - gyümölcsrostok (ilyen a kókuszdió héjából nyerhető rost). 2\. Az állati eredetű szálasanyagok két csoportja: - a szőrök, például gyapjú, moher (a moherkecske szőre), kasmír (a kasmírkecske szőre), a teve vagy a láma szőre, az angóra (az angóranyúl szőre), a lószőr, valamint - a mirigyváladékok; ilyen a hernyóselyem vagy a pókselyem. 3\. Ásványi eredetű szálasanyagot az azbesztből és a bazaltból nyernek. (Az azbesztet egészségre ártalmas volta miatt ma már egyre kevesebb helyen használják.) #### Mesterséges szálasanyagok A mesterséges szálasanyagok kémiai eljárásokkal, gyárilag előállított szálak. Ezen belül két főcsoportot különböztetünk meg: 1\. Természetes alapanyagú mesterséges szálak Természetes alapanyagú szálaknak azokat nevezzük, amelyeket a természetben előforduló polimerek alkotnak. - A természetben meglévő polimerek közül a mesterséges szálas anyagok szempontjából a legfontosabb a cellulóz. Ahhoz, hogy a cellulózból szálakat lehessen készíteni, kémiai eljárásokkal először módosítani kell az eredeti anyagot, hogy oldhatóvá váljék, majd a szálképzést követően vissza kell alakítani (regenerálni) az eredeti polimert – ezek a regenerált szálasanyagok. Legfontosabb képviselőjük a viszkóz és ennek környezetbarátabb technológiával előállított rokona, a lyocell, amelyek mind cellulóz láncmolekulákból állnak. - Vannak emellett olyan szálasanyagok is, amelyek gyártásánál a kiinduló anyag szintén a cellulóz, de azt nem eredeti formájába alakítják vissza, hanem némileg módosult formában alkotja a szálak anyagát. Ezek legfontosabb képviselője az acetát és a triacetát. - Emellett készítenek szálasanyagokat egyes növényi fehérjékből is (szójababból, kukoricából nyert fehérjéből). - Természetes alapanyagú mesterséges szálasanyag a kaucsukból nyert gumiszál is. 2\. Szintetikus szálak Az olyan szálakat, amelyek hosszú láncmolekulákból álló polimerjeit kis molekulákból (ún. monomerekből) vegyipari eljárásokkal hozzák létre (szintetizálják), szintetikus szálasanyagoknak nevezzük. Ezek is több csoportba oszthatók: - Egyféle kis molekulájú vegyület azonos molekulacsoportjainak összekapcsolódásával (az ún. polimerizációval) jön létre például a poliamidok egy része (a legismertebb ezek között a 6 szénatomot tartalmazó poliamid 6), továbbá a poliakrilnitril és a polivinilklorid (PVC) szál. - A szintetikus szálasanyagok egy másik csoportjánál a láncmolekula két különböző kis molekula szigorú egymás utáni sorrendben történő sorozatos összekapcsolódásával jön létre, amelynek során melléktermékként vízmolekulák keletkeznek (ezek az ún. polikondenzátumok) – ide tartozik például az elsőnek feltalált poliamid fajta, a poliamid 6.6 (amelyben a láncmolekulát alkotó két monomer mindegyike hat-hat szénatomot tartalmaz és amelyet eredetileg Nylon márkanéven hoztak forgalomba), valamint a poliészter. - A harmadik, csoport a poliaddícióval létrehozott polimer, amelyben különféle kis molekulájú vegyületekből víz kilépése nélkül keletkeznek a hosszú molekulaláncok; a textilipar ezek közül a poliuretán alapú elasztánfonalakat használja. - Az olyan mesterséges szálasanyagok közül, amelyeket szervetlen anyagból állítanak elő, a legfontosabbak az üvegszálak, a szénszálak és a fémszálak. - Vannak olyan szálasanyagként alkalmazott, mesterséges úton előállított termékek is, amelyek nem sorolhatók be a fenti csoportokba. A legfontosabb ezek közül a fémmel bevont keskeny és nagyon vékony műanyag fóliacsík (ún. „fémezett fonal”), amit a textilipar különböző színekben díszítőfonal gyanánt használ fel. Újabban - műszaki célokra - a textilipar vékony fémhuzalokból is készít kelméket. A szintetikus szálasanyagok igen nagy előnye, hogy tulajdonságaik megfelelő kémiai és szálképzési eljárásokkal igen tág határok között állíthatók be. Ez a magyarázata rendkívüli sokféleségüknek is. Készítenek szintetikus szálasanyagokat akár egymással teljesen ellentétes tulajdonságokkal is. Vannak például nagy szilárdságú és kis nyúlású, valamint gyengébb, de nagyobb nyúlású szálak. Készülnek sok nedvességet felvenni képes vagy éppen egyáltalán nem nedvesedő szálak. Fontos szerepet töltenek be például a védőruhák készítésénél a nagy hőállóságú (több száz C-foknak is ellenálló), vagy az éghetetlen szálak, de a hideget jobban bíró és kiváló hőszigetelő szálak is. (Az utóbbiak üregesek és így légzárványt tartalmaznak, ezáltal jó hőszigetelő képességgel rendelkeznek.) Vannak az elektromosságot jól vezető, vagy éppen kiváló elektromos szigetelő képességű szálak. Kifejlesztettek az ibolyántúli sugarak ellen védelmet nyújtó, valamint a különféle vegyszereknek jól ellenálló szálakat is. Ebből a hatalmas választékból a mindenkori felhasználási cél követelményeinek legmegfelelőbbet választhatják ki a felhasználók. Ilyen nagy – és főleg tervezhető – tulajdonságskálát a természetes szálasanyagok nem kínálnak. A 21. században, a fenntartható fejlődés szempontjainak előtérbe kerülésével egyre nagyobb fontosságot nyernek azok a kutatások, amelyek az ún. bioszintetikus szálasanyagok kifejlesztésére és gyártásuk meghonosítására irányulnak. A "hagyományos" úton előállított szintetikus szálasanyagokat fosszilis (kőolaj-származékokból nyert) anyagokból állítják elő. A kőolaj mennyisége a világban óriási ugyan, de egyre fogy. Azonkívül kitermelése, majd abból azoknak a monomer vegyületeknek az előállítása, amelyek a szintetikus szálak anyagát képezik, rendkívül energiaigényes és sokszor környezetszennyező. A fosszilis eredetű anyagokból előállított szálasanyagok ill. a belőlük gyártott termékek hátrányos tulajdonsága az is, hogy biológiailag nem bonthatók le, vagy csak rendkívül hosszú idő alatt bomlanak le, ezért nem újrahasznosítható hulladékaik nagyon terhelik a környezetet. Manapság ezért egyre nagyobb törekvés van olyan eljárások kifejlesztésére, amelyek más kiinduló anyagokból képesek a szálgyártáshoz szükséges monomer vegyületek előállítására. Kézenfekvő, hogy ehhez a lehető legnagyobb mértékben a természetben megújuló forrásokat igyekeznek keresni, amiket különböző növényekben, elsősorban a kukoricában, cukorrépában, cukornádban, növényi (pl. szója-, ricinus-) olajokban sikerült megtalálni. Az ezekből készült szintetikus szálasanyagokat nevezik bioszintetikus szálaknak. ### Csoportosítás a szálak hossza szerint A szálasanyagok hossza szerint megkülönböztetünk - rövid (néhány vagy néhány tíz centiméter hosszúságú) szálakat, mint amilyenek a növényi eredetű szálak és az állati eredetűek közül a szőrök (ezeket közvetlenül lehet felhasználni fonalak készítésére a fonás eljárásaival), valamint - „végtelen” hosszú, folytonos szálakat (ezeket a textilipari szaknyelv filamenteknek nevezi), amelyek hossza több száz méter vagy akár több kilométer is lehet. Erre a természetben előforduló szálak között a legjobb példa a hernyóselyem. A mesterséges szálasanyagokat mind ilyen formában készítik, és vagy ebben a formában hagyják meg, vagy rövidebb szálakra felvágják azokat – ezek az ún. vágott szálak –, hogy természetes szálakhoz lehessen keverni, vagy belőlük azokhoz hasonló fonalakat (ún. font fonalakat) lehessen előállítani (lásd bővebben a fonás szócikkben). ### Csoportosítás a megjelenési forma szerint A szálasanyagok többféle megjelenési formában fordulnak elő: - elemi szálak: a szálasanyag különálló és roncsolás nélkül tovább nem osztható legkisebb eleme. Ilyen a természetes szálasanyagok között például a pamut- vagy a gyapjúszál, a mesterséges szálasanyagoknál a vágott szál vagy az önálló filament; - rostok: egyes növényi szálas anyagok (például len, kender stb.) elemi sejtekre bontható sejtkötegei; - selymek: ezen a néven a textiliparban kifejezetten a hernyóselymet és a pókselymet értik. A mesterséges úton előállított, de a „valódi” selyemhez hasonlóan rendkívül hosszú szálak nem értendők ide, ezek szakmai elnevezése - végtelen szál, folytonos szál vagy filament. A köznyelvben használt "műselyem" kifejezést eredetileg a mesterségesen előállított, cellulóz alapú filamentfonalakra alkalmazták, amikor ezek alkalmazása a ruházkodásban elterjedt. Napjainkban már nagyon sokféle hasonló megjelenésű, de nem cellulóz alapú szálasanyag létezik, így a "műselyem" a kifejezés kerülendő. ## Szálfinomság A szálak finomságát elvileg az átmérővel jellemezhetjük, ami általában néhány ezred milliméter nagyságrendű. A selyemszál átmérője például 9‐12 μm, a pamutszálé 15‐20 μm, a gyapjúszálé 15‐25 μm. Gyakorlatilag azonban ez a mérőszám nem használható a finomság jellemzésére, egyrészt azért, mert mérése nehéz, speciális műszert igényel, másrészt azért, mert a szálak keresztmetszete nem szabályos, ezért a mért érték attól függ, hogy a keresztmetszetben milyen irányban mérünk. Ezért a gyakorlatban a szálfinomság jellemzésére az egységnyi tömegű szál hosszát, vagy az egységnyi hosszúságú szál tömegét adják meg. A műszaki fejlődés folyamán a különböző országokban különböző számozási rendszerek alakultak ki a szálfinomság jellemzésére. Az angolszász nyelvterületen ma is az ott használatos mértékegységeket használják (yard, font stb.), másutt ‐ nálunk is ‐ a metrikus mértékegységek (méter, gramm) használatosak erre a célra is. A finomsági számozási rendszerek két csoportba oszthatók: - hossz-„számozás” vagy indirekt rendszer, amelyekben a finomsági szám a rendszer alapjául elfogadott tömegegység hosszát jelenti, valamint a - tömeg-„számozás” vagy direkt rendszer, ahol a finomsági szám a rendszer alapjául elfogadott hosszegység tömegét jelenti. A metrikus mértékegységeket használó országokban a tömeg-számozási rendszerben megadott finomsági szám az 1 gramm tömegű szál hosszát jelenti méterben, ennek egyezményes jele: Nm, ami a „numerus metricus” kifejezés rövidítése. Ilyen mértékegységekkel dolgozva például a pamutszálak finomsága Nm 6000‐7000 nagyságrendű (vagyis 6‐7 ezer méternyi pamutszál tömege 1 gramm). Ugyancsak a metrikus mértékegységek használatával a hossz-számozási rendszerben megadott finomsági szám az 1000 méter hosszú szál tömegét jelenti grammban. Ezt utóbbit nevezik „tex finomságnak” és ha a tömeg 1000 méterre vonatkozik, a szám mögé ezt a szót írjuk mértékegységként: „tex”. Használatos még a 10 000 méterre vonatkoztatott tömeg is, és mivel ennek mérőszáma így 10-szeres, a mértékegység ebben az esetben decitex, rövidítve dtex. Bár nem szabványos, de alkalmazásban van a „denier” (ejtsd: dönié) mértékegység is (rövidítve: den), ez 9000 méter hosszú szál tömegét jelenti szintén grammban. A „direkt” és „indirekt” kifejezések abból származnak, hogy a direkt számozással megadott finomságnál a nagyobb szám vastagabb, a kisebb szám vékonyabb szálat jellemez, az indirekt számozás esetén pedig éppen fordítva: vékonyabb szálhoz nagyobb finomsági szám tartozik. A finomsági számozási rendszerek egymásba átszámíthatók: Nm = 1000/tex = 10 000/dtex = 9000/den tex = 1000/Nm dtex = 10 000/Nm = 1,11 den den = 9000/Nm = 0,9 dtex = 9 tex Példa: A finom nejlonharisnyák készítésére például igen gyakran használnak 20 den-es poliamid filamentet, ami tehát azt jelenti, hogy ebből 9000 méter tömege 20 gramm. 20 den tehát megfelel 22,2 (kerekítve 22) dtex-nek, ill. a tömeg-számozási rendszerben Nm=9000/20=450-nek. Megjegyezzük, hogy ugyanezen az elven történik a fonalak finomsági számozása is. ## Mikroszálak Mikroszálaknak nevezik általában azokat a mesterséges szálasanyagokat, amelyek szálfinomsága nem haladja meg az 1 dtex-et, azaz amelyekből 10 ezer méter hosszú szál tömege nem nagyobb 1 grammnál. A 0,1 dtex-nél finomabb szálakat ultra-mikroszálaknak is nevezik. A mai szintetikus szálgyártás már 0,0001 dtex finomságú szálak előállítására is képes, ezek az ún. szuper finom mikroszálak. Az ilyen finom szálak feldolgozása a szokványos textilipari gyártási módszerekkel nagyon bonyolult és lassú, a 0,8 dtex körüli finomságú mikroszálak azonban a szokásos eljárásokkal már kezelhetők. A valódi (hernyó-) selyem elemi szálfinomsága 1,3 dtex körül van (10 000 m hosszú fonal tömege kb. 1,3 g), ezért egyes fonalgyárak a fenti definíciótól eltérően a mikroszálak határfinomságát itt, az 1,3 dtex-nél húzzák meg. (Összehasonlításul: a pamut elemi szálak finomsága 1,5‐2,5 dtex, a gyapjúszálaké 3‐6 dtex.) A mikroszálak nagy előnye, hogy a belőlük készült textilanyag nagyon puha, kellemes fogású, szép esésű. Manapság már nagyon sokszor találkozunk velük különböző ruhadarabjainkon, akár szövéssel, akár kötéssel állítják is elő azok kelméjét, de használatuk elterjedt az ipari alkalmazású nem szőtt kelmék gyártásában is. Ezeknek a szálaknak a megjelenése új alkalmazási területeket nyitott meg a textilanyagok számára. A mikroszálak nagyon hajlékonyak, együttesen nagy felületet képviselnek, a fonal keresztmetszetében nagy számú elemi szálat alkotnak. Mindennek következtében puha, nagy fedőképességű, hűvös tapintású textilanyagok készíthetők belőlük. Bár a mikroszálakat főleg szintetikus polimerekből készítik, újabban kidolgozták egyes cellulóz alapú mesterséges szálaknak is ezt a változatát. ## Nanoszálak Noha a nanotechnológia az 1–100 nanométeres (10⁻⁹–10⁻⁷ m) mérettartományba eső anyagok megismerésének és alkalmazásának tudománya, a textiliparban „nanoszálaknak” nevezik az olyan szálakat, amelyek átlagos átmérője nem nagyobb 1 μm-nél (10⁻⁶ m) és hosszúságuk legalább 100-szorosa az átlagos átmérőnek. Számos helyen foglalkoznak a nanotechnológia felhasználásával mesterséges szálak készítésére. Az ilyen irányú kísérletek Amerikában már az 1940-es években megkezdődtek, de nagyobb arányú fejlesztésük manapság van napirenden. Gyártásukra többféle módszert is kidolgoztak, a legelterjedtebb az elektromos térben történő szálhúzás. Itt a polimerből egy körkörösen mozgó fej nyílásából egy cseppet "ejtenek le" elektromos térben, ami az elektromos tér és a körkörös mozgás hatására erősen megnyúlva, nano-méretűvé vékonyodó szál formájában érkezik le egy gyűjtőlapra. Nanotechnológiai eljárásokkal ez idő szerint olyan szálakat tudnak előállítani, amelyeket a textilipar különleges nemszőtt kelmék gyártására használhat, amelyekből azután szűrőbetétek, bőrutánzatok, gyógyászati eszközök (kötszerek) készíthetők. A szűrőbetétek és a kötszerek esetében az a nagy előny, hogy rendkívül kis méretű részecskék kiszűrését teszik lehetővé, akár még mikroorganizmusokét is. ## Bikomponens szálak A szintetikus szálasanyagoknak igen fontos csoportját képezik a bikomponens, azaz kétféle polimerből alkotott szálak, amelyekben azonban a kétféle polimer nem keveredik, hanem - egymás mellett, egymáshoz "tapadva" helyezkedik el (a), vagy - az egyik gyűrűszerűen veszi körül a másikat ("mag/köpeny" elrendezés) (b), vagy - az egyik a másikba beágyazódva foglal helyet (ez az ún. "szigetek a tengerben" elhelyezkedés, mert a szál keresztmetszetében a beágyazott komponens apró szigetek formájában jelenik meg; hivatalosabb elnevezése: "mátrix/fibrilla" elrendezés) (c), vagy - az egyik komponens a szál keresztmetszetében csillag alakot mutat, a másik komponens pedig a csillag szárai között helyezkedik el (d). Bikomponens szálakat többféle célra is készítenek. Néhány példa: - Ha az a) típusú bikomponens szálban az egyik komponens hő hatására zsugorodik, a másik nem, akkor a zsugorodó alkotórész hatására maga az egész szál göndörödik, a gyapjúszálhoz hasonló hullámos alakot vesz fel és ebből teltebb fogású textilanyag készíthető. - Ha a "mag/köpeny" felépítésű bikomponens szál külső rétege (a köpeny) alacsonyabb hőmérsékleten olvad, mint a belső (a mag), akkor hőkezelés során a köpeny megolvad és ragasztóanyagként rögzíti az egész szálhalmazt, miközben a magot alkotó szálak teljes értékű szálak formájában keverednek az alap-szálhalmazzal. Ezt a hatást nemszőtt kelmék készítésénél, a szövedék rögzítésére használják ki. - Ha a csillag alakú keresztmetszettel rendelkező komponens, vagy a "szigetek a tengerben" felépítésű szál beágyazó komponense oldással eltávolítható, akkor a megmaradó másik komponens külön-külön szálakká esik szét, amelyek egyenként sokkal vékonyabbak, mint amilyen az eredeti bikomponens szál volt. Ilyen eljárással készítik a mikroszálakat. ## Szálkeverékek A szálasanyagokat igen gyakran keverékekben használják fel. Ennek célja vagy gazdasági megfontolás (olcsóbb szálasanyag hozzákeverésével csökkenteni lehet az árat), vagy bizonyos tulajdonságok létrehozása. A textiliparban nagyon sokféle szálkeverékkel dolgoznak, amelyek sokszor lényegesen befolyásolják a késztermék használati tulajdonságait. Igen gyakori például a pamut-poliészter keverék alkalmazása, amivel a pamut kedvező fiziológiai tulajdonságait egyesítik a poliészternek azzal a tulajdonságával, hogy hő rögzíthető, azaz a kelme (szövet vagy kötöttáru) gyártása során alkalmazott 180 °C körüli hőmérsékleten a kelmében felvett alakja tartósan rögzítődik és azt mosás után is visszanyeri. Ennek eredményeként a kelme könnyebben kisimul, kevésbé kell vasalni, és egyúttal megakadályozza a pamutárukra jellemző mosási méretváltozást („összemenést”) is. Gyakran találkozunk – főként felsőruházati textíliákban – gyapjú-poliészter keverékekkel is, amivel a kelme gyűrődésállóságát és könnyebb kezelhetőségét biztosítják. Különböző tulajdonságú szálasanyagok gondosan kikísérletezett keverésével nagyon széles skálán állíthatók be a kész textília tulajdonságai ill. gyártási költségük, amivel a gyártók nagyon szívesen élnek is. ## A szálasanyagok elnevezéseinek elfogadott rövidítései Az egyes termékek gyártásához felhasznált szálasanyagok anyaga alapvetően befolyásolja a késztermék tulajdonságait és így felhasználási területeiket és kezelésmódjukat is. Ezért minden textilanyag leírásának fontos része az alapanyag megnevezése. A magyar fogyasztóvédelmi előírások szigorúan megkövetelik a nyersanyag-összetétel feltüntetését minden textilterméken. A hazai forgalomba hozott anyagok megnevezését a rendelet előírása szerint mindig magyar nevükön kell kiírni. Ennek ellenére gyakran találkozunk az anyagnevek rövidített megjelölésével, bár ez hivatalosan csak „belső használatra” szolgálhatna. Ezekre a rövidítésekre nemzetközileg elfogadott betűkombinációkat alkalmaznak, amelyek közül a mindennapi gyakorlatban – szabálytalan módon sokszor még vevőtájékoztató címkéken is – leggyakrabban a következők fordulnak elő: ## Kereskedelmi elnevezések A mesterséges szálasanyagokat – miután azokat gyárilag állítják elő – többnyire védett márkanevekkel látják el. Ezeket az elnevezéseket szabály szerint csak akkor szabad feltüntetni a terméken, ha ezt a gyártó hivatalosan engedélyezi (az engedélyezést sok esetben a gyártási körülmények és a termék szigorú minőségi ellenőrzése előzi meg) és a termék valóban az adott márkájú szálasanyagból készül. Előfordul azonban, hogy egy-egy márkanév annyira elterjed a köztudatban, hogy idővel csoportnévvé válik; jó példa erre a „nylon” szó (hivatalos magyaros írásmódja: „nejlon”), amely eredetileg a DuPont cég poliamid 6.6 szálának márkaneve volt („Nylon” formában, azaz nagy kezdőbetűvel írva), de ma már – amikor a márkanév használati joga már lejárt – minden poliamidszálra alkalmazzák. Hasonló a helyzet a "lyocell"-lel: ez eredetileg a Lenzing cég által bejegyzett márkanév volt Lyocell formában, de ma már kis betűvel írjuk és hasonló elven készített más márkájú szálakat is magában foglal. ## A világ szálasanyag-termelése és -fogyasztása A szálasanyagok rendkívül sokfélék és a világ minden országában termesztenek vagy gyártanak valamilyen fajtát. A különböző fajta szálasanyagok összesített felhasználási adatait a mellékelt diagram szemlélteti. Látható, hogy az 1996 és 2007 közötti 11 év alatt az összes felhasználás 45 millió tonnáról 73 millió tonnára, több mint másfélszeresére emelkedett! Ezen belül a természetes szálasanyagok fogyasztása 45%-kal, a mesterséges szálasanyagoké viszont 76%-kal növekedett. Az egy főre eső textilszál-fogyasztás világviszonylatban 10,9 kg/év, 11 év alatt ez is közel 40%-os emelkedésnek felel meg. Ebben természetesen nem csak a ruházati cikkek, hanem a különféle ipari és egészségügyi alkalmazások is beleszámítanak – sőt, ez az utóbbi az a terület, ahol a felhasználás elsősorban emelkedő tendenciát mutat: 2006-ban mintegy 20 millió tonna volt, ami a teljes szálas anyagfelhasználásnak 29%-a. A szálasanyag-termelésnek tehát a szálasanyagokat felhasználó iparágaknak (a műszaki és egészségügyi cikkeket előállító textiliparon kívül főleg a textil erősítésű kompozitokat gyártó műanyagiparnak) egyre nagyobb igényeit kell kielégítenie, de a Föld népességének növekedése a ruházati textíliák termelésének folyamatos növelését is szükségessé teszi. A szálasanyagok termesztésében ill. a mesterséges szálasanyagok gyártásában egyre nagyobb súllyal szerepelnek az ázsiai országok, elsősorban Kína, Tajvan, Japán, Dél-Korea, India, de természetesen fontos szerepet töltenek be e téren egyes európai országok (Németország, Franciaország, Olaszország, Oroszország, Törökország) és az USA, Mexikó és Brazília is. ## Szálasanyaggyártás Magyarországon Hazánkban korábban jelentős gyapjú-, kender- és lentermelés folyt. A rostlent mint ruházati alapanyagot Magyarországon a honfoglalás óta ismerik és a 19. század közepére már figyelemre méltó lenkultúra alakult ki hazánkban. Hasonlóképpen, a kenderipar is nagyon korán kialakult, először 1877-ben alapítottak kenderfeldolgozó gyárat Szegeden. Az 1950-es évek elején kísérleteztek a Dél-Alföldön a gyapottermesztés meghonosításával is, de sikertelenül. Mára azonban mindezek erősen visszaszorultak. A gyapjútermelés mintegy évi 4700 t mennyiségben, a rostkendertermesztés 2400 t/év körüli mennyiségben maradt fenn és a rostlen termelése megszűnt. 1905-ben (a világon másodikként) alapítottak Magyarországon, Sárváron cellulóznitrát alapú mesterséges szálat gyártó üzemet, a francia érdekeltségű Magyar Chardonnet Selyemgyár Rt.-t. A nitrátcellulóz robbanásveszélyes volta miatt az üzemben számos súlyos baleset történt és részben ezért, részben mert ez a technológia nem volt versenyképes az akkorra már felfejlődött viszkózgyártással, 1914-ben bezárták. 1923-ban-ban Magyaróváron létesült a Magyaróvári Műselyemgyár, amelynek termékét döntő részben exportálták, mert Magyarországon az akkori textilipar még nem volt fogadóképes annak feldolgozására. A gyár később átállt konfekcióipari termékek gyártására és pamutkelme szövésére. 1990-ig a Mosonmagyaróvári Kötöttárugyár működött a helyén. A nyergesújfalui Magyar Viscosa Rt.-t 1941-ben alapították viszkózszálak gyártására. A gyár az 1948-ban végrehajtott államosítás után Magyar Viscosa gyár néven folytatta működését és 1968-ig a viszkózszálak mellett celofánt és viszkózszivacsot is gyártott. 1958-ban bevezették a Danamid nevű poliamid 6 vágott szálak előállítását is, amit 1980-ig gyártottak, 1965-től 1982-ig pedig ugyanezen a néven poliamid 6 filamentfonal is készült az üzemben. 1965-ben megkezdték a Popril polipropilén szálak gyártását is, amit 1989-ig folytattak. 1973-tól az 1990-es évek elejéig gyártották a Crumeron márkanevű poliakrilnitril szálakat. Az 1995-ben privatizált vállalat új tulajdonosa a Zoltek Co. Inc. (USA), amely a Zoltek Zrt. néven tovább működő gyárat átállította szénszálak (Panex) és velük rokon ún. oxidált szálak (Pyron) előállítására, amelyeknek a műszaki textíliák és textilbetétes kompozitok gyártásában igen nagy jelentősége van. 2013-ban a Zoltek céget a japán Toray Industries Co. vásárolta meg és a szénszálgyártást saját technológiájára állította át.

Igeragozás és igehasználat a román nyelvben

Ez a szócikk a román igéről szól, a hagyományos nyelvtan szempontjából. Vázlatos történeti áttekintést ad az igealakok kifejlődéséről a latin nyelvből, fő vonalaiban összehasonlítja ezeket a többi újlatin nyelv igealakjaival, az igealakok főbb funkcióit mutatja be, és részletezi a román igeragozást. Morfológiai típusát tekintve a román nagyobb mértékben flektáló nyelv, mint a többi újlatin nyelv, azaz ragokkal (külső flexió) és tőhangváltással (belső flexió) fejezi ki az nyelvtani kategóriákat úgy, hogy gyakran egyazon rag több kategóriát kifejező morféma. A román igére olyan kategóriák jellemzők, mint az igenem, az igemód, az igeidő, a szám (egyes szám és többes szám), a személy és a nem (hímnem, nőnem és semlegesnem), ez utóbbi csak a melléknévi igenév esetében. A tőhangváltások sokkal gyakoribbak, mint a többi újlatin nyelvben, és gyakran toldalék és tőhangváltás együtt fejez ki alaktani kategóriát. ## Igemódok, igenevek és igeidők ### Igemódok (moduri personale/predicative) #### Kijelentő mód (modul indicativ) A kijelentő mód jelen idő (prezentul indicativ), akárcsak a magyar nyelvben, általában a beszéd pillanatában való történés igealakja. A román nyelvben nem csak egy alakja van a múlt időnek, mint a mai magyarban, hanem négy. A folyamatos múlt (imperfectul) a latin imperfectum leszármazottja, úgy alakja, mint funkciói szempontjából. A többi újlatin nyelvben is megvan. Elsősorban múltbeli állapotot vagy olyan cselekvést fejez ki, amely folyamatban volt, amikor egy másik cselekvés közbejött. Példa: În timp ce mânca a sunat telefonul ’Miközben evett, megszólalt a telefon’. Olyan cselekvést is kifejez, amelyet az alany ismételten végzett a múltban: Se certau mereu ’Folyton veszekedtek’. A beszélt nyelvben a folyamatos múlt időt a feltételes-óhajtó mód múlt ideje helyett is használják: Dacă știam, veneam și eu ’Ha tudtam volna, én is eljöttem volna’. Valamikor a magyar nyelvben is volt ennek megfelelő igeidő. Ezek szerint a román aștepta igét a magyar ’vár vala’ alakkal lehetett lefordítani. Az egyszerű múlt (perfectul simplu) a latin perfectum-ból származik, de funkciója részben különbözik ettől. Csak az irodalmi nyelvben használatos, elbeszélő szövegekben, ahol a múltban befejezett cselekvést fejez ki: Unde ai fost? întrebă el ’Hol voltál, kérdezte (ő)’. A régi magyar elbeszélő múltnak felel meg, pl. vára. Az összetett múlt (perfectul compus) a többi újlatin nyelvvel közös újítás a latin igerendszerhez képest. Ez is a múltban befejezett cselekvést fejez ki. A beszélt nyelvben ezt használják az egyszerű múlt helyett, de az irodalmi nyelvben is kiszorítani látszik az egyszerű múltat. A magyarban a múlt időnek felel meg akkor, amikor ez befejezett igeszemléletet fejez ki: M-am plimbat în parc ’A parkban sétáltam’. A régmúlt (mai mult ca perfectul) is megvolt a latin nyelvben (plusquamperfectum). A többi újlatin nyelvben is megvan, de összetett (segédigés) alakként, miközben a románban egyszerű alak, bár nem ugyanaz a szuffixum a jele, mint a latinban. Olyan cselekvést fejez ki, amely egy másik múlt cselekvés előtt zajlott le: Terminasem de scris când ai venit tu ’Már befejeztem az írást, amikor megjöttél’. A régi magyar nyelvben is volt régmúlt idő: várt vala. A jövő idő (viitorul) alakjai két kategóriához tartoznak: Egyszerűen viitor-nak neveznek három összetett alakot, amelyek a beszéd pillanatához viszonyítva az ezután bekövetkezendő történést fejezik ki: - az irodalmi nyelvben használt alak: Mâine voi sta acasă ’Holnap otthon fogok maradni’; - a fenti ige alakjai a beszélt nyelvben: am să stau vagy o să stau. Az előidejű jövő (viitorul anterior) a beszéd pillanata után, de más jövőbeli cselekvés előtt bekövetkezendő cselekvést fejez ki, de csak az irodalmi nyelvben fordul elő, ott is mára elavult, miközben például a francia nyelvben nagyon is élő. Példa: Îți va da raportul după ce îl va fi terminat ’Majd átadja neked a jelentést, miután befejezte’. #### Felszólító mód (modul imperativ) A román felszólító mód részben a latin imperativus utóda, és csak második személyű alakjai vannak, tehát csak ebben a személyben felel meg a magyar parancsoló és tiltó funkciójú felszólító módnak. A románban is kifejezhet parancsot (Ieși! ’Menj ki!’), tiltást (Nu pleca! ’Ne menj el!’), kérelmet (Nu mă uita! ’Ne felejts el!’), tanácsot (Îmbracă-te elegant! ’Öltözz fel elegánsan!’), figyelmeztetést (Nu te bizui pe spusele ei ’Ne bízzál abban, amit mond’) stb. #### Kötőmód (modul conjunctiv) A román kötőmód használata általában a magyar felszólító mód a fentieken kívüli használatainak felel meg, de olykor a magyar feltételes mód, máskor a főnévi igenév használatainak. Jelen idejét (prezentul conjunctiv) főleg mellékmondatban használják. Amikor ennek alanya más, mint a főmondaté, gyakrabban a magyar felszólító módnak felel meg (A sugerat să vorbim despre altceva ’Azt javasolta, hogy beszéljünk másról’), ritkábban pedig a főnévi igenévnek: Lasă-mă să stau aici! ’Engedj itt maradni!’ Amikor a mellékcselekvés alanya azonos a főcselekvésével, akkor is a kötőmód többnyire a főnévi igenévnek felel meg (Vreau să mănânc ’Enni akarok’), de előfordul a magyar feltételes móddal való megfelelése is: Mereu vorbește fără să se gândească ’Mindig anélkül beszél, hogy meggondolná’. Főmondatban a kötőmód jelen idő többnyire a magyar felszólító módnak, olykor pedig a feltételes módnak felel meg. Harmadik személyben kifejezhet harmadik személynek szóló utasítást (Să plece imediat! ’Azonnal menjen el!’) vagy óhajt (Numai să vină și ei! ’Bárcsak eljönnének ők is!’); többes szám első személyben buzdítást (Să mergem!); egyes szám első személyben például dilemmát (Să mai stau? ’Maradjak még?’); második személyben jókívánságot: Să-ți fie de bine! ’Váljék egészségedre!’. Ebben a személyben helyettesítheti a román felszólító módot: Să-mi aduci un pahar cu apă! = Adu-mi un pahar cu apă! ’Hozzál nekem egy pohár vizet!’ A kötőmódnak múlt ideje is van (perfectul conjunctiv), melyet elég ritkán használnak. Mellékmondatban kifejezhet valós, a főmondat cselekvéséhez viszonyítva előidejű cselekvést (A plecat fără să ne fi dat de știre ’Anélkül ment el, hogy tudatta volna velünk’), vagy bizonytalanságot múltbeli cselekvéssel kapcsolatban: Eu nu cred ca el să se fi rătăcit ’Én nem hiszem, hogy eltévedett volna’. A vele szerkesztett feltételes mellékmondat szintaktikai szinonimája lehet a feltételes mód múlt idejével szerkesztett mondatnak: Să nu fi luat cu noi merinde, muream de foame = Dacă n-am fi luat cu noi merinde, muream de foame ’Ha nem vittünk volna magunkkal elemózsiát, éhen haltunk volna’. Főmondatban jelezheti például az alany sajnálatát arra vonatkozóan, hogy nem tett meg valamit: Să fi rămas acasă ’Maradtam volna inkább otthon’. #### Feltételes-óhajtó mód (modul condițional-optativ) Ez az igemód a magyar feltételes módnak felel meg úgy főmondatban, mint a feltételes mellékmondatban. Használata a feltételes mellékmondat állítmányaként megkülönbözteti a román nyelvet a nyugati újlatin nyelvektől, melyekben más igealakokat használnak (például a franciában a folyamatos múltat és a régmúltat). Ennek az igemódnak a román elnevezése pontosítja, hogy főmondatban óhajt is kifejezhet. - Példák jelen időben (prezentul condițional-optativ): Aș veni și eu ’Eljönnék én is’; Parcă ar fi musafir ’Mintha vendég lenne’; Chiar de-ar veni, nu mi-ar fi de folos ’Ha el is jönne, nem lenne hasznomra’. - A feltételes-óhajtó mód múlt ideje (perfectul condițional-optativ) is legtöbbször megfelel a magyar igealaknak: Aș fi vrut să te rog ceva ’Meg szerettelek volna kérni valamire’; Dacă aș fi știut, v-aș fi spus ’Ha tudtam volna, megmondtam volna nektek’. Mellékmondatban olyan cselekvést is kifejez, amely megvalósultságában a beszélő nem biztos: Am auzit că ar fi absolvit facultatea ’Azt hallottam, hogy befejezte az egyetemet’. #### Feltételező mód (modul prezumtiv) Ez az igemód sajátos újítása a román nyelvnek a többi újlatin nyelvvel szemben, azaz a feltételezett, gyanított, bizonytalan cselekvést alaktanilag jellegzetes módon fejezi ki, bár a kötőmódnak és a feltételes módnak is van ilyen funkciója. Időalakjai: - jelen idő: Mâine o fi plecând vreun avion? ’Vajon holnap indul repülő?’; - múlt idő: O fi știut el ceva ’Tudhatott ő valamit’. ### Igenevek (moduri nepersonale/nepredicative) #### Főnévi igenév (modul infinitiv) Ennek az igenévnek a jelen ideje (prezentul infinitiv) a latin infinitivus-ból származik. Ez az ige szótári alakja, melynek funkciója a cselekvés megnevezése. Többnyire jelzőként használatos: Plăcerea de a asculta muzică este inegalabilă ’Zenét hallgatni összehasonlíthatatlan élvezet’. Annak ellenére, hogy elvileg nem lehet állítmány, helyettesítheti a felszólító módot általános alany esetében: A se scutura înainte de întrebuințare ’Használat előtt felrázandó’. Olykor a mellékmondatbeli kötőmódot helyettesíti, ha alanya azonos a főmondatéval: A intrat pentru a vedea filmul = A intrat ca să vadă filmul ’Azért ment be, hogy lássa a filmet’. Ezt az alakot „rövid főnévi igenévnek” is nevezik, mert elmaradt belőle a latin -re végződés. De megmaradt az ún. „hosszú főnévi igenév” is, amely tulajdonképpeni főnév. Megnevezheti a cselekvést vagy a cselekvés eredményét, pl. iubire ’szeretés, szeretet, szerelem’. A főnévi igenév múlt ideje (perfectul infinitiv) ritkán fordul elő, a választékos nyelvi regiszterben. Mellékmondatban más módok múlt ideje helyettesítésére használják egyes esetekben: Faptul de a nu fi declarat adevărul l-a pus într-o lumină proastă = Faptul că nu a declarat ... ’Az a tény, hogy nem nyilatkozta az igazat, rossz fényt vetett rá’. #### Határozói igenév (modul gerunziu) A román határozói igenév a latin gerundium-ból származik, és megvan a többi újlatin nyelvben is. Más, valamelyik igemódban álló igének alárendelt, ennek cselekvésével egyidejű cselekvést kifejező igealak. Alanya többnyire azonos az alaptagjáéval, és akkor megfelelhet a magyar határozói igenévnek, de nem mindig: Ostașii merg cântând un marș ’A katonák indulót énekelve masíroznak’, Plecând, ne-a făcut cu mâna ’Amikor elment, intett nekünk’, Uite cum zâmbește citind scrisoarea de la el ’Nézd, hogy mosolyog, miközben a tőle kapott levelet olvassa’. A román határozói igenév cselekvője különbözhet is az alaptagjáétól: L-am găsit lucrând ’Amikor rátaláltam, dolgozott’. Amikor az alaptag érzékelést fejez ki, előfordul, hogy csak a kommunikációs helyzetből tűnik ki, hogy ki is a határozói igenév cselekvője. Például ha a Te-am văzut ieșind din clădire mondat elszigetelt, nem lehet tudni, hogy jelentése ’Akkor láttalak, amikor kiléptél az épületből’, vagy az-e, hogy ’Akkor láttalak, amikor kiléptem az épületből’. #### Melléknévi igenév (modul participiu) A román melléknévi igenév alakja a latin participium passivi perfecti (múltidejű szenvedő melléknévi igenév) alakjából származik, de a román grammatikákban egyszerűen participiu-nak nevezik, mert nincs meg a jelen idejű melléknévi igenév is. Tisztán igei funkciója van a cselekvő igék összetett múlt időalakjaiban (am cântat ’énekeltem’, aș fi cântat ’énekeltem volna’), igei és melléknévi szerepe van a szenvedő igék esetében (Conferința este organizată de UNESCO ’A konferenciát az UNESCO rendezi’, szó szerint ’... az UNESCO által van megrendezve’), és csupán melléknévi funkciója van jelzőként (carte citită ’elolvasott könyv’) vagy névszói állítmány névszói részeként: Femeia aceea este cam limitată ’Az a nő kissé korlátolt’. #### Modul supin Ez az igenév megvolt a latin nyelvben (lásd Supinum), de az újlatin nyelvek grammatikái közül csak a románé tartja számon külön igenévként, bár nem azonos az alakja a latinbelivel. Többféle magyar megfelelője van: E greu de crezut că ea vorbește chineza ’Nehéz elhinni, hogy beszél kínaiul’; Am de lucrat mult ’Sokat kell dolgoznom’; Aici e de câștigat un premiu ’Itt díj nyerhető el’, De înțeles, înțeleg românește, dar nu vorbesc ’Érteni értek románul, de nem beszélek’, mașină de spălat ’mosógép’, o greșeală de neiertat ’megbocsáthatatlan hiba’, Multe sunt de făcut ’Sok a tennivaló’. ## Igenemek Hagyományosan, a többi újlatin nyelvhez hasonlóan, a román nyelv grammatikái három igenemet tartanak számon, a cselekvőt, a szenvedőt és a visszahatót. Ezt teszi például Cojocaru 2003, de olyan nyelvészek is vannak, például Avram 1997, Bărbuță 2000 vagy Forăscu 2002, akik szerint csak cselekvő és szenvedő igenem van, valamint cselekvő, illetve szenvedő jelentésű visszaható névmással használt igék. A cselekvő igenem (diateza activă) úgy alakul, mint a latinban és a többi újlatin nyelvben: Eu am cumpărat cartea ’Én vettem meg a könyvet’. A szenvedő igenem (diateza pasivă) alakja nem azonos a latinbelivel, de szerkezete ugyanolyan, mint a többi újlatin nyelvben (a fi létige + melléknévi igenév). Van meghatározott cselekvő nélkül hansznált szenvedő ige (Aici au fost contruite două blocuri ’Itt két tömbház lett felépítve’), és meghatározott cselekvővel használt: Cartea a fost cumpărată de mine ’Én vettem meg a könyvet’ (szó szerint: ’A könyv általam lett megvéve’). A román visszaható ige (verb reflexiv) megfelelhet a magyar visszaható igének (V-ați spălat? ’Mosakodtatok?’), a maga névmással használt igének (De ce s-a gătit aşa? ’Miért csinosította így ki magát?’), és az egymás névmással használtnak is: Am impresia că nu ne-am spus tot ’Az az érzésem, hogy nem mondtunk el mindent egymásnak’. Az ilyen igék használhatók visszaható névmás nélkül is, és szenvedő igenembe is tehetők. Ilyeneken kívül vannak olyan igék is, amelyek csak visszaható névmással használhatók, de nem tekinthetőek visszaható igeneműeknek, pl. Nu mă tem de nimeni! ’Nem félek senkitől!’ Visszaható névmással használt igének szenvedő jelentése is lehet, de csak meghatározott cselekvő nélkül, pl. Aici s-au construit două blocuri ’Itt két tömbház lett felépítve’. Az általános és a meghatározatlan alany cselekvését is a visszaható ige egyes szám harmadik személyével fejezik ki: Inscripția se vede de departe ’A felirat messzíről látszik’. ## Igeragozás A román igéket hagyományosan négy ragozási csoportba osztják, amelyek már a latin nyelvben is megvoltak. Ezeket a főnévi igenév végződése alapján határozzák meg, amely a latin eredetű igék esetében a -re előtti magánhangzóból származik. - I. igeragozás: a cânta \< latin cantáre ’énekelni’; - II\. igeragozás: a vedea \< lat. vidére ’látni’ (hangsúlyos -e- a -re előtt); - III\. igeragozás: a bate \< lat. báttere ’verni’ (hangsúlytalan -e- a -re előtt); - IV\. igeragozás: a dormi \< lat. dormíre ’aludni’. Ebbe az igeragozásba sorolták a többnyire szláv eredetű -î-re végződő igéket is (például a coborî ’lemenni, leszállni’). Az alábbi ragozási modellek a legszabályosabb igék közé tartoznak, azaz minimális számban fordulnak elő bennük tőhangváltások. ### Cselekvő igenem #### Kijelentő mód ##### Jelen idő Akárcsak a többi újlatin nyelv esetében, ez az igeidő jelentése és személyes alakjai szempontjából a latin megfelelőjének egyenes leszármazottja, a két nyelv közötti hangtani fejlődéseket figyelembe véve (például latin canto \> román cânt ’énekelek’). Ragozási modellek: Megjegyzések: 1. A többes szám 2. személyű alak nemcsak a többes számú tegezésé, hanem a magyar magázásnak és önözésnek megfelelő megszólításáé is, úgy egyes számban, mint többesben. Ez esetben az ige elé, a személy nyomatékosítása céljából a dumneavoastră (Ön, Önök) névmást teszik. 2. Az I. igeragozási csoportban egyes igék esetében az igető és a személyrag (félkövér dőltekkel szedve) közé az -ez/-eaz- szuffixum ékelődik be (aláhúzva). 3. A IV. csoportban is vannak szuffixumos igék. Itt ez a toldalék -esc/-eșt, az -i végződésű főnévi igenévvel bíró igék esetében, és -ăsc/-ășt az -î végződésűekében. 4. A IV. csoport -i végződésű főnévi igeneves és szuffixum nélküli igék esetében homofónia nélküli homográfia esete áll fenn, ugyanis a főnévi igenevüket és az 1-es szám 2. személyű alakjukat egyformán írják, de különbözően ejtik: [sor'bi] (főnévi igenév hangsúllyal az utolsó szótagon és [i] magánhagzóval) vs. [sorb^j] (1-es szám 2. személy egy szótagban és alig észlelhetőnek vagy suttogottnak nevezett [j]-vel). 5. Az alany személyét kifejezi a személyrag. Akárcsak a magyar nyelvben, az alanyi funkciót betöltő személyes névmásokat csak akkor használják, ha nyomatékosítani akarják a személyt. 6. Akárcsak a névszók esetében, az igeragozás is számos hangváltással jár. A fenti példákban: a – ă, e – ea, o – oa, sc – șt. 7. Ha a toldalék mássalhangzóval kezdődik, az igető és a toldalék közé kötőhangzó kerül: adunăm, adunați, părem, sorbiți, coborâm. ##### Múlt idő Folyamatos múlt Alakjai a latin imperfectum alakjaiból származnak (cantabam \> cântam ’énekeltem’): | I. igeragozás | II\. igeragozás | III\. igeragozás | IV\. igeragozás | |----------------------------|----------------------------|------------------|-----------------| | -i végződésű főnévi igenév | -î végződésű főnévi igenév | | | | adunam | păream | începeam | iubeam | | adunai | păreai | începeai | iubeai | | aduna | părea | începea | iubea | | adunam | păream | începeam | iubeam | | adunați | păreați | începeați | iubeați | | adunau | păreau | începeau | iubeau | Megjegyzés: A személyragot az -a- szuffixum előzi meg az I. igeragozásban és a IV. igeragozású -î-re végződő főnévi igenevű igék esetében, és az -ea- szuffixum az összes többi ige esetében. Egyszerű múlt Ennek az időnek a személyes alakjai a latin perfectum utódai (cantavi \> cântai ’(el)énekeltem’): | I. igeragozás | II\. igeragozás | III\. igeragozás | | |-----------------|------------------|----------------------------|----------------------------| | -u- szuffixumos | -se- szuffixumos | -i végződésű főnévi igenév | -î végződésű főnévi igenév | | adunai | părui | începui | zisei ’mondtam’ | | adunași | păruși | începuși | ziseși | | adună | păru | începu | zise | | adunarăm | părurăm | începurăm | ziserăm | | adunarăți | părurăți | începurăți | ziserăți | | adunară | părură | începură | ziseră | Megjegyzések: 1. Az egyszerű múlt időben minden igeragozási csoportnak van egy jellegzetes szuffixuma a személyragok előtt: az I. és a IV. igeragozásban ez a főnévi igenév végződése: -a- az I. ragozásban, -i- vagy -â-/-î- a IV.-ben. A II. igeragozás szuffixuma -u-. A III. igeragozás két csoportra oszlik ebből a szempontból: -u- szuffixumos és -se- szuffixumos. Az I. igeragozásban az -a- szuffixum 1-es szám 3. személyben, nem palatális mássalhangzó vagy u után -ă-ra vált (adună ’gyűjtött’), palatális mássalhangzó és i után pedig -e-re (tăie ’vágott’). 2. A többes számnak is van egy jele, a -ră- szuffixum (aláhúzott félkövérrel). 3. Az egyes szám harmadik személy ragja ∅. Mivel az a aduna típusú igék szuffixuma ebben a személyben -ă-, ez azt okozza, hogy ez az alak összetéveszthető a kijelentő mód jelen idő 1-es szám 3. személy alakjával, de csak írásban, mert egyszerű múltban a hangsúly az utolsó szótagra esik, jelen időben pedig az utolsó előttire: [a'dunə] (jelen idő) vs. [adu'nə] (egyszerű múlt idő). Összetett múlt Összetevői az a avea ’birtokolni’ ige kijelentő mód jelen idejének lerövidült alakjai és a lexikai (fogalmi) jelentésű ige melléknévi igenevének egyes szám hímnemű alakja. (Ez utóbbiról lásd lentebb Melléknévi igenév.) A kései latin nyelv egyik igei körülírásából jött létre: habeo caballu(m) comparatu(m) (szó szerint: ’van egy megvett lovam’) \> am cumpărat un cal ’vettem egy lovat’. A románban nincsenek segédigeként a létigével ragozott igék, mint a francia és az olasz nyelvben. Régmúlt Ez nem összetett idő, mint a többi újlatin nyelvben, hanem egyszerű, mint a latinban, de nem ugyanaz a jele, hanem a -se- szuffixum, amelyhez az egyszerű múlt végződéseit adják hozzá. Például az adunasem ’gyűjtöttem’ alak a következőképen alakul: adun (igető) + -a- (az egyszerű múlt jele) + -se- (a régmúlt jele) + -m (személyrag). Mivel a III. igeragozású igék második csoportjának jele egyszerű múlt időben is -se-, egy ilyen ige alakja, például, zisesem ’mondtam’. ##### Jövő idő A többi újlatin nyelvben ez eleinte összetett alak volt, de az idő folyamán egyszerű lett. A román nyelvben a tulajdonképpeni (csak a beszéd pillanatához viszonyított) jövő időnek három alakja van: Az egyiket inkább a választékos nyelvi regiszterben használják. Az a vrea ’akarni’ segédigévé szakosodott kijelentő mód jelen idejének alakjaiból és a lexikai jelentésű ige főnévi igenevéből tevődik össze: voi aduna ’gyűjteni fogok/fogom’ vei aduna va aduna vom aduna veți aduna vor aduna A beszélt nyelvben a jövő idő egyik alakjának szerkezetét az a avea szokásos (nem rövid) kijelentő mód jelen idő alakjai + a kötőmód jelen idő alakjai (lásd lentebb) adják: am să par ’(vmilyennek) tűnni fogok’ ai să pari are să pară avem să părem aveți să păreți au să pară Ennek 3. személyű alakjait elég ritkán használják, és a többes szám 1. és 2. személyét még ritkábban, de van egy egyszerűbb beszélt jövő időalak is, amelynek segédigéje a változatlan o. Ennek minden személyes alakja egyaránt gyakori: o să încep ’kezdeni fogok/fogom’ o să începi o să înceapă o să începem o să începeți o să înceapă Az előidejű jövő az a fi létige választékos regiszterben használt jövő idejéből és a lexikai jelentésű ige melléknévi igenevéből képződik: voi fi adunat vei fi adunat va fi adunat vom fi adunat veți fi adunat vor fi adunat Előidejű jövő időben az a vrea segédigének van még egy, kevésbé használt változata : oi, ăi, o, om, ăți, or. #### Kötőmód ##### Jelen idő Alakja csaknem azonos a kijelentő mód jelen idő alakjával. Jellegzetessége a morfémájaként szakosodott să kötőszó minden személyben, és az egyes és többes szám 3. személy ragja, amely változást okoz a szuffixumokban is, azon igék esetében, amelyeknek van szuffixumuk kijelentő mód jelen időben. ##### Múlt idő Egyetlen alakja van mindkét számban és minden személyben. Az alany személye a kontextusból tűnik ki. Szerkezete: să + fi (a létige főnévi igeneve) + egyes szám hímnem alakú melléknévi igenév. Példák: Să fi cumpărat niște fructe măcar! ’Legalább gyümölcsöt vettél volna!’, Nu-mi amintesc să fi spus așa ’Nem emlékszem, hogy így mondtam volna’. #### Feltételes-óhajtó mód ##### Jelen idő Ez a többi újlatin nyelvben is meglévő újítás. Ezekben eleinte összetett alak volt, a lexikai jelentésű ige főnévi igeneve + a ’birtokol’-nak megfelelő segédige folyamatos múltja szerkezettel, majd egyszerűvé vált úgy, hogy a segédigéből személyrag lett. A románban összetett alak maradt. Szerkezete segédige + főnévi igenév: aș aduna ’gyűjtenék/gyűjteném’ ai aduna ar aduna am aduna ați aduna ar aduna ##### Múlt idő Alakja a létige feltételes mód jelen idejéből és a lexikai jelentésű ige melléknévi igenevéből tevődik össze: aș fi adunat ’gyűjtöttem volna’ ai fi adunat ar fi adunat am fi adunat ați fi adunat ar fi adunat #### Feltételező mód ##### Jelen idő Ez is összetett igealak, melynek két változata van. Az egyik az a fi létige az a vrea segédigével alakított jövő idejű alakjaiból, és a lexikai jelentésű ige határozói igenevéből alakul: voi fi adunând ’talán gyűjtök/gyűjtöm’ vei fi adunând va fi adunând vom fi adunând veți fi adunând vor fi adunând A másik változata gyakoribb. Ebben az a vrea segédige rövidebb alakja használatos: oi fi adunând ăi fi adunând o fi adunând om fi adunând ăți fi adunând or fi adunând ##### Múlt idő Ennek alakja ugyanazzal a segédigével képződik, mint a jelen idő alakja, de a második eleme a lexikai jelentésű ige melléknévi igeneve. Homonimája a kijelentő mód előidejű jövőjének: voi/oi fi adunat ’talán gyűjtöttem’ vei/ăi fi adunat va/o fi adunat vom/om fi adunat veți/ăți fi adunat vor/or fi adunat #### Felszólító mód Ez az egyetlen mód, amelyikben ragozási különbségek vannak a tagadó és az állító alak között. Egyes számban egyes igék állító alakja a kijelentő mód jelen idő 1-es szám 3. személyével, másoké a kijelentő mód jelen idő 1-es szám 2. személyével azonos. Az utóbbiak a II. és a III. ragozási csoporthoz, valamint a IV. csoport -i végződésű főnévi igeneves -esc szuffixum nélküli igék alcsoportjához tartozó tárgyatlan igék (példák az alábbi táblázat utolsó sorában): Egyes számban minden ige tagadó alakja az a szócska nélküli főnévi igenév alakjával azonos: Többes számban minden ige azonos alakú felszólító módban és kijelentő mód jelen időben, úgy állító, mint tagadó alakban: #### Főnévi igenév ##### Jelen idő Alaktani sajátossága a latin és a többi újlatin nyelv főnévi igenevéhez képest az, hogy majdnem mindig az eléje tett elöljárószóból származó a szócskával használják, mely ennek az igenévnek egyik morfémája lett (példák fentebb, az Igeragozás szakasz elején). ##### Múlt idő A létige jelen idejű főnévi igenevéből és a lexikai jelentésű ige melléknévi igenevéből alakul: Faptul de a nu fi declarat adevărul l-a pus într-o lumină proastă ’Az a tény, hogy nem nyilatkozta az igazat, rossz fényt vetett rá’. #### Határozói igenév Ez az igealak a latin gerundium-ból származik: cantandum \> cântând ’énekelve’. Az igetőhöz hozzáadott -ând vagy -ind szuffixummal képződik: - I. igeragozás: adunând ’gyűjtve’; - II\. igeragozás: părând ’tűnve’; - III\. igeragozás: începând ’kezdve’; - IV\. igeragozás: sorbind ’szürcsölve’, coborând ’leszállva’. Tagadó alakja nem külön szóval, hanem prefixummal képződik: neadunând ’nem gyűjtve’. #### Melléknévi igenév Eredete a latin participium passivi perfecti-ben (múltidejű szenvedő melléknévi igenév) található (cantatus, -a, -i, -æ \> cântat, -tă, -ți, -te ’elénekelt, -ek’). Ennek az igenévnek a jele a -t szuffixum, kivéve a III. ragozású egyszerű múltban -se- szuffixumos igéket, amelyek melléknévi igenevének jele -s. Ez egybeolvad a -se- szuffixummal, miközben a -t az egyszerű múlt jeléhez adódik hozzá. - I. igeragozás: adunat, -tă, -ți, -te ’gyűjtött, -ek; - II\. igeragozás: părut, -tă, -ți, -te ’tűnt, -ek’; - III\. igeragozás: început, -tă, -ți, -te ’elkezdett, -ek’; : : : zis, -să, -și, -se ’(meg)mondott, (el)mondott, -ak’; - IV\. igeragozás: iubit, -tă, -ți, -te ’szeretett, -ek’; : : : coborât, -tă, -ți, -te ’leszállt, -ak’. Ennek az igenévnek a tagadó alakja is a ne- prefixummal képzett: neiubit ’szeretetlen’. #### Supin Ennek az igenévnek a szerkezete általában elöljárószó (legtöbbször de) + változatlan (egyes szám hímnemű) melléknévi igenév: S-a plictisit de așteptat ’Megunta a várakozást’. Egyes igék bővítményeként elöljárószó nélkül kell használni: Trebuie făcut ’Meg kell csinálni/tenni’. ### Szenvedő igenem Ezt az a fi ragozott alakjai és a lexikai jelentésű ige melléknévi igeneve alkotják, mely nemben és számban egyezik az alannyal. Példa: - Kijelentő mód jelen idő: sunt lăudat, -ă ’dicsérnek’ folyamatos múlt idő: eram, lăudat, -ă ’dicsértek’ egyszerű múlt idő: fusei lăudat, -ă ’megdicsértek’ összetett múlt idő: am fost lăudat, -ă ’megdicsértek’ régmúlt idő: fusesem, lăudat, -ă ’megdicsértek’ jövő idő: voi fi / am să fiu / o să fiu lăudat, -ă ’dicsérni fognak’ előidejű jövő idő: voi fi fost lăudat, -ă ’dicsérni fognak’ - Kötőmód jelen idő: să fiu lăudat, -ă ’hogy dicsérjenek’ múlt idő: să fi fost lăudat, -ă ’hogy dicsértek volna’ - Feltételes-óhajtó mód jelen idő: aș fi lăudat, -ă ’dicsérnének’ múlt idő: aș fi fost lăudat, -ă ’dicsértek volna’ - Feltételező mód jelen idő: voi / oi fi fiind lăudat, -ă ’talán dicsérnek’ múlt idő: voi / oi fi fost lăudat, -ă ’talán dicsértek’ - Felszólító mód: felszólítás: fii lăudat, -ă! ’dicsérjenek (téged)!’ (szó szerint ’légy dicsért!’) tiltás: nu fi lăudat, -ă! ’ne dicsérjenek!’ - Főnévi igenév: jelen idő: a fi lăudat, -tă, -ți, -te ’dicsértnek lenni’ múlt idő: a fi fost lăudat, -tă, -ți, -te ’dicsértnek lenni’ - Határozói igenév: fiind lăudat, -ă ’dicsért lévén’ - Melléknévi igenév: lăudat, -tă, -ți, -te ’dicsért, -ek’ - Supin: (de) lăudat ’dicsérni való, dicsérendő’ Megjegyzések: - Egyes igealakokat ritkán használnak szenvedő igék esetében, mint például a felszólító módot, főleg tiltásként. - Megfelelő kontextus nélkül össze lehet téveszteni a feltételes mód jelen idejét szenvedő ragozásban a feltételes mód múlt idejével cselekvő ragozásban, kivéve ha a melléknévi igenév nincs egyes szám hímnemben, mivel pl. aș fi lăudat azt is jelentheti, hogy ’dicsérnének’ (szó szerint ’dicsért lennék’), és azt is, hogy ’dicsértem volna’. - A szenvedő igét össze lehet téveszteni a cselekvő létigével alkotott névszói állítmánnyal, ha ennek névszói része melléknévként használt melléknévi igenév (a fost hotărât, -tă ’el lett határozva’ vagy ’határozott volt’): Data alegerilor a fost hotărâtă (de parlament) (szenvedő ige) ’A választások időpontja el lett határozva (a parlament által)’ vs. Atitudinea lui a fost hotărâtă (névszói állítmány) ’Attitűdje határozott volt’. ### Visszaható alakú ige A visszaható alakú igét a tárgyesetű vagy a részes esetű visszaható névmásokkal társítják. Példa a tárgyesetű visszaható névmásokkal (főnévi igenév a se revolta ’lázadozni, fellázadni’): Példa a részes esetű visszaható névmásokkal (főnévi igenév a-și aminti ’emlékezni’): Megjegyzés: A legtöbb igealakban a visszaható névmás az ige elé kerül, de a felszólító mód felszólító alakjában és a határozói igenév esetében az ige mögé. Ez utóbbi és a névmás között kötőhang is van: -u-. ### Rendhagyó igék egyszerű alakjai A román nyelvben viszonylag sok többé-kevésbé rendhagyó ige van. Rendellenességeik az igető és a toldalékok részleges variációitól a szuppletivizmusig mennek. Néhány példa: #### A fi létige - Kijelentő mód jelen idő: sunt, ești, e(ste), suntem, sunteți, sunt folyamatos múlt idő: eram, erai, era, eram, erați, erau egyszerű múlt idő: fu(se)i, fu(se)și, fu(se), fu(se)răm, fu(se)răți, fu(se)ră régmúlt idő: fusesem, fuseseși, fusese, fuseserăm, fuseserăți, fuseseră - Kötőmód jelen idő: să fiu, să fii, să fie, să fim, să fiți, să fie - Felszólító mód felszólítás: fii!, fiți! tiltás: nu fi!, nu fiți! - Határozói igenév: fiind - Melléknévi igenév: fost, fostă, foști, foste #### A avea ’bírni, birtokolni’ - Kijelentő mód jelen idő: am, ai, are, avem, aveți, au folyamatos múlt idő: aveam, aveai, avea, aveam, aveați, aveau egyszerű múlt idő: avu(se)i, avu(se)și, avu(se), avu(se)răm, avu(se)răți, avu(se)ră régmúlt idő: avusesem, avuseseși, avusese, avuseserăm, avuseserăți, avuseseră - Kötőmód jelen idő: să am, să ai, să aibă, să avem, să aveți, să aibă - Felszólító mód felszólítás: ai!, aveți! tiltás: nu avea!, nu aveți! - Határozói igenév: având: - Melléknévi igenév: avut, -tă, -ți, -te: #### A vrea ’akarni’ - Kijelentő mód jelen idő: vreau, vrei, vrea, vrem, vreți, vor folyamatos múlt idő: voiam, voiai, voia, voiam, voiați, voiau egyszerű múlt idő: vrui, vruși, vru, vrurăm, vrurăți, vrură régmúlt idő: vrusem, vruseși, vruse, vruseserăm, vruseserăți, vruseseră - Kötőmód jelen idő: să vreau, să vrei, să vrea, să vrem, să vreți, să vrea - Határozói igenév: vrând - Melléknévi igenév: vrut, -tă, -ți, -te #### A bea ’inni’ - Kijelentő mód jelen idő: beau, bei, bea, bem, beți, beau folyamatos múlt idő: beam, beai, bea, beam, beați, beau egyszerű múlt idő: băui, băuși, bău, băurăm, băurăți, băură régmúlt idő: băusem, băuseși, băuse, băuserăm, băuserăți, băuseră - Kötőmód jelen idő: să beau, să bei, să bea, să bem, să beți, să bea - Felszólító mód felszólítás: bea!, beți! tiltás: nu bea!, nu beți! - Határozói igenév: bând - Melléknévi igenév: băut, -tă, -ți, -te #### A da ’adni’ - Kijelentő mód jelen idő: dau, dai, dă, dăm, dați, dau folyamatos múlt idő: dădeam, dădeai, dădea, dădeam, dădeați, dădeau egyszerű múlt idő: dădui, dăduși, dădu, dădurăm, dădurăți, dădură régmúlt idő: dădusem, dăduseși, dăduse, dăduserăm, dăduserăți, dăduseră - Kötőmód jelen idő: să dau, să dai, să dea, să dăm, să dați, să dea - Felszólító mód felszólítás: dă!, dați! tiltás: nu da!, nu dați! - Határozói igenév: dând - Melléknévi igenév: dat, -tă, -ți, -te #### A lua ’(el)venni, elvinni’ - Kijelentő mód jelen idő: iau, iei, ia, luăm, luați, iau folyamatos múlt idő: luam, luai, lua, luam, luați, luau egyszerű múlt idő: luai, luași, luă, luarăm, luarăți, luară régmúlt idő: luasem, luaseși, luase, luaserăm, luaserăți, luaseră - Kötőmód jelen idő: să iau, să iei, să ia, să luăm, să luați, să ia - Felszólító mód felszólítás: ia!, luați! tiltás: nu lua!, nu luați! - Határozói igenév: luând - Melléknévi igenév: luat, -tă, -ți, -te #### A mânca ’enni’ - Kijelentő mód jelen idő: mănânc, mănânci, mănâncă, mâncăm, mâncați, mănâncă folyamatos múlt idő: mâncam, mâncai, mânca, mâncam, mâncați, mâncau egyszerű múlt idő: mâncai, mâncași, mâncă, mâncarăm, mâncarăți, mâncară régmúlt idő: mâncasem, mâncaseși, mâncase, mâncaserăm, mâncaserăți, mâncaseră - Kötőmód jelen idő: să mănânc, să mănânci, să mănânce, să mâncăm, să mâncați, să mănânce - Felszólító mód felszólítás: mănâncă!, mâncați! tiltás: nu mânca!, nu mâncați! - Határozói igenév: mâncând - Melléknévi igenév: mâncat, -tă, -ți, -te''

Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium

A Békéscsabai Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium (régebbi nevein Rózsa Ferenc Gimnázium, Rudolf Főgimnázium) (mint a neve is mutatja) egy békéscsabai középfokú oktatási intézmény, gimnázium és kollégium. A város és a vármegye egyik leghíresebb és legelismertebb gimnáziuma. A megyeszékhely iskolái közül a legrégebbi múltra tekint vissza. Ennek megfelelően jelenleg sokan választják elsőként az „Andrássyt” a középiskolák közül. Az iskola diákjai hagyományosan jól szerepelnek a tanulmányi- és sportversenyeken, igen erős a közösségi szellem. Jelenlegi nevét 2008-ban kapta az Osztrák–Magyar Monarchia egykori külügyminiszteréről, Magyarország miniszterelnökéről, Andrássy Gyuláról, de napjainkban még jóval ismertebb az 1948-tól 2008-ig használt neve, amikor is az evangélikus egyház által működtetett egykori Rudolf Főgimnáziumot államosították, átnevezve Rózsa Ferenc nevére. Az intézmény 1994-ben költözött az új épületbe, amit a BÁÉV Rt. alakított át a korábbi Nagysándor József laktanyából. Tanulmányi eredményekben stabilan a legjobbak közt van a vármegyében, a 2004-es évben például tanulói 11-szer szerepeltek eredményesen országos középiskolai tanulmányi versenyeken, ez pont annyi, mint a rangsorban utána következő két iskola együttes eredménye. Az országos ranglistán is stabilan igen jó helyen található a magyarországi gimnáziumok körében. ## Története Az intézménynek meglehetősen régre visszatekintő történelme van, 1855-től 1948-ig az evangélikus egyház kezelésében állott, csak utána lett állami gimnázium. Emiatt mind a jelenlegi Evangélikus Gimnázium, mind a Andrássy Gyula Gimnázium jogelődjének tekinti az 1855-1948 között működő iskolát. ### A jogelőd – az Evangélikus Gimnázium (1855–1948) A török háborúk után Békés vármegye teljesen romokban hevert, lakossága nagyrészt elmenekült, iskolái elpusztultak. Az országos átlaghoz képest is jóval nagyobb volt a pusztítás, így először a legsürgetőbb helyreállításokat végezték el, csak utána következhetett az oktatás. Ezt nehezítette, hogy ebben az időben nem Békéscsaba, hanem Gyula volt a vármegye székhelye. Így a központi kormányzat is elsősorban ide összpontosította a forrásokat, ezáltal aránylag későre tehető az első csabai gimnázium megszervezése. #### Algimnázium (1855–1899) Az iskolát 1855-ben alapította a evangélikus egyház, először még algimnáziumi rangban. Az első épület egy kicsi, nádfedeles ház volt, ahol együtt volt a négy osztály, a pedellus és a szertár is. Elég rosszul felszerelt, szegényes intézmény volt. Békéscsaba polgárai és a képviselő-testület a kezdetektől támogatta az intézményt, ám a rossz helyzet továbbra is fennállt, a tanfelügyelő megrovásban részesítette az intézményt. Ennek hatására a fenntartó egyház tandíjat vezetett be, hogy a legszükségesebb munkákra legyen pénz, ez azonban a diáklétszám megcsappanását okozta. Megoldást csak egy új épület jelenthetett. A tervekkel Sztraka Ernő mérnököt bízták meg, aki hamar megalkotta az általa megálmodott épület terveit. A teljes munka 21 000 koronába került volna. Ennyit sem a fenntartó, sem a község nem tudott előteremteni. Támogatásért fordultak az államhoz, azonban a hatalom sem segített. Így csak a régi épület felújítására és a tervek egy részének kivitelezésére kerülhetett sor. A tanfelügyelet másodjára is megrovással fenyegetőzött. Az intézmény vezetői a minisztériumhoz fordultak némi halasztást kérve, most az adakozóknak is köszönhetően megkezdődhetett a munka, egy teljesen új épület felépítése. Elkészült az új könyvtár, a szertár, a rajzterem és egy hivatali szoba. A régi épületben az átalakítás során kialakítottak három osztálytermet és egy házfelügyelői lakást. 1890-ben újra megintették a gimnáziumot a talált hiányosságok miatt. Harmadik intés az iskola bezárását jelentette volna, ezért nehéz helyzetbe került a vezetés. A bővítést 1891-re tervezték, ám a forráshiány miatt ezt a dátumot nem tudták tartani. Így halasztást kértek, majd a község segítségével megkezdődhetett az építkezés, amely ingyen átengedett egy megfelelő telket, segélyt is biztosítva hozzá. A kész épület 1892. augusztus 15-én készült el, és ezt már a Vallás- és Közoktatási Minisztérium is rendben lévőnek találta. A lakosságnak egyértelműen megfogalmazott igénye volt az iskola továbbfejlesztése. #### Főgimnázium (1899–1914) 1895-ben napirendre került az algimnázium főgimnáziummá fejlesztése. Azonban az épületet akkorra már kinőtték, az nem felelt meg nyolc osztály igényeinek. Így egy teljesen új épület felépítése mellett döntött a képviselő-testület. Ingyen átengedtek két telket az evangélikus nagytemplom mellett, cserébe az iskola régi épületéért. Az évenkénti támogatást is megduplázták, 2500 koronáról 5000 koronára. Ezután Alpár Ignác már a végleges terven és költségvetésen dolgozhatott. 1898 nyarán kezdődött meg a tényleges munka, ami a jó időjárásnak is köszönhetően jól haladt. Közben a város tovább növelte az átadott telek nagyságát és engedélyezte a Kossuth tér ártézi kútjának bevezetését az épület udvarára. 1899. augusztus 15-ére teljesen elkészült a minden igényt kielégítő kétszintes, szimmetrikus homlokzatú épület, ami az eklektika nyomait viselte magán. A nagy munka tehát elérte a célját, korához képest is modern és monumentális épület született, ami máig nagyban befolyásolja Békéscsaba belvárosának látképét. 1901-ben megérkezett a már nagyon várt ajándék Ferenc József osztrák császár és magyar királytól: az iskola névadójának, Rudolf trónörökösnek olajfestésű arcképe, valamint az udvari múzeumokban őrzött természettudományi és műtörténeti tárgyakból összeállított gazdag gyűjtemény. Innentől kezdve az iskolát Rudolf Főgimnáziumnak nevezték. #### A két világháború sodrában 1914-ben kitört az első világháború, ami döntően befolyásolta az intézmény életét. Az iskolát azonnal katonai kórházzá alakították. Csak a szertárak, a tanári könyvtár, valamint az igazgatói iroda és a pedellusok lakásai maradtak meg eredeti rendeltetésükben. Az 1914/15-ös tanévet az ipari iskolában, illetve a Közművelődés Házában kellett kezdeni. A következő évben majdnem meghiúsult az oktatás, mivel ezen helyiségeket is katonai célokra foglalták le, így csak nagy nehezen lehetett biztosítani az oktatáshoz szükséges feltételeket. A nem erre a célra berendezett és felszerelt termekben a fegyelmet nehezen lehetett fenntartani, kísérletezni is képtelenség volt. Így mindez a tanítás rovására ment. Valamivel kedvezőbbé vált a helyzet 1917-ben, amikor a kórház parancsnoksága átengedte az Irányi utcai állami elemi iskolát (ma: 2. Számú Általános Iskola), mert így az összes osztály egy épületbe kerülhetett. A román megszállás után 1920 augusztusáig az akkor alakuló Nemzeti Hadsereg vette igénybe az épületet. A kivonulás után megkezdődhetett az igen nagy károk felmérése. A tornaszertár szinte teljesen tönkrement, a bútorzat megcsappant. A minisztérium segítségével a károkat, hiányosságokat 1926-ra gyakorlatilag teljesen felszámolták. A Horthy-érában jelentős előrelépés tapasztalható, fellendült a természettudományi tárgyak oktatása (gyakorlat bevezetése a fizika-, vegytan- és biológiaórákon). Az idegennyelv-oktatás is örvendetes módon fejlődött. Ezt az egyenletes fejlődést szakította félbe a második világháború. A tanítás pár nap kivételével ez idő alatt sem szünetelt, a diákság ekkor tíz napon keresztül a Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumban tanult. A vidéki tanulók segítésére 1941-ben internátust szerveztek. Az épületben háborús események miatt nagyobb kár szerencsére nem keletkezett, mindössze két kisebb gránáttalálat érte. E károk nagy részét – anyagi fedezet hiányában – csak 1947-48-ban sikerült felszámolni. ### Rózsa Ferenc Gimnáziumként (1948–2008) 1948\. június 18-án az egyházi iskola állami tulajdonba került, s felvette az Állami Fiúgimnázium nevet, jogutódja lett az egykori Rudolf Főgimnáziumnak. #### A szocializmus idején Mutatja a nem végleges helyzetet, hogy ezután többször történt még névváltoztatás. Békéscsabai Állami Általános Gimnázium, majd az 1950/51-es tanévtől kezdődően Békéscsabai Állami Rózsa Ferenc Általános Fiúgimnáziummá lett átnevezve az iskola; a rendszer Rózsa Ferencet mártírnak tartotta, a korábbi, Habsburgokra utaló név használata szóba sem jöhetett, ahogy az egyházi működtetés sem. Az 1963/64-es tanévtől Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Kereskedelmi Szakközépiskola lett a neve a gimnáziumnak. 1964-65-ben bővült a szakközépiskolai oktatás, az első nyomdaipari osztályban betűszedést tanultak a diákok. Ettől kezdődően Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépiskolaként működött tovább az iskola. Az 1970/71-es tanévben befejeződött a kereskedelmi szakközépiskolai oktatás. 1971-től az iskolában a gimnáziumon kívül már csak nyomdaipari képzés folyt, ezért neve ettől kezdve Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Nyomdaipari Szakközépiskolára módosult 1980-ig. Bázisüzem kezdettől fogva a KNER Nyomda volt, amely kellő anyagi támogatással, gondoskodással segítette a nyomdászutánpótlás képzését. A nyomdaipari szakközépiskola önállósodása nyomán az iskola neve – egészen 2007-ig Rózsa Ferenc Gimnázium volt. #### Új épületben (1994-től) A rendszerváltás után mozgalmas évek következtek, ugyanis a szocializmus megszűnte után az evangélikus egyház visszakapta eredeti épületét, ahol az Evangélikus Gimnáziumot újra kívánta szervezni. Emiatt szükségessé vált a „Rózsának” egy új helyet keresni, ami nehéz feladat elé állította a városvezetést, de szerencsére sikerült kompromisszumos megoldást találni. Azóta a régi-új Evangélikus Gimnázium a hagyományos helyén, a Szeberényi téren székel egykori épületében, évről évre jobb eredményekkel és növekvő diáklétszámmal. A Rózsa Ferenc Gimnázium 1994. szeptember 5-én költözött a mostani új helyére, a Békéscsabai Nagysándor József laktanyából átalakított iskolába, mely Békéscsabán, az Andrássy út 56. szám alatt található. A hely kiválasztása szerencsés volt, ugyanis a város vasútállomása és autóbusz-pályaudvara is nagyon közel található az iskola épületéhez. A helyi tömegközlekedéssel is igen könnyű megközelíteni, ugyanis az Andrássy Gimnázium nevű megálló pontosan az iskolánál található, ahol számos autóbusz is megáll. A főépület és az aula imponálóan rövid idő alatt, alig fél év alatt készült el, amely a BÁÉV Rt. szakértelmét dicsérte, amiért a cég kitüntetést is kapott. Az egykori laktanya két darab, kétszintes épülete közé építettek egy modern aulát, amit függőfolyosókkal kapcsoltak a meglévő két épületszárnyhoz. Így a diákok és tanárok még rossz időben is védve vannak az időjárás viszontagságaitól. Ezután fokozatosan, 1995-1996-ban adták át (az azóta már az intézménybe integrált) Deák Ferenc Középiskolai Kollégiumot. Nem sokkal ezután átadták a sportpályákat, a tornatermet és az ebédlőt is. A legutolsó munkákat már az ezredforduló után végezték, lebontva a megmaradt egykori honvédségi épületeket, ekkor egy új közösségi pontot és a Mladonyiczky-terme is átadták. Jelenleg 5195 m2 hasznos alapterületen 24 tanterem található. Az épületek igen jól felszereltek, modernek, megfelelnek a mai elvárásoknak. A nagy költöztetést Komáromi István, egykori igazgató vezényelte le.. A szétválás után sem romlott meg a két alma mater kapcsolata, közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy az 1948-ig az iskolában érettségizők tablói a jelenlegi Evangélikus Gimnáziumot illeti meg, illetve a régi épületben érettségizett „Rózsás-osztályok” egy része is a régi helyén hagyta a tablóját. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnázium tablóinak egy része viszont az Andrássyban találhatók. ## Andrássy Gyula Gimnázium – a 21. században Az iskola épülete az egyik legfiatalabb és legkorszerűbb Békéscsabán, melyben igen jó hírnevű, jól felkészült, magasan képzett tanárok alkotják a tanári gárdát, így a színvonalas oktatás biztosítva van. 2005-ben ünnepelte az intézmény fennállásának 150. esztendejét, méltó ünnepség keretében emlékeztek a nagyszerű alapítókra. 2007. augusztus 1-jén az önkormányzat átnevezte Rózsa Ferenc Gimnázium és Kollégiumra, mivel az iskola irányítása alá vonták a kollégiumot. Ez az állapot azonban csak egy éven át tartott, 2008 nyarán egy magánszemély indítványára a testület újratárgyalta korábbi döntését, és a semlegesebb, pártokhoz nem kötődő Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium nevet adta az intézménynek. A diákok többsége a régi név megtartása mellett, míg a tanári kar döntő többsége az Andrássy név mellett voksolt. Névváltáskor még több név is felmerült, köztük Rákóczi Ferenc, mivel így megmaradhatott volna a hagyományos rövidítés: RFG. Ugyancsak szóba került a Rózsa Gimnázium és Kollégium elnevezés is. A névváltáshoz kötődően a 2000-es évek legvégétől előtérbe került az új identitás megteremtése, ennek kapcsán a gimnáziumhoz kapcsolható személyek szobrának felállítása, illetve a magyar történelem fontos eseményeiről való megemlékezés vált a központi ponttá. Megváltozott a címer is, illetve a névadó képét is elhelyezték az épületben. A gimnáziumban tanuló diákok létszáma 650 és 700 között ingadozik, az évfolyamonkénti 5 osztály és a 30-35 közötti létszámok miatt. Az „Andrássyban” (Rózsában) hagyományosan igen sokrétű képzést biztosítottak mindig is, nagy hangsúlyt fektetve a minőségi képzésre. Bár az évek folyamán sokat változott a képzés szerkezete, az mindig próbált lépést tartani a változó körülményekkel. Régebben létezett nyolcosztályos gimnáziumi évfolyam is, ezt azonban 2000-ben felszámolták, azóta csak négyosztályos képzés folyik. Az iskola diákjai általában igen jól szerepelnek a természettudományi versenyeken (biológia, kémia, földrajz), de szép sikereket érnek el matematika, magyar irodalom, nyelvtan és idegennyelvek kategóriában is. 2002-ben indultak be az úgynevezett „Eurofakt”-osztályok, amelyek emelt szintű idegennyelv-oktatást biztosítanak, három világnyelvet is oktatva (angol, német, francia). Az intézménybe kerüléshez írásbeli felvételire van szükség, mivel évről évre rendszeresen többszörös a jelentkezők száma a lehetőségekhez képest. Az iskola a végzős általános iskolás diákoknak külön tanulmányi versenyt hirdet Horváth János Emlékverseny néven, ahol is írásbeli, majd szóbeli megmérettetés után az első 5 legjobb eredményt elérő diák (magyar és matematika tantárgyakból) mentesülhet a felvételi alól, automatikus felvételt nyerhet. A gyereklétszám csökkenése természetesen érinti az iskolát is, ezért várhatóan a jövőben már nem tudják fenntartani az évfolyamonkénti 5 osztályt. Az osztályszerkezet az alábbi: - A osztályok: Általános gimnáziumi osztály - B osztályok: Emelt történelem-emelt biológia - C osztályok: Humán gimnáziumi osztály - D osztályok: Reál gimnáziumi osztály - E osztályok: Eurofakt gimnáziumi osztály Az Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium, illetve jogelődjeiben érettségizettek száma: Mivel a 2006/2007-es tanévben 164 fő tett sikeres érettségit (1990 óta ez a jellemző arány), így az Andrássy Gyula Gimnáziumban és Kollégiumban, illetve jogelődjeiben végzett diákok létszáma körülbelül 2004 táján léphette át a bűvös 10 000 főt. ## Kollégium Az intézményhez tartozó kollégium két részből áll, egy fiú- és egy leánykollégiumból. Ezek az udvaron találhatóak, egymással szemben, hasonló elrendezésben és kinézetben. A leánykollégium szinte teljes kapacitásában ki van használva, oda csak a gimnázium tanulói juthatnak be, míg a fiú részlegben a kevesebb gimnáziumba jelentkező miatt más intézmények diákjai is felvételt nyerhetnek. A kollégisták tanulmányi átlaga 4,3 körül alakul. Mindkét épületrészben található 1-1 társalgó, könyvtár, könyvtári olvasó, melegítőkonyha és konditerem. Ezen kívül a fiúkollégiumban kialakítottak egy vendégszobát (2 ágyas, zuhanyzó, WC, TV), illetve a leánykollégiumban egy szolgálati lakást (szoba, konyha, fürdőszoba, WC). Mindkét épület minősége az országos átlagon felüli, elhelyezkedésük kiváló, az iskola területén belül, közel a belvároshoz és a vasútállomáshoz és az autóbusz-pályaudvarhoz. Lakói ezt értékelik is. ## Eredmények Az intézmény Békés vármegyében stabilan a legjobbak között van, a 2006-os rangsorban például az írásbeli felvételiken a megyében a legjobbnak bizonyult. Ezen kívül tanulói szép eredményeket érnek el az OKTV és egyéb más országos, megyei, illetve városi döntők eredményeiben is. A legtöbb bekerülő tanuló a békéscsabai Kazinczy Ferenc Általános Iskolából, a Lencsési Általános Iskolából, illetve a Petőfi Utcai Általános Iskolából kerül be. A környező településekről Békésről, Gyuláról, Kétsopronyból, Kondorosról, illetve Csorvásról érkeznek általában. A továbbtanulók jellemzően a Szegedi Tudományegyetemet, az ELTE-t, illetve a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem békéscsabai karát választják felsőoktatási képzésük helyeként. A sikeresen felvettek aránya 80% körül mozog. Mindezen eredményeknek is köszönhető, hogy az ország legjobb egyeteme, Szegedi Tudományegyetem bázisiskolájává fogadta a gimnáziumot. ## Az iskolához kötődő híres személyek ### Egykori tanárok - Mazán László, Schéner Mihály rajztanára - Mladonyiczky Béla, szobrász - Scholtz Endre festőművész - Takács Győző, kerámikus, grafikus - Zvarinyi Lajos rajztanár, akinek tanítványai:Vidovszky Béla, Mazán László, Gulyás Sándor , Pokorny László és Filipinyi Sámuel (szobrászművész) ### Egykori diákok - Áchim L. András, politikus - Dr. Aradszki András, országgyűlési képviselő (volt államtitkár), az Országgyűlés jegyzője - Bajcsy-Zsilinszky Endre, politikus - Baji Balázs, világbajnok bronzérmes gátfutó - Balázs Samu, színművész - Bencsik János, országgyűlési képviselő - Berczik Zoltán, Európa-bajnok asztaliteniszező - Dr. Biczók Imre, egyetemi tanár - Bohus Richárd, úszó - Boros János, fizikus - Cs. Pataj Mihály, festőművész - Dér Endre, író - Ezüst György, festőművész - Fajó János, Kossuth-díjas festőművész - Dr. Fehér Dezső, címzetes egyetemi tanár - Gulyás Dénes, festőművész - Gulyás Sándor, festőművész - Gurzó Ákos, marketing, kommunikációs és média szakértő - Gyóni Géza, költő - Gyöngyösi János, külügyminiszter - Hursán Pál, atomfizikus, főiskolai tanár - Joó Csilla, balettművész - Láng Géza agrármérnök, akadémikus - Lipták Pál, Kossuth-díjas könyvtáros, festő - Lengyel András irodalomtörténész, muzeológus - Mazán László, festőművész, tanár - Mengyán András, szobrászművész - Dr. Palyusik Mátyás, címzetes egyetemi tanár - Schéner Mihály, Kossuth- és Prima Primissima díjas festő - Rábai Miklós, Kossuth-díjas érdemes művész, koreográfus - Scholtz Endre festőművész - Sebián-Petrovszki László, országgyűlési képviselő - Dr. Sonkoly Kálmán, főorvos - Stummer János, országgyűlési képviselő, - Dr. Székely Lajos, egyetemi tanár - Szente Vajk, színész, rendező, drámaíró, műsorvezető - Dr. Sztaricskai Tibor, egyetemi tanár - Timár Béla, színművész - Dr. Tomka Pál, egyetemi tanár-matematikus - Dr. Vasváry Béla, egyetemi tanár - Várkonyi János, festőművész - Vidovszky Béla, festőművész - Zahorán Adrienn, rádióbemondó ## Az iskola igazgatói ## Iskolai élet Az iskolában hagyományosan pezsgő, élénk diákélet folyik, régebben minden télen indultak sítáborok Szlovákiába, Rózsahegyre Bárdos Tibor vezetésével. A tetőpont minden évben a „Rózsa-hét”. ### A „Rózsa-fesztivál” Az iskolában 1988 óta rendezik meg a nagy sikerű „Rózsa-fesztivál” elnevezésű rendezvényt, ami döntően a végzős osztályok közötti verseny, de ezen a héten van a gólyák közötti vetélkedő is. A „rózsás diákok” között a versenynek nagyon komoly tétje van, a benne résztvevők általában mindent megtesznek a sikerért. A hét alatt a 12.-es osztályok büfét üzemeltetnek, egyéb szórakoztató eseményeket szerveznek. A fesztivál általában október utolsó hetében, az őszi szünet előtti utolsó tanítási napokban kezdődik. Kedd délután indul a plakátolás. Szerdán, tanítás után van a "gólyák estje", ami a kilencedikes osztályok rövid műsorából, táncából és a "hivatalos gólyaesküből" áll. A csütörtöki napon az osztályokba látogatnak a 12.-esek, szól a zene, ingyen teát, süteményt osztogatnak a versengő csapatok. Ezen a napon kerül sor a végzős osztályok táncaira a szümetekben, majd este levetítik kampányfilmüket, mely témájukat mutatja be. Pénteken tanítás nélkül zajlik az élet, a 12.-es osztályok különféle programokkal várják diáktársaikat. Ezen a napon hirdetik ki a diákok szavazata alapján kikerülő győztest is. A nyertes megkapja az „iskola kulcsát”. Habár az iskola neve 2008-tól megváltozott, a diákok és a tanárok közös elhatározás alapján megtartották a Rózsa-fesztivál régi nevét. ### Diáktábor Az iskola 1988-tól rendelkezik Bükkszentkereszten egy üdülővel, amit társadalmi munka keretében építettek fel. Kruchió Gábor, az iskola akkori igazgatója, a lelkes tanári kar és a diáksereg közös elhatározásával és áldozatos munkájával 1986-tól két év alatt építette fel az üdülőt. A kétszintes házat Batki József tervezte, végleges területe 252,8 m2. A szobák mellett ebédlő, társalgó, teakonyha és zuhanyzók találhatók az épületben. Az udvaron sportpályákat alakítottak ki, és szalonnasütési lehetőség is van. A tiszta levegő és a csodás környezet miatt jelenleg az osztályok kedvenc kirándulóhelye, de a biológusok terepgyakorlatát, a nyelvszakosok nyári táborát és a sportolók üdülését is ide szervezi az intézmény. ### Énekkar Hagyományosan minden év decemberében, általában az utolsó tanítási héten kerül sor a gimnázium tanulóinak előadásában a karácsonyi hangversenyre az iskola aulájában. Az évek során Rung tanárnő vezetésével nem volt olyan év, mikor is a diákok ne varázsoltak volna meghitt pillanatokat a falak közé. 1991. május 29-én Habsburg Ottó is ellátogatott az intézmény falai közé, akkor ő is meghallgatta a kórust. ### Szülők-Öregdiákok Alapítvány Az intézmény egykori diákjai között hagyománynak számít, hogy támogatják kisebb-nagyobb összegekkel, illetve adójuk 1%-val egykori gimnáziumukat. A 2008-as évtől már alapítványi bált is szervez az iskola, amelynek bevételei szintén a kasszát gyarapítják. Ezeket az összegeket aztán a tehetséges diákok támogatására, táborozásokra, ajándékokra használja fel az iskola vezetése. ## Partnerintézmények A Bihar-Békés középiskolai híd keretében az iskola 2003 és 2006 között együttműködött két nagyszalontai középfokú oktatási centrummal is, a Nagyszalontai Elméleti Líceummal és Nagyszalontai Mezőgazdasági Iskolacsoporttal. Jelenleg is intenzív kapcsolatok zajlanak az angliai Oxford városának középfokú intézményével, amellyel partnerséget ápol a gimnázium.

I. István magyar király

I. (Szent) István (születési nevén: Vajk, ) (975 körül – 1038. augusztus 15.) az utolsó magyar fejedelem és az első magyar király. Géza fejedelem és Sarolt fejedelemasszony fia, a keresztény magyar állam megteremtőjeként a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakja. A katolikus egyház egyházszervezői tevékenysége miatt szentté avatta 1083-ban Székesfehérváron, később Magyarország fővédőszentje lett. 969 és 980 között született, keresztelésére 985 és 989 között kerülhetett sor. Liudolf Gizellát, II. Henrik bajor herceg leányát 995 körül vette feleségül. Már apja, Géza 997-es halálától magyar fejedelem, majd 1001. január 1-én (az akkor érvényes Julián naptár alapján 1000 karácsonyán) történt megkoronázása által „Isten kegyelméből” Magyarország királya. A magyarok országát, a magyar törzsek szövetségéből kialakult fejedelemséget egységes keresztény állammá szervezte át. Ez az államalakulat 1028-tól kis híján az egész Kárpát-medencére kiterjedt és államformájában a 20. századig nem történt változás. Az általa meghirdetett új politikai irányvonalnak ellenszegülő magyar törzseket kényszerrel vagy békés úton maga mellé állította és az ellene irányuló lázadásokat kegyetlenül leverte. Az ezeréves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet. 1771 óta Magyarországon minden év augusztus 20-a, szentté avatásának évfordulója nemzeti ünnep – kisebb-nagyobb megszakításokkal. Mumifikálódott jobb keze, a Szent Jobb jelentős katolikus ereklye. Legalább egy érsekséget, hat püspökséget és három bencés monostort alapított, így a magyar egyház a Német-római Birodalomtól függetlenül működhetett. A kereszténység terjedését szigorú büntetésekkel kényszerítette ki. A közigazgatást a várak köré szervezte és kialakította a vármegyerendszert. Miután sikerült békét teremtenie, az ország a zarándokok és a kereskedők kedvelt útvonalává vált. Mindkét fiát túlélte. 1038. augusztus 15-én halt meg. Székesfehérvárott temették el, az általa építtetett bazilikában, melynek védőszentje Szűz Mária. Halála után belháború dúlta az országot. I. László király kezdeményezésére VII. Gergely pápa kanonizálta 1083-ban fiatalabbik fiával, Imre herceggel és Gellért püspökkel együtt. ## Ifjúkora István születési dátumáról nincs pontos adat. Az évszázadokkal későbbi lengyel és magyar krónikák három időpontot adnak meg: 967, 969 és 975. Feltételezések szerint valamikor a 970 és 980 közötti években születhetett, míg a 14. században írt Képes krónika 969-et adja meg születési dátumnak. Három késő 11. századi életrajz egyetért abban, hogy 997-ben még nagyon fiatal volt, ami a későbbi időpontot valószínűsíti. A helyszín szintén bizonytalan. A Hartvik-féle legenda említi Esztergomot, ám ez az adat István-korabeli forrással nem igazolható. Ha ez igaz, az a születés idejét 972 utánra teszi, mivel a család akkor költözött ide. A mai esztergomi székesegyház északi lépcsőtornya mellett helyezkedett el a Szent István protomártír-templom, amelyről egy 1397-es canonica visitatio (kánoni látogatás) azt mondja, hogy a mellette fekvő, kápolnává átalakított szobában született. A helyet ma emléktábla jelöli. Más források szerint Vajk Székesfehérvárott, apja palotájában látta meg a napvilágot. Géza erőszakosan terjesztette a kereszténységet alattvalói között, habár saját maga nem hagyta el a pogány istenek kultuszát. Mind a nagyobb legenda, mind a szinte korabeli Merseburgi Thietmar szerint Géza fejedelem erőszakos és kegyetlen uralkodó volt, azt sugallva, hogy hatalmát magyar főnökök legyőzésével szerezte meg. István apja az Árpád-házból származó magyar nagyfejedelem, Géza, anyja pedig az erdélyi II. gyula Bizáncban, keleti rítus szerint megkeresztelkedett Sarolt nevű leánya volt. Gyula Erdély fölött bírt hatalommal, és a Maros és a Tisza folyókig terjedt befolyása. Több történész, köztük Kristó Gyula és Engel Pál szerint azonos azzal a Gylasszal, aki a bizánci krónikák szerint 952-ben keresztelkedett meg, és hithű kereszténnyé vált. Vannak, akik ezt vitatják, például Györffy György szerint „Ifjabb” gyula volt, István anyai nagybátyja, aki István születése környékén költözött át a tiszántúli területeiről Erdélybe. Születésekor a türk eredetű Vajk nevet kapta, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő, Brúnó püspök ekkor már nem tartózkodott a Kárpát-medencében. László Gyula történész szerint török eredetű volt a Vajk, a név feltehetően a török hős, vezér jelentésű szóból származik. Ilyen módon a török bej szó rokona. Az eredetileg gazdag jelentésű szó a magyarban (bő) és a törökben is nemzetségfő jelentésűvé vált. A mondottakkal félig-meddig szemben áll például Balassa Zoltán véleménye, aki szerint a Vajk név török eredetű. Eredeti formája Bajik, jelentése pedig: Igaz ember. Apját, Gézát és családját, mint például az ő öccsét, Mihályt, kérésére a német-római császár, I. Ottó által 972-ben a Magyar Fejedelemségbe küldött Brúnó püspök keresztelte meg. Géza a keresztségben az István nevet kapta. Azon vita folyik, hogy fia, Vajk ekkor élt-e már. Ennek az elméletnek két tény is ellentmond. Az egyik az, hogy egyes források 975-re teszik Vajk születését, a másik pedig az, hogy ha ilyen korán áttért volna a keresztény hitre, nyugaton nem Vajkként ismerték volna még sokáig. Szent Adalbert prágai püspök életrajza szerint ő gondoskodott István keresztény szellemű taníttatásáról, és ő volt az is, aki megkeresztelte valószínűleg 994 és 996 között. Az a tény ugyanis, hogy német földön még évtizedekkel később is Vajkként említették a későbbi időpontot erősíti meg. Emellett több forrás, kútfők, a legkorábbi István-legenda, illetve egy 14. századi krónika is említi Vajk keresztelőjének nevét, Adalbertet. Névadója az első keresztény vértanú, István volt, vagy éppen Géza keresztségben kapott nevét örökölte (Sztephanosz jelentése korona, ). Adalbert szerepének viszont ellentmond, hogy ő ugyan 983-tól volt prágai püspök, de ezután egy ideig ott is tartózkodott, majd 989 és 994 között Rómában élt, az aventinusi Szent Elek és Bonifác apátságban. 994-ben visszatért Prágába, majd rövid magyarországi tartózkodása után, 995-ben újból Rómába. Így tehát nem lehet pontosan tudni, ki és mikor keresztelte meg Istvánt, de sem Brúnó, sem Adalbert nem tűnik valószínűnek. A Képes krónika szerint az Itáliából származott Deodatus gróf volt Szent István keresztapja, akit a herceg „Tatá”-nak hívott (a hagyomány szerint Tata város róla kapta nevét). Ő nemcsak keresztapja, hanem az egyik nevelője is volt. A Hartvik-legenda szerint már gyermekként megtanulta a teljes nyelvtant, eszerint latinul tudhatott, habár korában a legtöbb uralkodó nem tanult írni-olvasni, ezért ezt fenntartásokkal kezelik. A másik két, késő 11. századi legendában csak annyi szerepel, hogy herceghez illő nevelést kapott. Kristó szerint ez csak a testi nevelésére vonatkoztatható, beleértve a vadászatokat és a hadjáratokat. Géza fejedelem összehívta a magyar törzsfőnököket és harcosokat István 14 vagy 15 éves korában, hogy bejelentse, ő lesz az utóda, és mindenkinek hűséget kellett esküdnie neki. Györffy forrásmegadás nélkül írt arról, hogy ekkor kapta István a nyitrai dukátust. Szlovák történészek, köztük Ján Steinhübel és Ján Lukačka elfogadják ezt az elméletet, és az eseményt 995 körülre teszik. 995 körül rendezte el Géza fejedelem István házasságát is, II. Henrik bajor herceg lányát adta hozzá feleségül. Ez volt a magyar uralkodócsalád és egy európai uralkodócsalád első dinasztikus házassága. Gizella közeli rokonságban állt a Német-Római Birodalom császárával. A bajor Scheyern apátságban fennmaradt hagyomány szerint a szertartást a Scheyern kastélyban tartották, és Szent Adalbert adta össze őket. Gizella bajor lovagok kíséretében érkezett Magyarországra, akik közül többen birtokot kaptak, és itt telepedtek le. A továbbiakban István segédcsapata lettek. Györffy szerint az esküvő után a pár Nyitrában telepedett le. ## Uralkodása ### Fejedelemsége István, míg Géza fejedelem élt, addig a Nyitrai Hercegség ura volt, majd 997-ben, Géza fejedelem halála után követte őt a fejedelmi székben. Gyűlést hívott össze Esztergomban, ahol híveivel fejedelemmé választatta magát. Az ország többi területét a többi törzsfőnök birtokolta. Igényét a primogenitúrára alapozta. Azonban mikor Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Koppány az apja, Tar Szerénd és Géza által kötött szerződés értelmében a Balatontól délre eső területek ura volt. Igényét a trónra a szeniorátus és a levirátus – István megözvegyült édesanyját, Saroltot feleségül kívánta venni. – jogára való hivatkozással indokolta. Habár Koppány 972-ben felvette a kereszténységet Bizáncban, legtöbb támogatója pogány volt, mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást az is fokozhatta, hogy István körül nagy számban csoportosultak idegen nemzetiségűek, főleg németek. A Pannonhalmi főapátság egy 1002-es iratában azt írja, hogy a németek és a magyarok harcoltak egymással. Ezzel szemben Györffy rámutat a Koppány területével határos különböző helynevekre, mint Oszlar (alán), Besenyő, Kér, amelyek a magyarsághoz csatlakozott népek és magyar törzsek nevét viselik, ami azt jelenti, hogy Gézát és Istvánt nemcsak a németek támogatták, hanem magyarok is. István serege magyar fegyveresekből és a feleségével, Gizellával az országba érkező német lovagokból és azok kíséretéből felállított, a korban modernnek számító nehézlovas elithaderőből állt. A döntő ütközet helyére nincs mindent kizáró bizonyíték, de feltételezések szerint valahol Veszprém közelében, a Séd völgyében, Sóly és Királyszentistván között került rá sor, ahol István megverte Koppány elavultnak számított könnyűlovas seregét, a csatában Koppány is életét vesztette, Vencellin ölte meg. István Koppány testét felnégyeltette, és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy várának kapuja felett – Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár – jelezve, hogy mi vár a királlyal ellenszegülőkre, utóbbi városban kifejezetten az erdélyi gyula figyelmeztetésére. Ezzel István ősi emberi és magyar törvényt szegett meg, amely szerint a halottakat el kell temetni. Ez a tette elrettentésre szolgált, kegyetlen bánásmóddal fenyegetve azokat, akik nem engedelmeskednek a királyi hatalomnak. Kristó szerint a konfliktus csak Árpád nemzetségének birtokaira korlátozódott, más területek érintetlenek maradtak, és a többi törzsfőnök is kimaradt. Koppány betört csapataival Észak-Dunántúlra, fosztogatta és pusztította István birtokait. István, aki a Képes Krónika szerint először szállt harcba, Hontot és Pázmányt nevezte ki testőrségének vezéreivé, akik testvérek voltak, a sereg vezérévé pedig Vecelint. Az utóbbi származásáról mindenki egyetért, német volt. Kézai Simon és a Képes Krónika szerint Hont és Pázmány sváb származásúak voltak, a család Géza idején vagy István uralkodása elején telepedett Magyarországra. Lukačka és más szlovák történészek szerint szlovák nemesek voltak, akik Istvánhoz csatlakoztak. István elfoglalta Koppány birtokait, és adományokat osztott katonáinak. Továbbá elrendelte, hogy Koppány egykori alárendeltjei tizedet fizessenek a Pannonhalmi főapátságnak. Ez a főapátság egyik dokumentumában olvasható. Ugyanez a dokumentum azt is állítja, hogy akkoriban nem volt más püspökség vagy apátság Magyarországon. Másrészt a majdnem kortárs Merseburgi Thietmar püspök szerint István még koronázása előtt több püspökséget is alapított. Ha ez igaz, akkor Veszprém és Győr a legvalószínűbb Thoroczkay Gábor szerint. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép tényleges hatalommal felruházott vezetője, hanem a keleti és nyugati orientáció kérdése is eldöntésre várt. Koppánnyal – aki bizánci rítus szerint megkeresztelkedett – valószínűleg a bizánci politikai érdekek erősödtek volna, míg István győzelmével a német befolyás nyerhetett nagyobb teret. A Kárpát-medence geopolitikai helyzete folytán a kor két nagyhatalma közé ékelődve irányt kellett ugyanis választani, hiszen az állam, vagy a magyarság léte is múlhatott ezen. Koppány esetleges győzelmének hatásait nehéz lenne megítélni. A Koppány által vezetett magyar fejedelemség éppúgy az ő további személyes bel- és külpolitikájának sikerétől függött volna, ahogyan az az István vezette állam esetében is kialakult, csak nála az erős német befolyás miatt a nyugati mintára jobban hasonlító keresztény állammá alakult Magyarország. Azáltal, hogy az ifjabb gyula székhelyére is elküldte Koppány holttestének egy részét, jelezte, hogy az egész ország fölött hatalmat igényel. ### Koronázása Pilgrim passaui püspök követeit István beengedte az országba, hiszen István el akarta magát ismertetni az ország határain túl is, mint „Isten kegyelméből uralkodó királyt”, aki nem csak a turulmadár jóslata következtében gyakorolja a hatalmat népe felett, ami csak a pogány uralmi megerősítést adhatta István számára. A koronázás körülményei és politikai következményei vitatottak. Ennek érdekében 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldte Rómába, hogy az ott időző III. Ottó német-római császárral tárgyaljon. A kortárs Theotmár merseburgi püspök legalábbis így írt róla. István szentté avatása előtt a Hartvik-féle legenda már arról tudósít, hogy II. Szilveszter pápa volt a követjárás célja, akitől koronát és apostoli áldást nyert, és így a Magyar Fejedelemség bekerült az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. A pápai levéltár mindenesetre nem tudott erről, és jóval későbbiek az első lateráni említései. II. Szilveszter – mint Ottó kreációja – egyébként sem léphetett ilyen jelentőségű ügyben önállóan. Kristó és más történészek rámutatnak arra, hogy a császár és a pápa akkoriban szövetségesek voltak, ami valószínűsíti, hogy mindkét történet igaz lehet: a császár beleegyezésével kapott áldást a pápától. 75 évvel később VII. Gergely pápa, aki Magyarországot pápai hűbérnek tekintette, állította, hogy István király Szent Péternek, azaz a Szentszéknek ajánlotta az országot. Ezzel szemben a nagyobb legenda a Szűz Máriának tett felajánlásról tud. Modern történészek, köztük Engel Pál és Molnár Miklós egyetértenek abban, hogy István király mindig hangsúlyozta függetlenségét, és azt megvédte mind a császártól, mind a pápától. Például az általa kiadott iratok nem tartalmazzák más uralkodók nevét, amit egy hűbéres királytól elvártak. Továbbá az első törvénykönyvének bevezetőjében Isten kegyelméből uralkodó királynak nevezte magát. A korona elfogadása az európai hatalmi rendszerbe tagozódás jelképe volt. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. Ekkor már állt a veszprémi püspökség, és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázás ideje bizonytalan. Időpontjául a krónikák és az évkönyvek hol az 1000., hol az 1001. évet adják meg. A hagyomány szerint az új évezred első napján történt, ami lehetett 1000. december 25-e, vagy 1001. január elseje. A pécsi püspökség alapítólevelének dátumából kiderül, hogy 1009. augusztus 23-án István király uralkodásának 9. évében volt, a koronázás tehát 1000. augusztus 23. és 1001. augusztus 22. között történt. A 11. és a 12. században vezetett királylajstrom szerint, amely tartalmazta István uralkodásának hosszát év-hó-nap-ban megadva, a koronázás és a halál között harminchét év, hét hónap és tizennégy nap telt el. Halála augusztus 15-re esett, így a koronázás dátumául 1001. január 1. adódik. Ez összhangban lenne az ezredforduló világvége-várásával, amely nyilvánvalóan nem következett be január 1. eljövetelével, és így megeshetett a koronázás. Ez továbbá összhangban van azzal a ténnyel is, hogy az István koronázását támogató III. Ottó császár 1000. augusztus 14. és 1001. február 15. között Rómában tartózkodott. A 11. században az év kezdete Jézus születésének napja, tehát az 1001. év első napja 1000. december 25. volt. A koronázási szertartásra egyesek szerint Esztergomban, más feltételezések szerint Székesfehérvárott került sor. Ezeket a feltételezéseket a nagyobbik legenda is támogatja. A koronázás rítusa a német uralkodók koronázásáét követte. Ennek során felkenték olajjal. A korona az általános vélekedés szerint nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel. A koronázáskor használt fejéket az 1031-ből fennmaradt palást ábrázolja, ezen nyitott, ékkövekkel díszített korona látható. István király másik királyi jelvénye egy zászlós lándzsa volt, ami a szuverenitást szimbolizálta. Például első érméi a LANCEA REGIS felirattal készültek, és egy zászlós lándzsát tartó kezet ábrázoltak. A kortárs Adémar de Chabannes szerint a lándzsát III. Ottó küldte Géza fejedelemnek annak jeléül, hogy élvezze a legnagyobb szabadságot az ország birtoklásában. István királyt oklevelei többféleképpen is említik: Ungarorum rex (magyarok királya), Pannoniorum rex (pannonok királya), vagy Hungariae rex (Magyarország királya). A pénzverés az 1020-as években kezdődött. Dénárjai Európa-szerte népszerűvé váltak, ahogy azt a Skandináviában előkerült hamisítványok is mutatják. ### Belpolitikája thumb\|260px\|Magyarország I. István és utódai alatt A koronázását követően István a keresztény Magyar Királyság első uralkodója lett, ám tényleges hatalmának megszilárdításáért még tennie kellett, le kellett győznie törzsi ellenfeleit. A harcokat elsőként 1002-ben vagy 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol a saját nagybátyja, az „Ifjabbik” gyula ellen kellett megküzdenie. Győzelme után őt a családjával együtt fogságba ejtette, sóbányáit elkobozta, országát beolvasztotta sajátjába, és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. A kortárs Hildesheimi évkönyv szerint a térítés erőszakos volt. Az ifjabb gyula nem sokáig volt fogoly, mert Merseburgi Thietmar szerint Vitéz Boleszló lengyel fejedelemhez szökött, aki egy elfoglalt felvidéki magyar erődítményt bízott rá, ahová viszont István utánaküldte a feleségét. István idővel kiverte az elfoglalt erődítményből. Gallus Anonymus szerint a lengyel király egészen a Dunáig jutott. Györffy szerint azonban csak a Morava folyóig hatolt az 1010-es években. Másrészt a Lengyel-magyar krónika azt írja, hogy a lengyel király nagy területeket foglalt el a Felvidékből, és Esztergomig jutott. Steinhübel szlovák történész azt állítja, hogy ez bizonyítja, hogy a későbbi Szlovákia 1002 és 1030 között lengyel uralom alatt állt. Györffy szerint azonban ez a tudósítás nem hiteles, mert abszurditásban igyekszik felülmúlni a másikat, és ellentmond az összes hiteles 11. századi forrásnak. Uralkodása során István még két törzsi állammal számolt le. Prokuj legyőzése után István a Képes Krónika szerint Keán, bolgárok és szlávok vajdája ellen vezetett hadat, akiknek földjét a természeti környezet is jól védte. Több történész, mint Lenkey Zoltán és Thoroczkay Gábor szerint Keán egy kis ország uralkodója volt Erdély déli részén, és István 1003 körül elfoglalta az országát. Mások, köztük Györffy szerint ez az 1010-es évek végén Bulgária ellen indított hadjáratra emlékezik. Keán a 10. század vége óta magyar törzsfőként viselkedett, és már Gézával is szembeszállt. Keánt alattvalói vajdának hívták, miután István legyőzte és megölte, helyére ispánt (gyulát) helyezett. Az új ispánt a nép továbbra is vajdának hívta, ebből alakult ki az erdélyi vajdaság intézménye. A fekete magyarok Querfurti Brúnó és Adémar de Chabannes szerint szintén István király ellenségei voltak. István 1008-ban ellenük viselt hadat. A fekete magyarok azonosítása bizonytalan, de feltehetően a Délkelet-Dunántúlon élő idegen etnikumú katonai segédnépekkel, a kavarokkal vagy kabarokkal azonosak. Györffy szerint a Tiszánál éltek, Thoroczkay szerint a Dél-Dunántúlon. Ebben az esetben az ő területükön alapította meg 1009-ben a pécsi püspökséget, és talán a kalocsai érsekség is ennek a győztes háborúnak köszönheti megalakulását. A fekete magyarok területén alakította ki Baranya és Tolna, valamint Bodrog és Bács vármegyéket. Querfurti Brúnó erőszakos térítésről adott hírt, amiből arra következtethetünk, hogy István király legkésőbb 1009-ig elfoglalta a területet. Ekkoriban érkeztett Azo bíboros, pápai legátus Magyarországra, amikor meghúzták a pécsi püspökség határát 1009. augusztus 23-án. István azonban nem csak fegyverrel teremtett rendet országában. Mivel lánytestvéreinek kiházasítása is rámaradt, ebben is igyekezett politikai célokat szem előtt tartani. Az egyes feltételezések szerint Sarolta nevezetű húgát a Felvidéken élő kavar törzsrész vezetőjéhez, Aba Sámuelhez adta feleségül. Ezzel sikerült elérnie azt, hogy a sógorával nem kellett fegyveresen szembeszállnia, és ezzel Sámuel országrésze szintén beolvadt Istvánéba, cserébe pedig István a német mintára alapított palotaispáni (palotagróf) címmel ruházta fel. Mindennek a feltétele az volt, hogy Sámuel térjen át a keresztény hitre. A házasság révén István országa 1010-re kiterjedt a Mátra vidékére is, ahol megalapította az egri püspökséget, illetve létrehozta Újvár vármegyét. Az Aba nemzetség volt a leghatalmasabb, ami István királyt támogatta. Anonymus, Kézai Simon és más krónikások szerint a Csákok és több más 13. századi nemesi család a behódolt előkelők utódai voltak. Másik testvérét, Ilonát 1009-ben adta feleségül a velencei dózséhoz, Orseolo Ottóhoz. Az ő házasságukból született Orseolo Péter, István későbbi utódja is. Ezzel a házassággal István elérte, hogy rendeződött a régóta rossz magyar–bizánci viszony, hiszen Velence a Bizánci Birodalom hűbérese volt, a kapcsolat a következő évtizedben pedig már szövetségi szintre jutott. Szintén békés úton egyezett ki a Körös-vidék törzsfőjével, Vatával, akinél elérte, hogy felvegye a kereszténységet. Ajtony vezér a Maros vidéken építette ki erős törzsi államát. Ő Istvántól függetlenül vette fel a görög rítus szerinti kereszténységet, de nem élt a hit szabályai szerint, ugyanis egyszerre hét felesége is volt. A király 1028-ban lépett fel Ajtony ellen. Szent Gellért legendája említést tesz István király és Ajtony konfliktusáról is. Ajtony a Maros vidékének ura volt. A konfliktust több történész az 1020-as évek végére teszi, habár Györffy és még néhányan egy évtizeddel korábbra datálják. Ajtony, akit a bizánciak segítettek hatalomra, vámot vetett ki a sóra, amit a Maroson szállítottak a királynak. A király hadsereget küldött ellene Csanád vezetésével, Ajtony pedig elesett a csatában. Birtokán megszervezték Csanád megyét a régi központjával mint megyeszékhellyel, amit szintén a győztes hadvezérről neveztek el. Élére Csanádot, Doboka fiát állította, aki győzelmet aratott a marosvári nagyúr felett, és ő maga vetett véget a törzsfő életének és államának. A területen újabb püspökség, a marosvári (ma Szeged-Csanádi) létesült. Ide a király Gellértet iktatta be püspöknek 1030-ban. Ezzel a győzelemmel lezárult az uralkodása alatti belháborúk kora, és István ténylegesen is szinte az egész Kárpát-medencére kiterjedő ország ura lett. István király alapozta meg a megyerendszert, aminek megyéi terület alapú igazgatási egységek. A megye élén királyi tisztségviselő, ispán állt. A megyék központja egy-egy vár, amelyek legtöbbje akkoriban földvár volt, de néhány, mint Esztergom, Székesfehérvár és Veszprém kőből épült. Az egyházi szervezetet is ez alapozta meg. A körülöttük létesült települések lakói ide jártak vásárra vasárnaponként, így a megyeszékhelyek fontos gazdasági központokká váltak. ### Külpolitikája István egész uralkodását a Kárpát-medence egységének a megteremtése, illetve a kereszténység elterjesztése jellemezte. Ebből kifolyólag külpolitikájában alapvetően békére törekedett a szomszédaival, Gizellával kötött házassága is ezt a célt szolgálta, és II. (Szent) Henrik uralkodása alatt ez a dinasztikus kapcsolat biztosította is a békét a Német-római Birodalommal. II. Henrik 1002-ben lett német király, és 1013-ban császár. Amikor Henrik testvére, Brúnó Magyarországra menekült, akkor István király tárgyalást kezdeményezett a két testvér között. Ez a szövetség háborúba vitte az országot a lengyelekkel 1014-től 1018-ig. A lengyelek a Morava folyóig elfoglalták a magyar állásokat. Györffy és Kristó besenyő betörésről ír, ami István legendájában is szerepel. A besenyők ekkoriban a lengyelek szövetségesei voltak I. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem, a lengyel fejedelem veje révén. A háborút a bautzeni békeszerződés zárta le. Már abban az évben 500 magyar lovaskatona kísérte Boleszlávot Kijevbe. Makk Ferenc szerint a Boleszlávnak vissza kellett adnia az összes elfoglalt területet a Morava völgyében István királynak. Lengyel–német–besenyő szövetségben egy kisebb létszámú magyar sereg részt vett a lengyel–orosz háborúban Kijev ostrománál. A korszak másik nagyhatalmával, a Bizánci Birodalommal is békés kapcsolatokra törekedett, ezt támasztja alá, hogy bizánci szövetségben részt vett egy 1018-as bolgárok elleni hadjáratban. A seregek Cesaries, Györffy szerint a mai Ohrid városának közelében egyesültek. Leodvin, az első ismert bihari püspök szerint a háború 1018-ban ért véget Bulgária meghódításával. A pontos dátum azonban vitatott. Györffy amellett érvel, hogy István csak az utolsó évben csatlakozott a bizánciakhoz. Uralkodása során két fő ellenséggel kellett szembenéznie: a besenyőkkel és a németekkel. A nomád besenyők Erdélybe zúdultak be, de a gyulafehérvári ispán csapatai elűzték őket. A másik, sokkal nagyobb veszélyt jelentő ellenség a németek voltak. István sógorával, II. Henrikkel a bajor uralkodócsalád fiágon kihalt (1024), ezután a Német-római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony. II. Konrád csak távoli rokona volt II. Henriknek. 1026-ban elkergette Orseolo Otto velencei dózsét, István király sógorát a városból. Rávette a bajorokat, hogy az ő fiát, III. Henriket fogadják el 1027-ben hercegüknek, habár Imre herceg is igényt tarthatott volna a területre anyja révén. Házasságot tervezett Bizánccal, követként Werner strasbourgi püspököt küldte Konstantinápolyba. A püspök zarándokként érkezett, ám István király megtagadta tőle a belépést, mivel ismerte valódi célját. 1029 környékén német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád német-római császár 1030 júniusában megtámadta Magyarországot, és a Rába folyónál átlépte a határt. Hadseregét személyesen vezette. Azonban nem ért el semmit,} mivel István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget. A győzelemnek külön jelentősége az volt, hogy István országa bizonyította: képes megvédeni magát a külső ellenségekkel szemben is. A következő évben, jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett, bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén. Ebben valószínűleg szerepe volt Imre herceg 1031-es halálának, hiszen ezzel nőágon is kihalt a Konrádot megelőző bajor uralkodóház, és Istvánnak már nem lehetett jogcíme a német trónra. ### Egyházpolitikája A koronázás nem ruházta fel külön hatalommal, de legitimálta mint keresztény, Isten kegyelméből uralkodó királyt. A legendák egyetértenek abban, hogy a koronázás után nem sokkal István szüleinek, Géza és Sarolt egyházpolitikájának folytatásaként Esztergomban érsekséget alapított. Ennek abban állt a jelentősége, hogy a magyar egyház függetlenné válhatott a német egyháztól. Az első esztergomi érsek Domonkos volt, a Pannonhalmi Főapátság alapítólevele szerint. 1001-ben Kalocsán is érseki székhelyet alapított. Már koronázása előtt is alapított püspökségeket, de utána is folytatta az egyházszervezet kiépítését. Püspökségeket szervezett országszerte. A feltehetően István általi alapítású egyházmegyék a két érseki rangra emelkedett esztergomin és kalocsain túl a veszprémi, a győri, az erdélyi, a pécsi, az egri, a csanádi, a váci és a bihari egyházmegyék. A falvakban is fellendült a keresztény hitélet, ugyanis az egyik híres rendelete alapján tíz falu köteles volt egy templomot építeni. A hittérítéshez külföldről hívott papokat. Eljött az idős Prágai Adalbert, Radla és Asztrik. Magyarország érsekeinek jelenléte az 1007-es frankfurti zsinaton és az Asztrik érsek által 1012-ben Bambergben felszentelt oltár mutatja a magyar egyház kapcsolatát a Szent Római Birodalom papságával. István Észak-Erdély elfoglalása után megalapította az erdélyi püspökséget, továbbá létrehozta Doboka vármegyét és várispánságot. Doboka ispán Csanád apja volt, valószínű, hogy ő vezette István hadait az 1003-as hadműveletek során. Az erdélyi püspökség jelentősége az volt, hogy négyre emelkedett a magyar egyházmegyék száma, és a kánonjog szerint ennyi kell egy önálló egyháztartomány létrehozásához. Leodvin bihari püspök írta, hogy hadjárata során Cesariesból több szent ereklyéit is elhozta, köztük Szent György és Szent Miklós földi maradványait. A székesfehérvári háromhajós bazilikának adományozta őket, aminek a Szent Szűz a védőszentje. Itt alapított egy káptalant és itt rendezte be új fővárosát. 1018-ban vagy 1019-ben új zarándokút létesült, ami elkerülte a régi fővárost, Esztergomot. Az új útvonal Magyarországon keresztül kötötte össze Nyugat-Európát a Szentfölddel. István gyakran találkozott és beszélgetett a zarándokokkal, akik hírét vitték szerte Európában. A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. Clunyi Odilo apát levelet írt arról, hogy a Szentföldön járt zarándokok méltatták a király hitét. A Szentföldre illetve Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában és Rómában. Mivel István biztonságossá tette az utat, az vonzóvá vált a zarándokok számára. A zarándokokhoz kereskedők csatlakoztak, köztük besenyők is. A legenda szerint István király halálra ítélte azokat a határőröket, akik megtámadtak az úton vándorló 60 békés gazdag besenyőt. Ezzel demonstrálta országának belső békéjét. A király meggyőzött kereskedőket és zarándokokat, hogy telepedjenek le országában. A velencei bencés szerzetes, a későbbi Szent Gellért szintén zarándokként érkezett az országba 1020 és 1026 között, a pécsváradi monostorban tartotta első igehirdetését. A Szentföldre kívánt továbbutazni. Ezt követően mutatták be a királynak, aki itt marasztalta, és őt választotta fia nevelőjéül is. Gellért az egyházi reformmozgalom híveként Deliberatio című művében elítélte az erőszakos birtokszerzést és az ágyasságot épp úgy, mint a papi házasságot. István több bencés monostort alapított, mint a pécsváradi, zalavári és bakonybéli apátságot. Ezenkívül megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort is. Koppány legyőzése után korábban tett fogadalmának megfelelően folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését. Fölépíttette az esztergomi székesegyházat, a székesfehérvári koronázóbazilikát és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül megindult a latin írásbeliség, iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A rendházakhoz már ekkor hozzátartozott az úgynevezett könyvesház, ahol meg lehetett találni a Bibliát és fellelhetők voltak a szertartáskönyvek mellett tudományos írások is. Az ilyen „könyvtárak” állománya nem volt nagy, ötven-száz kötetet számolhatott. A szerzetesek által működtetett iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak a hittérítők kerültek ki, hanem a művelt, írástudó réteg, a király és a vármegyék fő emberei is. A papok és szerzetesek a vallásos szövegeken kívül, a jogi és politikai okmányokat is megfogalmazták. István bőkezűen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta őket. Kálti Márk munkájában, a Képes krónika szerint ezüst dinárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla. A kutatók már régóta feltételezték, hogy az egyházi rendelkezéseit valamilyen nyugati, latin eredetű gyűjteményből vették át a szerkesztői. Az egyházi törvényei és a 9. századi, Frank Birodalomban készült pszeudo-izidori hamisítványok között nagy hasonlóságot mutattak ki. ### Törvényei Istvánnak közvetlenül trónra kerülése után is meg kellett küzdeni ellenfeleivel, ám hogy a megszerzett területeket egyben tudja tartani és megfelelően tudja azokat működtetni, törvényeket kellett hoznia. Két törvénykönyvét ismerjük. Az Intelmek című írásművet (teljes címe Szent István király intelmei Imre herceghez) sokáig a törvények közé sorolták, ám ez valójában egy királytükör. Országának keresztény állammá tétele volt István király fő célja egész uralkodása alatt. Habár már apja uralma alatt megkezdődött a magyarok tömeges áttérése, csak István király kényszerítette ki a pogány kultuszok feladását. Törvényhozása erősen összefüggött ezzel a céllal. Az első törvénykönyv I. István idejében keletkezett vagy nem sokkal a halála után foglalták írásba, míg a második törvénykönyvet feltehetően I. András idejében szerkeszthették egybe. Legrégibb, bár nem teljes szövegét Wilhelm Wattenbach német tudós fedezte fel 1846-ban a stájerországi admonti kolostor könyvtárában egy 12. századi kódexben (Admonti kódex). A törvényeket német mintára fogalmazták, de a cikkelyekben a sajátos magyarországi viszonyokat is figyelembe vették. A kereszténység megerősítésére, az egyházi tulajdon védelmére törekedett, az egyik törvénycikk (a Corpus Juris Hungarici szóhasználata szerint fejezet) például arról rendelkezik, hogy minden 10 falunak egy templomot kell építenie és papját eltartani. De kötelezővé tette a misére járást is vasárnaponként és az ünnepek megülését. Kötelezővé tette a halál előtti gyónást, kivéve hirtelen halál esetén. Ha a haldokló nem gyónt meg, akkor a családnak böjtölnie kellett a pap által megadott módon és ideig. István törvényei a tulajdonviszonyok átalakítása érdekében megváltoztatták az öröklésre vonatkozó addigi magyar szokásokat is, védve ezáltal a magántulajdont, illetve megszüntetve a levirátust. Védte az özvegyek és árvák érdekeit, és szabályozta a szolgáló népek helyzetét. Megszervezte az udvar adminisztratív szervezetét. A világi hatalom központjává Székesfehérvárt, egyházi központtá Esztergomot tette meg. Megkezdte a pénzverést, és kivetette az első adókat. Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, most a fő forgalmi pénz az ezüstdénár lett. Megszüntette a vérségi alapon felépült társadalmi rendet, és területi alapra helyezte az igazgatást. Ezzel elérte a nomád népek letelepedését és a földművelés vált az emberek fő megélhetési forrásává, tehát nemcsak politikai változás következett be, hanem jelentős életmódváltozáson is keresztülment a magyar nép. A földek nagy része királyi birtok lett, amelyekből adományokat és ezen felül tisztségeket (ispánságokat) juttatott híveinek. Ezzel magához tudta kapcsolni őket, mert a tisztségeket épp ilyen könnyen el is lehetett veszíteni, így kialakult egy modernebb, területi alapon szervezett rendszer. ### Intelmei Imre herceghez Az Intelmek Szent István király intelmei Imre herceghez a Corpus Juris Hungaricibe felvett első törvény, Szent István első törvénykönyve 1027-ből, a korszak legjelentősebb magyar irodalmi alkotása. A király fiához, a trónörökös Imre herceghez intézett Admonitiones (Intelmek) című latin nyelvű műve. Szövegét késő középkori iratok őrizték meg. A történészek vitatják, hogy a művet valóban István király írta-e, vagy egyházi személy. Abban azért egyetértenek, hogy a 11. század első évtizedeiben íródott. Az Intelmek amellett érvel, hogy a királynak kereszténynek kell lennie. Ennek abban is meg kell nyilvánulnia, hogy támogatja az egyházat, rendszeresen konzultál a püspökökkel, és megbünteti azokat az egyháziakat, akik bűnt követtek el. Együtt kell működnie uralmának pilléreivel, püspökökkel, főurakkal, ispánokkal és katonákkal. ## Halála István király legtöbb gyermeke nem érte meg a felnőttkort; a gyásszal sújtott király Imre hercegbe helyezte reményét a keresztény magyar állam fennmaradása érdekében. Azonban Imre herceg is meghalt 1031-ben egy vadászbalesetet követően. Ezután az öreg király már nem tudta visszanyerni korábbi egészségét. Kristó szerint a legendában megőrzött kép a virrasztó és a szegények lábát mosó királyról István utolsó éveihez fűződik. Imre herceg halála után a trónutódlás is kérdésessé vált, mivel Vazul volt a legközelebbi rokon, aki igényt tarthatott a trónra. István király azonban nem akarta, hogy ő legyen az utóda, mivel nem érezte elég szilárdnak az ő keresztény hitét. Ezért sógorának fiát, a velencei Orseolo Pétert tette meg örökösének az Annales Altahenses szerint. Ugyanez a forrás írt Vazul megvakításáról is, hogy ne szerezhesse meg a trónt. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát elűzte Magyarországról. A legenda utal egy sikertelen merényletre, amit az udvar tagjai szerveztek 1031 után. A forrás arról számol be, hogy a palota négy főembere látván a meggyengült királyt megpróbálták megölni Istvánt, ám mikor az alvó király mellé lopakodtak, a kard a földre hullott, és a király felébredt. A merényletet Vazullal, István unokatestvérével hozták kapcsolatba. Büntetésül az elkövetőket a király megvakíttatta, és "bűnös karjukat" levágatta. Vazult mint fő szervezőt vakíttatta meg. Csak későbbi forrásokban szerepel, hogy Vazul fülébe ólmot öntöttek. Egyes nézőpontok szerint István király második törvénykönyve is utal a merényletre, mivel a merényletekről is ír. Ez a nézet azonban nem általánosan elfogadott. Györffy a törvénykönyv keletkezését 1009 körülre teszi. Ennek a részletnek a szerzősége is vitatott; Györffy szerint István uralkodása alatt keletkezett, de ezt Berend, Laszlovszky és Szakács vitatja, későbbi hozzáadás lehet. Utolsó éveiben István a felesége, Gizella és a trónra jelölt Péter között kialakult feszült viszonyt szomorúan szemlélte. Mindent megtett, hogy összebékítse a két felet, de ezen próbálkozásai nem jártak sikerrel. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy milyen fából faragták: a békés szándékkal Magyarországra érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőket kettesével köttette föl szerte az országban. Végül 1038. augusztus 15-én halt meg. Végakaratának megfelelően az általa Székesfehérvárott alapított Nagyboldogasszony-bazilikában helyezték örök nyugalomra. Halálának helyszínét egyetlen leírásban sem olvashatjuk konkrétan. Források említik, hogy palotájának nagyjai ágyához gyűltek halálakor, tehát minden bizonnyal a két főváros egyikében, Esztergomban vagy Székesfehérvárott halhatott meg. Egy legenda szerint testét halála után Székesfehérvárra vitték. Továbbá betegsége és fájó lába utalhat az Esztergom környéki hévizekre. Leírásokból azonban tudjuk, hogy öregkorának nagy részét Székesfehérvárott töltötte el a fia halála okozta gyászba borulva. Halálát évtizedekig tartó bizonytalanság követte belháborúkkal, pogánylázadással, külső behatolással. Ez az időszak 1077-ben ért véget, amikor Vazul unokája, Szent László király elfoglalta a trónt. ## Családja ### Házassága A fiatal István még apja, Géza élete során megházasodott. Felesége a legősibb német-római császári dinasztiának számító Szász-házból származó Gizella lett. Apja a német ellenkirály, a később csak a „Civakodó” jelzővel illetett, II. Henrik bajor herceg, anyja a Burgundi-házból származó Gizella bajor hercegné volt. Gizella fiatalabb volt, mint István, 985 körül született. Apja már nem élt, amikor a magyar követek megérkeztek Regensburgba a házassági ajánlattal, így az akkor már uralkodó testvérétől, a később szentté is avatott II. Henrik német császártól kérték meg Gizella kezét. A hagyomány szerint Adalbert prágai püspöknek szerepe volt a frigy létrejöttében. A házasságkötésre 996-ban került sor, a bajor hagyomány szerint Scheyern település bencés apátságában. A bajorországi esküvőt követően Gizellával számos német udvarhölgy és lovag érkezett az országba. Az ekkor még fejedelemasszonynak számító Gizella férje megkoronázását követően Magyarország első királynéja lett. Német krónikások feljegyezték, hogy a bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, és ennek érdekében minden segítséget igyekeztek megadni a magyaroknak. Gizellával együtt jelentős számban érkeztek bajor papok, lovagok és mesteremberek az országba, és ha kellett, fegyverrel is támogatták Istvánt. 1045-ben elhagyta az országot, hogy többé ne térhessen vissza. A Niedernburg apátság apátnőjeként halt meg Bajorországban, Passauban 1060 körül. ### Utódlása István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A Képes Krónika szerint több fiú is született. Két fiú név szerint is ismeretes, egyikük Ottó, másikuk – akit 1083-ban szentté avatását követően Imre néven tiszteltek – a Henrik nevet viselte. Ottó még nyilván III. Ottó császár életében, tehát 1002 előtt született, míg Henrik talán 1007-ben, akkor, amikor már anyja, Gizella testvére, II. Henrik ült a trónon. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei szerzetes, a későbbi Szent Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmek című művében foglalta össze fia számára egy jó király teendőit. Legendája szerint Imre herceg tisztaságot fogadott, amit a házasságban is megőrzött, így nem született gyereke. A bizánci császár lányát adták hozzá, ám amikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. A király valamennyi gyermekét maga temette el. Ezen szörnyű csapás beteggé is tette Istvánt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen, és keresztény hitben megtartsa az országot. Ez vezetett Vazul megvakíttatásához és az utána következő évtizedes háborúkhoz. Apja testvérének fiai, azaz István unokatestvérei, Vazul és László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hitet vallott, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül Ilona nevű lánytestvérének fiára, azaz unokaöccsére, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el a királya ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta. Csak későbbi forrásokban szerepel, hogy Vazul fülébe ólmot öntöttek. Ám István törekvései ellenére a későbbi magyar királyok Vazul ágából kerültek ki. ## Emlékezete István királyt mindig is az egyik legnagyobb államférfinak tekintették Magyarországon. Fő eredménye a keresztény magyar állam megalapítása, ami biztosította a magyarok túlélését a Kárpát-medencében; szemben a hunokkal, avarokkal és más népekkel, amelyek korábban ugyanitt telepedtek le. Bryan Cartledge szerint István király uralma negyven évnyi viszonylagos békét hozott, és biztos, de nem látványos uralmat. A későbbi magyar királyok, még Vazul leszármazottai is, hangsúlyozták, hogy megőrzik István király eredményeit. I. András, akit pogánylázadás juttatott hatalomra, betiltotta a pogány rítusokat, és deklarálta, hogy alattvalóinak István király törvényei szerint kell élniük (lásd Képes Krónika). A középkori Magyarországon ha közösségek védelmezni akarták kiváltságaikat, akkor Szent István királyra hivatkoztak, tőle eredeztették kiváltságaikat. Példa Táp község lakóinak levele 1347-ből a Pannonhalmai Főapátsággal szemben, amikor is arra hivatkoztak, hogy az apát nem jogosult megemelni az adóikat, mert az ellentmond a Szent István király idejéből származó szabadságuknak. István király a magyar kiemelkedő alaknak számít, személyét nagy kultusz övezi. A halálának 900. évfordulója alkalmából szervezett emlékévben az ünnepségek fő helyszínén, Székesfehérvárott a kihelyezett országgyűlés augusztus 20-át az államalapítás ünnepévé és Szent István emléknapjává nyilvánította. Nevét több falu, például Királyszentistván és Szentistván viseli; Esztergom és Székesfehérvár esetében a Szent István városa jelzőt is szokás használni. Nevét továbbá számos templom is őrzi, melyek közül a legnagyobb az Ybl Miklós által átdolgozott Hild József-tervek alapján épült, 96 méter magas budapesti Szent István-bazilika. 1998 óta a magyar tízezer forintos bankjegyen Szent István arcképe látható. 2000. augusztus 20-án olyan kétezer forintos is forgalomba került, amely egyik oldalán a Szent Korona, másik oldalán pedig Benczúr Gyula, Vajk megkeresztelése című festménye látható. ### A szent király I. István király ismert és kiemelkedő személynek számít a magyar történelemben. Ám nincs bizonyíték arra, hogy Istvánnak már életében és az Árpád-korban is, a maihoz hasonló kultusza lett volna, erre utal ugyanis, hogy az első őt követő István csak a 12. században élt. A figyelem csak a halálát követő zavaros évtizedek után fordult felé. A szentté avatását már a 11. század végén kezdeményezte az akkori magyar király, a későbbi Szent László. A szertartást pápai engedéllyel végezték. László és az akkori pápa, VII. Gergely több alkalommal érintkeztek egymással, amit hiteles vatikáni források is bizonyítanak. Az a levél azonban nem maradt fenn, amiben Szent László a pápai engedélyt kérelmezte István szentté avatáshoz, ám Szent Gellért püspök írása megőrizte a pápai engedélyét, amely írás így szól: „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék.” Ez azt jelentette, hogy István sírját megbontják, testét pedig az oltárra emelik. A szertartásra háromnapos böjtöt és imát követően szentmise keretében került sor. A ceremónia augusztus 15-re, Nagyboldogasszony napjára volt kitűzve, de István koporsóját nem tudták kinyitni. A legenda szerint ehhez Salamont szabadon kellett bocsátani. Végül csak öt nap múlva tudták felnyitni a koporsót. A koporsó felnyitását csodás gyógyulások követték, amit Kristó tömegpszichózissal vagy elragadtatással magyaráz. A legenda szerint koporsót rózsaszínű víz töltötte ki, és a maradványok balzsamillatúak voltak. 1083. augusztus 20-án László az első magyar királyt, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében István király ezüstládába zárt ereklyéivel a székesfehérvári királyi bazilika oltárára emeltette, ami a szentté avatását jelentette. Ezután „a felszentelés ünnepségének befejeztével a szent testet az egyház közepén fehér márvány szarkofágban helyezték el.” Ezzel ő lett az első magyar katolikus szent és egyben az első magyar szent király is. Ugyanezen a napon avatták szentté Imre herceget és Gellért püspököt is. A római katolikus egyház Magyarország fővédőszentjeként és a nemzet mennyei patrónusaként tiszteli, valamint minden magyar katona védőszentje is egyben. 2000\. augusztus 20-án I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka a budapesti Szent István-bazilika előtt bemutatott szentmisén jelentette be, hogy a keleti keresztények is felvették egyházuk szentjei közé. Így a nagy egyházszakadás, az 1054-es szkizma óta Szent István király az első olyan szent, akit mind a római katolikus, mind az ortodox hívők szentként tisztelnek, és aki így ökumenikus hidat jelent. István király természetes úton mumifikálódott jobb keze, a Szent Jobb katolikus ereklye, melyet a budapesti Szent István-bazilikában, a Szent Jobb-kápolnában őriznek. Első legendája Szent István király nagyobbik legendája, ami 1077 és 1083 között íródott. Idealizált képet fest a királyról, aki magát és országát Szűz Máriának ajánlotta. Kisebbik legendája már Kálmán király idején, 1100 körül íródott, István király szigorúságát emeli ki. Harmadik legendája a Hartvik-legenda, ami az előző kettő alapján készült, szintén Kálmán király alatt. III. Ince pápa ezt nyilvánította hivatalossá 1201-ben. Klaniczay Gábor azt írta, hogy ezek a legendák új fejezetet nyitottak a szent uralkodók legendáinak sorában, mivel bemutatják, hogy egy egyeduralkodó hatalmának aktív használatával is elérheti a szentséget. István király volt az első uralkodó, akit Krisztus győzedelmes katonájaként avattak szentté. Hitvalló király is volt, szemben a korábban szentté avatott vértanú uralkodókkal. Nemcsak Magyarországon tisztelik. Kezdetben először Bajorországban, Scheyernben és Bambergben, de ereklyéi elkerültek Aachenbe, Kölnbe, Montecassinoba és Namurba is. XI. Ince pápa 1686-ban Buda felszabadítása után az egész egyházra kiterjesztette a kultuszt, és ünnepét szeptember 2-ára tűzte ki. 1969-ben, amikor Szent Joachim napját áthelyezték, akkor István király napját tették a helyére, augusztus 16-ára. Magyarországon szentté avatásának napján ünneplik, augusztus 20-án. A Szent Jobb ereklyéjének ünnepe május 30-a. Magyarország védőszentje, királyok, kőművesek, kőfaragók, építőmunkások védőszentje, súlyos betegségtől szenvedő gyerekek védőszentje. ### A Szent Jobb István természetes módon mumifikálódott jobb kezét külön kultusz övezi. Egy Mercurials nevű pap lopta el, de 1084. május 30-án megtalálták Bihar megyében. A szentek ereklyéinek ellopása az akkori idők legendairodalmának kedvelt témája volt. Hartvik püspök erről az alapján írt, amit neki forrásadói elmondtak, kalandos úttal és látomásokkal. A Szent Jobb tiszteletére apátságot alapítottak a megyében (Szentjobb, románul Sâniob). A középkorban évszázadokig Szentjobbon őrizték az ereklyét. A tatárjárás alatt Raguzába menekítették. 1420-ban Székesfehérvárra vitték. A török korban különböző helyeken őrizték, volt Boszniában, Raguzában, Bécsben. 1771-ben Mária Terézia a Lorettói nővérek budai kolostorának adta. 1900-tól 1944-ig a budai várban a Szent Zsigmond kápolnában, 1944-45-ben egy Salzburg környéki barlangban, majd újra a Lorettói nővéreknél tartották. 1950-től a Szent István-bazilikában látható. Tiszteletére 1938-tól körmeneteket tartottak 1950-ig, amikor a kommunista párt elrendelte, hogy a Szent Jobbot el kell zárni a nagyközönség elől. Ezt a tilalmat 1988-ban oldották föl, azóta lehet újra körmeneteket tartani. ### Alakja a művészetekben #### Irodalom, színház, képzőművészet A 13. század óta népszerű a magyar költészetben. A legrégebbi költemények vallásos himnuszok, amelyek a magyarok apostolaként mutatják be. Ez a gondolat a nem egyházi célú költészetben is megjelenik, különösen az ő ünnepnapjára írt versekben, ahol szerepét Magyarország első királyaként emelik ki. A költők a nemzeti azonosság, függetlenség és a magyarság túlélési képességének szimbólumaként jelenítették meg különösen a kommunista diktatúra alatt. Ludwig van Beethoven zenét szerzett István királyról a pesti magyar nyelvű színház 1812-es avatására. James M. Keller rámutat ennek kapcsolataira a IX. szimfóniával, különösen annak nyitányával és az Örömódával. Kodály Zoltán kórusművet írt Ének Szent István Királyhoz címmel. Monumentális lovasszobra, Strobl Alajos alkotásában a budai Várnegyedben áll. A koronázás ezeréves évfordulója alkalmából 2001. augusztus 20-án avatták fel Budapest XVI. kerületében (Sashalmon) az önkormányzat előtti parkban R. Törley Mária szobrászművész Szent István-emlékművét. Kiskunfélegyházán a neki ajánlott templom melletti szobrát 2006. augusztus 20-án leplezték le. A Bükki Nemzeti Parkban cseppkőbarlangot neveztek el róla (Szent István-barlang). A katolikus magyarság néphimnusza volt a 18. századi Szent István királyhoz című, Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének. 1885-ben mutatták be Erkel Ferenc utolsó befejezett operáját, az István királyt, amelynek szövegkönyve az uralkodó öregkoráról szól. 1976. február 14-én mutatták be a Nemzeti Színházban Szabó Magda: Az a szép, fényes nap című darabját, melyben még Vajkként szerepel, közvetlen az István név felvétele előtt játszódik. 1981-ben jelent meg Boldizsár Miklós: Ezredforduló című drámája, mely István és Koppány viszályát dolgozta fel. 1983 augusztusában a budapesti Városligetben, a szánkózódombon (melyet utána neveztek át Királydombnak) mutatták be Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperáját, amely Boldizsár Miklós színdarabja alapján készült. Az előadás óriási sikert aratott, a rockopera zenéjéből készült lemez minden idők legnagyobb példányszámban eladott magyar hanghordozója lett, illetve a darab a mozikban és a televíziók előtt is milliókat hódított meg. 2000-re, a millenniumi évre elkészült a darab folytatása is, Veled, Uram! címmel, amelyet az esztergomi bazilika előtt mutattak be, szintén nagy sikerrel. Ez a mű Istvánt fiatal királyként mutatja be. #### Filmek - István, a király (1984) - film, Bródy János és Szörényi Levente műve alapján, rendezte: Koltay Gábor - Mondák a magyar történelemből (1986) - rajzfilmsorozat - István király (1992) - tévéfilm, Sík Sándor színdarabja alapján, rendezte: Esztergályos Károly - István király (1993) - operafilm Erkel Ferenc operája alapján, rendezte: Koltay Gábor - Hungarikum (2005 - 2006) - rajzfilmsorozat ## Galéria

Magic Tour

A Magic Tour a Queen együttes 1986-os koncertturnéja volt, amely az A Kind of Magic című albumot népszerűsítette. Csak Európában és Angliában léptek fel, összesen 26 alkalommal. Július 27-én a budapesti Népstadionban álltak színpadra. A Magic Tour hatalmas siker volt. A turné megdöntötte az addigi összes nézőszámrekordot Európában és Angliában egyaránt. Összesen közel egymillióan látták-hallották a zenekart, az összbevétel pedig elérte a 11 millió angol fontot. A színpadtechnikát 20 kamionnal szállították egyik helyszínről a másikra. A turné különböző állomásain rendre más-más együttesek léptek fel a Queen előtt. Állandó előzenekarnak a Craaft nevű német hard rock együttes tekinthető, amely június 19-től végigkísérte Európán a Queent. Rajtuk kívül az ausztrál INXS-zel játszott legtöbbet a Queen. Az angliai koncerteken a Status Quo volt a Magic Tour állandó különleges vendége, Budapesten pedig a magyar Z’Zi Labor is felléphetett. Ez volt az utolsó turnéja a zenekar eredeti felállásának, az utolsó koncert pedig augusztus 9-én Knebworthben zajlott le. Egy évvel később, 1987-ben megállapították, hogy Freddie Mercury énekes HIV fertőzést kapott, aki így betegsége miatt elutasította a további turnékat, habár az ok hivatalosan csak 1991-ben, halálakor vált bizonyossá. A Magic Tour különböző állomásain készült koncertfelvételekből állították össze az 1986 decemberében megjelent Live Magic című albumot. A következő évben mutatták be a budapesti koncerten készült Live in Budapest című, 16 kamerával rögzített koncertfilmet. 1990-ben adták ki a Queen at Wembley koncertvideót, amely a Wembley Stadion beli, július 12-i telt házas koncertjüket örökítette meg. A koncert hanganyaga két évvel később jelent meg CD-n (Live at Wembley ’86). ## Előzmények A Live Aid-fellépés sikere 1985-ben nagy lökést adott a Queen tagjainak, akik az év hátralevő részét eredetileg pihenéssel akarták tölteni, pár héttel később azonban már a stúdióban dolgoztak One Vision című új dalukon. Ekkor kereste meg az együttest Russell Mulcahy filmrendező is, hogy készülő filmjéhez, a Hegylakóhoz írjon zenét a Queen. A leforgatott jelenetekből egy 20 perces anyagot vágott össze a zenekar számára, akik elsőre visszautasították a felkérést, de a jeleneteket látva érezték, hogy ez az ő világuk. Eredetileg egyetlen dalról volt szó, de a látottak annyira megmozgatták az együttes tagjait, hogy öt dalhoz is volt ötletük (Princes of the Universe, Who Wants to Live Forever, One Year of Love, Don’t Lose Your Head, Gimme the Prize). A One Visionnel egy időben született az A Kind of Magic, amelynek egy korai változata a Hegylakó film végén, a stáblista alatt hallható. Ezzel már egy új Queen-album 75 százaléka készen állt. További két dalt írtak még a nagylemezhez, a Friends Will Be Friends című zongoraballadát, valamint a szomorkás hangulatú Pain Is So Close to Pleasure-t. A stúdiómunkálatokkal 1986 áprilisában végeztek, és június 3-án boltokba került az A Kind of Magic album. A turnéra négy hetet próbáltak a JVC-filmstúdióban májusban. Itt vették fel a Friends Will Be Friends klipjét is, a rajongói klub tagjainak közreműködésével. A turné kezdete előtt, május 11-én bemelegítésként felléptek a montreux-i Arany Rózsa Fesztiválon, ahol az előző, 1984-es fellépéshez hasonlóan playbackelve adták elő négy dalból (One Vision, A Kind of Magic, Friends Will Be Friends, Hammer to Fall) álló műsorukat. John Deacon basszusgitáros a turné próbái közben adott interjúban elmondta, hogy az énekes, Freddie Mercury kissé vonakodott már a turnézástól. Maga Mercury így nyilatkozott: „Nagyon-nagyon fárasztó számomra a koncertezés. A színpadok egyre nagyobbak, és biztos akarok lenni abban, hogy tökéletesen fitt vagyok az előadáshoz, nem csak valahogy megcsinálom.” Roger Taylor dobos a turné kezdete előtt így nyilatkozott: „A valaha volt legnagyobb színpadon fogunk játszani, amit a Wembleyben felépítettek, a valaha látott legnagyobb fényshow-val. Azt hiszem, talán mi vagyunk a legjobb koncertbanda a világon jelen pillanatban, és ezt be is bizonyítjuk. Senki nem fog csalódni, aki eljön megnézni minket.” Meglepő módon csak európai dátumok szerepeltek a turnén. Észak-Amerikát már a legutóbbi turné sem érintette, de most a Queen egyik legbiztosabb piaca, Japán is kimaradt. ## Színpadtechnika A színpadtechnikát 20 kamionnal szállították egyik helyszínről a másikra. Összesen három komplett színpaddal dolgoztak. Amíg az egyiken éppen zajlott a show, az előző helyszínen még bontották a színpadot, a következő városban pedig már építették az újat. Az aktuális helyszínen felépített színpad mérete az adott stadion vagy sportcsarnok méretétől függött. A rendelkezésre álló helynek megfelelően használták az óriáskivetítőt, illetve döntötték el, hogy négy vagy hat összecsukható, számítógép-vezérelte panelt szereljenek fel a színpadi fényekhez. A Wembley Stadionban két napig építették a színpadot. A világítóállvány tíztonnás volt. A hangosító rendszert a Clare Brothers cég tervezte: 180 db S4-es hangfalból állt, tíz km kábelből, öt generátorból, valamint különleges késleltető tornyokból a visszhang kivédésére. Az állványzat tetejére erősített 7×10 méteres Starvision óriáskivetítő súlyát egy hatalmas víztartály egyenlítette ki, hogy stabilan álljon. ## Koncertek ### Első európai szakasz 1986\. június 7-én Svédország fővárosában, Stockholmban indult az európai turné. Az eredetileg tervezett 25 állomást az angliai telt házas koncerteket látva egy újabb brit fellépéssel toldották meg, így a turnét augusztus 9-én egy szabadtéri fesztivállal zárta a Queen a Knebworth Parkban. A teljes turnén Spike Edney segítette a színpadon a zenekart, ha kellett, billentyűsként, ha kellett, gitárosként, ahogy azt a The Works turnén már megszokhatták a rajongók. Stockholmban a turné első állomásán még mindig tüntettek a zenekar ellen az előző album turnéjának dél-afrikai fellépései miatt, amikor az ENSZ bojkottja ellenére koncerteztek az apartheid rezsim irányította országban. A Råsunda Stadion környéki utcákban tartottak felvonulást a tüntetők. A koncert kezdetén Freddie Mercury tévesen így köszöntötte a svéd rajongókat: „Ez a kezdete az új amerikai... nem, az európai turnénak.” A turné szinte minden állomásán más együttesek melegítették be a közönséget a Queen előtt. Stockholmban a Treat svéd heavy metal együttes és Gary Moore gitáros kapták ezt a szerepet. A hollandiai Leidenben, ahol két estén is fellépett a Queen, már az INXS ausztrál rockegyüttes volt az előzenekar. Hollandiában játszotta először a Queen a Friends Will Be Friends dalt az új albumról. Egyedül ezen a két koncerten adták elő teljes egészében a számot, a későbbi fellépéseken csak lerövidítve, a We Are the Champions dallal összefűzve hangzott el a Friends Will Be Friends a ráadásban. Hollandia után Párizsban az Hippodrome de Vincennes lóversenypályán léptek fel a Level 42 és a Marillion társaságában. Mercury ezen a koncerten viselte először a Diana Mosley által tervezett királyi öltözékét, a műhermelinnel szegélyezett vörös palástot és a kövekkel kirakott koronát. A Brüsszelben, Belgium fővárosában adott következő koncert után a Magic Tour újra visszatért Leidenbe, ahol csatlakozott a turnéhoz a Craaft nevű német hard rock együttes, amely az írországi és angliai dátumokat leszámítva egészen a turné végéig elkísérte a Queent. Június 21-től négy koncert következett az NSZK-ban. Mannheimben a Maimarktgelände kiállítási területen építették fel az óriási színpadot, ahol egy évvel korábban, 1985 júniusában a Deep Purple tartott fesztivált. A Queen fesztiválján Gary Moore, a Marillion, a Level 42 és a Craaft alapozták meg a hangulatot. Nézőszámot tekintve a Magic Tour harmadik legnagyobb közönsége, néző előtt játszottak. Fish, a Marillion énekese a Queen műsorában is szerephez jutott, amikor a rock and roll-egyvelegben együtt énekelte a Tutti Frutti című klasszikust Freddie Mercuryval. A teljes koncertről rádiófelvétel készült. Annak 23 perces részlete a Queen On Air-válogatás deluxe kiadásán jelent meg 2016-ban. Berlinben a Waldbühne Amfiteátrumban léptek fel június 26-án. A Queen helikopteren érkezett a helyszínre. Ez később a turné más állomásain is bevett szokásukká vált, hogy elkerüljék a koncertre igyekvők okozta forgalmi dugókat. Berlinben meglepetésként eljátszottak egy részletet a Led Zeppelin Immigrant Song című dalából az improvizációs szekció és Brian May gitárszólója között. A koncert közben néhányan felmásztak az állványzatra, és Mercurynak kellett leimádkozni őket onnan. Ezután még két német fellépés következett a müncheni Olimpiai Csarnokban, majd Svájcba utaztak, ahol szintén két estén léptek fel. Zürichben a második koncerten rövidebb műsort adtak, nem játszották se az In the Lap of the Gods...Revisited, se a Who Wants to Live Forever dalokat. ### Brit koncertek Július 5-én tért vissza a Brit-szigetekre a Queen. Írországban, a Dublintól 47 kilométerre északra fekvő Slane-ben álló várkastély előtti domboldalon tartott szabadtéri fesztivál főzenekarként lépett fel néző előtt. Az egész napos fesztiválon Chris Rea, az ír The Fountainhead rockegyüttes, és a The Bangles amerikai lányegyüttes játszott még a Queen előtt. A Queen is napvilágnál állt színpadra, így a színes lámpaerdő nem sokat ért a színpadon. A hatórás, maratoni hosszúságú fesztivál nagy részében esett az eső. A fáradt, kissé ittas és ingerlékeny tömegben több dulakodás is volt, de amikor a Seven Seas of Rhye alatt verekedés tört ki, Freddie Mercury megállította a koncertet egy rövid időre. Később Brian Mayt megdobták egy sörösdobozzal, és már a ráadásra sem akart visszamenni a színpadra. A kellemetlen események után a zenekar megfogadta, hogy soha többet nem fog Írországban játszani. A fesztivál ideje alatt az egészségügyi személyzet több mint 200 embert látott el. Az írországi kaland után négy angliai koncert következett, mindenhol telt házak előtt. Elsőként július 9-én a Newcastle United FC futballstadionjában, a St. James’s Parkban léptek fel, néző előtt, ahol a Status Quo és a német Zeno heavy metal együttes voltak az előzenekarok. A koncert teljes bevételét, fontot, az Anna hercegnő által létrehozott Save The Children alapítvány számára ajánlották fel. A Wembley Stadionban rendezett dupla koncertre szinte napra pontosan egy évvel a Live Aid-fellépés után került sor. A július 11-re meghirdetett első koncertre pillanatok alatt elfogytak a jegyek már elővételben, így másnapra meghirdettek egy újabb előadást, amire szintén azonnal elkelt minden jegy. Az eredetileg tervezett kialakításban a monumentális színpad nem fért be a Wembleybe, módosítani kellett a szerkezeten, hogy a koncerteket megtarthassák. Mindkét este néző töltötte meg a stadiont, akiket az INXS, a Status Quo és a The Alarm melegített be. Pénteken, az első koncertet még szakadó esőben játszották le, de a szombati, második koncerten már nyári hőség fogadta a közönséget. A kánikulában hűsítésként slaggal locsolták az első sorokban állókat. Nemcsak a Queen zenészeinek családtagjai jelentek meg a backstage-ben, hanem a Rolling Stones frontembere, Mick Jagger is. A szombati koncertet a Capitol Radio és a Tyne Tees tévétársaság is rögzítette, és október 25-én egyszerre tűzték műsorra Angliában. A Real Magic című tévéadást 3,5 millióan látták. A hang- és képfelvételek később hivatalosan is megjelentek. Az A Kind of Magic album borítóján látható, az együttes tagjait ábrázoló rajzfilmfigurákból óriás lufikat készítettek a koncertre, és a címadó dal alatt bedobták őket a közönség közé. Míg Taylor, Deacon és May figuráit megkaparintotta és darabokra tépte a rajongótábor, Mercury figurája egy család kertjében landolt pár mérfölddel odébb. A koncert után hatalmas after partyt tartottak Londonban a Kensington Roof Gardensben. Rengeteg híres zenész és színész volt a meghívottak között, mint például Cliff Richard, Tony Hadley, a Spandau Ballet énekese, a Sigue Sigue Sputnik tagjai, Fish a Marillionból, John Entwistle a The Who-ból, Samantha Fox, Paul King, Garry Glitter, Mel Smith komikus, Dennis Waterman színész/énekes, Anita Dobson színésznő (Brian May későbbi párja). A Queen zenészei Dicky Hart And The Pacemakers néven egy órán át dzsemmeltek különböző rock and roll-slágerekre, és szórakoztatták vendégeiket, akik közül Freddie Samantha Foxszal együtt elénekelte a Johnny B. Goodot. A meztelen kiszolgálószemélyzet Bernd Bauer testfestőművész „ruháit” viselte. A reggelig tartó buli teljes költsége fontra rúgott. Három nap pihenő után Manchesterben ismét telt ház, ember előtt játszottak, a Manchester City FC stadionjában. ### Második európai szakasz Július 19-én már Nyugat-Németországban, Kölnben lépett fel a Queen. A közönséget a korábban Mannheimben is játszó zenekarok melegítették be. A Marillion műsorában feltűnt Brian May, aki a Market Square Heroes című dalban vendégszerepelt. A Queen teljes esti koncertjét VHS-re rögzítette Zsombolyai János filmrendező, hogy felkészüljön a tervezett budapesti koncertfilm-forgatásra. A kölni felvétel nem maradt fenn az utókor számára, mivel Zsombolyai a szalagot később letörölte egy másik felvétel kedvéért. Pedig a kölni koncert meglehetősen különlegesre sikerült: Brian May aznap ünnepelte 39. születésnapját, ezért a ’39 című dalból, ami egyébként nem volt az állandó program része, eljátszott egy kis részletet a Love of My Life előtt. Szintén meglepetés volt, hogy a rock and roll-egyvelegben a megszokott dalok mellett eljátszották Elton John egyik számát is (Saturday Night’s Alright for Fighting), a Tutti Fruttiban pedig a Marillion frontembere, Fish ugrott be énekelni. Vicces jelenet volt, amikor Freddie Mercury elfelejtette a Radio Ga Ga szövegének egy részét, és kitalált sorokat énekelt helyette. Ezt a bakit két nappal később Bécsben sikerült újra megismételnie a dal ugyanazon pontján. A két bécsi koncert után a Queen tagjai a Dunán szárnyashajóval érkeztek Budapestre július 23-án, négy nappal a Népstadion-beli fellépés előtt. Az együttes, miután megérkezett Budapestre, egy, a tiszteletére rendezett fogadáson vett részt a brit nagykövetségen. Igaz, hogy korábban is játszottak már a Vasfüggöny mögött nyugati előadók (például Jethro Tull, Chick Corea, Nazareth, Depeche Mode, Tina Turner, Motörhead, Iron Maiden, Uriah Heep, Santana, Kraftwerk), de egy éppen karrierje csúcsán lévő sztárzenekar még sosem, így világszerte is nagy szenzáció volt, hogy a Queen fellép a „kommunista” Magyarországon. Az együttes évek óta szeretett volna a Szovjetunióban koncertezni, de a szovjet hatóságok hallani sem akartak erről. A Queen menedzsmentjét a Multimedia koncertszervező cég vezetőjének, Hegedűs Lászlónak sikerült meggyőzni, hogy jöjjenek el Magyarországra a Magic Tourral. Mivel a jegyárakból nem tudták volna kifizetni a Queen fellépési költségeit, Hegedűs meggyőzte a magyar döntéshozókat, hogy a Mafilm filmet készítsen a koncertről, amelynek forgalmazási jogait és az abból származó bevételeket a Mafilm és a Queen megosztják egymás között. Július 27-én lépett színpadra Budapesten a Népstadionban a Queen, egyes források szerint , mások szerint 76 000, megint mások szerint 72 000 ember előtt. A német Craaft mellett a magyar Z’Zi Labor volt az előzenekar a komplett Veresegyházi asszonykórussal együtt. A Queen a turnén megszokott műsorát adta Budapesten is, egyetlen kivétellel. A Love of My Life után, miközben akusztikus gitárján Brian May pengetni kezdett, Freddie Mercury így konferálta be a következő számot: „Ez egy nagyon különleges dal a Queentől nektek.” Amikor a magyar rajongók felismerték, hogy Mercury a tenyeréből olvasva a szöveget a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt énekli, kitört az ováció, majd együtt énekelték a sztárral a dal sorait. Legendás pillanata volt ez a Queen budapesti koncertjének. A Live in Budapest címmel elkészült mozifilm premierje 1986 decemberében volt Budapesten. A turné második franciaországi dátuma eredetileg Nizza lett volna július 30-án, a koncertre kiadott jegyeken is Nizza szerepel. Végül az utolsó pillanatban a fellépést áthelyezték 65 km-rel odébb, a szintén tengerparti Fréjus városába, az Amfiteátrumba, amiről a rajongókat szintén az utolsó pillanatban értesítették. Spanyolországban utoljára 1979 februárjában koncertezett a Queen, még a Jazz Tour keretében. 1986. augusztus 1-jén érkezett a Magic Tour Barcelonába, két nappal később a fővárosban, Madridban lépett fel az együttes, majd újabb két nap múlva az andalúziai üdülővárosban, Marbellában játszott. A három koncerten összesen több mint százezren látták a Queent. A spanyol koncertekkel eredetileg véget is ért volna a Magic Tour, de akkora igény mutatkozott Angliában a Queenre a már elővételben telt házassá vált hazai fellépéseiket látva, hogy a turné végére beiktattak még egy brit dátumot, augusztus 9-re a Hertfordshire megyében fekvő Knebworth Parkba. Knebworth-ban 1974 óta tartanak rockfesztiválokat a Knebworth House urainak, a Lytton Cobbold nemesi családnak a támogatásával. ### Utolsó felvonás A Knebworth Parkba, a Queen utolsó koncertjére néző látogatott el, akik már kora reggeltől hatalmas közlekedési dugót okoztak az odavezető autópályán, ezért a Queen helikopteren érkezett meg. A fesztivál helyszínén sörsátrakat és egy komplett vidámparkot állítottak föl, ahol még iszapbirkózásnak is drukkolhattak a koncertre érkezők. Igazi piknikhangulat uralkodott a nyári napsütésben. A Queen mellett a fesztivál további fellépői a Status Quo, valamint az akkor frissen megjelent új albumával éppen a brit lemezeladási lista második helyén álló skót folk-rock együttes, a Big Country, illetve Belouis Some szintipop-előadó voltak. Belouis Some előadása közben a közönség a hátsó sorokból palackokat hajigált a színpad felé, de csak az első sorokban állókat találták el. A Status Quo koncertje alatt a zenekar egyik segítője felmászott a színpad tetején lévő kivetítőhöz és egy kartonból kivágott gitáron léggitározott, amivel nagy derültséget keltett. A Status Quo eredetileg közvetlenül a Queen előtt játszott volna, de aznap még egy fellépésük volt, így kora délután léptek színpadra. Aktuális népszerűsége miatt a Big Country megérdemelten játszott a legjobb előzenekari pozícióban, de a palackdobálásból őket sem hagyta ki a közönség. A Queen kétórás műsorát a színpad tetején elhelyezett óriáskivetítőnek és a legmodernebb hangtechnikának köszönhetően az óriási tömegben hátul állók is élvezhették. Freddie Mercury a koncert végén palástjában a rock királyaként állt a színpadon, magasba emelve koronáját. Nem mindenki volt ennyire felszabadult a zenekarból. John Deacon, akinek az egész turnéra egy komplett bárt építettek a színpad hátuljába, a ráadás után belevágta basszusgitárját a hangfalba. A Queen-koncert végeztével lekapcsolták az összes világítást, és a embernek a sötétben kellett kibotorkálnia a parkolóba, majd még azután is órákat várni, hogy kijussanak járművükkel a parkolókból. A gyors távozást a rendőrség is akadályozta, mivel a tömegben korábban halálra késeltek egy fiatalembert. A szemtanúkat és az elkövetőket keresték. Az ügyben később három embert ítéltek el a gyilkosságért. A Knebworth Parkban adott koncert a visszaemlékezések szerint a Queen egyik legjobb előadása volt, de csak hangfelvétel maradt róla, illetve annyi videófelvétel, amennyit a tévériportokhoz forgattak a helyszínen lévő tévéstábok. Még az év decemberében megjelent a Live Magic című koncertalbum, amelynek anyagát a turné különböző állomásain rögzített felvételekből állították össze. ## Műsor A koncerteken játszott műsort jelentősen átalakították a The Works album turnéjához képest. Az új albumról négy dal került be a programba: a Live Aid hatására íródott One Vision, amely a koncertek nyitószáma lett; az új album címadója, az A Kind of Magic, a Hegylakó filmben is felhangzó Who Wants to Live Forever, valamint az új közönségénekeltetős sláger, a Friends Will Be Friends. Két régi klasszikust, a Seven Seas of Rhye-t és a Now I’m Here-t újra teljes egészében előadták a koncerteken. Évek óta mindkét dalból csak részleteket játszottak, vagy összedolgozták más számokkal. Egy élőben utoljára 1977-ben játszott dalt is elővettek, az In the Lap of the Gods...Revisited című számot a Sheer Heart Attack albumról. Egyik legnagyobb slágerük, a Somebody to Love viszont hosszú idő után kikerült a műsorból. Az előző turnén folyamatosan játszott Elvis-feldolgozás, a Jailhouse Rock helyett most egy komplett rock and roll-egyveleget adtak elő esténként olyan dalokkal, mint a (You’re So Square) Baby I Don’t Care, a Hello Mary Lou (Goodbye Heart), és a Tutti Frutti, amit alkalmanként kiegészítettek a Big Spender, a Saturday Night’s Alright for Fighting, vagy a Gimme Some Lovin’ dalokkal. A rock and roll-egyveleg előadásához Roger Taylor is előjött a dobok mögül, hogy egy szál csörgődobbal kísérje társait. Az évek óta megszokott ráadásba a We Will Rock You és a We Are the Champions közé bekerült a Friends Will Be Friends lerövidített verziója is. Jellemző műsor 1. One Vision 2. Tie Your Mother Down 3. In the Lap of the Gods...Revisited 4. Seven Seas of Rhye 5. Tear It Up 6. A Kind Of Magic 7. Vokálimprovizáció 8. Under Pressure 9. Another One Bites the Dust 10. Who Wants to Live Forever 11. I Want to Break Free 12. Impromptu 13. Brighton Rock gitárszóló 14. Now I’m Here 15. Love of My Life 16. Is This the World We Created? 17. (You're So Square) Baby I Don't Care 18. Hello Mary Lou (Goodbye Heart) 19. Tutti Frutti 20. Bohemian Rhapsody 21. Hammer to Fall 22. Crazy Little Thing Called Love 23. Radio Ga Ga 24. We Will Rock You 25. Friends Will Be Friends 26. We Are the Champions 27. God Save the Queen Ritkán előadott dalok - Big Spender - Saturday Night's Alright For Fighting - Immigrant Song (Berlin) - Gimme Some Lovin - Mustapha (intro) - Tavaszi szél vizet áraszt (Budapest) - Keep Yourself Alive - Rock'n'roll improvizáció (Budapest) - Get Down, Make Love a gitárszóló részeként - Chinese Torture a gitárszóló részeként - I Feel Fine ## Az utolsó turné Freddie Mercury asszisztense, Peter Freestone szerint a zenekar tagjai nem gondolták, hogy ez lesz az utolsó turnéjuk. Freddie így írt a rajongói klub tagjainak: „Csodálatos, mesés év volt ez. A turné hatalmas buli volt és siker, habár be kell vallanom, hogy a többieknek kellett rábeszélniük. Most már kijelenthetem, büszke vagyok rá!” Brian May egy 2003-as interjúban elmondta, hogy a turné vége felé Spanyolországban kisebb vita alakult ki a tagok között, amikor Mercury odaszúrta: „Nos, nem fogom ezt örökké csinálni, lehetséges, hogy ez az utolsó alkalom”. Valóban a Magic Tour volt a Queen utolsó turnéja és a Knebworth Parkban adott gigantikus koncert az együttes utolsó élő fellépése. Freddie Mercury 1991-ben bekövetkezett haláláig már nem léptek együtt színpadra. A Magic Tour hatalmas siker volt. A turné megdöntötte az addigi összes nézőszámrekordot Európában és Angliában egyaránt. A teljes turnén közel egymillióan látták a zenekart, az összbevétel pedig elérte a 11 millió angol fontot. ## Közreműködők - Freddie Mercury – ének, zongora, ritmusgitár - Brian May – elektromos gitár, háttérvokál, gitár - Roger Taylor – dob, háttérvokál, csörgődob - John Deacon – basszusgitár - Spike Edney – billentyűsök, elektromos gitár, háttérvokál ## Turnédátumok ## Előzenekarok A turné különböző állomásain rendre más-más együttesek léptek fel a Queen előtt. A turné állandó előzenekarának a Craaft nevű német hard rock együttes tekinthető, akik június 19-től végigkísérték Európán a Queent. Rajtuk kívül az ausztrál INXS-zel játszott legtöbbet a Queen ezen a turnén. Az angliai koncerteken a Status Quo volt a Magic Tour állandó különleges vendége. Budapesten a magyar Z’Zi Labor is felléphetett. - Treat – Stockholm - Gary Moore – Stockholm, Mannheim, Köln - INXS – Leiden, Brüsszel, London - Level 42 – Párizs, Mannheim, Köln - Marillion – Párizs, Mannheim, Berlin, Köln - Belouis Some – Párizs, Manchester, Stevenage - Craaft – Leiden (csak jún. 19.), Mannheim, Berlin, München, Zürich, Köln, Bécs, Budapest, Fréjus, Barcelona, Madrid, Marbella - Chris Rea – Slane - The Fountainhead – Slane - The Bangles – Slane - Zeno – Newcastle - Status Quo – Newcastle, London, Manchester, Stevenage - The Alarm – London - Z’Zi Labor – Budapest - Big Country – Stevenage

Litvánia történelme

Litvánia történelme a legutóbbi jégkorszak utáni első betelepülőkkel kezdődött. Az ország neve írásban először 1009-ben jelent meg. A balti népekhez tartozó litvánok a 13. században megalapították a Litván Nagyfejedelemséget. A Teuton Lovagrend keresztesháborújától függetlenségüket sikeresen megvédő litvánok az utolsó európai nép volt, amelyik felvette a kereszténységet (a 14. század elején). Meghódítva a tatárok által elpusztított Kijevi Rusz nyugati területeit, a 15. századra Litvánia Európa legnagyobb területű államává vált. 1385-ben a nagyfejedelemség perszonálunióba került Lengyelországgal, amely később az 1569-es lublini unióval államszövetséggé fejlődött. Az unió 1795-ig, Lengyelország és Litvánia utolsó felosztásáig tartott, amikor a litván földek a cári Oroszországhoz kerültek. Az Orosz Birodalom bukása után, 1918. február 16-án Litvánia kikiáltotta függetlenségét. A második világháború elején a Molotov–Ribbentrop-paktum következtében megszállta a Szovjetunió, és kényszerrel tagköztársaságává tette. Hároméves német megszállás után újból visszakerült a Szovjetunióhoz. A Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben Litvánia visszanyerte függetlenségét, és 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. ## Őskor és balti bevándorlás A mai Litvánia területének benépesülése az utolsó jégkorszak gleccsereinek visszavonulása után, az i. e. 10. évezredben kezdődött meg. Eszközeik tanúbizonysága szerint két különböző kultúrához tartoztak, amelyek a mai Lengyelország felől, illetve a Jütland-félszigetről érkeztek. Ezek a vadász-gyűjtögetők még nem alapítottak állandó településeket. Az i. e. 8. évezredtől az éghajlat jelentősen felmelegedett, és a területet erdők nőtték be. A lakosok kevesebbet vándoroltak, a helybeli vadállomány, az édesvízi halak és növények már képesek voltak eltartani őket. Az i. e. 5-6. évezredtől kezdve már háziállatokat is tartottak, és házaik nagyobbak lettek, hogy elszállásolják a megnövekedett családokat. A növénytermesztés a hideg éghajlat, az erdős-mocsaras terület és a hatékony szerszámok hiánya miatt csak az i. e. 3. évezredtől terjedt el; ekkorról datálják a helyi kézművességet és kereskedelem megjelenését is. Az indoeurópai nyelvet beszélő zsinegdíszes kultúra népei, a mai baltiak ősei i. e. 3200-3100 körül érkeztek a mai Litvániába. A korai baltiak két nagyobb csoportra különültek, a nyugatbalti (poroszok és jatvingok) és keletbalti (litvánok és lettek) népekre. Valamennyien indoeurópai nyelveket beszéltek. Ma már csak a litvánok és lettek léteznek, a korábbi törzsek vagy beléjük olvadtak (szamogitek, szelének, kurok, zemgalok), vagy a Teuton lovagrend állama asszimilálta őket (óporoszok, jatvingok, szambiaiak, szkalviaiak és galindiaiak). A balti törzsek a borostyánút révén kereskedelmi kapcsolatban álltak a Római Birodalommal, de római kulturális vagy politikai hatás nem érte őket. Tacitus Germania c. művében említi a Balti-tenger délkeleti partjainál élő aesti népet, akik feltehetően baltiak voltak. A görög-római földrajztudósok és krónikások főleg a hozzájuk közelebbi nyugatbaltiakról szereztek tudomást, mint Ptolemaiosz, aki az i. sz. 2. században írt a galindiaiakról és jatvingokról. A kora középkori krónikák említést tesznek az óporoszokról, kurokról és zemgalokról is. A Nyeman folyó alsó és középső medencéjében elhelyezkedő Litvánia elkülönült a tengerparti vagy ahhoz közeli törzsektől. A kereskedelmi utaktól távoli, nehezen járható területet csak kevesen keresték fel, így megtartotta nyelvi, kulturális és vallási identitását, és csak későn érték el az európai vallási és kulturális áramlatok (mint a kereszténység). A litván nyelv nagyon konzervatív, és közel áll indoeurópai gyökereihez. Legközelebbi rokonától, a lett nyelvtől a 7. század környékén vált el. Az ősi pogány hiedelmek sokáig fennmaradtak. A kereszténység elterjedéséig az uralkodók testét elégették; Algirdas és Kęstutis nagyfejedelmek temetési szertartásának leírásai fennmaradtak. Litvánia, mint ország első említése 1009. március 9-éről származik, amikor Litua néven szerepel a quedlinburgi apátság évkönyvében. Ebben az évben Querfurti Brúnó hittérítő megkeresztelte Nethimer "litván királyt". ## A litván törzsek háborúi A 9–11. században a vikingek többször fosztogattak a balti partvidéken, és a dán királyok néha adót szedtek. A 10–11. században a litvánok adót fizettek a Kijevi Rusznak. A kijeviek – mint például Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem – több hadjáratot vezettek litván területekre. A 12. század közepétől azonban már a litvánok fosztogatták az orosz földeket. 1183-ban kirabolták Polockot és Pszkovot, sőt a távoli gazdag Novgorodot is többször fenyegették a litván törzsek betörései. A 12. századtól kezdve a litvánok és lengyelek időnként fosztogattak egymás területein, bár a két országot elválasztotta egymástól a jatvingok földje. A 12. század végére a németek egészen a Daugava folyó torkolatáig terjeszkedtek kelet felé, és többször összecsaptak az akkor még fölényben lévő litvánokkal. A 12. század végétől létrejött egy szervezett katonai réteg a törzseken belül, amelyik rendszeresen portyázott a szomszédos területeken, zsákmányt és rabszolgákat gyűjtve. Gazdagodásuk meggyorsította a társadalmi rétegek szétválását, és magával hozta az uralkodói csoportok hatalomért folytatott harcát. Így jött létre a korai állam, amely Litván Nagyfejedelemséggé fejlődött tovább. ## Litván Nagyfejedelemség (13. század – 1569) ### Mindaugas királysága A 13. század elejétől kezdve a balti törzsek gyakran összefogtak, így hatékonyabban vezethettek hadjáratokat szomszédaik ellen. 1201 és 1236 között negyven hadjáratot intéztek a Kijevi Rusz, Lengyelország és a Kardtestvérek rendje, később Német Lovagrend által elfoglalt lett föld ellen. 1213-ban kirabolták és felgyújtották Pszkovot. 1219-ben huszonegy litván törzsfő békeszerződést kötött a halics-volhíniai fejedelemséggel; ez az esemény az egyik bizonyítéka a balti törzsek egyesülésének. A 13. század elején két harcias német lovagrend, a Livóniai Kardtestvérek és a Teuton lovagrend vetette meg a lábát a Baltikumban (a Daugava torkolatánál és Kulmnál). A keresztény térítés örve alatt hatalmas területeket foglaltak el a mai Észtországtól Északkelet-Lengyelországig. A fenyegető veszély miatt a litván törzsek egy része Mindaugas uralma alatt egyesült. Mindaugas egyike volt a törzsfőknek, az 1219-es szerződésen neve az öt rangidős fejedelem között szerepel. 1236-ban a Livóniai verses krónika már egész Litvánia urának nevezi. 1236-ban a pápa keresztes háborút hirdetett a pogány litvánok ellen. A Mindaugas riválisa, Vykintas által vezetett szamogitek a saulei csatában döntő vereséget mértek a Kardtestvérekre, akik ezután veszteségeik miatt kénytelenek voltak beolvadni a Teuton rendbe. A litván állam azonban továbbra is a lovagrend két ága közé szorult. 1240 után Mindaugas kihasználta, hogy a Kijevi Rusz a mongolok támadása miatt összeomlott, és elfoglalta Fekete Ruténiát (Grodno, Breszt, Navahrudak városokat). A további keleti hódításokkal rokonait és a rivális klánok vezetőt bízta meg, akik azonban helyzetük megerősödése után fellázadtak ellene. Danyiil halicsi fejedelem 1249–50-ben egy erős koalíciót szervezett Mindaugas ellen a litván ellenzékből, a jatvingokból, szamogitekből és a teuton lovagokból. Mindaugasnak azonban sikerült kihasználnia az ellenségei közötti érdekellentéteket. 1250-ben megállapodott a lovagrenddel, hogy megkeresztelkedik, és átengedi nekik országa egyes nyugati területeit, cserébe azok elismerték legitim királynak. Ezután már képes volt ellenállni a maradék koalíció támadásának, sőt a lovagok támogatásával sikerült megerősíteni hatalmát Litvánia fölött. 1251\. július 17-én IV. Ince pápa kiadott két bullát, melyekben utasította a kulmi püspököt, hogy koronázza meg Mindaugast, és nevezzen ki egy litván püspököt. 1253-ban lezajlott a koronázás, és Mindaugas Litvánia első (és azóta is egyetlen) királyává lett. Az újdonsült király átadta a teutonoknak Jatvingia és Szamogitia azon részeit, amik fölött amúgy sem volt hatalma, 1254-ben pedig békét kötött a halicsi fejedelemmel, aminek során lánya feleségül ment Danyiil fiához, Svarnhoz. 1260-ban a szamogitek (akik akkor a durbeni csatában felülkerekedtek a teuton lovagokon) meghódoltak Mindaugasnak, de feltételül szabták, hogy térjen vissza ősei vallására. A király beleegyezett az alkuba és leállította a keresztény térítést az országban; emellett újból támadásokat intézett a teutonok és keleten az oroszok ellen. Nem egyértelmű viszont, hogy ő maga visszatért volna a pogány istenek imádatához. Mindaugas ezáltal meghatározta a gyakorlatilag általa alapított litván állam középkori politikáját, amit utódai is követtek: védekezés a német expanzió ellen északon és nyugaton; hódító hadjáratok keleten és délen, a szétesett, tatárok adófizetőjévé vált orosz fejedelemségekben. #### Traidenis uralkodása Mindaugast 1263-ban meggyilkolta egyik unokaöccse, Treniota és a Pszkovot kormányzó Daumantas, akitől elszakította feleségét, hogy saját asszonyává tegye. A trónt Treniota ragadta magához, de egy évvel később őt is megölte Mindaugas fia, Vaišelga. Vaišelga volt Litvánia első ortodox keresztény nagyfejedelme, ám néhány évvel később, 1267-ben ő is gyilkosság áldozatává vált. A trónért ezután Svarn és Kernavė hercege, Traidenis harcolt és a küzdelemből az utóbbi került ki győztesen. Traidenis hosszú uralma (1269–82) végre stabilitást hozott a széttagolt, polgárháború dúlta országba. Újraegyesítette a litván földeket, sikeres hadjáratokat vezetett Lengyelországba és Ruténiába, legyőzte a teuton lovagokat az óporosz földön és Livóniában is. Országához csatolta Jatvingiát, Zemgaliát és Kelet-Poroszföldet. Később kibékült a lengyelekkel és 1279-ben lánya, Gaudemunda feleségül ment a Piast-házba tartozó II. Boleszló mazóviai herceghez. A pogány Litvánia továbbra is a keresztes hadjáratok célpontja maradt, és a tatárok is több pusztító portyát (1241-ben, 1259-ben és 1275-ben) intéztek a litván földek ellen. Traidenis halála után a német lovagok befejezték a nyugat-balti népek meghódítását és Litvániára (főleg Szamogitiára, hogy összekössék a rend északi és déli területeit) koncentrálhatták erőfeszítéseiket. 1274-ben leverték az óporoszok nagy felkelését, majd 1274–77-ben elfoglalták a nadruviaiak és szkalviaiak, 1283-ban pedig a jatvingok földjét. 1291-ben befejezték az utolsó litván szövetséges, a zemgalok behódoltatását. #### A Gediminas-ház Litvánia történetének leghíresebb dinasztiája, a Gediminas-ház 1285-ben, Butigeidis trónra jutásával került az ország élére. Utódai, Vytenis (u. 1295–1315) és Gediminas (u. 1315–41) állandóan hadakozni voltak kénytelenek a teuton betörések ellen. Vytenisnek sikerült ellenük szövetségre lépnie Riga német polgáraival, de így is állandóan lefoglalta a lovagok által szított szamogitiai felkelés 1299–1300-ban és utána a tizenöt év alatt lezajlott húsz német támadás. Gediminasnak is sok gondja volt a lovagrenddel, és elődjéhez hasonlóan összefogott ellenük Riga érsekével és a helyi polgárokkal. Gediminas felvette a kapcsolatot XXII. János pápával és Nyugat-Európa uralkodóival, és német telepeseket hívott Litvániába. Panaszaira reagálva a pápa kényszerítette a lovagrendet, hogy 1324–27 között négyéves békét kössenek a litvánokkal. A pápai legátusok a térítés lehetőségeit is vizsgálták az országban, de nem jártak jelentős sikerrel. A litvánok megtérítését többek között maguk a teuton lovagok akadályozták, mert így elvesztették volna legfontosabb hódítási indokukat ellenük. Gediminas katolikus megkeresztelkedési próbálkozását viszont a szamogétek és ortodox keresztény hívei akadályozták meg. 1325-ben Gediminas lánya feleségül ment a leendő III. Kázmér lengyel királyhoz és 1333-ban férje oldalán királyné lett; a házasság egyben lengyel-litván védelmi szövetséggel is járt. A lovagokkal kötött béke 1328-ban lejárt és ezután a felek hosszú éveken át kölcsönösen feldúlták egymás határvidékeit. Gediminas uralkodása idején ismerték el először Litvániát nagyhatalomnak, aminek oka elsődlegesen az volt, hogy keleten és délen hatalmas területeket vont az ellenőrzése alá. Miután a mongolok a 13. században megdöntötték a Kijevi Ruszt, helyén kis vazallus fejedelemségek maradtak. A 14. századra az Arany Horda ellenőrzése meggyengült a nyugati orosz hercegségek fölött és a litvánok kihasználva a hatalmi vákuumot, harc vagy szövetségkötés révén kiterjesztették rájuk az ellenőrzésüket. Gediminas meghódította Szmolenszket, Poléziát, sőt (ideiglenesen) Kijevet is, amelyet 1330 körül már fivére, Fjodor kormányzott. Litvánia hamarosan hatalmasra nőtt, magába foglalta a mai Fehéroroszországot, a Dnyeper-medencét és határai a 15. századra a Balti-tengertől a Fekete-tengerig értek. A 14. században a rutén városokat kormányzó litván hercegek nagy része felvette az ortodox kereszténységet és a helybeli szokásokat és neveket, így a szláv lakosság számára az uralkodói réteg változása nem járt különösebb felfordulással. A régi Rusz-beli fejedelemségek nevei és határai is megmaradtak, ám az új hercegek annál önállóbban viselkedtek, minél messzebb voltak a fővárostól. A litván és rutén katonák együtt védték a városokat a tatár fosztogatók és adószedők ellen. A tatárok sokáig, egészen Vitold litván nagyfejedelem (Vytautas) idejéig beszedték a hagyományos adót az immár Litvániához tartozó területeken is. Gediminas kihasználta a keleti orosz fejedelemségek közötti ellenségeskedéseket, jó kapcsolatokat ápolt Novgoroddal, Pszkovval és Tverrel Moszkva ellenében. 1335 körül fegyveres összecsapásra is sor került a moszkvaiakkal. #### Algirdas és Kęstutis 1318 körül Gediminas legidősebb fia, Algirdas feleségül vette Jaroszláv vityebszki fejedelem lányát, Mariját és Vityebszkbe költözött, hogy kormányozza a hercegséget. Gediminas hét fia közül négy pogány maradt (köztük Algirdas), három pedig ortodox rítus szerint megkeresztelkedett. A nagyfejedelem halála előtt szétosztotta fiai között az országot, de a több irányból szorongató katonai helyzet miatt (főleg a teutonokkal szemben) a fiúk kénytelenek voltak összetartani. 1345-ben Algirdas egyik öccse, Kęstutis segítségével elűzte Vilniusból legfiatalabb testvérét, Jaunutist, és nagyfejedelemmé kiáltotta ki magát. A gyakorlatban csak az újonnan meghódított szláv országrészt kormányozta, Ó-Litvánia Kęstutisé volt. Algirdas az Arany Horda tatárjaival és Moszkvával hadakozott, míg testvére a teuton frontot tartotta. A német lovagok 1345-től megújították támadásaikat, és 1348-ban vereséget mértek a litvánokra a strėvai csatában. Kęstutis III. Kázmér lengyel királytól kért segítséget, és megígérte országa megkeresztelését is, de a lengyelek inkább maguk is Litvániára támadtak, és elvették tőlük a halicsi és a tőle északra eső régiót. 1350-ben sikerült szövetséget kötni a Tveri Fejedelemséggel, így a helyzet valamelyest javult. 1352-ben békét kötöttek Lengyelországgal, és elismerték Halics elvesztését. Miután nyugatról biztosította magát, Algirdas 1359-ben elfoglalta Brjanszkot, 1362-ben pedig, miután legyőzte a tatárokat a kék vizek csatájában, országához csatolta Kijevet, Volhíniát, Podóliát és a Dnyeper bal partján fekvő Ukrajnát. Kęstutis eközben hárította a teutonok és európai szövetségeseik mintegy harminc betörését és maga is többször portyázott Poroszországban, azonban 1362-ben a lovagoknak sikerült bevenniük Kaunast. A lengyel konfliktus is kiújult és kénytelenek voltak 1366-ban átengedni nekik Volhínia egy részét, amely a régió központját, Volhíniai Vlagyimirt is magába foglalta. 1367-ben békét kötöttek a Livóniai renddel és ezután 1368-ban, 1370-ben és 1372-ben is Algirdas a Moszkvai fejedelemség területét dúlta fel, minden alkalommal magát Moszkvát is megközelítve. A harmadik alkalom után "örök békét" kötöttek, amire a litvánoknak szükségük is voltak, mert 1373–1377 között ismét kiújultak a teutonokkal való harcok. A két fivér (és további testvéreik) számos hataloméhes utódot hagyott maga után, és miután meghaltak, a belharcok jelentősen meggyengítették Litvániát, amelynek északnyugaton továbbra is fel kellett tartania a német expanziót, keleten pedig a győztes kulikovói csata után Oroszország egyesítését kívánó Moszkvai fejedelemségtől kellett megvédenie határait. #### Jogaila és Kęstutis konfliktusa 1377-ben meghalt Algirdas és az új nagyfejedelem a fia, Jogaila (Jagelló) lett. A teuton lovagok folytatták támadásaikat és Jogaila úgy vélte, hogy többet nyernének ha feladnák Szamogitiát és inkább a keleti hódításokra koncentrálnának; emiatt összekülönbözött Kęstutisszal. A lovagrend kihasználta a konfliktusukat és 1380-ban megkötötte a dovydiškėsi különszerződést Jogailával, amely annak nagybátyja ellen irányult. Kęstutis erről tudomást szerzett, és 1381-ben, amíg unokaöccse egy polocki felkelést fojtott el, bevonult Vilniusba, hogy letaszítsa őt a trónról. Elkezdődött egy hároméves polgárháború. Eközben Kęstutis 1382-ben kétszer is betört a teutonok területére, ám Jogaila a távollétében elfoglalta Vilniust. 1382 augusztusában a két fél döntő csatára készült, ám Jogaila előtte tárgyalni hívta nagybátyját és fiát, Vytautast; majd amikor azok megjelentek, lefogatta őket. Kęstutis öt nappal később meghalt a börtönben, de Vytautasnak sikerült megszöknie. A belháború miatt Jogaila helyzete megrendült, és 1382 októberében kénytelen volt elfogadni a dubysai szerződést a lovagokkal, melyben egy négyéves békéért cserébe megígérte, hogy megkeresztelkedik, és fél Szamogitiát átengedi a lovagrendnek. Vytautas eközben a teuton lovagoktól kérte, hogy támogassák apai örökségének, közte a Trakai fejedelemségnek megszerzésében. Mivel Jogaila nem volt hajlandó ezeket a birtokokat átadni, 1383-ban Vytautas és a német lovagok közösen támadtak Litvániára. Jogaila ezek után mégis kiegyezett unokatestvérével, átengedte neki Grodnót, Podláziát és Bresztet. Vytautas így átállt hozzá, és lerombolta a lovagok által rábízott határerődítményeket. A két unokatestvér 1384-ben már közösen indult portyára a lovagrend területeire. Ekkorra a pogány vallás feladása és az ország megkeresztelése egyre sürgetőbbé vált. Litvánia két erős szomszéd közé szorult. A Teuton lovagrend elsődleges célja a porosz és livóniai területének összekötése volt a beékelődő Szamogitia elfoglalásával. Az állandó harcokhoz Németországból és Európa egyéb keresztény országaiból toborzott önkénteseket, akik keresztes vitézként kívántak harcolni a pogányok ellen. 1345–82 között 96 támadást intéztek Litvánia ellen, amit azok csak 42 válaszcsapással tudtak viszonozni. Kelet felől pedig Moszkva ambíciója volt, hogy újraegyesíti a valamikori Rusz területeit. #### A litván társadalom a 13–14. században A 14. századi litván állam alapvetően kétnemzetiségű volt, litván és rutén (a mai Fehéroroszország és Ukrajna lakosai). 800 ezer km2-es területének csak 10%-át tette ki az eredeti Litvánia, amelynek lakossága feltehetően nem haladta meg a 300 ezret. Az ország fennmaradásához feltétlenül szükség volt a szláv földek gazdasági és katonai erőforrásaira. Az egyre jobban osztályokra bomló társadalom felső, uralkodó rétege a főnemesek voltak, a Gediminas- és Rurikovics-dinasztiákból származó hercegek és a régi törzsfők leszármazottai, a Giedraitis-, Holszański- és Szvirszkij-családok. Alattuk helyezkedtek el a nemesek vagy bojárok, akik szigorúan a hercegeknek voltak alárendelve és többnyire szerény birtokaikon, tanyaházakban éltek. Földjeiket néhány cseléd, vagy esetenként rabszolga művelte. Katonai és igazgatási szolgálataikért cserébe a bojárok adómentességet kaptak és birtokokat a rutén területeken. A parasztság többsége szabad jogállású volt, de tőlük bizonyos áruk és termények beszolgáltatását és szolgáltatásokat vártak el. Ha ezeket nem tudták kifizetni (vagy bűncselekmény miatt), rabszolgákká is tehették őket. A rutén fejedelmek ortodox vallásúak voltak és sok litván herceg maga is megkeresztelkedett; még azok is akik Ó-Litvániában éltek. A 14. századi Vilniusban a ruténeknek külön negyedük volt, itt épült fel az ortodox templom is. A nagyfejedelem kancelláriáján is írástudó ortodox egyházi személyek dolgoztak, akik után a rutén nyelv nem-egyházi írásbeli formáját is kancelláriai szláv nyelvnek nevezték el. A nagyfejedelemség legfontosabb dokumentumait, a Litván Metrica és Litvánia statútumai törvénykönyveket és a Litván krónikát ezen a nyelven írták. A fejedelmek szívesen látták a német, zsidó és örmény telepeseket; az utóbbi két felekezeti közösség közvetlenül a nagyfejedelem alá volt rendelve. Tatárok és krími karaiták zsoldosként szolgáltak a litván hadseregben, sőt a fejedelmek testőrségébe is bekerültek. A városok sokkal lassabban fejlődtek, mint a teuton fennhatóság alatt lévő Poroszországban vagy Livóniában. Az eredeti litván területeken csak Vilniust (az új fővárost), Trakait (a régi fővárost) és Kaunast lehetett városnak nevezni. Az ország közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központja Vilnius volt, amely összekötő szerepet játszott Közép- és Kelet-Európa, valamint a balti térség kereskedelmében. A vilniusi kereskedők speciális jogokat élveztek, az egész állam területén engedélyezték számukra a kereskedést, ezért sok rutén, lengyel vagy német (főleg Rigából) kereskedő Vilniusba költözött és házakat építettek maguknak. A várost három vár védte. Igazgatását a nagyfejedelem által kinevezett kormányzó végezte. Az állam élén a nagyfejedelem állt. A cím örökletes volt, de a fejedelemnek joga volt kiválasztania fiai közül a leginkább rátermettnek gondolt örököst. Voltak tanácsadói is, nekik azonban nem voltak külön jogaik, csak tanácsaikkal segítették az uralkodót. ### Dinasztikus unió Lengyelországgal #### Jogaila megkeresztelkedése A korábbi Kijevi Rusz területének meghódításával a keleti szláv kultúra és az ortodox kereszténység jelentős hatást tudott gyakorolni a litván társadalomra. Mivel a litvánoknak nem volt írásbeliségük, a hivatalos iratokat is rutén nyelven adták ki. Mire Jogaila 1385-ben felvette a katolicizmust, a litvánok egy része már ortodox keresztény volt. A katolikus hatás elsősorban a német telepesek, kereskedők és rigai hittérítők irányából érkezett. Ferences és dominikánus szerzetesek már Gediminas ideje óta éltek Vilniusban. 1349-ben Kęstutis, 1358-ban pedig Algirdas is folytatott tárgyalásokat a pápával, a Német-római Birodalommal és Lengyelországgal esetleges megtérésükkel kapcsolatbn. A katolicizmus békés terjedését azonban gátolta a teuton lovagok erőszakos térítése az általuk meghódított területeken. 1382-ben meghalt Lajos lengyel és magyar király, és a lengyel trónt tízéves lánya, Hedvig örökölte. A lengyel főrendek felajánlották Jogailának, hogy ha megkeresztelkedik, feleségül veheti Hedviget, és az ország társuralkodójává válhat. Lengyelország értékes szövetséges volt a teuton lovagok ellenében, így 1385-ben megkötötték a krevai uniót. Jogaila mésik lehetősége a moszkvai Dmitrij Donszkoj fejedelem lányával való házasság volt, de a moszkvaiak túl messze voltak, mint semhogy tényleges segítséget nyújthattak volna a német lovagok ellen, és Jogaila szláv alattvalói is talán inkább hozzá lettek voltak lojálisabbak. 1386 februárjában Jogailát megkeresztelték, és felvette az Ulászló (Władysław) nevet. Három nappal később feleségül vette a tőle 30 évvel fiatalabb Hedviget, március elején pedig Lengyelország királyává koronázták. A nagyfejedelem kereszténnyé válását a litván lakosság megtérítése követte. 1386 őszén Jogaila visszatért Litvániába, és a következő év tavaszán és nyarán személyesen felügyelte a tömeges kereszteléseket. 1387-ben újra püspökséget alapítottak Vilniusban, amelynek az uralkodó bőkezű birtokadományokat és adómentességet juttatott. Ezáltal az egyház egy csapásra ez egyik leghatalmasabb intézménnyé vált az országban. A megkeresztelkedett bojárok is kaptak jogállásukat illető kisebb privilégiumokat. Vilnius városa önkormányzatot kapott. Litvánia hivatalosan kereszténnyé válása megfosztotta a Teuton lovagrendtől a keresztes háborút mint a területi hódítás indokát. 1403-ban a pápa megtiltotta a rendnek Litvánia megtámadását, és az ország létét két évszázada fenyegető háború elvileg megszűnt. #### I. Vitold uralma Jogaila lengyel királyként maga helyett fivérét, Skirgailát bízta meg Litvánia kormányzásával. Skirgaila azonban népszerűtlen volt, és Vytautas megpróbálta megdönteni a hatalmát. Mikor első próbálkozása Vilnius elfoglalására megbukott, ismét szövetséget kötött a teuton lovagokkal. 1390-ben ismét sikertelenül ostromolták Vilniust, majd a polgárháború még két éven keresztül eldöntetlenül zajlott. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyik fél sem tud gyors győzelmet elérni, Jogaila kompromisszumot javasolt. 1392-ben megkötötték az ostrówi szerződést, amely szerint Litvánia ura Vitold (Vytautas) lett, de formálisan csak mint Jogaila régense. Vitold (Vytautas) megszilárdította a nagyfejedelmi hatalmat, egyik első dolga volt, hogy 1393–95 között több, túlságosan önálló ruténiai fejedelemtől elkobozta címeit. A német lovagok 1392–94 között többször betörtek az országba, de lengyel segítséggel visszaverték őket. A lovagrend azután felhagyott az Ó-Litvánia elleni támadásokkal, és inkább csak Szamogitiára koncentráltak. 1395-ben IV. Vencel cseh király (német királyként a lovagrend feljebbvalója) megtiltotta nekik a Litvánia elleni támadásokat. Vitold 1395-ben meghódította Szmolenszket, 1397-ben pedig sikeres támadásokat intézett a Krímen az Arany Horda ellen. Nagy keresztes hadjáratot tervezett a tatárok által meghódított rutén földek megszerzésére, ezért, hogy hátát biztosítsa, 1398-ban a salynasi szerződésben átengedte a teuton lovagoknak Szamogitia nagy részét. Ambiciózus terve azonban katasztrófába fordult, amikor a következő évben a vorszklai csatában a tatárok döntő vereséget mértek az egyesült litván–lengyel–moldvai (és kis részben még teuton is) hadseregre; Vytautas maga is alig tudott elmenekülni a csatatérről. A vereséget kihasználva Szmolenszk visszaszerezte függetlenségét. 1401 és 1408 között a litvánok újból képesek voltak támadó hadjáratokat vezetni, visszaszerezték Szmolenszket, Pszkovot és Novgorodot pedig függőségbe kényszerítették. 1408-ban a moszkvai nagyfejedelemmel az Ugra folyónál megegyeztek a hatalmi szférák elkülönítésében. 1409-ben a Teuton rend hadat üzent a litván–lengyel szövetségnek, mert Vytautas támogatta a szamogitiai felkelést. A következő év nyarán a grünwaldi csatában a lovagrend olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy állama beleroppant, és a későbbiekben már nem jelentett veszélyt szomszédaira. Központját, Marienburgot azonban nem sikerült elfoglalniuk a lengyel–litván erőknek. Az 1411-es thorni békében Litvánia Vytautas haláláig visszakapta Szamogitiát, és a lovagok tetemes hadisarcot fizettek. Az 1413-ban megkötött horodłói unió tovább részletezte a két ország viszonyát. Kijelentették, hogy Litvánia egyenlő fél Lengyelországgal, a katolikus bojárokat ugyanolyan privilégiumok illetik, mint a lengyel nemességet, az örökösödés csak a másik ország egyetértésével történhet, és hogy az unió a dinasztia esetleges kihalása után is folytatódik. Vytautas vallási szempontból toleráns volt, sőt grandiózus keleti terveiben az ortodox egyházat akarta felhasználni, hogy befolyásolhassa az orosz fejedelemségeket és Moszkvát. 1416-ban kinevezte Grigorij Camblakot kijevi metropolitának, akinek ellensúlyoznia kellett volna a moszkvai vallási befolyást. Camblak vezette az 1418-as konstanzi zsinatra küldött keleti keresztény delegációt, de az ortodox szinódus végül nem ismerte el a kinevezését. A nagyfejedelem új katolikus püspökségeket hozott létre Szamogitiában és Ruténiában is (Luckban és Kijevben). 1422-ben a két hónapos gollubi háborúban a teuton lovagok ismét vereséget szenvedtek a lengyel–litván szövetségtől, és végképp le kellett mondaniuk Szamogitiáról, amely egész Európában az utolsó kereszténnyé váló régió volt (1413-ban). Vytautast legnagyobb sikerei és elismertsége élete vége felé érték, amikor sikerült befolyása alá vonni a krími és volgai tatárokat; sőt I. Vaszilij nagyfejedelem halála után özvegye (Vitold lánya), Zsófia és a litván nagyfejedelem közösen kormányozták a moszkvai államot. 1426-ban és 1428-ban a nagyfejedelemséghez csatolták Pszkovot és Novgorodot. A lucki kongresszuson Zsigmond német-római császárral és Jogailával esetleges királlyá koronázását tárgyalták, ám Vytautas halála miatt erre végül nem került sor. #### Litvánia a 15. században A lengyel perszonálunió és a katolicizmus felvétele jelentősen megnövelte a litvánokat (és kisebb mértékben az ortodox ruténokat) érő nyugati politikai és kulturális hatásokat. Vytautas, majd utódai politikája a horodłói unió után az volt, hogy a katolikus nemességet extra privilégiumokkal ruházta fel, így befolyásolva őket az áttérésre. A 15. századi Litván Nagyfejedelemségben ez eredeti litván területek csak 10%-ot (és a lakosság 20%-át) tettek ki. A szláv régiók közül Volhíniát sikerült leginkább integrálniuk. Ebben az időszakban jobban elkülönült a gazdag földbirtokosok rétege, akik az ország katonai erejének jelentős részét adták; emellett megjelentek a nekik alárendelt jobbágyok. Bár Litvánia elvben külön állam volt, a maga saját intézményeivel, voltak olyan erőfeszítések, főleg lengyel részről, amelyek elkezdték a két állam elitjét és intézményrendszerét összekötni. Vilnius és néhány más város német mintára privilégiumokat (magdeburgi városjogot) kapott. Gyorsan fejlődött a kereskedelem és a kézművesség. Vytautas kancelláriákat alapított, megnyitották kapuikat az első egyházi iskolák, és megkezdődött az évkönyvek írása. #### A Jagelló-házbeli uralkodók A Jogaila (lengyelül Jagiełło) által alapított Jagelló-ház (amely így a Gediminas-ház oldalága volt) tagjai egészen 1572-ig ültek a nagyfejedelemség trónján. Vytautas 1430-ban fiúutód hátrahagyása nélkül meghalt, mire újabb polgárháború tört ki az utódlás eldöntésére. A harcoló felek a hatalmat elsőnek megkaparintó Švitrigaila (Jogaila öccse) és Zsigmond (Vytautas öccse) voltak. Miután Zsigmond 1440-ben meghalt, a litván főurak Jogaila második fiát, Kázmért választották meg nagyfejedelemnek, aki 1447-ben a várnai csatában elesett bátyjától megörökölte a lengyel koronát is. Az ő 1492-es halála után megismétlődtek az események: idősebbik fia, János Albert lengyel király, Sándor pedig litván nagyfejedelem lett; majd miután János Albert 1501-ben meghalt, újból Sándoré lett mindkét ország trónja. A lengyelek északon tovább harcoltak a teuton lovagok ellen, és az 1466-os második thorni békében visszaszerezték szinte valamennyi korábban elvesztett területüket. A vallásreformáció után 1525-ben a lovagrend szekuláris Porosz Hercegséggé alakult át, amelynek jelenléte később alapvető jelentőségű befolyással volt Litvánia és Lengyelország sorsára. 1475-ben a krími tatárok az oszmán szultán vazallusává váltak. A zsákmányt és rabszolgákat rabló tatárok rendszeresen dúlták a Nagyfejedelemség déli határait, 1482-ben felégették Kijevet, és 1505-ben majdnem Vilniusig is eljutottak. Az 1480-as és 90-es években elszakították Litvánia Fekete-tengeri partvidékét. Az utolsó Jagelló uralkodók, I. Zsigmond és II. Zsigmond Ágost idejére a Litvániát érő tatár támadások ereje lecsökkent, mert az ukrán határvidéken létrejött a kozákok militarizált osztálya, valamint az egyre erősödő Moszkva Nagyfejedelemség is egyre hatékonyabban vette fel a harcot a sztyeppei nomádokkal szemben. 1492-től kezdve a Moszkvai Nagyfejedelemség több háborút is indított, hogy „visszaszerezze” a valamikori Kijevi Ruszhoz tartozó területeket. Emiatt Litvánia egyre fokozottabb mértékben szorult a lengyel katonai segítségre. 1492-ben a litván határ (bár a keleti végeken csak limitált ellenőrzést gyakorolt) alig 150 km-re volt Moszkvától. A vereségek következtében már 1503-ra az ország elvesztette területének egyharmadát. 1514-ben Moszkva elfoglalta Szmolenszket, bár utána az orsai csatában a litvánoknak sikerült győzniük, miután a lengyelek vonakodva, de elfogadták, hogy kénytelenek erőket küldeni Litvánia védelmére. Ennek ellenére 1537-ben már Gomelnél volt az állam keleti határa. Az oroszok északon a livóniai háborúban szándékoztak terjeszkedni a régi Livóniai lovagrend területén. 1557-ben a Livóniai Konföderáció szövetséget kötött Litvániával és Lengyelországgal, és végül az utóbbi bekebelezte az országába. Emiatt egy évvel később Rettegett Iván hadat üzent. 1563-ban elesett Polock, és később sem sikerült visszaszerezni. Livóniát végül szétosztották az oroszok, svédek és a lengyel-litván szövetség között. #### Szorosabb együttműködés Lengyelországgal Időközben változott a litván jogrendszer. 1563-ban az ortodox bojárok a katolikusokéval azonos privilégiumokat kaptak, a nemesség minden tagja egyenlővé vált. 1565–66-ban választott bíróságokat hoztak létre, 1566-ban pedig lengyel mintára megváltoztatták a közigazgatási hivatalokat. A litván nemesi gyűlés a lengyel szejméhez hasonló jogokat kapott. A lengyel kormányzat hosszú távú célja a nagyfejedelemség bekebelezése volt. A litvánok a 14–15. században hárítani tudták a próbálkozásokat, de a 16. századra megváltozott a hatalmi helyzet. 1508-tól kezdve a lengyelek pénzzel, majd katonákkal is támogatták a Moszkva elleni védekezést, és Litvánia léte egyre inkább a támogatástól függött. A két ország szövetségének problémája a gyermektelen II. Zsigmond Ágost idejére különösen akuttá vált, amikor felmerült a dinasztikus unió felbomlásának veszélye. A szövetség megmentése érdekében Zsigmond Ágost 1569 januárjában Lublinba hívta össze mindkét ország nemességét. Bár sok litván bojár felháborodva hagyta ott a gyűlést, a király végül is keresztülvitte akaratát, és megreformálta a szövetséget, az addigi perszonálunió helyett intézményes alapokon nyugvó tényleges uniót hozva létre. A rutén területek – Volhínia, Podlázia, Podólia, Kijev – átkerültek Lengyelországhoz. A rutén bojárok többnyire elégedettek voltak a változással, mert így a nagyobb privilégiumokkal bíró lengyel nemesség részévé váltak. Az alkudozások, fenyegetések és ígérgetések eredményeképpen, július 1-jén a litván nemesség "önként" elfogadta a lublini uniót. A közös államot egy király kormányozta, amelyet a közös nemesi gyűlés, a szejm választott, de a két ország közigazgatási intézményrendszere különálló maradt. Zsigmond Ágostnak a lublini unióval egy időre sikerült nagyhatalomként megőriznie a lengyel–litván szövetséget, azonban a hosszú távú stabilitáshoz szükséges reformok nagy részét elodázták. #### A litván reneszánsz A 16–17. században Litvániába is elértek a reneszánsz és a vallásreformáció kiváltotta szellemi áramlatok. Livónia gyorsan lutheránus lett, ám a litvánok katolikusok maradtak. A kor szellemi életének egyik fontos alakja a humanista és könyvnyomtató Franciszk Szkarina (kb. 1485–1540) volt, aki a hagyományoknak megfelelően rutén nyelven írt, és kialakította a belorusz ábécé betűit. A 16. század közepe után az irodalmi életben egyre inkább a lengyel vált dominánssá. A külföldön tanuló litvánok hazatérve meghonosították az európai stílusáramlatokat, megjelent az olasz építészet, a latin nyelven írt irodalom, de ekkor nyomtattak először litván nyelvű könyveket is. A litván ortográfia úttörői Abraomas Kulvietis, Stanislovas Rapalionis, Martynas Mažvydas és Mikalojus Daukša voltak. ## A Lengyel–Litván Unió (1569–1795) A választott király által uralt Két nemzet köztársasága (ahogyan az uniót hivatalosan nevezték) egy külpolitikát vitt, közös volt a vám- és pénzrendszer. A külön lengyel és litván hadsereg megmaradt, akárcsak a kormányzati intézmények. ### Nyelv A 15. század második felére a nagyfejedelmi udvarban a lengyel jórészt kiszorította a litván nyelvet. Száz évvel később már a köznemesség is inkább lengyelül beszélt. A lublini unió után a litván közélet egyre inkább ellengyelesedett, bár a hagyományok egy darabig még megmaradtak: az 1588-as törvénykönyvet még mindig ruténul írták. 1700 után azonban a hivatalos iratokban a lengyel felváltotta a rutént és a latint. A nemesség kultúrájában és nyelvében lengyellé vált, de eközben megtartotta litván identitását. A nemesi osztály összetartó ereje ekkor még nem a későbbi időkre jellemző nacionalizmus volt, hanem a nemesség szarmata származásába vetett, egyébként téves hit. A litván nyelv a parasztok beszédében és 1547-től írott vallási szövegekben maradt meg. A nyelv megőrzésében Nyugat-Litvánia járt élen, ahol Szamogitiában még a nemesek is anyanyelvükként tanulták meg. A Kis-Litvániában (Kelet-Poroszország északkeleti része) élő litvánok lutheránusok voltak, és vallási szövegeiket lefordították a saját nyelvükre. Ezért is nyomtatták Martynas Mažvydas 1547-es Katekizmusát Königsbergben. ### Vallás A nagyfejedelemség többségi szláv lakossága ortodox maradt, akárcsak a nemesség egy része. Utóbbiak többsége azonban a lublini unió idejére áttért a katolicizmusra. A protestáns reformáció után, az 1550–1560-as években sok nemesi család evangélikus lett, majd jellemzően egy generációval később, az erősödő ellenreformáció miatt visszatértek római katolikusnak. A vallási változatosság azonban fennmaradt, legalábbis ha hinni lehet egy egyértelműen túlzó 17. századi forrásnak, miszerint „alig egy az ezerből maradt katolikus”. Ilyen körülmények között alapvető volt a vallási tolerancia, amit az 1573-as varsói konföderáció ki is mondott (legalábbis a nemesekre és szabadokra vonatkoztatva). 1750-re (nem mellesleg a keleti, rutének lakta területek elvesztése miatt) a két ország lakosságának 80%-a volt legalább névleg katolikus, köztük a nemesség szinte teljes egésze. Az 1596-os breszti unióval létrejött a görögkatolicizmus, az ortodox egyház azon ága, amely elfogadta a római pápát fejének, de megtartotta a keleti rítust. A rutén közemberek jelentős része ehhez az egyházhoz tartozott. Az ország 1772-es felosztása után a görögkatolikusok orosz fennhatóság alá kerültek, akik szép szóval vagy kényszerítve megpróbálták visszaterelni őket a pravoszláv egyházba. 1800-ra kb. kétmillióan, 1839-re pedig újabb 1,6 millióan tértek vissza a keleti ortodox templomokba. ### A nagyfejedelemség bukása A Litván Nagyfejedelemség a maga külön törvényeivel, hadseregével és kincstárával még két évszázadig maradt fenn az unión belül. Mivel II. Zsigmond Ágost a rutén földeket Lengyelországhoz csatolta, az országhoz ekkor a mai Litvánián kívül a mai Belarusz és Nyugat-Oroszország egy része tartozott. 1573-tól a lengyel és litván uralkodó személye megegyezett, akit a két ország nemessége választott. A sajátos politikai rendszerben a nemesség számos – és egyre több – privilégiumot élvezett. Ezek (főleg a liberum veto) miatt az ország politikai anarchiába süllyedt, és végül nagyban hozzájárultak az állam széteséséhez. A nagyfejedelemség ekkor az európai kulturális és gazdasági kapcsolatrendszer megbecsült tagja volt. A kereskedelmet illetően elsősorban gabonát exportált, még Amszterdamba is szállítottak litván búzát. A nyugati és keleti kereszténység határán fekvő Vilnius vallási toleranciájával tűnt ki. Nagyszámú zsidó lakossága miatt Észak Jeruzsálemének is nevezték. A fővárosban nagyhírű egyetem működött, és ismert volt a barokk építészet vilniusi iskolája. Lengyelország felosztása után a romanticizmus vilniusi iskolájából származott két neves költő, Adam Mickiewicz és Juliusz Słowacki. A 17. század közepétől pusztító háborúk sora rázta meg a lengyel–litván államot, az ún. Özönvíz. Az 1648-as Hmelnickij-féle kozákfelkeléssel kezdődött, majd Oroszország az 1654–67-es háború, a svédek pedig az 1655–61-es második északi háború keretein belül dúlták fel teljesen a két országot. Vilniust az orosz kozákok kifosztották és felgyújtották, a helyi nőket megerőszakolták. Mielőtt még teljesen magához térhetett volna, a nagy északi háború pusztította végig az uniót 1700–1721 között. Utóbbi idejében pestisjárvány és az 1709-es hideg év után éhínség miatt is szenvedtek a litvánok. Az ország mindezek miatt elvesztette lakosságának 40%-át, valamint nagyhatalmi státuszát, és idegen hatalmak, főleg Oroszország befolyása alá került. A mágnások (köztük a litván Radziwiłłek) által irányított, egymással marakodó politikai frakciók jogaikat kihasználva megakadályozták a belső reformokat. Az ország függetlensége végül Lengyelország három felosztása után veszett el, amikor 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben Poroszország, Ausztria és Oroszország felosztotta egymás között az unió területét. Litvánia döntő részben Oroszországhoz került, míg kb. 10%-a porosz tulajdon lett. Az utolsó felosztás a Kościuszko-felkelés 1795-ös bukása után következett be; ezután Litvánia több mint egy évszázadra elveszítette függetlenségét. ## Litvánia a cári Oroszországban (1795–1918) ### A litván nacionalizmus születése Lengyelország–Litvánia felosztása után a litván földek 90%-a és Vilnius Oroszországhoz került. 1803-ban I. Sándor cár a vilniusi jezsuita akadémiát egyetemi rangra emelte, amely az egész birodalom legnagyobb ilyen intézményévé vált. Igazgatója a neves lengyel író, Adam Czartoryski herceg volt. A 19. század elején még volt valamennyi remény, hogy Litvánia bizonyos mértékű autonómiát kap a cári birodalmon belül, de erre végül nem került sor. 1812-ben a litvánok lelkesen üdvözölték a felszabadítónak tekintett Napóleon hadseregét. Ennek ellenére a franciák veresége után Sándor cár nem záratta be a vilniusi egyetemet, és itt tanulhatott Adam Mickiewicz, a híres költő, aki 1815–24-ben Vilniusban élt. Litvániának az a délnyugati része, amely 1795-ben Poroszországhoz került Napóleon idején a Varsói Hercegség része lett, 1815 után pedig a szintén orosz ellenőrzésű Lengyel Királyságé („Kongresszusi Lengyelország”). Litvánia többi részét kormányzóságokra bontották. A lengyelek és litvánok kétszer is fellázadtak az orosz uralom ellen: 1830–31-ben (novemberi felkelés) és 1863–64-ben (januári felkelés), de mindkettő elbukott, és fokozott orosz elnyomást eredményezett. A novemberi felkelés után I. Miklós cár bezáratta a vilniusi egyetemet, és intenzív eloroszosítási programba kezdett. Ennek ellenére a korábbi lengyel nyelvű iskolák és kulturális intézmények tovább működhettek, legalábbis a januári felkelés bukásáig. A litván törvénykönyvet csak 1840-ben helyezték hatályon kívül, és 1861-ben, akárcsak a birodalom többi részében, eltörölték a jobbágyságot. 1839-ben a görögkatolikus egyházat egyesítették a pravoszláv egyházzal. Adam Mickiewicz lengyel költő nagyon szerette a litván vidéket és középkori legendáit, és műveivel hozzájárult a litván nemzeti mozgalom ébredéséhez. Simonas Daukantas író-történész, aki Mickiewiczcsel együtt tanult Vilniusban, azt sürgette, hogy térjenek vissza a lengyel unió előtti kulturális gyökerekhez és a litván nyelvhez. Már 1822-ben megírta az ország történetét litvánul, de akkor még nem tudta kiadatni. Teodor Narbutt lengyelül írta meg a terjedelmes A litván nemzet őstörténeté-t, amelyben szintén azt fejtegette, hogy Litvánia dicsősége a lublini unióig tartott. Ő volt az, aki rámutatott a szanszkrit és litván nyelvek közötti hasonlóságra, ami arra utalt, hogy az utóbbi igen közel áll az indoeurópai gyökerekhez. A nemzeti megújulás mozgalma a nyelvi identitást tekintette egyik alapkérdésének, szükségesnek érezték, hogy szakítsanak a hagyományos lengyel kulturális és nyelvi kötődéssel. ### A nemzeti újjászületési mozgalom Az 1864-es januári felkelés bukása tovább gyengítette a lengyel kapcsolatokat. Ekkoriban kezdett megerősödni egy új társadalmi réteg, azok a tanult és gyakran tehetős parasztok, akiknek az ellengyelesedett urbánus értelmiségekkel szemben ténylegesen a litván volt az anyanyelve. A nemzeti újjászületés egyik alapját azok a vidéki származású fiatalok képezték, akik már a széles rétegekre kiterjedő közoktatás révén szerezték műveltségüket. A litván diákok már nem annyira Varsó, hanem inkább Szentpétervár és Moszkva egyetemein tanultak. A keletkező „depolonizációs” kulturális űrt a hatóságok oroszosítással akarták betölteni, de ebben a törekvésükben nem jártak sikerrel. Az orosz nacionalizmus a volt Litván Nagyhercegség teljes területét keleti szláv régiónak tekintette, amelyet „újraegyesítettek” Oroszországgal. A születő litván nemzeti mozgalom céljai között már nem is a valamikori nagyhercegség teljes visszaállítása szerepelt, hanem a történelmi Ó-Litvánia alapjain egy saját nyelvet beszélő, modern nemzeti állam létrehozása. 1864-ben az elemi iskolákban betiltották a litván nyelvet és a latin ábécét. Ez annak az eloroszosító politikának volt a kezdete, amely a litvánok vélt orosz gyökereihez való visszatérést célozta. A cári hatóságok betiltották a litván könyvnyomtatást, kulturális és oktatási intézményeket zártak be. A nemzeti mozgalom ellenállt, többek között Motiejus Valančius püspök vezetésével, és Kelet-Poroszországban nyomtatott könyveket csempésztek be az országba (Lásd: Knygnešiai). Az 1880-as években két illegális újság is indult, a Németországban nyomott Aušra és Varpas, amelyek főleg irodalmi műveket közöltek. A nemzeti mozgalom mindkét kiemelkedő alakja, Jonas Basanavičius és Vincas Kudirka tehetős parasztcsaládból származott, és ugyanabba a marijampolėi középiskolába jártak. Basanavičius orvosnak tanult Moszkvában, ahol külföldi ismeretségeket szerzett, és lengyel–litván történelmi témájú cikkeket írt. 1879-es diplomázása után Bulgáriába, majd onnan 1882-ben Prágába költözött, ahol a cseh nemzeti mozgalom hatása alá került. Ő alapította az Aušrát (Hajnal), amelyet a német Ragnitban (ma Nyeman, Oroszország) nyomtattak Oroszországban betiltott latin betűkkel. A negyven számot megért újságot innen csempészték be a cár birodalmába. Kudirka szintén Marijampolėban tanult, ahol a feltételek enyhülésével már lengyelül is tanulhatott. Ő is orvosnak tanult a Varsói Egyetemen, ahol megismerkedett a szocializmus eszméivel (egy időre ki is rúgták A tőke egy példányának birtoklása miatt). 1889-ben visszatért Litvániába, ahol vidéki orvosként dolgozott, és közben verseket írt. 1898-ban Mickiewicz Pan Tadeusz-nak hatására írt egy verset „Litvánia, a mi hazánk” (Lietuva, Tėvyne mūsų) címmel. Ma ez az ország nemzeti himnusza. A 19. század legvégén feloldották a latin ábécé tilalmát, és mintegy 2500 könyvet adtak ki. 1900-ra létrejött a standardizált litván ábécé, elsősorban a történelmi használat, és Aukštaitija régió tájnyelve alapján. A č, š és v betűket a csehből vették át a lengyel eredetű cz, sz és w helyére. Jonas Jablonskis általánosan elfogadott Litván nyelvtan 1901-ben jelent meg. 1867–68-ban egy éhínség miatt megkezdődött az Amerikába történő kivándorlás. 1868 és 1914 között kb. 635 ezer litván, a lakosság 20%-a hagyta el a hazáját. Az orosz uralom alatt a városok növekedtek ugyan, de a többi terület európai szemmel fejletlen maradt és kevés munkalehetőséget biztosított. Sok litván a környező nagy ipari központokba, Rigába vagy Szentpétervárra utazott munkát keresni. A városok egy részében a nem litvánul beszélő lengyelek és zsidók kerültek többségbe. Az 1905-ös orosz forradalom során összehívták a Vilniusi nagy szejmnek nevezett kongresszust, amely autonómiát követelt Litvánia számára. A cári kormányzat a forradalom hatására engedményeket tett a balti népeknek: ismét használhatták az iskolákban nemzeti nyelveiket, és katolikus templomokat is építhettek. A négy évtizedig kötelező cirill ábécét hivatalosan is felváltották a latin betűk. Azonban még az orosz liberálisok sem lettek volna hajlandóak az autonómia megadására. Az első világháború kitörése után Németország 1915-ben megszállta Litvániát és Kurlandot. Vilniusba 1915. szeptember 19-én vonultak be. A németek a háború kedvező kimenetele esetén úgy tervezték, hogy elszakítják a balti népeket Oroszországtól, és Berlintől függő bábállamokat hoznak létre. ## A független Litvánia (1918–1940) ### A függetlenség kikiáltása 1917\. szeptember 22-én a német megszálló hatóság engedélyével összeült a vilniusi konferencia, hogy elkezdjék az etnikai határok mentén megalakuló leendő független litván állam szervezését. A folyamatot egy választott nemzetgyűlésnek kellett volna elkezdeni, de a német hatóság nem engedélyezte a választások megtartását, sőt még a konferencia végső döntésének kiadását sem, amely választott nemzetgyűlés összehívását sürgette. A konferencia így is létrehozott egy húszfős Litván Tanácsot (Taryba), hogy végrehajtó szervezetként döntéseket hozhasson. A Jonas Basanavičius vezette tanács 1917. december 11-én német protektorátusként kikiáltotta a litván függetlenséget, 1918. február 16-án pedig kiadták a litván függetlenségi nyilatkozatot is, amely demokratikus államként definiálta az országot. A nyugati front vereségei miatt meggyengült németek egyelőre még meg tudták akadályozni a ténylegesen önálló állam létrejöttét. A litvánok, megakadályozandó a német annexiót, meghívták a Württemberg-házból származó Wilhelm Karl von Urach herceget, hogy II. Mindaugas néven legyen országuk uralkodója, neki azonban nem sikerült elfoglalnia a trónt, így csak Litvánia névleges királyaként vonult be a történelembe. Időközben a bolsevik forradalom után polgárháborúba süllyedő Oroszországban is felmerült a régi Litván Nagyfejedelemség felélesztésének ötlete. 1918 márciusában az Anton Luckevics-féle Belorusz Nemzeti Tanács kikiáltotta a Belorusz Népköztársaságot, amely magába foglalta volna Litvániát, és a Balti-tengertől a Fekete-tengerig ért volna. A Vörös Hadsereg közeledtére azonban Luckevics külföldre menekült. A bolsevikok 1918 decemberében foglalták el Minszket, és ők is felajánlották a litván kormányzatnak egy belorusz-litván föderáció létrehozását, a litvánok azonban csak "az etnográfiai határokon belüli" állam létrehozásában voltak érdekeltek. Miután a németek 1918. november 11-én letették a fegyvert az antant előtt, a litvánok gyorsan létrehozták a kormányukat, ideiglenes alkotmányt léptettek életbe, és megkezdték az alapvető közigazgatás kiépítését. Az új kormány vezetője Augustinas Voldemaras volt. A nyugat felé visszavonuló német hadsereget azonban a Vörös Hadsereg követte, amelynek feltett szándéka volt a proletárforradalom világméretű terjesztése. Útjukban több bábállamot hoztak létre, közte 1918. december 16-án a Litvániai Szocialista Szovjetköztársaságot (amelyet hamarosan egyesítettek Belarusszal). December végén elérték a litván határt, és megkezdődött a litván–szovjet háború. 1919\. január 1-jén a német megszálló csapatok kivonultak Vilniusból, és átadták a várost a helyi lengyel önvédelmi erőknek. A litván kormányt Kaunasba evakuálták, amely az ország ideiglenes fővárosa lett. Január 5-én Vilniusba bevonultak a szovjetek. Mivel a litván hadsereg még szervezés alatt volt, a szovjet erők többé-kevésbé ellenállás nélkül haladtak előre, és január közepére megszállták az ország kétharmadát. Áprilistól kezdve a litván–szovjet háborúval párhuzamosan megindult a lengyel–szovjet háború is, és a lengyelek április 21-ére kiűzték Vilniusból a vörös katonákat. Mivel azonban a lengyeleknek területi követeléseik voltak Litvániával szemben (különösen Vilniusra) a két ország között gyorsan kiéleződtek a feszültségek, amelyek a lengyel–litván háborúhoz vezettek. Józef Piłsudski lengyel elnök megpróbált létrehozni egy lengyel–litván föderációt, amit azonban a másik fél elutasított; erre 1919 augusztusában sikertelenül próbálta megdönteni a litván kormányt. 1919 májusának közepén a Silvestras Žukauskas vezette litván hadsereg offenzívát kezdett a megszálló szovjetek ellen, és augusztus végére kiszorították őket az országból. Ezután a paramilitáris, balti németekből és volt orosz hadifoglyokból álló Nyugatorosz Önkéntes Hadsereg ellen fordultak, és az év végére őket is sikerült legyőzniük. ### Demokratikus időszak 1920 áprilisában megválasztották a népgyűlést. Júniusra elfogadták a harmadik ideiglenes alkotmányt, július 12-én pedig aláírták a békeszerződést a szovjetekkel. Ebben a Szovjetunió elismerte Litvániát és jogát a vitatott vilniusi régióra, Litvánia pedig titokban átengedte a lengyel területre igyekvő Vörös Hadsereget. Július 14-én szovjetek ismét elfoglalták Vilniust, ezúttal a lengyelektől, majd egy hónappal később átadták azt a litván erőknek. A lengyelek azonban felülkerekedtek a szovjet háborúban és előrenyomultak. A litvánok kiegyezése Moszkvával csak növelte a lengyelekkel való feszültséget; végül a további harcok elkerülése érdekében október 7-én megkötötték a suwałkii egyezményt, amely az ideiglenes demarkációs vonal lengyel oldalán hagyta Vilniust. A következő napon Lucjan Żeligowski lengyel tábornok névlegesen fellázadt (valójában Piłsudski utasítására cselekedett), bevonult Vilniusba és kikiáltotta a Közép-Litvániai Köztársaságot. A Népszövetség megpróbált közvetíteni a konfliktusban, és Paul Hymans föderációt javasolt a két ország között, de egyik fél sem fogadta el a kompromisszumos megoldást. Közép-Litvániában választást tartottak (amit a litvánok, beloruszok és zsidók bojkottáltak), majd 1922-ben Lengyelország annektálta a senki által el nem ismert államot. Az antant nagykövetkonferenciája 1932 márciusában Lengyelországnak ítélte Vilniust, ám Litvánia nem fogadta el a döntést és megszakította kapcsolatait a lengyelekkel. A két ország 1920 és 1938 között hivatalosan háborúban állt a többségében lengyelek és zsidók lakta történelmi litván főváros miatt. A nemzetgyűlés, amely 1920-ban a lengyel fenyegetés miatt feloszlott, ismét összeült és számos új reformintézkedést hozott. Litvánia belépett a Népszövetségbe, törvényt hoztak a földreformról, bevezették az új nemzeti pénznemet, a litast és 1922 augusztusában elfogadták az alkotmány végleges formáját. Az ország parlamentáris demokrácia lett, ahol az országgyűlést (Seimas) három évre választották a szavazókorú férfiak és nők. A köztársasági elnököt a Seimas választotta. Az első parlamentet 1922 októberében választották meg, ám mivel a képviselők aránya 38–38 volt, döntésképtelennek bizonyult és fel kellett oszlatni. Egyetlen hosszú távú eredménye a klaipėdai felkelés megszervezése volt 1923. január 10–15. között. A német–litván lakosságú Memel-vidéket (ma: Klaipėda) a világháború után Danzighoz hasonlóan szabad várossá akarták tenni, és francia katonaság szállta meg. A Ruhr-vidék megszállása körüli krízist kihasználva, a litvánok felkelést szítottak a városban, amelyet kisebb ellenállás után elfoglaltak. Az antant elfogadta a kész helyzetet, és Memel 1924 májusában Klaipėda névvel autonóm körzetként Litvániához került. Az országnak fontos volt a város birtoklása, mert ez volt egyetlen használható balti-tengeri kikötője. A helyi németek azonban még a 30-as években is ellenálltak a litván uralomnak. Az 1923 májusában megválasztott második Seimas volt az egyetlen a két háború között, amely teljes egészében kitöltötte mandátumát. Folytatták a földreformot, bevezették a szociális ellátást, és megkezdték az államadósság kifizetését. 1923-ban megtörtént az első népszámlálás is. ### Tekintélyelvű időszak Az 1926-os választásokon a kereszténydemokraták elveszítették addigi többségüket. Az új kormányt sokat bírálták a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződés miatt (bár az megerősítette, hogy Moszkva támogatja a litvánok vilniusi területi követelését), és azzal vádolták, hogy „bolsevizálja” az országot. 1926 decemberében a hadsereg a jobboldali Litván Nacionalista Unió és a kereszténydemokraták támogatásával államcsínyt hajtott végre. Az elnök Antanas Smetona, a miniszterelnök Augustinas Voldemaras lett. Smetona egészen 1940-ig maradt az ország autoriter vezetője. A képviselők úgy gondolták, hogy a puccs csak ideiglenes megoldás volt, és hamarosan új választásokat írnak ki. Ehelyett Smetona 1927 májusában feloszlatta a parlamentet. Pár hónappal később a szociáldemokrata párt és egyéb baloldali szervezetek felkelést próbáltak szervezni az új rendszer ellen, de hamar lefegyverezték őket. Az egyre függetlenebben tevékenykedő Voldemarast Smetona 1929-ben lemondatta (ezután többször is megpróbált visszatérni a hatalomba, de nem járt sikerrel). 1928 májusában Smetona új alkotmányt vezetett be, amely szerint Litvánia továbbra is demokratikus állam, de jelentős mértékben megnövelte az elnöki hatalmat. Smetona pártja, a Litván Nacionalista Unió tagsága és jelentősége gyors ütemben nőtt. Az elnök bevezette magára a „nemzetvezér” (tautos vadas) titulust, és elkezdte a személyi kultusz kiépítését. Hitler hatalomra jutása után a német–litván kapcsolatok megromlottak, mert az új német vezetés nem akarta elismerni a Memel-vidék/Klaipėda elvesztését, ezért támogatták a klaipėdai litvánellenes szervezeteket, és amikor a hatóságok kb. száz aktivistát (köztük a mozgalom vezetőit, Ernst Neumannt és Theodor von Sasst) bebörtönöztek, Németország kereskedelmi embargót vezetett be Litvániával szemben. A litván árukat ezután Nagy-Britanniába exportálták, de a gazdasági nehézségek miatt a Suvalkija régió földművesei sztrájkba kezdtek. Bár a demonstrációkat erőszakkal elnyomták, Smetona tekintélye megrendült, és 1936-ra választásokat írtak ki. A választás előtt azonban a Nacionalista Unión kívül valamennyi pártot betiltották, így a Seimas 49 tagjából 42 képviselőt ők adtak. Az új parlament 1938-ban új alkotmányt fogadott el, amely még szélesebb jogköröket ruházott az elnökre. Miután Németország annektálta Ausztriát, a háborús feszültség egyre nőtt. 1938 márciusában Lengyelország ultimátumot intézett a litvánokhoz, hogy állítsák vissza a diplomáciai kapcsolatokat vagy katonai eszközökhöz nyúl. A gyengébb hadsereggel bíró és szövetségesek nélküli Litvánia kénytelen volt elfogadni az ultimátumot. Közben Hitler is parancsot adott a német hadseregnek, hogy lengyel támadás esetén a Dubysa-folyóig szállják meg Délnyugat-Litvániát, de erre végül nem került sor. A litván–lengyel viszonyok valamennyire normalizálódtak, a két ország között megindult a vasúti közlekedés és a postai forgalom. 1939\. március 20-án, alig pár nappal Csehszlovákia német megszállása után Ribbentrop ultimátumot nyújtott át a litván nagykövetnek, melyben Klaipėda azonnal átadását követelte. A litván kormány kénytelen volt elfogadni a követelést, ami belpolitikai válságot okozott, és Smetona kénytelen volt új kormányt alakítani, amelyben 1926 óta először ellenzéki politikusok is szerepeltek. A kikötőváros elvesztése nagy csapást jelentett a gazdaság számára. Amikor Németország és a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktumban befolyási övezetekre osztotta Kelet-Európát, Litvánia először a német félhez került; ez akkor változott meg, amikor Smetona megtagadta, hogy részt vegyen Lengyelország lerohanásában. A két háború között létrejött a litván nyelvű oktatási rendszer, Kaunasban felsőoktatási intézmények nyíltak, és jelentősen fejlődött az irodalom, zene, színházművészet és festészet. A litván társadalom továbbra is paraszti társadalom volt, csak a lakosok 20%-a élt városokban. Erős volt a katolikus egyház hatása, és magas volt a születésszám: az amerikai kivándorlás ellenére 1923 és 1939 között 22%-kal nőtt a népesség, és meghaladta a hárommilliót. A korábban főleg zsidók, lengyelek, oroszok és németek által lakott városokban a litvánok kerültek többségbe. Kaunasban például 1897-ben még csak 7% volt a litvánok aránya; 1923-ra ez 59%-ra változott. A jobboldali diktatúra valójában stabilitást hozott, mert meggátolta a szélsőséges bal- és jobboldali szervezetek létrejöttét, és visszafogta az antiszemita pogromokat is. ## A második világháború ### Szovjet megszállás A Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka befolyási zónákra osztotta fel Kelet-Európát. A három balti állam a szovjetek szférájába került, miután Lengyelországot a Szovjetunió megtámadta. A szovjet csapatok elfoglalták Vilniust, amelyet az 1939. október 10-én kötött szovjet–litván együttműködési szerződés keretében átadtak Litvániának. Cserébe 20 ezer szovjet katona állomásozhatott az ország területén. Ezzel gyakorlatilag feladták a függetlenségüket. A korabeli mondás szerint: „Vilnius – mūsų, Lietuva – rusų” (Vilnius a miénk, Litvánia az oroszoké). A szovjetek Lettországgal és Észtországgal is hasonló szerződéseket kötöttek, és amikor a finnek ezt megtagadták, kezdetét vette a téli háború. thumb\|left\|250px\|Litvánia megszállása 1940-ben A finn háború befejezése után, 1940 tavaszán a szovjetek újabb követelésekkel álltak elő, és június 14-én ultimátumot adtak a litvánoknak, miszerint új, szovjetbarát kormányt kell felállítaniuk, és engedélyezniük kell további csapatok állomásoztatását. A már addig is gyakorlatilag megszállás alatt lévő Litvánia el kellett, hogy fogadja az ultimátumot. Smetona elnök elmenekült, és 150 ezer újabb szovjet katona lépte át a határt. Vlagyimir Gyekanozov felügyeletével megalakult a Justas Paleckis által vezetett új kormány, és névleges választásokat tartottak. Az új parlament az első ülésén egyöntetűen megszavazta a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság létrejöttét, és felvételét kérte a Szovjetunióba. A kérelmet 1940. augusztus 3-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elfogadta. Az annexiót követően azonnal elkezdődött a szovjethatalom bevezetése. Minden földet államosítottak. A szegényparasztok támogatásának elnyerése érdekében földosztást tartottak, de a kollektivizálás előkészítéseként hatalmas földadót vezettek be, hogy tönkretegyék a kisbirtokosokat. A bankok, nagy cégek és földbirtokok államosítása drasztikus áruhiányhoz vezetett. A litas árfolyamát mesterségesen alacsonyan tartották és 1941 tavaszán be is vonták. Minden vallási, kulturális és politikai szervezetet betiltottak, csak a Litván Kommunista Párt és ifjúsági szervezete maradhatott. Mintegy 12 ezer embert tartóztattak le, akiket a „nép ellenségeinek” nyilvánítottak. 1941 júniusában 12 600 főt (főleg volt katonatiszteket, rendőröket, politikusokat, értelmiségieket és családtagjaikat) deportáltak szibériai lágerekbe. ### Német megszállás 1941\. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. Az ellenállás csak szórványos volt, és a német csapatok gyorsan nyomultak előre: június 24-én már Vilniusban voltak. Egy héten belül egész Litvániát megszállták. A visszavonuló szovjetek 1000-1500 embert lőttek agyon. A litvánok általában felszabadítóként fogadták a németeket; abban reménykedtek, hogy legalább részleges autonómiát kaphatnak tőlük. A Litván Aktivista Front szovjetellenes felkelést szervezett, kikiáltotta az ország függetlenségét, és Juozas Ambrazevičius vezetésével kormányt alakított. A németek nem mondatták le erőszakkal a kormányt, de semmilyen tényleges hatalmat nem engedélyeztek számára, így annak tagjai augusztus 5-én le is mondtak. A megszálló hatósági feladatot a Reichskommissariat Ostland végezte, a többi balti országhoz hasonlóan. A litvánok többsége kezdetben együttműködött a németekkel. Fegyveres milíciákat is létrehoztak; reményeik szerint ezek a leendő litván hadsereg magját képezték volna, de a megszállók csak rendfenntartóként és a zsidók összegyűjtésére használták őket. A jelentős adók, a németországi kényszermunka, a német hadseregbe való sorozás és az autonómia hiánya miatt azonban gyorsan elvesztették illúzióikat. Hamarosan létrejöttek az ellenállási mozgalom első csírái is. A legfontosabb ilyen szervezet az 1943-ban alakult Litvánia Felszabadításának Legfelsőbb Bizottsága volt. A passzív ellenállás miatt Litvániában nem is állítottak fel Waffen-SS alakulatot; helyette Povilas Plechavičius tábornok szervezte meg a rövid életű Litván Területvédelmi Erőt. A fegyveres ellenállásban litvánok nem vettek részt, ők alapvetően még mindig a Szovjetuniót tartották legfőbb ellenségüknek. A ténylegesen harcolók orosz, belorusz és zsidó partizánok voltak és a lengyel Honi Hadsereg Kelet-Litvániában. A háború előtt Litvániában becslések szerint 210–250 ezer zsidó élt; a holokauszt során 90%-uk életét vesztette. A litvániai holokauszt három szakaszra osztható: tömeges kivégzések (1941. június–december), gettókba zárás (1942 – 1943. március) és a végső likvidálás (1943. április – 1944. július). Más, németek által megszállt nyugatibb országoktól eltérően a zsidók elleni elnyomó intézkedéseket nem fokozatosan vezették be, hanem már a megszállás első napjától elkezdődtek a kivégzések. A gyilkosságokat a németek és litván kollaboránsaik főleg a kaunasi IX. erődben, a vilniusi Ponaryban és a mobilis Rollkommando Hamann által, vidéken végezték. Becslések szerint már 1942 előtt odaveszett a litván zsidók 80%-a. A maradék 43 ezret Vilnius, Kaunas, Šiauliai és Švenčionys gettóiba zárták, ahol a német hadiipar számára végeztek kényszermunkát. 1943-ban a gettókat vagy felszámolták vagy koncentrációs táborokká változtatták őket. Alig 2–3 ezren menekültek meg a táborokból. Litvániában északi szomszédaiktól eltérően a németek nem tudtak litván Waffen-SS-egységet létrehozni. A helyi rendfenntartásra (a szovjet partizánok elleni harcra) egy nagyon gyengén felszerelt, de viszonylag nagy létszámú litván területi védelmi erőt hoztak létre. Ennek vezetője M. Pečiulionis tábornok volt. A szervezet és a Wehrmacht közötti súrlódások azonban oda vezettek, hogy M. Pečiulionis tábornokot és a területvédelmi erők legfelső parancsnokságának tagjait 1944. május 15-én a németek letartóztatták, és a salaspilsi koncentrációs táborba zárták. A litván területvédelmi erők állományának nagyjából fele illegalitásba vonult, és egészen 1953-ig folytatta harcát a mindenkori megszállók ellen immáron erdei testvérek néven. ### A szovjethatalom visszatérése 1944 nyarán a Vörös Hadsereg elérte Litvánia keleti határait. 1944 júliusára Vilnius környékét a lengyel Honi Hadsereg uralta, amely az Ostra Brama-hadművelet során sikertelenül próbálkozott a város elfoglalásával is. Július 13-án a szovjetek lengyel segítséggel megszállták Vilniust. Visszaállt a Litván SZSZK és a jaltai és potsdami konferenciákon a nyugati szövetségesek szentesítették a német támadás előtti állapotot. A litván nép a második világháborúban ekkor, a szovjet-német harcok során szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. 1945. január 9-én utolsóként végül Memelt is elfoglalták a szovjetek. Becslések szerint 1940 és 1954 között 780 ezer litván állampolgár vesztette életét erőszakos halál által. A második szovjet megszállást 1944-től egészen 1953-ig tartó fegyveres ellenállás kísérte (ekkor fogták el az utolsó partizánt). Kezdetben viszonylag nagy létszámú, irreguláris partizáncsapatok szerveződtek, amelyek gyakran megtámadták a Vörös Hadsereg egységeit. 1946 után megszervezték az ellenállás szervezetét, és 5-15 fős, kisebb operatív osztagok hajtották végre meglepetésszerű akcióikat. Az 1949-ben kezdődő harmadik ellenállási szakaszban Jonas Žemaitis–Vytautas megalakította a Litván Szabadságharcosok Szövetségét, és a nyílt harccal szemben a 3-5 fős sejtek inkább a szabotázsra, terrorakciókra koncentráltak. Becslések szerint mintegy 20 ezer partizán vesztette életét, míg a szovjet hatóságoknak sikerült elfojtaniuk az ellenállást. A kutatók szerint Litvánia lakosságának 4%-a közvetve vagy közvetlenül részt vett partizántevékenységekben. ## A Litván Szovjet Szocialista Köztársaság ### A sztálini terror (1944–53) 1941 és 1952 között több tízezer litván családot telepítettek ki Szibériába és a Szovjetunió egyéb vidékeire. 1953-ig, Sztálin haláláig 120 ezer embert (a lakosság 5%-át) deportálták, több ezret pedig politikai fogolyként bebörtönöztek. A deportáltak között voltak az ismert értelmiségiek és a katolikus papok; 1953 után sokan visszaköltöztek Litvániába. A 40-es években és az 50-es évek elején mintegy 20 ezren harcoltak partizánmódszerrel a szovjet rendszer ellen, de nem sok sikerrel. Többségüket megölték, vagy a gulágokra hurcolták. A háború vége után 40-60 ezer civil és fegyveres halt meg a szovjetellenes harc következtében. Összességében jóval több litván halt meg a második világháború után, mint alatta. ### A szovjet időszak (1953–88) Moszkva támogatta a nem litván (főleg orosz) polgárok betelepülését a tagköztársaságokba, hogy jobban integrálja őket a Szovjetunióba, és gyorsítsa az ipar fejlesztését, de Litvániában ez a folyamat közel sem öltött akkora méreteket, mint a másik két balti államban. Valójában Vilniusban nem annyira eloroszosítás, hanem ellitvánosodás zajlott. Miután Sztálin döntése értelmében 1944-ben Vilniust újból megtették a köztársaság fővárosának, lengyel lakosait kitelepítették. A környező településekről vagy Litvánia egyéb régióiból csak minimális mértékben költöztettek ki lengyeleket. Helyükre oroszokat kellett volna költöztetni, de hosszú távon Vilnius egyre inkább ellitvánosodott, vagyis a szovjet rendszer ebben az aspektusban megvalósította a litván nacionalisták régi álmát. A litván gazdaság is meglehetősen gyorsan fejlődött, az ország többi részéhez viszonyítva. A háború után a Vilniusi Egyetem újra megnyitotta kapuit és litván nyelven oktatott, döntő többségében helyi fiatalokat. Az egyetem a balti térséggel foglalkozó tudományok egyik központjává vált. Az iskolákban nagyobb mértékben használták a litván nyelvet, mint az ország történetében valaha. Az irodalmi nyelvet tovább szabványosították. Mindezen vívmányok miatt Sztálin halála után az értelmiségiek nagy része tagja lett a kommunista pártnak. A szovjet rendszer Litvániában is hasonló volt az ország más vidékeihez: a mezőgazdaság kollektivizált volt, a gazdaság állami tulajdonban maradt, és minden rendszerkritikát szigorúan megtoroltak. A katolikus egyházat elnyomták. Az utazási korlátozások miatt a lakosok hosszú ideig elszigetelődtek a Szovjetunió más régióitól. A litvánok ellenállása azonban ebben az időszakban is megmaradt. Romas Kalanta – Jan Palach önfeláldozása nyomán – szintén felgyújtotta magát 1972-ben a politikai viszonyok miatt. E tett után Kaunas fiatalsága tüntetni kezdett a szovjet rendszer ellen. A keresztek hegyét szintén a litván ellenállás szimbólumának tartják, hiszen a kommunizmus a vallásellenességet vallotta. A szovjet rezsim többször, 1961-ben ill. 1973-75 között még három alkalommal elpusztított, ennek ellenére újabb és újabb kereszteket helyeztek el a litvánok. ### Peresztrojka (1988–90) 1988-ig a politikai, gazdasági és kulturális életet a Litván Kommunista Párt dominálta. A litvánok és a többi balti nép üdvözölték a megcsontosodott szovjet rezsim megújítását célzó gorbacsovi programot, a peresztrojkát és glasznosztyot. 1988. június 3-án megalakult az értelmiség reformpárti mozgalma, a Sąjūdis, amely politikai demokratizálást és nemzeti jogokat követelt. A Sąjūdis hatására a Litván SZSZK legfelsőbb Tanácsa megváltoztatta az alkotmányt, miszerint a litván törvények elsőbbséget élveznek a szovjet joggal szemben, és megsemmisítette az 1940-es döntését a Szovjetunióhoz való csatlakozásról. Bevezették a többpártrendszert, és visszatértek a régi nemzeti szimbólumok (a zászló és himnusz) használatára. A kommunista párt sok tagja is támogatta a Sąjūdis célkitűzéseit, és segítségükkel 1988-ban a reformpárti Algirdas Brazauskast választották a párt Központi Bizottságának első titkárává. 1989\. augusztus 23-án, a Molotov–Ribbentrop-paktum 50. évfordulóján a baltiak Vilniustól Tallinnig húzódó élőlánccal hívták fel a világ figyelmét a három ország tragikus sorsára. Ezen a tüntetésen a becslések szerint 1-2 millióan vehetett részt, köztük – a Reuters szerint – 700 000-1 000 000 litván. 1989 decemberében a Litván Kommunista Párt függetlennek nyilvánította magát az SZKP-től, és felvette a Litvánia Demokratikus Munkáspártja nevet. ## A függetlenség helyreállítása ### Függetlenségi törekvések (1990–91) 1990 elején parlamenti választásokat tartottak, amelyet a Sąjūdis támogatta jelöltek nyertek. 1990. március 11-én a köztársaság Legfelsőbb Tanácsa kiadta a litván állam visszaállítását célzó törvényt, amely szerint a szovjet helyett az 1938. május 12-én elfogadott alkotmány lesz érvényes. A szovjet tagköztársaságok közül a baltiak voltak a leginkább elszakadáspártiak, és közülük Litvánia nyilvánította ki elsőként a függetlenségét. A Sąjūdis vezetője, Vytautas Landsbergis lett az államfő, a miniszterelnök pedig Kazimira Prunskienė. Március 15-én Moszkva követelte a függetlenségi nyilatkozat visszavonását, és politikai és gazdasági szankciókat kezdett életbe léptetni Litvániával szemben. A hadsereg megszállt néhány középületet, 1991 januárjáig erőszakos cselekményekre nem került sor. Január 11-én a szovjetek megpróbálták megdönteni a kormányt ,és létrehozták az ún. Nemzeti Megmentési Bizottságot. A katonaság több épületet elfoglalt, köztük a vilniusi tévétornyot, és eközben lelőttek 14 fegyvertelen civilt, és megsebesítettek további 140-et. A litvánok azonban több tízezres tiltakozó megmozdulásokat szerveztek, és a figyelmeztető lövések ellenére körbevették a megszállt épületeket. A katonák végül visszavonultak, és a választott kormány a helyén maradt. 1991\. február 9-én népszavazást tartottak, amin a jogosultak 76,46%-a vett részt, és több mint 90,47%-uk Litvánia függetlenségére voksolt. Az 1991-es moszkvai puccs során szovjet katonák ismét megszálltak néhány kommunikációs- és kormányépületet, de a puccs bukása után visszatértek a laktanyáikba. A kormány betiltotta a kommunista pártot, és elkobozta a tulajdonát. A puccs bukása után a nemzetközi közösség is elismerte a független Litvániát, és 1991. szeptember 17-én felvették az ENSZ-be. ### A mai Litvánia A többi volt szovjet tagköztársasághoz hasonlóan a romló gazdasági körülmények, növekvő infláció és munkanélküliség miatt a függetlenségi mozgalom népszerűsége hamar lehanyatlott. A Litván Szociáldemokrata Párt (LDDP), amely a volt kommunista párt és nem kommunista szociáldemokrata párt uniója, az 1992-es parlamenti választáson megszerezte a képviselői helyek többségét. Az LDDP folytatta a demokratikus intézményrendszer kiépítését és a piacgazdaságra való áttérést. A következő, 1996-os választáson már ismét a Vytautas Landsbergis vezette jobboldali Haza Szövetség győzött. Az 1990-es évek elején Litvániában is privatizálták az addig kizárólag állami tulajdonban lévő cégeket és ingatlanokat. A volt szocialista országokhoz hasonlóan kárpótlási jegyeket osztottak szét és azokkal lehetett az árverésre bocsátott tulajdonjogokat megvásárolni. Egyes volt szovjet tagköztársaságoktól (pl. Oroszország) eltérően itt nem jött létre egy kis létszámú, nagyon gazdag réteg. A privatizáció a kis vállalatokkal kezdődött, a nagy cégek (mint a telekommunikációs és légitársaságok) később kerültek kalapács alá, hogy kemény valutával rendelkező külföldi befektetők is vásárolhassanak. A függetlenség kikiáltása után elvben újra bevezették a két háború között időszak nemzeti pénzét, a litast, de a magas infláció (1992 januárjában 53,99%) és technikai problémák miatt azt 1993-ig egy ideiglenes fizetőeszköz, a talonas helyettesítette. A függetlenség kikiáltása után jelentős számú szovjet csapatok maradtak a területén. Ezek kivonása 1993. augusztus 31-én fejeződött be. Az ország első védereje a hadsereg felállításáig a Litván Nemzeti Önkéntes Véderő lett. Újraindították a 30-as évek önkéntes paramilitáris szervezeteit is, a Litván Lövészszövetséget, az Ifjú Lövészeket, valamint a litván cserkészszövetséget is. 1994-ben Litvánia kérte felvételét a NATO-ba. Egy hosszú és nehéz átmeneti időszak során sikerült teljesíteniük az Európai Unió felvételi követelményeit. 2002 októberében meghívták a szövetségbe, 2004-ben pedig hivatalosan tagjává vált mind az EU-nak, mind a NATO-nak. 2001 májusában az ország a Kereskedelmi Világszervezet 141. tagállamává vált. A 2000-es évek gazdasági világválsága nyomán Litvánia 2009-ben függetlenné válása után a legnagyobb recessziót élte át. A korábbi gyors növekedés után egy év alatt 15%-kal esett vissza a bruttó hazai termék (GDP). Részben ennek következményeként sok litván (az ország 20%-a) az EU nyugati tagállamaiban keres munkát, ami komoly demográfiai problémákkal szembesíti a kis balti államot. Litvánia lakossága 3,5 millióról 3 millióra csökkent egy évtized alatt, 2001 és 2011 között. ## Fordítás

Georges Bizet

Georges Bizet, eredeti nevén Alexandre-César-Léopold Bizet (Párizs, 1838. október 25. – Bougival, 1875. június 3.) francia zeneszerző. Első szerzeményét 11 évesen alkotta, ekkor már a párizsi Conservatoire diákja volt. Itt ismerkedett meg Halévyvel, aki zeneszerzést tanított neki, és aki nagy hatással volt művészi kibontakozására. Első jelentős művét, a C-dúr szimfóniát 17 éves korában írta, és ezzel elnyerte a Római Díjat, amelynek révén három évet tölthetett az olasz nagyvárosban. Kortársai idegenkedve fogadták színpadi kísérleteit és drámai zenéjének szokatlan, realisztikus hangját. Don Procopio című vígoperáját 1906-ban mutatták be kevés sikerrel, de következő műve, a Gyöngyhalászok című opera sem nyerte el a nézők tetszését. Ez követően más szerzők műveinek átdolgozásából és zongoratanításból élt. 1871-ben besorozták a Nemzeti Hadseregbe a francia–porosz háború miatt, így kevés ideje maradt a komponálásra. 1871-ben írta zongorára a Gyermekjátékok című sorozatot, valamint a Dzsamilé című egyfelvonásos operáját. A párizsi Vaudeville-színház igazgatójának kérésére írt Alphonse Daudet Az arles-i lány című elbeszéléséhez kísérőzenét. Ezt áthangszerelte nagyzenekarra, és a mű hangversenydarabként hatalmas sikert aratott. Élete utolsó alkotása a Carmen című operája volt, amellyel azt remélte, hogy ez végre áttöri a francia közönség közönyét. A várt siker elmaradt, és a bemutató után néhány nappal a nagybeteg zeneszerző elhunyt. A Carmen későbbi előadásai viszont már hatalmas sikereket arattak, a mű pedig a közönség egyik nagy kedvence lett, és a mai napig az egyik legismertebb és leggyakrabban játszott opera. ## Élete és munkássága ### Gyermekévei Georges Bizet 1838. október 25-én született Párizsban, az Auvergne bástyáról elnevezett utca 26. számú házában. Apja, Adolphe Amand Bizet, roueni származású fodrász és parókakészítő volt. Anyja, Aimée Delsarte Cambrai-ban született, és egy ellenőrizhetetlen legenda alapján a nagy firenzei olasz festőtől, a cinquecento kiváló mesterétől, Andrea del Sartótól származtatta magát. Annyi bizonyos, hogy Aimée Delsarte muzsikus családból származott: nővére kiváló zongorista, fivére neves énektanár és karnagy volt, legifjabb fivére pedig énekes. Aimée maga is ügyesen zongorázott, és rendkívül művelt volt. Adolphe Amand Bizet-hez 1837-ben, családja szívós ellenzése ellenére ment férjhez. Házasságuk első évében született egyetlen gyermekük, és az Alexandre César Léopold hangzatos neveket kapta. A keresztségben, amelyre bő másfél év után került sor, az ifjú Bizet-t Georges-nak nevezték el, és ezt használta utána egész életében annak ellenére, hogy az anyakönyvben más szerepelt. Adolphe Amand hamarosan felhagyott a parókakészítéssel, énekórákat adott helyette. A kis Bizet így gyerekkorától zenei környezetben nevelkedett a párizsi Montmartre negyedben. Lelkesen figyelte anyja zongorajátékát, végighallgatta apja énekóráit. Amikor kellően felcseperedett és elérte a zongorát, anyja leckéket adott neki. Hétéves korában nyilvánvalóvá vált a szülők számára, hogy fiuknak komoly zenei oktatást kell biztosítaniuk, ezért megpróbálkoztak a szigorú szabályokkal kormányzott zenei felsőoktatási intézményben, a Conservatoire-ban. ### Tanulmányai a Conservatoire-ban Bizet 1848. október 12-én, alig tízévesen lépte át először a Conservatoire küszöbét, természetesen korengedménnyel, amit apjának egyik barátja szerzett meg számára úgy, hogy jól ismerte Joseph Meifriedet, a Conservatoire egyik tanárát, a felvételi bizottság egyik tagját. Mivel azonban túljelentkezés volt, csak nagybátyja, François Delsarte közbenjárásával sikerült egy újabb felvételi vizsga után bekerülnie Antoine François Marmontel osztályába. Bizet öt éven át minden hétfőn, szerdán és pénteken fél 12-től játszotta el a feladott leckéket igényes tanárának, aki igen nagyra becsülte növendéke képességeit. A zongoraórák mellett szolfézsoktatásban is részesült, majd az első félév után kiváló előmenetelének köszönhetően megkezdhette zeneszerzési tanulmányait is. Tanára Pierre Joseph Zimmermann, a nagyhírű kontrapunktista lett. Idős kora miatt azonban gyakran volt beteg, és ilyenkor Charles Gounod helyettesítette, aki leplezetlenül csodálta az ifjú képességeit. Bizet rajongott tanáráért, akinek stílusa egy életre szóló, szuggesztív benyomást gyakorolt rá. Az ifjú Bizet 1851-ben második, majd 1852-ben első díjat nyert zongorajátékával Marmontel osztályában. Ekkor felvette az orgona-fúga tantárgyat is, tanára François Benoist volt. 1853-ban Zimmermann elhunytával árván maradt osztályát Halévy vette át. Rendkívül hanyag oktató volt, de rendkívül precízen vett részt tanítványai műveinek csiszolásában. Bizet nála is osztályelsővé küzdötte fel magát, és Halévy szerette volna, ha növendéke megpályázza a Római nagydíjat, egy hároméves itáliai tanulmányutat a Francia Akadémia finanszírozásával. Első művét (Barcarola) még 1849-ben írta meg. A tanulóévek munkája még az F-dúr nocturne és a b-moll, „Nagy” hangversenykeringő, amin Chopin és Schumann hatása érződik. Bizet a legtöbb hangjegyet mások szolgálatában írta le. Amióta bekerült a Conservatoire-ba, csaknem teljesen eltartotta magát. Nemcsak partitúrát olvasott kitűnően, de nagyszerűen értett a terjedelmes vezérkönyvek egyszerűsítéséhez is. A bonyolult darabokat könnyen átírta zongorára, ami rendkívül jól jövedelmezett számára. Számos, ebben az időszakban komponált műve elveszett vagy elfelejtődött. Tizenhat éves volt, amikor megjelentek első kinyomtatott kompozíciói, két dal: A kis Margit és A rózsa és a méh. Ebben az időszakban írta meg első vígoperáját, A doktor házát (La Maison du docteur). Ezt sohasem mutatták be. 1856-ban pályázta meg először a Római nagydíjat, de Dávid-kantátájával csak második lett. Nagyon elkeseredett, érzékeny természetével nehezen tette túl magát a sikertelenségen. 1857-ben részt vett Jacques Offenbach operaszerző pályázatán. A téma Léon Battu és Ludovic Halévy librettója volt: A csodadoktor (Le docteur Miracle). Az első díjat megosztva nyerte el Charles Lecocq-kal. Mindkét díjnyertes művet bemutatták, és Bizet darabjának volt nagyobb sikere: tizenegy előadást ért meg. Ez volt Bizet első bemutatott operája. Offenbach díjával a tarsolyában bejutott Rossini nagyhírű estélyeire, amiken nemcsak az olasz mesterrel találkozott, hanem Liszt Ferenccel és Giuseppe Verdivel is. 1857-ben Bizet újraindult a Római nagydíjért folyó versenyen. A feladott szöveg Amédée Burion költeménye volt: Clovis és Clotilde. Bizet hat pályázó közül nyerte el az első díjat. Az itáliai útra Rossini meleg ajánlásával indult. ### Az itáliai évek 1857\. december 21-én kelt útra a további római nagydíjasok csoportjában (Colin, az oboás; Heim, az építész és Sellier, a festő). Útközben meglátogatta Lyont és Avignont, majd átutazott Arles-on és Marseille-en. Első itáliai megállója Genova volt, amely kellemetlenül lepte meg. Bizet rossz véleménnyel volt a városról, annak színes palotáiról, a szennyről és a koldusokról. Rövid tartózkodás után hajóra ültek, és átszelték a Ligur-tengert Livornóig. Pisán át Firenzébe utazott, ahol megnézte Verdi A lombardok című operájának bemutatóját, ellátogatott az Uffizi-képtárba valamint a Pitti-palotába, ahol megcsodálta állítólagos ősének, Andea Del Sartónak a műveit. Több mint egyhavi utazás után érkezett meg Rómába, a Piazza di Spagna közelében lévő Villa Medicibe. Miután elhelyezkedett, nem volt más dolga, mint nekiállni dolgozni, hiszen az ösztöndíjasoknak minden év végén el kellett küldeniük munkájuk eredményét, az úgynevezett envoi-t, a párizsi Szépművészeti Akadémiának. Bizet nagy vágya az volt, hogy eljusson Nápolyba, viszont az ösztöndíjából nem tudta fedezni a költségeket. Ezért úgy döntött, hogy megpályázza az egyházzenei Rodrigues-díjat, amelynek fődíja 1500 francia frank volt. Egy Te Deumot komponált, azonban műve alulmaradt egy Berthe nevű zeneszerző kompozíciójával szemben. Gyakran járt színházba, operába és hangversenyekre. Az olasz zenétől átitatva úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy vígopera írásával, mégpedig opera buffával, olasz módra. Még februárban talált az antikváriusnál egy librettót Parisina címmel. Ezt Donizetti 1833-ban már megzenésítette, de azóta feledésbe merült. Megírta Gounod-nak a szándékát, aki válaszlevelében a librettó megzenésítésére ösztönözte tanítványát. A művet, a Don Procopiót 1859-ben fejezte be. Meglehetősen elégedett volt vele, és ezt szánta az első envoi-jának. Miután postázta a művet, kirándulásra indult kollégáival Toszkánába és Umbriába, azonban röviddel Rómába való visszaérkezése után megbetegedett. Egy tengeri fürdőzés alkalmával a hideg víz ízületi gyulladást idézett elő nála, és krónikus toroktályogja ezután gyakran fellobbantotta ízületi panaszait. Hetekig nyomta az ágyat. Ekkor fogant meg benne az ötlet, hogy itáliai élményeit egy szimfóniában foglalja össze, amelynek címe Róma lesz. Felgyógyulása után elutazott Nápolyba (mivel megemelték ösztöndíját), azonban a város nagy csalódást okozott neki szennyével, koldusaival és zsebtolvajaival. A Nápolyi-öböl szépsége azonban elragadtatta, csakúgy, mint Pompeii romjainak látványa. Visszatérve Rómába, kézhez kapta az Akadémia kiértékelő levelét, amelyben a bírálók elismeréssel nyilatkoztak Don Procopiójáról. Az opera kéziratát sokáig elveszettnek hitték. Jóval a zeneszerző halála után, Auber iratai között találták meg, majd 1907-ben be is mutatták a monte-carlói operában. Mivel azonban a szabályzat szerint az envoi-nak egyházzenei műnek kellett lennie, Halévy arra kérte őt, hogy a Don Procopio sikere ellenére, mihamarabb küldjön nekik egy, a szabályzatnak megfelelő kompozíciót. Végül Louis Delâtre versei alapján kezdett hozzá egy óda-szimfónia megírásához, melyek Luís de Camões portugál költő Os Lusíadas című eposzából ihletődtek. A darab a főszereplő Vasco da Gama nevét viseli. Itáliából 1860 júliusában indult haza Orvietón, Ravennán, Velencén és Nizzán keresztül. ### Visszatérése Párizsba Visszatérése után Bizet-t elsősorban édesanyja egészségi állapota foglalkoztatta. Halévy megkérte egy egyfelvonásos opera megírására, de ő visszautasította, mert az anyja egészsége miatti aggodalom mellett nem érezte magát képesnek komponálásra. 1861 elején Halévy kiértékelte a Vasco da Gamát. Az idős mester fényes jövőt jósolt tanítványának. Egy régi szokás szerint a Rómából hazatértek írhattak egy egyfelvonásos darabot az Opéra-Comique számára, és azt a színház rendszerint be is mutatta. Bizet élni kívánt ezzel a lehetőséggel. Elfogadta Michel Carré és Jules Barbier szövegkönyvét Az emír guzláját (La guzla de l’Emir). Az új opera komponálásához az év nyarán fogott hozzá, egy időben a Róma-szimfónia firenzei Scherzo-tételével. Saját munkáinak megírása mellett részt vett Gounod operájának, a Sába királynőjének a betanításában is. Szeptember 8-án, 45 éves korában elhunyt Bizet édesanyja. A zeneszerző teljesen összeroppant, és képtelen volt munkára, emiatt az Akadémiától haladékot kapott az utolsó envoi bemutatására. Amikor visszatért az életkedve, befejezte a Scherzót, és a művet kiegészítette egy gyászindulóval is (ezt később bedolgozta a Gyöngyhalászokba is). Harmadik akadémiai dolgozatát is dicsérettel fogadták. 1861-ben benyújtotta negyedik és egyben utolsó kötelező művét is az Akadémiának, egy nyitányt Osszián vadászata (La Chasse d’Ossian) címmel. Az emír guzláját az édesanyja halála miatti szétszórt idegállapotában valószínűleg elégette, számos egyéb befejezett vagy vázlatos művével együtt. ### Az útkeresés évei Rómából visszatérve remélte, hogy állást kap majd a Conservatoire tanári karában, de ez a vágya sohasem teljesült. Operaházaknál is megpróbált elhelyezkedni, de sikertelenül. Sokan ismerték, sőt elismerték, de mivel nem voltak befolyásos tamogatói, élete végéig szabadúszó művész maradt. Segített Berlioz új operájának, a Beatrix és Benedeknek a betanításában, ezért 1861 nyarán Baden-Badenbe utazott a premierre. A betanítás mindössze 200 frankot hozott számára. Visszatérve Párizsba, kézhez kapta az Arthur Leroy és Henri Tiranon által írt szövegkönyvet, amelyet eredetileg Gounod-nak szántak, aki az operát meg is komponálta, azonban a Nagyopera azt túl gyengének találta, és nem vette fel a repertoárjába. Miután Gounod végleg lemondott a IV. Ivánról, a szövegírók átadták Bizet-nek, aki neki is fogott a mű megzenésítésének. 1862-ben elhunyt Halévy. Özvegye arra kérte Bizet-t, hogy férjének befejezetlen operáját, a Noét hozza tető alá. Halévy eredetileg egy belga tanítványára hagyta ezt a feladatot, de a család jobban bízott Bizet-ben. Ő el is fogadta a megbízatást, de időt kért: valójában csak hét év múlva fejezte be egykori mesterének művét. 1863\. január 11-én egy nyilvános hangverseny keretében bemutatták a Scherzót. A közönség fanyalogva fogadta, sőt néhányan ki is fütyülték, és a mű modernsége miatt tiltakoztak. Ezzel szemben a sajtóban kedvező kritikák jelentek meg a darabról. A művet Bizet életében többé nem adták elő. A IV. Iván komponálásával már előrehaladott állapotban volt, amikor a Théâtre Lirique igazgatója, Léon Carvalho felkérte egy új librettó megzenésítésére. A mű címe Gyöngyhalászok (Les Pêcheurs de Perles), a szöveget Michel Carré és Eugene Cormon írták. A megbízatást 1862 áprilisában kapta meg, azzal a feltétellel, hogy augusztusig próbakész állapotba kell hoznia. A bemutatót szeptember 14-re tűzték ki, azonban a főszereplő betegsége miatt 30-ára halasztották. A művet mérsékelt siker kísérte, a kritika elsősorban az erősen érezhető Wagner-hatásokat bírálta, illetve Halévy operájának, A zsidónőnek halvány utánzataként említették. Az operát 18 alkalommal adták elő. A Gyöngyhalászok előadássorozata után Bizet négy éven át nem lépett a közönség elé új operával, de egyáltalán nem volt tétlen. Apjával közösen Le Vésinet-ben (Párizstól 12 mérföldnyire a Szajna partján) felépíttettek egy nyaralót, amely ettől fogva a zeneszerző kedvenc tartózkodási helye lett. 1865 nyarán Edmond Galabert személyében magántanítványra lelt. Ő volt az, aki a zeneszerzővel folyatott levelezését kötetbe rendezte, illetve aki segítette Bizet-t a komponálásban. Noha a Théâtre Lirique számára készült a mű, mivel az operaház fizetésképtelen volt, Bizet a Nagyoperával kezdett tárgyalásokat. 1865 decemberében a Nagyopera elutasította a IV. Iván bemutatását. Az ötfelvonásos operát sokáig elveszettnek hitték, és úgy tartották, hogy Bizet egy depressziós pillanatában megsemmisítette a kéziratokat. A műre 1933-ban bukkantak rá a Conservatoire könyvtárában. 1865-ben Bizet két figyelemre méltó zongoraművet alkotott: A fantasztikus vadászat (La Chasse fantastique) valamint a Rajnai dalok (Chants du Rhin) címűeket. Mindkettőt felvásárolta a Heugel zenekiadó, amely arra kérte a zeneszerzőt, hogy állítson össze egy ötkötetes sorozatot Éneklő zongorista (Le Pianiste chanteur) címmel, ami a legnépszerűbb operarészletek zongorára átírt változatát tartalmazta volna. 1866-ban egy másik kiadó, a Choudens kérte fel, hogy írja meg Gounod hat operakórusának zongoraletétjét. Hajszolt életmódja és átmeneti sikertelensége miatt ismét depresszióba esett, barátait azzal gyanúsította, hogy áskálódnak ellene. Visszavonult pihenni Le Vásinet-i birtokára, ahol új tanítványt fogadott Paul Lacombe személyében. A vidéki tartózkodás jót tett idegrendszerének, nyomott hangulata lassan oldódott, és ismét nekilátott a munkának. Mivel nem volt kéznél operalibrettója, elővette a Róma-szimfóniát, amit végre befejezett. ### A szép perthi lány 1866 júliusában Bizet nekilátott új operája, A szép perthi lány (La Jolie Fille de Perth) megírásának. A felkérés a Choudens kiadó közbenjárásával attól a Léon Carvalhótól érkezett, aki korábban pénzhiány miatt nem tudta kifizetni a IV. Ivánt. Carvalho 1866-ban tette meg ajánlatát a zeneszerzőnek, de a mű bemutatását 1867-re tervezte. A szövegkönyvet Bizet barátai, Jules Adenis és J. H. Vernoy de Saint Georges írták Walter Scott, népszerű romantikus angol regényíró azonos című regénye alapján. Mivel bőven volt ideje az opera megírásához, ősszel a Heugel kiadó felkérésére hat dalt komponált, amelyek még abban az évben megjelentek nyomtatásban. A kész operát 1866. december 29-én adta át Carvalhónak. Az 1867-es esztendő első felében azzal foglalta le magát, hogy énekeseket keresett a darab bemutatójára. Carvalhónak szüksége volt egy sikeres darabra, mivel a színházában, a Théâtre Lirique-ben rendre megbuktak a bemutatott darabok. Az opera színpadi főpróbáit novemberben kezdték meg, a bemutatóra december 26-án került sor, félsikerrel. A kritikusok ugyan leírták, hogy az új műben nyoma sincs már a wagneri hatásoknak, viszont megjegyezték, hogy néhány kitűnő részletétől eltekintve, a darab jellegtelen, rutinos, hiányzik belőle a couleur locale, amit a helyszín, a romantikus Skócia megkívánt volna. Az opera nem hozta meg számára a várt sikert, de ezúttal minden nagyobb megrázkódtatás nélkül túltette magát a csalódáson. Az 1868. április 14-én megtartott brüsszeli bemutató már hatalmas siker volt. Ugyancsak 1867-ben Bizet és barátja, Guiraud elhatározták, hogy indulnak a párizsi világkiállításra megírandó himnusz- és kantátapályázaton. A nagydíjat azonban Camille Saint-Saëns vitte el, Bizet legnagyobb felháborodására. A nyertes művet azonban nem mutatták be, helyette Rossini III. Napóleont dicsőítő műve került előadásra. Ebben az évben felkérték Bizet-t, hogy legyen a Revue nationale et étrangère című újság zenekritikusa. Írásait Gaston de Betzi álnéven publikálta. Mivel A szép perthi lány bemutatója folyamatosan csúszott, Émile Jonas, Léo Delibes és Legouix társaságában egy operettet írt a William Busnach (Halévy özvegyének unokatestvére) vezette Athénéé Színház számára. Ez volt a Marlborough háborúba megy (Marlborough s’en va-t-en guerre). Bizet az első felvonást komponálta, de az ő munkáját is Delibes hangszerelte, mivel időközben lekötötték operájának próbái. ### Betegsége és házassága 1868 elején Bizet visszavonult La Vésinet-i birtokára. Júliusban ismét megbetegedett, megint előjöttek a torkát kínzó tályogok. Az egész nyarat betegen töltötte. Az év júniusában a Théâtre Italientől keresték meg egy szövegkönyvvel, hogy komponáljon zenét hozzá, de a Nagyopera is küldött két librettót, viszont egyik sem nyerte el a tetszését. Kezébe került viszont a világkiállítás alkalmából meghirdetett verseny díjnyertes librettója, két fiatal író, Louis Gallet és Edouard Blau munkája A thulei király serlege (La Coupe du Roi de Thulé). Nagy körültekintéssel látott munkához, vonzotta a cselekmény bonyolultsága és a benne rejlő természetfeletti elemek sora. Amikor munkájával már eléggé előrehaladt, megpróbálta eladni azt. Próbálkozott a Nagyoperánál és a Théâtre Italiennél is, de hiába. Mivel a Carvalho vezette Théâtre Lirique egy évvel korábban csődbe ment, más lehetősége nem volt Párizsban. Barátai megpróbálták rábeszélni, hogy induljon a szöveg megzenésítésére kiírt pályázaton, de Bizet úgy érezte, hogy kinőtt már a pályázatokból, és inkább félretette művét. Az év elején befejezte a Róma-szimfóniát. A végleges verziót 1868. február 28-án mutatták be a Napóleon Cirkuszban rendezett hangversenyén. A darabból a karmester kérésére kimaradt a Scherzo, amely korábban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az előadás kifogástalan volt, a fogadtatás a közönség és a sajtó soraiban egyaránt kedvező volt. Ebben az évben írt még néhány zongoraművet. 1869\. május 31-én házasságot kötött Geneviève Halévyvel, egykori mesterének lányával. A mézesheteket egy Enghien melletti kis falucskában, Saint Gratienben töltötték Geneviève anyja fivérének, Hippolyte Rodrigues házában, aki nagy zenepártoló volt, és Bizet-vel hamarosan mély, megértésen alapuló barátságot kötött. Az ifjú házaspár Párizsban, a Montmartre-on, a Rue Douai 22. szám alatti házban rendezte be otthonát. Azután Bizet hozzálátott, hogy befejezze apósa félbemaradt operáját, a Noét. Az operát az új igazgató, Pasdeloup, megpróbálta megszerezni a Théâtre Lirique számára, azonban a premier időpontjának többszörös halogatása miatt végül a németországi Karlsruhében mutatták be. 1869 végén belefogott egy vígopera megírásába, Philippe Gille és az ifj. Jaime szövegére, Clarissa Harlowe címmel. Néhány lapnyi vázlatnál azonban megtorpant. Ebben az évben írt még egy karművet Közeledik a halál (Le Mort s’avance) címmel. ### Háború és csalódások 1870 júniusában elhatározta, hogy négy hónapra Barbizonba utazik. Magával vitte Frédéric Mistral Calendal című eposzát, valamint egy Victorien Sardou-darabot, Grisélidis címmel. A barbizoni tartózkodást a francia–porosz háború szakította meg. Bizet a Nemzeti Gárda 6. zászlóaljának önkéntese lett, és részt vett a francia főváros védelmében, amikor a poroszok szeptember 19-én ostrom alá vették azt. A poroszok kivonulása után a Párizsi Kommün került hatalomra, ezért 1871 márciusában a feleségével Le Vésinet-be menekült, majd anyósa meghívására Bordeaux-ba mentek. A Geneviève és anyja közötti rossz viszony miatt azonban mégis visszatértek párizsi otthonukba. A háború ideje alatt a színházak zárva voltak, a Théâtre Lirique az ostrom alatt leégett. Bizet 1871 végén megpályázta a Nagyopera énekmesteri állását, azonban sikertelenül, sőt az Auber halála miatt megüresedett igazgatói széket sem sikerült megszereznie a Conservatoire-ban. Ennek ellenére folytatta a komponálást, és megírta a Gyermekjátékok (Jeux d’Enfants) cím alatt összegyűjtött tizenkét zongoradarabját. Az 1871-es esztendő másik remekműve a Dzsamilé (Djamileh) című egyfelvonásos opera, amelynek megírására az Opéra Comique igazgatói, Adolph de Leuven és Camille du Locle kérték fel. A darab szövegkönyvét Alfred de Musset Namouna című költeménye alapján Louis Gallet írta. A darab próbái 1872. március elején kezdődtek el, de a szereplők összeválogatása miatt a premier május 22-ére halasztódott. Az előadás telt házat vonzott. Bizet nem sok jót várt tőle, és bajsejtelmei valóra is váltak. A darab sikertelenségéhez nagymértékben a címszereplő hibái járultak hozzá. Tíz előadás után levették műsorról, és Franciaországban legközelebb csak 1938-ban mutatták be, a zeneszerző születésének századik évfordulóján. A darabot több európai városban is műsorra tűzték, de sehol sem vert gyökeret. Bizet régi barátja és odaadó híve, Carvalho, a Théâtre Lirique élén elszenvedett csődje után új vállalkozásba kezdett, és bérbe vette a Vaudeville színházat; mivel az újítások és kísérletezések nagy híve volt, úgy döntött, hogy feléleszti a nagy múltú zenés színművet, a francia melodrámát. Bizet-t kérte meg, hogy komponáljon zenét Alphonse Daudet Az arles-i lány (L’Arlésienne) című darabjához. Carvalho a hangszerelés tekintetében nagyon megkötötte a zeneszerző kezét, mivel a színház árkában mindössze negyven zenésznek volt hely. A darabot Bizet 1872 őszén szállította le, a bemutató október 1-jén zajlott le. A mű nem aratott sikert, viszont a kritikusok kiemelték Bizet zenéjét, és üdvözölték a melodráma felélesztésére tett lépéseit. Időközben, 1872. június 10-én a Bizet házaspárnak fia született: Jacques, akiből később mérsékelt elismertségű író lett. ### A Carmen Még Az arles-i lány munkálatai közepette egy új felkérést kapott az Opéra Comique-tól, a Carment. Az új darab szövegkönyve Prosper Mérimée, neves francia író azonos című kisregénye alapján készült. A szövegkönyvet Henri Meilhac és Ludovic Halévy írták, akik több sikeres darabot írtak már Offenbachnak és Massenet-nek egyaránt. Bizet 1872 őszétől 1874 tavaszáig komponálta a zenéjét, a kézírásos partitúra körülbelül 1200 oldalból állt. Időközben a kezébe került egy elbeszélés a híres spanyol hős, El Cid életéről, és elhatározta, hogy a IV. Ivánhoz hasonló nagyoperát komponál a témára. Don Rodrigue lett volna az opera címe, és bár hónapokig töprengett rajta, mindössze vázlatokat sikerült komponálnia. A Carmen bemutatója előtt az Opéra Comique igazgatósága visszakozott, kifogásolva az opera cselekményét, a nyíltszíni gyilkosságot, valamint az alsóbb néposztályhoz tartozó szereplőket. A szövegkönyv íróinak segítségével Bizet-nek sikerült azonban elfogadtatnia a művet. A szereplők kiválasztásával is gondok voltak, hiszen a Carmen szerepére felkért Marie Célestine Galli-Marié nagyon magas tiszteletdíjat követelt. Végül sikerült kiegyezniük 250–300 frankban, ami kiemelkedően magas bérnek számított a párizsi színházakban. Ezzel szemben az énekesnő az elkövetkező években már 1000 frankot meghaladó tiszteletdíjért énekelte a cigánylány szerepét külföldi színházakban. Míg a Carmen partitúráján dolgozott, felkereste őt régi barátja, Pasdeloup, aki felkérte egy nyitány megírására. Bizet saját háborús élményeit feldolgozva megkomponálta a Haza-nyitányt, amit 1874. február 15-én mutattak be. A Carmen bemutatója többszöri halasztás után 1875. március 3-án zajlott le. A nézőtér zsúfolásig megtelt, számos zeneszerző barát is megjelent: Gounod, Delibes, Offenbach, Massenet. Az első felvonás hatalmas sikert aratott, különösképpen a Cigaretta-kórus valamint a Habanera. A második felvonást is tapsvihar kísérte, különösen a Torreádor-dalt valamint a Csempész-kvintettet. A harmadik felvonásból mindössze Micaela áriáját tapsolták meg. Az utolsó felvonás után francia szokás szerint bemondták a szerző nevét, ezt egyes jelentések szerint gyér taps fogadta, mások füttykoncertről számoltak be. A kritika változóan reagált a műre, hol kiemelték a korszakalkotó, új elemeit, hol pedig túlterheltségéről, énekelhetetlen számairól cikkeztek a szaklapok. A Carmen ötödik előadása után a közönség érdeklődése annyira megnőtt, hogy legtöbbször telt házzal játszották. A szerzőt a darab sikertelensége által okozott depressziójából Franz von Jaunernek, a bécsi operaház igazgatójának levele zökkentette ki, aki jelezte, hogy a darab bemutatóját az osztrák fővárosban október 23-ra tervezi. ### Az utolsó hónapok Utolsó hónapjaiban Bizet egészsége rohamosan romlott. Kínozták a torkában megjelenő tályogok, sőt ízületi és szívbántalmakra is panaszkodott. Május végén úgy döntött, hogy Bougivalba utazik pihenni, útközben azonban megfázott. Június 1-jéről 2-ára virradóan heves szívroham gyötörte, de az orvosok úgy értékelték, hogy állapota nem ad okot különösebb aggodalomra. Nem sokkal az orvosok távozása után Bizet belázasodott. Noha időközben javult a kedélyállapota, június 3-án este ismét szívrohama volt, és még az orvos megérkezése előtt elvesztette eszméletét. 1875. június 3-án, valamivel éjfél után halt meg reumás szívrohamban. 36 évet és 8 hónapot élt. Gyászszertartását június 5-én a párizsi La Trinité-templomban tartották. A Père-Lachaise temető felé tartó gyászmenet Chopin gyászindulójának akkordjaira indult el. A temetésen a megrázkódtatástól megbetegedett özvegye nem vett részt. Több mint négyezer ember kísérte utolsó útjára. A sors fintora, hogy négy hónappal halála után, a bécsi előadás – amelyhez Bizet korábbi római tanulótársa, Ernest Guiraud írt balettet és recitativókat – elindította a Carment a világhír felé vezető úton, és Bizet-t a leghíresebb operaszerzők soraiba emelte.

Vírus

A vírus szubmikroszkopikus biológiai organizmus, amely nem sejtes szerveződésű és csak parazitaként az élőlények sejtjeiben képes szaporodni. Minden életformának, növényeknek, állatoknak, gombáknak, egysejtű eukariótáknak és baktériumoknak megvannak a vírusos fertőzéseik. A vírusokat Dmitrij Ivanovszkij fedezte fel 1892-ben, amikor a dohány mozaikos megbetegedését vizsgálta. Az elnevezést – amely a latin virus, méreg szóból származik – Martinus Beijerincktől kapta 1898-ban. Máig mintegy 5000 fajukat írták le, de valószínűsíthető számukat több millióra teszik. A vírusok minden ökoszisztémában megtalálhatóak, létszámukat tekintve a leggyakoribb földi organizmusok közé tartoznak. A vírusokat a mikrobiológia egyik ága, a virológia tanulmányozza. A sejteken kívül életjelenségeket nem mutató vírusrészecskeként, csak genetikai információt hordozó virion formában léteznek, amelyek a genomból (a vírusok többsége RNS-vírus), egy fehérjeburokból (kapszid) és egyes fajok esetén egy külső lipidburokból (peplon) állnak. Formájuk változatos, lehetnek rúd, fonál, ikozaéder vagy egyéb alakúak. Méretük 20-1500 nanométer között változik, döntő többségüket fénymikroszkóppal nem, csak elektronmikroszkóppal lehet megfigyelni. Eredetük bizonytalan. Több elmélet is létezik származásuk magyarázására, van, amelyik szerint leegyszerűsödött parazitabaktériumok, vagy a sejtek citoplazmájában található plazmidok voltak őseik; van olyan vélemény is, hogy együtt alakultak ki a sejtes élettel. Az evolúcióban fontos szerepet játszanak, általuk lehetővé válik a fajok közötti génátadás. Élőlény mivoltuk vita tárgya; bár vannak génjeik és alkalmazkodnak környezetükhöz, önálló anyagcserét nem folytatnak. Változatos módon terjednek; van, amelyiket rovarok viszik át egyik állatról vagy növényről a másikra, vannak, amelyek cseppfertőzéssel (tüsszentéssel, köhögéssel), a levegőbe kerülő aeroszollal, testnedvekkel, esetleg ürülékkel szennyezett tárgyakkal kerülnek új gazdaszervezetükbe. A legtöbb vírus csak egy vagy néhány fajt tud megfertőzni. A vírusok ellen az élőlények immunrendszere védekezik, amelyet oltással fel lehet készíteni a fertőzés elleni még hatékonyabb válaszra. Vannak olyan vírusok is, amelyek képesek kikerülni az immunrendszert. Az antibiotikumok nem hatékonyak a vírusok ellen. ## Felfedezésük A baktériumokat felfedező Louis Pasteur képtelen volt megtalálni a veszettség kórokozóját és feltételezte, hogy annyira apró, hogy nem látszik a mikroszkópban. 1884-ben Charles Chamberland francia mikrobiológus kifejlesztett egy porcelánszűrőt (ma Chamberland-szűrő néven ismert), amelynek pórusai kisebbek voltak a baktériumoknál, így az oldatokat teljesen bacilusmentessé tudta tenni. 1892-ben Dmitrij Ivanovszkij orosz biológus a dohány mozaikbetegségét tanulmányozta és úgy találta, hogy a levelek kivonata porcelánfilteren átszűrve is képes maradt az infekció átvitelére. Ivanovszkij feltételezte, hogy a betegséget a baktériumok által kiválasztott toxinok okozhatják, de további kutatásokat nem folytatott. A korabeli, általánosan elfogadott vélekedés az volt, hogy minden fertőző ágens fennakad a szűrőkön és megfelelő táptalajon tenyészteni is lehet őket (ez volt a betegségek csíraelmélete). 1898-ban a holland Martinus Beijerinck megismételte Ivanovszkij kísérleteit, de ő arra a következtetésre jutott, hogy a dohány levélmozaikjáért valamilyen, addig ismeretlen fajta kórokozó a felelős. Megfigyelte, hogy a kórokozó csak osztódó sejtek jelenlétében szaporodik, de mivel sem mikroszkóppal nem tudta megfigyelni, sem kiszűrni nem volt képes, úgy gondolta, hogy az ágens egyfajta élő folyadék, (contagium vivum fluidum) lehet és a latin méreg szó alapján elnevezte vírusnak. Beijerinck egész életében fenntartotta, hogy a vírusok folyékonyak, elméletét Wendell M. Stanley cáfolta meg véglegesen, amikor bebizonyította részecsketermészetüket. Szintén 1898-ban mutatta ki a német Friedrich Loeffler és Paul Frosch a száj- és körömfájás kórokozójának szűrhetőségét. A 20. század elején Frederick Twort angol bakteriológus baktériumokat fertőző vírusokat fedezett fel, amelyeket bakteriofágoknak (vagy röviden fágoknak) nevezett el. Tőle függetlenül a francia-kanadai Félix d'Herelle is leírt vírusokat, amelyek elpusztítják az agaron tenyésző mikroorganizmusokat. Kidolgozott egy módszert is, amellyel meg tudta mérni a fertőző részecskék mennyiségét: a vírustartalmú oldatot addig hígította, míg már nem pusztította el valamennyi baktériumot, hanem a Petri-csészében növő baciluspázsitban kör alakú foltokat hagyott. Feltételezve, hogy a foltok egy-egy szaporodóképes kórokozótól származnak, a hígítás ismeretében kiszámolta az eredeti koncentrációjukat (úgynevezett vírustitrálás). A fágokat sokáig felhasználhatónak tartották a bakteriális fertőzések (mint például tífusz vagy kolera) leküzdésében, de aztán a penicillin felfedezése miatt felhagytak az ez irányú kutatásokkal. A vírusokról sokáig úgy tudták, hogy csak élő szervezetben képesek szaporodni. Miután Ross Granville Harrisonnak 1906-ban először sikerült idegszövetet nyirokban mesterségesen fenntartania, néhány évvel később E. Steinhardt, C. Israeli és R. A. Lambert a módszerét alkalmazva tengerimalac szaruhártyáján sikeresen tenyésztette a vakciniavírust. 1928-ban H. B. Maitlandnak sikerült in vitro csirkevesében szaporítania a vakciniavírust, de a szövettenyésztéses módszerek igazán csak az 1950-es évek után, a poliovírusra kifejlesztett módszerek elterjedésével váltak általánossá. 1931-ben az amerikai Ernest William Goodpasture újabb áttörést ért el, amikor sikerült az influenzavírust megtermékenyített tyúktojásban szaporítania. 1949-ben John Franklin Enders, Thomas Weller és Frederick Robbins kidolgozta a poliovírus szaporításának módszerét tenyésztett emberi sejteken és ezzel akkora vírusmennyiséget lehetett előállítani, ami jelentősen meggyorsította a hatékony gyermekbénulás-vakcina előállításán fáradozó Jonas Salk munkáját. Képek készítése a vírusokról azután vált lehetségessé, miután a német Ernst Ruska és Max Knoll elkészítette az első elektronmikroszkópot. 1935-ben az amerikai Wendell M. Stanley elemezte a dohánymozaikvírust és úgy találta, hogy döntően fehérjéből épül fel, majd röviddel később felfedezte, hogy RNS-t is tartalmaz. A dohánymozaikvírus volt az első, amelyet kristályosítani tudtak és miután 1941-ben röntgendiffrakciós képet készítettek róla, Rosalind Franklin meg tudta határozni a szerkezetét. 1955-ben Heinz-Fraenkel-Conrat és Robley Williams kimutatta, hogy a dohánymozaikvírus tisztított fehérjéje és RNS-e összekeverve magától fertőzőképes vírusrészecskékké áll össze. A 20. század második fele a vírusvadászok aranykora volt, ezekben az években több mint kétezer új fajt fedeztek fel. Többek között 1957-ben leírták a lovak arteritiszét okozó vírust és a marhák hasmenéses betegségét okozó pestivírust. Baruch Blumberg 1963-ban felfedezte a hepatitisz B vírust, 1965-ben Howard Temin közölte az első retrovírus felfedezését; az életciklusok alapját képező, RNS-t DNS-sé átíró reverz transzkriptázt 1970-ben írta le egymástól függetlenül Temin és David Baltimore. 1983-ban a Pasteur Intézetben Luc Montagnier csapata elsőként izolálta az AIDS kórokozóját, a HIV-et. ## Eredetük A vírusok mindenütt megtalálhatóak a sejtes élőlények közelében és feltehetően azóta léteznek, amióta azok létrejöttek. Mivel fosszíliákat nem képeznek, rokonsági viszonyaikat és fejlődésüket elsősorban molekuláris biológiai módszerekkel vizsgálják. Egyes vírusok képesek beintegrálódni a gazdaszervezet genomjába, amit az aztán továbbad az utódainak, akár sok-sok generáción keresztül. Ez a tulajdonságuk is hasznos a paleovirológusok számára, akik így több millió évvel ezelőtti vírusformákat is képesek tanulmányozni. A vírusok eredetét illetően ma három jelentősebb elmélet létezik: Regresszív elmélet: a vírusok valamikor kis, sejtes paraziták voltak, amelyek nagyobb sejteket fertőztek meg. Idővel a fölösleges, szabadban való életmódhoz szükséges génjeik elvesztek. Ma ilyen szervezetek a Rickettsia és Chlamydia baktériumok, amelyek csak a gazdasejtekben képesek szaporodni. Létezésük alátámasztja a hipotézist (amelyet degenerációs elméletnek is neveznek). A sejtes eredet elmélete: szerint a vírusok elszabadult sejtalkotórészek, nagyobb szervezetek önállóvá vált DNS-e vagy RNS-e. Eredetileg talán plazmidok (a citoplazmában található különálló, cirkuláris DNS-szakaszok, amelyek képesek egyik sejtből a másikba átmenni) voltak, esetleg transzpozonok (a sejt genomjába beépült és azon belül magát másolni képes DNS). Az ugráló géneknek is nevezett mobilis genetikai elem transzpozonok, amelyeket Barbara McClintock fedezett fel 1950-ben, egyes vírusok ősei lehettek. Koevolúciós elmélet: szerint a vírusok az élet hajnalán egy időben alakultak ki a sejtes életformákkal és több milliárd éve együtt élnek. A fehérjeburok nélküli, vírusoknál is egyszerűbb, életciklusukhoz az ő segítségüket igénylő parazita szervezetek szolgáltatnak példát a korai formákra. Az ilyen szubvirális organizmusokra példák a növénypatogén viroidok, a hepatitisz delta vírus, amely a hepatitisz B vírusától kölcsönzi a proteinköpenyt és nélküle szaporodásképtelen, vagy a mimivírusokon élősködő szputnyik virofág. Mindegyik elméletnek megvan a maga problémája: a regresszív elmélet nem magyarázza, hogy miért különböznek alapvetően a vírusok a baktériumoktól. A kiszabadulós hipotézis nem tud számot adni a komplex kapszidokról, amelyekhez hasonlóra nincs példa a baktériumokban. A koevolúciós elmélet hibája ott van, hogy nem magyarázza, hogyan szaporodtak a vírusok a sejtes élet létrejötte előtt. A mai értelmezés szerint a vírusok nagyon ősiek és létrejöttük megelőzi az élet három ágra (archeák, prokarióták, eukarióták) való szétválását. Ez a felfedezés a három hipotézis újraértékelésére ösztönzi a virológusokat. Az élet kezdetén létező RNS-világra utaló bizonyítékok és a virális és gazda-nukleinsavak számítógépes összehasonlítása szintén új fénybe helyezhetik a víruscsaládok rokonsági viszonyait és eredetét; bár ezek az adatok egyelőre nem erősítették meg egyik eredetelméletet sem. Mindenesetre valószínűtlennek látszik, hogy valamennyi vírusnak közös őse lett volna, feltehetően többször is létrejöttek, akár különböző mechanizmusok révén is. Felmerült, hogy a vírusok olyan önreplikáló molekuláktól is származhattak, mint a prionok. A prionok fehérjemolekulák, nukleinsavat egyáltalán nem tartalmaznak. Olyan betegségeket képesek okozni, mint a birkák surlókórja, a kergemarhakór; emberekben pedig kurut, Creutzfeldt–Jakob-szindrómát és Gerstmann–Sträussler–Scheinker-szindrómát. ## Biológiájuk ### Élőlények-e a vírusok? A vélemények eltérnek abban a kérdésben, hogy a vírusok az élet egy formájának, vagy csak élettelen szerves struktúráknak tekintendők-e. Sokszor az élet határán mozgó szerveződésekként írják le őket, mert vannak génjeik, van evolúciójuk természetes kiválasztódás által, és sokszorozni képesek magukat; viszont nincsenek sejtjeik, amit sokan az élet alapegységének tekintenek. Nincs saját anyagcseréjük és minden tekintetben a gazdasejttől függenek, képtelenek azon kívül „szaporodni”. Azonban vannak olyan baktériumok – a Rickettsiák és Chlamydiák – amelyekre a fentiek szintén igazak, mégsem merül fel kétség élőlény mivoltuk iránt. A vírusok egyértelműen különböznek a növekvő és bizonyos szempontból reprodukáló kristályoktól abban, hogy genetikai mutációik vannak és alkalmazkodnak a környezetükhöz. A külső hatásoktól független, önálló vírusösszeszerelődés fontos kutatási terület az élet keletkezését tanulmányozó tudósok számára; példája alátámaszthatja az élet létrejöttének azt a modelljét, amely szerves molekulák spontán összekapcsolódásából indul ki. ### Szerkezetük A vírusok mérete és formája széles határokon belül változik. Legtöbbjük jóval kisebb a baktériumoknál, 20 és 300 nanométer között van. Egyes filovírusok elérik az 1400 nm-es hosszúságot, de vastagságuk csak 80 nm. A 2015-ben ismert legnagyobb vírus a kisebb baktériumok méretét meghaladó Pithovirus. Többségük túl kicsi ahhoz, hogy fénymikroszkóppal meg lehessen figyelni őket, és tanulmányozásukhoz elektronmikroszkópra van szükség. A vírusrészecske és a háttér kontrasztjának megnövelésére elektrodenz „festékeket”, többnyire nehézfémek (például volfrám) sóit használják. A sejten kívüli vírusrészecskét virionnak nevezik. A virion a valamilyen nukleinsavból (DNS vagy RNS) álló genomból és az azt körülvevő proteinköpenyből, a kapszidból áll. A kapszidot egyforma alegységek, úgynevezett kapszomerek építik fel. A kapszid szinte minden esetben a vírus génjei által kódolt fehérjékből áll, és alakja fontos támpontot jelent a víruscsaládok morfológiai elkülönítésében. Egyes vírusok a kapszidon kívül egy külső lipidburokkal is rendelkeznek, amelynek fehérjéi a gazdasejt sejtmembránjából származnak, és segíti a vírus kötődését a gazdasejthez. A kapszid és külső burok szerepet játszik a gazdasejthez való kapcsolódásban, a sejt belsejébe történő belépésben, a genom felszabadításában a sejten belül, az újonnan kialakult vírusrészecskék „összeszerelésében”, és a genetikai anyag egyik sejtből a másikba történő átvitelében is. Struktúrájuk meghatározza, hogy egy vírus mennyire stabil, például a kémiai vagy fizikai behatásokkal szemben mennyire ellenálló. Általában, a külső burokkal nem rendelkező vírusok stabilabbak és túlélő képességük hosszabb a gazdasejteken kívüli környezetben. Az alegységek spontán, külső vezérlés nélkül állnak össze kapsziddá, de az összeszerelődéshez többnyire a vírusgenom jelenléte is szükséges. A bonyolultabb vírusok olyan fehérjéket is kódolnak, amelyek segítik a kapszid-összeszerelést; ezek közé tartoznak a genomhoz kapcsolódó nukleoproteinek. A vírusok általában öt nagyobb morfológiai csoportba sorolhatók: Helikális: Ezekben a vírusokban egyfajta kapszomer egy központi tengely körül alkot szorosan csavart csigavonalszerű struktúrát, a középső üregben helyezkedik el a vírus-nukleinsav. A végső forma lehet viszonylag rövid és merev rúdforma, vagy hosszú, hajlékony filamentum. Genomjuk többnyire egyszálú RNS-ből, ritkábban egyszálú DNS-ből áll, és a negatív töltésű nukleinsavat a fehérjecső belső pozitív töltései kötik meg. A kapszidhélix hossza a nukleinsav méretével arányos, vastagsága pedig a kapszomerek nagyságának függvénye. Egyik legismertebb képviselőjük az egyik legrégebben tanulmányozott faj, a dohánymozaikvírus. Ikozaéderes: A legtöbb, állatokat fertőző vírus ikozaéder alakú vagy ilyen szimmetriájú, de gömbközeli formájú. Az ikozaéder az optimális forma, ha azonos alegységekből akarunk kihasználatlan sarok nélküli dobozt készíteni. A kapszomerek minimális száma tizenkettő, és öt egyforma alegységből állnak. Sok vírus (például a rotavírus) kapszidja tizenkettőnél több kapszomerből épül fel, és gömb alakúnak látszik, de alapvető szimmetriája az ikozaédert követi. A csúcsokon lévő kapszomereket öt másik veszi körbe, ezért nevük penton. A síkokat alkotó kapszomereknek hat szomszédja van, elnevezésük hexon. A hexonok laposak, míg a 12 csúcsot formáló pentonok kidomborodóak. A kétféle kapszomer felépülhet ugyanabból a fehérjéből, de lehet különböző is az összetételük. Nyújtott: Ez az előző forma egyik alesete, amikor az ikozaéder egyik tengelye mentén megnyújtott; elsősorban bakteriofágok feje esetében találkozhatunk vele. A központi hengert mindkét végén egy szögletes forma zárja le. Lipidburok: Egyes vírusok a fehérjekapszidjukat lipidmembránnal veszik körbe, amely többnyire a gazdasejt sejtmembránjából, esetleg az endoplazmatikus retikulumból, vagy a sejtmag hártyájából származik. A lipidrétegben megtalálhatók a sejt eredeti fehérjéi és szénhidrátjai, valamint a vírus saját proteinjei is. Utóbbiak alapvetőek a fertőzőképességhez, azért ha alkohollal szétbontjuk a lipidburkot, a vírus inaktívvá válik. Az influenzavírus, a HIV, a koronavírus is ebbe a csoportba tartozik. Összetett: Vannak nehezen besorolható morfológiájú vírusok, amelyek nem egyszerűen helikálisak vagy ikozaéder alakúak, hanem különböző extra struktúrákkal rendelkeznek. Egyes bakteriofágok, pl. a T4 fág ikozaéderes fejjel és hozzá kapcsolódó helikális farokkal rendelkezik, amelynek hatszögletű alapjához további farokszálak kötődnek. A farokstruktúra egyfajta molekuláris injekcióként működik, a vége a gazdasejthez rögzül és rajta keresztül hatol be a vírus nukleinsavja a fejből a sejt belsejébe. Sajátos struktúrája van a poxvírusoknak. A központi, súlyzó formájú proteinburkot és mellette a két ismeretlen funkciójú laterális testet kétszeres lipidburok veszi körbe, amitől lekerekített sarkú tégla vagy ovoid formája lesz. A legnagyobb vírusok közé tartozó, 400 nm átmérőjű mimivírus az elektronmikroszkópos felvételek tanúsága szerint ikozaéder formájú, és felszínét sűrűn borítják a 100 nm hosszú filamentumok. A 2015-ig legnagyobb ismert vírus, a fénymikroszkópban is látható, 1500 nm-es hosszával kisebb baktériumok méretét meghaladó Pithovirus, melyet egy harmincezer éves fagyott szibériai talajmintából izoláltak. Formája megnyúlt ovális, melyben a fehérjetegumentumot lipidburok fedi be, és egyik keskeny végén méhsejtszerű struktúra található. A sajátos formák különösen elterjedtek az archeákat fertőző vírusok körében: vannak közöttük orsó, könnycsepp, sőt palack formájúak is. Mások a bakteriofágokra emlékeztetnek, de több farokstruktúrával is rendelkeznek. ### Genom A virális genom szerveződését illetően elképesztő változatosság tűnik elő, diverzitásuk nagyobb, mint a növényeknél, az állatoknál és a baktériumoknál együttvéve. A genetikai anyaga lehet DNS vagy RNS, ennek megfelelően lehet beszélni DNS- és RNS-vírusokról. A vírusok többsége RNS-vírus. A növények kórokozói inkább egyszálú RNS-t használnak, míg a bakteriofágok alapvetően kettős szálú DNS-genommal bírnak. A genom lehet kör alakú, mint a poliómavírusok esetében vagy lineáris, mint az adenovírusoknál. Egyik alak sem függ attól, hogy DNS-ről vagy RNS-ről van-e szó. Sok RNS-vírus (és néhány DNS-vírus is) genomja szegmentált, több rövid szakaszból áll (hasonlóan az eukarióták kromoszómáihoz). Az RNS-vírusok esetében a szegmensek többnyire csak egy fehérjét kódolnak, de nem minden esetben van szükség valamennyi szegmensre ahhoz, hogy a vírus fertőzőképes legyen, ilyen például a rozsnokmozaikvírus. A genom (függetlenül a nukleinsav fajtájától) lehet egyszálú vagy kétszálú. A kétszálú genom a jól ismert kettős hélix szerkezet, azzal a különbséggel, hogy nem csak DNS, hanem RNS is alkothatja. Az egyszálú genom ennek csak az egyik felét tartalmazza. Egyes vírusok – például a Hepadnaviridae család tagjai – genomjában egy- és kétszálú szakaszokat is találhatunk. Az egyszálú genomok (akár az RNS vagy a DNS) variációt mutatnak a szenzitás szempontjából is, vagyis hogy közvetlenül, a fehérjeszintézisben (transzlációban) azonnal használható módon vagy komplementer formában tartalmazzák-e a genetikai információt. A közvetlenül átírható (a sejt mRNS-ének megfelelő) kódot pozitív-szenznek (+) nevezik. A negatív-szenz (-) formát előbb egy RNS-függő RNS-polimerázzal át kell írni (+) alakba, mielőtt fehérjék készülhetnének róla. Az egyszálú DNS-ek esetében a genom (-) orientációjú (templátszál) és a róla készülő RNS-kópia (+) (kódoló szál). Több példa is van arra, hogy egy vírusgenom ambiszenz, azaz miután lemásolták, mindkét szála egyformán használható fehérjetranszlációra. Ilyenek a növényeket fertőző geminivírusok vagy az állatokat megbetegítő arénavírusok. A genom mérete is igen tág határok között változhat. A legkisebbek a cirkovírusok, mindössze két proteint kódolnak és hosszuk alig kétezer bázis; míg az óriás pandoravírusok genomja 2500 gént tartalmaz és mérete eléri a kétmillió bázist. Általánosságban az RNS-vírusok genomja rövidebb, mert az RNS-másolás hibarátája nagyobb és a biztonságosan másolható RNS-molekula mérete korlátozott. Efölött már túl sok mutáció keletkezik és a vírus életképessége lecsökken. Ezt kompenzálandó, sok RNS-vírusnak szegmentált genomja van, vagyis több darabból áll, és egyetlen rossz mutáció nem tudja tönkretenni az egész vírusrészecskét. A DNS másolásának hűsége jóval magasabb, ezért a genomok is nagyobbak lehetnek. A szabály alól az egyszálú DNS-vírusok a kivételek, ahol a mutációs ráta megközelíti az RNS-vírusokét. ### Mutációk A vírusok genetikai anyaga több mechanizmus segítségével változhat. A hagyományos pontmutáció többnyire másolási hiba következménye; ezek nagy része úgynevezett semleges mutáció, vagyis a kódolt fehérje aminosavsorrendjében nem jelentkezik. Más esetekben viszont igen és összességük létrehoz egy olyan genetikai variabilitást, amely az antivirális szerek elleni rezisztencia kialakulását teszi lehetővé. Az RNS-vírusok mutációs rátája magasabb, mert az őket másoló enzimek gyakrabban ejtenek hibát. A HIV esetében a másolási hiba gyakorisága körülbelül 3×10⁻⁵, vagyis minden harmadik vírusban létrejön egy új mutáció. Emiatt az RNS-vírusokat sokszor nem igazi fajnak, hanem „kvázifajnak” tartják, mert az egyes törzsek genetikai különbsége egészen nagy lehet. A szegmentált genomú influenzavírus esetében a mutációk lassú felhalmozódását és ezáltal az immunrendszer kikerülését driftnek (sodródás) hívják, szemben a shifttel („csuszamlás”), amikor két vírus között a szegmensek átrendeződése és új vírustörzsek gyors létrejötte zajlik. A nem szegmentált genomú vírusok (akár RNS, akár DNS) is rekombinálódhatnak ha két vírus egyszerre fertőz meg egy sejtet. Az ilyen esetek jelentősen meggyorsíthatják az evolúciót, A szekvenciavizsgálatok alapján a rekombináció nem ritka jelenség. ### Életciklus thumb\|250px\|A virus szerkezete A vírusok nem osztódással szaporodnak (mivel sejtjeik nincsenek), hanem a gazdasejttel elkészíttetik alkatrészeiket, amelyek aztán spontán összeállnak érett virionná. Az egyes fajok életciklusa nagyban különbözhet, de hat stádium gyakorlatilag valamennyinél megfigyelhető: Kapcsolódás: amikor a virion külső proteinjei csatlakoznak a gazdasejt felszínén található receptorhoz. Ezek a receptorok határozzák meg, hogy a vírus milyen fajt, azon belül milyen szövetet, sejttípust képes megfertőzni. Például a HIV a humán fehérvérsejtek egy csoportját fertőzi, ugyanis felszíni fehérjéje, a gp120 a leukocitákon lévő CD4 receptorhoz képes kapcsolódni és így ezeket a sejteket tudja elpusztítani. A kapcsolódás után a felszíni vírusprotein konformációváltozáson megy át, ami a következő fázishoz, a behatoláshoz vezet. Behatolás: a kapcsolódás után a vírus vagy endocitózis, vagy (ha lipidburokkal rendelkezik) a lipidmembránok összeolvadása révén jut a sejt belsejébe. A növényeket és a gombákat fertőző vírusok annyiban nehezebb helyzetben vannak, hogy azokat a sejteket vastag, cellulózból vagy kitinből (a gombák esetében) álló sejtfal veszi körbe és csak sérülés esetén képesek az infekcióra. Ha azonban már bent vannak, a sejteket összekötő vékony plazmaszálakon, a plazmodezmákon keresztül könnyen átjuthatnak a szomszédos sejtekbe. A baktériumoknak is van faluk, ami azonban (legalábbis a Gram-negatív fajok esetében) jóval vékonyabb a növényekénél és a bakteriofágok kifejlesztettek egy módszert, amivel direktben áttörik a falat és beinjekciózzák genetikai anyagukat a sejt belsejébe, míg a fehérjekapszid odakint marad. Kicsomagolás: ennek során a víruskapszid szétesik. Ez vagy virális enzimek hatására történik vagy egyszerűen alkotóelemei szétválnak - ennek elindítója lehet az alacsony pH is, amikor az endocitózis után az endoszóma belső környezete savassá válik. A végeredmény, hogy a genom bekerül a sejt citoplazmájába. Replikáció: ha már házon belül van, a vírus szaporodása (a (+) RNS-vírusok kivételével) azzal kezdődik, hogy a „korai” génjeiről mRNS-t ír át, ezek termékei segítik a genom lemásolását. A fertőzés későbbi szakaszában a vírusnukleinsav nagy mennyiségben történő másolása és a kapszidot felépítő struktúrproteinek gyártása zajlik. Összeszerelés – a vírusrészecskék alkotóelemekből való összeállása után sok esetben még utólagos módosításokra, „érésre” van szükség. A HIV esetében ez már csak azután történik, amikor a vírus elhagyta a sejtet. Kijutás: a legtöbb vírus a sejt elpusztulása, lízise után jut ki a külvilágba, miután a sejtmembrán (és esetleg a sejtfal) szétesett. Egyes fajok DNS-e az úgynevezett lizogén stádiumban beilleszkedik a sejt kromoszómájába, és sokáig inaktív maradhat; ilyenkor provírusnak vagy (fág esetében) profágnak hívjuk. Ha sejt osztódik, ugyanúgy lemásolja a vírusgenomot is. Egy idő múlva a provírus aktiválódik, elindítja késői génjeit és befejezi szaporodási ciklusát, amely végén a gazdasejt jellemzően elpusztul. A lipidburokkal rendelkező vírusok (mint pl. a HIV) a sejtmembránon áthaladva „bimbózással” szabadulnak ki, aminek során magukkal viszik a membrán egy darabját. Ez a fajta kiszabadulás nem feltétlenül végzetes a gazdasejtre nézve. A genom másolása a különböző fajokban eltérő módon megy végbe. DNS-vírusok : a legtöbb DNS-vírus a sejtmagban másolja le genetikai anyagát, aminek oka az, hogy itt találhatóak a sejt saját másolóenzimjei és transzkripciós mechanizmusa. Ehhez a genomnak megfelelő szignállal kell rendelkeznie, hogy a magpórusokon keresztül bejuthasson a magba. A baktériumoknak nincs magja, így ott ez a fázis elmarad. A nagyobb, sok gént kódoló vírusok azonban saját DNS-másoló enzimekkel is rendelkezhetnek, ilyenek például a poxvírusok. Ezek a sejt citoplazmájában replikálódnak. RNS-vírusok: valamennyi RNS-vírus a saját RNS-replikázát használja a másoláshoz, ugyanis a bakteriális és eukarióta sejteknek nincs hosszabb szakaszokat átírni képes RNS-függő RNS-polimeráza. A konkrét replikáció a genom típusától függ (egy- vagy kétszálú, (+) vagy (-) polaritású). Reverz transzkripciós vírusok: ezek vagy egyszálú RNS-t (retrovírusok, Metaviridae, Pseudoviridae) vagy kétszálú DNS-t (Caulimoviridae és Hepadnaviridae) tartalmaznak. Az első csoport először DNS-sé írja át a génjeit, amelyről aztán nagy mennyiségből új RNS-kópiák készülnek; a második csoport egy RNS-intermedieren keresztül másolja genomját. Mindkét típus a reverz transzkriptáz enzimet használja, amely RNS-templátról készít DNS-másolatot. A retrovírusok az DNS-sé átírt genetikai anyagukat provírus formában beillesztik a gazdasejt kromoszómáiba; a pararetrovírusoknál ez a fázis elmarad, bár a kísérletesen kromoszómába integrált pararetrovírusról is készül fertőzőképes virion. Ezek a kórokozók érzékenyek a reverz transzkriptázt gátló gyógyszerekre, pl. a zidovudinra vagy lamivudinra. Az első csoport ismert képviselője a HIV, míg a második csoporté a hepatitisz B vírusa. ### Hatásuk a gazdasejtre A legtöbb vírus közvetlenül vagy közvetve káros, citopátiás hatást gyakorol a gazdasejtjére, amely sokszor annak pusztulásával jár. A pusztulás oka a sejt lízise, sejtmembránjának megváltozása vagy apoptózis lehet; sok esetben viszont az, hogy a vírusfehérjék meggátolják a normál működést. Az esetek egy részében a vírus látens marad, a fertőzésnek nincs látható hatása és a sejt normális működésre képes akár hónapokon vagy éveken keresztül. Valójában az emberi genom 1%-át olyan endogén retrovírusok teszik ki, amelyeknek nincs semmilyen látható káros hatásuk és nagy részük a mutációk miatt már képtelen lenne az aktiválódásra. Egyes vírusok, mint az Epstein–Barr-vírus osztódásra késztetik a gazdasejtet, anélkül hogy az tumorrá fajulna, míg mások (pl. egyes papillómavírus-törzsek) bizonyítottan rákot képesek okozni. ### Gazdaszervezetek Létszámukat tekintve a vírusok messze a leggyakoribb szervezetek a Földön, többen vannak mint a többiek együttvéve. Bármilyen sejtes életformát képesek megfertőzni, állatokat, növényeket, gombákat és baktériumokat is. Az egyes fajok azonban csak limitált számú gazdaszervezet sejtjeibe képesek behatolni, többnyire pedig fajspecifikusak. Ilyen például a feketehimlő vírusa, amely csak egy fajt - az embert - fertőz sikeresen, míg a széles spektrumú fajok képviselője a veszettségvírus. A növénypatogén vírusok teljesen ártalmatlanok az állatokra és az állatok kórokozói az esetek döntő többségében nem tudnak kárt tenni az emberben. Egyes bakteriofágok csak a gazdabaktérium adott törzseiben szaporodóképesek és detektálásukkal nyomon lehet követni a baktériumok által okozott járványokat (fágtipizálás). ## Osztályozás Az első rendszert a vírusok osztályozására 1962-ben dolgozta ki André Lwoff, Robert Horne és Paul Tournier A fajokat saját (és nem gazdaszervezeteik) tulajdonságai alapján a klasszikus Linné-féle taxonómia szerint törzsekbe, osztályokba, rendekbe, családokba stb. sorolták. Az osztályozási rendszer kidolgozását később a Nemzetközi Vírustaxonómiai Bizottság (International Committee on Taxonomy of Viruses, ICTV) vette át. Ők nem alkalmazzák a törzs és osztály kategóriákat, mert a vírusgenomok kis mérete és magas mutációs rátája miatt nem lehetséges megbízhatóan megállapítani a rokonsági fokot a rendek szintje fölött. Ezzel párhuzamosan a Baltimore-féle osztályozás is használatban van. ### Az ICTV osztályozás A jelenleg alkalmazott taxonómiai rendszert az ICTV fejlesztette ki és folyamatosan figyelemmel kíséri, hogy az egyes csoportok egységesek maradjanak. A legkisebb egység a faj, az alfajok, törzsek, izolátumok között nem tesz különbséget. A jelenleg leírt fajok csak kis töredékét teszik ki a ténylegesen létező vírusoknak, még az emberből származó minták esetében is a vírusszekvenciák 20%-a ismeretlen, míg a környezetből (például tengervízből, óceáni üledékből) izolált virális szekvenciák döntő többsége új a tudomány számára. A taxonómiai rendszer hierarchiája és az elnevezések végződése a következő: Rend (-virales) : Család (-viridae) : : Alcsalád (-virinae) : : : Nem (-virus) : : : : Faj (-virus) A 2013-as ICTV taxonómia 7 rendet ismer: a Caudovirales, Herpesvirales, Ligamenvirales, Mononegavirales, Nidovirales, Picornavirales és Tymovirales rendeket. A családok száma 104 (és ebből 78 nincs besorolva rendbe), az alcsaládoké 22, a nemeké 455. 2827 vírusfaj van leírva és több mint 4000 besorolatlan faj vár osztályozásra. ### A Baltimore-rendszer A Nobel-díjas David Baltimore 1971-ben kezdte el a róla elnevezett Baltimore-rendszer kidolgozását, amelyet ma az ICTV-taxonómával párhuzamosan alkalmaznak. A rendszer alapja az mRNS szintézisének módja és közvetetten a vírusgenom fajtája. A fajokat hét nagy csoportba sorolja, amelyek a következők: - I: kettős szálú DNS-vírusok (pl. adenovírusok, herpeszvírusok, poxvírusok) - II: egyszálú DNS-vírusok ((+)szenzitással, pl. parvovírusok) - III: kettős szálú RNS-vírusok (pl. reovírusok) - IV: (+) egyszálú RNS-vírusok (pl. picornavírusok, togavírusok) - V: (−) egyszálú RNS-vírusok (pl. orthomyxovírusok, rhabdovírusok) - VI: egyszálú RNS-reverz transzkripciós vírusok (pl. retrovírusok) - VII: kettős szálú DNS-reverz transzkripciós vírusok (pl. hepadnavírusok) Például a bárányhimlő kórokozója, a varicella zoster vírus a Herpesvirales rendbe, a Herpesviridae családba, Alphaherpesvirinae alcsaládba, Varicellovirus nembe tartozik; a Baltimore-féle rendszerben pedig a I. csoportba, azon kettős szálú DNS-vírusok közé, amelyek nem használnak reverz transzkripciót. ### A vírusfajok elnevezése A vírusfajok elnevezésére nem érvényesek a kettős nevezéktan szabályai. A vírusok tudományos nevei angol nyelvűek, 2-5 tagúak. Az elnevezések általában tükrözik egyrészt a vírus rendszertani besorolását, az általuk okozott tünetek jellegét, vagy a gazdaszervezeteket. A rendkívül hosszú tudományos nevek használatából adódó nehézségek miatt általánosan elterjedt a vírusnevek rövidítéseinek használata. ## Humán kórokozói szerepük A vírusfertőzés számos emberi megbetegedéshez vezethet, vannak közöttük enyhébbek (nátha, influenza, bárányhimlő, herpesz) és súlyos, akár halálos kimenetelűek is (Ebola, AIDS, madárinfluenza, MERS, SARS, COVID–19). Vannak olyan esetek, ahol a vírus kóroki szerepe még nem tisztázott, mint például a humán herpeszvírus 6 (HHV-6) és sclerosis multiplex vagy a krónikus fáradtság szindróma közötti kapcsolat. Másik példa a lovakat is megfertőző bornavírus (Orthobornavirus), amit humán pszichiátriai betegségek (skizofrénia) okozásával is gyanúsítanak. A kórt okozó mechanizmus eltérő az egyes fajok között, de többnyire összefügg azzal, hogy a vírusszaporodás a gazdasejt pusztulásával jár és ha elég sok sejt elhal, a szervezet megérzi a következményeit. A fertőzés nem jár minden esetben betegséggel. A szájherpeszt okozó herpes simplex vírus éveken keresztül tartózkodhat látens formában a szervezetben, minden tünet nélkül; bár ez általában jellemző a herpeszvírusokra, mint a mononukleózist okozó Epstein-Barr-vírusra vagy a bárányhimlő kórokozójára, a varicella zoster vírusra is. A legtöbb ember átesik valamilyen herpeszvírus-fertőzésen. Azt is megfigyelték, hogy a látens herpeszvírus-fertőzés védelmet nyújt a baktérium okozta megbetegedések, például a pestis ellen. Egyes vírusok élethosszig tartó, krónikus fertőzést okoznak és kikerülve az immunrendszert folyamatosan szaporodnak. Ilyenek a hepatitisz B és C vírusok; tünetmentes hordozóik is folyamatosan fertőzőképesek. ### Epidemiológia A vírusok a gazdaszervezetből továbbadódhatnak vertikálisan, vagyis anyáról gyermekre (pl. hepatitisz B vírus, HIV vagy a varicella zoster vírus, amely felnőttekre nem jelent komoly veszélyt, de a magzat vagy újszülött halálát is okozhatja) vagy horizontálisan, azaz egyik személyről a másikra. Utóbbi figyelhető meg a vírusfertőzések döntő többsége esetén. A fertőző ágens átadása történhet szexuális aktus során (pl. HIV), vagy vérrel (hepatitisz C), nyállal (Epstein-Barr vírus), elfogyasztott szennyezett étellel vagy vízzel (norovírus); aeroszollal (influenzavírus) vagy vérszívó rovarok közvetítésével (denguevírus). Az átvitel sebessége a népsűrűségtől, fogékony (nem immunis) személyek arányától, az egészségügyi ellátás minőségétől és transzmisszió módját befolyásoló tényezőktől, például az időjárástól függ. A kórokozó továbbadási módjának ismerete alapvető a fertőzés továbbterjedésének meggátolásában. Optimális esetben a fertőzöttek környezetében élők beoltásával megtörhető a transzmissziós láncolat. Ha vakcina nem áll rendelkezésre, a higiéniás és fertőtlenítési módszerek is hatékonyak lehetnek. A betegeket sok esetben elkülönítik, karanténbe helyezik. Állatokat érintő járványok esetében tömeges vágásokra lehet szükség; 2001-ben az Angliát sújtó száj- és körömfájásjárvány alatt több ezer szarvasmarhát pusztítottak el. A fertőzés szinte minden esetben egy lappangási időszakkal kezdődik, amikor tünetek még nem jelentkeznek; ennek hossza néhány naptól néhány hétig terjed. A lappangási időszakot - sokszor a végével átfedve - az úgynevezett kommunikabilitási szakasz követi, amikor a páciens fertőző és átadja másoknak a betegséget. A járvány leküzdése szempontjából fontos ennek az időtartamának ismerete is. Ha a megbetegedések száma eléri a populáció bizonyos hányadát, járványról lehet beszélni; ha pedig a járvány világméreteket ölt akkor pandémiáról. ### Járványok Az amerikai őslakosok, akik azelőtt soha nem találkoztak ezekkel a kórokozókkal, rendkívül fogékonynak bizonyultak az európai gyarmatosítók által behozott fertőző betegségekkel (mint a feketehimlő) szemben. A járványok áldozatainak számát csak becsülni lehet, de a feltételezések szerint az eredeti lakosság körülbelül 70%-a halt meg. A járványok jelentősen megkönnyítették az európaiaknak, hogy gyarmatosítsák és betelepítsék a földrészt. Az 1918-ban kezdődő spanyolnátha-járvány a modern kor legsúlyosabb pandémiája volt, melyet az influenza A vírus egy különösen virulens törzse okozott. A betegség áldozatai többnyire egészséges fiatal felnőttek voltak, ellentétben a legtöbb influenzajárvánnyal, amely elsősorban a gyerekeket, időseket és meggyengült szervezetűeket támadja. Régebbi becslések szerint a járvány áldozatainak száma 40-50 millió volt, újabban úgy gondolják, hogy akár 100 millió embert, a világ akkori népességének 5%-át is elpusztíthatta. A napjainkban is dúló világméretű AIDS-járvány a szubszaharai Afrikából indult a 20. század közepén. A fertőzöttek száma ma meghaladja a 38 milliót és a WHO becslése szerint a járvány 1981-es kirobbanása óta áldozatainak száma már több mint 25 millió. 2007-ben 2,7 millió új fertőzés történt és 2 millióan haltak meg a betegség következtében. A Filoviridae család egyes tagjai különösen letális betegséget, a vírusos vérzéses lázat okozzák. Közéjük tartozik a Marburg-vírus és az ebolát okozó vírus. Az elsőt 1967-ben fedezték fel és 2005-ben okozott helyi járványt Angolában, míg az 1976-ban leírt ebolavírus több alkalommal is feltűnt, utoljára 2013-ban Nyugat-Afrikában. ### Onkogén vírusok Egyes vírusok képesek rákot okozni a gazdaszervezetben. Ezek a fajok többféle osztályból származnak, lehetnek DNS- vagy RNS-vírusok, nincs különálló rákkeltő víruscsoport. A tumor kialakulását több tényező is befolyásolja, a virális géneken kívül az immunrendszer és gazdasejt mutációi is. A bizonyítottan onkogén vírusok közé tartozik a humán papillomavírus, a hepatitisz B vírus, a hepatitisz C vírus, az Epstein–Barr vírus, a humán herpeszvírus 8 és a humán T-limfotróp vírus. A hepatitiszvírusok esetében a májtumor kialakulásának oka a folyamatos sejtpusztulás és a sejtek állandó osztódása, amely meggyorsítja a mutációk fellépését. A humán T-limfotróp vírus T-sejtes leukémiát, a papillómavírusok pedig a méhnyak, végbélnyílás és a pénisz nyálkahártyájának tumoros elfajulását idézhetik elő. A humán herpeszvírus 8 a Kaposi-szarkómáért felelős (másik neve Kaposi-szarkómát kísérő herpeszvírus), az Epstein-Barr vírus pedig a Burkitt-limfómáért és Hodgkin-limfómáért, és garatrákot is okoz. Viszonylag új felfedezés a 2008-ban leírt Merkel-sejt poliómavírus, ami egy ritka bőrtumor okozója. Ennek rokonságába tartozik az SV40 majomvírus és az egér poliómavírus, amelyek 50 éve szolgálnak a virális tumorképződés modelljeiül. ### Az immunrendszer és a vírusok A szervezet első védekezési vonala a patogénekkel szemben a veleszületett immunrendszer, ez azonban csak általában ismeri fel a kórokozókat, nem specifikus és nem biztosít hosszútávú immunitást. A sejten belüli vírusvédelmi mechanizmusok egy érdekes példája az RNS-interferencia. Ez a rendszer a kettős szálú RNS-eket ismeri fel (mivel a sejt maga nem használ ilyeneket, csak bizonyos vírusok), kisebb darabokra vágja, majd a darabokat felhasználja, hogy a későbbiekben felismerje és lebontsa a hasonló szekvenciákat. A rotavírusoknak azonban már sikerült kikerülniük ezt a védelmet; a sejten belül RNS-ük a csak félig széteső kapszidban marad. A megfertőzött sejtek beindíthatják a programozott sejthalál, az apoptózis folyamatát is. A fejlettebb állatok adaptív immunrendszerrel rendelkeznek, amely a vírussal való találkozás után speciális ellenanyagokat termel, amelyek a virionhoz tapadva meggátolják a fertőzést. Ez az úgynevezett humorális immunitás. Az ellenanyagok egyik típusát, az immunoglobulin M-et (IgM) a szervezet csak a fertőzés kezdetén, néhány hétig termeli. Egy másik fajta, az immunoglobulin G (IgG) termelődése csak később indul be, de évekig, akár élethosszig megmarad és véd a későbbi fertőzésektől. Az IgM jelenléte a vérben akut fertőzésre utal, míg az IgG-é azt jelenti, hogy valamikor régen a szervezet már találkozott az adott kórokozóval. Ha az ellenanyagokat kötött vírusnak sikerül bejutnia a sejtbe, akkor a belső védekezőrendszer aktiválódik. A citoplazmában található a TRIM21 fehérje, amely a víruskötött ellenanyagokhoz kapcsolódik és beindítja a sejt fehérjebontó mechanizmusát, a proteoszómát. A humorális immunválaszon kívül létezik a fehérvérsejtek (T-sejtek) által működtetett celluláris immunitás is. A szervezet sejtjei fehérjéik kis darabjait, antigénjeit, folyamatosan prezentálják a felszínükön, és ha a T-sejtek vírusgyanús proteint találnak rajtuk, a killer T-sejtek elpusztítják őket. A fertőzött sejtek interferont kezdenek termelni, ami aktiválja az immunrendszert és stimulálja a környező sejtek antivirális rendszereit, közöttük az antigénprezentációt. A vírusok is kifejlesztették az immunrendszert megkerülő vagy hatástalanító módszereiket. Hírhedt példája ennek a HIV, amely magas mutációs rátájával folyamatosan változtatja külső fehérjéit. A túlélési stratégiák közé tartozik a latencia (hosszabb ideig tartó inaktivitás), a genetikai rekombináció vagy genomszegmens cserélése; vagy blokkolhatják az antigénprezentációt, a citokinek hatásmechanizmusát, a killer limfociták hatását és az apoptózist. Egyes vírusok az idegrendszer sejtjeibe bújnak el, ahol az immunrendszer nem képes elérni őket. ### Megelőzés és kezelés A vírusok a gazdaszervezet saját rendszereit használják a szaporodásukhoz, azért az ellenük használt gyógyszerek komoly toxikus hatásokat okoznának. Általában vagy vakcinákat alkalmaznak a fertőzések megelőzésére, vagy a vírusok saját proteinjei ellen tervezett szelektív antivirális szereket használnak a kezelés során. #### Vakcinák Az oltás olcsó és hatékony módja lehet a fertőzés megelőzésének. Már azelőtt alkalmazták őket, hogy magukat a kórokozókat felismerték volna. A lakosság beoltása drámai módon lecsökkentette a gyermekbénulás, kanyaró, mumpsz vagy rózsahimlő előfordulását, a feketehimlőt pedig teljesen kiirtotta. A vakcinák legyengített kórokozót vagy annak tisztított proteinjeit, antigénjeit tartalmazzák, amelyek beindítják az ellenanyag-termelést és a tényleges fertőzést az immunrendszer már csírájában képes elfojtani. Teljes vírust tartalmazó oltóanyagok beadása veszélyes lehet gyenge immunrendszerű páciensek esetén, mert esetleg kialakulhat az eredeti betegség. Újabban biotechnológiai és molekuláris klónozási módszerekkel csak a vírusproteint állítják elő. Az így készült vakcina (például a hepatitisz B ellen) ebből a szempontból teljesen biztonságos. #### Antivirális gyógyszerek A gyorsan szaporodó, nukleinsavaikat állandóan szintetizáló vírusok ellen gyakran nukleozidanalógokat (módosított DNS-alegységeket) adnak gyógyszerként, amelyek beépülnek a másolódó genomba, de utána az enzimek nem tudják folytatni a DNS-láncot és a replikáció leáll. Ilyen a herpes simplex vírus ellen alkalmazott aciklovir vagy a HIV és hepatitisz B elleni lamivudin. Az aciklovir az egyik legrégebbi és leggyakrabban felírt antivirális gyógyszer. A gyógyszerek a vírus életciklusához szükséges fontos enzimeket is blokkolhatják, ilyenek például a HIV ellen adott proteáz-inhibitorok. A krónikus hepatitisz C ellen hatékony a nukleozidanalóg ribavirin és interferon kombinációja, a hepatitisz B kezelésre pedig lamivudint alkalmaznak. ## Egyéb gazdaszervezetek ### Állatok A vírusok a haszonállatok számos megbetegedését okozhatják; ilyen a száj- és körömfájás, az afrikai sertéspestis, az enterovírus okozta fertőző sertésbénulás vagy a hólyagos betegség. Az encefalomiokarditisz alapvetően egy kardiovírus miatt kialakuló rágcsálókór, ám az ürülékük révén háziállatok (főleg a sertés), az ember, sőt akár elefántok is megkaphatják a betegséget. A szúnyogok által terjesztett afrikai lópestist időnként Európába is behurcolják (akár fertőzött zebrák révén). A baromfiak betegsége a birnavírus okozta fertőző bursitis, a reovírus okozta, ízületproblémákkal járó fertőző tenoszinovitisz vagy a kacsa vírusos májgyulladása. Megemlítendő a közel-keleti légúti koronavírus, amely tevékben enyhe vagy közepesen súlyos légúti tüneteket okoz, az emberekben viszont akár halálos kimenetelű fertőzéssel jár. A házikedvencként tartott kutyáknak, macskáknak is megvannak a vírusos megbetegedéseik, régóta ismert a kanyaróvírussal rokon morbillivírus okozta szopornyica, vagy az emberre is veszélyes veszettség. A kutya parvovírus-infekció a kölyökkutyák elhullásáért lehet felelős. Az infekciók nem csak a gerincesekre, hanem a rovarokra is végzetesek lehetnek, a házi méh számos betegségét vírusok okozzák, például tömlős költésrothadás és deformált szárny vírus. ### Növények A haszonnövények legtöbb vírusos betegsége nem végzetes a növényre nézve és csak terméscsökkenéssel jár. Mivel a növényi sejteket sejtfal védi a behatolás ellen, a vírusokat többnyire valamilyen sérülést okozó vektor: rovar, fonálféreg, gomba, egysejtű terjeszti. Az infekció elleni védekezés is elsősorban a vektorok irtására és az alternatív gazdaszervezetként használt gyomok elpusztítására korlátozódik. A növényi vírusok állatokat vagy az embert nem képesek megbetegíteni, de léteznek növényvírusok, melyek rovarokban is képesek szaporodni (pl. rhabdovirus fajok). Becslések szerint a gabonafélék esetében 1-2%-os terméscsökkenést okoznak a vírusos betegségek. Más haszonnövényeknél a kár jóval nagyobb lehet, pl. a trópusi manióka termésének akár 30-40%-át is elviheti a maniókamozaik, a citrusfélék tristeza betegsége pedig tízmilliószámra pusztította el a fákat Dél- és Közép-Amerikában, sőt Európában is. A burgonyát legalább 37 vírusfaj (az Y, M és S-burgonyavírus, burgonya levélsodró vírus, stb.) képes megbetegíteni, akár felére csökkentve a termést. Kelet-Európában főleg az M és S burgonyavírusok károsítanak. A paradicsom molytetvek által terjesztett sárga levélsodródását egy geminivírus okozza és szintén komoly (20-100%) gazdasági veszteségekkel járhat. A csonthéjas gyümölcsök termésének minőségromlásának és lehullásának kórokozója a Magyarországon is elterjedt szilvahimlő-vírus. A növények is védekeznek a fertőzések ellen. Vírusinfekció esetén aktiválódnak az ún. rezisztenciagénjeik (R-gének) amelyek elpusztítják a környező sejteket és az infekció nem képes továbbterjedni. Ezeket a régiókat barna foltként szabad szemmel is lehet látni. Az állatokhoz hasonlóan ők is használják az RNS-interferenciát. A növények antivirális anyagokat is termelnek, mint szalicilsavat, nitrogén-monoxidot és reaktív oxigénszármazékokat. ### Baktériumok A bakteriofágok a vírusok nagy és változatos csoportja, melynek képviselői nagy mennyiségben fordulnak elő a környezetben. A tengervízben tízszer annyi található belőlük, mint baktériumból, számuk elérheti a milliliterenkénti 250 milliót. A fágok specifikusan az adott fajta mikroorganizmust támadják meg; a fertőzés többnyire a sejt pusztulásával jár, akár már húsz perc elteltével is. A baktériumok úgy védekeznek, hogy lebontják a citoplazmájukba jutott idegen DNS-t. A saját nukleinsavaikat metilációval megjelölik, azt a DNS-t pedig, amelyen ezt nem találják, a restrikciós enzimek szétvágják. Adaptív immunválaszra is képesek: az úgynevezett CRISPR DNS-szekvenciák segítségével megőrzik az idegen DNS-darabokat és a későbbi infekció során ezeket használják a kórokozó korai felismerésére és semlegesítésére. ### Ősbaktériumok Az archeákban szaporodó kettős szálú DNS-vírusok különleges, a többiektől eltérő morfológiájukkal tűnnek ki. Leginkább a termofil Sulfolobales és Thermoproteales rendekbe tartozó baktériumok parazitáit kutatták. Az archeák ismert védekezési módjai az RNS-interferencia és a vírusgénekhez hasonló, repetitív DNS-szakaszok alkalmazása. ## Evolúciós szerepük A vírusok – elsősorban azok a fajok, amelyek beépülnek a gazda genomjába és kiszakadva belőle időnként magukkal visznek belőle egy darabot – fontos szerepet játszanak az evolúcióban azzal, hogy lehetővé teszik a fajok közötti géncserét, az úgynevezett horizontális géntranszfert. Egyes elméletek szerint fontos szerepet játszottak az élet korai szakaszában, mielőtt a baktériumok, archeák és eukarióták elváltak volna egymástól. ## Felhasználásuk ### Kutatás és orvostudomány A vírusok a molekuláris és sejtbiológiai kutatások fontos eszközei. Mint a legegyszerűbb önálló biológiai rendszereken rajtuk tanulmányozták a gének működését és a fehérjeszintézist, segítségükkel értették meg a DNS-replikáció, transzkripció, transzláció, sejten belüli fehérjetranszport és sok más folyamat működését. A molekuláris biológiában és génsebészetben gyakran vírusokat használnak vektorként, vagyis olyan eszközként, amellyel idegen DNS-t lehet bejuttatni egy sejtbe. Ezáltal új géneket lehet bejuttatni a genomba és transzgénikus élőlények állíthatók elő. Az orvostudományban genetikailag módosított vírusok általi viroterápiával is próbálkoznak a rák gyógyításában vagy a genetikai betegségek esetében a génterápia eszközeként. Melanóma ellen jó eredményeket értek el egy olyan módosított herpeszvírussal, amely képtelen egészséges sejtekben szaporodni, a tumorsejtekkel szemben pedig immunválaszt indukál és sejtpusztulást idéz elő. Régebben, az antibiotikumok elterjedése előtt fágterápiával is próbálkoztak a bakteriális fertőzések leküzdésében és ha az antibiotikumrezisztenciák tovább terjednek, elképzelhető, hogy vissza kell nyúlnunk a régi módszerekhez. A biotechnológiai ipar is használ vírusvektorokat, hogy a transzgénikus baktériumokkal vakcina-antigéneket, ellenanyagokat, fehérjealapú gyógyszereket termeljenek. ### Biológiai fegyverek A vírusok pusztító járványokat képesek okozni, ezt a tulajdonságukat már régóta kihasználják a háborúkban és konfliktusokban. Az amerikai telepesekről feljegyezték, hogy szándékosan adták oda az indiánoknak a fekete himlőben elhunyt betegek takaróit. Miután az 1970-es években sikeresen kiirtották a fekete himlőt, csak két vírusmintát hagytak meg, egyet az akkori Szovjetunióban, a másikat pedig az Egyesült Államokban. A Szovjetunió felbomlása után aggodalmak merültek fel, hogy az orosz minták terroristák kezébe kerülhetnek és a himlő ellen már nem oltott népességben halálos járvány szabadulhat el. ## Fordítás

Holló

A holló vagy közönséges holló (Corvus corax) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Földünk északi féltekéjén Ázsiától Észak-Amerikáig mindenütt megtalálható, területileg a legelterjedtebb az összes varjúféle között. 12 ismert alfaja létezik, melyek habár külalakjukban kevésbé eltérőek egymástól, a korszerű genetikai kutatások kimutatták, hogy jelentős genetikai különbségek vannak a különböző populációk között. A közönséges holló a vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris) mellett egyike a két legnagyobb varjúfélének. A Földön valószínűleg a legnehezebb verébalakú madár és egyben a legnagyobb termetű énekesmadár is. A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, testtömege 0,7 – 1,63 kilogrammig terjed. Élettartamuk tipikusan 10-től 15 évig terjed a szabadban, habár már érkeztek jelentések 40 év feletti példányokról is. (A szóbeszéd szerint a hollók akár 100 évig is élhetnek, bár ezt eddig bizonyítani nem sikerült.) A fiatal madarak csapatokba verődhetnek, de a párválasztás után – ami egy életre szól – a párok közösen védik a területüket. A közönséges holló több ezer éve él együtt az emberrel. Olyannyira alkalmazkodtak, hogy számos területen mint kártevőt tartják nyilván őket. Alkalmazkodásának sikerességét mindenevő életmódjának köszönheti. A természetben a legfőbb táplálékukat a gabonamagvak, bogyók, gyümölcsök és apró állatok jelentik, de hihetetlenül ügyesnek bizonyultak egyéb opportunista táplálékszerzési módokban is. Minden alkalmat megragadnak a táplálék megszerzésére, legyen az akár döglött állat, rovar vagy konyhai hulladék. A holló az egyik legintelligensebb madár a Földön, legalábbis erre enged következtetni igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak. Sok országban, többek között a skandináv államokban, Írországban, Walesben, Bhutánban – ahol a holló az ország hivatalos madara – és Észak-Amerika északnyugati partján a közönséges holló mitikus figuraként volt jelen vagy akár istenként tisztelték (például Hugin és Munin). ## Elnevezése A magyar holló szó ősi hangutánzó szó, amelyhez hasonlóan hangzik a madár neve néhány más finnugor nyelven is: manysi nyelven kolah, hanti nyelven kolak, szamojéd nyelven pedig hulli. Bár a holló név leggyakrabban a közönséges hollót jelöli, a következő hat varjúfélét is hollónak nevezik: hawaii holló (Corvus hawaiiensis), fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus), barnanyakú holló (Corvus ruficollis), csutakfarkú holló (Corvus rhipidurus), örvös holló (Corvus albicollis) és vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris). A közönséges holló tudományos nevében a latin Corvus és a görög koraksz (latinosan corax) szavak, a madár latin és görög neve találhatók. ## Rendszertana A közönséges holló egyike annak a számos fajnak, melyet eredetileg még Carl von Linné figyelt meg és írt le 18. századi munkájában, a Systema Naturae-ban. Tudományos nevét, a Corvus corax-ot azóta viseli. A holló típusfaj, azaz olyan képviselője a Corvus nemnek, amely a nemhez tartozó fajok legjellegzetesebb vonásaival rendelkezik. ### Osztályozása A közönséges holló legközelebbi rokonai az Afrikában őshonos barnanyakú hollók (Corvus ruficollis) és az örvös hollók (Corvus albicollis), míg Észak-Amerikából a fehérnyakú hollók (Corvus cryptoleucus). A legfrissebb molekuláris analízis alapján az eddig egynek hitt faj valójában két vagy több különböző fajra osztható. A közönséges hollónak tizenkét jól elkülöníthető alfaja létezik: - Corvus corax corax – Európában keletre egészen a Bajkál-tóig, délre pedig a Kaukázuson át egészen Észak-Iránig megtalálható. Aránylag rövid és ívelt csőre van. - Corvus corax varius – Európától északnyugatra, Izlandon és Feröeren honos. Kevésbé fényes, mint a C. c. principalis vagy a C. c. corax. Ennek a középtermetű hollófajnak különös ismertetőjegye a helyenként fehér pettyes tollruha. - Corvus corax subcorax – Görögországtól egészen Északnyugat-Indiáig, Közép-Ázsiától a Himalája kivételével Nyugat-Kínáig fordul elő. Nagyobb testű, mint a „közönséges” corax, de szakálla annál kisebb. A tollazata általánosságban véve teljesen fekete, noha a nyaka és a begye néha a barnás árnyalatú, hasonlóan a barnanyakú hollóéhoz. (Ez a barnás árnyalat legfőképp a vedlés előtt álló madarakon figyelhető meg, akkor, amikor a tollruha már meglehetősen kopott.) A nyaki tollainak töve változatos színeket ölthet, de általában fehéres. - Corvus corax tingitanus – Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken honos. A Corvus corax tingitanus a legkisebb alfaj. A legrövidebb „szakállal” bír az összes holló között. Tollruhája határozottan megkülönböztethető más hollófajétól, ugyanis erősen olajos benyomást kelt. Csőre rövid, de vaskos; a felső csőrkáva erősen ívelt. - Corvus corax tibetanus – Kizárólag a Himalájában fordul elő. Ez a legnagyobb termetű, és a leghosszabb szakállú holló alfaj. A csőre hatalmas, de kevésbé impozáns, mint a Corvus corax principalis-é. A nyaki tollazatának töve szürkés. - Corvus corax kamtschaticus – Északkelet-Ázsiától egészen a Bajkál-tóig terjed; élettere emiatt kis részben közös az alapváltozatéval (C. c. corax). Testméretét tekintve valahol a C. c. principalis és a C. c. corax között helyezkedik el félúton. Csőre nagyobb és vaskosabb, mint a C. c. corax-é. - Corvus corax principalis – Észak-Amerikában és Grönlandon honos. A nagy testű madár a legnagyobb csőrrel rendelkezik az összes alfaj között. Tollazata igen fényes és sima, szakálla igen erőteljes. - Corvus corax sinatus – Az USA középső és déli részén és Közép-Amerikában található meg ez az alfaj. Minden tekintetben kisebb, mint a C. c. principalis. További említésre érdemes alfajok és előfordulási helyeik: - Corvus corax canariensis – Kanári-szigetek - Corvus corax hispanus – Spanyolország - Corvus corax clarionensis – Clarion-sziget a Revillagigedo-szigetek közül - Corvus corax laurencei ### Fejlődéstörténete A varjak és hollók az Óvilágban fejlődtek ki, majd a Bering-földhídon kerültek át Észak-Amerikába. A legfrissebb genetikai tanulmányok, melyekben a világ különböző pontjairól begyűjtött közönséges hollók DNS-ét vizsgálták, kimutatták, hogy a madarak legalább két kládra oszthatóak: egy Kalifornia-kládra, mely csak az Egyesült Államok délnyugati részein található meg, és egy holarktikus kládra, amely mindenhol máshol megtalálható az északi féltekén. Mindkét klád madarai ugyanúgy néznek ki, de genetikai elkülönülésük megközelítőleg már kétmillió évvel ezelőtt elkezdődött. A kutatások rámutattak, hogy azok a közönséges hollók, melyek az USA más területein élnek, sokkal inkább mutatnak rokonságot az európai és ázsiai hollókkal, mintsem a Kalifornia-klád egyedeivel. Ez utóbbi madarak leginkább a fehérnyakú hollóhoz (Corvus cryptoleucus) állnak a legközelebb. Az előbb említett okok miatt a közönséges hollót a parafiletikus fajok közt tartják számon. Egyik lehetséges magyarázata a Kaliforniában már több mint kétmillió éve honos hollók meglepő genetikai elkülönülésnek a faj fokozatos jégkorszaki elszigetelődése lehet. Körülbelül egymillió évvel ezelőtt egy kalifornia-kládbeli csoportból alakulhatott ki a fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus) is, míg a holarktikus klád tagjai valószínűleg csak később vándoroltak be Ázsiából, lehet, hogy épp az emberrel egy időben. A korszerű mitokondriális DNS-kutatások kimutatták, hogy az Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken honos C. c. tingitanus alfaj génállománya szintén különbözik a többi holarktikus alfajétól, éppen ezért bizonyítást nyert a tény, miszerint nem is keveredhet más alfajokkal. ## Megjelenése A felnőtt madár hossza 64;centiméter körüli, szárnyfesztávolsága 120-150 centiméter, testtömege 0,8 – 1,56 kilogrammig terjedhet, amellyel az egyik legsúlyosabb verébalakúnak számít. A hűvösebb éghajlati területeken, mint például a Himalájában vagy Grönlandon élő madarak általában nagyobb testűek, és nagyobb a csőrük is, mint melegebb égövi társaiké. Csőre nagy és enyhén ívelt, farktollai hosszúak és fokozatosak, tollazata kékesen fénylő fekete, szivárványhártyája sötétbarna. A fiatalabb egyedek életkoráról a kékesszürke íriszük mellett az idősekénél picit fakóbb tollazatuk árulkodik. A holló nem csak nagyobb méretében különbözik rokonaitól, a varjaktól: csőre nagyobb és vaskosabb, farka ék alakúan kerekített, és jól megfigyelhető a torkán a bozontos, szakállszerű tollazat. Röpte erőteljes, egyenes vonalú. Gyakran kering a magasban. Párválasztás idején művészi mutatványokat végez. A földön kimért lépésekkel jár. Rendkívül éber, tanulékony madár. A faj egyedeinek hangja jól megkülönböztethető más varjakétól: ismétlődő, mély „klong, klong”, néha „krúg, krúg”. A hollók megfelelő körülmények között, vagy fogságban akár nagyon hosszú életűek is lehetnek. Egyes egyedek a londoni Towerben több mint 40 évig éltek. Élettartama a szabadban jóval rövidebb, általában 10-15 év. A legidősebb vadon élő meggyűrűzött holló 13 éves korában pusztult el. ## Elterjedése A hollók igen különböző éghajlati viszonyok között is megélnek. A Corvus nem tagjai közül a közönséges holló (C. c. corax) a legszélesebb körben előforduló alfaj. Az északi sarkkörtől Észak-Amerikán és Eurázsián át Észak-Afrikáig (beleértve a csendes-óceáni szigeteket is) mindenütt elterjedt. A Brit-szigeteken Skóciában, Észak-Angliában és Írország nyugati részén közönségesnek számít. Tibet 5000 méteres magasságaiban, sőt, még a Mount Everest 6350 méteres vidékein is találkozhatunk vele. Az Északi-sark közelében élő hollókat kivéve ezek a madarak állandó lakói a költőterületüknek. Feröeren a pettyes színvariáns is megjelent a tisztán fekete madarak mellett (Corvus corax varius morpha leucophaeus), de ez a változat a 20. század közepére gyakorlatilag eltűnt. Eltűnésének oka valószínűleg épp a szokatlan tollazatának köszönhető, ugyanis a gyűjtők előszeretettel keresték ezeket a madarakat. A legtöbb holló költőhelyéül leginkább az olyan erdős-fás területeket részesíti előnyben, melyek mellett kiterjedt és táplálékban gazdag sík terület húzódik, de nem veti meg a tengerpartokat sem. Az olyan sűrűn lakott területeken, mint például Kalifornia, a bőséges táplálékellátásnak köszönhetően a hollók egyedszáma rohamosan növekedni kezdett. Hosszabb hanyatlás után az utóbbi években Magyarországon is növekedni kezdett a számuk. Baranyában például 1987-ben kettő, 2007-ben viszont már 43 pár költött, és ennek eredményeképp 128 fióka repült ki a fészkekből. ## Életmódja A hollók általában költőpáronként külön-külön területeket birtokolnak, de előfordulhat, hogy a fiatal madarak csapatokba verődnek. Habár a közönséges hollók gyakran civakodnak fajtatársaikkal, családjuk iránt odaadó szeretetről tesznek tanúbizonyságot. ### Táplálkozása A közönséges hollók mindenevő, opportunista madarak: a táplálékuk nagyban függ az élőhelyüktől és az aktuális évszaktól is. A tundrán, az északi sarkkör mentén vagy Alaszkában élő állatok például energiaszükségletük egyik felét vadászatból, míg a másik felét különböző elhullott állati tetemekből biztosítják. A hollók sok helyen leginkább dögevő életmódot folytatnak, de előszeretettel vadásznak gerinctelenekre, kétéltűekre, apróbb hüllőkre és emlősökre is, sőt még a kisebb madarakat is elkaphatják. Növényi táplálékukat legfőképp a különféle gabonamagvak, bogyók és gyümölcsök alkotják. Olyannyira mindenevők, hogy alkalomadtán még az állati ürülékek emésztetlen részeit is elfogyasztják, vagy épp az általunk kidobásra ítélt hulladékban találnak pár falatot. Az el nem fogyasztott táplálékokat – főleg a zsírosabb fogásokat – elrejtik, lehetőleg úgy, hogy azt másik fajtatársuk se vegye észre. Szintén előszeretettel fosztogatják más fajok, mint például a sarki róka (Alopex lagopus) élelemraktárát is. A hollók telente igazi élősködő tolvajok: gyakran követik a farkasokat, hátha jut nekik egy-egy falat a ragadozó által elejtett állatok tetemeiből. Azon hollók, melyek szeméttelepek közelében költenek, táplálékuk nagy részét is innen szerzik. Az utak melletti fákon tanyázó madarak elsődleges élelemforrását az utakon elütött apróbb állatok jelentik, míg az ilyen „lelőhelyektől” távolabb élő állatok táplálékát javarészt az alsóbbrendű állatok és növények teszik ki. Érdekesség, hogy egy tanulmány szerint azoknak a madaraknak van a legnagyobb esélye a felnőttkor megérésére, amelyek fiókaként szeméttelepek mellett nőttek fel. Figyelemreméltó viselkedési módot fedeztek fel a tudósok fiatal hollók megfigyelésekor: ha az egyik madár rábukkan egy tetemre, akkor hangos kiáltásokkal magához hívja társait. Brend Heinrich a Ravens in Winter című könyvében feltételezi, hogy ez a viselkedési forma nagy segítség a táplálékért folytatott egymás közti versengésben, így ugyanis a fiatalabb állatok számbeli fölénybe kerülnek, így nehezebb őket elkergetniük a fizikailag jóval erősebb idősebbeknek. Sokkal valószínűbb azonban az a feltevés, miszerint ilyenkor arról lehet csupán szó, hogy az elhullott állat teteme egyszerűen túl nagy egy holló számára, így az a tetemről értesíti a többieket. ### Szaporodása A fiatal hollók már viszonylag korán udvarolni kezdenek, de költeni valószínűleg csak az innen számított második-harmadik évben fognak. Az udvarlás sikere a különböző akrobatikus légibemutatókban és a sikeres táplálékszerzésben rejlik. Ha egyszer már egymásra talált a pár, akkor onnantól kezdve egy életen át együtt költenek, általában ugyanazon a helyen. Azonban a „házasságtörés” sem ritka a hollóknál: megfigyelések szerint jó néhányszor előfordult, hogy a fészkén ülő tojót más hímek is meglátogatták, míg a párja távol volt. A hollópárnak már fészekrakás előtt saját területtel és elérhető táplálékforrással kell bírnia. Egy-egy madárpár territóriumának mérete nagyban függ a fellelhető táplálék mennyiségétől. A megszerzett javakért aztán a későbbiekben is keményen meg kell küzdeniük, hiszen betolakodók mindig akadnak. A fészek – amelyet legtöbbször magas fák koronájába, vagy sziklaszirtekre, ritkábban villanyoszlopra építenek – egy mély, nagy tálat formáz. A szülők fészküket ágakból, gallyakból építik, annak belsejét pedig gyökerekkel, sárral, fakéreggel, sőt sokszor még lágyabb anyagokkal, például szarvasbundával bélelik. A tojásrakás általában már februárban elkezdődik, bár ez erősen függ az éghajlati tényezőktől. Például Grönlandon kicsit később, úgy április környékén, míg Pakisztánban már decemberben megkezdődik a költés. A tojók három–hét kékeszöld, barna foltokkal tarkított tojást tojnak, a költési idő 18-21 nap. Csak a tojó költ. A fiókákat mindkét szülő eteti. 35-42 napos korukban repülnek ki először, de még hat hónapig biztosan szüleikkel maradnak. ### Hangja A többi varjúféléhez hasonlóan a hollók is kiválóan utánozzák környezetük hangjait, köztük az emberi beszédet is. Széles hangskálájuk miatt sok ornitológus érdeklődésének központjába kerültek: 1960-ban Eberhard Gwinner értekezésében bámulatos részletességgel, fényképekkel és hangfelvételekkel számolt be a hollók által használt hangok széles skálájáról. Az egyes fajok által használt hangok száma tizenöttől harmincig terjed, szókincsük a „társas életben” a leggazdagabb. Az egyes hangok különböző funkciókat látnak el: megkülönböztethetünk többek között figyelmeztető, vadászatkor használatos és harci kiáltásokat is. A hollók által használt hangok azonban nem merülnek ki pusztán a kiáltásokban. A csőr-csattogtatás, füttyök egész repertoárjával rendelkeznek. Érdekesség, hogy a tojóknál inkább megfigyelhetőek ezek a nem verbális megnyilvánulások, mint a hímeknél. Szintén megfigyelhető, ha egy hollópár egyik tagja eltűnik, az egyedül maradt fél párja hangjának utánzásával próbálja társát visszacsábítani. ### Intelligenciája A hollók rendelkeznek a legnagyobb aggyal az összes madárfaj közül; különösen a hyperpalliumuk nagy. Jó képességekkel rendelkeznek a problémamegoldás terén éppúgy, mint a kognitív feladatok (például utánzás, intuíció stb.) esetén. Az összetett problémamegoldó képességet jól demonstrálja a következő feladat: kutatók egy darab húst kötöttek egy zsineg egyik végére, a másikat pedig a holló ülőrúdjához erősítették. A cél természetesen az eleség megszerzése. A madárnak föl kellett húznia a zsineg egy részét az ülőrúdjáig, majd hogy csőrével elérje táplálékát, rá kellett lépnie a zsinegre. Ötből négy holló sikerrel teljesítette a tesztet, habár nem mutatható ki pontosan, hogy a teszt alatt a korábbi rossz kísérleteikből később tanultak volna. Megfigyelték, hogy a hollók gyakran vezetnek más állatokat (például farkasokat, prérifarkasokat) elpusztult állatok tetemeihez. A ragadozók föltépik a dög tetemét, amire a madarak amúgy képtelenek lennének – ezek után a hollók már könnyedén hozzáférnek a húshoz. Érdekes megállapítás, miszerint ezek a madarak nemcsak az általuk elrejtett, hanem a társaik által elrejtett élelem pontos helyére is emlékeznek, ezáltal lopni is tudnak egymás rejtekéből. Ez az élelemszerzési módszer annyira elterjedt a hollók között, hogy nem ritkán képesek extra távolság megtételére is, hogy egy biztonságosabbnak vélt helyre rejtsék tartalékaikat. Szintén említésre érdemes, hogy néha úgy tesznek, mintha táplálékot rejtenének el, pedig épp nincs is náluk semmi. Ezt valószínűleg a leselkedő vetélytársak összezavarása érdekében teszik. A szarkákhoz hasonlóan a hollók is előszeretettel gyűjtenek („lopkodnak”) fényes tárgyakat, melyek a fénylő kavicsoktól a kisebb fémdarabokon keresztül egészen a golflabdákig terjedhetnek. Ennek a viselkedésformának egyik magyarázata szerint a lopkodás fő célja társaik elkápráztatása lehet. Más kutatások rámutattak, hogy a fiatal hollók roppant kíváncsiak minden, a környezetükben fellelhető új dolog iránt. Főleg a madártojáshoz hasonló fényes és kerek dolgok kötik le figyelmüket. Az idő múlásával a madarak elvesztik ezt az élénk érdeklődésüket az új dolgok iránt, sőt, inkább idegenkednek mindentől, ami nem megszokott számukra. Nemrégiben a biológusok felismerték, hogy a hollók – különösen a fiatal egyedek – képesek a puszta szórakozás kedvéért játékba bonyolódni: ha úgy tartja kedvük, havas lejtőkön csúszkálnak le, fogócskáznak a farkasokkal, vagy épp akrobatikus mutatványokat, hurkokat mutatnak be a levegőben. ## Kapcsolat az emberrel ### Természeti hatások és védekezés A hollók szélesen elterjedtek, a kihalás nem fenyegeti őket; habár az élőhely csökkenése és a kilövések miatt helyenként csökkenés tapasztalható a populációban. Más tájakon azonban rendkívül elszaporodott, sőt bizonyos területeken mezőgazdasági kártevőnek számít. Ez teljességgel érthető, hisz nemcsak a gabonában tehetnek kárt, de a haszonállatokat is megkárosíthatják. (Például kivájják az újszülött birkák, borjak szemét stb.) A nyugati Mojave-sivatagban a településfejlesztések hatására 25 év alatt tizenhatszorosára nőtt a hollópopuláció. A városok, szeméttelepek, szennyvíztisztítók és mesterséges tavak bőséges táplálék- és vízlelőhelyet biztosítanak az ott guberáló madaraknak. A magas járműforgalom által elütött állatok – melyek szintén könnyű táplálékszerzési lehetőséget jelentenek – arra késztették ezeket az urbanizálódott hollókat, hogy sziklaszirtek helyett közvetlenül az út menti villanyoszlopokra, utcai díszfákra rakják a fészkeiket. A Mojave-sivatagbeli populációrobbanás egyre nagyobb gondot jelent, más, védett állatfajokra nézve. Az egyik kimagasló példája ennek a kaliforniai üregteknős (Gopherus agassizii) esete: a hollók előszeretettel vadásznak a lassú mozgású, még lágy páncélzatú fiatal teknősökre, s ezzel komoly veszélyt jelentenek a teknőspopulációra. Az ilyen és hasonló káros tulajdonságai miatt a hollóállomány mesterséges kordában tartása elkerülhetetlen. Ez magába foglalja a madarak csapdázását, kilövését éppúgy, mint a hollók által elérhető szemét méretének csökkentését. Finnországban a 18. század közepétől egészen 1923-ig a vadászok minden egyes lelőtt példányért jutalmat kaptak. Alaszkában szintén a megnövekedett hollópopuláció okozott nagyobb károkat, főként a Steller-pehelyréce (Polysticta stelleri) állományban; a hollók korlátolt kilövése indokolttá vált. ### Kultúra A Holló csillagkép nevét a görög mitológia értelmezésben Apollón hollója után kapta, akit az isten elküldött, hogy hozzon vizet a serlegébe. A holló azonban meglátta egy fügefa éretlen gyümölcsét, s hogy enni tudjon, megvárta, míg megérik a füge , csak azután teljesítette a megbízatást. Víz helyett egy vízi kígyóval tért vissza a karmai közt. Apollónnak azt hazudta, hogy a kígyó miatt nem tudott vizet hozni. Az isten annyira feldühödött a hazugságon, hogy a hollót is, a kígyót is és a serleget is az égre dobta. Az északi félteke történelmében a holló mindig is a mítoszok, legendák tárgyát képezte. Mint dögevők, a kivégzések, csaták, háborúk után az emberi tetemeket is csapatostul lepték el, így nem csoda, hogy jelenlétét sokáig baljós jelnek vélték, a halál madarának tartották. A régi kor emberei kapcsolatot láttak a hollók és a szellemek között. Svédországban és Németországban sokáig úgy tartották, hogy a hollók nem mások, mint meggyilkolt emberek szellemei, illetve elkárhozott lelkek. A nyugati parton élő észak-amerikai bennszülöttek istenként tisztelték; a Tlingit és Haida hagyományok szerint a Holló egyszerre Szélhámos és Teremtő isten. A vikingek úgy hitték, hogy az Odin isten vállán ülő két holló, Hugin és Munin mindent lát és mindent hall, ami a világban történik. Nem ritka, hogy olyan vikingeknek is, mint Erős Sigurd Orkney grófja, II.(Nagy) Knut dán király vagy akár Keménykezű Harald hollót ábrázoló zászlójuk volt. Az Ótestamentumban, de még a bhutáni mitológiában is találunk utalásokat hollókra. A hollót Ázsia északi részén, Szibériában is nagy tiszteletben tartották. A Kamcsatka félszigeten élő őslakók hite szerint Kutkh isten egy holló alakját veszi fel a leggyakrabban. A Brit-szigeteken a hollók szimbolikus jelentőséggel bírtak mind a kelták, mind az írek számára (Cúchulainn mondakör). A walesi mitológiában a hollókat Brannal, egy istennel azonosították (Bran the Blessed), kinek nevét is „Holló”-ként fordították. A Mabinogion szerint, hogy a Brit-szigeteket fenyegető inváziót elkerüljék, Bran fejét, mint bűvös ereklyét elásták a londoni Fehér Hegyen. Egy későbbi monda szerint Anglia mindaddig nem kerülhet megszállás alá, míg hollók lakják a Londoni Towert. Habár ezt a mondát sokan ősi eredetűnek tartották, a kutatók semmilyen említést nem találtak erre vonatkozóan a 19. század előtti időkből. Mostanra általánosan elfogadottá vált, miszerint ez a monda a viktoriánus korban keletkezett, több dolgot átvéve a Bran-legendából. Az azonban tény, hogy igen sokáig nem fészkeltek hollók a Towerben, azonban a második világháború után visszatelepítették őket a város és a turisták legnagyobb megelégedésére. (Az itteni hollók szárnytollait rendszeresen metszik, így azok képtelenek elrepülni.) Ahogyan a mitológiában, úgy a holló a modern irodalomban is gyakran szerepel: megtalálhatjuk többek között William Shakespeare, Charles Dickens, John Ronald Reuel Tolkien, Stephen King, vagy akár Joan Aiken műveiben is. A legismertebb azonban minden bizonnyal Edgar Allan Poe: A holló című verse. A vers legismertebb magyar fordítását Tóth Árpád készítette. A filmművészetben a leghíresebb megjelenése A holló című filmben van, ahol a túlvilági révész. Olyan helyeken, ahol valaha nagy jelentőséget tulajdonítottak a hollóknak, még ma is fölfedezhető szimbólumként. Többek között a holló Bhután nemzeti madarának számít, a Man-sziget címerállata és Yukon terület hivatalos madara is. Magyarországon a holló mint királyi jelkép I. Mátyás udvarában is megjelent. Kódexeit corvináknak, könyvtárát Bibliotheca Corvinianának hívták. Mátyást latinul, németül és angolul Matthias Corvinusként ismerik. A Corvinus nevet Mátyás a család címeréről kapta, amely egy gyűrűt tartó hollót ábrázol. A Sziléziai krónika szerint Mátyás király a kezéről egy vadászat alatt levette gyűrűjét, és azt egy holló elragadta. Mátyás üldözte a madarat és visszaszerezte gyűrűjét, és ezen esemény emlékezetére választotta a hollót címerállatául. Tudományosabb magyarázatként román források megemlítik, hogy Mátyás nagyapjának egy Hollóköve (román nyelven: Piatra Corbului) nevű birtoka volt, és ez is kapcsolatba hozható a névvel. A híres legenda szerint, amikor a fiatal Mátyás Prága városában fogságban volt, akkor édesanyja egy holló segítségével küldött neki levelet (a történetet Arany János is feldolgozta a Mátyás anyja című balladájában, eredeti szövegemlékek alapján). Ez a történet volt az oka annak is, hogy a Magyar Posta emblémája sokáig egy holló volt. ### Ritka, mint a fehér holló? Sem a hollók, sem a varjak között nem fordul elő egyszínű fehér tollazatú faj. A tollak színe – az élővilág egyéb tulajdonságaihoz hasonlóan – genetikailag meghatározott. Génmutációk az állatvilágban is előfordulhatnak, azaz előfordulhat, hogy egy madár (például holló) tollai a normálistól eltérő színűek lesznek. Tudományosan nem vizsgálták, pontosan milyen gyakran fordul elő a pigmentáció veleszületett (genetikai) zavara a varjúfélék körében. A teljes albinizmus, amely a totális festékanyag-hiány miatt hófehér tollazattal, rózsaszínű lábakkal és csőrrel valamint vörös szivárványhártyákkal jár együtt, elenyészően ritka. Ez az állapot a vadon élő madaraknál a rejtőzködő képesség elvesztése, valamint a szem érintettségéből adódó látászavarok miatt igen gyorsan végzetessé válhat. Fogságban valamivel gyakrabban fordul elő, azonban ha nem alakul ki beltenyészet, az esetek többségében nem jelenik meg az utódoknál. A részleges, kisebb területeket érintő albinizmus ennél jóval gyakoribb, bár pontos számarányt itt sem írtak le. Előfordul továbbá olyan genetikailag meghatározott állapot is, amikor a tollazat egységesen világosabb árnyalatú (de nem teljesen fehér) mint normálisan: a madár olyan, mintha rövid ideig fehérítőbe mártották volna. Tehát léteznek fehér hollók, nagyon ritkák, és még annál is ritkábban érik meg, hogy megláthassuk őket. Az élő fehér hollók életmódja teljesen megegyezik a feketékével. ## Tartása Intelligens, tanítható. A fogságban tartott holló egy idő után ragaszkodóvá válik és képes gazdája védelmére kelni. Idősebb korban nagyon agresszív, de könnyen elsajátítja pár szó kimondását. Magyarországon befogását és fogva tartását a törvény tiltja. Fogságban tartása megfelelő engedélyek nélkül jogi következményekkel járhat. ## Fordítás

Neutrínó

A neutrínó a leptonok közé tartozó könnyű elemi részecskék egyik fajtája. A részecskék világában nem jelentős gravitációt kivéve csak gyenge kölcsönhatásban vesz részt, erős kölcsönhatásban nem mutatható ki. Elektromos töltése nincs, semleges (innen a neve is, melynek jelentése olaszul ’semlegeske’), emiatt elektromágneses kölcsönhatásban sem vesz részt. Ez a magyarázata annak, hogy a neutrínó rendkívül közömbös az anyaggal szemben, azaz a kölcsönhatás (ütközési) hatáskeresztmetszete igen kicsi, s egy fényév vastag ólomfalon a neutrínóknak mintegy fele haladna át. Eme tulajdonságuk jelentős mértékben megnehezíti, hogy kísérleti úton észlelni tudjuk őket, mert a kimutatás alapja valamely kölcsönhatás. A kölcsönhatási valószínűség ugyanakkor erősen függ a neutrínó energiájától: ennek következtében az is erőteljesen nő. Amikor a nagy energiájú neutrínó kölcsönhatásba kerül az anyaggal, általában töltött lepton keletkezik, ehhez hasonló folyamat felelős a hadronok gyenge bomlásaiért is. A pozitív pion bomlása során például a pionban lévő kvark–antikvark pár megsemmisül, és ennek során egy müonból és egy müon-antineutrínóból álló pár keletkezik. A különböző típusú neutrínók – és vele a részecskecsaládok – számának megállapítására legjobb módszer a Z-bozon bomlásának vizsgálata. Ez a részecske többféle neutrínóra és azok antineutrínójaira bomlik. ## Tulajdonságai A neutrínók a fermionok (anyagi részecskék) közé sorolhatóak, spinjük feles ($\tfrac{1}{2}\hbar$). Minden vizsgált neutrínó kiralitása balkezes. ### Típusai A neutrínóknak 3 típusa van: elektron-neutrínó ($\nu_e$), müon-neutrínó ($\nu_{\mu}$) és tau-neutrínó ($\nu_{\tau}$). Nevük onnan ered, hogy a standard modell szerint mindegyik kapcsolatba hozható egy másik – negatív töltéssel rendelkező – leptonnal: az elektronnal, a müonnal, ill. a tau-részecskével. A neutrínó típusainak száma, a legújabb mérések szerint, a W- és Z-bozon bomlásából állapítható meg. A CERN-beli nagyenergiájú elektron-pozitron ütközésekben kimutatták, hogy a keletkező Z^o-bozon nyugalmi energiájának lehetséges értéktartománya háromfajta neutrínó-antineutrínóra történő $\mathrm{Z}^o\rightarrow\mathrm{\nu}_e+\bar{\nu}_e$ $\mathrm{Z}^o\rightarrow\mathrm{\nu}_{\tau}+\bar{\nu}_{\tau}$ $\mathrm{Z}^o\rightarrow\mathrm{\nu}_{\mu}+\bar{\nu}_{\mu}$ bomlást enged meg. Negyedik fajta neutrínó tehát nem létezik. ### Tömeg A leptonbomlási folyamatok spektrumának alakjából – az energia- és lendülethiányból – következtethetünk a neutrínók tömegére, amelyekre a következő értékek adódnak m($\nu_{\tau}\,$) \< 3,2 MeV, m(${\nu}_\mu\,$) \< 190 keV, m($\nu_e\,$) \< 0,8 eV. A későbbi kutatások során kiderült, hogy a direkt tömegméréseknél jobb eredményeket lehet kapni a neutrínóoszcillációs kísérletekkel. A neutrínók tömegére elméleti úton is következtethetünk, a kozmológiai standard modell ugyanis felső határt szab annak. 2010\. júniusi számítások szerint, amelyek a galaxisok csoportosulását vették alapul, a neutrínó tömege 0,28 elektronvoltra – egy hidrogénatom egymilliárdod részére – adódik. A Planck műhold 2018-as adatai alapján a tömeg 165 meV alatti. ## Története, kronológia A neutrínó létezését először Wolfgang Pauli tételezte fel 1930 végén, hogy a béta-bomlás folytonos energiaspektrumát megmagyarázza. A gondolat először híressé vált, 1930. december 4-én kelt levelében jelent meg. A neutrínók nélkül nem teljesült volna az energia- és perdület-megmaradás törvénye. - 1946-ban Bruno Pontecorvo javasolta, hogy a Nap-neutrínókat klórtartalmú anyag (perklór-etilén, C₂Cl₄) segítségével detektálják. - 1953-ban Jakov Zeldovics, Emil Konopinski és Marx György egymástól függetlenül felismerik a leptontöltés megmaradási törvényét. - 1954-ben Szalay Sándor és Csikai Gyula kimutatták közvetett módon a neutrínó létezését. A gyorsan bomló hélium-6 izotóp bomlásakor sikerült lefényképezni, hogy nem csak energia, hanem impulzus is hiányzik. (A kísérlet eredetileg a paritássértést cáfolta volna.) - 1956: A neutrínók közvetlen kimutatása protonokon kiváltott inverz béta-bomlásuk alapján. Frederick Reines, Clyde Cowan, F. B. Harrison, H. W. Kruse és A. D. McGuire közzétették cikküket a Science-ben „Detection of the Free Neutrino: a Confirmation” (A szabad neutrínó kimutatása: igazolás) címmel. 1995-ben Reinest a neutrínó felfedezéséért Nobel-díjjal tüntették ki. - 1957-ben Bruno Pontecorvo felvetette a neutrínóoszcilláció lehetőségét. - 1960-ban William A. Fowler amerikai asztrofizikus olyan napszerkezeti modellt dolgozott ki, amely nagyszámú neutrínó keletkezését jósolja meg a termonukleáris folyamatok során. - 1961: A müon-neutrínó felfedezése a Brookhaveni Nemzeti Laboratóriumban. - 1962-ben a Leon Max Lederman, Melvin Schwartz és Jack Steinberger által vezetett kétneutrínó-kísérlet kimutatta, hogy nem csak egyféle neutrínó létezik. Elsőként sikerült detektálni a müon-neutrínó kölcsönhatásait; e kutatásokért a három fizikus 1988-ban megosztott Nobel-díjat kapott. - 1963-ban Egyed László geofizikus felállított egy – a Föld átmérőjének növekedésére vonatkozó – hipotézist. Feltételezte, hogy a folyamat oka a radioaktivitás. - 1966-ban Gernot Ede részletes számításokat végzett a geoneutrínók detektálására vonatkozóan. - 1968: A Davis-kísérlet kezdete. A napneutrínók első érzékelése perklór-etilént tartalmazó detektorral. - 1974: A tau-neutrínó felfedezése (Fermilab, USA). Gyorsítós kísérletek során rámutattak arra, hogy az elektron-, müon-, és tau-neutrínók az elektron, müon, ill. a tau-részecske bomlása során keletkeznek. A tau-neutrínó felfedezésével vált teljessé a részecskefizika standard modellje. - 1975: Marx György és Szalay Sándor – kozmológiai elméletek alapján – megállapítja a neutrínó tömegének felső határát. - 1985: A Kamiokande-detektor átépítése. A detektor nagyobb mérőtérfogata lehetővé tette a kozmikus eredetű neutrínók detektálását is. - 1987: augusztusban a Super-Kamiokande detektor – Kosiba Maszatosi vezetésével – elsőként detektált szupernóvából (SN 1987A) származó neutrínókat. - 1991: Megkezdte működését a GALLEX detektor (Gran Sasso, Olaszország). - 1992: A SAGE kísérlet kezdete. - 1996: Megkezdte működését a japán Super-Kamiokande neutrínódetektor. - 1998: A GALLEX kísérlet folytatásaként megépül a GNO (Gallium Neutrino Observatory – Gallium Neutrínó Obszervatórium), az újgenerációs galliumkísérletek egyike. - 1998: A neutrínóoszcilláció kimutatásával a Super-Kamiokande azt is kimutatta, hogy legalább az egyik neutrínótípusnak kell hogy legyen tömege. (Légkörben keletkezett neutrínókat észlelt.) - 1999: Megkezdte működését a kanadai SNO (Sudbury Neutrino Observatory – Sudbury Neutrínó Obszervatórium), amely napjainkban a világ legfejlettebb neutrínó-obszervatóriuma. - 2001-ben az SNO hivatalos közleményben erősítette meg a neutrínóoszcilláció létezését. - 2002: Raymond Davis Jr. és Kosiba Maszatosi megosztott fizikai Nobel-díjat kaptak a kozmikus neutrínók kimutatásáért. ## Napneutrínó-probléma, neutrínóoszcilláció Sokáig nem tudták, miért mérünk kevesebb (elektron)neutrínót, mint amennyinek a Nap működésének modellje szerint a magban keletkeznie kell. A kísérletileg észlelt neutrínók száma közel harmada az elméleteink által megjósoltnak. A kísérletekből egyértelműen kimutatták, hogy nem mérési hiba okozza, továbbá a tapasztalt hiány egyaránt jelentkezett a kozmikus sugárzás, és a napneutrínók mérésénél is. Ezt nevezik napneutrínó-problémának (Solar Neutrinos Problem, Solar Neutrino Puzzle – SNP). Mint utólag (kilencvenes évek) kiderült, nem csak az összneutrínó-fluxus, hanem a relatív fluxusok értéke sem egyezik a standard napmodell által jósolttal. Alig detektáltak a ⁷Be-mag elektronbefogása után keletkező neutrínót, ezzel szemben jelentős számmal mértek a ⁸B-mag bomlásából. Ez ellentmondásban van a proton-proton ciklus lezajlásáról alkotott elképzeléseinkkel, miszerint ⁸B-magok nem keletkezhetnek ⁷Be-magok nélkül. A napneutrínó-probléma megoldására számtalan hipotézis/lehetőség felvetődött, például: 1. Nem ismerjük kellőképpen a termonukleáris reakciókban szereplő hatáskeresztmetszetek értékeit, vagyis ezeket újra meg kell mérni, különösen az elágazási pontoknál találhatóakat. A meghatározó hatáskeresztmetszetek a következők: 1. σ(3He + 3He), 2. σ(3He + ⁴He), 3. az elektronbefogás gyakorisága a ⁷Be-ben és 4. a ⁷Be + p⁺ reakció hatáskeresztmetszete. 2. Változtatnunk kell a standard napmodell bemenő fizikai paraméterein (például kor, luminozitás, felszíni kémiai összetétel, opacitásérték). 3. Hibás a standard napmodell, a neutrínófluxusok számításnál nemkonzervatív napmodellekkel kell dolgoznunk. Ami elsősorban a Nap kémiai összetételét jelenti: az égési zóna nem tartalmaz héliumot. Ennek magyarázatára több elképzelés is felvetődött. 1. A Nap fejlődésének kezdeti szakaszán végbemehetett a kémiai elemek súly szerinti elkülönülése, ami egy passzív He centrális magot és egy reagáló H-burok létét sugallja. (Cameron, 1975; Foulkner, 1975) 2. A Nap centrális magja más lehet, mint a fősorozatbeli csillagoké, hélium helyett nehéz elemeket tartalmaz (Hoyle, 1975) 3. A Nap anyaga folyamatosan keveredik – aminek okát még nem ismerjük – és a héliumot kiemeli a magból, helyére pedig hidrogént juttat. 4. A közelmúltban végbement a Nap anyagában egy hirtelen keveredés, amit egy instabilitás lassú felépülése okoz. (Fowler, 1972) 4. Az ionizált vasatommagok nem egyenletesen oszlanak el a Napban, ami befolyásolja a Nap hővezető képességét és ezen keresztül a centrális hőmérsékletet, ami pedig hatással van a reakciók hatáskeresztmetszetére. 5. A rövid periódusú változások megfigyeléséből az a következtetés vonható le, hogy a Nap változócsillag. 6. A neutrínó esetleges bomlása. Elméletben nincs olyan kizárási szabály vagy megmaradási törvény, ami ezt megtiltaná. 7. Gyengén kölcsönható nagy tömegű részecskék (WIMP-ek) centrális magbeli jelenléte. A végső megoldást Pontecorvo olasz fizikus elmélete adta, mely szerint a háromféle neutrínó képes átalakulni egymásba. Ez a jelenség az anyag által felerősített rezonáns neutrínóoszcilláció, vagy más néven Mikheyev-Smirnov-Wolfenstein effektus (MSW-effektus). Az oszcillációt elsőként a Super-Kamiokande és a Sudbury Neutrino Observatory nevű neutrínódetektorok mutatták ki. Ezeknek a detektoroknak a mérési technikája lehetővé teszi mindhárom típusú neutrínó észlelését. A mérések alapján arra következtettek, hogy a mért neutrínók száma megegyezik az elméletileg jósolttal, csak az elektronneutrínók számában tapasztaltak eltérést. Ebből egyértelműen neutrínóoszcillációra következtettek. Az elmélet (standard modell) szerint az oszcilláció ténye egyben azt is jelenti, hogy a neutrínók is rendelkeznek nyugalmi tömeggel, habár az nagyon kicsi. 2001-es mérések alapján ennek értéke: Δm² = 4,2·10⁻⁵ eV² és m₀ ≈ 10^-6 m_e \> 0 A neutrínóoszcillációt több – egymástól különböző – neutrínóforrásnál is megfigyelték különböző detektálási technikával, más-más energiatartományban: - Napneutrínók (HOMESTAKE, SNO) - Atmoszferikus neutrínók (IMB, MACRO, Super-Kamiokande) - Reaktorban keletkező neutrínók (KamLAND) - Neutrínóbomlás (MINOS, LSND, MiniBooNE, Super-Kamiokande, K2K) ## Neutrínókeltő részecskefizikai folyamatok Több részecskefizikai bomlás (sorozat) végtermékeként keletkezhetnek neutrínók. A közvetlen neutrínókeltő folyamatok az alábbiak: - Neutrínók keletkeznek a pozitív és negatív béta-bomlás során. Pozitív béta-bomlásnál a kiindulási elem rendszáma eggyel csökken; proton alakul neutronná, miközben egy pozitron és egy elektron-neutrínó keletkezik. Negatív béta-bomlásnál a keletkező elem rendszáma eggyel nő; neutron alakul protonná, miközben egy elektron és egy antielektron-neutrínó emittálódik. $\mathrm{p}^+\rightarrow\mathrm{n}^o+\mathrm{e}^++{\nu}_e \qquad \mathrm{n}^o\rightarrow\mathrm{p}^++\mathrm{e}^-+\bar{\nu}_e$ Neutrínók keletkeznek a K-befogás (inverz béta-bomlás) során is. Ekkor az atommag egy, a K-héjról származó elektront fog be, s vele együtt egy protonja neutronná alakul: $\mathrm{p}^++\mathrm{e}^-\rightarrow\mathrm{n}^o+{\nu}_e$ - W-bozon bomlása. A proton és neutron nem tekinthető elemi részecskéknek, tovább bonthatóak kvarkokra. A proton két u-kvarkból és egy d-kvarkból áll, a neutron két d-kvarkból és egy u-kvarkból. A negatív béta-bomlást ezért így is kifejezhetjük: $udd \rightarrow uud + W \rightarrow uud + e^- + \bar{\nu}_e$ - Tau-részecske bomlása. Mivel a tau-szerű leptonszám megmarad (legalábbis közelítőleg, a neutrínóoszcilláció miatt), akkor keletkezik tau-neutrínó, amikor a tau-lepton müonra vagy elektronra bomlik. $\tau^- \rightarrow \nu_\tau + e^- + \bar\nu_e$ $\tau^- \rightarrow \nu_\tau + \mu^- + \bar\nu_\mu$ A tau-részecske hadronokká is bomolhat, ekkor U-antikvark, D-kvark valamint egy tau-antineutrínó keletkezik. A tau elektronra és neutrínókra bomlásának elágazási aránya 17,84%, a müonra és neutrínókra bomlásé 17,36%, a hadronokra bomlásé 74,8%. - Müonok bomlása során elektron, müon-neutrínó és elektron-antineutrínó, antimüon bomlásánál pedig pozitron, müon-antineutrínó és elektron-neutrínó keletkezik. A bomlásnál érvényesül az elektron- ill. müonszám-megmaradás, ezért neutrínók is létrejönnek. $\mu^- \rightarrow e^- + \nu_\mu + \bar\nu_e \qquad \mu^+ \rightarrow e^+ + \bar\nu_\mu + \nu_e$ - Pí- és K-mezonok bomlása (jobb oldali táblázat) a kozmikus sugárzás kölcsönhatásaiban megy végbe, illetve részecskegyorsítókban idézhetjük elő. - Z^o-bozon bomlása (20,02%). Neutrínókra való bomlása (lásd fentebb) elméleti számításokból következik, azonban gyakorlatban ez megfigyelhetetlen. - Higgs-bozon leptonikus bomlása végbemehet úgy, hogy egy tau-részecske és egy tau-antineutrínó keletkezik. A neutrínó itt a leptonszám megmaradása miatt jön létre: $H\rightarrow \tau^-+\bar\nu_\tau$ ## Neutrínóforrások Neutrínók többféle forrásból is érkezhetnek, eredetükre az energiájukból és érkezési irányukból következtethetünk. A mai kísérletek számára elérhető források a következők: ### Mesterséges források Az atomerőművek az ember által előállított neutrínók legfőbb forrásai. Egy átlagos erőmű másodpercenként több mint 10²⁰ neutrínót állít elő, melyek a hasadási termékek (neutronban gazdag radioaktív béta-bomló magok) bomlását kísérik. Az antineutrínó-fluxushoz jelentősen hozzájáruló izotópok az urán-235, urán-238, plutónium-239 és a plutónium-241. Némely részecskegyorsítókat neutrínóbomlások előidézésére alkalmaznak. A technikában rögzített céltárgynak protonokat ütköztetnek, ami során töltött pionok és kaonok keletkeznek. Majd ezek az instabil részecskéket mágnesesen fókuszálják egy hosszú alagútban, ahol repülés közben elbomlanak, amiből neutrínók is származnak. Atombomba-robbanás során is nagy számban keletkeznek neutrínók. ### Földi eredetű (terresztriális) neutrínók Neutrínók a természetes háttérsugárzásban is keletkeznek a Föld belsejében lévő radioaktív izotópok béta-bomlása során. Ezekben a folyamatokban antineutrínók is emittálódnak. A Földön megmaradt radioaktív magok több milliárd év felezési idejűek, következésképpen igen kicsi a bomlási energiájuk. Ezért a keletkező neutrínók energiája rendkívül alacsony ( E \< 2,6 MeV, emiatt „puha” részecskéknek is nevezik őket.), rendszerint a detektálási küszöbenergia alatt maradnak. Kivételt csak az U²³⁶ – és a Th²³² – család néhány közbeeső, rövid életű, ezért ritka izotópja képez: a Pa²³⁴, Bi²¹⁴, Tl²¹⁰. Az alacsony energiaszint megnehezíti a detektálásukat. A földi eredetű (terresztriális) neutrínók detektálásával információt kaphatunk a Föld belsejében végbemenő radioaktív folyamatokról, radioaktív izotópok előfordulási koncentrációiról és kiszámítható a bomlási sorban a Föld egész térfogatában felszabaduló hőteljesítmény. Az első, geoneutrínók kimutatására irányuló kísérlet a japán KamLAND (2005) volt. A KamLAND fő célja a geoneutrínó-háttér és a reaktorokból származó antineutrínók mérése. Néhány jövőbeli kísérlet célja a geoneutrínó-háttér alaposabb mérése. ### Légköri neutrínók (atmoszferikus neutrínók) A légköri neutrínók a nagy energiájú kozmikus sugárzás és a légköri atomok atommagjainak kölcsönhatása során keletkeznek a sztratoszférában. Ezen nagyenergiájú folyamatok során pí-mezonok (a kozmikus sugárzás másodlagos összetevői) keletkeznek, melyek bomlásterméke egy müon, és egy vele társultan keletkezett müon-neutrínó. Az így létrejött müonok tovább bomlanak elektronra, elektron-neutrínóra és müon-neutrínóra. Az atmoszferikus neutrínók energiája széles skálát fog be. Detektálásukra a Cserenkov-detektorok a legalkalmasabbak, mivel ezeknek magas az energiaküszöbe és valós idejű (real-time) méréseket végeznek. Az első, kozmikus sugárzásbeli neutrínó-kölcsönhatást a részecskefizikusok egy együttműködés (Tata alapkutatásokért intézet – TIFR, Mumbai, Osaka városi egyetem, Japán és Durham egyetem, Egyesült Királyság) keretében figyelték meg egy indiai földalatti laboratóriumban, a KGF aranybányában. ### Napneutrínók (szoláris neutrínók) A napneutrínók a Nap és a többi csillag energiáját adó atommagfúzió során keletkeznek. A Nap rendkívül intenzív neutrínóforrás: belsejében másodpercenként 3,8·10³⁸ neutrínó keletkezik. Ezek zöme a proton-proton ciklusban, kisebb részük a CNO-ciklusban keletkezik. A napneutrínók – kicsi hatáskeresztmetszetük következtében – könnyen kijutnak a Nap belsejéből (ellentétben a fotonokkal, amiknek akár 10⁶ évre is szükségük van minderre) és keletkezésüktől számítva 8,3 perc alatt érik el a Földet (mivel fénysebességgel haladnak). A napneutrínók energiaspektruma a magreakciók részleteinek függvénye. Az energiaspektrum 0,4 MeV-tól 19 MeV-ig terjed. (A különböző forrásokból érkező neutrínók közül a napneutrínók energiája a legkisebb.) A napneutrínókat érkezési irányuk alapján különböztetik meg az atmoszferikus neutrínóktól, amelyek ellentétben velük, irányfüggetlen háttérzajt keltenek. A másik jelentős különbség, hogy a napneutrínók intenzitása függ a Föld Naptól mért távolságától: nyáron (naptávolban) valamivel kisebb a jelintenzitás, mint télen (napközelben). Azok a kísérletek, amelyek a napneutrínókat vizsgálják, lehetővé teszik a Nap belsejében uralkodó fizikai körülmények meghatározását. Az energiatermelés pontos mechanizmusának ismeretében pedig tökéletesíthetjük a Nap szerkezetére és fejlődésére felállított asztrofizikai elméleteinket, különös tekintettel a széles körben elfogadott és alkalmazott ún. standard napmodellre. #### A napneutrínók keletkezése A Nap energiájának néhány százalékát neutrínók formájában sugározza ki, melyek zöme a pp ciklus során keletkezik. Ez a kísérleti tapasztalat (többek között) a pp ciklus dominanciáját támasztotta alá. Ennek során négy proton alakul héliummaggá, amely egyidejűleg három különböző módon valósulhat meg, azaz a pp ciklusnak három allánca (ppI, ppII, ppIII) létezik. A lánc elején két proton héliummá alakulása kétféleképpen mehet végbe. Az egyik lehetőség a közvetlen proton–proton (pp) reakció, amiben a pp cikluson belül a napneutrínók zöme keletkezik. Ennek során az egyik proton a másik közvetlen közelében neutronná bomlik; a két részecske ezután a hidrogén egyik nehéz izotópjává, deutériummá egyesül, miközben egy pozitron és egy neutrínó szabadul fel. Az ebben a reakcióban keletkező neutrínók maximális energiája 0,42 MeV lehet. A másik neutrínótermelő folyamatban három részecske – két proton és egy elektron – vesz részt, s egy deutériummag, valamint egy neutrínó keletkezik. Ezeket a neutrínókat pep (proton–elektron–proton) neutrínóknak nevezzük, energiájuk maximum 1,442 MeV. Ennek a reakciónak a valószínűsége azonban jóval kisebb, mint a proton–proton reakcióé. A folyamat második lépése során az említett két reakcióban létrejött deutériummag egy újabb protonnal gamma-sugárzás kíséretében hélium–3 maggá egyesül Az említett két reakcióban létrejött deutériummag egy újabb protonnal gamma-sugárzás kíséretében hélium–3-maggá egyesül, mely két protont és egy neutront tartalmaz. Az elfogadott elméletek szerint a reakciólánc az esetek 93%-ában úgy fejeződik be, hogy két hélium–3 mag egyesül egy alfa-részecskévé, miközben két felesleges proton szabadul fel, melyek ezután ismét belépnek a ciklusba. E folyamat során tehát további neutrínók nem keletkeznek. Az esetek megközelítőleg 7%-ában azonban a hélium–3 egy alfa-részecskével egyesül, és gamma-sugárzás kíséretében berillium–7 keletkezik; ami azután egy elektront elnyelve lítium–7-té alakul, kibocsátva egy neutrínót. E neutrínók 90%-ának energiája 0,861 MeV. Nagyon ritkán – nagyjából ezer esetből egyszer – a proton-proton ciklus végén a berillium–7 egy protonnal radioaktív bór–8-cá egyesül, amely azután két alfa-részecskére, egy pozitronra és egy nagy energiájú neutrínóra bomlik el. Ezek a neutrínók mintegy 15 MeV energiájúak; a számítások szerint az észlelt neutrínók zöméért ezen bór-8 magoknak a bomlása felelős. A Nap belsejében a hélium–3 magok magányos protonokkal is egyesülhetnek, aminek következtében egy alfarészecske, egy pozitron és egy neutrínó keletkezik. Az így létrejövő Hep (hélium–elektron–proton) neutrínók energiája akár a 18,77 MeV-ot is elérheti, ám ez a reakció olyan szórványosan – még a bór–8 mag bomlásánál is ezerszer ritkábban – fordul elő, hogy nem járul hozzá számottevően a detektorokkal megfigyelt neutrínómennyiséghez. #### A napneutrínók detektálásának elengedhetetlen feltételei - A kozmikus háttér csökkentése. A radioaktivitás szempontjából a detektorban használt minden anyagnak nagyon tisztának kell lennie. A detektornak radioaktivitás szempontjából tisztábbnak kell lennie az 5·10⁻¹⁶ g ²³⁸U tisztaságnak megfelelő értéknél, vagyis 1 g szcintillátorban az 5·10⁻¹⁶ g ²³⁸U szennyezettséggel ekvivalens radioaktív szennyeződésnél csak kevesebb lehet. A víz-Cserenkov-detektoroknál például SNO (Sudbury Neutrínó Obszervatórium), Super-Kamiokande éppen ezért ultratiszta vizet alkalmaznak. További védelmet jelent a kozmikus háttérsugárzás ellen, ha a detektorokat bányákba, vagy tavak, tengerek mélyére telepítik. - A napneutrínók megkülönböztetése más neutrínóforrásoktól. A terresztriális neutrínók kiszűrése nem okoz gondot, mivel energiájuk jóval alacsonyabb, mint a napneutrínóké. A fő nehézséget a kozmikus sugárzásban keletkezett neutrínóktól való megkülönböztetés jelenti, ami az érkezési irányuk alapján történik. A napneutrínók ugyanis – ellentétben az atmoszferikus neutrínókkal – irányfüggetlen háttérzajt keltenek. A másik jelentős különbség, hogy a napneutrínók intenzitása függ a Föld Naptól mért távolságától: nyáron (naptávolban) valamivel kisebb a jelintenzitás, mint télen (napközelben). #### A napneutrínók fluxusa A napneutrínók egy része, a pp, hep és a ⁸B reakciókból származó neutrínók folytonos energiaspektrummal, a pep és a ⁷Be reakciókból származó neutrínók pedig jól definiált energiával rendelkeznek. A különböző előrejelzett fluxusok, amelyek napneutrínó-egységre (SNU – Solar Neutrino Unit = 10⁻³⁶ neutrínóbefogás másodpercenként és target-atomonként) normalizálva vannak, magukba foglalják a különböző reakciókban keletkező neutrínómennyiségeket: ⁷Be, ⁸B, pp, pep, valamint a CNO-ciklusban felszabadult neutrínókat. A mért és a várható neutrínófluxus sokáig nem egyezett, ez volt a napneutrínók problémája. A két érték egyezése a SNO detektor (mindegyik neutrínótípusra (azonos mértékben) érzékeny NC-reakción alapuló) méréseinél valósult meg. A két érték bizonytalanságait az ábrán sávos terület jelzi. A Φ(pp) és Φ(pep) fluxusok pontos meghatározása különösen fontos, mert értékük szoros kapcsolatban áll a Nap fényerejével (luminozitásával) és alapvető magfizikai törvényekkel. A Φ(⁸B) fluxus vizsgálata a legkönnyebb, mivel a ⁸B-neutrínók energiája a legmagasabb. Ezek a neutrínók csak egy ⁷Be szinten keresztül jelenhetnek meg, ám ennek a reakciónak igen kicsi a hatáskeresztmetszete, ami ellentmondáshoz vezet, és része a napneutrínó-problémának. ### Kozmológiai jelenségek A természetben normális viszonyok között a neutrínók keletkezésének egyetlen formája a spontán radioaktív bomlás. A csillagok által kisugárzott neutrínók együttes száma emiatt nem lehet nagyobb a csillagban található neutronokénál. Ez a helyzet a normális csillagokban. George Gamow amerikai fizikus azonban rámutatott arra, hogy különösen magas hőmérsékleten és nyomáson a helyzet megváltozik: lehetőség adódik, hogy a forró csillag anyaga gyenge kölcsönhatás révén átalakuljon neutrínósugárzássá, és a szupernóva-kitörés során akadálytalanul távozzon. A neutrínó akkor keletkezik, amikor a proton elektron befogásával neutronná alakul. Az első bizonyítékot az 1987A szupernóva szolgáltatta 1987-ben, amelyből neutrínókat észleltek. A robbanás folyamán a csillag magjának sűrűsége olyan nagy (10¹⁴ g/cm3) lesz, hogy a csillaganyag elektronjai az atommagokba préselődnek; a protonok neutronokká alakulnak elektronbefogással, miközben a protonok számának megfelelő neutrínómennyiség szabadul fel. E neutrínók energiája néhánytól 10 MeV-ig terjed. Ilyen relatíve nagy energiájú neutrínókat a Baikal, AMANDA, ICECUBE, Antares, NEMO és Nestor kísérlet detektál. Szupernóvák előrejelzésére a SNEWS (SuperNova Early Warning System – korai szupernóva-előrejelző rendszer) projekt szolgál, mely szupernóvajelenség alkalmával a neutrínótávcsövek hálózatát hangolja össze. Egyéb neutrínó források: a fekete lyukakat körülvevő ún. akkréciós korongból, aktív galaxismagokból (AGN – Active Galactic Nuclei) származó neutrínók. Neutrínók keletkeztek az Ősrobbanás (Big Bang) során is. Nagyszámú neutrínó keletkezik a gammakitörések során, ilyen jelenségeket detektálnak a HESS és a MAGIC obszervatóriumok. ### Kozmikus háttérsugárzás Feltételezik, hogy az Ősrobbanás folyamán létrejött kozmikus háttérsugárzásban is jelen vannak alacsony energiájú neutrínók. Az 1980-as években azt gondolták, hogy ez a magyarázata a világegyetemben feltételezett sötét anyagnak. A neutrínóknak van egy előnyük a többi lehetséges jelölttel szemben: tudjuk, hogy léteznek. A sötét anyag mennyisége ugyanis szorosan összefügg a világegyetem tágulásának mértékével, ilyen módon a kozmológiai (sötét anyag) modellekből felső határ adható a neutrínók tömegére. A részecskefizikai kísérletekből tudjuk, hogy a neutrínók tömege igen kicsi, mivel közel fénysebességgel mozognak, kivéve, ha különösen alacsony a kinetikus energiájuk. Így a sötét anyag összetevője lehet a neutrínók alkotta „forró sötét anyag”. ## Neutrínódetektorok, neutrínókísérletek ### Történelmi kísérletek Antineutrínókat először 1953-ban detektáltak egy nukleáris detektor mellett. A kísérlet vezetői, Frederick Reines és Clyde Cowan kadmium-klorid oldatot használtak targetként. Az antineutrínó töltött gyenge árammal történő kölcsönhatásában a vízben pozitron és neutrínó keletkezik. A vizsgálanó pozitron ezután egy elektronnal ütközve annihilálódik, két 0,5 MeV energiájú foton kibocsátásával. Az így létrejött fotonokat érzékeli a szcintillációs detektor. Napjaink legnagyobb neutrínódetektora, a KamLAND is hasonló szcintillációs elven működik. A 20. század második felében érthető módon felébredt a vágy, hogy észleljük a Napból érkező elektron-neutrínókat, azaz „neutrínó-fényben” megvizsgáljuk a nap magjában végbemenő termonukleáris reakciókat. Bruno Pontecorvo már 1946-ban javasolta, hogy a Napból származó neutrínókat klórtartalmú anyag segítségével detektálják. A ³⁷Cl + ν_e → ³⁷Ar + e – reakcióra épített radiokémiai módszert Raymond Davis és kollégái ragyogóan kidolgozták, majd kivitelezték a Brookhaven Nemzeti Laboratóriumban. Ez a Davis által vezetett kísérlet volt az első és két évtizeden keresztül az egyetlen, amely napneutrínókat figyelt meg. A detektort egy kozmikus sugárzástól védett helyen, 1500 m-nyire a föld alatt helyezték el a dél-dakotai Homestake aranybányájában (USA). A napneutrínó-érzékelő lényegében egy 40 000 m3 térfogatú, klórtartalmú tisztítószerrel, tetraklór-etilénnel megtöltött tartály. Csak ez a hatalmas méret biztosítja, hogy a detektáláshoz szükséges legalább 10 argonatom jelen legyen. A neutrínó a tartályon való áthaladása során kölcsönhatásba lép a klór-37-tel (a földi klórmennyiség egynegyedét alkotó stabil klórizotóppal); ilyenkor a klóratom magjában az egyik proton neutronná alakul át, eközben maga az atommag radioaktív argon-37-té alakul. A proton bomlása során egy elektron keletkezik, melyet detektálva a folyamat kimutatása lehetővé válik. Azonban Davis radiokémiai módszerével csak a 814 ezer elektronvoltnál nagyobb energiájú neutrínókat lehet kimutatni, miután ennyi energia kell a klór-37 argon-37-té alakításához. Ez azt jelenti, hogy a proton-proton ciklus atommagreakciója során keletkező neutrínók közül csak a ⁸B atommag bomlása során kibocsátottakat lehet érzékelni. A proton-proton ciklus többi atommagreakciója során keletkező neutrínók energiája ennél kisebb. Davis néhány havonta kiürítette a tartályt, héliumgáz detektoranyagon való átbuborékoltatásával elkülönítette az argonatomokat, radioaktivitásuk alapján megszámlálta őket, ezek után pedig a kapott eredményből meghatározta a tartályon áthaladó neutrínófluxust. A napneutrínók oly kevéssé léptek reakcióba a tartály klóratommagjaival, hogy a reakció számszerű kifejezésére egy új mértékegységet kellett bevezetni. A neutrínó fluxus akkor 1 napneutrínó egység (Solar Neutrino Unit, SNU), ha minden 10³⁶ darab klóratom közül egy lép reakcióba másodpercenként. A napbeli atommag-reakciók elfogadott elméletei szerint a klór-37 detektornak 7,9 ± 2,6 SNU neutrínófluxust kellene érzékelnie, és ez a hibahatár tartalmazza az összes elméleti bizonytalanságot. Davis és munkatársai kísérleti eredménye szerint azonban a napneutrínók fluxusa 2,1 ± 0,3 SNU, vagyis az elméletileg megjósolt értéknek alig az egyharmada. Az eltérést először kézenfekvő módon az elmélet és a kísérlet bizonytalanságának tulajdonították. A különbség azonban az elméleti számítások és mérések több évtizede folyó tökéletesítése ellenére továbbra is fennállt, túllépve a megengedett hibahatárt: ez az ellentmondás „a hiányzó napneutrínók rejtélye” néven híresült el. Davis eredményét akkor értékelhetjük igazán, ha belegondolunk, milyen komoly technikai nehézségekkel kellett megküzdenie. Ezt jól érzékelteti maga az eredmény: 2 hónaponként az óriási tartályban levő kb. 2·10³⁰ db klóratomból mindössze 17 argonatomot sikerült kiszűrni. A Davis-kísérlet szinte folyamatosan futott 1970-től kezdve egészen 1994-ig. Utolsó eredményeit 1998-ban tették közzé. A csaknem negyed évszázad alatt összesen 2200 argonatom keletkezését sikerült kimutatni a műszerrel. A nyolcvanas években világszerte több, a proton esetleges bomlásának kimutatását célzó kísérletet indítottak. (Az átfogóbb, ún. Nagy Egyesített Elméletek szerint a proton is elbomolhat, ami ez esetben nem béta bomlás során következik be.) Ezek egyike a Nobel-díjas Masatoshi Koshiba által vezetett Kamiokande-kísérlet volt. A detektort a japán Mozumi bányában építették fel, amerikai–japán együttműködésben. Ez egy 16 m magas és 15,6 m átmérőjű henger alakú víztartály, amely 3000 tonna ultratiszta vizet tartalmaz, melyet 1000 fotoelektron-sokszorozó figyel. (A kívánt jel/zaj arány eléréséhez a víz radioaktív szennyeződéseit minimálisra kell csökkenteni.) 1985-ben a detektort átépítették, hogy kozmikus eredetű neutrínókat is tudjon észlelni. Ennek eredményeképpen sokkal érzékenyebb lett, és 1987-ben sikerült észlelnie a Nagy Magellán-felhőben felrobbant (SN1987A) szupernóva által létrehozott neutrínókat. 1988-ban napneutrínókat is észlelt, ami előrelépést jelentett a neutrínócsillagászatban. Protonbomlást viszont nem sikerült észlelnie, amiből a proton élettartamára alsó becslést lehetett volna adni. A jobb hatásfokú neutrínóészleléshez és a protonbomlás további vizsgálatához nagyobb érzékenységre volt szükség. Ez vezetett a tízszer nagyobb térfogatú Super Kamiokande megépítéséhez, mely 1996-ban kezdte meg működését. A megfigyelések alapján a napneutrínók fluxusára a következő értékeket kapták: Φ (pp) ~ 0,9 Φ^SSM (pp) Φ (⁷Be) ~ 0,1 Φ^SSM (⁷Be) Φ (⁸B) ~ 0,4 Φ^SSM (⁸B) ahol SSM a standard napmodell által jósolt neutrínó fluxus a proton-proton ciklus adott reakciójában. ### Neutrínókísérletek: az új generáció A kis energiájú neutrínók kimutatására a galliummal töltött detektorok alkalmasak, mivel ezeknek a legalacsonyabb az energiaküszöbe. Működési elvük a neutrínó galliummal kiváltott ν+⁷¹Ga → e^–+⁷¹Ge kölcsönhatásán alapszik, amelynek során a galliumatom magjában az egyik protonja neutronná alakul, miközben egy elektron repül ki a magból. Ez a folyamat a keletkező elektron detektálásával mutatható ki. Sokáig azért nem építettek ilyen detektorokat, mert előállításuk nagyon költséges. A kilencvenes évek elején azonban több ilyen is épült: a Kaukázus északi részének egy magas hegyvonulata alatt a 60 tonna galliumot tartalmazó szovjet–amerikai SAGE detektor, Olaszországban, Rómától nem messze, a Gran Sasso hegy alatt az európai-amerikai-izraeli GALLEX (GALLium EXperiment – Gallium Kísérlet). Neutrínódeficitet a GALLEX kísérletében is tapasztaltak: a mért neutrínófluxus 76 ± 8 SNU volt a 130 SNU helyett. Jelenleg a világ legfejlettebb neutrínó obszervatóriuma az 1999 vége óta működő kanadai SNO (Sudbury Neutrínó Obszervatórium), amely Ontarióban, Sudbury mellett egy nikkelbányában, 2 kilométerrel a földfelszín alatt található. A detektor mérő térfogata 1000 tonna ultratiszta nehézvizet tartalmaz, egy 12 méter átmérőjű akril-műanyag tartályba zárva, amelyet egy 4 méter vastag vízréteg vesz körül. A detektor céltárgyát (mérő térfogatát) a körülötte koncentrikusan elhelyezkedő 9450 fotoelektron-sokszorozó figyeli. Ez a detektor a neutrínók mindhárom típusát képes érzékelni, a deutériummagokkal kiváltott különböző reakcióik alapján. ## A neutrínót övező tudományos érdeklődés A neutrínósugárzás egyike az univerzumból érkező információáramnak. A neutrínók – a kicsi kölcsönhatási keresztmetszetüknek köszönhetően – a legtávolabbi helyekről is eljuthatnak hozzánk, onnan, ahonnan a csillagközi porban elnyelődő fény nem. Egy néhány MeV-os neutrínó közepes szabad úthossza mintegy 10³⁰ fényév (az antineutrínóké ennél valamivel kisebb). Tehát elvileg 10³⁰ fényév távolságban történő eseményeket is észlelhetnénk, feltéve, hogy a detektálás kérdése megoldható. - Napfizika. A neutrínók adtak elsőként lehetőséget arra, hogy bepillantást nyerjünk a Nap belsejében uralkodó fizikai viszonyokba. A közvetlen optikai megfigyelések ezt nem teszik lehetővé; a Nap magjában keletkező fotonoknak a magas nyomás és hőmérséklet következtében ugyanis közel 1 millió évre van szükségük, hogy a sokszoros Compton-szóráson keresztül elérjék a fotoszférát. A neutrínók ezzel szemben közel fénysebességgel hagyják el a magbeli keletkezésük helyét. - Csillagok. A Proxima Centauri 8 nagyságrenddel távolabb esik, mint a Nap, tehát a neutrínóintenzitása tizenhat nagyságrenddel gyengébb. Nyilvánvaló tehát, hogy egyetlen csillag neutrínófénye egyelőre regisztrálhatatlan. - Asztrofizika. A szupernóvák előrejelzése, illetve tanulmányozása mellett a neutrínók detektálása lehetővé teszi a kémiai elemek kialakulására felállított modellek (nukleoszintézis) kísérleti ellenőrzését. - Kozmológia. A sötét anyag problémájára megoldást adhatnak a neutrínók. - Galaktikus csillagászat. A neutrínók információt adnak a Tejútrendszer központi régiójáról. - Részecskefizika. A neutrínók tulajdonságainak vizsgálatára nagy intenzitással és irányítható energiával rendelkező gyorsítós neutrínókat állítanak elő. - Radiokémia. A radiokémiai neutrínódetektorok alkalmazása e tudományág fejlődését is elősegíti. ## A neutrínók detektálása A különböző származású neutrínóknál eltérő detektálási módszereket alkalmaznak. A részecskegyorsítók és reaktorok között alig van ebben a vonatkozásban eltérés; körülbelül hasonló felépítésűek, bár a jelentősen eltérő energiákat figyelembe kell venni (a reaktorokban általában kisenergiájú neutrínók keletkeznek). Például a kozmikus sugárzással érkező neutrínók (energiájuk széles skálát fog be) detektálása másképp történik, mint a kisenergiájú napneutrínóké. Itt az alapnehézségen kívül, miszerint a neutrínók hatáskeresztmetszete igen kicsi, még hozzájárul az is, hogy az Univerzumból származó neutrínók intenzitása igen alacsony, ezért a háttér nagyon súlyosan esik latba. Ilyen esetekben a detektorokat több kilométerre a földfelszín alá, bányákba vagy tavak, tengerek mélyére telepítik, ahol a detektor feletti föld-, illetve vízréteg kiszűri a kozmikus sugárzás zavaró hatásait. Viszont a neutrínóknak mindez nem jelent akadályt, könnyen bejutnak a detektorba. ### A detektorok típusai A neutrínódetektorok alapvetően két típusba sorolhatók: szcintillációs és Cserenkov-detektorok. A Cserenkov-detektorok működési elve a neutrínók detektoranyagban kiváltott Cserenkov-sugárzásának detektálásán alapszik. Cserenkov-sugárzás akkor lép fel, ha egy töltött részecske mozgása egy átlátszó közegben (például: víz, benzol, plexi- vagy teflonüveg stb.) gyorsabb a fény fázissebességénél. (Csak a vákuumbeli fénysebességet nem lehet túllépni!). A fény fázissebessége c/n-nel egyenlő, ahol c a fénysebesség vákuumban, n pedig az átlátszó anyag fénytörésmutatója. Mivel a neutrínók közel fénysebességgel haladnak, így a töltött részecskék 1-nél nagyobb törésmutatójú közegben Cserenkov-sugárzást bocsátanak ki. A Cserenkov-sugárzás magyarázata az ún. Cserenkov-effektus. (Ez csak abban az esetben megy végbe, ha az anyag nem vezet, Cserenkov-sugárzás ezért csak dielektrikumokban fordul elő.) Ha a töltött részecske egy közegben gyorsan mozog, akkor a részecske előtt a polarizáció nem jött létre, mivel az elektromos kölcsönhatások fénysebességgel terjednek. A részecske helyén eredő dipólmomentum keletkezik. Ez a gyorsan keletkező és megszűnő dipólmomentum okozza az elektromágneses sugárzást. A Cserenkov-sugárzás főként a látható kék tartományban lép fel, mert a törésmutató csak ezekre a hullámhosszokra nagyobb 1-nél. Az effektus során a létrejött Cserenkov-gyűrű különbözik elektronok és müonok esetében, így a detektált neutrínó típusát 98%-os valószínűséggel meg lehet állapítani. ### A detektálás módszerei Direkt mérés: a különböző termonukleáris reakciókban keletkezett neutrínók egyidejű mérése. Ez a módszer lehetővé teszi a relatív neutrínófluxusok meghatározását is. Fontos szerepe van a napneutrínók detektálásánál, a fúzió alláncainak százalékos bekövetkezési valószínűségében. Ilyen direkt méréseket végez a Super-Kamiokande és a Sudbury Neutrínó Obszervatórium. Radiokémiai mérés: a neutrínók detektoranyaggal kiváltott inverz béta-bomlásán alapuló módszer. Ennek során mérik a bekövetkezett reakciók – „neutrínóesemények” – számát. Ezek a kísérletek valamennyi neutrínótípusra érzékenyek, ha azok energiája nagyobb a béta bomlásban reagáló ill. keletkezett atommagok tömegének különbségével. Hátrányuk, hogy nem tudnak különbséget tenni a különböző neutrínóforrások között. ### A detektálást elősegítő kölcsönhatások - Kölcsönhatás töltött gyenge áram (CC) segítségével. A folyamat általánosan az atommagban lejátszódó ${\nu}_e+ {X}^Z\rightarrow{Y}^{Z+1}+\mathrm{e}^-$ (E₀ = ΔM = Y^\* – X) reakcióval jellemezhető. Ennek során egy W⁺-bozon átadására kerül sor, és az atommag egyik neutronja protonná alakul. E reakcióban kizárólag elektronneutrínó vehet részt. - Kölcsönhatás semleges gyenge áram (NC) közvetítésével. Ez a folyamat egy Z⁰ bozon közvetítésével történik. - A neutrínó rugalmas szóródása (ES). - Elektronon: ${\nu}_e+\mathrm{e}^-\rightarrow\mathrm{e}^-+{\nu}_e$ E reakció segítségével meghatározható a forrásból érkező neutrínó beesési szöge. - Atommagon: ${\nu}_e+{A}\rightarrow{A}+{\nu}_e$ - Protonon: ${\nu}_e+{p}^+\rightarrow{p}^++{\nu}_e$ - Béta-bomlás - Inverz béta-bomlás: $\bar{\nu}_e+\mathrm{p}^+\rightarrow\mathrm{e}^++\mathrm{n}^o$ - Kettős béta-bomlás. Kettős béta-bomlás azoknál a magoknál valósulhat meg, amelyeknek más bomlási módja (átmenete) tiltott: ⁴⁸Ca, ⁷⁶Ge, ⁸²Se, ⁹⁶Zr, ¹⁰⁰Md, ¹¹⁶Cd, ¹³⁴Xe, ¹³⁶Xe, ¹²⁸Te, ¹³⁰Te, ¹⁵⁰Nd és ¹⁶⁰Gd. A kettős béta bomlás neutrínók keletkezésével (1) és anélkül (2) is végbemehet: : (1) $\mathrm2{n}^o\rightarrow\mathrm2{p}^++\mathrm2{e}^-+2{\nu}_e$ : (2) $\mathrm2{n}^o\rightarrow\mathrm2{p}^++\mathrm2{e}^-$ ### A neutrínódetektorok céltárgya (target) A radiokémiai kísérleteknél alkalmazható targetizotópokra először John N. Bahcall tett javaslatot. Eszerint a kiindulási izotóp – neutrínó által okozott átmenettel – a leányelem gerjesztett állapotába jut, míg az alapállapot elektron-befogásos inverz bomlása tiltott. Magasabb rendben tiltott elektronbefogással bomló instabil leányelemek keletkeznek az olyan stabil elemekből ill. izotópokból, mint a ⁴¹K, ⁸¹Br, ⁹⁷Mo, ⁹⁸Mo, ²⁰⁵Tl. Fontos még, hogy a neutrínók által keltett instabil leányelem hosszú életű legyen, mert ezek számából következtetnek vissza a detektált neutrínómennyiségre. A leggyakrabban alkalmazott targetek közé tartozik még a ⁴He, H₂O, D₂O, GaCl₃, C₂Cl₄, NaI, ¹⁰⁰Mo, ¹⁷⁶Yb, ⁷Li, ¹²⁷I. ## Érdekességek - Egy fényév vastagságú ólomfalon a neutrínók kb. fele haladna át. - Egy neutrínó át tudja szelni az egész földgömböt anélkül, hogy kölcsönhatna a Földet alkotó atomok bármelyikével. - Testünk felületének minden egyes négyzetcentiméterén 60 milliárd neutrínó halad át másodpercenként. - A GALLEX neutrínókísérletben alkalmazott gallium mennyisége kb. 30 tonna, ami meghaladja a világ évi galliumtermelését. - A különböző közegeknek eltérő a kozmikus sugárzás ellen nyújtott árnyékoló képessége. A földfelszín alatt 2073 m-rel épült SNO detektor 6010 m vastag vízréteggel egyenértékű védelmet nyújt a háttérzaj kiküszöbölésére. Az 1987A szupernóva optikai észlelése 1987. február 24-én történt, a neutrínók detektálása pedig még ezt megelőzően, 1987. február 23-án 07:35 UTC időpontban. A szupernóvából érkező fotonok és neutrínók detektálása a következő értékelést adta: - az antineutrínók által emittált energia: (3 – 6)·10⁴⁵ J - az összes neutrínó által emittált energia: (2 ± 1)·10⁴⁶ J - kinetikus energia: (1,4 ± 0,1)·10⁴⁴ J - a csillag tömege 15 és 18 naptömeg közötti volt - a neutrínózápor időtartama: 13 másodperc - a kollapszus során keletkezett neutrínók száma kb. 10⁵⁷. A felszabadult neutrínók közül mindössze 18 lépett kölcsönhatásba a detektorok anyagával. A befogott 18 neutrínó azonban már elegendő volt ahhoz, hogy a mag összeomlásáról alkotott alapvető ismereteink helyességét igazolja. ## A neutrínókutatás jövője Megoldásra váró tudományos problémák: - Nem tudjuk, hogy a napneutrínó-fluxus időszakos növekedése kapcsolatban áll-e a napflerekkel. A napflerek alkalmával történő rövid idejű neutrínófelvillanások ugyanis növelik a Földet érő kozmikus sugárzás intenzitását. (Természetesen itt nem jelent akadályt a neutrínófelvillanás érzékelése, ha a fler a Nap túlsó oldalán keletkezik.) Ennek ellenőrzésére az elektronikus detektálási módszerek a legalkalmasabbak, mivel ezek megadják a neutrínó észlelésének pontos idejét. - A neutrínók rendelkeznek tömeggel, amit az első oszcillációt megfigyelt kísérlet igazolt. Ez azonban ellentmondásban van azzal, hogy a részecskefizikai standard modell a neutrínóknak 0 tömeget jósol. Nem értjük az ellentmondás okát. - A Napban lejátszódó termonukleáris reakciók hatáskeresztmetszetének pontosítása a relatív neutrínófluxusok számításából. - Kísérleti kihívást jelent minél érzékenyebb targetizotópot találni az alacsonyenergiás napneutrínók detektálásához. A legérzékenyebb detektorok energiaküszöbe 233 keV, ennél kisebb energiájú neutrínókat jelenleg nem tudunk detektálni. Jövőbeli kísérletek: CLEAN, HELLAZ, HERON, LENA, MEMPHYS, YBEX.

Hadviselés az ókori Egyiptomban

Az ókori egyiptomi hadviselés mintegy 3000 éven keresztül fejlődött. Eredete a szaharai vadász-pásztor közösségek harcaira nyúlik vissza. Alsó- és Felső-Egyiptomnak az i. e. 3. évezred eleje (i. e. 2900) körüli egyesítésével, az első fáraó uralmának megszilárdulásával jött létre az egységes Egyiptomi Birodalom. Egyiptom fő katonai törekvése több évezredes története során a termékeny folyóvölgy iránti külső, a déli Núbiából, a nyugati Líbiából, illetve a Sínai-félsziget felől érkező támadások visszaverése volt. Erődítményeket, katonai támaszpontokat és ellenőrző pontokat létesítettek a határokon, amelyek nagyobb támadások esetén riasztották az ország fő haderőit. Ezen kívül az egyiptomi állam erős korszakaiban délen folytattak hódító hadjáratokat, illetve katonai hatalmuk fellendülése idején katonai műveleteket vezettek északkeletre, időnként egészen a mai Szíria területéig. A központi hatalom meggyengülése idején, az úgynevezett átmeneti korokban viszont belháborúk sújtották az országot. Az egyiptomi állam kialakulásától kezdve bukásáig folyamatosan keleties, despotikus jellegű volt. A fáraó által megtestesített központi hatalom az élet minden területére kiterjedt, így természetesen a hadseregre is. (Az ázsiai termelési mód elméletének hívei ezért tartják ezt az államot e teória egyik legjobb példájának.) Egyéni hőstettekre, azok megéneklésére itt nem lehet találni példát, mint például a homéroszi görög korban. Minden siker a fáraó érdeme, a kor irodalma, a feliratok és a papiruszok csak az ő hőstetteit örökítik meg, kudarcok a feliratokban és papiruszokban fennmaradt „állami propaganda” számára nem léteztek. Már az Egyiptomi Óbirodalom és a Középbirodalom idején komoly katonai erőt tudott összpontosítani az állam a hadi vállalkozásaihoz, de jelentős állandó hadsereget ekkor még nem tartottak fenn. Az egyiptomi hadviselés az Újbirodalom idején, a nagy katonafáraók vezetésével érte el legmagasabb fejlettségét, amikor az ország állandó haderejével az akkor általuk ismert világ legerősebb katonai hatalma volt. Katonai erőfölényüket az ekkor vezetett nagy hódító hadjáratok is jelezték. Ezután már lassú hanyatlás következett, külföldi hódítók sikereivel, i. e. 31-ben pedig Róma meghódította az országot és egyik tartományává tette. Az óegyiptomi katonák fő fegyverei az egész korszakban a személyi ütő-, szúró- és hajítófegyverek voltak. Anyaguk főleg fa, kő, majd réz, bronz volt, a kor végén jelentek meg a vasfegyverek. Az íjászok a hadsereg elitjéhez tartoztak. Az Újbirodalom idején tűntek fel a Közel-Keletről átvett harci kocsik. A lovasság csak az egyiptomi későkorban alakult meg, és a kengyel ismerete nélkül harci szerepe korlátozott maradt. ## Előzmények A mai Egyiptom területén talált legrégebbi, harci cselekményekkel összefüggésbe hozható régészeti leletek i. e. körüli időkből származnak. Vádi-Halfa környékén tártak fel egy abból az időszakból származó, 52 férfi, nő és gyermek maradványait tartalmazó tömegsírt. A Qadan-kultúra idejéből, az i. e. – i. e. 9000 közötti időszakból származó sírokban már nyílhegyeket is találtak, némelyiket emberi csontokba ágyazódva. A korabeli társadalom a vadászat mellett már elsősorban szarvasmarha-tenyésztésből élt, a törzsek közötti konfliktusok főleg ebből származtak. Ezekben a közösségekben minden fiúgyermek potenciális harcosnak számított. A kor kultúrája a leletek alapján nagyban emlékeztet a jelenlegi vagy közelmúltbeli nagy afrikai marhatenyésztő kultúrákra, főleg a maszájokéra. ## Archaikus kor A Szahara kiszáradásával párhuzamosan az ősi marhatenyésztő törzsek egyes csoportjai a Nílus völgyében telepedtek le. A thiniszi korban már élénk honvédő csatározásokat folytattak déli és nyugati szomszédjaikkal. Az ország egyesítése a felső-egyiptomi erők révén nagy lökést adott a társadalmi fejlődésnek katonai téren is. A kor hadászatáról már művészi ábrázolások is tanúskodnak, mint a Gebel el-Arak-i kés elefántcsont nyelén látható harci jelenetek, valamint a neheni 100. számú sír falfestményei. Ezeken már feltűntek az olyan, később ikonikussá vált, az egyiptomi művészetben hosszú évszázadokon át újra és újra megjelenő jelenetek, mint a két, bottal és pajzzsal felszerelt harcos párbaja, valamint az uralkodó ábrázolása, amint buzogánnyal kivégzi a foglyokat. A Narmer-paletta vésetei is jelentős katonai vonatkozású elemeket tartalmaznak, ezeket általában az ország egyesítéséért folytatott harcok ábrázolásának tekintik. A predinasztikus korból, Diospolis Parva lelőhelyéről származik a világ eddig ismert legrégebbi katonai modellje, amely egy fal mögül figyelő két harcost ábrázol agyagból megformázva. Már az archaikus korból, az I. dinasztia idejéből maradtak fenn sziklafeliratok, amelyek sikeres hadjáratokat örökítettek meg. A II. dinasztia korából fennmaradt sírfeliratok tartalmazzák az uralkodó címei között az „idegen földek meghódítója” fordulatot, ami arra utal, hogy az ország határain rendszeres volt a katonai tevékenység. E korai időszak fáraói közül soknak a neve is kiemelte a harciasság fontosságát (Hór-Aha, azaz Hórusz harcosa, vagy I. és II. Skorpió). ## Óbirodalom A megszilárduló Óbirodalom idejéből viszonylag kevés katonai vonatkozású lelet maradt fenn. Állandó hadsereg létezéséről nem tudni, de az uralkodók időnként szerveztek nagyobb hadjáratokat a szomszédok ellen. Sznofru fáraó egy lázadás leverésére Núbiába vezetett sereget, amiből aztán a – fennmaradt győzelmi jelentések szerint – sok fogollyal és szarvasmarhával tért vissza. (Ez a téma a szarvasmarha-tenyésztő törzsek közötti háborúkra utal vissza.) Az egyiptomi hadsereg ebben a korban alkalmi célokra szervezett katonaságot jelentett, amit nagyszámú nem katonai elem is elkísért, köztük nők is. Az Óbirodalom harcosainak fegyverzete még nagyon egyszerű volt, a közelharcra fabuzogányt – egyszerűbben szólva bunkósbotot – és kovakőből pattintott kést használhattak, távolsági fegyverként az egyszerű íj és nyíl, a parittya és a hajítófa szolgált. Megjelentek a rézkardok is, amelyek életlen döfőkardok, azaz nagy méretű tőrök. A hadsereg parancsnoksága a fegyverház volt, amelynek állandó vezetője volt, de hadseregszervezet nem létezett. A nemesség alkalmilag vonult háborúba, a hivatásos katonákat és zsoldosokat nem sokra becsülték. Családonként két fiú volt hadköteles. Sznofru idejében indult meg a szervezett hajózás az Égei-tenger és a levantei partok, valamint a Vörös-tengeren Punt irányába. A kereskedelmi hajózás ebben a korban egyidejűleg katonai tevékenységet is jelentett, minden hajónak készen kellett állnia támadások visszaverésére, de alkalomadtán más katonai feladatok végrehajtására is. Ismeretes, hogy a hadjáratok mellett a távoli bányák védelmében is szerepet kapott a hadsereg. Az Óbirodalom kezdetének tekintett III. dinasztia idejéből maradtak fenn adatok arról, hogy a Sínai-félszigetre réz és türkiz bányászatára indult expedíciót katonaság kísérte. Az Óbirodalom korából fennmaradt két katona önéletírása is. Egyikük I. Pepi fáraó egyik ázsiai (valószínűleg a Sínai-félsziget felé indított) hadjáratának bizonyos részleteit írja le. Ebből is kitűnik, hogy a hadsereget kimondottan e hadjárat céljára toborozták. Sírfestmények ugyancsak hódító hadjáratokra utalnak. Az egyik egy várostromot ábrázol meglehetős részletességgel, egy képbe foglalva az egymást követő történéseket. Egy másik festményen szerepel az ostromlétra és a fegyverek között a kapa is, amivel a földből, nyers téglából készült falakat megbontották. Az ugyancsak ebből a korból származó úgynevezett Piramisszövegek rituális kannibalizmusról tanúskodnak: a megölt ellenség egyes testrészeit az uralkodó elfogyasztotta annak érdekében, hogy átvegye tőle annak mágikus erejét. ## Középbirodalom Az Óbirodalmat követő első átmeneti kor idején Núbiában független fejedelmek uralkodtak. Ekkor hozták létre az első állandó, helyi katonai egységeket. Az Egyiptomot újra egyesítő I. Montuhotep megkezdte az elvesztett területek visszahódítását, személyesen is ellátogatott Észak-Núbiába. Ekkor már hivatásos katonákból állt a hadsereg magja. Komolyabb déli hódításokra csak a következő, XII. dinasztia idején, I. Szenuszert uralkodásának 18. évében került sor. Az első és a második katarakta között jelentős támaszpontokat építettek ki, de a birodalom befolyása túl is terjedt a katonailag ellenőrzött területeken. Kermában jelentős egyiptomi kereskedelmi kolónia alakult ki. A dinasztia legnagyobb uralkodója, III. Szenuszert négy hadjáratot vezetett a núbiai törzsek ellen és nagy területeket hódított meg. Csapatai felvonultatása érdekében az első katarakta mellett óriási hajózócsatornát építtetett. Az új határokon komoly erődítményeket emelt (Buhen, Szemna, Uronarti). A határt ezután generációkon át éberen őrizték. A déli kereskedőknek csak Mirgissza (Iken) erődjéig, a második kataraktáig engedélyezték a hajózást a Níluson. Északkeleten, a Sínai-félsziget irányában Egyiptom ebben a korban védelemre rendezkedett be. I. Amenemhat fáraó a Nílus deltájának keleti oldalán kiépíttette az úgynevezett Uralkodói Fal erődrendszerét, ami hatékony védelmet nyújtott a betörések ellen, ugyanakkor fedezte a másik két hadjáratot, a Núbia és Líbia ellen indítottakat. A núbiai hadjárat eredménye a térség pacifikálása volt, így Buhenben ismét megnyílhattak az I. Pepi óta bezárt rézbányák is. Támadó hadjáratot csak III. Szenuszert indított északi irányban, egy büntetőexpedíciót, amelynek során Palesztináig hatoltak el az egyiptomi csapatok. Ezt az tette lehetővé, hogy addigra már 17 védelmi erőd állt Núbiában, illetve hatszáz évvel később, II. Ramszesz egyik írnoka ennyiről tudott. A núbiai mentőakció nevű régészeti leletmentés során 12 erődöt tártak fel, ennyi biztosan volt. ## Újbirodalom Az Újbirodalom kora előtt a hivatásos fegyveresek feladata csak az uralkodó és környezetének védelme, a határok és a legfontosabb útvonalak felügyelete volt. A katonafáraók viszont nagyszabású hódítási törekvéseik miatt hatékony, jól felfegyverzett és fegyelmezett állandó hadsereget állítottak fel. Nőtt a hivatásos katonák száma, de emellett a háborúk idején civileket is besoroztak. A fegyverzetben jelentős újításokat vezettek be. Ekkortól az életlen rézkard helyett bronz vágókardokat, és bronzveretekkel erősített összetett íjakat használtak. A bronzkard i. e. 1300 körül teljesen kiszorította a hagyományos egyiptomi kardot, a több mint ezer éven át használt ḫepešt. A sereg felosztása megmaradt a hagyományos íjász–kopjás rendszerben, de kiegészült a harci szekeres alakulatokkal. III\. Thotmesz 54 éves uralkodása alatt 17 hadjáratot vezetett északkeletre, délen pedig a negyedik kataraktáig kiterjesztette a határokat. Elfoglalta Megiddó városát, meghódította Szíriát. Legyőzte Mitanni államát, átkelt az Eufráteszen és hídfőt létesített annak túlsó partján. I. Széthiről tudjuk, hogy ötezer fős, három csapattestre osztott sereggel rendelkezett, II. Ramszesz pedig már négy, egyenként ötezer fős hadosztályt állított föl, amelyeket egy-egy istenségről – Széth, Ré, Ámon és Ptah – nevezett el, és az ő oltalmukba ajánlott. Az Ámonról elnevezett, Thébában elszállásolt egység mellékneve „Értékes íj”, a Héliopoliszban állomásozó egységé pedig „Sokkarú” volt. A négy hadosztály egyenként 20 századra, azok pedig öt ötvenfős szakaszra oszlottak. A csapattestparancsnoktól a századok jelvényhordozóin keresztül a szakaszvezetőkig jól szervezetten működtek a csapatok, betartva a szolgálati rendet. A legfelső katonai vezetés irányítása alatt írnokok serege tevékenykedett, ők voltak a felelősek a logisztikáért, mai katonai kifejezéssel a hadtápért. Az írnokok részletes feljegyzéseket készítettek többek között a hadizsákmányról, a foglyokról, a beszerzésekről, a harci kocsikon szükségessé vált javításokról, a kiosztott fegyverekről, az emberveszteségekről, a katonák magaviseletéről. A katonai írnokok később a civil életben gyakran „főhivatalnokokként” folytatták pályafutásukat. Három fáraóról – Horemheb, I. Ramszesz és I. Széthi – is ismeretes, hogy a katonai irányításnál kezdték karrierjüket. Az egyiptomi hadsereg utolsó nagy sikereit a tengeri népek felett aratta (nílus-deltai csata, dzsáhi csata). Ezután az ország belső politikai hanyatlása miatt a hadsereg is lassú bomlásnak indult. Az ókori Egyiptom harmadik átmeneti korában a déli Kusita Királyság hódította meg a sok apró fejedelemségre hullott Egyiptomot. Ebből az időből származik Pianhi (más átírással Pye, i. e. 751–716) kusita király győzelmi sztéléje, amely nem csak a történeti eseményeket sorolja fel részletesen, hanem betekintést enged a kor hadviselési módszereibe is, különös tekintettel az ostromokra és a Níluson hajózó csapatok közötti összecsapásokra. Az értékes forrásból elsősorban az derül ki, hogy az uralkodó szigorú fegyelmet követelt meg harcosaitól. ## A háborúk és a vallás Az egyiptomiak ősidőktől kezdve nagy szerepet tulajdonítottak isteneiknek a csatáikban. Már az Óbirodalom idején íródott Piramisszövegek, Egyiptom és a világ legrégebbi fennmaradt vallásos szövegei, tele vannak a pusztítás, a kannibalizmus és a csonkítás erőszakos jeleneteivel. Az Újbirodalom idejéből származó Halottak Könyvében az istenek legtöbbször felfegyverkezve jelennek meg, és katonákkal megrakott hadi csónakokon közlekednek. Az egyik legrégebbi egyiptomi mítosz Ozirisz fiának, Hórusznak és fivérének, Széthnek a küzdelméről szól. Az Ozirisz-mítosz lényegében a törzsi társadalmak felbomlásakor a világ sok helyén lejátszódó konfliktusról szól, amikor a hatalom öröklésének régi szokása, a felnőtt fivér öröklése helyébe az egyenesági leszármazott hatalomra kerülése lép. Az ő vetélkedésük is véres fegyveres konfliktusban jelenik meg. Az Újbirodalom idején domborodott ki az egyik legrégebbi egyiptomi teremtő főisten, Ámon katonai szerepe. Az ekkoriban uralkodó katonafáraók Ámon fiainak tekintették magukat, az ő útmutatása alapján indultak hadba, tőle várták az isteni segítséget a harcmezőn és neki (azaz a papjainak) ajánlották a zsákmány tekintélyes részét. A fordulatos kádesi csata után II. Ramszesz Ámonnak tulajdonította a saját megmenekülését és a végső győzelmet. Az egyiptomi vallás az istenek világát a földi élet tükörképének képzelte el. Ennek jegyében az isteneket is gyakran ábrázolták felfegyverkezve, harci helyzetekben. Ámon a képmásain gyakran visel sisakot és páncélt, valamint a felsőkarjához csatolt tőrt és az övébe tűzött kardot. A túlvilágot bemutató képeken, domborműveken gyakran szerepelnek az istenek, amint a csónakjuk orrában állva gerellyel veszik fel a küzdelmet Apóphisszal, a sötétség urával. Hórusz gyakran látható az uralkodók szerepkörében, amint buzogánnyal végez a foglyokkal. Széth, a viharok istene, az egyik képen III. Thotmesz fáraót oktatja az íj és nyíl használatára. Apedemak oroszlánistent egy helyen íjászként jelenítik meg, lábainál megkötözött foglyokkal. ## A hadsereg állománya Az egyiptomi történelem korai időszakaiban a fáraók haderejüket egy-egy hadjáratra toborozták. Az Óbirodalom vége felé szívesen alkalmazták ilyen célra a harcias núbiai törzsek tagjait, a Középbirodalom és az Újbirodalom idején a külföldi zsoldosok közül az ázsiaiak (közel-keletiek) és líbiaiak voltak a népszerűbbek. Az utánpótlás egy részét a már kora gyermekkorukban katonának szánt fiúk adták. Az Újbirodalom idejéből fennmaradt az írástudók iskolájából származó hosszabb szöveg, amelyben a fiúgyermekeket igyekeznek elriasztani a katonai pályától, a végletes nehézségeket hangsúlyozva. A történészek szerint ezek a túlzások, amikhez hasonlókat több más foglalkozással, így a földműveléssel szemben is megfogalmaztak és a tanulókba sulykoltak, főleg arra szolgáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék számukra az írnokká nevelés ugyancsak szigorú körülményeit. Az Újbirodalom idejére a hadsereg sorait túlnyomórészt sorozás útján töltötték fel, a katonák zsoldot kaptak. Háborús időkben gyakori volt a kényszertoborzás, még a papnövendékek sem voltak biztonságban. A kiképzés nehéz volt, a harci gyakorlatok mellett hosszú meneteléseket is végrehajtottak. Menetelés közben már ekkoriban is katonanótákat énekeltek. A fegyelem ellen vétőket szigorúan megvesszőztették a társaikkal. A szökésért halálbüntetés járt, de a családjukat is börtönbe vetették. A kemény fegyelem mellett a parancsnokok igyekeztek jó ellátást biztosítani és jó hangulatot fenntartani a táborokban. A tiszteknek természetesen kiemelt ellátás járt. A katonáknak perspektívát is nyújtottak: a veteránok földet, marhákat, rabszolgákat kaphattak leszerelésük után. Gyakran előfordult, hogy a hadjáratok során szerzett foglyok arra alkalmas részét besorozták az egyiptomi seregbe. Emellett jelentős számban fogadtak fel külföldi zsoldosokat. Különösen III. Thotmesz nagy hódításai után a leigázott népek fiai közül sokan álltak zsoldosnak, núbiaiak, líbiaiak, ázsiaiak vagy a tengeri népek közül a sardanák, akiket leginkább a szárdokkal azonosítanak, de vannak olyan vélemények is, hogy a kis-ázsiai Szardeisz lakói voltak. A külföldiek egyes csoportjai az egyiptomi hadseregen belül önálló egységeket alkottak, másokat vegyes csapatokba osztottak be. II. Ramszesz egyik egységében például 1900 egyiptomi, 1600 kehek, 880 fekete, 520 sardana és 100 maswasa szolgált. Ehnaton a későbbiekben is elterjedt gyakorlat szerint testőrségét is a külföldi zsoldosokból válogatta, akiket kevésbé lehetett bevonni az esetleges belső egyiptomi összeesküvésekbe. III. Amenhotep testőrei núbiaiak voltak, II. Ramszeszéi sardanák. A núbiaiak kiemelkedő íjászoknak számítottak, a líbiaiak pedig a harci kocsi hajtásában voltak kiválóak. Az egyiptomi későkorban a leggyakrabban alkalmazott zsoldosok a föníciaiak, a károk és a görögök voltak. Az egyiptomi állam nagyra becsülte a külföldi zsoldosok hűségét. A fáraó seregének szabad emberként voltak tagjai a korábbi legyőzöttek, ugyanolyan elbánásban részesültek, mint a helybéliek. Zsoldot kaptak, feleségükkel, családjukkal együtt élhettek a katonai támaszpontokon, esetleg gazdálkodhattak is kis parcelláikon. Az egyszerű egyiptomi nép azonban általában idegenkedett a külföldiektől. ### Egyenruha Az egyiptomi közkatona nem hordott egyenruhát, sem a hadjáratok során, sem a támaszpontokon. Az Óbirodalom idején legtöbbjük még teljesen meztelen volt, legfeljebb ágyékkötőt vagy hímvesszőtokot hordott. A nagyobb ágyékkötő később általánossá vált, de a katonák továbbra is mezítláb jártak. A tisztek tunikaszerű ruhát vettek magukra. A külföldi zsoldosok színesebben öltözködtek, büszkén viselték nemzeti öltözetüket, jelképeiket a fáraó előtti díszszemlék során. ### Elismerések A kiemelkedően harcoló katonákat a sikeres hadjáratok után a zsákmányból megjutalmazták. Az egyiptomi Óbirodalom idején már hagyománnyá vált, hogy a legjobb katonák a fáraótól aranyat kaptak, mégpedig viselhető formában, mint karperec, nyakék vagy lánc. Ezt a katonai kitüntetést a „bátorság aranyának” nevezték. Az Újbirodalom idején egyre inkább formalizálódtak a kitüntetések, máig tovább élő tradíciók alakultak ki. A kitüntetés lehetett díszes, aranyozott fegyver: lándzsa, tőr vagy pallos. A kitüntetés testen hordható formái is megjelentek: az aranylánc, amin egy oroszlánfigura, vagy – ami a legnagyobb kitüntetés volt – három stilizált légy függött. (Az egyiptomi forróságban szüntelenül támadó legyeket ezek szerint nem a szemtelenség, hanem a bátorság fogalmával társították.) Az elismerések kiérdemléséhez a megölt ellenséges katonák összeszámlálásán keresztül vezetett az út. A győztes csaták után a harcmezőn az ellenség holttesteiről levágták a kezüket vagy a hímtagjukat, és ezt szolgáltatták be az írnokoknak a jelentésük elkészítéséhez. ### Zsákmányolás Természetesen minden zsákmány elméletileg a fáraó tulajdonának számított, de a zsákmányolás a csaták során egyéni célokat is szolgált, és helyenként akadályozta a katonai célok elérését. A legértékesebbek a lovak és a harci kocsik voltak. A megiddói csata után III. Thotmesz kilencszáz ellenséges kocsit és 1800 lovat zsákmányolt. (A számok értékelésénél célszerű figyelembe venni, hogy a korban már igen fejlett volt az állami propaganda is, és a győzelmi jelentések gyakran eltúlzottak voltak.) A legyőzöttek településeit kifosztották. Az élelmiszerkészleteket, a ruházatot, az értékesebb mozdítható tárgyakat összegyűjtötték és elszállították. Az embereket, beleértve a nőket és gyermekeket, az állatállománnyal együtt elhajtották. Amit nem tudtak elvinni, azt – a pszichológiai hadviselés részeként – elpusztították, kivágták a fákat, ültetvényeket, felégették a házakat. Ha nem semmisítették meg teljesen a meghódítottak javait, országát, akkor súlyos hadisarcot vetettek ki rájuk. Egyiptom főleg faanyagot, lovat, kocsit követelt adóban. A hadifoglyokból rabszolgák lettek, esetleg besorozták őket az egyiptomi hadseregbe. A legyőzött vezetők fiait egyiptominak nevelték. A férfi és női rabszolgákat gyakran a harcokban kitűnt katonák között osztották szét. Egy részük szerencsés is lehetett, a feljegyzések szerint előfordult, hogy az ilyen rabszolgák teljesen beilleszkedtek és az adott család egyenjogú tagjaivá váltak. ## Erődítmények A Nílus termékeny völgye és a sivatag közötti határon már korán megkezdték erődítmények létesítését, főleg a líbiai és a núbiai törzsek támadásainak visszaverésére. Az erődök létesítéséről, illetve ostromáról tanúskodó első bizonyítékok, agyagmodellek és palettákra karcolt ábrázolások formájában, az i. e. 3100 körüli időszakból maradtak fenn. A predinasztikus korból jelentős erősségek maradványait sikerült feltárni. Neheb (El-Kab) és Nehen testvérvárosok erődjeit a Nílus jobb és bal partján ekkoriban ovális alakban vették körül a falak. A korai dinasztikus korban ezeket téglalap alaprajzban épült falak váltották fel. Ekkor már fellegvárakat is építettek, téglából készült bástyás falakkal. Abüdoszban hasonló erőd maradványait találták meg. Az erősségek ostromának módszerei azok építésével párhuzamosan alakultak ki. A támadó hadsereg körülvette a falakat, kiéheztetésük céljából megakadályozta a védők közlekedését. Megiddó ostroma a közelében lezajlott nagy csata után hét hónapig tartott. Más esetekben rohamokkal, a falak megbontásával igyekeztek a várat elfoglalni. A falak 10 méteres magasságáig ostromlétrákat is alkalmaztak, ezeket lehetőség szerint a helyszínen készítették el. Az erődök falait ezért már korán nagy magasságúra építették. Hadicseleket is alkalmaztak, egy újbirodalmi szöveg megemlékezik arról, hogy az egyiptomi sereg III. Thotmesz fáraó idején Jaffa ostrománál nagy kosarakba rejtett el katonákat, majd ezeket a vár kormányzójának adományozta. Az Óbirodalom kezdetén Dzsószer fáraó a sírkerület bástyákkal, fülkékkel tagolt, nagy részben fennmaradt falát valószínűleg a korabeli Memphisz városának fala mintájára építtette. A Középbirodalom idején Egyiptom Núbia nagy részét, a Nílus második kataraktájáig elfoglalta, és a megszállt területeken hatalmas téglavárak rendszerét építette ki, kettős pártázatos fallal, bástyákkal. Alaprajzuk a terep adottságainak felelt meg, Semna például háromszög alaprajzú volt, más erődök viszont négyzetesek. Az Újbirodalom idején minden egyiptomi határon erősen megnőtt a határerődítmények száma, így a Sinai, azaz Ázsia felé vezető utakon is. A nagyméretű erődöknek a napon szárított agyagtéglából, döngölt földből készült falai 4-8 méter vastagok voltak, előttük még széles árok is húzódott. Bennük állandó helyőrség volt, természetesen megfelelő számú írnokkal együtt. Az erősségek szerepe sokoldalú volt: előőrs, kaszárnya, postaállomás, határőrség, vámhivatal, a hadsereget ellátó raktárközpont. Az utazókat szigorúan ellenőrizték, az írnokok mindenről feljegyzést készítettek. Fennmaradt például egy jelentés, amely szerint „itt járt 32 beduin és három szamár”. A helyőrségek feladata volt kíséretet adni a Szíriába és Libanonba igyekvő kereskedelmi karavánoknak is. Az elő-ázsiai hadjáratok során az egyiptomiak megismerték az ottani erődtípusokat is, és a tapasztalatok egy részét otthon is hasznosították. Elterjedtek a befelé szűkülő bejáratú, emeletes, lőréses kapubástyák. Ilyet építettek Medinet Habuban a III. Ramszesz palotatemplomát körülvevő 17 méter magas fal bejáratának két oldalára is. A 22 méter magas, téglából épült tornyokat mészkőlapokkal burkolták, emeleteiken lakóhelyiségek voltak, és domborművekkel díszítették külsejüket, belsejüket egyaránt. ## Haditengerészet A Nílus ősidőktől Egyiptom ütőere volt és a hadviselésben is nagy szerepet játszott. A katonák mozgatását lehetőség szerint a folyamon oldották meg. A logisztikai feladatok végrehajtásán túl fokozatosan egyre bonyolultabb vízi hadműveleteket is végrehajtottak, mint például a hükszoszok elleni, Kamosze fáraó által vezetett háború idején Avarisz ostroma a Nílus deltájában. A szállítás fő, ősi eszköze a nádkötegekből összeállított csónak volt. Emellett később deszkafalú hajókat is építettek, amelyek fontos harci eszközökké váltak, bár a korai példányoknak még belső bordázatuk sem volt. Az evezős rabszolgák a főfedélzet alatt ültek. A kormányevezőt egy személy kezelte. A tengeri hajózás még nagyon fejletlen volt, bár III. Thotmesz a Memphisz melletti Peru-neferben hajóépítő telepet létesített, hogy ott hajókat gyártsanak egy libanoni hadjárat céljára. III. Ramszesz a tengeri népek elleni harc céljaira építtetett hajórajt, és mesterei igyekeztek felhasználni a kor tengeri hadviselésében tapasztalt tengerésznemzeteknek az eredményeit. A Hatsepszut korabeli kecses vízi járművek helyett zömökebb, magas oldalú hajókat építettek. Ezek révén Egyiptom tengeri hatalommá is vált. A gyönyörű faragványokkal díszített, hangzatos nevű („Vad Bika”, „Istenek Lelke”, vagy „Egyiptom Csillaga”) hajókon 20 evezős mellett 30 harcos kapott helyet, akik a fedélzetről támadták az ellenséges hajókat nyíllal, parittyával, miközben társaik igyekeztek megcsáklyázni az ellenséges vízi járműveket, kampós botokkal elkapni kötélzetüket. Amint sikerült a két hajót egymás mellé állítani, a harcosok megrohamozták az ellenfél fedélzetét, és kézitusában vitték döntésre a harcot. Az egyiptomiak a tengeri csatákat is igyekeztek a szárazföld közelében megvívni, hogy a parthoz szorított ellenféllel szemben támogatást kaphassanak a parton lévő íjászaiktól. ## Fegyverek, fegyverzetek ### Ütőfegyverek A bot, majd a botra erősített kő, a bunkó a legősibb emberi fegyverek közé tartozik. Az egyszerű bunkó is nagy karrierre jutott az egyiptomi hadviselésben és ikonográfiában egyaránt, sőt még az európai középkorban is. A nyélre erősített, egyre nemesebb anyagokból készült ütőfej, a buzogány uralkodói hatalmi jelképpé vált. Az egyiptomi falfestményeken, sziklavéseteken gyakran szerepel az uralkodó, amint bunkójával, a fejükre mért csapással kivégzi a megkötözött hadifoglyokat. A régmúltban minden bizonnyal tényleges törzsfőnöki cselekedet idővel szimbolikussá vált. A későbbiekben a buzogány sokat vesztett katonai jelentőségéből. Hatékonyságát azzal igyekeztek fokozni, hogy az ütőfejet éles peremű koronggá képezték ki. Szerepét azonban fokozatosan átvette a hatékonyabb fejsze. A buzogány, illetve utóda, a nemes anyagból készült jogar azonban még a középkorban is királyi jelkép volt. ### Szúró- és vágófegyverek #### Harci fejsze A bunkó fejének kiélezésével alakult ki a fejsze. Ilyen leleteket találtak már az i. e. körüli korból is. Az ókori Egyiptomban a fejsze és annak különböző változatai fontos szerepet kaptak a mindennapi életben és a hadviselésben is, ennek megfelelően művészi ábrázolásuk is sokoldalú volt, és leletekben is bőségesen kerültek elő. #### Egyiptomi kard A jellegzetes formájú egyiptomi kard, a khopes vagy khepes eredetére vonatkozóan többféle elmélet létezik. I. e. 1300 körül kikerült a használatból. Eleinte bronzból, majd vasból is készült, az ívének a külső oldalát élezték ki. #### Lándzsa A hegyes végű hosszú bot, a lándzsa vagy dárda – későbbi változatait sok egyéb néven ismerték magyarul is – az emberiség ősi fegyvere, minden kultúra használta vadászatra, harcra, így az ókori egyiptomiak is. Döfésre és hajításra egyaránt alkalmas volt, Egyiptomban azonban távolról sem kapott olyan nagy szerepet, mint később a görög és a római seregekben. Vadászati alkalmazását megörökítette a nevezetes Vadász-paletta az i. e. 3100 körüli évekből. Az Újbirodalom idején a harci kocsikon alkalmazták kiegészítő fegyverként, főleg arra az esetre, ha kifogyott a nyílvessző. III\. Ramszesz egyik ábrázolásán fennmaradt egy korabeli, mintegy kétméteres lándzsa képe, amint azzal a fáraó megöl egy líbiai ellenséget. Könnyű változata, a gerely dobófegyver volt, de háttérbe szorult az íj és nyíl mögött. ### Távolsági fegyverek #### Hajítófa Az ókori egyiptomiak hadi célokra is alkalmazták a hajítófát, ami már a paleolitikum óta használatban volt a világ sok táján, főleg madarak vadászatára. Általában a bumeránghoz hasonlóan hajlított fából készült, két végét megedzették vagy nehezéket rögzítettek rá. Katonai jelentősége csekély maradt, ennek ellenére az adatok szerint a hadsereg egészen az Újbirodalom végéig alkalmazta. Tutanhamon fáraó sírjában sok különböző kiképzésű, gazdagon díszített darabot találtak. #### Parittya A kövek hajítása parittyával alig igényelt felszerelést és csekély gyakorlattal is alkalmas lehetett az ellenfél zaklatására. Egyszerű fegyverként azonban háttérbe szorult, különösen az íj mögött, az ábrázolásokon keveset szerepel, romlandó anyaga miatt pedig alig mutatható ki a leletekben. Első rajzai az i. e. 20. századból maradtak fenn. Egyik fő előnye az volt, hogy könnyen lehetett hozzá találni „töltényt”. Amikor az egyiptomi későkorban az ólom könnyebben hozzáférhetővé vált, a parittyák számára is öntöttek lövedékeket, időnként jelzéssel is ellátva. Az ólomgolyók nagyobb súlyuk miatt hatékonyabbak voltak a kis köveknél. ### Íj, nyíl, tegez Az íj és nyíl az emberiség legősibb fegyverei közé tartoznak. Az eddig talált legrégebbi olyan leletek, amelyek azt bizonyítják, hogy ezzel a fegyverrel ember ember ellen harcolt, i. e. körüli időből származnak. A legrégebbi egyiptomi íjleletek anyagai fa (keleti platán) és citromfa (Xymalos), állati eredetű ín, vagy bélből csavart húr és szaru voltak. Már a predinasztikus korban egymás mellett léteztek az egyszerű és összetett íjak. Az egyszerű íjak egy darab fából készültek, végeik ívelése hasonlít a modern kori Afrikában is használatos egyszerű íjakéhoz. Más íjakat két darabból állítottak össze, középen egy antilopszarvból készült összekötő elemmel. Az Újbirodalom idején, a hükszoszok hatására, megjelentek a Közel-Keletről – más korszerű fegyverekkel együtt – importált bonyolultabb összetett íjak is, de mellettük mindvégig használatban maradtak az egyszerű változatok. Ebben a korban ívelt helyett szögletes íjakat is használtak, ezeknél a két szárat mintegy 120 fokos szögben rögzítették egymáshoz. Az íjak gyakran nagy mennyiségben szerepeltek a vazallus államokra kivetett adókban, illetve a hadizsákmányban. Az íj hivatalos jelképpé is vált a ceremóniák során, mint a középkorban a buzogány vagy a jogar. A nyílvesszők főleg nádból vagy fából készültek. Egyszerű szerkezetük alig változott az óegyiptomi történelem ezredéve folyamán. A régészek bizonyítékokat találtak arra, hogy a XVIII. dinasztia íjaihoz használtak a predinasztikus korból származó nyílvesszőket is. A régebbi korokban a nyílvesszők hossza 48 és 55 cm között mozgott, de az Újbirodalom idejére elérte a 70–76 cm-t is. A végükre általában három kis tollat rögzítettek. Csomókba kötve, illetve bőrből, fából vagy növényi rostokból szőtt anyagból készült tegezekben tárolták őket. Öt, de 79 nyílvesszőt tartalmazó tegezt is találtak a régészek. A könnyű hajítódárdákat, a gerelyeket is tegezben hordozták magukkal a katonák, és időnként nehéz megkülönböztetni a kis gerelyt a nagy nyílvesszőtől a leletek között. A tegezek is fontos részét képezték a harci felszerelésnek, gyakran igen díszesek voltak. A III. Ramszesz egyik hadjárata után készült zsákmánylistában 2310 darab tegez is szerepel. A nyilak mellett az íjakat is tokban tartották, fennmaradtak ilyen nyújtott háromszög alakú tokok ábrázolásai, többek között egy thébai sírban. A nyílhegyek leggyakoribb anyaga a kovakő volt. A hegyes kovakőszilánkon nyelvet hagytak, amit a vessző végébe illesztettek, azt időnként gyantával vagy más ragasztóanyaggal is rögzítették. A nyílvessző végét zsineggel körülszorították, nehogy széthasadjon. A nyílhegy anyaga lehetett még csont, keményfa, illetve később a fémművesség fejlődésével réz, bronz, majd vas is. A fáraók sírjaiból előkerültek hegyikristályból vagy elefántcsontból készült heggyel ellátott nyílvesszők is. A nyílhegyeket gyakran különleges módon képezték ki, fogazattal vagy villásan. Időnként tompa hegyet is alkalmaztak. Nagy valószínűséggel mérgezett nyilakat is használtak. Az egyiptomi íjak és nyilak átütőereje azonban mindvégig elmaradt a későbbi, hasonló középkori fegyvereké mögött, ezért is nagyon fontosnak tartották, hogy elsősorban az ellenfél nyakára célozzanak. Az íjászokat egyes források szerint megvetették, mert „messziről és gyáván öltek”. Más adatok szerint viszont a katonaság elitjéhez tartoztak. A fennmaradt falfestmények, ábrázolások tanúsága szerint gyakran szerepeltek az uralkodó díszkíséretében. Kiképzésük már kora gyermekkorukban megkezdődött. ### Harci kocsik A hükszoszok addig ismeretlen fegyverekkel, a harci kocsikkal támadtak az addig csak gyalogos csapatokkal rendelkező országra, de az egyiptomiak hamarosan elsajátították ezek készítését. Az első egyiptomi kocsik szorosan másolták a hükszoszok nehéz harci szekereit, még a felhasznált díszítésekben is a támadóktól átvett spirális rajzok, pálma- és állatábrázolások szerepeltek. Később azonban az egyiptomiak könnyebb, a hazai terepviszonyokhoz jobban alkalmazkodó, rugalmasabban irányítható kocsikat készítettek. I. e. 1000 után már exportálták is ezeket. A nehéz faváz helyett gyakran bőrcsíkokból készült elemet alkalmaztak, a négyküllős kerekek helyett hatküllőseket készítettek. Meghosszabbították a kocsirudat, a tengelyt pedig hátrébb helyezték, a keréknyomtávot megnövelték, így a kocsik könnyebben kormányozhatóvá váltak. A kocsi alja 70 cm-re volt a földtől. A két lovat a kocsirúdhoz kötötték, szájukban zabla volt, szemükre ellenzőt erősítettek. Az egyiptomi harci kocsi önsúlya nem érte el a 30 kilót, és akár 40 km/h sebességre is képes volt. I. Thotmesz fáraó idejéből már források szólnak arról, hogy a harci kocsik a hadsereg szerves részét alkották, eleinte a gyalogságon belül, mégpedig elit egységekként. Aki be akart kerülni a harci kocsizók közébe, magának kellett megvennie ezt a drága harci eszközt. Idegen származásúak nem kerülhettek a körükbe. III. Amenhotep idejéből vannak adatok arra, hogy a harci kocsizók már önálló, félelmetes fegyvernemet alkottak. A fáraók harci kocsijait lapis lazulival, elefántcsonttal, arannyal díszítették. Az egyiptomi harci kocsikon általában két katona harcolt: a kocsihajtó, mögötte az íjász. Az íjász testét lenvászonból vagy bőrből készült tunika fedte, amelybe bronzpikkelyeket varrtak, mintegy páncélt alkotva. Bronzsisak és nyakpánt is védte az ellenséges nyilaktól. A lovakat is igyekeztek „védőöltözettel” óvni. Az íjásznak erős, kettős ívű, összetett íja volt, hosszú, fémhegyű nyílvesszőkkel, amelyeket a kocsi két oldalára erősített tegezekben helyeztek el, csakúgy, mint a gerelyeket, a lándzsát, esetleg kardot, tőrt, amit a harcos közelharcban használhatott, vagy ha már kilőtte összes nyilát. A kocsi félkör alakú hátsó platformja teljesen nyitott volt. Az íjász, de szükség esetén a hajtó is könnyen leugorhatott, ha a kocsi – amint az gyakran előfordult – felborulni készült, de könnyen vissza is kapaszkodhattak, ha lehetőségük nyílt rá. A harci kocsi elsődleges harcászati szerepe az volt, hogy a korabeli lövészek, az íjászok mobil platformja legyen, eljuttassa őket a harcmező azon pontjára, ahonnan ők – akár a már álló kocsiról – a legnagyobb hatást fejthették ki a csata kimenetelére. Fedezték a gyalogság osztagait, és különösen alkalmasak voltak a menekülő ellenség üldözésére. Szállítóeszközként utánpótlást is vihetett a kulcsfontosságú helyekre. Emellett a győztes csata végén üldözhette az ellenséget, valamint összeszedhette a sebesülteket. A harci kocsikat a nagy templomok környékén kialakított kézműipari központokban gyártották, amint a többi fegyvereket is. Nemesi sírokban fennmaradt a kocsigyártásnak, a faanyag előkészítésének, hajlításának ábrázolása is. Tutanhamon fáraó sírjában hat teljes harci kocsi maradványait találták meg. A kocsik készítéséhez szilfát, tamariszkuszt, nyírfakérget használtak. #### Lovasság A lovak elsősorban a harci kocsik miatt voltak fontosak, a lóhátról folytatott harc csak az egyiptomi későkorban kezdett megjelenni. A lótenyésztés Egyiptomban nem volt hagyományos tevékenység, a királyi istállók csak nehezen tudtak elég állatot szaporítani. Ezért lovak zsákmányolásával, a legyőzöttekre kivetett hadisarccal is igyekeztek növelni az állományt. I. Thotmesz fáraó uralkodásától kezdve kiemelt figyelmet fordítottak az uralkodók lovászatára. A lovak, a lovasság főfelügyelője magas állami tisztség lett. (Ez a hagyomány, sok egyiptomi „újítással” együtt, tovább élt a középkori Európában, sőt később is, mivel a marsall rendfokozat a frank királyok lovászmesterének rangjából alakult ki.) A lovakat nagy becsben tartották, jó legelőkön legeltették, a fennmaradt szövegek szerint „finomra vágott szénát” kellett nekik adni. Megkezdték az állatorvosi szolgálat kialakítását is. Az állatokat gondosan ápolták, kefélték, sörényüket strucctollal, a lószerszámokat aranycsatokkal díszítették. Különösen nagy kultusza volt a méneknek. III. Amenhotep idején az előkelők levelezésében egy olyan, szinte kötelező udvariassági formula szerepelt, amelyben egymás lovainak egészségi állapotáról érdeklődtek. ### Védőeszközök #### Pajzs A legősibb védőeszköz a pajzs volt, amit már az ősi marhatenyésztő törzsek is használtak küzdelmeik során. Ezek a legtöbbször ovális pajzsok marhabőrrel bevont falemezekből készültek; a marhabőrmintázat, leggyakrabban festve, az Egyiptomi Birodalom egész történelme során hagyományos maradt. E pajzsok mai maszáj párhuzamai továbbra is használatosak Afrikában. Az Újbirodalom idején a Közel-Keletről a harci kocsikkal együtt „importált” Resep istent is ábrázolták pajzzsal és lándzsával, bár a védekező műveletek, így a pajzs ábrázolása tényleges célszerű használata közben, az egyiptomi művészetben propagandaszempontok miatt alig fordult elő. A pajzsokat a katonák, a fegyverzet más elemeivel együtt, központi raktárakból kapták az államtól. Tutanhamon fáraó sírjából számos művészi kidolgozású, gepárdbőr bevonattal készült pajzs is előkerült. #### Sisak Az egyiptomi harcosok az Újbirodalom idejétől kezdtek sisakot viselni. Eleinte a királyi személyeken kívül csak a tiszteknek és az elit csapatoknak, mint az íjászok, jutott a bronz fejvédőkből. Egy előkelő sírjában talált bronzsisakot három strucctoll ékesített. A sírokból gondosan kidolgozott fadobozok is előkerültek, amelyek az értékes sisakok tárolására szolgáltak. A sisak használata később szélesebb körben is elterjedt. II. Ramszesz idejéből fennmaradt ábrázolásokon az várakat ostromló katonák fejét már sisak védi. #### Páncélzat A test védelmét szolgáló pikkelyes páncélzat az uralkodó és közvetlen környezetének kiváltsága volt. A lánc- vagy sodronying az Újbirodalom idején már egy fokkal elterjedtebb volt, de még mindig főleg csak az elit viselhette. A hagyomány szerint II. Ramszesz a Tunip közelében vívott csata során nem viselte páncélingét, hogy ezzel is bátorságra tüzelje katonáit. Az egyszerű katonák vastag, kikeményített vásznat csavartak testükre védelem gyanánt, bizonyos fokig ez is védelmet nyújtott az ütések, szúrások ellen. Altestük védelmére gyakran bőrből készült ágyékkötőt viseltek kívül a tunikájukon, ez egyben harciasan kiemelte férfiasságukat is. ## Fordítás

Buda visszafoglalása

Buda visszafoglalása a töröktől 1686. szeptember 2-án történt. A régóta várt esemény Buda török kézre kerülése után 145 évvel és négy nappal valósulhatott csak meg. Ezt megelőzően összesen öt alkalommal, legutóbb 1684-ben próbálták visszafoglalni a magyar fővárost. A török hadsereg megpróbálta 1683-ban Bécs városát elfoglalni, emiatt Európának kétsége sem lehetett, hogy az Oszmán Birodalom végső célja az egész kontinens meghódítása. A történelmi veszélyt a pápa érezte talán leginkább, és felismerve az összefogás jelentőségét, létrehozta a Szent Ligát, amely egy többnemzetiségű ostromló keresztény zsoldos sereggé vált. Magyar hadseregről nem lehetett beszélni, hiszen csak tizenötezer főnyi magyar katona harcolt a keresztények seregében. Magyar haderő csak kisebb háborús hadműveletekben vett részt. Ekkoriban jelentek meg az első császári huszárezredek is (Barkóczy, Gombos és Petneházy). A magyar huszárezredek sikeresek voltak és Károly herceg 1689-ben 2500 magyar huszárt alkalmazott is a nyugati fronton, ahol komoly sikereket értek el. A magyar harci potenciál azonban sem visszaszerezni, sem megvédeni nem tudta országát. Buda jól kiépített vár volt, amelyet a török várvédők újabb és újabb erősségekkel falakkal, bástyákkal bővítettek ki, és kijavították a két évvel korábbi sikertelen ostrom omladékait. A védők tudták, hogy stratégiai szempontból Buda a még meg nem hódított Észak-Magyarország kulcsa, és jelentőségét fokozza, hogy Bécshez is viszonylag közel fekszik. Az ostromlottak nagy elszántsággal álltak ellen az ostromlók rohamainak, a török parancsnokok a végsőkig kitartottak. ## Előzményei A török hadsereg 1683-ban sikertelen támadást indított Bécs ellen; az ostromlott fővárost birodalmi és lengyel seregek mentették fel. A pápa törökellenes szövetséget hozott létre: a Szent Ligának kellett ráébresztenie a keresztényeket arra, hogy az Oszmán Birodalom egész Európát fenyegeti, és hogy erős szövetségben ütőképes hadsereget kell kiállítani ellene. 1683. október 9-én I. Lipót német római császár és magyar király, valamint III. János lengyel király hadai Párkány mellett véres küzdelem után nagy győzelmet arattak a törökön. A párkányi erődítmény elfoglalása után a keresztény hadak háromnapos ostrommal, október 28-án bevették Esztergom várát is. A törökök ereje megtört. A Szent Liga a Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence törökellenes szövetségeként, XI. Ince pápa kezdeményezésére alakult 1684. március 5-én. Később csatlakozott hozzá Oroszország, továbbá a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelem is küldött zsoldosokat. A Bécs elleni támadás visszavágásaként a császáriak 1684-ben sikertelenül ostromolták a budai várat. 1686-ban ugyanazok a parancsnokok tértek vissza, de már kezükben volt az a pontos leírás, amelyet Luigi Ferdinando Marsigli török fogsága alatt, 1684-ben készített Budáról, 43 fontos budai épület leírásával.. A pápa üzenetében adta ki a jelszót Buda visszavételére induló szövetséges haderők buzdítására: „A Boldogságos Szűz ad segítséget!”, melynek latin kezdőbetűi megegyeztek Buda nevével (Beata Virgo Dabit Auxilium). Ezt a pápa Avianói Márk kapucinus szerzetesnek írta levelében, aki tábori szolgálatot látott el az ostrom alatt. ## Buda visszafoglalása Három hónapos ostrom után sikerült visszafoglalni Budát, ugyanis a várat védő Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa a végsőkig, 1686. szeptember 2-ig kitartott. ### A szemben álló hadtestek A budai várat az albán származású Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa 12 ezer katonával védte. V. Károly lotaringiai herceg a Habsburg, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem a német birodalmi erőket vezette. Károly herceg katona felett rendelkezett, és Óbudától egészen a Kis-Gellért-hegy lábáig állt fel. Miksa választófejedelemnek feleennyi katonája volt, fő, és a Gellért-hegyen állította fel ütegeit. ### Károly herceg hadteste A feljegyzések összesen főt említenek a kiszolgáló egységekkel együtt, ennyi ember kapott fizetést a hadjárat idejére. Azonban egy időben nem voltak ennyien a helyszínen jelen, mert a csapatok különböző időben érkeztek, illetve nagyarányú volt az elesettek száma. Számos forrás 70– katonára becsüli az egyesült keresztény csapatok létszámát. A legtöbb katonát az osztrákok, a bajorok, a magyarok, a németek és a brandenburgiak adták. Azonban Európa szinte minden népe képviseltette magát, többek közt holland, cseh, olasz, dán, burgundi, angol, spanyol, svéd, francia, és katalán katonák is harcoltak, századokba vagy ezredekbe szervezve, illetve a különböző századokba beosztott önkéntes katonák, tisztek és tüzérek között. A magyar hadtesteket előkelő magyar nemesek irányították és az összesen 14-15 ezer főnyi magyar kontingens Bercsényi Miklós vágséllyei kapitány, gróf Erdődy György lévai, Bottyán János esztergomi huszárkapitány, Pálffy, Balassa Ádám és Balassa Gábor kékkői és korponai kapitányok, Batthyány Ádám, Czobor Ádám, Koháry István és Csáky László parancsnoksága alatt gyűlt össze Buda alatt. ### A hadtestek stratégiái Az uralkodó I. Lipót magyar király kifejezett óhaja volt, hogy a felszabadítást Buda ostromával kezdjék. A török azonban a budai vilajetet többszörös védőgyűrűvel látta el, ezek legfontosabbja Esztergom és Székesfehérvár volt. A kisebbek közül Visegrád, Vác, Hatvan és Eger voltak még azok a városok, melyekből a török segítséget küldhetett Budára egy esetleges ostrom alkalmával. Így Budát ostromolni csak úgy lehetett, ha ezeket a városokat semlegesítik. Az egyik napló szerint Budáról 2000 török katona ment át Egerbe, mert azt hitték nem Buda lesz az első célpont. ### Menetelés Budáig A szövetséges csapatok Sopron környékén és a Csallóközben gyülekeztek. 1686. június 12-én indultak el a Duna jobb illetve bal partján. A lovasoknak egy nap előnyük volt, tábort vertek, és a gyalogosok egy nap múlva ugyanott táboroztak. Lotharingiai Károly 15-én ért Visegrádra, de a török elfutott előle. Sikerült foglyokat ejteni és vallatásuk után védőre és 3000 lovasra becsülték Buda védőinek számát. Ezalatt a bajorok Vác felé tartottak a túlparton. 17-én már elfoglalták a katonai szempontból kiürített Pestet, majd Budán nyomban megszállták a stratégiailag fontos területeket, azután rohamárkokat kezdtek ásni. Nem minden hadtest ugyanakkor érkezett Buda alá, például a magyar katonaság egy része is csak később vonult fel. A magyar végváraknál igen nagy káosz, fosztogatás volt ezekben az időkben, feltételezhető, hogy emiatt nehezen tudták elhagyni otthonukat a magyar katonák. ### A török védelem Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa a budai „középső” várat védte, Izmail pasa a „belső” várat. A falaknál fedett külső védősáncot ásatott a nagyrondellánál, amelyben kihegyezett cölöpök védték az ostromló gyalogosoktól. Minden katonát a várba rendelt Pestről és a Vízivárosból. Pest élelmiszerkészletét is a várba vitette. A várban lebontatta a házak tetejét, hogy ne legyen tűzvész a (tüzérségi) bombatalálatok miatt. Az ostromlókra lőporos zsákokat, tűzkerekeket dobatott, a várfalakat aknákkal védte. Abdurrahmán ezeket a módszereket még a kandiai háborúban látta, így védték a velenceiek a töröktől erősségüket. Ez a harcmodor nagy kárt okozott a szövetséges erőknek. Ha kellett, janicsár és szpáhi csapatok törtek ki, hogy a közeli támadókat visszaverjék, illetve támadóalkalmatosságaikat tönkretegyék. Célja kitartani, ameddig Egerből, Hatvanból vagy Szolnok felől, illetve a nagyvezír felmentő csapatai megérkeznek. A terv szerint akkor a szövetségeseket bekerítik és két tűz közé fogják. A felmentő sereg meg is érkezett és II. Szulejmán meglepetésszerűen támadott Budakeszi, Kelenvölgy, illetve később az Ördög-árok felől. A gyors egységek legfőbb feladata volt átvágni magukat az ostromgyűrűn és minél nagyobb számban bejutni a várba. ### A szövetségesek tervei A szövetséges csapatok főhadiszállása a Svábhegyen és a Gellért-hegyen túl volt (a mai Móricz Zsigmond körtér környékén). Lotaringiai Károly és Bádeni Lajos között kezdetben össze nem hangolt versengés volt. A bajorok délen helyezkedtek el, és tervük szerint a nagyrondellán rést ütnek ágyúikkal, amelyeket mozsarak fedeznek, a fal mögé ejtve lövedékeiket. Ha megtisztult a terep, rohamot indítanak az István-toronyig és elfoglalják a stratégiailag fontos pontot. Lotaringiai Károly a budai vár északnyugati bástyáját, az Esztergomi rondellát vette célba. Ezt a feladatot Michael Mieth tüzérparancsnokra bízta, aki gyutaccsal ellátott, a célhoz érve felrobbanó golyókkal lövette a falakat. A Bécsi kapu előtt szövevényes sáncrendszert ásatott. A futóárkokat arra fejlesztették tovább, amerre egy falrés mutatkozott, hogy minél közelebb kerüljenek hozzá, így a katonák biztonságban meg tudják közelíteni azt a roham előtt. A magyarok a végvári portyákban edződtek, ezért főleg lovas osztagaik voltak. Őket eleinte a külső védelemre rendelték. Egyrészt mert ott volt elegendő legelő, másrészt az ellenséges kémek vagy előőrsök, üzenetet vivő török futárok elfogása céljából. Így Bottyán a székesfehérvári utat őrizte, Semsey és Petneházy meg a szolnoki, hatvani, egri utakat. A gyalogos hajdúkat a fővezér a fogyatkozó szövetségesek helyett az első rohamosztagokba rendelte, a gránátosok elé. ## Magyar tisztek részvétele Buda visszavételében A bajor táborban ott találjuk Serényi János (Johann Karl Graf Serényi von Kis-Serény) magyar származású bajor altábornagy nevét, aki kétezer magyart vezényelt támadásra július 27-én a nagyrondella ellen. Pálffy János és Serényi a szövetséges hadakkal érkeztek külföldről, az itthoni magyar egységek csak később érkeztek. Elsőként az esztergomi lovasság 2500 embere ért Budára Bottyán János vezetésével. Július 23-án Komáromból és Győrből érkezett egy 2500 fős egység, gróf Esterházy János parancsnoksága alatt, köztük volt Fiáth János is. Nekik kellett az áltámadást végrehajtani. Augusztus 1-jén érkezett Pálffy Ferenc, a 24 éves Batthyány Ádám (1500 fővel), és Bercsényi Miklós (3000 magyar huszár és hajdú) társaságában, akiknek lovasai a török felmentő sereg előőrsét futamították meg. Egy napra rá érkezett Petneházy Dávid, Gombos Imre (ezredes) és Barkóczy Ferenc 6000 katonával. Pálffy Ferenc Petneházy Dávid ezredét segítette a török főhad támadásával szemben. Utoljára Csáky László generális érkezett erősítésként Erdélyből 2000 fővel, Friedrich Siegmund Scherffenberg generálissal augusztus 30-án. A fővezér a győzelem napján 6000 magyar lovast rendelt, hogy üldözzék a török főhadat, és azok Fehérvárig üldözték őket. ### Egyéni motivációk Bár a történészek keresztény seregnek írják le a szövetségeseket, inkább minden porcikájában zsoldos hadseregnek lehetne nevezni. Nagyon sok huszonéves herceg, gróf és báró vett részt a harcban, akik sikerre éhezve jöttek Buda alá, diadalmenet, előléptetés, kitüntetés, birtokszerzés reményében, hogy majd a bálokon központi szerep jusson a hölgyek kegyeiért folyó versenyben. A zsoldos közkatonákat nem a török kiűzése izgatta, hanem a kincsek felkutatása és hazavitele volt képzeletükben. Amikor látták, hogy a magyarok rohamoznak az első sorban, gyanakodva és irigykedve spekuláltak, ha ők érnek előbb a várba, ők találják meg a javakat, és akkor nekik nem jut semmi. Azért is tartottak a magyaroktól, mert Bécs ostromakor magyarok is részt vettek a török sereg soraiban, ezért nem tartották őket megbízhatónak. Rüdiger Hitzkopf zsoldos ezért helyeselte a vezetés döntését, hogy „ágyútölteléknek” használják a magyar hajdúkat. Azért voltak ennyire kiéhezve a kincsekre, mert tudták, hogy Amerikából kincses hajók érkeznek Spanyolországba, és igazolni akarták magukat, hogy helyesen döntöttek, amikor besorozták magukat erre a hadjáratra, és nem az Újvilágba mentek szerencsét próbálni. ## Harcászati újítások - A létrával a falakat megmászó pajzsos katonák korszaka lejárt (bár a törökök még ekkor is használták ezt a módszert, ha várakat ostromoltak), helyette árkok ásásával jutottak közel a falakhoz, amit Sébastien Le Prestre de Vauban műve közöl. Az ő legfrissebb védelmi elméletei szerint ásatták ki Budán a futóárkokat. - A spanyol Don Antonio Gonzalez újabb fejlesztésű mozsaraival magasabbra lőtte fel a golyókat, hogy nagyobb pusztítást okozzon. - Rafael Gabriele olasz szerzetes tűzszerész tojás alakú olthatatlan anyaggal töltött bombákat fejlesztett ki, amelyeket Győrben szereltek össze. - Korábban a vadászatokon rendszeresítették a szuronyt, ami az 1660-as években általánossá vált a hadseregekben. A puskacső végére erősítve a közelharcban használták. - A török lovasság hátrányba került, mert még nem használta a lőfegyvereket, míg a szövetséges lovasság már igen. Így a lovas csatákat rendszerint a szövetségesek nyerték. ## A szövetségesek támadásai Június 24-én elfoglalták a Vízivárost, és Bottyán János huszárkapitány, aki a saját költségén állított ki egy egész lovasezredet, a győri és esztergomi naszádosokkal és a huszárjaival rajtaütött a csepeli török hajórajon, amely a török fennhatóság alatt álló hátországba menekítette volna vissza a harcképtelen török nemes embereket, asszonyokat és gyermekeiket. Bottyán gazdag zsákmányt szerzett, és foglyokat is ejtett. Másnap, 25-én éjjel elkezdődütt a futóárkok ásása, melyet akkoriban víárkoknak neveztek. ### Az ostrom Július 1-jén megszólaltak az ostromló ágyúk. Hetedikén kezdődött az aknaharc, és 13-án meglódult az első roham. Ekkorra már több rés keletkezett a falakon, de a törökök a hiányt másnapra gerenda szélességű cölöpök soraival pótolták. A rohamra azért szánta el magát a hadvezetés, mert egy frissen leomlott falrész volt a cél, ahol még nem volt elég ideje a töröknek a rést befoltoznia. Így is túlságosan korai volt a támadás, az ellenség nagy erőkkel visszaverte. Ebben a kísérletben magyarok még nem vettek részt. Július 20-án Károly herceg jó hírt kapott, Eger várának védelmét meggyöngítették, jelentette Antonio Caraffa. Egy marhaelhajtási cselt kíséreltek meg Petneházy lovasai a vár alatt, erre az összes török lovas kitört a basával együtt. Azonban Petneházy Dávid Heissler vezérőnagy dragonyosai és Semsey, Csáky huszárjainak kelepcéjébe irányította a törököket, ahol legyőzték a szpáhikat, és a pasa is elesett. Nappal Károly szakadatlanul lövette a falakat, különösen az esztergomi rondellát, de éjszaka a törökök cölöpsort építettek az okozott réseknél, és ha azt nappal le is döntötték, a törökök az ágyúk újratöltése közben, nagy erőfeszítéssel visszaállították. Ugyanis ágyúzás hatására a cölöpök csak megdőltek, vagy eldőltek, de nem törtek össze. Eközben a délen állomásozó bajorok harmadik hete nem tudtak előre jutni. Aknaharcra fordítottak sok energiát, ami rendszerint a törökök fölényével végződött, mert ellenaknáik hamarabb működésbe léptek, és volt olyan eset is, amikor a szövetségesek által telepített aknák ellenkező irányban robbantak, nagy veszteségeket okozva a futóárokban rohamra várakozók között. Július 15-én azonban éjszaka megrohamozták a törökök külső árkát, amit sikerrel bevettek, és oda olyan ostromágyúkat telepítettek, amelyek rést tudtak ütni a nagyrondella öt méter vastagságú falán. A törökök látva a veszélyt, július 22-én hajnalban kirontottak a várból, és sikerült megszerezniük négy támadó ágyút és egy mozsarat. Ugyanezen a napon, július 22-én tisztázatlan körülmények között felrobbant a törökök lőporraktára, amelyet a Mátyás király palotája közelében helyeztek el. Van olyan verzió, hogy egy tüzérként szolgáló szerzetes jól irányzott lövést adott le a szertárra, áttörte a boltozatot és a bevágódó golyó robbantotta fel a közel 800 tonna lőpor. A robbanás olyan nagy volt, hogy 200 méteren leomlott a Duna felőli várfal, és a folyó a légnyomás hatására kicsapott a medréből Pest felé. Néhány napon belül a várból kimenekült polgárokat fogtak el, akik beszámoltak a robbanás hatásairól, az 1500 török áldozatról és a sok sebesültről. A magyar huszárok pedig török futárt fogtak, aki a budai pasát akarta értesíteni, hogy Eszéken van a nagyvezír harcossal, és hogy tartson ki. Eszterházy János július 27-én álrohamot indított 2000 hajdúval, a Duna felől. Itt a leomlott falat vették célba, de itt túl meredek volt az út felfelé, emiatt nem lehetett innen bevenni a várat. Hatszázan estek el. Addig az északi falrésznél 50 hajdú elfoglalta az Esztergomi rondellát, és ott beásták magukat. Ennek sikerére 30-án megadási felszólítást kaptak a védők. A felszólítás szabad elvonulást ígért a török katonáknak, ha átadják a várat. Ha nem, akkor rohammal beveszik a várat, és nemre, korra tekintet nélkül nem kegyelmeznek senkinek. A védők vezére válaszában megemlékezett arról, hogy a rohamokat eddig is megpróbálták, de Allah megbüntette őket, mert a fennhéjázókat és az elbizakodottakat nem szereti az Isten. Miután a követek kijöttek a várból, és Károly herceg elolvasta a választ, újra megszólaltak az ostromágyúk. A törökök elleni harcban megállták a helyüket a magyarok, ezért Károly hercegben megerősödött az elhatározás, hogy a magyarokat a támadásoknál az első sorokba kell beosztani. A hajdúknak könnyű fegyverzetük volt, nem volt páncélzatuk, ezért gyorsabban érhettek fel a falra. Amikor felértek a fal peremére, megvárták a nehézfegyverzetű társaikat, hogy együtt folytassák a harcot. Azonban augusztus 1-jén hírt kaptak, hogy a török nagyvezír felmentő hadserege közeledik, ezért az ostromlók kiépítették a cirkumvallációt, a külső védőgyűrűt, és csapatösszevonásra gyülekeztek. A fővezér augusztus 3-án általános rohamot rendelt el, hogy még a felmentő sereg megérkezte előtt bevegyék a várat. #### Török ostromellenes kísérletek Július 25-én történt a legnagyobb török kitörés a várból, amelyet délen és északon egyidejűleg hajtottak végre. A harcban mindkét fél veszteségeket szenvedett, majd az oszmán katonák visszavonultak. Az ostromlók elbizonytalanodtak. Az összlétszám főre olvadt. Haditanácsot ültek. Egyesek azon voltak, hogy bátran meg kell támadni a felmentő sereget, ha győznek, Buda magától elesik. Mások a vár alóli elvonulást javasolták. A fővezér viszont azt ajánlotta, várják be Scherffenberg hadtestét, addig a védőket további tüzérségi tűzzel tovább kell fárasztani. Végül ebben egyeztek meg. Augusztus 8-án a török felmentő sereg előőrsei harcba keveredtek a szövetségesekkel. Augusztus 12-én Szári Szulejmán pasa, nagyvezír (1685–1687) főserege Érdre érkezett, majd tábort vert Törökbálint és Budafok között. Augusztus 10-én Hatvanból elindult egy újabb török sereg, hogy csatlakozzon a felmentő hadsereghez, de Petneházy elállta az útjukat, emiatt visszavonultak Hatvanba. Augusztus 14-én Szári Szulejmán nagyvezír felmentő hadserege Budakeszi felől támadást indított. A Fehérvári kapun egy század szpáhi tört ki, míg a sáncok túloldaláról a felmentő sereg janicsárjai vágtattak Petneházy Dávid ezrede ellen. A haditerv szerint győzelmük után egyesültek volna, és a várba siettek volna vissza. Majdnem bekerítették a kis számú horvát-magyar lovasságot, de Johann Heinrich von Dünewald, Claude Florimond de Mercy hadnagy és Pálffy János nádor a Városmajor lejtőiről indulva visszaszorította a törököket. Az eseményeket látva Lotaringiai Károly azt mondta: „A magyar lovasság csodát művelt”, és a sáncokból kivezényelt katonát a török centrum ellen, mire a nagyvezír visszavonult. Ezt a harcot Nagyszénászugi–(Budakeszi) harcnak nevezték el a történészek. Ekkor kaphatta nevét a Budaörs határában található Törökugrató-hegy. Augusztus 20. hajnalán a kevésbé őrzött Ördög-árok vonalánál Pasarét felől 1000–1500 főnyi török lovas egység próbált bejutni a várba, ez egyesek szerint a támadók felének, mások szerint csak 150–300 lovasnak sikerült. Augusztus 29-én a török hadvezetés úgy gondolta, hogy a korábbi nagy török diadalok napján, a mohácsi vész (1526), a Nándorfehérvár (1521), Buda (1541) és Nagyvárad (1660) elfoglalásának napján támad. Az 1000 szpáhi és 2000 janicsár támadása azonban felmorzsolódott, és csak jelentéktelen egységek jutottak be a várba. A török seregben – egybehangzó vélemények szerint – túlnyomó részt fiatal, tapasztalatlan harcosok voltak. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy a nagyvezír nagyon óvatos volt, és nem indított döntő támadást, mert nem akart olyan megsemmisítő vereséget szenvedni, mint Kara Musztafa Bécs alatt. ### Buda bevétele A vezérkart egy ideig a felmentő sereg kötötte le, amely az ostromlókat bekerítette. Ezért csak augusztus 22-én intéztek újabb rohamot a vár déli részén, ahol áttörtek a Nagyrondellán, és az István-tornyot elfoglalták. Végre 30-án megérkezett az erősítés, Scherfenberg erdélyi ezrede. Gyűlést tartottak és elfogadták Lotaringiai Károly zseniális tervét. Álhíreket terjesztettek, hogy nyílt harcot kezdeményeznek a felmentő sereggel, és nem lesz ostrom. Szeptember 2-án reggel dobpergéssel elindultak a török főhadtest felé. Két óráig ott álltak farkasszemet nézve a nagyvezír hadaival, majd megfordultak, visszameneteltek Buda várának futóárkai mögé, és az árkokban maradt rohamosztagoknak lettek fedezetei. A Lotaringiai Károly által vezetett keresztények a mindent eldöntő, harmadik általános rohamra délután három órakor indultak, a jel hat ágyú háromszori elsütése volt. A rohamosztagok, látva a katonák visszaérkezését és hallva az ágyúk jeleit, kimásztak az árkokból. A vár északi falát Lotaringiai Károly herceg vezetésével – a balszárnyat Koháry István vezette – hatezren rohamozták meg. Köztük volt Fiáth János, aki a zászlót kitűzte a bástyán, és a katonák beözönlöttek a várba. A várvédők csak későn eszméltek, de kitartóan védekeztek. Az ekkor a budai várban tartózkodó Schulhof Izsák abban látta a gyors behatolás sikerét, hogy sok török katona elment fáradalmait kipihenni a pincékbe, és csak későn ébredtek fel. Ugyanakkor a déli oldalon Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Badeni Lajos őrgróf háromezer katonája támadott, de ők nehezebben haladtak előre. Pechmann harcolt az elsők között, és délután 5 órakor törtek be a várba. Croy herceg éppen újra rendezte az ostromlók csapatát a Bécsi kapu előtti kis téren, amikor egy csapat török jelent meg a Zsidó utca felől, élükön a pasával. Abdurrahmán a harcban hősiesen küzdött, de a mai Hess András téren elesett. Bátorsága még a keresztény vezérekben is tisztelet keltett. Sírhelye a budai vár egyik sétányán tekinthető meg. Az elsőségről oklevelet kaptak azok a tisztek, katonák akik elsők között értek fel a vár falaira, vagy az élbolyban harcoltak. Így Fiáth János őrnagy, aki gróf Esterházy Páltól kapott ilyet. D’Aste alezredes is elsőként érkezett. Egy történetíró – Cserei Mihály – Petneházy Dávid ezredes, Ramocsaházy Endre nevét említi az élbolyban küzdők közül. A törökök lófarkas hadijelvényét, ami 145 év óta hirdette a török fennhatóságot Petneházy Dávid tépte le a vár fokáról. ## A győzelem után A szövetségesek Lotaringiai Károly okos kitartó taktikájának köszönhették a győzelmet. A kifárasztás taktikája bevált, és egy eszes elterelő akcióval szó szerint elaltatta a védelmet. A nyílt hadszíntéren pedig a lovassági tűzfegyvereknek köszönhették fölényüket. Sokakban azonban felmerült a gyanú, miért volt mindig felkészülve a török a támadásokra. ### A győztesek akciói A várban a győztes fővezér engedélyezte a szabad fosztogatást három napig, olyannyira, hogy a zsoldosok nem törődtek az egyre jobban elharapódzó tűzzel, és Buda összes háza leégett – ahogy erről a fővezér naplójában megemlékezett. Ebből és még egy zsoldos katona naplójából kitűnik, hogy a szövetséges külföldi zsoldos közkatonák nagy részét a kincsek képzelete, rablása vonzotta, és kevésbé az, hogy a török veszedelmet elhárítsák. A nagyvezír elmenekült, de a császáriak csak szeptember 6-án indultak üldözésére, és ez már túl nagy előnynek bizonyult az utoléréséhez. A mindenféle nációból verbuválódott keresztény zsoldosok könyörtelenek voltak a vár zsidó lakosságával szemben, ugyanis a zsidók együtt védték Budát a törökökkel. A budai zsidók lakónegyedét felégették, a zsinagógák tóratekercseit tűzre vetették. Ennek Európában is elterjedt a híre. Sok európai városban, például Padovában pogromok törtek ki, mintegy bosszúként a zsidók ellen. A padovai zsidó hitközség máig megüli a budai purimot. Az oszmán hódítókkal való fegyveres együttműködésben bűnös 270 zsidót Budáról Nikolsburgba telepítették. A zsidók tudták ugyanis, hogy az életük a tét, legjobb esetben is üldöztetés várna rájuk a felszabadító keresztény katonáktól, hiszen azok ultimátuma az volt, hogyha nem adják fel a várat, győzelmük esetén nemre, korra tekintet nélkül, senkinek sem kegyelmeznek a várban. A török várvédők minden hadrafogható embert bevetettek a vár védelmében, még a nőket is. Azonban a pogrom elmaradt, mert Oppenheimer Sámuel udvari hadiszállító megbízottjai fejpénzt fizettek a megkímélt zsidók életéért. Egy korabeli újsághíradás szerint: „Néhány száz zsidó, akik 1000 tallért” adott a katonáknak, életben maradt. Az ostrom után elhurcolt fogoly zsidó várvédőt, egy bizonyos Jakabot Bambergben kihallgatták november 25-én. A 12. kérdés az volt: igaz-e, hogy a török védelemnek mindig előre tudomása volt arról, hol fognak támadni a császáriak? Jakab megerősítette, és azt mondta egy bizonyos Schreyer vagy más néven Lauffer mindig azon a helyen dobolt a harctéren, ahol másnap akció volt várható. Buda bevétele után megkezdődött a török kiűzése Magyarországról. A következő évtizedben váltakozó sikerű Habsburg és oszmán hadjáratok követték egymást, de ezek zöme inkább a belső török területeken, a Balkánon zajlott. 1687 után ugyanis a török szárazföldi csapatokat gyakorlatilag kiszorították a Dunántúl, az Alföld és Horvátország területéről és minden néhány év leforgása alatt történt, míg a törököknek a 16. században több évtizedes súlyos harcok árán sikerült hatalmas területeket megkaparintania Magyarország testéből. Az 1683-at megelőző évtizedekben is a keresztényekkel ellentétben számos várat és kisebb-nagyobb erősséget emeltek a hódoltságban. Azonban a török hadvezetés elkövetett egy súlyos hibát Buda visszafoglalása után, mert a kisebb várakból evakuálta az oszmán helyőrségeket és azokat a nagyobb várakba rendelte. Így viszont egyes helyeken akár 100 km széles hézagok alakultak az egyes várerődök között, amelyeket a Szent Liga erői könnyen blokád alá vettek, hogy ne zavarják a nyílt terepen zajló hadműveleteket. A nagyharsányi ütközetben legyőzték Szulejmán nagyvezír hadait és az ellenséget mélyen visszaszorították Szerbia és Bosznia területére, így megközelíthetetlenné vált a Dunántúl a nagyobb török csapatoknak. A török kézen levő várakat aztán kiéheztették és rövid időn belül harc nélkül megadták magukat. Egyetlen jelentősebb eredmény, amit magyar régióban elértek még ekkor a törökök, az Nándorfehérvár újbóli elfoglalása volt 1690-ben. A keresztény csapatok bár hatalmas területeket kaparintottak meg a Balkánon, de a francia támadás miatt Pfalzba jelentős erőket kellett átcsoportosítani, ez pedig lehetőséget adott arra, hogy a törökök Magyarországig nyomuljanak. Amikor azonban ismét megpróbáltak betörni magyar területre, a Nándorfehérvártól nem messze levő Zalánkeménnél vívott véres ütközetben az oszmánok ismét megsemmisítő vereséget szenvedtek. Tizenegy évvel később, 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő herceg által vezetett szövetséges keresztény hadsereg a zentai csatában döntő győzelmet aratott. Az 1699-ben megkötött karlócai békeszerződés értelmében a Magyar Királyság területének legnagyobb részét az Oszmán Birodalom átengedte a győztes Habsburgoknak. ### Ünneplés A győzelem másnapján Avianói Márk kapucinus szerzetes egy szekéren körbehordozott a várban egy Szűz Mária-szobrot, és a táborban hálaadó szentmisét tartott. A legenda szerint ez a Szűz Mária-szobor el volt falazva, csak a lőportár felrobbanásakor leomló fal mögött vált láthatóvá, ezért „Lőporos Madonna” vagy „Budai Madonna” szobrának nevezték. Lotaringiai Károly nem engedte, hogy ünnepeljék, ezért éjszaka érkezett vissza otthonába, Innsbruckba. Halála (1690) után azonban fia, I. Lipót lotaringiai herceg óriás falikárpitokon apjának fiktív budai diadalmenetét szövette ki. Az egyik ilyen kárpit Buda várában volt kiállítva, de onnan a második világháború után eltűnt. Bajor Miksa ellenben fényes diadalmenetben vonult be Münchenbe, és úgy rendelkezett, hogy haditetteit monumentális alkotásokkal illusztrálják. Buda visszafoglalásának hírét nagy ünnepségekkel fogadta Európa. Piacterein a „Buda eliberata” harsogást lehetett hallani. Rómába szeptember 9-én érkezett meg Turi gróf a jó hírrel. A pápa elrendelte, hogy másnap délben, az Angyalvár delet jelző ágyúlövése után minden római templom harangja egy órán keresztül szóljon. Tűzijátékkal ünnepeltek este, és imádkoztak az ostromban elesettek lelki üdvéért. Egy Matteo Simonelli nevű zenész Missa Buda expurgata címmel hálaadó éneket komponált Buda visszafoglalásáról, amelyet 1687. december 14-én adtak elő először. ### Veszteség, helyreállítás Budavár új parancsnoka Leopold von Beck báró lett, a németeken kívül Koháry 2000 magyar katonájával. A várost és a várat teljesen szétlőtték, a házak leégtek, nagy volt az anyagi kár. De egy olasz hadmérnöknek – Luigi Ferdinando Marsiglinak – sikerült megmentenie a várban található Mátyás-kori Corvinák megmaradt darabjait. A veszteség a szövetségesek oldalán 43– ember volt. A török foglyok bécsi börtönökbe kerültek, a leghíresebb fogoly „Csonka bég” volt, aki később keresztény lett – Joseph Balthazar Freiherr von Czungenberg néven (fia Czunkerberg Lipót), és kiszabadult, sőt tisztként harcolt az osztrák hadseregben. A budai vár nem maradhatott ilyen állapotban, már csak azért sem, mert megtudták, hogy a török hadsereg vissza akar térni, visszafoglalni a stratégiailag fontos várat. Avianói Márk kieszközölte I. Lipót magyar királynál, hogy adjon Buda házainak újjáépítésére százezer arany forintot, amit el is küldött. Ez sem volt azonban elég, ezért Széchényi György esztergomi érsek több mint félmillió forintot hagyott a budai várfalak helyreállítására, a jezsuita és a kapucinus rendház felépítésére, a pesti invalidusházra és a polgári kórházra. Csaknem egy évszázad kellett, hogy Buda ismét székvárosává legyen az országnak. Akik átvészelték az ostromot, az üszkök, romok helyén fölépítették a házukat, megkezdték a „második háborút” Magyarországért. ## Katonai és politikai következmények 1684-ben XI. Ince pápa kezdeményezésre jött létre a török ellenes szövetség, és úgy döntöttek, üldözni fogják a török hadsereget. Az egész Európából összegyűlt katonákkal meginduló ellentámadás négy év alatt Belgrádig szorította vissza a törököket. Az ostromló hadseregben nagyszámú magyar harcolt, de a Szent Ligának a Magyar Királyság csak formálisan lehetett tagja, a megszállt Magyarországot ugyanis a Habsburg Birodalom saját meghódított területének tekintette. Buda visszafoglalása után a harcban részt vevő magyar tiszteket előléptették, illetve nemesi rangot szerezhettek. Az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, az ellenállási jogról, és deklarálták a Habsburgok örökös (azaz örökletes) királyságát. A törökök sikeres visszaszorítása után bevonultak Erdélybe és I. Apafi Mihály aláírta a Haller-féle diplomát, amelyben Lipót oltalma alá helyezte Erdélyt, lemondott a saját külpolitikáról (a függetlenségről), cserébe azonban belügyeiben önálló maradhatott. A bécsi hatóságok mindent megtettek, hogy felszámolják a hajdúszabadságot, így a korábban katonáskodásra kötelezett, hajdúszabadsággal élő jobbágyok visszakényszerültek a földművelésbe, a robotgazdálkodásba, s ezzel együtt földesúri béresek lettek. A török kiűzéséért folyó háború terheit a jobbágyságra terhelték. Ezentúl kötelesek voltak a katonaságot elszállásolni (porció) és szállítani (forspont). A kialakuló paraszti elégedetlenség és nemesi felháborodás adott alapot a Rákóczi-szabadságharc kialakulásának (1703–1711). ## Emlékezete - Kollonich Lipót püspök 1686-ban Mária-oszlopot emeltetett Győrben. - 1686 novemberében XI. Ince pápa egész katolikus egyházra kiterjesztette Szent István király szeptember 2-ára, a győzelem napjára helyezett ünnepét. - A fényes győzelemről I. Lipót császár emlékérmet veretett Körmöcbányán, amelynek egyik oldalán az ő profilképe látható. - A budai I. kerület, hagyományőrző egyesületekkel „Buda elliberata” elnevezésű fesztivált tartott a visszafoglalás emléknapján. - Boldog Avianói Márknak szobrot emeltek a budai Fő utcai kapucinus templom előtt, Ozsvári Csaba alkotását. - Több utca és földrajzi hely őrzi az ostrom emlékét Budapesten és környékén: Ostrom utca, Sánc utca, Pasarét, Törökugrató-hegy, Törökvész, Sváb-hegy, Németvölgy. ## Hadinaplók, tudósítások Az ostromot kiemelt figyelemmel kísérték Európa-szerte. Nagyon sok európai nemesember érkezett Budára, akik még rajzolókat is foglalkoztattak, így a fennmaradt ostromtérképek, rézmetszetek száma igen jelentős. Ott volt a pápai nuncius, Francesco Buonvisi (vagy Bonvisi) kardinális, aki jelentéseket írt a pápának. Michele D'Aste Karl Franz Auersperg őrnagy és Friedrich Falkenhayn naplói, illetve Lotharingiai Károly és Melchior Von Beck tábornok hivatalos hadinaplói, illetve névtelenségbe burkolózó portugál, spanyol, holland, angol hadmérnök, vagy német tudósítások. De ott volt Cornaro F. velencei követ is, akinek csak annyi dolga volt, hogy jelentéseket írjon Velencének. Ezekből igen érzékletes kép bontakozik ki az ostrom lefolyásáról. ### Szemtanúk naplói, korabeli híradások irodalma - Napló Buda avagy Offen erős városának híres ostromáról...; összeáll., szöveggond., jegyz. Czigány István, Hankó Ágnes, bev. Czigány István, ford. Balogh Tamás, Hankó Ágnes; Balassi, Bp., 1998 (Régi magyar könyvtár. Források) e-könyv 16-49. oldalig - e-könyv - e-könyv - (Portugál nyelvű) - (Angol nyelvű) - (Holland nyelvű) - (Spanyol nyelvű) - (Olasz nyelvű)

Hide

Macumoto Hideto (松本 秀人; Hepburn: Matsumoto Hideto^?; művésznevén hide (IPA: ); Jokoszuka, Kanagava prefektúra, 1964. december 13. – Tokió, 1998. május 2.) japán gitáros, aki az X Japan együttessel lett népszerű. Az amerikai Zilch együttes egyik alapító tagja. Szólókarrierjében is sikeres volt. Utónevéből rövidített művésznevét az X Japan tagjaként HIDE alakban preferálta, szóló előadóként a kisbetűs hide formátumot használta, és halála után is így hivatkoznak rá. Az X Japannal és szóló előadóként is több millió lemezt adott el Japánban. 1987-ben lett a visual kei mozgalom prominens szereplőjének tartott X Japan gitárosa a zenekarvezető Yoshiki felkérésére és 1997-ig, az együttes feloszlásáig játszott velük. Szólókarrierje 1993-ban kezdődött, majd az együttes feloszlása után is folytatódott. Kísérletező dalszerző volt, a progresszív metal mellett az alternatív rock, az indusztriális rock és a hard rock műfajaiban alkotott, különféle hangszereléssel kísérletezett. Dalszövegei sötétek voltak és szókimondóak, szerzeményei gyakran az elidegenedés és frusztráltság témakörét járták körbe. Jellegzetes, extrém külsejéről volt ismert, rózsaszín, vörös és szőke árnyalatokban festett, hatalmas hajkoronát viselt és erős sminket. Karrierje csúcsán, harmadik stúdióalbuma felvételei közben és az újonnan alakult Zilchcsel való nemzetközi megjelenése előtt halt meg, 1998-ban. Halálát hivatalosan öngyilkosságként könyvelte el a rendőrség. Hidét a konformista társadalom ellen lázadó japán fiatalok egyik ikonjaként tartják számon, akinek halálával „véget ért egy korszak”. ## Élete és pályafutása ### 1964–1987: Gyermekkora és a Saver Tiger Jokoszuka Midorigaoka kerületében született a Szent József Kórházban (Szei Jozefu bjóin (聖ヨゼフ病院; Hepburn: Sei Yozefu byōin^?)). Tanulmányait a Jokoszuka Siricu Tokiva Csúgakkó (横須賀市立常葉中学校; Hepburn: Yokosuka Shiritsu Tokiwa Chūgakkō^?) alsó-középiskolában végezte. Jó tanuló volt, az iskola mellett kendózni járt. 15 évesen ismerkedett meg a rockzenével a Kiss együttes Alive! című albumának köszönhetően. Ekkor kapta első elektromos gitárját is, egy Gibson Les Paul Deluxe-öt a nagymamájától. 1980-ban felvették a Zusi Kaiszei Kótógakkó ( 逗子開成高等学校; Hepburn: Zushi Kaisei Kōtōgakkō^?) felső-középiskolába Zusi városában, ahol az iskolai fúvószenekarba is bekerült. Innen azonban hamar kilépett, mert klarinétot választottak a számára, miközben ő trombitán akart játszani. Ezután a gitárra koncentrált. Autodidakta módon tanult rajta játszani, a televízió előtt ülve. Osztálytársai a Gibson becenevet ragasztották rá, mert állandóan magával cipelte a gitárját. 1981-ben megalapította a Saber Tiger nevű együttest, és egy évvel később már jokoszukai zenés bárokban (ライブハウス, „live house”) léptek fel. Az együttes mellett folytatta tanulmányait, fodrászatot és divattervezést tanult. 1984-ben fodrász végzettséget szerzett. 1985-ben a Saber Tiger megjelentette azonos című kislemezét két dallal, Double Cross és Gold Digger címen. Novemberben a Vampire című daluk felkerült a Heavy Metal Force III válogatáslemezre, melyen például az X és a Jewel együttesek dalai is szerepeltek. 1986-ban az együttes Saver Tigerre változtatta a nevét, hogy megkülönböztessék magukat a szapporói Saber Tiger együttestől. Az új névvel először a Devil Must Be Driven out with Devil című válogatáslemezen szerepeltek a Dead Angle és az Emergency Express című dalokkal. Továbbra is felléptek zenés bárokban és klubokban, mint a Meguro Rokumeikan, az Omiya Freaks vagy a Meguro Live Station. 1987. január 28-án a Saver Tiger feloszlott, mert hide megunta a gyakori tagváltásaikat (énekesük, Kyo és a dobosuk, Tecu a D’erlanger együttes tagja lett). Ekkor hívta meg Yoshiki hidét, hogy legyen az X gitárosa. ### 1987–1997: X Japan 1987 februárjában lett az X Japan (akkori nevén X) tagja, és szólógitárosi pozíciója mellett dalszerzőként is közreműködött, olyan dalokat írt, mint a Celebration, a Joker vagy a Scars című kislemez. Az együttes első nagylemeze Vanishing Vision címmel jelent meg a Yoshiki alapította Extasy Records kiadónál 1988. április 14-én. Az X Japant a glam rockhoz hasonló, visual kei elnevezésű japán zenei mozgalom egyik alapítójaként tartják számon, a név feltehetően az együttes „Psychedelic Violence Crime of Visual Shock” (A vizuális sokk pszichedelikus erőszak(os) bűntette) szlogenjéből származik, melyet hide írt fel egy korai szórólapjukra. Az X Japan az elsők közé tartozott a japán előadók közül, akik úgy értek el mainstream sikereket, hogy közben független kiadónál voltak. Az X első nagykiadós lemeze, a Blue Blood 1989. április 21-én jelent meg és 6. helyen debütált az Oricon slágerlistáján. 1990-ben elnyerték a Japan Gold Disc Award legjobb új előadójának járó díjat. Harmadik nagylemezük, a Jealousy 1991. július 1-jén jelent meg, rögtön első helyezett lett a slágerlistán, eladott példánnyal. Később az egymillió eladott darabot is átlépte. Az Art of Life középlemez 1993-ban jelent meg és vezette az Oricon slágerlistáját. Ezt követően az X Japan tagjai szólókarrierjükre koncentráltak, az 1995-ös kezdetű Dahlia-turnéra pedig már a visszafogottabb külső volt jellemző, hide kivételével, aki továbbra is harsány színű öltözékeket és hajszíneket preferált. Az utolsó lemezük, a Dahlia 1996. november 4-én került a boltokba és szintén első helyezett lett a slágerlistán. 1997 szeptemberében bejelentették az együttes feloszlását, majd december 31-én megtartották utolsó koncertjüket a Tokyo Dome-ban. ### 1993–1998: Szólókarrierje Szólókarrierje 1993-ban indult, amikor a Luna Sea két tagjával, Inorannal és J-vel M\*A\*S\*S néven felvette a Frozen Bug című dalt, mely a Dance 2 Noise 004 válogatásalbumon jelent meg. A Zi:Kill együttes énekesével, Tuskkal a Seth et Holth című rövid művészfilmben játszottak főszerepet. 1994-ben jelent meg első szólólemeze Hide Your Face címmel, és 9. helyet ért el az Oricon slágerlistáján. A lemezen a vokál és dalszerzés mellett a legtöbb gitár- és basszusgitár szólamot is hide játszotta. Stílusában a lemez merőben különbözött az X Japan speed metalt keverő power metaljától, és az alternatív rock irányába mozdult el. A lemez megjelenését 13 állomásos, embert vonzó turné követte márciusban, melyet májusban három újabb állomással egészítettek ki. A turnén élő zenekar kísérte, mely később a hide with Spread Beaver nevű projektjévé nőtte ki magát. 1996-ban hide létrehozta saját kiadóját LEMONed néven, miután meghallgatta a Zeppet Store együttes saját kiadású CD-jét, és úgy döntött, leszerződteti őket. Hide korábban is foglalkozott tehetségek felkutatásával, neki köszönhetően szerződtette le az Extasy Records (Yoshiki saját kiadója) a Zi:Kill, Luna Sea és Glay együtteseket. Szeptemberben megjelent hide Psyence című slágerlista-vezető albuma, melyet a Psyence a Go Go turné követett 19 fellépéssel. Ugyanebben az évben új együttest alapított Zilch néven, melynek tagjai I.N.A. (Spread Beaver), Joey Castillo (Queens of the Stone Age), Paul Raven (Killing Joke) és Ray McVeigh (The Professionals) voltak. 1997. augusztus 26-án Mix LEMONed Jelly néven négy tokiói éjszakai klubban szervezett gerillafellépést I.N.A-val közösen. 1998-ban, az X Japan feloszlását követően hide a Spread Beaverrel dolgozott, és új, Ja, Zoo című lemezére írt dalokat, azonban ez már csak halála után, zenésztársai által befejezve jelenhetett meg. ### Halála 33 évesen vesztette életét 1998. május 2-a reggelén. Ivászattal töltött éjszakát követően Minato Minami-Azabu kerületében lévő lakásában találtak rá, a fürdőszobaajtó kilincsére csomózott törölközővel felakasztva. Öt nappal korábban tért vissza Japánba egy három hónapos Los Angeles-i tartózkodást követően. Május 1-jén a Spread Beaverrel televíziós műsorok felvételén vett részt, amit követően italozni ment a barátaival, majd az öccse, Hirosi autóval hazavitte, másnap reggel körülbelül 6:30-kor. 7:30 körül találtak rá eszméletlen állapotban, a sibujai Hiroóban található kórházba vitték, ahol 8:52-kor megállapították a halál beálltát. A hatóságok öngyilkosságot állapítottak meg, és a média is ezt közölte le. 1998. május 7-én temették, mintegy -en vettek részt a szertartáson. Többen a tömegben rosszul lettek, csaknem 60 rajongót kórházba kellett vinni. A gitáros halálát követő egy héten belül három rajongó vetett véget az életének. A búcsúztatására a tokiói Cukidzsi Hongandzsi buddhista templomban került sor, sírja a kanagavai Miura városában található, hamvait azonban öccse a Santa Monica öbölben szórta szét. Hide sírkövére a Hurry Go Round című dalának szövegéből véstek fel részleteket. Az öngyilkosságot vitatták zenésztársai, többek között Yoshiki és Taiji, az X Japan korábbi basszusgitárosa, akik szerint hide a gitárosokat sokszor sújtó hátfájdalmat akarhatta csökkenteni a kilincsre akasztott törölköző segítségével. Ezt a módszert az X Japan tagjai is alkalmazták. Zenésztársai véleménye szerint ittas állapotban hide elaludhatott és véletlenül fojtotta meg magát. A helyszínen nem találtak búcsúlevelet sem. A Zilch basszusgitárosa, Paul Raven így nyilatkozott: „Pár nappal a halála előtt láttam, nem éreztem, hogy bármi gond lenne, csak kimerültnek tűnt.” Ugyanakkor hozzátette, hogy hidén „nagy volt a nyomás” a Ja, Zoo album felvételei miatt. Úgy vélte, az elkészült lemeznek nem sok köze lett végül hidéhez, mert szerinte csak három dalt fejezett be a halála előtt. Hirosi, hide testvére azonban a 2010-ben megjelent könyvében azt írta, hat dal volt készen. ## Magánélete Hidének egy öccse van, Hirosi, aki a menedzsere és a sofőrje volt. Bátyja halála után annak hamvait a Santa Monica öbölben szórta szét, egy üveg bort dobott mellé a tengerbe. Hirosinak van egy fia, akit hide a Hide Our Psychommunity Tour turné során felhívott a színpadra és énekelt is neki. Hirosi a hidét, illetve hagyatékát menedzselő Headwax Organization elnöke, de szerepel a Ja, Zoo albumon is a Pink Cloud Assembly című dalban. 1998\. május 1-jén, halála előtt egy nappal a Rocket Punch! című televíziós műsornak adott interjújában hide úgy nyilatkozott, hogy barátnője van. ## Dalszerzői tevékenysége és hatása Hide többször említette, hogy nagy rajongója volt a Kiss együttesnek, különösen Ace Frehleynek. Azokat a gitárosokat kedvelte, akik játéka „könnyednek” tűnt, és akik rendelkeztek „tehetséggel, megfelelő külsővel és hozzáállással”; ilyennek tartotta Frehleyt, Jimmy Page-et és Joe Perryt. Azt is nyilatkozta, az Iron Maiden azonos című albuma alapján tanulta meg, hogyan írjon szólamot két gitárra („ikergitárra”, amilyen az X Japan felállása is volt). Az X Japan együttes fő dalszerzője Yoshiki, a zenekar többi tagja közül hide írta a legtöbb dalt, és ő az egyetlen Yoshikin kívül, akinek szerzeménye kislemezként is megjelent. Kísérletező dalszerző volt, az 1989-es Blue Blood című albumon megjelent Xclamation című dalban, melyet Taijival közösen írt, indiai dob hallható, a Scars pedig progresszív metal stílusú. Alexey Eremenko az AllMusictól úgy véli, a Scars és a Drain dalok az 1996-os Dahlia albumon előrevetítik hide későbbi kísérletezését az indusztriális rockkal. Philip Brasor a The Japan Timestól megjegyezte, hogy amikor hide meghalt, „a japán metal elveszítette a legnagyobb gyakorló újítóját.” Hide a szóló munkáiban nagyon más hangszereléssel kísérletezett, mint amilyenre az X Japan keretei között lehetősége volt. A Hide Your Face album nyitódala, a Psychommunity például négy gitárszólammal operál és egy teljes vonós szekciót felvonultat. A Blue Sky Complex című dalban drop C hangolást használt, trombitát és orgonát. Műfaji tekintetben is eltért az X Japanban megszokottól, jobbára alternatív rock és hard rock vonalon mozognak a dalai. A Psyence című album címadó dala big band/dzsesszkompozíció, rézfúvósokkal, azonban a lemez túlnyomó részt mégis indusztriális rock, különféle gitáreffektekkel tarkítva. A lemezen a gitár mellett hide basszusgitáron is játszott, a 16 dalból 14-ben. Dalszövegei gyakran voltak komorak, sötétek. Michael Furmanovsky szerint a szövegei „szexuálisak” és „sértőek” voltak, egy tévébemondó szerint pedig „szinte minden, amit csinált, groteszk volt. Öt évig beszélt az öngyilkosságról a lemezein. De az őt követő rajongók tudták, hogy mindemögött egy szilárd jellemű hide állt. Rendkívül szókimondó volt a szabadsággal kapcsolatosan, és hogy azt tehetsz, amit akarsz.” Szerzeményei gyakran szóltak az elidegenedésről, frusztráltságról. Bryan Burton-Lewis rádiós és televíziós műsorvezető szerint Japánban leginkább a vidéki fiatalokat fogta meg az X Japan zenéje, akik épp lázadó korszakukat élték, „mind arról beszélnek, hogy [hide] értelmet adott az életüknek.” Janai Maki rádiós műsorvezető szerint a rajongók azt a lázadót látták benne, akivé a társadalom nem engedte, hogy ők maguk váljanak. Az X Japant a glam rockhoz hasonló, visual kei elnevezésű japán zenei mozgalom egyik alapítójaként tartják számon, a név feltehetően az együttes „Psychedelic Violence Crime of Visual Shock” (A vizuális sokk pszichedelikus erőszak(os) bűntette) szlogenjéből származik, melyet hide írt fel egy korai szórólapjukra. Nem csak az X Japan egésze, de hide maga is számos zenészt inspirált, többek között olyan előadók nyilatkoztak úgy, hogy hatással volt rájuk, mint a D’espairsRay, Miya a Mucc zenekarból, Hicugi a Nightmare-ből, Syu a Galneryusból, Hizaki és Teru a Versailles-ból, a heidi. együttes tagjai, Naoto a Deathgaze-ből, Sun a DuelJewelből, Kóicsi a Laputából, Jui a Vidollból, Reo a lynch.-ből, Kyo és Kaoru a Dir en greyből, a DaizyStripper tagjai, Kohshi a Flow együttesből, a MarBell tagjai, Anza, a Head Phones President énekesnője, DJ Ozma, Szuzuki Ami, Ling a Silver Ashből, Isimoto Csiemi a Mass of the Fermenting Dregsből, és Momocsi Minami. Kavamura Rjúicsi úgy nyilatkozott, hogy hide nagy befolyással volt a Luna Sea-re. Hidét hasonlították már Kurt Cobainhez és Jimi Hendrixhez is a japán fiatalokra való hatását tekintve, aki „gitáristen státusba emelkedett”. Josephine Yun szerint a kirívó megjelenésű hide „színpadi énje szemtelen volt, felháborítóan pimasz, csúfolódó és agresszív, és ez lázba hozta a japán fiatalokat, miközben elborzasztotta az idősebb generációkat. Sok japán érezte azt, hogy megfojtják a szabályok, és emiatt azonosulni tudtak hide csintalan lázadásával; kultuszfigurává vált.” Neil Strauss szerint hide „ki nem állhatta a zeneipart és meg akarta változtatni”, és úgy érezte, fogságba esett a popsztár imidzsében. Strauss úgy vélte, a gitáros „a rajongók egy olyan generációját képviselte, akik megtapasztalták az elidegenedés érzését, és a halála egy műfaj végét jelentette.” Hide halálát követően Steve McClure a Billboard magazinban azt írta, „véget ért egy korszak”: „Az X volt a visual kei együttesek első generációja, [...] A következő generációk úgy érezhetik, ennyi, most nálunk a labda.” ## Megjelenése Külsejét tekintve rendkívül eklektikus, extrém, kirívó és androgün megjelenésű volt, rózsaszín, vörös és szőke árnyalatokban festett, hatalmas hajkoronát viselt, erős sminket. Fodrásznak tanult, kritikusok szerint ezt a tudását minden bizonnyal felhasználta a hajstílusa kialakításában. Hideo Canno fényképész sokszor dolgozott együtt vele, szerinte hide egyedi stílust képviselt, kivételes alany volt a fényképészek számára, a „saját excentrikus módján improvizálva” használta a tradicionális japán elemeket a megjelenésében, öltözködésében. Szívesen viselt olyan feltűnő szín- és mintakombinációkat, amelyek hétköznapi embereken „ordenárénak” tűntek volta, neki azonban jól álltak. Egyedi módon keveredett stílusában a cyberpunk, a punk és a glam. Nem szeretett smink nélkül megjelenni a nyilvánosság előtt, testvérét arra kérte, ha meghalna, hideként temessék el, smink nélküli arcát ne mutassák. 2013-ban hide Closet Collection címmel könyv jelent meg, melyben részletes fotókon mutatták be fellépőruháit és kiegészítőit. ## Emlékezete ### 1998–2010 1998 májusában megjelent a Pink Spider kislemez, mely az Oricon slágerlistáján az első helyet érte el. Az év végére több mint egymillió példányban fogyott el és az év 11. legsikeresebb kislemeze lett. Az Év dala díjat is elnyerte a 13. Japan Gold Disc Awardon, majd az MTV Video Music Awardson a japán nézők választása kategóriában is nyert. Emellett az Ever Free és a korábban kiadott Rocket Dive eladása is jelentősen megnőtt, amire Neil Strauss amerikai újságíró úgy reagált, hogy „pár hét alatt a japán popkultúra hide halálának gyászolásától eljutott a fogyasztásáig.” A Zilch debütáló albuma, a 3.2.1. júliusban jelent meg és 2. helyezést ért el az Oriconon. A hide halálakor befejezetlenül maradt Ja, Zoo albumot zenésztársai fejezték be, koproducere I.N.A. volt és novemberben került a boltokba; az előadó megnevezése itt hivatalosan „hide with Spread Beaver” lett. Ez a lemez is második lett a slágerlistán, majd a következő év végéig elérte az egymillió eladott példányt. Októberben és novemberben a Spread Beaver hide nélkül is végigcsinálta a Tribal Ja, Zoo Tour nevű turnét, mely mintegy nézőt vonzott. 1999\. május 1-jén Tribute Spirits címmel jelent meg válogatásalbum, melyen hide dalainak feldolgozásai szerepeltek olyan előadók tolmácsolásában, mint a Buck-Tick, a Luna Sea, az Oblivion Dust, a Glay, Hotei Tomojaszu vagy Cornelius, de az X Japan tagjai közül Yoshiki, Pata és Heath is közreműködik a lemezen, mely egy sorozat első darabja lett. 2000\. július 20-án hide szülővárosában, Jokoszukában múzeum nyílt az emlékére. A sajtó állítása szerint a köztudottan X Japan-rajongó japán miniszterelnök, Koizumi Dzsunicsiró közbenjárásának köszönhető a múzeum létrejötte. Eredetileg három évre tervezték, végül azonban öt évig működött a múzeum, 2005. szeptember 25-ig, és összesen látogatója volt. Az X Japan tagjai 2007-ben újraalakították az együttest, és felvettek egy új dalt, I.V. címmel, melyhez hide korábban rögzített gitárjátékát is felhasználták. Az együttes Resume Attack 2008 I.V. – Towards Destruction című koncertsorozatának három estéjén (Night of Destruction, Night of Madness, Night of Creation) három vendéggitáros vette át hide szerepét: Wes Borland (Limp Bizkit), Richard Fortus (Guns N’ Roses) és Sugizo (Luna Sea). Az Art of Life dal közben hide hologramja jelent meg a színpadon (az 1993-as Tokyo Dome-felvétel alapján készítették). Az együttes továbbra is tagként tekint hidére, minden koncerten megemlékeznek róla. 2007 júliusában Yoshiki bejelentette, hogy több művésszel is tárgyal egy megemlékező koncerttel kapcsolatban, hide halálának 10. évfordulójára. A hide memorial summit elnevezésű koncertsorozatot 2008. május 3-án és 4-én tartották meg a tokiói Adzsinomoto Stadionban, többek között az X Japan, a Dir en grey, a D’espairsRay és a Versailles részvételével; az esemény kedvéért pedig ideiglenesen összeállt a már feloszlott Luna Sea és Phantasmagoria is. Fellépett a hide with Spread Beaver is, hide élő- és stúdiófelvételeinek felhasználásával. A szervezők mintegy nézővel számoltak. Hide dalainak számos remixváltozata, feldolgozása, újrakiadása, illetve válogatásalbumok sokasága jelent meg a halála óta, többek között korábban kiadatlan felvételek is, különféle formátumokban, például hanglemezen. 2010-ben, halálának 12. évfordulóján megemlékezést tartottak a Cukidzsi Hongandzsi templomnál, mintegy résztvevővel. 2010 augusztusában hide menedzsmentje, a Headwax Organization pert indított az X Japant menedzselő Japan Music Agency ellen hide képeinek jogtalan használatáért. A periratok szerint a cég azt állította, hogy kötöttek korábban szerződést, mely megengedte az X Japannek hide képmásának használatát, azonban a Nissan Stadionban tartott koncertek idején a szerződés már nem volt érvényben. ### 2011– 2011\. március 8-án mutatták be a hide zenéjére épülő Pink Spider című musicalt, melyet a gitáros azonos című daláról neveztek el. Hide korábban említette, hogy szeretne egyszer „rockoperát” készíteni, valamint azt mondta, hogy a Pink Spider története nincs befejezve a kislemezen, nyitott maradt. A musical ezt az irányt igyekezett követni, a nyitott gondolatsort végigvinni. A főszerepben Minamiszava Nao és Takahasi Hitomi volt látható, egy Meru nevű lányt alakítottak, aki kedveli a rockzenét és a való világ, valamint egy fiktív világ, a Psychocommunity között vergődik. A defspiral együttesből Taka, és J a Luna Sea-ből is szerepelt a darabban. A musicalt március 8. és 27. között játszotta a Tokyo Globe Theater, majd áprilisban több városban is bemutatták. A produkció zenei rendezője I.N.A. volt. A darabban felhasznált eredeti hide-dalokat Musical Number: Rock Musical Pink Spider címmel március 2-án jelentették meg lemezen. 2013-ra hide Rocket Dive 2013–2014: 20th Solo Works & 50th of Birth Anniversary címmel terveztek eseménysorozatot, melyben filmvetítés, a hide múzeum újranyitása és egy újabb hide memorial summit fesztivál szerepelt. Július 3-án két tribute album jelent meg, melyeken újabb visual kei előadók dolgozták fel hide dalait, mint például a heidi., a Sadie, a Matenrou Opera és a Screw. Augusztus 28-án újabb két feldolgozásalbum látott napvilágot, az elsőn hide dalainak klasszikus zenei feldolgozásai szerepeltek, a másodikon I.N.A. által remixelt verziók. Ezt december 18-án újabb két lemez követte, az elsőn női előadók feldolgozásai találhatóak, mint Kóda Kumi vagy Vakesima Kanon, a másikon rockelőadóké, mint a D’erlanger és a Kinniku sódzso tai. Június 27 és 28 között a hide múzeum Odaibában üzemelt, majd augusztus 7. és szeptember 8. között a Universal Studios Japan oszakai telephelyén. A kiállításon hide élethű viaszfiguráit is meg lehetett tekinteni. Ugyanebben az évben a hide Alive the Movie: hide Indian Summer Special Limited Edition című koncertfilmet egész Japánban vetítették a mozik. Korlátozott számban lehetett kapni olyan jegyeket is a filmre, amelyek mellé az 1996-os élő koncert felvételeit tartalmazó CD-t adták ajándékba. 2013 márciusában a Headwax Organization bejelentette, hogy hide miurai sírkövét vandálok egy éles tárggyal megrongálták, és hogy ha hasonló történik, a sírt kénytelenek lesznek lezárni a nagyközönség előtt. Szeptember 14-én hide „fellépett” az egyszeri alkalomra összeállt Super Banddel a szodegaurai Kisidan banpaku fesztiválon, dalonként változó zenekartagokkal; a vokálját használták fel a koncerten. Többek között fellépett J, Imai Hiszasi, Hisashi, Morioka Ken, és Tecu a D’erlanger-ből. 2014. december 14-én a Universal Music Group megjelentetett egy olyan felvételt Co Gal (Ko gjaru (子 ギャル; Hepburn: Ko gyaru^?)) címmel, mely hide egyik befejezetlen dala volt. A felvételt I.N.A fejezte be a Yamaha vocaloid technológiájának segítségével, mely életre keltette a halott zenész hangját. A dalt eredetileg demóként a Ja, Zoo-hoz vették fel 1998-ban és két évbe telt a vocaloid technikával befejezni. 2015\. május 23-án Junk Story címmel dokumentumfilmet mutattak be, melyen hide barátai, munkatársai és zenész ismerősei nyilatkoznak róla. 2016. október 15-én az X Japan és a Glay társaságában fellépett a Spread Beaver (hide vokáljával) a Visual Japan Summit fesztiválon. 2018. április 28-29-én hide 20th Memorial Super Live Spirits címmel megemlékező koncertet tartottak hide halálának 20. évfordulójára Tokióban, ahol fellépett többek között a Spread Beaver, a Buck-Tick, az Oblivion Dust, a Mucc és Hotei Tomojaszu. Május 26-án dokumentumfilmet mutattak be Hurry Go Round címmel. Június 6-án válogatáslemez jelent meg Tribute Impulse címmel, melyen olyan előadók működnek közre, mint Miyavi, az Acid Android vagy Nisikava Takanori. 2022 nyarán jelent meg Cukamoto Renpei Tell Me: Hide to mita kesiki (TELL ME ~hideと見た景色~^?) című filmje, mely hide öccsének, Hirosinak a 2010-ben megjelent könyve, valamint I.N.A. 2018-as könyve alapján készült. A film azt az időszakot dolgozza fel, amikor hide halálát követően Hirosi és I.N.A. megpróbálták befejezni a zenész utolsó lemezét. Hirosi szerepében Imai Cubasza látható, hidét a Fuzzy Control együttes tagja, Juon alakítja, I.N.A. szerepére Cukamoto Takasit szerződtették. A Spread Beaver további tagjait Kavano Naoki (Joe), a Sex Machineguns tagja, Shingo☆ (Chirolyn), Kaszahara Orito (Kijosi), Kubo Júki (D.I.E.) és Kataoka Maszato (K.A.Z) alakítja. ## Hangszerei Hide rajongott a Bow Wow gitárosaiért, Jamamoto Kjódzsiért és Szaito Micuhiróért, ezért Szaito kedvenc típusát, a B.C. Rich Mockingbirdöt szerette használni. Számos Fernandes gitárja volt, a Fernandes továbbra is gyárt hide-modelleket, összesen 17 félét, köztük a népszerű „piros szíves” és „pszichedelikus” mintázatú verziókat. Ezen túl több gyártótól is voltak gitárjai, egyik 1959-es Gibson Les Paul gitárja korábban Mick Marsé volt (Mötley Crüe). Gitárjait és egyéb felszereléseit a jokoszukai hide múzeumban is kiállították. Gitárjai közül a nevezetesebbek (a hide múzeum kiállítási információi alapján): - Fernandes FMG-175, Army Panther-festés: ezt a gitárt a Saver Tiger-beli időkben használta. - MG, „amőba”-festés: az X-es indie korszakban használt gitárja, gyártója ismeretlen, valószínűleg Fernandes. hide maga festette a mintát a gitártestre filctollal. - MG-X, „Paint”: pszichedelikus motívumokkal festett fekete MG, a minta hide saját alkotása. Ez lett az alapgitárja, amelyből a többi modelljét fejlesztették. - MG-X, rózsa- és halálfej-díszítéssel: 1990-ben készült a Rose & Blood turnéra. - MG-480X: plexiüveg Fernandes-modell, kifejezetten az Endless Rain videóklipjéhez készült, melynek forgatása közben hide véletlenül összetörte. - MG-X „Shocking Pink”: szólóturnéjára készült, majd az X-koncerteken a szólófellépése közben használta, ekkor már fluoreszkáló festékkel volt átfestve. - MG-X „Cherry Sunburst”: a Hide Your Face felvételeire készült, később többször átdolgozták. - MG-X „Yellow Heart”: sárga alapon piros szíves mintás, a Cherry Sunburstből fejlesztették és az 1996-os Dahlia-turnéra készült. A legismertebb modellnek tartják. - MG-X „Airian”: zöld alapon sárga UFO-festés, a Psyence albumon jelenik meg, és az X Japan-koncerteken a Scars közben használta Drop D-hangolással. - MG-X, fehér: az 1994-es Siroi joru („fehér éjszaka”) koncertre készült. - MG-X, „Green Heart”: 1997-ben készült, a Yellow Heart alapján, világoszöld alapon piros szívekkel, a Last Live koncerten használta. ## Spread Beaver Hide kísérőzenekara: - Inada Kazuhiko (稲田和彦; Hepburn: Inada Kazuhiko^?); I.N.A. – ütősök, programozás, elektromos dobok, háttérvokál; 1993–1998, 2008, 2016 (Zilch, Dope HEADz, Sonic Storage) - Macukava Tosija (松川敏也; Hepburn: Matsukawa Toshiya^?); Ran – gitár, háttérvokál; 1994–1996 (Blizard, X-Ray, Twinzer) - Vatanabe Hirosi (渡邊紘士; Hepburn: Watanabe Hiroshi^?); Chirolyn – basszusgitár, háttérvokál; 1994–1998, 2008, 2016 (Debonair, Madbeavers, Chirolyn & The Angels) - Mijavaki Szatosi (宮脇知史; Hepburn: Miyawaki Satoshi^?); Joe – dobok; 1994–1998, 2008, 2016 (44Magnum, Ziggy, Madbeavers, Rider Chips) - Nozava Daidzsiró (野澤大二郎; Hepburn: Nozawa Daijirō^?); D.I.E. – billentyűzet, zongora, háttérvokál; 1994–1998, 2008, 2016 (Loopus, Ra:IN, Minimum Rockets) - Honma Kijosi (本間清司; Hepburn: Honma Kiyoshi^?) – gitár, háttérvokál; 1996–1998, 2008, 2016 (Jewel, Virus, Media Youth, R, machine, Madbeavers, Lucy) - Ivaike Kazuhito (岩池一仁; Hepburn: Iwaike Kazuhito^?); K.A.Z – gitár, háttérvokál; 1998, 2008, 2016 (Oblivion Dust, Spin Aqua, Sonic Storage, Vamps) Az X Japan gitárosa, Pata többször fellépett hidével és a Spread Beaverrel, valamint néhány stúdiófelvételen is szerepel. Jennifer Finch és Demetra Plakas, az amerikai L7 együttesből szintén kísérték hidét néhány televíziófellépésen, még a Spread Beaver megalakulása előtt, valamint a Doubt videóklipjében is szerepelnek. ## Diszkográfia Stúdióalbumok - Hide Your Face (1994) - Psyence (1996) - Ja, Zoo (a Spread Beaverrel, 1998) Kislemezek - Eyes Love You (1993) - 50% & 50% (1993) - Dice (1994) - Tell Me (1994) - Misery (1996) - Beauty & Stupid (1996) - Hi-Ho/Good Bye (1996) - Rocket Dive (1998) - Pink Spider (1998) - Ever Free (1998) - Hurry Go Round (1998) - In Motion (2002) ## Ajánlott irodalom ## Fordítás [ ](Kategória:Hide "wikilink") [1964-ben született személyek](Kategória:1964-ben_született_személyek "wikilink") [1998-ban elhunyt személyek](Kategória:1998-ban_elhunyt_személyek "wikilink") [Japán énekesek](Kategória:Japán_énekesek "wikilink") [Japán gitárosok](Kategória:Japán_gitárosok "wikilink") [X Japan](Kategória:X_Japan "wikilink") [Visual kei-előadók](Kategória:Visual_kei-előadók "wikilink") [Japán dalszerzők](Kategória:Japán_dalszerzők "wikilink") [Öngyilkos zenészek, énekesek](Kategória:Öngyilkos_zenészek,_énekesek "wikilink") [Japán rockzenészek](Kategória:Japán_rockzenészek "wikilink") [Metalzenészek](Kategória:Metalzenészek "wikilink")

Neandervölgyi ember

A neandervölgyi ember (Homo sapiens neanderthalensis) vitatott besorolású emberféle. Egyes vélemények szerint az emberfélék (Hominidae) egy kihalt faja. Más vélemények szerint nem faj, hanem alfaj (H. sapiens neanderthalensis) és nem kihalt, hanem keveredett az északra hatoló Homo sapiens sapiens alfajjal, létrehozva a paleoeuropid rasszot. Mintegy 750 ezer éve jelent meg és kb. 40 000 évvel ezelőtt tűnt el. Európa és a Közel-Kelet egyes területein élt, az utolsó időkben a mai emberrel (Homo sapiens) egy időben és helyen. Köznapi nevén az ősemberek közé tartozik. A neandervölgyi emberek génállománya megtalálható az európai lakosságban (1%-4% közötti mértékben). A neandervölgyi ember később Ázsiában ismételten keveredhetett az ott élő homo sapiensekkel, így ők több neandervölgyi-eredetű gént hordozhatnak. Egy 2015-ös DNS-vizsgálat eredménye szerint egy csontmaradvány tulajdonosa ugyan a Homo sapiens sapiens alfajhoz tartozott, ám négy vagy öt generációval korábban egy neandervölgyi is volt az ősei között. Ez az eredmény egyfelől arra utal, hogy a keveredés tényszerűen megtörtént, másfelől a neandervölgyi ember alfaji besorolását erősíti meg. A csontmaradványt publikálója, Erik Trinkaus már a DNS-vizsgálat előtt, morfológiai alapon is a neandervölgyi és a modern ember keverékének tartotta. ## Felfedezésük, elnevezésük A neandervölgyi emberek a németországi Düsseldorf melletti Düssel folyócska egyik, – Joachim Neanderről elnevezett – völgyéről kapták nevüket, amely németül Neanderthal, újabb helyesírással: Neandertal. Csontjaikat nem itt találták meg először, hanem Belgiumban (1829) és Gibraltáron (1848). A neandervölgyi leleteket 1856-ban találták meg egy kőbányában, ahonnan egy tanítóhoz és amatőr természetbúvárhoz, Johann Karl Fuhlrotthoz kerültek. Fuhlrott gyanította a maradványok emberi jellegét, majd elküldte őket a bonni egyetem anatómusához és antropológusához, Hermann Schaaffhausenhez, aki „primitív emberfajtaként” írta le azokat. A Homo neanderthalensis fajnevet 1864-ben adta neki William King angol-ír tudós. Sok más, ma már nem érvényes név mellett (mint például Homo primigenius, Homo antiquus, Homo incipiens, Homo europaeus és Homo mousteriensis), a rákövetkező évtizedek hasonló leleteire volt szükség ahhoz, hogy belássák: ugyanarról a fajról van szó. A neandervölgyi leletek megtalálásától számíthatjuk a paleoantropológia tudományának megszületését: korábban ugyanis egyáltalán nem találtak korai emberfajoktól származó leleteket, illetve ha igen, akkor fel sem merült, hogy azok valamilyen emberfélétől származhatnak: a kortársak az embert egyedinek és az állatvilág felett állónak tartották. A kor tudományos közvéleménye évekig nem tudott mit kezdeni a neandervölgyi és a hozzájuk hasonló leletekkel: a maradványok emberi voltát rögtön észrevették, de azok a modern embertől való eltéréseit illetően sötétben tapogatóztak. Kevesen voltak, akik egy ősi emberfajt láttak benne: a korban a fajok változását sem tudták elképzelni, nemhogy az emberét. Volt, aki a modern embertől való eltéréseket patológiás elváltozásoknak tartotta. Charles Darwin korszakalkotó műve, A fajok eredete csak 1859-ben jelent meg, de ebben Darwin még nagyon óvatosan fogalmaz az ember eredetét illetően – ennek ellenére mégis óriási vitákat gerjesztett. ## Besorolásuk A neandervölgyi leletek felfedezésétől eltelt 150 évben nagyon sokat vitatkoztak arról, hogy a neandervölgyi emberek hol is helyezkednek el az ember törzsfejlődésében. A nézőpontok többször változtak az elmúlt évtizedekben. Az 1920-as évekig azt gondolták, hogy a ma élő (európai) ember közvetlen őse volt, mivel addig még csak európai leletekből ismerték és ősi emberféléket (pontosabban amit akkor annak tekintettek) más földrészeken nem is találtak. Ez az elképzelés egyébként nagyon jól egybeesett a kor általános felfogásával, amely természetesnek és megkérdőjelezhetetlennek vette az európai (fehér) civilizáció felsőbbrendűségét más népekkel szemben: a gyarmati időkben sokan fanyalogva fogadták Charles Darwin sejtését, miszerint az emberi faj Afrikában alakult ki. Az 1950-es évektől a legtöbb kutató úgy gondolta, hogy a mai ember egy kihalt alfaja volt, ezért a Homo sapiens neanderthalensis nevet adták neki. Az utóbbi évtizedekben a leletek alapján az a feltevés alakult ki, hogy a Homo erectus európai változatából, a heidelbergi emberből (Homo heidelbergensis) alakult ki, a mai ember tehát nem a leszármazottja: a két faj közös őse mintegy 660 000 éve élhetett. A két populáció legalább 370 000 évig elkülönülten élt. Mivel azonban a DNS-vizsgálatok szerint a Homo sapiens sapiens és a neandervölgyi ember képes volt egymás közt szaporodni, a Homo sapiens neanderthalensis besorolás ismét jogalapot nyert. Ez egyben megkérdőjelezi a heidelbergi ember besorolását is, amelynek már Homo sapiensnek kellett lenni ahhoz, hogy két leszármazott populációja alfaji szinten különülhessen el és ismét egyesülhessen egyetlen alfajban. A neandervölgyi embereket morfológiai jellegeik alapján korai és klasszikus típusba sorolják. A heidelbergi emberek és a neandervölgyiek, valamint a neandervölgyiek két típusa között folytonos az átmenet, ami számos leletnél megnehezíti az egyértelmű besorolásukat. Az anatómiailag modern ember mintegy 150-200 ezer éve alakult ki Afrikában, a legidősebb ázsiai Homo sapiens leleteket a Közel-Keleten találták, koruk 80-120 ezer évesre tehető. A mai ember legidősebb európai maradványait Bulgáriában találták meg, korukat 43 000 évre becsülik. A nyugat-európai leletek ennél fiatalabbak. A neandervölgyi emberek kb. 28 000 éve tűntek el, valószínűleg beolvadtak a mai embertípusba. Hosszú ideig egymás mellett létezett a két populáció. Egyértelmű besorolás azonban mindig csak a típuspéldányokra lehetséges, az átmeneti alakok folytonos vita tárgyát képezik. Kladista szemlélettel viszont ezek a viták feleslegesek: a kategorizálás folyamatos evolválás és sok ismert átmeneti alak mellett lehetetlen, és nem összeegyeztethető az evolúció folytonosságáról alkotott modern nézetekkel. Lásd még: Emberré válás ## Elterjedésük Neandervölgyi emberek maradványait Nyugat-Eurázsiában az Ibériai-félszigettől a Kaszpi-tengeren is túl, a mai Üzbegisztán keleti részéig találtak. Északi elterjedésüknek a jégtakaró aktuális kiterjedése szabott határt: maradványaikat nem találták meg a Temze, Kárpátok, Krím-félsziget és a Kaukázus vonalától északra. Legdélibb elterjedésük határa pedig a mai Palesztina területe volt. A neandervölgyi emberek a pleisztocén korszak három jégkorszakában (alpi elnevezéseikkel: Mindel, Riss, Würm) és két interglaciálisában (szintén alpi elnevezéseikkel: Mindel–Riss, Riss–Würm) éltek. ## Testfelépítésük Mivel a neandervölgyi emberek főleg a pleisztocén jeges periódusaiban éltek, ezért testük nagymértékben alkalmazkodott a hideg éghajlathoz: ez elsősorban a mai emberénél valamivel alacsonyabb, de sokkal robusztusabb testfelépítést jelentett rövidebb végtagokkal, hogy a szervezetük hővesztesége a legkisebb legyen (ezek a jellegek a mai eszkimók és lappok testfelépítésében is megfigyelhetőek). Testalkatuk legjobban egy birkózóéra hasonlított. A modern ember minden rassza hozzájuk képest sokkal karcsúbb, ami megerősíti, hogy melegebb éghajlathoz (Afrikában) alkalmazkodott. Az afrikai populációban fennmaradt a modern ember ősi gracilitása, míg a többi rassznál a neandervölgyiekkel való keveredés segítette elő a hideghez alkalmazkodást. Ehhez hozzátartoznak a testszőrzet, a fehér bőr és a hízásra hajlamosító gének. A férfiak átlagosan 164–168 cm (legfeljebb 178 cm), a nők pedig átlagosan 152–156 cm testmagasságot értek el, ami megegyezik a mai emberre jellemző, kismértékű nemi kétalakúsággal. A főbb fizikai jellegzetességeikre csak a csontleletek alapján következtethetünk: a lágy részeik milyenségéről (például bőr, szőrzet, haj színe, a fül alakja stb.) csak találgatások vannak. A mai ember szőrképződését befolyásoló gének részben a neandervölgyitől származnak, így az egyenes haj és az erős testszőrzet feltevése megalapozott. Csontjaik általában vastagabbak voltak a Homo sapiens sapiens alfajnál, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb eséllyel fosszilizálódjanak. Néhány külső vonásuk (átlagos vonások, nagy eltérések vannak): - hátrahajló, rövid és lapos homlok - erős, durva, kissé kiálló arckoponya, a szemöldök felett összefüggő, kiálló szemöldökeresz - hátul kúpos, felül laposabb koponya - agytérfogatuk valamivel nagyobb volt a mai emberénél (átlagban 1600 cm3 férfiaknál (legfeljebb 1736 cm3) és átlagban 1300 cm3 nőknél) - fogazatuk nem különbözött lényegesen a mai emberétől, de sokkal erőteljesebb volt - széles, hatalmas orr - csapott áll - rövidebb nyak - határozottan izmosabb test - rövidebb végtagok - nagyobb mellkas - vastagabb vázcsontok Medencecsontjaik vizsgálata alapján egyes kutatók szerint (Trinkaus) a szülőcsatorna szélesebb, így terhességük időtartama hosszabb is lehetett az embernél, akár 11-12 hónap is, így a neandervölgyi nők a modern embernél fejlettebb, de ugyanazon időtartamon belül kevesebb utódot szülhettek. Más kutatók szerint (Anderson) viszont csak az eddigi medencecsont leletek alapján nem lehet ilyen határozott következtetést levonni, más szempontokat is figyelembe kell venni, ráadásul úgy tűnik, hogy a neandervölgyi emberek fejlődése gyorsabb volt, mint a mai emberé: érésük hamarabb következhetett be. ### Korai neandervölgyi ember Ebbe a csoportba tartozó leletek a Riss-glaciális végéről és a Riss–Würm-interglaciálisból származnak, koruk mintegy 70– év. Ide sorolják például Fontéchevade (Franciaország); Saccopastore, Guattari (Olaszország), Suba-lyuk (Cserépfalu, Magyarország); Krapina (Horvátország) és Ehringsdorf (Németország), Kiik-Koba (Ukrajna) leleteit. ### Klasszikus neandervölgyi ember A klasszikus neandervölgyi emberek a Würm-glaciális alatt éltek, koruk mintegy 28– év. Ide sorolják például Arcy-sur-Cure, Saint-Césaire, La Ferrassie, La Moustier, La Chapelle-aux-Saints, La Quina (Franciaország); Szeleta-barlang és Istállós-kői-barlang (Magyarország); Vindija (Horvátország); Kebara, Tabun, Amud (Izrael), Shanidar (Irak), Tesik-Tas (Üzbegisztán) leleteit. ## Eszközeik Kőeszközeik főleg a mindennapi életüket segítették: a préda húsának, bőrének feldarabolását, más eszközök készítését és a tűz meggyújtását. Ennek megfelelően kézi (nyél nélküli) baltákat, kaparókat, szakócákat és késeket készítettek illetve használtak. Az általuk készített pattintott kőeszközöket (első franciaországi lelőhelyük alapján) moustier-i iparnak vagy kultúrának nevezzük. Ezeken a kőeszközökön – annak ellenére, hogy elődeihez képest (acheule-i ipar) jobban megmunkáltak – azonban semmi változás nem tapasztalható a faj közel kétszázezer éves története során: vagyis a neandervölgyi emberekből hiányozhatott a mai emberre jellemző újítókészség. Ez utóbbi állításnak azonban ellentmondanak a jóval kifinomultabb châtelperroni ipar termékei, amelyek 32-30 000 évvel ezelőttről származnak. Az antropológusok megosztottak a châtelperroni iparral kapcsolatban, mivel az eszközöknek számos moustier-i vonása van, ezért egyértelműen a neandervölgyieknek tulajdonítják őket, csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy az újítások kizárólag saját fejlődésük eredményeképpen jelentek meg. Sok kutató azt gondolja, hogy a több tízezer év stagnálás után hirtelen megjelenő újítások összefüggésbe hozhatók a modern (cro-magnoni) ember megjelenésével (aurignaci kultúra). Vagyis a châtelperroni ipar eszközeinél tapasztalt újításokat a modern ember sokkal változatosabb és specializáltabb eszközei ösztönözhették. Jean-Jacques Hublin francia antropológus szerint a neandervölgyiek nem utánozták a cro-magnoni „iparosokat”, hanem csak a „termékeikkel” kereskedtek. A neandervölgyi emberek vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték élelmüket. A dárdát ismerték, de az íjat és nyilat nem. A legújabb kutatások szerint – felkarcsontok vizsgálatai alapján – azonban a dárdát nem hajításra, hanem döfésre, vagyis közelharcban használták. Ezt a feltevést sérüléseik is megerősítik. A közhiedelem szerint általában barlangokban laktak, és csak szórványosan találtak általuk épített, kövekből, fából és mamutcsontokból összerótt egyszerű kunyhókat. Ennek azonban az az oka, hogy az utóbbiak kevésbé maradtak meg, és sokkal nehezebben megtalálható helyen vannak (gyakorlatilag bárhol lehet). Ennek egyik bizonyítéka, hogy barlangban még sosem találtak tűzrakó helyet, legfeljebb sziklaereszek, párkányok alatt, vagy nagy bejárattal rendelkező barlangok előterében. Mindenesetre kevésbé voltak mobilisak, mint a modern emberek, akik inkább a nagy csordák nyomában jártak. A neandervölgyi emberek – megtalált eszközeikből ítélve – állandó lakóhelyük mintegy 50 km-es körzetében vadásztak az európai pleisztocén megafauna közepes méretű állataira. Ismerték és használták a tüzet: nemcsak melegedésre, hanem élelmük megsütésére is. Közvetett bizonyítékok arra utalnak, hogy valamiféle ruházatot is viseltek: egyrészt a technológiájuk megvolt hozzá (bár a tűt nem ismerték), másrészt pedig metszőfogaik kopása arra utal, mintha állatbőröket dolgoztak volna ki segítségükkel. Mindenesetre ruháik – ha valóban voltak – elég egyszerűek és kezdetlegesek lehettek. ## Életmódjuk A neandervölgyi emberek valószínűleg 30-50 fős csoportokban élhettek, de a csoportjaik szociális szerkezetéről nagyon keveset tudunk, azok is inkább feltételezések. Feltehetően a férfiak jártak el vadászni, akár több napra is, a nők pedig a gyermekekkel a szálláshelyeken maradtak, és annak környékén gyűjtögettek. Hosszú ideig tartotta magát az a nézet, miszerint a neandervölgyiek szinte kizárólag állati eredetű táplálékon éltek. Koprolitokból, fosszilizálódott ürülék vizsgálatából ma már bizonyos, hogy a növényi étrend majdnem ugyanolyan jelentőségű volt, mint a modern embernél. ### A legkorábbi ismert emberi ürülék 50 ezer éves emberi ürüléket találtak El Saltban, Spanyolországban. A megkövesedett lelet arról tanúskodik, hogy a neandervölgyi ember változatos, növényekben gazdag étrenddel bírt. Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) közzétett egyik 2010-es tanulmányban kutatók arról írtak, hogy eleink bizonyíthatóan datolyapálmát, hüvelyes növényeket és fűmagot is fogyasztottak. A Massachusettsi Műszaki Egyetem és a La Laguna-i Egyetem régészei olyan biológiai jelzőanyagokat, markereket kerestek a leletekben, amelyekből az elfogyasztott táplálék eredetére lehet következtetni. Mindegyik minta megerősítette azt a régóta köztudott tényt, hogy a neandervölgyi húsevő volt. Erre utal a koprosztanol - a koleszterin lebontása során keletkező lipid - jelenléte. Ám a kutatók két mintában a fitoszterolok - koleszterinhez hasonló növényi eredetű vegyületek - lebontásából származó kémiai komponenst is találtak. Ainara Sistiaga, a La Laguna-i Egyetem végzős hallgatója szerint a kutatás megállapításai egyáltalán nem meglepőek, mondván, a neandervölgyiek főemlősök, a legtöbb főemlős pedig húsevő. "Nem tudjuk megmondani, hogy pontosan milyen zöldségeket ettek. Néhány kutató szerint gumókhoz, bogyókhoz és diófélékhez jutottak hozzá" - fogalmazott Sistiaga. Más szakemberek szkeptikusak azt illetően, hogy a fosszilizált ürülék valóban a neandervölgyi emberé, szerintük a tanulmány szerzői túl gyorsan kizárták annak a lehetőségét, hogy a lelet medvéé, vaddisznóé vagy más húsevőé lenne. Hervé Bocherens, a Tübingeni Egyetem kutatója pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az ürüléket a tűzhöz túl közel találták meg, így szerinte azt valószínűleg egy medve "hagyhatta hátra". Lewis Binford amerikai antropológus tűzrakó-helyek környékét vizsgálva arra jutott, hogy neandervölgyi férfiak és nők többé-kevésbé külön éltek. Ezt arra alapozza, hogy egyes tűzrakó-helyek környékén más és más, de jellegzetes maradványokat találni. Elképzelését több okból is vitatják. Teóriájának ellentmond, hogy találtak olyan sírokat, amelyekben férfi és nő, esetleg gyermek fekszik egymás mellett. ## Sérüléseik Sok neandervölgyi ember csontmaradványain találtak (zömmel begyógyult) sérüléseket, főleg csonttörések nyomait. Ezek alapján azt gondolhatjuk, hogy életük meglehetősen veszélyes és durva lehetett, amely nagymértékben igénybe vehette szervezetüket. A neandervölgyi férfiak ritkán érhették meg a negyvenes éveiket, a nők pedig a szülések veszélyessége miatt valószínűleg harmincéves koruk előtt haltak meg. Vagyis nagyon kevesen érhették meg, hogy nagyszülők legyenek. Feltételezhető, hogy sérüléseiket vadászatok során szerezték, és ez arra utal, hogy zsákmányállataikat közelharcban gyűrték le (ez egybevág azzal a feltételezéssel, miszerint a dárdát csak döfésre használták, hajítófegyverként nem). A vadászat közbeni közelharcot megerősíti az is, hogy sérüléseik jellege leginkább a mai rodeóversenyzőkére hasonlít. A begyógyult sérüléseik arra utalnak, hogy beteg és munkaképtelen társaikat nem hagyták magukra, hanem gondozták és segítették. Ennek különösen jó példája egy iraki lelet, ahol az egyik csontváz egyik karja el volt sorvadva: tehát sérülését legalább hónapokkal élhette túl. Egy franciaországi leletben pedig egy fogatlan koponyát találtak, szintén begyógyult korábbi sérülésekkel. A gyógyult súlyos sérülések és az aggkort megélő egyedek magasfokú társadalmi gondoskodásról tanúskodnak. ## Hitviláguk Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a neandervölgyi embereknek valamifajta hitviláguk is lehetett. ### Temetkezés Halottaikat általában azokban a barlangokban temették el, ahol laktak. A halottakat általában magzati testhelyzetben fektették sekély sírokba (a cro-magnoni ember hanyatt fekve vagy guggoló helyzetben) és helyenként – a pollenmaradványokból ítélve – virágokkal (Shanidar) vagy vörös okkerrel és állatcsontokkal (Le Moustier) együtt. Mindenesetre sokkal kevesebb ajándéktárgyat tettek melléjük, mint a felső paleolitikum modern embere. Több esetben találtak többes temetést (például La Ferrasie, Amud). ### Kannibalizmus Kannibalizmusra utaló nyomokat is találtak velük kapcsolatban. A kannibalizmus igen elterjedt az állatvilágban és mintegy 15 főemlős fajnál is előfordul. A kannibalizmust sok esetben nehéz bizonyítani: több esetről is utólag bebizonyosodott, hogy a maradványok sérülései más okokból keletkeztek (például az olaszországi Guattari-barlangnál hiénák okozták). Egyértelműnek tűnik a kannibalizmus a horvátországi Krapina maradványainál. Azt pedig még nehezebb kimutatni, hogy miért ették meg fajtársaikat: élelemszerzés céljából, mint az állatok, vagy pedig valamilyen rítus részeként, mint az emberek, esetleg élelemszűke esetén. És ha valamilyen rítus részeként, akkor továbbra is kérdéses, hogy a saját csoportjuk vagy más csoportok tagjait ették-e meg. ### Művészet A neandervölgyi embereknek „képzőművészeti” alkotásai csak nagyon szórványosan maradtak fenn: ez főleg néhány faragott, vésett csontot jelent. Ezek közül kettő úgy tűnik, mintha furulya lenne. Feltehetően a színek iránt sem voltak közömbösek: használtak élénk színű anyagokat (például okker). Mindent összevetve azonban úgy tűnik, hogy a művészi barlangrajzok és szobrocskák a crô-magnoni emberrel jelentek meg a késő paleolitikumban. João Zilhão, a Lisszaboni Egyetem professzora elmondta, hogy a neandervölgyiek a spanyolországi barlangok alapján képesek voltak szimbólumokat használni és elvontan gondolkodni. ## Beszéd A legutóbbi időkig sokat vitatkoztak arról, hogy tudtak-e beszélni: egy közel-keleti és spanyolországi lelet nyelvcsontja (os hyoideum) és más anatómiai megfontolások alapján (a gégefő feltételezett helye) azonban úgy tűnik, hogy igen, bár vannak, akik ezt vitatják. Ők azt tartják, hogy a beszéd a modern embernél jelent meg egy mutáció révén, mintegy évvel ezelőtt és gyakorlatilag ez tette olyan sikeressé és szerintük ennek köszönhető a felső kőkorszak „ipari forradalma” („nagy kiugrás”). A floridai Atlantic Egyetem kutatói rekonstruálták a neandervölgyi ember hangképző szerveit és arra jutottak, hogy a magánhangzókat nem tudták különböző hosszúságban ejteni, azaz nem tudtak a modern emberhez hasonlóan a beszédben hangsúlyokat képezni. Egyes vélemények szerint a beszéd kialakulása szorosan összefügg az agy mintegy kétmillió éve elkezdődött növekedésével és nem egyetlen mutáció eredménye: vagyis kialakulása hosszú fejlődés eredménye. Azzal érvelnek, hogy ha korábban alakul ki a beszéd, akkor képes rá, hogy hatást gyakoroljon az agy és a hangképző szervek evolúciójára, míg ellenkező esetben nem. Szerintük már a Homo erectus, és talán az őse is tudott beszélni valamilyen szinten. Utóbbiak igazát a fosszilis koponyák vizsgálatai is alátámasztják. A beszéd kialakulásának feltételeként általában a gégefő és a lágy szájpad egymáshoz viszonyított helyzetét jelölik meg. A gégefő az embernél és a csimpánznál lényegében ugyanolyan, de az embernél e képletek nem érnek össze, míg a csimpánznál légmentesen összezáródnak. Ez a fajta anatómiai változás gyakorlatilag indokolhatatlan a beszéd fejlődésével, mert a beszéd alapelemei már csak akkor jöhetnek szóba, amikor a változás lényegében lezajlott. Vagyis fordított oksági összefüggés van: előbb elvált egymástól a gégefő és a lágy szájpad, majd ez tette lehetővé a tagolt beszéd kialakulását. Ha azonban az oksági viszony ilyen, akkor ezt a módosulást erős evolúciós érvekkel kell magyarázni, mivel egyébként életveszélyes: az ember az egyetlen élőlény a földön, amely ennek következtében nyelés közben képes megfulladni. Mindenesetre, ha csak a crô-magnoni ember rendelkezett a beszéd képességével, akkor az már önmagában óriási előnyt jelentett számára: hiszen csak a beszéd révén lehetséges – többek között – sok ember bonyolult és összetett cselekvésének összehangolása, és ezáltal sikeres véghezvitele, valamint a hatékonyabb tapasztalatcsere. Ha végül párhuzamot vonunk a két emberfaj tárgyi kultúrája között (használati tárgyak, képzőművészeti alkotások), akkor azt látjuk, hogy a neandervölgyi embereké sokkal szegényesebb, mint a modern emberé. Feltételezhető, hogy ezek gazdagsága arányban állhat a szellemi képességek, gondolkodás fejlettségével. (Ez azonban nem mindig áll: az egykori tasmánok és az őket felfedező európai hajósok is ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, az előbbiek mégis rendkívül kevés eszközt használtak az utóbbiakhoz képest.) Ha pedig feltesszük, hogy a beszéd az intellektuális képességek tükre (mint például a kisgyerekek esetében), akkor ebből arra következtethetünk, hogy a neandervölgyi emberek rendelkezhettek a beszéd képességével valamilyen szinten. ## Kapcsolatuk a modern emberrel Bizonyított, hogy a neandervölgyi és a mai emberek (Homo sapiens) évezredeken keresztül egymás mellett éltek: először a Közel-Keleten néhány tízezer évig, majd Európában néhány ezer évig. Az együttélés során a két faj keveredett. Az egymás mellett élést úgy kell elképzelni, mint két, közel azonos fejlettségű kultúra egymás mellett élését. Tény azonban, hogy a mai ember elterjedésével a neandervölgyiek fokozatosan visszaszorultak, mégpedig keletről nyugat felé: a legutolsó neandervölgyiek az Ibériai-félszigeten maradtak fenn mint önálló populáció. Hogy ez mennyire volt békés vagy erőszakos kiszorítás, arról nagyon megoszlanak a vélemények, különösen a châtelperroni ipar eszközeit vizsgálva. Ha az eszközökön található újítások valóban a modern emberrel hozhatók kapcsolatba, akkor a két fajnak valamilyen módon egészen közeli kapcsolatba kellett kerülnie egymással. A neandervölgyi emberek eltűnését a fentiek ismeretében számos elmélettel próbálják magyarázni. Ezen elméleteknek talán a genetikai kutatások vethetnek véget, amelyek első eredményei szerint a mai ember (Homo sapiens) több más korai emberfélét olvasztott be, többek közt a neandervölgyieket is. A neandervölgyiek genomjának közel 30%-a fennmaradt a mai emberekben. Az afrikai népességen kívül valamennyi embertípusban megtalálhatók, így ez független megerősítése annak a korábban is feltett modellnek, hogy az Afrikából kiáramló Homo sapiens sapiens a Közel-Kelet és Európa vidékein keveredett a Homo sapiens neanderthalensisszel, majd innen terjedt tovább a világ minden tájára. Az európai populációban a bőr és a szőrzet kialakításáért felelős génszakaszok nagy része származik a neandervölgyiektől. Ez azt jelenti, hogy az egyenes haj, a testszőrzet újbóli megjelenése, és a fehér bőrszín – amelyet korábban egyetlen makromutáció következményének gondoltak – a neandervölgyiek öröksége. Csakúgy, mint a zsírpárnák képződésére hajlamosító gének is, amely a hideghez alkalmazkodás következménye. A genetikai kutatások ma már egyre több bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a mai emberek több hullámban is keveredtek a neandervölgyiekkel, valamint a genetikailag szintén elkülönülő, valószínűleg a neandervölgyiekhez hasonlóan alfaji szinten differenciálódó gyenyiszovai emberrel. ### Erőszakos kiszorítás Egy elképzelés szerint a mai emberi viselkedés csak jóval a modern anatómiai jellegek megjelenése után alakult ki (80-50 000 évvel ezelőtt – „nagy kiugrás”). Ian Tattersall, Milford Wolpoff, Jared Diamond és mások (az emberi természet és történelem negatív vonásainak ismeretében) úgy vélik, hogy a beszéd képességével és sokkal fejlettebb vadászfegyverekkel rendelkező, sokkal kreatívabb, szaporább és szervezettebb crô-magnoni emberek (Wolpoff szavaival: „a gyilkos afrikaiak”) inkább erőszakkal űzhették el élőhelyeikről, szállás- és vadászterületeikről a neandervölgyi embereket, esetleg a férfiakat legyilkolva, a nőket pedig elrabolva. Ennek az elképzelésnek ellentmond, hogy még nem bukkantak kőkorszaki népirtások nyomaira a régészek (viszont az akkori alacsony népsűrűség mellett nem lehetett könnyű egyszerre sok neandervölgyit megölni). Ha a neandervölgyiek képességeit kisebbnek feltételezzük, akkor a két faj közötti technikai és szervezettségi különbségek lehettek akkorák, amelyek eredményeképpen hasonló folyamat játszódhatott le a neandervölgyi és crô-magnoni emberek között, mint az a történelem során már többször megtörtént egy fejlett és kevéssé fejlett kultúra között, mint például a lőfegyverekkel és acélból készült eszközökkel rendelkező fehér ember és az amerikai indiánok vagy más bennszülött népek között. Az Észak-Irakban, a Zagrosz-hegység egyik barlangjában talált Shanidar 3 nevű csontvázon olyan sérülést találtak, amit a későbbi elemzés szerint nagy valószínűséggel a csak a Homo sapiens használta hajítódárda okozott. ### Békés(ebb), fokozatos kiszorítás Ha a neandervölgyi emberek képességei jobbak voltak, vagyis feltételezzük azt, hogy ismerték a hajítódárdát és rendelkeztek a beszéd képességével, akkor nehéz elképzelni, hogy a hozzájuk képest valamilyen kismértékű előnnyel rendelkező modern ember hogyan volt képes őket viszonylag rövid idő – néhány ezer év – alatt a kihalásba taszítani. Főleg úgy, hogy előtte (egyes feltételezések szerint) több tízezer éven keresztül együtt éltek (a Közel-Keleten), ill. ha tekintjük a châtelperron-i ipart. A modern ember legfőbb előnye talán a korszerűbb vadászfegyverekkel és hatékonyabb együttműködésben folytatott eredményesebb vadászat lehetett. Mindezek a crô-magnoni embernél alacsonyabb halálozási és magasabb születési rátát, továbbá több mint 10 évvel hosszabb életet eredményezhetett. A hosszabb élet pedig azt is jelenti, hogy az idősebb korúak tapasztalataikkal több generációt képesek segíteni. Ezra Zubrow amerikai antropológus megpróbálta a helyzetet számítógép segítségével matematikai úton modellezni, és azt tapasztalta, hogy már 2% különbség a születési és szaporodási rátában elég ahhoz, hogy a kevésbé fejlett populáció ezer év alatt kipusztuljon, és Zubrow szerint a paraméterek viszonylag széles tartományban való változtatása is a neandervölgyiek kihalásához vezetett. Néhány kutató (például Chris Stringer és Clive Gamble) szerint a neandervölgyiek kihalásában inkább a fenti okok játszottak főszerepet, mint az erőszak, habár nem zárják ki, hogy esetenként az is előfordulhatott. ### Együttélés A legidősebb, modern embertől származó maradványok a Közel-Keleten 80-120 000 évesek, míg ugyanott a neandervölgyi emberek legfiatalabb maradványai kb. 50 000 évesek. Vannak, akik szerint a két faj több tízezeréves közel-keleti együttélése csak látszólagos: elképzelhető, hogy különböző időszakokban, egymást felváltva népesítették be a Közel-Keletet. Vagyis a modern emberek a Riss–Würm-interglaciális alatt eljutottak a Közel-Keletre, ám amikor hidegebbre fordult az idő (a Würm-jégkorszak beköszöntével, mintegy évvel ezelőtt), akkor délebbre húzódtak és életterüket elfoglalták északról a hűvösebb éghajlathoz (biológiailag) jobban alkalmazkodott neandervölgyi emberek. Amikor viszont engedett a jégkorszak, vagy pedig a modern ember már megtanult (kulturálisan) alkalmazkodni a hűvösebb éghajlathoz (a nagy kiugrás után), akkor ennek a fordítottja játszódhatott le. A H. sapiens sapiens és a H. sapiens neanderthalensis együttélésére dél-franciaországi leletek is utalnak, amelyek szerint a neandervölgyiek az eltűnésük előtti időkben sok mindent hasznosítottak a modern emberek tárgyaiból és szokásaiból. Barlangfestmény, sípok, bonyolult eszközök jelentek meg, amelyek azt bizonyítják, hogy ha nem is játszottak volna szerepet a modern ember kialakulásában, értelmileg képesek voltak átvenni annak egykorú technológiáit. A neandervölgyiek a legújabb kutatások szerint egyáltalán nem voltak a versenyhelyzetekben a „modern emberrel” szemben alárendeltek. A Kárpátok egyik barlangjában is felfedeztek a 2000-es években egy olyan emberi csontvázat, amely a „modern” embertípushoz tartozott, azonban határozott neandervölgyi jellegzetességekkel is bírt, mint a megnyúlt nyakszirt, nagy méretű fogak, köztes szemöldökeresz és prognathia. ### Járványok Egyesek szerint a neandervölgyiek kihalásához hozzájárulhattak a modern ember által terjesztett fertőző betegségek, hasonlóan ahhoz, ami Amerika felfedezését követően történt. Ennek a hipotézisnek némileg ellentmondani látszik, hogy a számos fontos fertőző betegség (korántsem mindegyik, de pl. a gümőkór és a kanyaró) a letelepedett életmód során alakult ki, és valamely háziállattól ered. ### Éghajlatváltozás Leslie Aiello angol antropológus szerint a neandervölgyiek kihalásához hozzájárult, hogy mintegy évvel ezelőtt kezdődött a legutóbbi jégkorszak leghidegebb szakasza. A nagy hidegben való túléléshez a neandervölgyi embereknek a modern emberrel ellentétben nem volt meg a megfelelő technikájuk, akik talán hatékonyabban használták a tüzet a melegedéshez, például felforrósított kövekkel. Így a neandervölgyi emberek Európa viszonylag enyhébb klímájú területeire szorultak, ezzel viszont populációik elszigetelődtek egymástól. A hipotézis logikusnak tűnik, ám nem magyarázza meg az összes neandervölgyi eltűnését, többek között azt, hogy a Közel-Kelet viszonylag enyhe klímája mellett miért tűntek el onnan is. ### Asszimiláció 1999-ben Portugáliában egy hibrid vonásokat mutató 3-4 éves neandervölgyi gyermek maradványait találták meg, amelynek korát 24 500 évesre datálták. Egyes kutatók ezen maradványok alapján feltételezik, hogy a neandervölgyi és a mai embereknek közös utódai lehettek, sőt, esetleg idővel a modern ember asszimilálta őket. Mitokondriális DNS-vizsgálatok azonban ezt az utóbbi feltevést akkor nem erősítették meg: az (európai) ember DNS-ében nem találtak neandervölgyiektől származó szekvenciákat, habár feltételezték, hogy egyes esetekben történhetett hibridizáció. A legújabb vizsgálatok azonban jelentős génazonosságokat tártak fel a mai emberek és a neandervölgyiek között. Mivel a két fajt időben „csak” mintegy 660 000 év választotta el egymástól, a genomjaik közötti különbség pedig csupán 0,5%, nem zárták ki a tudósok hogy a két faj összekeveredett, ám a hiteles bizonyítékokra, amelyek ezt megerősítették, egészen 2010 májusáig várni kellett. A két faj keveredését nem gátolták kulturális különbségek. E kulturális különbségek fokozatos feloldódására és csökkenésére azonban ma már bizonyíték van. Egy éves csontot felhasználva a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet kutatóinak (projektvezetők: Richard Green és Svente Paabo) 2008 nyarán sikerült elkészíteniük a neandervölgyi ember mitokondriális DNS-ének térképét. A Cell szaklapban közölt cikk szerint a neandervölgyiek és a Homo sapiens-elődök 660 000 évvel ezelőtt váltak külön egy közös őstől. A kutatók ezt arra a kezdeti kutatásra alapozzák, ami megállapította, hogy az ember és a csimpánz vonal 6-8 millió évvel ezelőtt vált szét egymástól. 2010-ben három, 38-44 000 éves horvátországi csontból sikerült rekonstruálniuk a teljes neandervölgyi genom mintegy kétharmadát, ez alapján a modern emberek nagy részében meglepően magas, 1-4%-os a neandervölgyi eredetű gének aránya (az egyes emberek különböző neandervölgyi géneket hordoznak, összességében a neandervölgyiek genomjának mintegy 30%-a megtalálható a mai emberben), ami a két populáció keveredésére utal. A Szaharától délre élő, ősi emberpopulációkból (koiszanok, jorubák) ezek a nyomok hiányoznak, azaz a keveredés Afrika elhagyása után, talán a Közel-Keleten következett be, jelenlegi ismereteink szerint 50- éve (illetve szekventált genomok erre utalnak, nem kizárva a későbbi, további keveredést). A neandervölgyinek titulált gének nem feltétlenül jelentik a modern és a neandervölgyi ember keveredését: elképzelhető, hogy a modern ember egy azóta kihalt populációja hordozta ezeket az ősi géneket (a neandervölgyiekkel való keveredés nélkül). Azonban a problémának nem ez a legvalószínűbb megoldása, hiszen ez azt jelentené, hogy a heidelbergi embertől örökölt génkészlet azonos módon változott a neandervölgyieknél és a modern ember egyes populációiban. A modern ember viszont annyira egységes, hogy elkülönült populációkra nem nagyon lehet számítani. Az asszimiláció elméletét látszik erősíteni a régészet által ismert paleoeuropid embercsoport léte. Ez a rassz hosszú fejű és erős szemöldökcsontú modern ember volt, elterjedésére nézve Kelet-Európa, Közép-Európa és Észak-Európa lakója. Maradványaik még 5000 évvel ezelőtti sírokban is gyakoriak, végül a rövidfejű, a Kaukázus térségéből érkező, valószínűleg a Közel-Keletről származó típusok szorították ki, illetve olvasztották be. A paleoeuropid típusra utaló anatómiai jegyek még ma is előfordulnak. Ezek a típusjegyek legegyszerűbben a neandervölgyiek európai asszimilálódásával magyarázhatók. Ugyanakkor a modern ember közvetlen ősének tartott Broken Hill-i H. sapiens még mindig sokkal primitívebb típusjeleket mutat, mint a neandervölgyiek egyik késői képviselője, a La Ferrassie-i ember. A portugáliai La Velho mellett 1998-ban talált 25 000 éves gyermekkoponya egyes jellemzőiben hibridvonásokat mutat, de nem lehet tudni, hogy ez az atavizmus betegség, vagy valódi keveredés eredménye-e, és hogy termékeny lett volna-e a gyermek, ha megéri a felnőttkort.

Óriásfogú cápa

Az óriásfogú cápa (Otodus megalodon, Carcharocles megalodon, vagy Carcharodon megalodon) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe, ezen belül a ma is élő heringcápafélék (Lamnidae) vagy a fosszilis Otodontidae családjába tartozó fosszilis faj. A cápa tudományos fajneve, azaz a megalodon, magyarul „nagy fogat” jelent. Méretét tekintve az élő cápák fogaihoz képest „óriásfogú” hal körülbelül 23–3,6 millió évvel ezelőtt létezett, vagyis a kora miocén és pliocén korok között. Ennek a fosszilis porcos halnak a rendszertani besorolása már majdnem egy évszázada vita tárgya, és a pontos rendszerezése még most sem tisztázott. Hagyományosan a heringcápafélék közé sorolták be, Carcharodon megalodon tudományos név alatt, azonban az is meglehet, hogy a fosszilis Otodontidae cápacsalád egyik tagja; ebben az esetben a Carcharocles megalodon volna a helyénvaló megnevezés. E bizonytalanságból kifolyólag az irodalomban csak C. megalodon-ként említik. A valaha létezett egyik legnagyobb húsevő gerincesként tartják számon. Az óriásfogú cápa jelentős mértékben befolyásolta korának tengeri élővilágát. A megtalált maradványokból ítélve e cápafaj legnagyobb példányai körülbelül 14,2–16 méter hosszúak lehettek, azonban az átlag ennél jóval kisebb volt. Világszerte, például a Kárpát-medence területéről is kerültek elő ősmaradványai. Ez azt igazolja, hogy a Bádeni-tengerben is elterjedt, azaz kozmopolita élőlény volt. A kutatók szerint ez a kihalt cápa morfológiailag olyan volt, mint egy tömzsibb fehér cápa (Carcharodon carcharias), ám annál jóval nagyobb, körülbelül nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) méretű lehetett. 2019-ben jelölték a 2020-as év ősmaradványának, a tengerililiomok (Crinoidea) és a gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) mellett, majd a szavazáson ez a fosszilis cápa nyerte el a címet. ## Felfedezése ### Nyelvkövek A „nyelvkő” (eredetileg glossopetrae) elnevezés először az ókori római polihisztor, Caius Plinius Secundus Naturalis Historia című főművében szerepel: „A glossopetra az emberi nyelvhez hasonlít, nem a földön keletkezik, hanem a hold fogyásakor hull alá az égből. A holdból való jóslásnál van rá szükség. Hogy ennek ne adjunk hitelt, annak egy másik hazug állítás az oka: azt beszélik, hogy a szeleket lehet vele lecsitítani.” A középkorban leginkább úgy vélték, hogy ezek a maradványok sárkányok nyelvvégei lehettek; ezért a sárkányábrázolásokon a szörnyek nyelve gyakra nyílhegyszerűen végződik. A reneszánsz korbeli beszámolók szerint a hatalmas, háromszögletű kövületek, melyek a sziklákba voltak beágyazódva, a sárkányok és kígyók nyelvkövei (glossopetrae). 1667-ben Nicolaus Steno (Niels Stensen) dán természettudós ismerte fel, hogy a kövületek valójában cápafogak. A fogak vélt elhelyezkedését rajzon ábrázolta. Később könyvet is írt erről, „The Head of a Shark Dissected” (A cápa fejének elemzése) címmel, a könyvben is van rajz az óriásfogú cápa fogáról. Úgy vélte, ez döntő bizonyíték arra, hogy a tengerek valaha messze benyomultak a mai szárazföldek belsejébe. ### Azonosítása E cápa első tudományos nevét, a Carcharodon megalodont, melyet még manapság is használnak, 1835-ben Louis Agassiz Svájcban született amerikai paleontológus, glaciológus és geológus adta. Az állat leírását és megnevezését az 1843-ban kiadott „Recherches sur les poissons fossiles” (Fosszilis halakról szóló kutatások) című művében közölte. Agassiz az óriásfogú cápa és a fehér cápa fogait — a méretkülönbségtől eltekintve — nagyon hasonlónak vélte, emiatt a fehér cápa nemébe (Carcharodon) sorolta be a fosszilis cápát. Laikus neve, az „óriásfogú cápa” helyesnek bizonyult. „óriás fehér cápa” vagy „szörnycápa”. ## Kövületei Mivel porcos hal, az óriásfogú cápából csak fogai és csigolyái kövesedtek meg. A többi fosszilis cápához hasonlóan az ősmaradványai csak részben kerültek elő, és a megtalált példányok is igen kevés kövülettel rendelkeznek, azaz nagyon hiányosak. A cápák váza porcszövetből áll, mely általában nem marad fenn. Egyes beszámolók szerint a legkorábbi óriásfogú cápa a késő oligocén korszakban élt, körülbelül 28 millió évvel ezelőtt, azonban valószínűbb, hogy csak a miocén kor elején, mintegy 23 millió éve jelent meg. Habár a harmadidőszak utáni korokból nagyjából hiányzik, egyes kutatások szerint maradványai kerültek elő néhány pleisztocén kori rétegből. Feltételezések szerint az óriásfogú cápa körülbelül a pliocén korban, 3,6 millió évvel ezelőtt halt ki. A pliocén utáni időkből származó óriásfogú cápa kövületek nagy valószínűséggel „átültetett” fosszíliák, vagyis a kövületeket egy folyó vagy földcsuszamlás mosta át egy későbbi rétegbe. A szóban forgó cápa kozmopolita élőlény volt, maradványait világszerte megtalálták; ilyen helyek: Európa, Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Puerto Rico, Kuba, Jamaica, a Kanári-szigetek, Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Málta, a Grenadine-szigetek és India. Magyarország területéről, Mátraszőlősön, Fertőrákoson és a Pécshez közeli Danicz-puszta homokbányájában találták meg kövületeit. A C. megalodon fogak a kontinensektől távol, például a csendes-óceáni Mariana-árok közelében is kerültek elő. Leggyakoribb kövületei a nagy fogak, amelyekről a nevét is kapta. A fogak háromszög alakúak, tömzsi felépítésűek és nagyok. A szélük finoman fűrészes, a tövük szembeszökően V alakú. A legnagyobb fogak 18 centiméternél is hosszabbak; ez a legnagyobb fogú ismert cápa. Fogai mellett néha csigolyák is előkerülnek. A leghíresebb csigolyás példányt 1926-ban, a belgiumi Antwerpen-medencében találta meg M. Leriche; ennek a példánynak majdnem a teljes gerince megkövesedett. A gerincből 150 csigolyaközép maradt meg; ezeknek az átmérője az 55 és 155 milliméter között változik. Egyes kutatók szerint lehetnek olyan példányok is, melyeknek csigolyaközepe még nagyobb. 1983-ban a dániai Gram-agyagrétegben Bendix-Almgeen egy másik részben megkövesedett óriásfogú cápa gerincre bukkant. Ennek a példánynak 20 darab csigolyaközepe fosszilizálódott; átmérőjük 100-230 milliméter között van. ## Rendszertani besorolása és kifejlődése Az óriásfogú cápa törzsfejlődésének (philogenesis) megállapítása, több évtizednyi kutatás és újravizsgálódás után is igen nehéz. Néhány cápakutató (köztük J. E. Randall, A. P. Klimley, D. G. Ainley, M. D. Gottfried, L. J. V. Compagno, S. C. Bowman és R. W. Purdy) erősen ragaszkodik az óriásfogú cápa és a fehér cápa közeli rokonságának megtartásához. Mások viszont (köztük D. S. Jordan, H. Hannibal, E. Casier, C. DeMuizon, T. J. DeVries, D. Ward és H. Cappetta) a két cápa közti hasonlóságot kizárólag a konvergens evolúció (olyan folyamat, amely során egymáshoz nem kapcsolódó fejlődési vonalakon hasonló biológiai jellegzetességek alakulnak ki) eredményeként tartják számon. Emiatt a Carcharocles hívei egyre nagyobb teret nyernek; bár a hagyományos rendszertani besorolás még mindig széles körben elterjedt. ### C. megalodon a Carcharodonon belül A hagyományos rendszertani besorolás szerint az óriásfogú cápa a fehér cápával együtt a Carcharodon nevű cápanem fajai. Ennek a besorolásnak több érve is van: 1. a fogak egyedfejlődése (ontogenezis), melynek során a fiatal cápa fogainak széle érdesen fűrészes, a kor előrehaladtával egyre finomabbá válik – az utóbbiéra pedig igen hasonlít az óriásfogú cápáé; 2. a fiatal óriásfogú cápa foga morfológiailag igen hasonlít a fehér cápáéra; 3. egy szimmetrikus második, belső fog; 4. egy nagy köztes fog, mely a szájközepe felé hajlik; 5. felső, belső fogak, melyeknek töve kúp alakú. A Carcharodon támogatói szerint az óriásfogú cápának és a fehér cápának egy közös őse van, az úgynevezett Palaeocarcharodon orientalis. ### C. megalodon a Carcharocleson belül 1923 körül D. S. Jordan és H. Hannibal megalkotják a Carcharocles cápanemet, hogy rendszertanilag be tudják sorolni a Carcharocles auriculatust. Később a Carcharocles alkotói azt javasolták, hogy a C. megalodont ebbe a nembe kéne áthelyezni. Szintén szerintük, a Carcharocles-fajoknak az egyenes őse a fosszilis Otodus obliquus, mely a paleocén és eocén korok idején élt. A Carcharocles támogatóinak elképzelése szerint, az O. obliquus átalakult az Otodus aksuaticusá, mely aztán átfejlődött a Carcharocles auriculatusba. A C. auriculatus a Carcharocles angustidens egyenes őse, mely maga is őse a Carcharocles chubutensisnek, mely a Carcharocles hívek szerint a C. megalodon egyenes őse. A C. angustidenst és a C. megalodont összekötő kapocsfaj a C. chubutensis lett, mert ennél az állatnál megfigyelhetők az „oldalsó élek” elhagyása, mely igen jellemző a C. megalodonra. #### Az óriásfogúak ágának átgondolása a Carcharoclesoktól egészen az Otodusokig A cápakutatók tervbe vették az egész Carcharocles ágnak az átvizsgálását, illetve áttervezését, egészen vissza az Otodusokig. #### A C. megalodon mint átalakuló faj David Ward cápakutató elmélete szerint a Carcharocles ág, mely a paleocéntől egészen a pliocénig tartott, nem egyéb, mint ugyanannak az óriás cápafajnak a folytonos átalakulása, környezetéhez való alkalmazkodása különböző idők, azaz korok során. Ez az elmélet nagyon is valószínű – fentebb olvashatók az átmenetek. #### A makócápák, mint a fehér cápa legközelebbi rokonai A Carcharocles támogatói buzgón támogatják a fehér cápa és a ma már fosszilis Isurus hastalis szoros rokonságát; az óriásfogú cápát pedig kivonják e rokonságból. Chuck Ciampaglio őslénykutató azzal érvel, hogy az I. hastalisnak és a fehér cápának a fogai méretben és alakban szembetűnően hasonlóak. Más érv szerint az óriásfogú cápa fogain a fűrészes fogszél jóval finomabb, mint a fehér cápáé. 2009-ben újabb bizonyíték került elő, mely a fehér cápa és a makócápák közelebbi rokonságát támogatja; és pedig 1988-ban, Peru délnyugati részén fehér cápát találtak; a maradványt 4 millió évesre becsülték. Ez a maradvány inkább a modern makócápák és a fehér cápa közös ősét bizonyította. ### Megfontolások Ciampaglio a vizsgálatai után úgy látja, hogy az óriásfogú cápa és a fehér cápa fogai méretben és alakban jól eltérnek egymástól, és ez önmagában elég ok lenne a két fajt külön-külön nembe helyezni. Ettől eltérően a Carcharodon támogatói – M. D. Gottfried és R. E. Fordyce – több érvet is hoztak az óriásfogú cápák és a fehér cápa rokonításának érdekében. Tiszteletben tartva a nemrég zajló vitákat a fosszilis heringcápafélék rokonságáról; melyben megvitatták az alaktanukat és a csigolyaközépnek a megkövesedési mintázatát, módját – összehasonlítva a fosszilis fehér cápa és az óriásfogú cápák, köztük C. megalodon és C. angustidens, csigolyaközép megkövesedését, arra az eredményre jutottak, hogy a két cápacsoport között tényleg van szorosabb rokonsági kapcsolat. Gottfried és Fordyce felhozzák a figyelmet arra, hogy egyes 16 millió éves fehér cápa fosszíliák megelőzik a pliocén kori, átmeneti fosszíliákat. Továbbá az oligocén kori óriásfogú cápa maradványok, arra utalnak, hogy ennek az óriásnak a C. chubutensis az egyenes őse. Amiből az vehető ki, hogy a C. megalodon és a C. angustidens kortársak voltak. Egyes őslénykutatók azt javasolják, hogy Carcharocles ágat be kéne vonni az Otodus cápanembe, hogy annak egy alcsoportját képezze. Egyes Carcharocles támogatók (köztük C. Pimiento, D. J. Ehret, B. J. MacFadden és G. Hubbell) egyetértenek, hogy mindkét faj a heringcápa-alakúakhoz (Lamniformes) tartozik, és az élő Otodontidae-fajok hiányában az óriásfogú cápát legjobban helyettesítő modern cápa csakis a fehér cápa lehet. ## Anatómia A mai élő cápafajok közül a fehér cápát tartják a legmegfelelőbbnek az óriásfogú cápa helyettesítésére. Mivel még nem került elő jól megőrzött óriásfogú cápacsontváz, a kutatók kénytelenek korunk legnagyobb húsevő cápáját, a fehér cápát felhasználni a fosszilis faj rekonstrukciójához. ### Méretbecslések Mivel eddig csak töredékes csontvázai kerültek elő, pontos méretét nehéz megállapítani. A legtöbb cápakutató egyetért abban, hogy nagyobb volt, mint a ma is élő cetcápa (Rhincodon typus), melynek az eddig hivatalosan megmért legnagyobb példánya 18,8 méteres volt. A C. megalodon felmérésén a kutatók a méretét is és a testtömeget is számba vették. #### Hossza Az óriásfogú cápa állkapcsának az első rekonstrukciójával 1909-ben Bashford Dean amerikai zoológus próbálkozott. A rekonstrukciójából arra a következtetésre jutott, hogy az állat hossza megközelítette a 30 métert. A későbbi felfedezések, melyek az állat fogazatának és izomzatának felépítésének jobb megértését szolgálták; a Dean-féle rekonstrukciót 30%-kal csökkentették. Annak érdekében, hogy kizárják az ilyen nagymértékű becslési hibákat, a mai őscápa-kutatók újabb fosszíliákat, valamint mai hasonló cápafajok összehasonlítását és a fogak testhosszhoz viszonyított méretét használják fel. Egyes módszerek lentebb olvashatók. #### A fogzománc magassága 1973-ban John E. Randall hawaii halbiológus a fehér cápa esetében egy egyszerű ábrát használt fel, hogy megmutassa a fogzománc (enamelum) magasságát – a függőleges táv a fog zománcos részén, annak tövétől, egészen a hegyéig – a felső állkapcson található legnagyobb fog és az állat teljes hosszának összemérésével. Randall ezt a módszert áthelyezve az óriásfogú cápa esetébe, megpróbálta felmérni a fosszilis állat teljes hosszát. A kutatásához Randall két óriásfogú cápa példány fogait használta fel; az egyik a 10356-os raktárszámú, melyet az Amerikai Természettudományi Múzeumban (American Museum of Natural History, AMNH) őriznek, míg a másik a 25730-as raktárszámú, ezt pedig a Nemzeti Természettudományi Múzeumban (National Museum of Natural History) tartják. Az első példány fogzománc magassága 115 milliméteres, a másodiké 117,5 milliméteres. A hawaii kutató ezeknek átlagából arra a következtetésre jutott, hogy az óriásfogú cápa körülbelül 13 méter hosszú lehetett. 1991-ben Richard Ellis és John E. McCosker azt állították, hogy a fogzománc magassága nem feltétlenül nő az állat teljes hosszának a növekedésével. #### A legnagyobb belsőfog magassága 1996-ban, miután Michael D. Gottfried, Leonard Compagno és S. Curtis Bowman alaposan megvizsgáltak 73 fehér cápa példányt, lineáris összehasonlítást javasoltak az állat teljes hossza és a legnagyobb belsőfog magassága között. Az összehasonlítás a következő: teljes hossz méterekben = – (0,096) × [UA legnagyobb magasság (mm)]-(0,22). Ezután Gottfried és kollégái átültették ezt a módszert a C. megalodon esetébe. A legnagyobb óriásfogú cápa fog, mely a csapat tulajdonában volt – 1993-ban Compagno által felfedezett felső állkapcson levő, második belső fog, melynek magassága 168 milliméteres volt. Ennek a fognak és a módszerüknek köszönhetően, az állat hosszát 15,9 méteresre becsülték. Még abban az időben ennél nagyobb fogakról is érkeztek beszámolók. E módszer esetében a fog maximális hosszát, a fogkorona (corona dentis) tetejétől egészen az alsó nyúlvány gyökeréig futó függőleges vonal mentén kapjuk, mely párhuzamosan fut a fog hossztengelyével. Laikus kifejezéssel élve, a fog legnagyobb magassága a dőlési vagy ferde hosszában található. #### A foggyökér szélessége 2002-ben Clifford Jeremiah cápakutató azt javasolta, hogy az állat teljes hosszát a felső belső fog gyökeréhez viszonyítsák. Állítása szerint minden 1 centiméternyi foggyökérre (radix dentis) körülbelül 1,4 méter cápahosszt kell számítani. Jeremiah azt mutatta ki, hogy az állkapocs külső hosszvonala egyenesen arányos az állat össz hosszával; és a legnagyobb fog gyökerének a szélessége megmutatja az állkapocs szélességét. A Jeremiah tulajdonában levő legnagyobb fog gyökere 12 centiméter széles volt, ebből pedig a módszer segítségével 16,5 méteres példány adódott. Ward megjegyezte, hogy ez a módszer nagyon is jól működik a mai nagytestű cápák felmérésében. #### A fogkorona magassága 2002-ben a chicagói DePaul Egyetem (DePaul University) őslénykutatója, Kenshu Shimada fehér cápa példányokon végzett anatómiai vizsgálatok után arra jutott, hogy lineáris összefüggés van a fogkorona magassága és az állat teljes hossza között. Az összefüggés a következő: az állat teljes hossza centiméterben = a + bx, ahol a állandó, b az egyenes meredeksége, x pedig a fogkorona magassága milliméterben. A b értéke 9, ennyivel kell szorozni a fog magasságát (mm), hogy megkapjuk a cápa hosszát centiméterben. Az összefüggés segítségével bármely fogból meg lehet becsülni a teljes testhosszúságot. Ebben a módszerben a fogkorona magassága mérésekor a maximális labiális zománcmagasságot vették figyelembe. Shimada rámutatott, hogy a korábban javasolt módszerek a dentális homológiákat kevésbé vették figyelembe, ő viszont a korona, illetve a gyökér nem izometrikus növekedését figyelembe vette modelljében. Az összefüggés továbbá felhasználható lenne a fehér cápához alaktanilag hasonló cápák, mint az óriásfogú cápa méretének becslésére is. A modell használatával a Gottfried és kollégái által birtokolt felső-elülső fog (168 mm maximális magassággal) alapján 15,1 méteres testhosszúságra lehet következtetni. 2010-ben Catalina Pimiento, Dana J. Ehret, Bruce J. MacFadden és Gordon Hubbell cápakutatók Shimada módszerével meghatározták egy C. megalodon nagyságát. A panamai Gatun Formáció területén talált példányok közül a 237956-os számú példányra 16,8 métert számoltak. Később cápakutatók (köztük Pimiento, Ehret és MacFadden is) újra ellátogattak a Gatun Formációhoz és újabb példányokhoz jutottak hozzá. A 257579-es számú példány Shimada módszere alapján 17,9 méteres hosszt ért el. #### Aktuális szakmai konszenzus Az 1990-es években Patrick J. Schembri és Staphon Papson tengerbiológusok azt állították, hogy az óriásfogú cápa teljes hossza körülbelül 24-25 méter lehetett. Ettől eltérően Gottfried és kollégái a legnagyobb példányt csupán 20,3 méteresre becsülik. A mai felfedezések és kutatások alapján, melyet a legtöbb mai kutató elfogad, az óriásfogú cápa legvalószínűbb maximális testhossza „csak” 14,2–16 méter lehetett. #### A legnagyobb ismert példányok A floridai Gainesville nevű megyeszékhelyben élő Gordon Hubbell tulajdonában van egy 184,1 milliméter magas felső, belső fog. Az egyik óriásfogú cápa állkapocs rekonstrukcióba egy 193,67 milliméter magasságú fog is be van foglalva. Ezt a rekonstrukciót Vito Bertucci fosszíliavadász állította össze. Emiatt Bertucci beceneve „Megalodon Man” lett, ami magyarul Megalodonembert jelent. #### Testtömeg-becslések Miután Gottfried és kollégái 175 fehér cápa-példányon végeztek hossz–tömeg arányméréseket, kidolgoztak egy módszert a C. megalodon testtömegének a megismeréséhez. A módszerben az egyed növekedési rátáját is beleszámították. A módszerük, elképzelésük szerint egy 15,9 méter hosszú C. megalodon körülbelül 48 tonnát nyomhatott, míg egy 17 méteres példány körülbelül 59 tonnás lehetett. Ha létezett 20,3 méteres óriásfogú cápa, akkor 103 tonna tömegű lehetett. ### Fogazata és állkapcsa Egy japán kutatócsoport, vagyis T. Uyeno, O. Sakamoto és H. Sekine 1989-ben a Japánban lévő Szaitama nevű városban felfedeztek és kiástak egy majdnem teljes óriásfogú cápa fogazatot. Egy másik hasonlóan jól megőrzött C. megalodon fogazat került elő az észak-karolinai Aurora város menti Lee Creek-ből, mely a Yorktown Formációhoz tartozik. Ez a példány szolgált a New Yorkban lévő Amerikai Természettudományi Múzeumban (American Museum of Natural History) felállított óriásfogú cápa állkapocs-rekonstrukciójához. Ezek a fogsorok megmutatták, hogy valójában hány foga is volt és hogy hogyan is helyezkedtek el a fogak az állkapcsában ennek a fosszilis cápafajnak. Ebből kifolyólag igen élethű állkapocs-rekonstrukciók jöttek létre. A későbbiekben még több efféle fogsor került elő. Ezek alapján 1996-ban S. Applegate, valamint L. Espinosa mesterséges fogszámozást adott ki, melyben az állat különböző fogtípusai és azok elhelyezkedése van leírva. A legtöbb modern C. megalodon állkapocs-rekonstrukció ezt a leírást követi. Fogképlete: . Amint a képletben látható, állkapcsában négyféle fog ült. - Elülső (Anterior, A) - Közbeeső (Intermediate, I) – a C. megalodon esetében ez a fog egy felső, belső és „A3”-ként van megnevezve, mivel nagyjából szimmetrikus és nem mutat az ajak középvonala felé. Ennek ellenére közbeesőfogként van számon tartva. A fehér cápa esetében ez a fog az ajak középvonala felé mutat, ami tovább bonyolítja a Carcharodon vs. Carcharocles ügyet; támpontot adva a Carcharocles támogatóinak. - Oldalsó (Lateral, L) - Hátulsó (Posterior, P) Fogai nagyon robusztusak; a 276 foga öt sorba rendeződött. Az őslénykutatók szerint szája akár 2 méternél is szélesebb lehetett. #### Harapása 2008-ban Stephen Wroe vezetésével egy kutatócsapat kísérleteket végzett a fehér cápa harapáserősségének mérése céljából. A kísérlethez egy 2,5 méteres példányt használtak fel; aztán izometrikus viszonyításokat használva, a legnagyobb és legkisebb – úgy méretben, mint testtömegben – ismert óriásfogú cápa példányokhoz arányítva, a fosszilis cápa harapáserőssége elöl N lett, hátul N; holott a legnagyobb fehér cápáé N. Összehasonlításképpen a Dunkleosteus nevű, devon időszakbeli páncélos őshalnak a harapása N lehetett. Wroe és kollégái megjegyzik, hogy a cápák táplálkozás közben erőszakosan oldalra mozgatják fejüket, ami tovább növeli harapásuk erősségét. Emiatt a zsákmány által érzett harapás valószínűleg nagyobb, mint amit becsülni lehet. A szóban forgó állat igen erős harapásának elképzeléséhez figyelembe kell venni, hogy eleve hatalmas méretű állat volt, mi több, aktívan vadászott a nagy testű tengeri emlősökre, köztük bálnákra is. #### A fogak működése Az óriásfogú cápa fogai nagyon robusztusak és fűrészesek voltak, amik megkönnyítették zsákmánya húsának kiharapását. B. K. Kent paleontológus szerint, az állat fogai a méretükhöz képest nagyon vastagok; a vékony részük és a hajlíthatóságuk csekély. A foggyökerek is jóval nagyobbak a fogmagassághoz képest, ami azonban nagyobb mechanikai előnyt szolgáltat tulajdonosának. A hatalmas és igen erős fogak kiválóan alkalmasak a nagy zsákmányállatok megtartásához és feldarabolásához, ráadásul akkor is ritkán törnek el, ha a cápa csontba harap. ### Csontváza A méret és testtömeg becslése után Gottfried és kollégái a C. megalodon teljes csontvázát is megpróbálták elképzelni. Ahhoz, hogy azt a sok hatalmas fogat elbírja, a fosszilis cápa állkapcsa masszív kellett, hogy legyen. Továbbá a testmérethez képest rövidebb és erősebb felépítésű, mint a fehér cápa esetében, mely a kihalt rokonhoz viszonyítva nagyon karcsú fogazattal és állkapcsokkal rendelkezik. Az óriásfogú cápának a nagy állkapcsai „disznószemű” pofát kölcsönöztek. A porcos koponyájának teteje és elülső része testesebbnek és vastagabbnak hathatott, mint a fehér cápa esetében. Valószínűleg az uszonyai a testnek megfelelően szintén nagyok voltak. A belgiumi példány csigolyáit vizsgálva megtudtuk, hogy neki több csigolyája volt, mint a mai cápákénak. Manapság csak a fehér cápa csigolyái közelítik meg az óriásfogú cápa csigolyáinak számát. A fenti jellemzők felhasználásával Gottfried és társai rekonstruálták egy C. megalodon teljes csontvázát, amelyet aztán az Amerikai Egyesült Államokbeli Maryland államhoz tartozó Solomons-szigeten lévő Calvert Tengerészeti Múzeumban (Calvert Marine Museum) állítottak fel. A rekonstrukció egy 11,5 méteres fiatal példányt mutat be. A kutatócsapat, mely megalkotta ezt a példányt, megjegyzi, hogy amint a fehér cápa esetében, úgy az óriásfogú cápa esetében is megtörténhettek csontvázi átalakulások az egyedfejlődés során. A kövületek megerősítik azt a tényt, mely szerint a még élő állatnak nagyon elásványosodott csontváza volt. ## Ősbiológiája és ősökológiája ### Előfordulása és élőhelye A cápák – főként a nagytestűek – sokat vándorolnak, hogy elegendő zsákmányhoz jussanak, élettörténetük nagyon összetett és hatalmas térségeket uralnak. Az óriásfogú cápa kövületei világszerte való előfordulást tanúsítanak. Főleg a szubtrópusi és mérsékelt övi szélességi körökön élt. Az északi 55. szélességi körön is felfedezték. Az általa kedvelhetett átlagos vízhőmérséklet körülbelül 12 Celsius-fok volt, de az 1-24 °C közti hőmérsékletet is tűrhette. Mint családjának többi tagja, a C. megalodon is képes lehetett testmeleget előállítani. A vörös izmok anyagcseréje által létrehozott meleget speciális véredény rendszer tárolta. Ezt a véredény rendszert, az úgynevezett „csodálatos hálót” – latinul: retia mirabilia-nak (egyes számban: rete mirabile) nevezzük. Ez a véredény rendszer igen jól hasznosítja a testmeleget. Az óriásfogú cápa ennek a tulajdonságának – mely a hatalmas méretéből is ered – köszönhetően ál-melegvérűnek számít; azaz a melegvérűsége nem olyan, mint az emlősöknél és madaraknál – tehát nem állandó – hanem ezt a hőt maga a cápa állítja elő. A Megalodonnak meglehetett az az alkalmazkodó tulajdonsága, mely lehetővé tette számára, hogy sokféle tengeri környezetben megélhessen; például a sekély part menti vízben, partközeli vízalatti sziklák közelében, mocsaras lagúnában, homokpadok közelében, valamint a nyílt tengeren és annak mélyében. Nagy valószínűséggel egész életében vándorolt. A felnőtt C. megalodon ritka lehetett a sekély vízben; leghatalmasabb példányai valószínűleg a nyílt tengerben vadásztak. Mint sok mai cápafaj, ez a fosszilis faj is életkorának megfelelően át-átvándorolt különböző tengeri ökoszisztémákon. A kövületek azt mutatják, hogy a déli félgömbön élt példányok átlagosan nagyobb méretűek voltak, mint északi fajtársaik. Amíg a déliek átlagosan körülbelül 11,6 méteresek, addig az északiak csak 9,6 méter hosszúak voltak. A csendes-óceáni példányok 10,9 méteresek, míg az atlanti-óceániak 9,5 méteresek. Habár a különböző félgömbökön és óceánokban kissé eltérő méretű példányok éltek, a különböző szélességi körökön élők között alig volt különbség. A különböző időkben élt óriásfogú cápák között sincs nagy méretkülönbség, habár az óriásfogú cápák törzsfejlődési vonalában megvan az a tulajdonság, hogy a későbbi korszakokban élő példányok általában nagyobbak voltak a korai példányoknál. A különböző becslési módszerek és megtalált kövületek összevetésével az átlagos óriásfogú cápa méret 10,5 méter lett; azzal a megjegyzéssel, hogy ennél nagyobb példányok is létezhettek, mivel ökológiai szempontból egy nagyobb méretű állat jobban megvédi magát és több zsákmányhoz juthat, amik biztosítják megélését és génjeinek továbbörökítését. ### Zsákmányai A cápák általában opportunista ragadozók, melyek általában a legkönnyebben elejthető zsákmányt veszik célba; azonban a kutatók szerint az óriásfogú cápa „feltétel nélkül a legrettentőbb ragadozó, mely valaha is létezett”. A hatalmas mérete, a gyorsúszó képessége, erőteljes állkapcsai, melyekhez egy elrettentő gyilkoló gépezet párosult, az óriásfogú cápából egy csúcsragadozót képezett, mely gyakorlatilag bármilyen tengeri prédát képes volt elejteni. A kalcium izotópos kutatások, melyeket egyaránt elvégeztek fosszilis és élő cápákon is, azt mutatták, hogy a C. megalodon, a fehér cápától eltérően, az élőhelyén levő tápláléklánc magasabban elhelyezkedő képviselőivel táplálkozott. A kövületekből ítélve, a szóban forgó fosszilis cápafaj főleg tengeri emlősökkel táplálkozott: kisebb fogascetekkel (delfinfélékkel), kisebb bálnákkal (Cetotheriumokkal, Squalodonokkal és Odobenocetopsokkal), nagyobb cetekkel (ámbráscetfélékkel, grönlandi bálnákkal és barázdásbálna-félékkel), úszólábúakkal, disznódelfinfélékkel, tengeritehenekkel és tengeriteknős-félék közül a nagyobb fajokkal. Az óriásfogú cápa esetében a tengeri emlősök rendszeresen szerepeltek az étlapján. Számos megkövesedett bálnacsonton óriásfogú cápa fognyomok találhatók. Sokszor e régen elhunyt bálnák mellett, vagy éppen beléjük ágyazódva C. megalodon fogak vannak. Fosszilis bizonyítékok vannak arra is, hogy ez a cápa aktívan vadászott az úszólábúakra. Egy ilyen lelet egy oroszlánfóka megharapott fülcsontja, melynek közelében egy 127 milliméteres óriásfogú cápa fogra bukkantak. ### Helye az ökoszisztémán belül Az óriásfogú cápa világában igen nagy volt a különböző fajok közti versengés, mindazonáltal, ez a cápa minden kétséget kizáróan a tápláléklánc csúcsán állt. Csúcsragadozó mivolta nagymértékben befolyásolta az élőhelyén élő fauna összetételét. Az óriásfogú cápa akkor jelent meg, akkor fejlődött ki, amikor a cetek divergens evolúciója a csúcspontján volt. A fiatal cápa valószínűleg azokat az élőhelyeket kedvelte, ahol kisebb méretű cetek voltak jelen, míg a felnőtt példány a nagytestű cetekre vadászott. Az efféle, életkor meghatározta táplálékszerzési módszerek valószínűleg már megjelenésükkor, az oligocén után léptek fel. A szóban forgó óriási porcos hal kortársa volt az akkor már megjelent hatalmas fogasceteknek, köztük a ragadozó életmódú ámbráscetféléknek és Squalodonoknak, melyek szintén csúcsragadozó szerepet vállaltak és a cápával versengtek a zsákmányokért. Ahhoz, hogy a fogascetek védelmet élvezzenek és sikeresen felvegyék a versenyt a kortárs óriásfogú cápákkal, kifejlesztették a csapatban vadászás módszerét, valamint hatalmassá nőttek, ilyen példa a Livyatan melvillei. A miocén kor végére a ragadozó ámbráscetfélék faj- és egyedszáma rohamosan csökkenni kezdett. Helyüket átvették a kisebb és gyorsabban mozgó ragadozó delfinfélék, melyek a pliocén kor alatt jelentek meg. Mint sok más cápafaj, a C. megalodon is táplálkozhatott halakkal. A kövületek alapján ismert, hogy az óriásfogú cápát és az általa bejárt területeket más nagytestű cápák, mint amilyen a fehér cápa is, messzire elkerülték, valószínűleg azért, mert vadászott rájuk. Más cápákhoz hasonlóan az óriásfogú cápa a kannibalizmust sem vetette meg, ahol a nagyobb felfalja kisebb fajtársát, vagy az erősebb a gyengébbet. ### Táplálkozása Ahhoz, hogy nagytestű zsákmányra tegyenek szert, a cápák sokszor komplex vadászati stratégiákat dolgoztak ki. Egyes őslénykutatók szerint a mai fehér cápa vadászati módszerei betekintést adhatnak a C. megalodon óriásbálnákra való vadászatához, azonban a kövületek alapján megtudtuk, hogy az óriásfogú cápa jobban alkalmazkodott, jobb stratégiákat fejlesztett ki a hatalmas méretű zsákmányok legyűréséhez, mint a fehér cápa. A paleontológusok a megtalált kövületekből megpróbálják „kiolvasni” az óriásfogú cápa vadászati módszereit. Az ehhez való betekintést egy 9 méteres, azelőtt ismeretlen fajú, miocén kori sziláscet szolgáltatta. A ragadozó porcos hal legelőször zsákmánya erősen csontozott részeire – vállai, úszói, mellkas- és a nyaktájéki csigolyái – összpontosított; ezeket pedig a modern fehér cápa általában elkerüli. Dr. B. Kent szerint azért támadott e csontos részekre – pl. mellkas –, hogy azok eltörésével szétzúzza az olyan létfontos szerveket, mint a szív és tüdő. E szervek sérülése után az áldozat magatehetetlené válik, és hamarosan elpusztul. Ez a felfedezés megmutatta, hogy az óriásfogú cápának, a fehér cápától eltérően, miért is kellettek robusztusabb fogak. Továbbá a zsákmányszerzési stratégiák az áldozatok fajától és méretétől függően változhattak. A kövületeken való jelek alapján a kisebb cetekre – pl. Cetotherium – alulról támadott; teljes erőből nekik ment, aztán a sokkos állapotban levő, vagy a már elpusztult tengeri emlőst nyugodtan elfogyasztotta. A pliocén kor idején nagyobb és fejlettebb cetfajok jelentek meg. A jelek szerint az óriásfogú cápa újabb vadászati módszereket fejlesztett ki az efféle új és hatalmas állatok elejtéséhez. Számos pliocén kori, fosszilis cet mellúszóján és farokúszó csigolyán C. megalodon fognyomok találhatók. Az úszók megsebzése, működésképtelenítése az óriásfogú cápa válasza az új, hatalmas zsákmányok megjelenésére; mivel ezek túl nagyok voltak ahhoz, hogy átharapja őket vagy súlyos csonttörést okozzon nekik. ## Szaporodása A fosszilis maradványok szerint az óriásfogú cápa azokon a helyeken hozta világra kicsinyeit, ahol a vízhőmérséklet melegebb volt, kevesebb a ragadozó, és bőséges volt a táplálékkínálat. Az óriásfogú cápa eddig felfedezett ellőhelyei a következők: a panamai Gatun formáció, a marylandi Calvert formáció, a Kanári-szigeteken lévő Banco de Concepción és a floridai Bone Valley formáció. Mint sok más nagytestű cápafaj, valószínűleg a C. megalodon is ál-elevenszülő volt, vagyis kölykei a méhében keltek ki, ezután pedig tojásevőkké váltak, azaz az anyaállat méhében levő kis cápák felfalták kevésbé fejlett testvéreiket és a meg nem termékenyített petéket. A vemhesség első felében az anyaállat rengeteg kis, meg nem termékenyített petét termelt, melyeket a méhekbe juttatott. A fogak alapján az újszülött óriásfogú cápa körülbelül 2-4 méteres lehetett. Táplálékuk az egyedfejlődésük során változott. A fiatal egyed halakkal, tengeri teknősökkel, dugongokkal és kisebb cetekkel táplálkozhatott, míg felnőttkorában a nyílt tengeri és hatalmas testű cetek vadászatára tért át. Az egyik kövület azt mutatja, hogy legalább egy esetben fiatal óriásfogú cápa támadott nagyobb testű bálnára. Egy ős kék bálna vagy ős hosszúszárnyú bálna bordáján gyógyulás nyomai vannak, miután egy pliocén kori, 4-7 méteres óriásfogú cápa támadás közben 3 fognyomot hagyott rajta. A kutatók feltételezik, hogy ez a cápa egy fiatal óriásfogú cápa lehetett. ## Kihalása Az óriásfogú cápa kihalásának okait még manapság is kutatják. Egyedszámának csökkenéséről, illetve kihalásáról már született néhány elmélet. ### Környezeti tényezők #### Az óceánok lehűlése és vízszint csökkenés 17-15 millió évvel ezelőtt, az úgynevezett miocén klímaoptimum (Miocene Climatic Optimum) után a Földön hosszú távú lehűlés kezdődött. Ez a folyamat az óceáni áramlatok megváltozásával felgyorsulhatott, melyek a pliocén korban, a Panama-földszoros megjelenésével következtek be. Ugyanez az esemény okozta az elkövetkezendő eljegesedési korszakokat az északi félgömbön. Emiatt a pliocén végét és a pleisztocént a jégkorszakok koraként ismerjük. Ekkortájt az óceánok is jelentősen lehűltek. Az eljegesedések idején a kontinenseken hatalmas jégsapkák keletkeztek, ennek következtében nagymértékben csökkent a tengerek, óceánok vízszintje. Mivel az óriásfogú cápa a melegebb vízhőmérsékletet kedvelte, a lehűlés miatt egyedszáma minden bizonnyal csökkent. Ezt a teóriát igazolja, hogy azokon a területeken, ahol nagymértékű lehűlések következtek be, nagyon ritkák, vagy teljességgel hiányoznak a Megalodon fosszíliák. A vízszintcsökkenés meggátolhatta a cápát abban, hogy eljusson a sekélyebb vizű ellőhelyeire; így a szaporodása is nehézségekbe ütközött. Egyéb, védtelen helyeken az újszülött cápák áldozatul eshettek a ragadozóknak, vagy nagyobb fajtársaiknak is. A pliocén végére a szóban forgó porcos hal fenti körülmények miatt kihalt. ### Biológiai tényezők #### A táplálékcsökkenés A sziláscetek (Mysticeti) a miocén kor idején élték a virágkorukat, amikor is több mint 20 nemük élt; míg manapság csak 6 nemük létezik. Ez a sokféleség tökéletes volt ahhoz, hogy fenntartson egy olyan óriásragadozót, mint amilyen az óriásfogú cápa. A miocén kor végére a sziláscetek fajszáma, sokfélesége csökkenni kezdett; a gyorsabb és jobban rejtőzködő fajok maradtak fenn. A Panama-földszoros megjelenése után megváltoztak az óceáni áramlatok, ez azután számos tengeri élőlény kihalását okozta. A tápláléklánc egyes helyeken összeomlott és a trópusokon táplálkozó bálnák kihaltak. A pliocén kori bálnakövületekből ismertté váltak e cetek vándorútjai. Ezek arról tanúskodnak, hogy e későbbi cetfajok a sarkok felé kezdtek vándorolni. A vizek lehűlése meggátolta az óriásfogú cápát, hogy zsákmányait a sarki táplálkozóhelyekre kövesse. A trópusi bálnák kihalása, valamint az életben maradt bálnafajok elköltözése okán az óriásfogú cápa egyszerűen nem talált elegendő prédát; így a pliocén kor idején az alsóbb és középső szélességi körökön már alig maradt fent. A C. megalodon túlságosan specializálódott ragadozóállat volt, emiatt nem tudott alkalmazkodni az újabb körülményekhez. Albert Sanders nevű paleontológus szerint ez a cápa túl nagy volt ahhoz, hogy az összeomló táplálékláncból megélhessen. A helyzetet tovább rontotta, hogy a plio-pleisztocén korok idején bekövetkezett trópusi táplálékhiány miatt gyakoribbá vált a kannibalizmus, ebben az éhínséges időkben, a fiatal példányokat gyakrabban támadhatták meg a felnőttek. #### Vetélkedése más ragadozókkal A pliocén korban megjelentek a nagytestű, ragadozó életmódot folytató delfinfélék, mint amilyen a kardszárnyú delfin (Orcinus orca) és rokonai; ezek pedig kitöltötték azokat az üresen maradt ökológiai fülkéket, melyeket addig – a miocén kor végéig – a már kihalt ragadozó ámbráscetek töltöttek be. A kutatók egy kis csoportja úgy véli, hogy az óriásfogú cápa az ős kardszárnyú delfinekkel való versengés során halhatott ki. Más források egyéb nagytestű fogasceteket is hibáztatnak e cápafaj kihalásáért. A kövületek azt mutatják, hogy a pliocén kori delfinfélék az északabbra, illetve délebbre fekvő szélességi körökön, azaz a hidegebb vizekben is megéltek. Ős-kardszárnyú delfin maradványaira bukkantak a Dél-afrikai Köztársaságban, ami arra utal, hogy a két csúcsragadozó találkozhatott egymással. ### Fenti okok összeadódása A szakértők egyetértenek abban, hogy az óriásfogú cápa kihalásának legfőbb okai, a plio-pleisztocén korokban bekövetkezett óceánok lehűlése, valamint a tengeri táplálékláncok összeomlása, illetve áthelyeződése voltak. A legújabb kutatások szerint, melyek számba veszik a cápa előfordulását, az éghajlati és geológiai tényezőket, valamint a kortárs élővilágot – tekintetbe véve zsákmányállatait és a vele vetélkedő többi ragadozót –, arra utaltak, hogy a C. megalodon egyszerűen „éhen halt”. Szintén ezen kutatások szerint e fosszilis cápa előfordulása a miocén és pliocén kor idején nem függ össze a felmelegedési és lehűlési irányzatokkal. Mivel az óriásfogú cápa csak a pliocén végén halt ki, azt mutatja, hogy hosszabb ideig is jól tűrte a hideg vizeket. Olyan helyeken is találtak kövületeket, melyekből arra lehet következtetni, hogy bár átlagosan 12-27 °C-fokos vízben érezte jól magát, kivételes esetekben jóval nagyobb hőmérsékleti tartományban, akár 1-33 °C -fokos vízben is megéltek. Fentiekből úgy tűnik, hogy az óriásfogú cápa jóval nagyobb elterjedési területen élt, és a hidegebb vizek nem jelentettek számára feltétlenül akadályt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az óriásfogú cápa kihalása a tengeri élővilágra robbanásszerű hatással volt. A bálnák átlagos testmérete növekedésnek indult, valamint a cápák eltűnésével a többi csúcsragadozó újabb vadászterületekre tett szert. ## A fikcióban Ez a cápafaj számos filmben és regényben szerepel. Az olyan fikciós művekben, melyekben tengeri szörnyek szerepelnek, az óriásfogú cápa majdnem mindig kihagyhatatlan. Az ilyen filmekben vagy regényben a történet szerint általában létezik egy reliktum állomány az óceánok mélyén, egyes példányai pedig emberi vagy természeti okok miatt felszínre kerülnek. Jim Shepard amerikai író és professzor, „Tedford and the Megalodon” című története szerint egy ilyen esemény következik be. Ilyen hiedelmeket óriásfogú cápa fogak megtalálása is táplál; például 1872-ben, az HMS Challenger nevű gőzhajó legénysége ilyen fogakra bukkant, melyekről úgy vélték, hogy csak tízezer évesek. Tengerészektől és halászoktól érkező rémhírek között időnként a mai napig is az óriásfogú felbukkanásáról is szó esik. Ilyen történetek jelentek meg 1918 júliusában Ausztrália keleti partvidékén, és ehhez hasonló eset a Port Stephens-i, ami 15 évvel később történt és ismét a Csendes-óceán déli térségéből érkezett. Az olyan alkotások, mint a „Shark Attack 3: Megalodon” és Steve Alten sci-fi-író sorozata, „Meg: A Novel of Deep Terror”, tévesen a C. megalodont 70 millió évesként, a dinoszauruszok kortársaként írják le. A „Shark Attack 3: Megalodon” című film írói szándékosan, Richard Ellis amerikai tengerbiológus kutatását, a Great White Shark címűt vették át és torzították el. A kutatás másolatában, ami a filmben is szerepel, olyan oldalak is vannak, melyek az igazi írásban nincsenek. Ellis emiatt beperelte a film tulajdonosát, a Lions Gate Entertainment kanadai-amerikai filmes céget, a film terjesztésének leállítását, valamint dolláros kártérítést követelve. Talán a legfélrevezetőbb író Steve Alten, aki a könyvének előszóján és fedelén egy tengerben levő Tyrannosaurus rexet ölő óriásfogú cápát ír le, illetve ábrázol. Az Animal Planet fikciós ismeretterjesztő filmje, a „Mermaids: The Body Found”, azt mutatja, hogy 1,6 millió évvel ezelőtt a sellők egy csapata két óriásfogú cápával találkozott. Később, 2013 augusztusában a Discovery Channel elindította az éves „Shark Week” sorozatot, melynek során cápákról szóló ismeretterjesztő filmeket mutatnak be hétről hétre, köztük sci-fi „Megalodon: The Monster Shark Lives” címűt is. Ebben állítólag még létezik ez a cápafaj, és több képzelt bizonyítékot is hoznak létezésének alátámasztásához. Ez az ismeretterjesztő film számos kritikát kapott, köztük azt is, hogy a benne szerepelt tudósok valójában fizetett színészek voltak. 2014-ben a Discovery Channel újból bemutatta ezt a filmet, egy másik, 1 órás „Megalodon: The New Evidence” című film mellett. Ezekhez csatlakozott egy másik ismeretterjesztő sci-fi film, a „Shark of Darkness: Wrath of Submarine” című, ami szintén számos kritikát és negatív visszajelzést kapott a sajtó és a kutató közösség részéről. Legutóbb a Meg – Az őscápa című filmben szerepeltették.

Hattuszasz

Hattuszasz (óasszír Ḫattuš vagy Ḫattum, hettita nyelven ^URUḫa-at-tu-ša-aš, magyarul Hattum vára, sokszor Hattusa vagy Hattusas írásmóddal, ékírással 𒌷𒄩𒀜𒌅𒊭) a Hettita Birodalom központja Anatólia középső részén a mai Boğazkale (korábban Boğazköy) nevű település közelében helyezkedett el. Ma látható épületeinek nagy része az i. e. 14. és 13. században épült, abban az időben, amikor a nagyhatalmú hettita uralkodók, főleg III. Hattuszilisz és III. (IV.) Tudhalijasz monumentális épületeket emeltettek a városban és kiterjesztették annak külső határait. Hattuszasz egy hegyes, völgyekkel és vízfolyásokkal tagolt vidéken épült egy még korábbi település helyére. Ahogy területe bővült, formája és elrendezése a környezethez igazodott. A település négy nagyobb részre osztható: Büyükkale és a rajta épült citadella (zárt, elkülönülő egység a városon belül); Felsőváros, Alsóváros és a Büyükkaya-hegy. Hattuszasz legnagyobb kiterjedését az i. e. 14. és 13. század között érte el. Az ásatások során a Felsővárosban számos templomépületet azonosítottak, ahonnan nagy mennyiségű ékírásos dokumentum került elő. Az ásatások során öt réteget tártak fel. Az V. ásatási réteg egy i. e. 2000-ből való települést hozott felszínre, a IV. réteg a hettita betelepülés korszakából való. A fénykori Hattuszaszt a III/a. réteg rejtette. A III/b. réteg a késői újbirodalom kora, és a II. rétegtől hatalmas tűzvész nyomai választják el. A II. rétegben késői fríg korra utaló leleteket találtak, az I. réteg pedig hellenisztikus korú. A Felsővárost déli oldalról egy tornyokkal tagolt városfal védte, ezekbe építették a híres kapukat, az Oroszlános kaput, a Király kapuját és a Szfinxek kapuját. Az Alsóvárosban – melyet szintén egy fal vett körül – tárták fel a város legnagyobb épületét, az 1. vagy Nagy templomot. Egy főépületből és számos körülötte elhelyezkedő raktárhelyiségből állt, a vihar istenének, Teszubnak és a napistennőnek, Hebatnak ajánlották. Hattuszasztól 2 kilométerre északkeletre található Yazılıkaya (a „feliratos szikla”), ahol egy sziklaszentélyt építettek. A szentély kialakítása az i. e. 13. század második felében, III. (IV.) Tudhalijasz királynak tulajdonítható. ## A város története ### Földrajzi környezet és a kezdetek Hattuszasz Közép-Anatólia északi részén fekszik, éghajlata száraz kontinentális, a tél hosszú és hideg, a nyár viszonylag rövid, de forró. A történelem előtti időkben ez a térség csapadékosabb volt, kevésbé szélsőséges hőmérsékletekkel. A terület sokkal alkalmasabb volt földművelésre és állattenyésztésre, mint napjainkban. Sűrű erdők és bozótosok borították, ezek megkötötték a talajt, és hatásukra a talajvíz szintje is magasabban volt a jelenleginél. A paleolitikum és a mezolitikum idejéből (amikor vadászó és gyűjtögető népcsoportok vándoroltak a területen) nagyon kevés lelet került elő. A neolitikum korából is (amikor a népesség letelepedett, földműveléssel és állattenyésztéssel kezdett foglalkozni) kevés nyom maradt, valószínűleg azért, mert az erdőkkel borított hegyes vidéken nehezen lehetett földművelésre alkalmas területeket kialakítani. ### Korai telepesek (i. e. 6. évezred – i. e. 3. évezred) A területen az első településnyomok az i. e. 6. évezredből valók, a rézkor kezdetéről, amikor kisméretű, szétszórt falvak jelentek meg legfőképpen a hegyoldalakon és a sziklás kiemelkedések tetején. Egy ilyen település maradványa Büyükkayán a legkorábbi eddig előkerült településnyom Hattuszaszban. A következő évezredekben a környék csak nagyon lassan, fokozatosan települt be, és csak az i. e. 3. évezredben, a korai bronzkor idején alakult ki egy olyan településhálózat, amelynek részei kereskedelmet folytattak egymással, és kialakultak egy bonyolultabb társadalmi fejlődés alapjai. Egyes települések politikai és vallási központtá váltak és egyre nagyobb területre terjesztették ki hatalmukat. A fejlődést az is gyorsította, hogy a környéken számos ásványkincset találtak. Az i. e. 22. század és az i. e. 19. század között semmilyen írott forrás nincs Hattuszaszról, vagy akár bármelyik hatti–hettita településről. Ezért e négy évszázadról csak a régészet mondhat valamit. Ebben az időben valószínűleg csak a Büyükkale területén volt telep (legalábbis csak innen ismertek leletek), ekkor keletkeztek a Vb-Va és IVd rétegek. E korszakban legalább egy lakatlan periódus is volt. ### Az asszír kereskedő kolóniák kora (i. e. 2000 – i. e. 1700) Az óasszír kereskedelem időszakában a város nagy jelentőségre tett szert. Először az i. e. 20.–i. e. 19. század körül, majd jó néhány évtizedes szünettel az i. e. 18. század elején asszír kereskedők kolóniát alapítottak a területén, hogy a helyszínen a karavánok számára árut, rezet, ezüstöt, aranyat és drágaköveket szerezzenek be. Ezt az árut Mezopotámiába szállították, ahonnan visszafelé ónt, szöveteket és ruhákat hoztak. Az asszír kereskedők utazásaik során kapcsolatba kerültek más anatóliai városok termékeivel is, így idővel az egész kelet-anatóliai területet kereskedelmi kapcsolatok szőtték át. A későbbi Hattuszasz mellett az számos más hatti uralom alatt álló városban létesítettek kolóniákat, családjaikkal elkülönített városnegyedekben laktak, ezeket kárumnak (, jelentése „kikötő”) nevezték. Politikával nem foglalkoztak, adót fizettek a város urának, aki cserébe védelmezte őket. Ezek az asszír kereskedők terjesztették el az írást az anatóliai városokban is, mivel a kereskedelem nem létezhetett adminisztráció nélkül. A megrendeléseket, vásárlásokat, eladásokat, hitelnyújtásokat akkád nyelven írt ékírásos agyagtáblákra jegyezték fel. Ezeken a táblákon jelenik meg először a város neve, Hattus. Ebben a korban Büyükkale területén egy erődöt építettek, itt lehetett az uralkodó székhelye. A város többi része a Büyükkale alatti domboldaltól addig a területig terjedt, ahol később a Nagy templomot emelték. A kereskedők karumja a város északi részén feküdt. A várost a támadások kivédésére erős falakkal vették körül. Az i. e. 2. évezred első századaiban Közép-Anatólia területén folyamatosak voltak a harcok a hattik és a betelepülni igyekvő hettiták között. A középső bronzkor vége felé, az i. e. 18. század folyamán hatti népcsoportok telepedtek le a későbbi Hattuszasz területén, innentől kezdve a város körülbelül i. e. 1700-ig folyamatosan lakott volt. Nyomaik az Alsóváros, Büyükkale és Büyükkaya területén azonosíthatóak, településeiket megerősített falakkal védték. I. e. 1700 körül a város teljesen elpusztult egy tűzvészben, amikor Anittasz, Kusszara királya megtámadta és lerombolta. Anittasz király felirata szerint (CTH#1) még átokkal is sújtotta, miszerint aki újra felépíti a várost és benépesíti, azt a Viharisten büntesse meg. Az i. e. 17. század második feléig a település elhagyatottan állt, majd I. Hattuszilisz hettita uralkodó Hattuszasz néven székhelyéül választotta. ### Hattuszasz a Hettita Óbirodalom idején (i. e. 1650/1600 – i. e. 1400/1350) Hattuszasz első hettita uralkodója Anittasz királyhoz hasonlóan Kusszara városból származott, a birodalmi Hatti uralkodója volt, talán I. Labarnasz, akinek uralkodói neve lehetett Ḫattuš+ili(/š) (hattuszilisz, azaz Ḫattušiliš), „Hattuszasz szülötte” (pontosabban: „hattumi ember”, hattum + földrajzi helyre utaló személynévképző). Más lehetőség szerint Hattuszilisz Labarnasz utódja volt, és ő vette fel a labarna nevet uralkodói címként. Uralkodása alatt ismét elterjedt az ékírás, amelyet az asszír kereskedelmi hálózat összeomlása után egy ideig nem használtak. A feljegyzések száma egyre nőtt, egész agyagtábla-archívumok maradtak fenn az utókor számára. Az agyagtáblák többek között szerződéseket, hivatalos állami levelezést, törvénygyűjteményeket, jóslatokat, irodalmi szövegeket, jogszabályokat tartalmaznak. 1906 óta Hattuszasz területén körülbelül agyagtáblát és táblatöredéket találtak. I. Hattuszilisz uralkodása alatt több hadjáratot vezetett Közép-Anatóliába és Szíria északi részére. Utóda, I Murszilisz, folytatta elődje terjeszkedő politikáját, elfoglalta Aleppót, seregei i. e. 1595-ben felégették és kifosztották Babilont és elhurcolták a szent istenszobrokat. A hettita hódítás véget vetett Hammurapi dinasztiájának. Az I. Murszilisz halálát követő zavaros időszakban a hettiták hatalma meggyengült, a meghódított városok fellázadtak, és a birodalom fennhatósága már csak ismét Közép-Anatóliára korlátozódott. A hettita középbirodalom korában (vagy más periodizáció szerint az átmeneti korban) I. Tudhalijasz északra, Szapinuva városába tette át a székhelyet, valószínűleg a kaszkák fenyegetése miatt, mivel délről a szövetséges Kizzuvatna védte. Valamikor még I. Szuppiluliumasz előtt visszakerült Hattuszaszba az uralkodói székhely. Hattuszasz városszerkezete i. e. 1400 körül nagyjából ugyanolyan volt, mint a hatti uralkodók idejében. Büyükkale területén helyezkedett el a király megerősített rezidenciája, amit az alatta elterülő várossal és Büyükkayával együtt egy erődrendszerrel védtek. A város magja kb. 0,9×1,2 kilométer helyet foglalt el, emellett a városfalakon kívül elszórt települések épültek. I. e. 1400 körül Hattuszaszt támadás érte, épületeinek nagy része leégett az ostrom alatt. Szuppiluliumasz iratai alapján II. Tudhalijasz idején is közvetlen ostrom, de legalábbis fenyegetettség alatt állt, és II. Tudhalijasz Szamuhában tartotta rezidenciáját. ### Hattuszasz a Hettita Újbirodalom idején (i. e. 1400/1350 – i. e. 1180 k.) I. Szuppiluliumasz (i. e. 1370–1344 vagy i. e. 1330–1322) uralkodása alatt a Hettita Birodalom ismét felvirágzott. Határait egészen Egyiptomig terjesztette ki, ahol a mindkét fél által folytatott terjeszkedési kísérletek miatt állandósultak az összecsapások. A Kádes melletti csatában (i. e. 1286 vagy 1275) II. Muvatallisz jelentős csapást mért II. Ramszesz egyiptomi fáraó seregeire, ezek után a két rivális hatalom tartós békét kötött. Muvatallisz idejében Hattuszasz elvesztette főváros szerepét, mert az uralkodó délebbre fekvő Tarhuntasszaszba helyezte át székhelyét. Utóda III. Murszilisz visszatért Hattuszaszba, de mielőtt komolyabb építkezésekbe foghatott volna, nagybátyja megfosztotta trónjától és III. Hattuszilisz néven a Hettita Birodalom ura lett (i. e 1275–1245 vagy i. e. 1264–1239). Ő és utóda, III. (IV.) Tudhalijasz (i. e. 1245–1215 vagy i. e. 1239–1209) idejében a város újból felvirágzott, a ma is látható épületromok nagy része ebből a korból származnak. Az Alsóváros védelmét megerősítették, a régebbi falakat újjáépítették, a falakon belül nagyszabású építkezésekbe kezdtek, számos templomot emeltek. A Királyi citadellát is teljesen átépítették, egy nagyméretű palotát emeltek oszlopos csarnokokkal, lakó- és tárolóhelyiségekkel, fogadócsarnokokkal. III. (IV.) Tudhalijasz idejében alakították ki a Yazılıkaya végső formáját is. Ezután Hattuszasz a birodalom politikai központja mellett vallási központtá is vált. III. (IV.) Tudhalijasz halála után a város hanyatlani kezdett, rossz termések sorozata követte egymást, ezenkívül a helyzetet trónviszályok is nehezítették. Az i. e. 13. század vége felé újabb erődítményeket emeltek, ami külső fenyegetettségre utal. A gabonatárolókat Büyükkaya területén elbarikádozták, a Felsőváros templomai közül számos épületet nem gondoztak, amelyek így összedőltek. Területükön lakónegyedek épültek, azért, hogy menedéket nyújtsanak azoknak, akik eredetileg a város falain kívül laktak. ### Hattuszasz bukása (i. e. 1180 k.) Ahogy a Hettita Birodalom hanyatlott, fővárosa is elvesztette politikai, gazdasági és vallási vezető szerepét. Lakosai folyamatosan elvándoroltak, és uralkodója, II. Szuppiluliumasz (III. Tudhalijasz fia) is máshova helyezte át székhelyét, ami megpecsételte a város sorsát. Az épületek egy részén a kutatások pusztítás nyomait fedezték fel. A támadókról, akik később a romok közé települtek, nem maradtak információk. Egyesek szerint az biztos, hogy nem hettiták voltak. Más vélemények a tarhuntasszaszi uralkodókkal folytatott belháborúknak tulajdonítják. Egy újabb feltevés szerint Hattuszaszt saját lakói rongálták meg, gyújtották fel, és a teljes lakosság egyszerre hagyta el, új otthont keresve. Ennek közvetlen oka ismeretlen. ### A sötét kor, a frígek és a perzsák kora (i. e. 1180 k. – i. e. 334) A Hettita Birodalom bukása utáni 300 évről Hattuszasz területén nem sok nyom maradt. A betelepülők életszínvonala alacsonyabb volt, mint a birodalom lakosaié. Valószínűleg északi irányból vándoroltak és telepedtek le a városban. Agyagedényeiket kézzel formázták, fazekaskorong használata nélkül, írásos feljegyzéseket nem hagytak hátra, építményeik sokkal egyszerűbb szerkezetűek voltak, mint a korábbiak. Ez időben a város neve Pteria lett. Az i. e. 9. században településük elfoglalta Büyükkale egész területét, az i. e. 8. században már kiterjedt az Alsóvárosra is. Az i. e. 7. század közepén Büyükkale területét erőddel erősítették meg, valószínűleg az Eurázsiából Közép-Anatóliába vándorló idegen törzsek támadásai ellen. Az i. e. 680 utáni korszakot fríg korszaknak tekintik a város történetében, mert építészete és anyagi kultúrája hasonló a nyugat-anatóliai fríg területek kultúrájához. Virágzott Kübelé istennő kultusza, és számos agyagedényen találtak bekarcolt fríg feliratot. I. e. 585-ben Közép-Anatólia jelentős része Midasz király uralma alá került. Az i. e. 6. században először a Méd Birodalom birtokolta, majd az Akhaimenida Birodalom részévé vált, de ezek az események nem hoztak jelentős változást a város életében. Annak ellenére, hogy a stratégiai fontosságú erőd továbbra is jelentős volt katonai szempontból. I. e. 546-ban Kroiszosz foglalta el, emiatt vonult II. Kurus perzsa király Lüdia ellen. Az i. e. 5. században fokozatosan elvesztette minden jelentőségét, de folyamatosan lakott maradt. ### Hellenisztikus, római és bizánci kor (i. e. 334 – i. sz. 1071) Nagy Sándor hadjárata nem befolyásolta a város életét, következő virágzóbb korszakát az i. e. 3. század első felében élte, amikor egy Közép-Európából bevándorló galata törzs elfoglalta a várost és környékét. Büyükkale újból megerősített citadellává vált, az Alsóváros helyét egy kisméretű falu foglalta el. I. e. 25-ben római befolyás alá került, területéről a római korból származó épületmaradványok, sírok és bányászati tevékenységre utaló leletek kerültek elő. A bizánci korról keveset tudunk, annyi biztosnak tűnik, hogy a 10. és 11. században a Felsőváros területén a templomkörzettől északra egy falu helyezkedett el. A régészek kisméretű templomok, egy nagy temető és tanyák maradványait tárták fel. Sarikkale hettita korból származó épületeit megerősítették. A 11. század végén Hattuszasz elnéptelenedett, IV. Rómanosz bizánci császár uralkodása alatt a területet a szeldzsuk származású Alp Arszlán szultán foglalta el. ### A bizánci kortól napjainkig (i.sz. 1071–) A következő évszázadokban a területen csak elszórt települések voltak, majd az i. sz. 16. században egy türkmén származású törzs telepedett le e környéken. Az i. sz. 17. században megalapították Boğazköy települést, amelynek nevét később Boğazkaléra változtatták. Napjainkban Boğazkale Çorum tartomány adminisztratív központja. Hattuszaszt 1986-ban vették fel a UNESCO világörökséglistájára (No. 377.). 1988-ban a török hatóságok a romvárost Nemzeti Történelmi Parknak nyilvánították. 2001-ben a területen talált és jelenleg az Anatóliai Civilizációk Múzeumában őrzött több mint ékírásos agyagtáblát és táblatöredéket felvették A világ emlékezete program (UNESCO) keretében védendő értékek sorába. ## A város felfedezése és a régészeti feltárások - 1809; Johann Ludwig Burckhardt felfedezett egy épületbe épített követ, amelyen ismeretlen hieroglifákat azonosított. Felfedezését a Travels in Syria and the Holy Land (Utazások Szíriában és a Szentföldön) című művében tette közzé 1822-ben, ez az első ismert hettita emlék. A követ 1880-ban Augustus Johnson újra megtalálta. - 1834 július 28; Charles Texier felfedezte Hattuszasz romjait. Rajzokat készített Yazilikaya domborműveiről, a város néhány épületmaradványáról és felvázolta a város alaprajzát. - 1836; William J. Hamilton számos rajzot készített a romokról, köztük az 1. templomról. A várost római eredetűnek vélte. - 1858; Heinrich Barth és Andreas D. Mordtmann rajzokat készített az 1. templom romjairól, és letisztíttatták Yazilikaya kisebb, B jelű helyiségének domborműveit. - 1861; Georges Perrot, Edmont Guillaume és Jules Delbet részletes és pontos rajzot készített Yazilikaya domborműveiről, és publikálta az első fotókat a sziklaszentélyről, Yenicekaléról és a nişantaşi feliratról. - 1864; Henry J. von Lennep újabb rajzokat készített a sziklaszentélyről. - 1882; Karl Human topografikus rajzot készített a városról, és gipszmintát vett számos domborműről. - 1887; Megjelent Georges Perrot Historie de l'Art dans l'Antiquité (Ókori művészettörténet) című gyűjteményes munkája Anatólia emlékeiről. - 1893–1894; Ernest Cauntre kutatóárkokat nyitott az 1. templomba és a sziklaszentélybe. Publikálta az első, Hattuszaszban előkerült ékírásos táblákat. - 1906; Hugo Winckler és Teodor Makridi ásatásokat végzett Büyükkalén és kutatófúrásokat a város számos más pontján. Az előkerült kb. 2500 ékírásos táblatöredék alapján a várost első ízben tudták Hattuszaszként azonosítani. A legelső hattuszaszi leletek közt említendő III. Hattuszilisz és II. Ramszesz államközi szerződésének egy példánya. Bár sem a hettita nyelvet, sem a hettita írást nem ismerték, mégis olvasható volt, mert akkád ékírással, babiloni nyelven készült. - 1907; A Német Régészeti Intézet és a Német Keleti Társaság ásatásokat folytatott Otto Puchstein, Winckler és Makridi vezetése alatt. Elkészült a romok első részletes dokumentációja rajzokkal és fotókkal illusztrálva. A hattuszaszi ásatások során kezdett körvonalazódni a hettiták története, mivel jelentős mennyiségű feliratos emléket találtak. Winkler 1907-ben az Ideiglenes jelentés című dolgozatában publikálta az első, körülbelül 140 évet felölelő uralkodólistát, amely a hettita újbirodalom korának felel meg I. Szuppiluliumasztól III. Arnuvandaszig (Šuppiluliumaš, Arnuwandaš). Ennek egyik érdeme, hogy először adta meg az uralkodónevek helyes olvasatát az egyiptomi bizonytalan hangzósítás helyett. Így lett az egyiptomi feliratokban említett Szapalulu Šuppiluliumaš, vagy Mauraszar helyesen Muršiliš. - 1915; Az ékírásos táblák segítségével Bedřich Hrozný megfejtette a hettita nyelvet. - 1931–1939 között és 1952-től napjainkig; Folytatódtak a Német Régészeti Intézet és a Német Keleti Társaság ásatásai. Vezetői többek között Kurt Bittel (1977), Peter Neve (1978–1993), Jürgen Seeher (1994–2005). A feltárások során a királyi citadella szinte egész területét megtisztították, és nagyszabású ásatásokat folytattak az Alsóvárosban, az 1. templom területén, ezenkívül a Felsővárosban is. - 2001-től; A feltárások a Felsőváros nyugati területére koncentrálódnak. Ezenkívül kisebb léptékű feltárásokat végeznek a város környékén és a sziklaszentélyben. ## A helyreállított falszakasz Az Alsóváros bejáratánál 2003 és 2005 között a városfal egy részét helyreállították. A helyreállított szakasz 65 méter hosszú, három 7–8 méter magas falrészből és két 12–13 méter magas őrtoronyból áll. Az eddig összegyűjtött adatok alapján valószínűsíthető, hogy az eredeti fal az i. e. 14. és 13. század körül épült. A többi hettita építményhez hasonlóan a városfal is kőalapra rakott vályogtéglákból készült. A város falaiból csak a kőalap maradt meg, feltártak viszont a városfalakat ábrázoló agyagmodelleket, amelyek alapján az építményt rekonstruálni tudták. Ezek az agyagmodellek részletesek, felismerhetőek rajtuk a tornyok ablakai, a födémhez használt farönkök és a falak tetején lévő háromszögletű tagolás. A fal átlagosan 7 méter széles volt, és úgy nevezett doboztechnikával készült. Ez azt jelenti, hogy egymással párhuzamosan két 1,5–2 méter szélességű falat emeltek, amelyeket szabályos közönként rájuk merőleges falszakaszokkal kötöttek össze. Az így keletkezett négyszög alakú tereket földdel és kőtörmelékkel töltötték fel. Az agyagtégla falat kézzel felhordott, többrétegű vakolattal borították. A falat 20–25 méterenként tornyok tagolták, amelyek 3–4 méterrel kiemelkedtek a fal síkjából. Kívülről a tornyok tetejét lejtősre alakították ki, amely az esővizet rönkfából kialakított csatornákba vezette. A tető folyamatos karbantartást igényelt, nagyobb esők után újra kellett „szigetelni”, a havat azonnal le kellett takarítani róla. Biztonsági okokból csak minden hatodik vagy hetedik toronynak volt bejárata, ahonnan a fal tetejét a városból el lehetett érni, a többi torony belseje tömör fal volt. A tetőt egy létrán keresztül lehetett megközelíteni. A tornyok szerkezetét rönkfákkal tették stabilabbá, a födémet szorosan egymás mellé rakott fagerendákból alakították ki, amelyet vastag agyagos földréteggel borítottak. Ezt 10–12 centiméter vastag vakolatszerű réteggel takarták be, amit a lapos tetejű épületeknél is használtak. Az építkezéshez agyagtéglát agyagos föld, szalma és víz felhasználásával készítettek. A téglaformát négyszögletes fakeretek segítségével alakították ki. Utána a téglákat 10–12 napig a napon szárították, méretük átlagosan 45×45×10 centiméter, átlagos súlyuk 34 kilogramm volt. A helyreállított falszakaszhoz kb. darab átlagos méretű agyagtéglát használtak fel. A rekonstrukciónak két célja volt. Az egyik, hogy képet kapjunk az eredeti városfalról, a másik az, hogy megfigyeljék, az agyagtégla építmények mennyire képesek ellenállni az anatóliai éghajlatnak. ## Az Alsóváros A legkorábbi településnyomok az Alsóváros területén a korai bronzkor végéről származnak ( i. e. 3. évezred vége, i. e. 2 évezred eleje). Később asszír kereskedők létesítettek kolóniát a területen az i. e. 19. században. A napjainkban látható maradványok az i. e. 14 és az i. e. 13. századból valók. Az Alsóváros egy mesterségesen elegyengetett területen épült fel. Legfontosabb épülete az úgy nevezett 1. vagy Nagy templom volt. A templomtól északra lakóházak maradványai kerültek elő. A város 400 éves történelme alatt a lakóházak szerkezete többször változott, de végig jellemző volt rájuk, hogy sok helyiségből álltak. A régebbi házak általában egy belső nyitott udvar köré épültek, később az udvar helyett egy fedett csarnokot alakítottak ki. Ezekben a házakban papok, szolgálók, kereskedők és kézművesek laktak, a lakosság földműveléssel foglalkozó része a városon kívül lakott elszórt falvakban és tanyákon. A házak falát napon szárított vályogtéglákból építették, amelyeket a nagyobb szilárdság miatt egy rönkökből kialakított keretbe raktak. A tető lapos volt, fagerendákból állt, amit agyagos földdel borítottak be. A házakba kemencéket építettek, nyílt tűzhelyeket alakítottak ki, sőt egyes házakban még agyagból készített fürdőkádak is voltak. A házak nagy részétől az esővizet csatornákkal vezették el, amelyek az utak alatt kialakított csatornarendszerbe csatlakoztak. ### Az 1. vagy Nagy templom Az 1. vagy Nagy templom volt a város legnagyobb épülete. Alapterülete 65×42 méter, a körülötte levő raktárhelyiségekkel együtt 14 500 m2-t foglalt el. Dedikációs feliratot eddig nem találtak, ezért építésének ideje bizonytalan, megközelítőleg az i. e. 1400 és i. e. 1180 közé tehető. A komplexum egy korábbi épület romjaira épült. Bejáratánál található az Oroszlános kút, egy 5,5 méter hosszú, egy darab mészkőtömbből kifaragott medence. Nevét a négy oldalára faragott oroszlánábrázolásokról kapta. A templom bejáratánál három küszöb volt, kétoldalt kisméretű helyiségeket alakítottak ki az őrség számára. A bejárat után következett a kikövezett Templom út, amely a raktárépületekhez vezetett. Az egyik raktárban található az úgy nevezett Zöld kő, amelyet valószínűleg kultikus célokra használtak. A templom falai a többi épülethez hasonlóan kőlapra rakott vályogtéglákból készültek, amelyet vakolattal borítottak és festéssel díszítettek. Lépcsőknek nincs nyoma, így a templom épülete egyszintes lehetett, bár belmagassága valószínűleg nagyobb volt, mint a lakóházaké. A belső udvar 27×20 méteres, mögötte nyílt a templom szentélye. A udvart magas falak szegélyezték, és lapos, nagyméretű kövekkel borították, amelyekből néhány az udvar keleti sarkában ma is látható. Az ékírásos szövegekből kiderül, hogy az ünnepségek nagy részét az udvaron tartották. Az udvar hátulján egy szabadon álló oltár talapzata látható, vele szemben egy nyitott oszlopcsarnok maradványai. Az oszlopcsarnokon és több előszobán keresztülhaladva juthattak be a kiválasztottak (a király, a királyné és a főpapok) a templom szentélyébe. Egymás mellett két kultuszhelyiség található, így valószínűsíthető, hogy a templomot a két főistennek, a viharistennek, Tesubnak és a napistennőnek, Hebatnak szentelték. A kultuszkamrák mérete 8×10 méter, nagyméretű ablakokon keresztül kaptak fényt, a hátsó falnál álló emelvényeken az istenség szobra állt. A templom többi helyiségét is valószínűleg rituális célokra használták, vagy a kultusztárgyakat tartották bennük. Ezeket a helyiségeket a kutatók üresen találták, ugyanúgy, mint a templom 82 raktárhelyiségét. Csak az átlagosan 2000 liter űrtartalmú tárolóedényekből maradt fenn néhány. A templom feltárása alkalmával nagyon sok rituális és mitologikus szöveget tartalmazó táblatöredék került elő. Ezek közt volt az Appu és két fia című mese húsz darabja is (CTH#360). ## Épületek a hegyoldalon és az alagutas fal A meredek lejtő amely a Nagy templom és Büyükkale között emelkedik az i. e. 16. században egy megerősített terület volt. A lejtőn számos teraszos épületet emeltek. Közülük kiemelkedik egy nagyméretű 32×36 méter alapterületű kétszintes épület. Felső szintjén egy 13×17 méteres nagy termet alakítottak ki. Az épület adminisztratív célokra készült, az ásatások során romjai közül nagyszámú agyagtábla került elő. Az i. e. 13. század vége felé tűz pusztította el, és nem építették újjá. A Nagy templomtól déli irányban található Hattuszasz legrégebbi erődítménye. Az i. e. 16 századtól ez az erőd védte az Alsóvárost déli és délnyugati irányból. Az egyik agyagtáblán talált feljegyzés szerint a Hettita Óbirodalom egyik uralkodója, Hantilisz emeltette. A fal egészen Büyükkale citadellájáig ért. Mint az összes többi hettita korabeli városfal, ez is doboztechnikával készült, vályogtéglákból, kőalapra. A fal szélessége kb. 8 méter volt, 12–20 méterenként őrtornyok tagolták. A falba egymástól 70–180 méter távolságra nyolc álboltozatos alagút vezet, melyeknek funkciója egyelőre nem teljesen tisztázott. Az egyik elmélet szerint azt a célt szolgálták, hogy ostrom esetén a város védői ezeken az alagutakon keresztül az ostromlók háta mögé kerültek és hátba támadták őket. Az elméletnek ellentmond viszont, hogy ebben az esetben az alagutakat jobban el kellett volna rejteni. Az alagutak jelenleg törmelékkel vannak tele és nem látogathatók. ## A gabonatároló és a nyugati kapuk A Hettita Óbirodalom korában egy nagyméretű gabonatárolót építettek félúton Büyükkale és a Nagy templom között. Jelenleg 7 méteres földréteg fedi, így nem megközelíthető. A gabonatároló eredetileg kb. 118 méter hosszú és 30–40 méter széles volt. Két sorban 16–16 tárolóhelyiségből állt. Átlagosan 1,5 méter vastag falai agyagtéglákból készültek, a külső falakat vastag vakolatréteggel borították, hogy távol tartsák a nedvességet. A tárolóhelyiségeket először vastagon szalmával bélelték ki, feltöltötték gabonával, majd ennek a tetejére újabb réteg szalma került. Végül vastagon agyagos földdel borították. Ezzel a módszerrel a gabonát évekig is eltárolhatták. Az i. e. 16 század folyamán egy tűzvész elpusztított 12 tárolóhelyiséget. A tűz a kevés oxigén miatt lassan terjedt, a tárolókban a gabona egy része nem szenesedett el teljesen, egyes részeken 1 méter vastagon máig megmaradt, ami egyedülálló leletnek számít a közel-keleti régészet történetében. A tárolóban főleg árpát és búzát tároltak, kapacitását 7–9000 m3-re becsülik, ami egy évig 20– ember szükségleteit fedezhette. Ez a hatalmas mennyiségű gabona nemcsak Hattuszasz lakosait látta el, hanem része volt a Hettita Birodalom államkincstárának is. A gabonatárolótól nyugati irányban helyezkedett el az alsó és felső Nyugati kapu. Mindkét kaput a Felsőváros nyugati falába építették. Kialakításuk boltíves volt, két oldalukon őrtornyokkal. A kapuszárnyak vastag fából készültek és befelé nyíltak. Ezeket a nyugati kapukat nem látták el szobordíszítéssel, mint az Oroszlános kaput, vagy a Király kapuját. ## A Felsőváros ### Sarikkale Sarikkale sziklás területe a város közepén 60 méter magasan emelkedik ki környezetéből. Tetején a kiterjedt hettita korabeli épületkomplexum fal- és ciszternamaradványai láthatók. A sziklát csak hátulról, délkeleti irányból lehetett megközelíteni, ahol egy kapu és egy bástyákkal megerősített fal romjai maradtak fenn. Egy ilyen központi helyen található épületegyüttesnek minden bizonnyal kitüntetett szerepe volt a város életében. Ezt támasztja alá, hogy a halotti kultuszokkal kapcsolatos agyagtáblák sokszor említést tesznek a bizonyos „házakról a sziklatetőn”. Az épület legnagyobb része már az ókorban elpusztult, később a bizánci korban újjáépítették és megerősítették. Ebben a korban valószínűleg a bizánci település elöljárójának palotája lehetett. ### Az Oroszlános kapu A Felsővárost védő fal délnyugati oldalába építették az Oroszlános kaput, ami a délkeleti oldalon épült Király kapujával együtt a város fő bejárata volt. A többi fontosabb bejárathoz hasonlóan két oldalát őrtornyok védték. A tornyok alapterülete 10×15 méter volt, a csarnokszerű kettős kaput hatalmas kőtömbökből alakították ki. Kapuszárnyait vastag fából készítették, külső oldalukat bronzborítással látták el. A kapu nevét arról a két oroszlánszoborról kapta, amelyeket a bejárat két szélén lévő hatalmas sziklatömbökből faragtak ki. Az oroszlánfigurák az egész Közel-Keleten kedvelt díszítőelemei voltak a városkapuknak, védelmező erőt tulajdonítottak nekik. A bal oldali oroszlán fejét, már az ókorban letörték. A megmaradt oroszlán a fogát vicsorítja, szeme – melyet eredetileg fekete festéssel díszítettek –, tágra nyílt és fenyegető, sörénye és mellső lábai részletesen kidolgozottak. A kapu melletti bal oldali torony jelenlegi magassága 4,6 méter. Szerkezetéből képet alkothatunk a hettita építőmesterek mesterségbeli tudásáról. Nagyméretű kőtömbökből építették és olyan szilárdan áll, hogy a földrengések is csak kis mértékben tudták a köveket a helyükről kimozdítani. A kőtömbök elülső oldala szabálytalan, az építkezés során először az alsó és hátsó oldalakat dolgozták ki. Amikor a kőtömb már szilárdan a helyén állt, akkor alakították ki az első oldalukat. Az Oroszlános kaput nem szemből, hanem déli irányból lehetett megközelíteni egy meredek rámpán keresztül. Ostrom esetén a támadóknak így keresztül kellett haladni egy szűk folyosón, ahol támadás érte őket, mielőtt a városkapuhoz értek. ### A 30. templom, Yenicekale és a déli vízgyűjtők Az Oroszlános kapuval szemben lévő út a város legmagasabb pontjához vezet. Az úttól balra helyezkedik el a 30. templom helyreállított alapzata. A 30×40 méter alapterületű épület alaprajza hasonló a többi temploméhoz, sokhelyiségű volt, nagy belső udvarral. Az épületnek csak az alapja maradt meg, pusztulása után építőelemeit lakóházak alapozására használták fel. Az Oroszlános kaputól kb. 150 méterre északkeleti irányban találhatók Yenicekale épületkomplexumának maradványai egy kiemelkedő szikla tetején. A sziklát elegyengették, a 28×25 méteres területet körbehatároló védőfal egy része ma is áll. A falhoz használt mészkőtömbök súlya elérhette a 3 tonnát. A területről egy kisméretű ciszterna és egy fal maradványai kerültek elő, ami kevés támpontot nyújt az épületkomplexum funkciójáról. Valószínűleg az agyagtáblákon említett „házak a sziklatetőn” közé tartozott. Az Oroszlános kaputól Yerkapi felé vezető út mellett a város egyik legmagasabb pontján öt vízgyűjtő medence maradványai kerültek elő. A keskeny, átlagosan 8 méter mély tárolókat az i. e. 15. század elején építették. A sziklás terület, ahol kialakították, vízzáró rétegként funkcionált, így nem volt szükség további szigetelésre. A vizet a Yerkapi melletti forrásokból biztosították, a tárolók keskeny formája miatt nem kellett jelentősebb párolgási veszteséggel számolniuk. Gyakorlati célból építettek öt víztárolót azért, hogy szennyezés esetén a város vízkészletének csak egy része károsodjon. A vizet egy égetett agyagcsövekből kialakított hálózaton keresztül az egész város területére el tudták juttatni. ### A földsánc Yerkapinál A várost védő falak legdélebbi és egyben legmagasabb pontja a Yerkapinál elhelyezkedő földsánc, tetején a Szfinxek Kapujával. Yerkapi („Földbe nyíló kapu”) nevét arról az alagútról kapta, amely a sáncon keresztül a városba vezet. A városfal alatt átvezető álboltozatos alagutat még a földsánc építése előtt alakították ki nagyméretű kőtömbökből. Építése során a tömböket minden sorban egyre közelebb rakták egymáshoz, így készítették el a mennyezetet, amelyet legvégül zárókövekkel zártak le. Az alagút szerkezete rendkívül stabil, az oldalába épített kőtömbök mélyen benyúlnak a földsáncba. Az alagút magassága 3 és 3,3 méter között váltakozik, hosszúsága 71 méter, a városon kívüli része jelentősen lejt. Kijáratait mindkét oldalon kétszárnyas faajtóval zárták le. A városfalon belüli oldalon a kijáratot egyszerűen a domboldalban alakították ki, a külső kijáratot viszont egy masszív mészkőtömbökből épített kerettel erősítették meg. Az átjárót valószínűleg nem védelmi célokból alakították ki, távolsága a városfal tetejétől nem tette lehetővé, hogy úgy kerüljenek az ostromlók hátába, hogy közben társaik a várfalon védelmet nyújtsanak nekik. A földsánc alapja 250 méter hosszú, 80 méter széles és kb. 30 méter magas. Külsejét eredetileg teljesen beborították a mészkőlapok. Napjainkban a sánc felső részén a borítás hiányzik, a mészkőtömböket egy másik fal alapozásához használták fel. A földsáncon átlagosan 21 méterenként vízelvezető csatornákat alakítottak ki. Mindkét rövidebb oldalán könnyen megmászható lépcső vezet fel a városfalig, dőlésszöge átlagosan 35 fok. Ez is bizonyítja, hogy a sáncot nem védelmi, hanem reprezentációs célokra készítették. A tájból kiemelkedő fehér rámpa nagy hatást tehetett a város felé közeledőkre. A rámpa tetején található a déli városfal alapja. A többi falhoz hasonlóan kőalapra rakott vályogtéglákból készült. A kőalap magassága 1–2 méter lehetett, a fal vályogtégla részét 5–7 méterre becsülik. Eredetileg a földsánc tetejére csak egy falat építettek, amelyet később egy másik, külső fallal erősítettek meg. A munkálatok során a főfal két tornyát lebontották, és ekkor használták fel az eredetileg a sánc tetejét borító kőtömböket. A külső falat az i. e. 13. század végén emelhették, amikor a város befolyása már csökkent. A belső falba épített Szfinxek Kapuja így elvesztette jelentőségét, de úgy tűnik, a várost olyan külső támadások fenyegették, hogy a védelem sokkal fontosabb volt. ### A Szfinxek kapuja A Yerkapinál álló földsánc tetején áll a Szfinxek Kapuja. A többi fontos városfaltól eltérően két oldalát nem szegélyezik őrtornyok, hanem az út közvetlenül egy tornyon haladt keresztül. A város többi bejáratától eltérően nem boltozatos tetejű, hanem egyszerű, lapos tetővel fedték le. Külső oldalát kétszárnyú ajtóval zárták le. A Szfinxek Kapuja egyértelműen nem átlagos városkapuként funkcionált. Csak lépcsőkön lehetett megközelíteni, ezenkívül szobordíszítése is különleges volt. Elképzelhető, hogy a földsánccal együtt egy gigantikus díszletet alkottak, ahol a város lakossága a sánc aljáról figyelhette a szertartásokat. Nevét a négy, nagyméretű kőtömbökből kifaragott szfinxről kapta, amelyek a négy sarkát díszítették. Szfinxalakok minden bizonnyal egyiptomi hatásra jelentek meg a hettita szobrászatban. Napjainkban csak a kapu külső részén levő nyugati szfinx áll a helyén. Egy kőtömbből faragták ki, fejét és testének egy részét évszázadokkal ezelőtt letörték. Az eredetileg mellette álló szfinx elveszett, valószínűleg építőanyagnak használták fel. A jelek arra mutatnak, hogy a megmaradt szobrot is építőanyagnak szándékoztak felhasználni, erre utal, hogy darabokra törve találták meg, a darabokon a római vagy bizánci időkből származó vésőnyomokkal. A kapu városon belüli oldalára faragott két szfinx egy tűzvész következtében (amikor a torony is elpusztult) súlyosan károsodott és darabokra tört. 1907-ben a darabokat összeállították, és az egyik szobrot Isztambulba, a másikat Berlinbe szállították. A Szfinxek oldalára nagyméretű szárnyakat faragtak, arcuk nőies, rövid arcvédővel ellátott sisakot viselnek. A sisakjuk elején látható szarvak isteni eredetükre, a természet istenével, Kuruntasszal való kapcsolatukra utalhatnak, mivel ezt az istent szarvasként, szarvas hátán álló emberként, vagy szarvkoronás harcosként ábrázolták. ### A Felsőváros templomkörzete A földsánctól északi irányban egy kiterjedt templomkörzet maradványait tárták fel. 24 templomépületet azonosítottak, ezenkívül még feltáratlan maradványok lehetnek a területen. Az ékírásos agyagtáblákon gyakran előfordul a „Hatti-föld ezer istene” kifejezés, ami megmagyarázza a templomépületek nagy számát. A hettiták, amikor új népekkel kerültek kapcsolatba, idővel a másik nép isteneiknek kultuszát is beépítették saját vallásukba. Az isteneknek templomokat emeltek, vagy ha ez valamilyen okból nem volt lehetséges, akkor egy szent követ, fát vagy kutat ajánlottak fel nekik. A templomok mérete változó volt, a nagyobbak 1200–1500 m2 a kisebbek 400–600 m2 területet foglaltak el. Egyes templomok köré (pl. 4., 6. és 26. számú templom) kerítést építettek. A templomok nagy mérete és helyiségeik nagy száma arra utal, hogy templomi funkciójuk mellett gazdasági feladatokat is elláttak, alapanyagokat, élelmiszereket tárolhattak bennük. Egyes templomok, amelyeket idegen isteneknek szenteltek, valamiféle követi jellegű feladatokat is elláthattak, az idegen népet képviselhették Hattuszasz területén. Felépítésük hasonló az Alsóvárosban lévő Nagy templomhoz, alaprajzuk különböző, viszont közös bennük, hogy sok helyiségből állnak és egy udvar köré épültek. A bejárat először az udvarra vezetett, ahonnan egy nyitott oszlopcsarnokon és több előszobán keresztül lehetett a szentélybe jutni, ahol egy emelvényen az istenség szobra állt. A templomokat nem tájolták, a kultuszkamra elhelyezésekor sem követtek kialakult hagyományokat. A templomok építésénél is a Hattuszaszban szokásos módszert választották: kőalapon, farönkökből készült vázba elhelyezett agyagtéglákból építkeztek. A falakat bevakolták, és belülről legalább részben festéssel díszítették. A templomok általában egyszintesek voltak, esetleg egy pince tartozott hozzájuk. A régebben épült templomok szabálytalan, (pl. 2., 3. és 4. számú templom), a későbbiek négyszög alaprajzúak. Azt nem lehet megállapítani, hogy a templomokban melyik isteneket tisztelték, mert a fából vagy fémből készült istenszobrok azóta eltűntek, és a város hanyatlása idején az épületeket teljesen kiürítették. Napjainkra a városfalakhoz hasonlóan a templomépületeknek is csak a kőalapja maradt meg. Az i. e. 13. század vége felé a templomkörzet komoly átalakuláson ment keresztül. A legfontosabb változás az volt, hogy a korábban szakrális területnek tekintett templomkörzetben lakóépületeket emeltek, hogy a korábban a városon kívül lakóknak(akiket ekkor már külső támadások fenyegettek) menedéket nyújtsanak. ### Az 5. templom és Tudhalijasz király sztéléje Yerkapi és a Király kapuja között helyezkedett el Hattuszasz három legnagyobb méretű temploma, a 2., a 3. és az 5. templom. Közülük az 5. templom a legérdekesebb, alaprajza a szokásos (bejárat, udvar, előszobák, kultuszkamra), viszont a többi templomépülettől abban különbözik, hogy építői ezt a struktúrát 90 fokkal elfordulva megismételték. Ez arra utal, hogy az 5. templom a Nagy templomhoz hasonlóan ikertemplomként funkcionált, egyszerre két istenségnek ajánlották fel. Az épületet kerítéssel vették körül, így a templomot és a hozzá tartozó néhány melléképületet egy szent körzetté alakították. A templom mellett feltárt három egyhelyiséges épület kápolna lehetett. Az egyikből egy domborművel díszített sztélé került elő, amely egy harcost ábrázol rövid szoknyában, kezében lándzsával és szarvakkal ellátott sisakkal a fején. Az alakot a felemelt keze fölötti hieroglifák alapján Tudhalijasz királyként azonosították, bár az nem derül ki, hogy az azonos nevű uralkodók közül melyikük idejében készült. A sisakján lévő szarvak isteni erőre utalnak, ez azt jelenti, hogy a királyt halála után ábrázolták. ### A Király kapuja A Király kapuját az Oroszlános kapuval pont szemben építették a városfalban, felépítésük is hasonló. Teteje boltozatos kialakítású volt, két oldalán őrtornyokat emeltek. Jelentős különbség viszont, hogy csak a városon belüli oldalát díszítették. A kapu nevét egy harcos domborműves ábrázolásáról kapta, amelyet a korai ásatók királynak vélték, ezért adták a kapunak a Király kapuja nevet. Az eredeti domborművet 1907-ben Ankarába szállították, ahol azóta az Anatóliai Civilizációk Múzeumában őrzik. Az alak magassága 2,25 méter, rövid szoknyát visel, kezében díszes bárdot tart. Fején csúcsos sisakot hord, széles arc- és nyakvédővel. Hosszú haja a válláig ér, sisakja tetejéről hosszú szalag lóg a könyökéig. Sisakjára szarvakat faragtak, ami azt valószínűsíti, hogy nem király-, hanem istenábrázolásról lehet szó. Az alakot eddig nem sikerült azonosítani, elképzelhető, hogy Szarruma istent, Teszub viharisten és Hebat napistennő fiát ábrázolja, aki III. (IV.) Tudhalijasz király védőistene volt. Korábban azt is feltették, hogy az istenné vált Tudhalijaszt ábrázolja. Simon Zsolt szerint a szarvkoronás ábrázolások Inara–Kuruntasz isten ábrázolásai. A kapu funkciója bizonytalan, mert közönséges városkapukra, ahol a lakosság is a közelébe kerülhetett, nem faragtak istenábrázolásokat. Elképzelhető, hogy csak különleges alkalmakkor, szertartások, felvonulások idején nyitották meg. A Király kapuját kívülről egy másik védőfallal is megerősítették, így az Oroszlános kapuhoz hasonlóan az ostromlókat egyszerre két oldalról támadhatták. Ennek rendkívül fontos szerepe volt a város védelmében, mert hiába védték masszív megerősített falak, a kapukon lévő fa ajtószárnyakat az ostromlók könnyen betörhették vagy felgyújthatták. ## A keleti mesterséges tavak és a hozzájuk tartozó kultuszkamrák A Felsőváros templomkörzetétől északkeleti irányban a hettiták két kisméretű mesterséges tavat alakítottak ki. Az egyik tó kb. 90×60 méteres volt, a másik medence területét még nem tárták fel teljesen, de a jelek arra mutatnak, hogy hasonló méretű lehetett. A két tavat egy 16 méter széles gát választotta el egymástól, ezenkívül gátakkal erősítették meg egyik tó északnyugati és mindkét tó északkeleti oldalát. A medencék széleit mészkőtömbökkel, aljukat vízzáró agyagréteggel borították be. A medencéket sziklás területen alakították ki, így az elszivárgó víz mennyisége nem volt jelentős. A medencékhez a víz egy részét a helyben fakadó forrásokból nyerték. Ezenkívül, kiégetett agyagcsövekből készült vízvezetékeken, a városon kívülről is vezettek vizet a medencékbe. Az egyik ilyen vízvezetéket a Király kapuja alatt építették a városfalba. A medencéknek rendkívül fontos szerepe volt a város életében, ezért a terület kultuszhelyként is funkcionált. Kultikus célokra két boltíves kamrát építettek, az egyiket az 1. számú medence nyugati, a másikat az északi sarkán. A két kultuszkamra a jelenleg ismert legrégebbi kőboltozatos épület a Közel-Keleten (III. (IV.) Tudhalijasz uralkodása i. e. 1237–1209-re datálható). Az egyik (2. számú, vagy Hieroglifás Kamra) falán kiváló állapotú domborművek maradtak fenn. Az ásatások korai szakaszában a kamrát királyi temetkezésnek vélték, jelenleg úgy gondolják, hogy az alvilág bejáratát jelképezte. Ezt a feltételezést megerősítheti, hogy az ókorban a tavakat és a forrásokat is az alvilág bejáratának tekintették. Az építéséhez használt kőtömbök egy részét később a Déli citadella megerősítésére használták fel, ami nagymértékben megnehezítette a kamra rekonstruálását. A kamra külső falát az eredeti kőalapon az eredeti kőtömbök felhasználásával teljesen újjáépítették. A kamra hátsó falán a napisten domborműves ábrázolása látható. Hosszú köpenyt és hegyes orrú szandált visel. Feje fölé szárnyas napkorongot faragtak, egyik kezében egy botot a másikban az egyiptomi eredetű „ankh” jelhez (az élet jele) hasonló szimbólumot tart. A balra tőle álló alak II. Szuppiluliumasz, az egyik utolsó nagyhatalmú hettita uralkodó. A harcosok rövid szoknyáját viseli, övében kardot, vállán íjat hord, kezében lándzsát tart. Fején istenségekre jellemző csúcsos fejfedőt visel szarvakkal, előtte luvi hieroglifákkal írt neve és címei láthatók. A szemközti falra egy hatsoros szöveget véstek szintén luvi hieroglifákkal. A feliratot még nem sikerült teljes egészében megfejteni, jelentése a következő lehet: „II. Szuppiluliumasz a Nagy Király az istenek segítségével számos területet foglalt el, köztük Tarhuntasszasz vidékét, új városokat alapított, és áldozatokat mutatott be az isteneknek.” ## A Déli citadella és a 31. templom A Déli citadella maradványai Hattuszasz fríg korából (i. e. 700 körül) származnak. A Büyükkalétól délre emelt nagyméretű vaskori település egyik része volt, amely elfoglalta a Felsőváros egy részét és az Alsóváros keleti területét. Az erődítmény falai masszív terméskőalapra készültek, amelyeknek szélessége elérhette a 4 métert is. Az épületkomplexumot csak egy tornyokkal megerősített kapun keresztül lehetett megközelíteni északnyugati irányból. A falakon belül lakónegyedeket, kézműves műhelyeket és raktárépületeket emeltek. A megerősített terület északi részén egy hettita korból származó templom maradványait tárták fel (31. templom). Alaprajza hasonló a többi temploméhoz, a benne folytatott kultusztevékenység kapcsolatban állhatott a medencék melletti kultuszkamrákban zajló szertartásokkal ## Nişantaş és a közigazgatási épületek A Déli citadella mellett délnyugati irányban található Nişantaş, ami Yenicekale és Sarikale mellett a város egyik kiemelkedő pontja. Nevét („Megjelölt szikla”) az oldalába vésett lúviai hieroglifákról kapta. A hieroglifák hasonlóak azokhoz, amelyeket a Hieroglifás kamra falaira véstek, de az időjárási körülmények olyan mértékben károsították a feliratot, hogy jelentésének nagy részét nem sikerült megfejteni (jelenleg védőbevonat takarja). Annyi biztosnak tűnik, hogy II. Szuppiluliumasz idejéből származik. Neve a felső sorban olvasható, majd a felirat apját IV. Tudhalijaszt és nagyapját III. Hattusziliszt is említi. A feliratban utalnak egy emlékműről, amelyet II. Szuppiluliumasz emeltetett apjának, valamint egy tengeri csatára, amelyet a rézben gazdag Ciprusra való partraszállás követett. A sziklákon eredetileg egy nagyméretű épületegyüttes állt, amelyből csak néhány elszórt kődarab maradt meg. A szikla lábánál egy kapu maradványait tárták fel, és szfinxalakokat ábrázoló kőtömbök töredékei kerültek elő. A töredékekből az látszik, hogy a szfinxeknek csuklyaszerű sörényük volt, és nagyméretű fejdíszt viseltek. A boltozatos kapu eredetileg egy rámpa végén állt, ami a sziklán elhelyezkedő épületkomplexumba vezetett. Nişantaştól északi irányban a Büyükkalei citadella mellett számos közigazgatási célból emelt épület állt. Napjainkra csak az Északi épületegyüttes alapja maradt fenn. Mögötte állt a Nyugati épület, amelyből néhány alapfal maradványa látható. Az épületekből több mint 3000 agyaggolyó került elő, rajtuk a király pecsétlenyomatával. Az épületeket tűz pusztította el, a pecsétnyomok ezért maradtak fenn. Ezekkel a nyomatokkal tették hivatalossá az állami levelezést és különböztették meg a király tulajdonában lévő javakat. ## A Királyi citadella Büyükkalén A Büyükkale (Nagy Kastély) egy kb. 250×140 méteres relatíve sima fennsík Hattuszasz keleti részén. Minden oldalról meredek természetes lejtők védik. Már az i. e. 3. évezredben, a korai bronzkor idején is lakott volt. A Vc-jelű réteg jelöli ki az EBA III periódust, amely a Kanis III-mal egyidős, Hattuszasz IX. régészeti rétege. Az ekkori „fellegvár” legalább nyolc helyiséges, szinteltolásos építmény volt. A réteg óriási méretű, kosfejekkel díszített kancsókat tartalmazott. E legkorábbi építmény kiemelkedő fontossága, hogy megmutatja a folytonosságot a korai hatti korszak és a későbbi hettita korszak között, mivel ezen épület jellegzetességei a későbbi hettita építészetre is jellemzőek. Egyelőre nem ismert, hogy Hattuszasz ebben a korszakban mennyire volt jelentős település, Pambasz idejéből nincs írásos említés róla. E legkorábbi büyükkalei építmény tűzvészben pusztult el. Később a helyen a hettiták fokozatosan alakították ki a megerősített Királyi citadellát. A citadella a vaskorban, a város fríg korszaka alatt, és később a hellenisztikus korban is kiemelkedő szerepet játszott a város életében. A ma is látható maradványok a citadella i. e. 13. században, III. Hattuszilisz alatt történő helyreállításának és átalakításának idejéből valók. Hattuszilisz polgárháború révén jutott trónra, amelyben a citadella egy része megsemmisült. A citadellát déli irányból lehetett megközelíteni egy hídon keresztül, ami a Déli kapuhoz vezetett. A kapu keleti oldala ma is áll, eredetileg két terméskőből faragott oroszlán díszítette. A Déli kapu a citadella első udvarába vezet, amelynek területét eredetileg vörös színű lapos kövekkel burkolták be. Az udvar hátsó részén lévő újabb kapun keresztül lehetett megközelíteni a citadella alsó udvarát. Az aránylag hosszú és keskeny udvar egy négy udvarból álló sorozat második eleme volt. Nyitott oszlopcsarnok vette körül, a mellette levő M, N, G és A jelű épületekben laktak a palota tisztviselői, és itt volt a palotaőrség helye is. Az Alsó udvar végén nagyméretű kapu nyílt, ezen keresztül lehetett belépni a Központi udvarba. A többi átjáróhoz hasonlóan két oroszlánszoborral díszített kaput egy lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. A mögötte elhelyezkedő központi udvart is nyitott oszlopcsarnok vette körül. Az Alsó udvartól balra lévő kapun keresztül lehetett a palota központjába belépni. A kapu mögött vízelvezető csatornát építettek. A tőle balra található B és C jelű épületet szentélyként azonosították, hasonló szerepet tölthettek be, mint később Európában a kastélykápolnák. A C jelű épület közepére egy 5,2×6 méteres, 2,3 méter mélységű medencét építettek, amelyből számos áldozati kerámiaedény maradványa került elő. Az épület falait szokatlanul nagyméretű mészkőtömbökből alakították ki, bal sarkán vízelvezető csatorna haladt keresztül. Az épület medence feletti része valószínűleg nyitott volt. A C épület mellett állt Büyükkale legnagyobb épülete, a D épület, amely valószínűleg a király fogadócsarnokaként funkcionált. Ma már csak az alapozásának maradványai láthatók. Alapterülete 39×48 méter volt, benne öt hosszú, alacsony, kőtömbökből készült választófallal, amelyek a tetőt tartó oszlopsorok alapjai voltak. A termet egy ajtón keresztül közvetlenül a Központi udvarról is meg lehetett közelíteni. A D épület egyik folyosóján kerültek elő azok a királyi pecsétek, amelyek a hettita hieroglif írás megfejtését elősegítették. A Büyükkale északnyugati részén állt az E és F jelű épület, amelyekben a király privát lakosztályai kaptak helyet. 1906-ban az E épületből nagyszámú ékírásos agyagtábla került elő. Az i. e. 13. század vége felé a palotakomplexumot tűzvész pusztította el. A tűzben az agyagtéglából készült falak egy része kiégett, így fennmaradt, különösen az E épület esetében. A citadellát északnyugatról hatalmas méretű, megerősített fal választotta el az alatta lévő városrésztől. A Központi udvar keleti oldalán látható épületmaradványok fríg eredetűek, az i. e. 7. és az i. e. 6. századból valók. A K és A jelű épületekben is számos agyagtáblát találtak, melyeket eredetileg fából készült polcokon tároltak. Szerződéseket, hivatalos állami dokumentumokat, jóslatokat és történeti szövegeket írtak rájuk. A K és A épület között lévő területet egy 24 méter hosszú medence foglalta el. Oldalát mészkőtömbökkel rakták ki. A medencét kultikus célokra használhatták, erre utal a medence területéről előkerült számos, agyagból készült hajómodell. Ezenkívül a vizet tűzoltási célokra is tárolták a medencében a gyakori tűzvészek miatt. I. Szuppiluliumasz idejében a domb keleti és nyugati oldalain mesterséges teraszokat építettek. Ezek mellé III. Hattuszilisz újabb teraszokat tett, valamint a déli oldalon lebontatta az utolsó lakóépületeket is, így már a Citadella teljes területét az uralkodói épületek foglalták el. ## Büyükkaya Büyükkaya (a „Nagy Szikla”) kb. 100 méterrel emelkedik ki környezetéből a város északi peremén. Már 4000 évvel a hettiták betelepülése előtt is lakott volt. A hattik számára is fontos volt a terület, később a hettiták monumentális épületkomplexumot emeltek a korábbi épületek helyére. Csak a hettita kori épület alapozásának darabjai maradtak meg. Az i. e. 16. században a Büyükkayán épült erőd csak a terület délkeleti részét foglalta el később a terjeszkedést az északi oldalon folytatták, ahol a védőfalat összekötötték a várost védő, északi, megerősített városfallal. Később egy újabb erődöt építettek Büyükkaya északi oldalán, így a terület rendkívül erősen védett városrésszé vált. A kiemelt védelem oka az volt, hogy az i. e. 14 és az i. e. 13. században Büyükkaya területét egy hatalmas gabonatárolóként használták. A város és környéke szükségleteit kielégítő gabonakészletet földbe ásott négyszögletes alakú vermekben tárolták. A vermek alját kőburkolattal borították, majd gabonával teletöltötték, és vastag talajréteggel borították. Így megakadályozták a levegő beáramlását, és ezzel a módszerrel a gabona évekig is mentes maradhatott a rágcsálók, férgek és gombák okozta károktól. Eddig 11 vermet tártak fel, a legnagyobb közülük 12×18×2 méteres, amely körülbelül 260 tonna gabona tárolását tette lehetővé. ## Yazilikaya Hattuszasztól kb. 2 km-re található Yazılıkaya („Feliratos szikla”). A területet már az i. e. 3. évezredben is látogatták, domborművekkel való díszítése IV. Tudhalijasz király uralkodása alatt történt. Két helyiségből áll (A és B jelű), közülük az egyik, az A jelű, az uralkodó temetkezési helye lehetett. A másik helyiségben tarthatták a tavaszünnepet, amikor ünnepélyes külsőségek között kérték a természet isteneit, hogy kedvező legyen az időjárás és jó a termés. A sziklaszentély mindkét helyiségét a sziklákba vájt lapos domborművekkel díszítették. Az A helyiségben istenek és istennők sorát vésték a sziklába, az egyik sor élén Teszub viharisten, a másikon Hebat napistennő alakja ismerhető fel. Az istenek az őket megkülönböztető jegyeket viselik (pl. szarvakkal ellátott fejfedő), és nagyobbak a többi alakhoz képest. A főistenségek falával szemben IV. Tudhalijasz ábrázolása látható. IV. Tudhalijasz királyt a B jelű helyiségben is ábrázolták, Szarruma istenség védelme alatt, ezenkívül az egyik főistent, Nergalt, az Alvilág istenét emberi felsőtesttel, de földbe szúrt kard alakjában jelenítettek meg. A yazilikai sziklaszentélyben összesen több mint 70 istenábrázolással díszítették a sziklafalakat.

1972-es sakkvilágbajnokság

Az 1972-es sakkvilágbajnokság versenysorozata zónaversenyekből, zónaközi versenyből, a világbajnokjelöltek párosmérkőzéses rendszerű egyenes kieséses versenyéből és a világbajnoki döntőből állt. A döntő a világbajnokjelöltek versenyén győzedelmeskedő amerikai Bobby Fischer, és az akkori világbajnok, Borisz Szpasszkij között zajlott. A versenyt Izland fővárosában, Reykjavíkban, a Laugardalshöll arénában vívták 1972. július 11. – augusztus 31. között. Az időszak kétségtelenül két legerősebb sakkjátékosának mérkőzését felfokozott politikai és médiaérdeklődés kísérte, az „évszázad sakkmérkőzésének” is nevezik. Fischer 121⁄2–81⁄2 arányban győzött, ezzel ő lett a sakkozás 11. világbajnoka, és megszakította a szovjet sakkozók negyedszázados hegemóniáját. Wilhelm Steinitz után ő a második amerikai állampolgár, de egyben ő az első amerikai születésű sakkozó, aki elnyerte ezt a címet. ## Előzmények A sakkvilágbajnoki címet Borisz Szpasszkij 1969-ben szerezte meg, miután másodszori próbálkozásra az 1969-es sakkvilágbajnokság döntőjében 12,5–10,5 arányban legyőzte Tigran Petroszjánt. Az első Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által rendezett 1948-as sakkvilágbajnokság óta szovjet sportolók nyerték a világbajnokságot. Mihail Botvinnik 1948–1957, 1958–1960 és 1961–1963, Vaszilij Szmiszlov 1957–1958, Mihail Tal 1960–1961, Tigran Petroszján 1963–1969 között viselte a címet Szpasszkij előtt. 1948 óta első alkalommal fordult elő, hogy a sakkvilágbajnokság döntőjében nem két szovjet versenyző küzdött meg egymással. ### A zónaversenyek Az 1970/72-es sakkvilágbajnoki ciklusban 10 zónaversenyre került sor. 1\. zóna: Praia da Rocha (Portugália) 1969\. októberben a portugál tengerparti Praia da Rochán rendezték az „Európai 1. zóna” versenyét, amelyet holtversenyben a jugoszláv Minić, a csehszlovák Filip és a jugoszláv Gligorić nyert meg. Ők hárman jutottak tovább a zónaközi versenyre. 2\. zóna: Raach (Ausztria) A második európai zóna versenyét 1969. októberben az ausztriai Raachban rendezték. Az első helyet az NDK-beli Uhlmann szerezte meg, a 2–5. helyen holtversenyben végzett a svéd Andersson, a jugoszláv Ivkov, a magyar Portisch Lajos és a csehszlovák Smejkal. Köztük a rájátszás döntött a második és harmadik továbbjutó helyért, amit Portisch és Ivkov szerzett meg. 3\. zóna: Athén (Görögország) A harmadik európai zóna versenyére 1969-ben Athénban került sor. Az első helyet a jugoszláv Matulović szerezte meg, a 2–3. helyen holtverseny alakult ki a csehszlovák Hort és az NSZK-beli Hübner között. Ők hárman jutottak tovább. 4\. zóna: Moszkva, szovjet bajnokság Az 1969. szeptember–októberben rendezett 37. szovjet sakkbajnokság egyben zónaversenynek is számított. Ebből a zónából négy versenyző juthatott tovább a zónaközi versenyre. Az 1–2. helyet Polugajevszkij és Petroszján szerezte meg, a 3–5. helyen holtverseny alakult ki Mark Tajmanov, Vaszilij Szmiszlov és Jefim Geller között. Ebből a zónából négyen juthattak tovább. Tekintettel arra, hogy Petroszján mint az előző világbajnokság vesztese közvetlenül a világbajnokjelöltek párosmérkőzéses szakaszában vehetett részt, ezért a rajta kívül felsorolt versenyzők kvalifikálták magukat a zónaközi versenyre. 5\. zóna: New York, az Egyesült Államok bajnoksága Az 1969. novemberben rendezett 20. USA-bajnokság egyúttal a világbajnokság zónaversenyének számított, amelyről három versenyző juthatott tovább. A győzelmet Samuel Reshevsky szerezte meg Addison és Benkő Pál előtt. Bobby Fischer nem vett részt ezen az amerikai bajnokságon, így a zónaközi versenyen való részvétele is kérdésessé vált. Indulása úgy vált lehetségessé, hogy a magyar származású Benkő Pál lemondott a javára a kvalifikációról. 6\. zóna: Pointe-Claire (Kanada) Az 1969. augusztusban rendezett 59. Kanada-bajnokság egyben zónaversenynek számított, amelyről egy versenyző juthatott tovább. Az élen holtversenyben végzett Duncan Suttles és Zvonko Vranesic, közülük a rájátszás döntött Suttles javára. 7\. zóna: Quito/Guayaquil (Ecuador) A közép-amerikai zóna versenyére 1969. júliusban az ecuadori Quitóban és Guayaquilban került sor, amelyről egy versenyző kvalifikálhatta magát a zónaközi versenyre. Az élen holtversenyben végzett az ecuadori Olavo Yepez és a kubai Eleazar Jiménez. A rájátszás után Jiménez kvalifikálta magát a zónaközi versenyre. 8\. zóna: Mar del Plata (Argentína) Az 1969. márciusban rendezett dél-amerikai zónaversenyről három versenyző juthatott tovább. Az élen holtversenyben két argentin, Najdorf és Panno végzett, a 3–4. helyen is holtverseny alakult ki a brazil Mecking és az argentin García között. A harmadik továbbjutó helyért folyó rájátszásban Mecking győzött, így ő jutott tovább az élen végzettek mellett. 9\. zóna: Szingapúr (Singapore) A nyugat-ázsiai zóna versenyét 1969. novemberben rendezték Szingapúrban. A zónaversenyen az izraeli Kagan és a mongol Tudev Ujtumen holtversenyben végzett az élen. A rájátszást a mongol versenyző nyerte, így ő jutott tovább a zónaközi versenyre. 10\. zóna: Szingapúr (Singapore) A Délkelet-Ázsiát és Óceániát magába foglaló 10. zóna versenyére is Szingapúrban került sor 1969. augusztusban. A versenyen holtversenyben a Fülöp-szigeteki Naranja és az ausztrál Browne végzett. A rájátszást Naranja nyerte, ezzel jogot szerzett a zónaközi versenyen való indulásra. ### Az 1970-es zónaközi verseny A versenyt 1970. november–decemberben rendezték a Spanyolországbeli Palma de Mallorcán. Az első hat versenyző jutott tovább a világbajnokjelöltek versenyére. {\| class="wikitable" \|- ! !!Versenyző!!Ország !! 1 !! 2 !! 3 !! 4 !! 5 !! 6 !! 7 !! 8 !! 9 !! 10 !! 11 !! 12 !! 13 !! 14 !! 15 !! 16 !! 17 !! 18 !! 19 !! 20 !! 21 !! 22 !! 23 !! 24 !! Pont \|- bgcolor="#ccffcc" \| 1 \|\| align=left\|Bobby Fischer\|\| \|\| - \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 181⁄2 \|- bgcolor="#ccffcc" \| 2 \|\| align=left\|Bent Larsen\|\| \|\| 1 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 15 \|- bgcolor="#ccffcc" \| 3 \|\| Jefim Petrovics Geller\|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 15 \|- bgcolor="#ccffcc" \| 4 \|\| align=left\| Robert Hübner\|\| \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 15 \|- bgcolor="#ccffcc" \| 5 \|\| align=left\|Mark Tajmanov\|\| \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 14 \|- bgcolor="#ccffcc" \| 6 \|\| align=left\| Wolfgang Uhlmann\|\| \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 14 \|- \| 7 \|\| align=left\|Portisch Lajos \|\| \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 131⁄2 \|- \| 8 \|\| align=left\|Vaszilij Szmiszlov \|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 131⁄2 \|- \| 9 \|\| align=left\|Lev Polugajevszkij \|\| \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 0 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 13 \|- \| 10 \|\| align=left\| Svetozar Gligorić \|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 13 \|- \| 11 \|\| align=left\|Oscar Panno \|\| \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 121⁄2 \|- \| 12 \|\| align=left\| Henrique Mecking \|\| \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 121⁄2 \|- \| 13 \|\| Vlastimil Hort \|\| \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 111⁄2 \|- \| 14 \|\| Borislav Ivkov \|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 101⁄2 \|- \| 15 \|\| Duncan Suttles \|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 10 \|- \| 16 \|\| Dragoljub Minić \|\| \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 10 \|- \| 17 \|\| Samuel Reshevsky \|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 91⁄2 \|- \| 18 \|\| Milan Matulović\|\| \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 9 \|- \| 19 \|\| William Addison \|\| \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 9 \|- \| 20 \|\| Miroslav Filip \|\| \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 81⁄2 \|- \| 21 \|\| Renato Naranja \|\| \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| - \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 81⁄2 \|- \| 22 \|\| Tudev Ujtumen \|\| \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1 \|\| - \|\| 1 \|\| 1⁄2 \|\| 81⁄2 \|- \| 23 \|\| Jorge Rubinetti \|\| \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1 \|\| 0 \|\| - \|\| 1 \|\| 6 \|- \| 24 \|\|Eleazar Jiménez \|\| \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 0 \|\| 1 \|\| 0 \|\| 1⁄2 \|\| 0 \|\| - \|\| 51⁄2 ### A világbajnokjelöltek versenye A zónaközi versenyről továbbjutott versenyzők, kiegészülve az előző világbajnoki döntő vesztesével, Tigran Petroszjánnal, valamint az előző világbajnokjelölti versenysorozat második helyezettjével, Viktor Korcsnojjal egy kieséses rendszerű, párosmérkőzésekből álló tornán vettek részt, amelynek győztese szerezte meg a világbajnok kihívásának jogát. A versenysorozatot Bobby Fischer nyerte, így a következő évben ő küzdhetett meg Borisz Szpasszkijjal. ## A világbajnokság döntője ### Háttér és körülmények A hidegháborús körülmények között, különös tekintettel arra, hogy 1948 óta először játszott a sakkvilágbajnokság döntőjében a Szovjetuniót képviselő világbajnok ellen egy a nyugati világot, az Amerikai Egyesült Államokat képviselő játékos, a mérkőzést az évszázad sakkmérkőzéseként harangozta be a sajtó. Soha ekkora figyelem nem kísért még egyetlen sakkeseményt sem. A Szovjetunió és az USA is politikai jelentőséget is tulajdonított a mérkőzésnek. Ezt jelzi az is, hogy korábban példátlan módon Henry Kissinger személyesen hívta fel, és kérte Fischert a játék folytatására, amikor az vissza akart lépni a mérkőzéstől, mivel nem akarták teljesíteni a követelését, a tévékamerák eltávolítását a versenyteremből. A mérkőzéssel összefüggő „hadviselés” a két fél, illetve szövetségeik között már a helyszín kiválasztásánál elkezdődött. Számos város jelentkezett jobbnál jobb ajánlatokkal, amelyek közül Fischer Belgrádot, Szpasszkij Reykjavíkot szerette volna. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) ezért úgy döntött, hogy a mérkőzés első felét Belgrádban, a második felét Reykjavíkban rendezik. Fischer ekkor újabb követelésekkel állt elő, ami miatt Belgrád visszalépett a rendezéstől, és mivel Reykjavík minden követelést vállalt, így elnyerte a rendezés jogát. A verseny létrejötte körüli bizonytalanságok az utolsó pillanatig tartottak. Szpasszkij már egy héttel korábban megérkezett, Fischer azonban a július 2-ai ünnepélyes megnyitóra sem ért oda. Ennek oka az volt, hogy újabb követeléseket támasztott, ezúttal a közvetítések jogdíjából és a jegybevételekből is részesedést kívánt. Kérését teljesítették, és a FIDE akkori elnöke, az exvilágbajnok Max Euwe két nap haladékot adott, július 4-ére tűzve ki az első fordulót. Fischer 4-én hajnalban megérkezett Reykjavíkba. Az első játszmát végül csak július 11-én kezdték el. ### Az ellenfelek Bobby Fischer Fischer különc játékos volt, aki sosem rejtette véka alá véleményét sem saját hazájával, sem a szovjet sakkozókkal szemben. Az 1962-es világbajnokjelöltek – akkor még négyfordulós körmérkőzéses formában rendezett – versenyével kapcsolatban nehezményezte, hogy az első három helyen végzett szovjet versenyzők egymással mind döntetlenül végeztek, így pihentebben készülhettek az ellene és a többiek ellen zajló mérkőzésekre. Hivatalos tiltakozásának eredményeként a következő világbajnoki ciklustól kezdve a körmérkőzéses formáról áttértek a párosmérkőzések rendszerére. A változtatás ellenére Fischer tiltakozásként visszalépett a következő világbajnoki versenysorozattól. Az 1966–1969-es ciklusban ugyan elindult, és a zónaközi versenyen 10 forduló után 7 győzelemmel és 3 döntetlennel az élen állt, ekkor azonban a szervezőkkel való nézeteltérése miatt visszalépett. Az 1969–1972-es világbajnoksági ciklusban el sem kívánt indulni. Nem is vett részt a zónaversenynek számító amerikai bajnokságon. A zónaközi versenyen való indulását a magyar származású Benkő Pálnak köszönheti, aki Fischer javára visszalépett. Fischer egyedülálló fölénnyel, 3,5 pont előnnyel nyerte a zónaközi versenyt, és a párosmérkőzések során is súlyos, 6–0 arányú vereséget mért ellenfeleire, a szovjet Mark Tajmanovra és a dán Larsenre. A világbajnokjelöltek döntőjében is csak az első öt játszmában tudott vele a lépést tartani az exvilágbajnok Tigran Petroszján, az utolsó négy játszmát Fischer nyerte. Fischer először 1964. február–1965. március között vezette a világranglistát, majd egy időre hátrébb csúszott, 1966. augusztusban csak a 9. helyen állt. 1966. szeptemberben került ismét az élre, és ezt a vezető pozícióját egészen 1974. júliusig folyamatosan tartotta. A Chessmetrics historikus pontszámítása szerint legmagasabb pontszáma 2895 volt, amely a legmagasabb a sakk történetében. A FIDE 1970-ben bevezetett Élő-pontrendszere alapján kezdetektől ő vezette – méghozzá jelentős különbséggel – a világranglistát. 1972. júliusban 2785 pontja volt, míg a második helyezett Szpasszkijnak 2660. Borisz Szpasszkij Az 1955-ben junior világbajnokságot is nyert szovjet versenyző először 1956-ban, 19 évesen jutott be a világbajnokjelöltek versenyére, ahol az előkelő 3–7. helyen végzett. 10 évvel később, 1966-ban már a világbajnoki döntőben mérkőzött Tigran Petroszjánnal. Ekkor még nem sikerült győznie, de az 1967–1969-es világbajnoki versenysorozat végén már győztesen, világbajnokként állhatott fel az asztaltól. Ezt követően több nagy verseny élén végzett. Első helyezést ért el 1969-ben San Juanban, 1970-ben Leidenben a négyes versenyen Botvinnik és Larsen előtt, valamint 1971-ben Kanada nyílt bajnokságán Vancouverben. A Fischer elleni párosmérkőzés előtt legnagyobb versenyén, a Moszkvában rendezett Aljechin-emlékversenyen azonban csak a 6–7. helyet sikerült megszereznie. Szpasszkij 1959-től folyamatosan a világranglista első tíz helyezettje közt volt, 1966. január és augusztus között vezette is azt. Ekkor éppen Fischer vette át tőle az 1. helyet. Ezt követően a Fischer elleni párosmérkőzés kezdetéig mindig a három legerősebb versenyző közé tartozott, legtöbbször a második helyen, időnként csak Korcsnojnak sikerült még megelőznie őt. ### Az egymás elleni eredményeik A világbajnoki döntő előtt öt alkalommal találkoztak, és az egymás elleni eredményük erősen Szpasszkij javára billent. Három alkalommal győzött, mindannyiszor a világos bábukat vezetve. Először 1960-ban Mar del Platában a királycsel egyik változatában aratott győzelmet, második győzelmét 1966-ban Santa Monicában aratta a 2. Piatigorsky-kupán, harmadszor az 1970-es sakkolimpia döntőjében győzte le Fischert ugyanabban a változatban, amiben 1966-ban. Két alkalommal, amikor Fischer játszott világos színekkel, döntetlent értek el: 1966-ban Santa Monicában a 2. Piatigorsky-kupán a második játszmájukban egy spanyol megnyitású, Marshall-támadásos játszmában, míg másodszor szintén 1966-ban Havannában a spanyol megnyitás zárt változatának Szmiszlov-védelmi rendszerét alkalmazta Szpasszkij. Fischernek tehát eddig még egyszer sem sikerült legyőznie Szpasszkijt, és ez hatással volt az esélyek latolgatására. Annak ellenére, hogy minden egyéb tényező Fischer győzelme mellett szólt, eddigi nyeretlensége Szpasszkij ellen a fogadóirodákra is hatással volt, és csak 6:5 arányban fizettek Fischer győzelme esetére. ### A párosmérkőzés szabályai és a díjazás A mérkőzés szabályait a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) 1949. márciusban Párizsban tartott kongresszusa határozta meg. A győztes az, aki először éri el a 12,5 pontot legfeljebb 24 játszmából. 12–12 esetén a világbajnok megtartja címét. 2,5 óra állt rendelkezésre 40 lépés megtételéhez, majd óránként 16 lépést kellett tenni. Egy héten három játszmára került sor, amelyek vasárnap, kedden és csütörtökön kezdődtek. Ötórányi játék után a játszma függőben maradt, amelyet másnap folytattak. A szombat szabadnap volt. A mérkőzés ideje alatt mindkét játékos három alkalommal kérhetett halasztást orvosi igazolással. Fischer ragaszkodott a Jaques of London cég által gyártott Staunton sakk-készlethez. A táblát Fischer javaslatai szerint készítették el. A mérkőzés eredeti díjalapja amerikai dollár volt, amelynek 5/8-a a győztest, 3/8-a a vesztest illette. Ezen felül Fischer követelésére a televíziós és filmjogdíjak, valamint a jegybevételek 30%-a is szétosztásra került a játékosok között. A díjalapot a mérkőzés előtt egy londoni üzletember, Jim Slater megduplázta. A dolláros díjalapból dollár ütötte a győztes, és dollár a vesztes markát. A korábban megrendezett 27 sakkvilágbajnoki döntő díjalapja összesen nem volt ekkora. A mérkőző felek három hivatalos szekundánst nevezhettek meg. Szpasszkij szekundánsa Jefim Geller, Nyikolaj Krogiusz nagymesterek és Iivo Nei mester volt. Fischer szekundánsa William Lombardy nagymester volt, a másik két szekundánsi helyet Paul Marshall ügyvéd, valamint az Amerikai Sakkszövetség (USCF) képviselője, Fred Cramer töltötte be. A verseny főbírója a nyugatnémet Lothar Schmid nagymester volt. ### A játszmánkénti eredmények ### A világbajnoki döntő játszmái A megnyitások terén Fischer alaposan meglepte Szpasszkijt, mert míg korábban csökönyösen ragaszkodott igen szűk megnyitási repertoárjához, ezúttal igen sokoldalúnak mutatkozott. Olyan megnyitásokat is választott, amelyeket korábban még sosem, például az Aljechin-védelmet a 13. és a Pirc-védelmet a 17. játszmában; vagy csak nagyon ritkán, például az angol megnyitást a 6. és a 8. játszmában. Emellett több játszmában is olyan újítást vezetett be, amelynek ellenszerét Szpasszkijnak a tábla mellett kellett megtalálnia. 1\. játszma Szpasszkij–Fischer 1–0 56 lépés Az 1. játszmában a 29. lépésre teljesen döntetlen állás alakult ki. Senki nem lepődött volna meg, ha ekkor döntetlenre adják (lásd diagram). Ekkor Fischer a 29. – Fxh2? lépést húzta, amellyel tisztet veszített, és csak két gyalogot kapott ellenértékként. A jelenlevő elemzők szerint nagyon gyorsan lépte meg ezt a lépést, és valószínűleg a 30. g3 h5 31.Ke2 h4 32.Kf3 h3 33.Kg4 Fg1 34.Kxh3 Fxf2 változatot számolta, de kihagyta a számításból a 35. Fd2! lépést, amely után a futója mégis csapdába kerül. A tisztvesztés ellenére még jó esélye lehetett volna a döntetlenre, ha a 36. a4? lépésre 37. – a6-ot, majd 39. – e5-öt lép. Euwe exvilágbajnok szerint a 37. – Ke4? és a 39. – f5? lépések bizonyultak véglegesen vesztőnek. : Nimzoindiai védelem, Gligorić-rendszer, Bernstein-védelem ECO E56 : 1. d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 d5 4. Hc3 Fb4 5. e3 O-O 6. Fd3 c5 7. O-O Hc6 8. a3 Fa5 9. He2 dxc4 10. Fxc4 Fb6 11. dxc5 Vxd1 12. Bxd1 Fxc5 13. b4 Fe7 14. Fb2 Fd7 15. Bac1 Bfd8 16. Hed4 Hxd4 17. Hxd4 Fa4 18. Fb3 Fxb3 19. Hxb3 Bxd1+ 20. Bxd1 Bc8 21. Kf1 Kf8 22. Ke2 He4 23. Bc1 Bxc1 24. Fxc1 f6 25. Ha5 Hd6 26. Kd3 Fd8 27. Hc4 Fc7 28. Hxd6 Fxd6 29. b5 (diagram) Fxh2 30. g3 h5 31. Ke2 h4 32. Kf3 Ke7 33. Kg2 hxg3 34. fxg3 Fxg3 35. Kxg3 Kd6 36. a4 Kd5 37. Fa3 Ke4 38. Fc5 a6 39. b6 f5 40. Kh4 f4 41. exf4 Kxf4 42. Kh5 Kf5 43. Fe3 Ke4 44. Ff2 Kf5 45. Fh4 e5 46. Fg5 e4 47. Fe3 Kf6 48. Kg4 Ke5 49. Kg5 Kd5 50. Kf5 a5 51. Ff2 g5 52. Kxg5 Kc4 53. Kf5 Kb4 54. Kxe4 Kxa4 55. Kd5 Kb5 56. Kd6 1-0 2\. játszma: Fischer játék nélkül vesztesnek nyilvánítva. Az elvesztett első játszma után Fischer a tévékamerák eltávolítását követelte. Mivel kérését nem teljesítették, a második játszmára nem jelent meg, így vesztesnek lett nyilvánítva. Karpov szerint az egész cirkusz Fischer mesteri húzása volt, ezzel akarván kizökkenteni nyugalmából Szpasszkijt, és hogy a 2–0-s vezetése birtokában annak koncentrációja csökkenjen. Több megfigyelő úgy vélte, hogy Fischer az egész mérkőzést feladja, és elhagyja Izlandot. Elhatározása megmásításában szekundánsa, Lombardy nagymester mellett nagy szerepe volt Henry Kissinger telefonhívásának, valamint az erről szóló táviratok tömegének. Szpasszkij sportszerűségből és Fischerrel való szimpátiája jeléül beleegyezett abba, hogy a 3. játszmát egy tévékameráktól mentes kis helyiségben játsszák le. Ez a döntés Benkő Pál és Burt Hochberg szerint pszichológiai hiba volt a részéről. 3\. játszma Szpasszkij–Fischer 0–1 41 lépés Ez a játszma fordulópontot jelentett a mérkőzés menetében. Az ábrán látható állásban 11. Vc2 után Fischer a látszólag pozícióellenes 11. – Hh5!?-öt lépte, amellyel bizonyította intuitív állásértékelő képességét. Világos most elrontja sötét királyszárnyi gyalogállását, de Fischer a királyszárnyi támadás előkészítő lépésének szánta, és terve bevált. Fischer újítására Szpasszkij nem találta meg a megfelelő választ. 15. Fd2 helyett 15. He2!? vagy a Hg4 lépést megelőző 15. f3 lett volna a helyes lépés. Szpasszkij 18. lépése már kifejezetten hiba volt, mert végzetesen meggyengítette a királyállását. A játszma a 41. lépésnél függőben maradt, azonban Szpasszkij meglátva, hogy Fischer a legjobb 41. – Fd3+! lépést borítékolta, azonnal feladta a játékot. Ez volt Fischer életének első győzelme Szpasszkij ellen. : Modern benoni védelem, huszárvándorlásos változat ECO A61 : 1. d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 c5 4. d5 exd5 5. cxd5 d6 6. Hc3 g6 7. Hd2 Hbd7 8. e4 Fg7 9. Fe2 O-O 10. O-O Be8 11. Vc2 (diagram) Hh5 12. Fxh5 gxh5 13. Hc4 He5 14. He3 Vh4 15. Fd2 Hg4 16. Hxg4 hxg4 17. Ff4 Vf6 18. g3 Fd7 19. a4 b6 20. Bfe1 a6 21. Be2 b5 22. Bae1 Vg6 23. b3 Be7 24. Vd3 Bb8 25. axb5 axb5 26. b4 c4 27. Vd2 Bbe8 28. Be3 h5 29. B3e2 Kh7 30. Be3 Kg8 31. B3e2 Fxc3 32. Vxc3 Bxe4 33. Bxe4 Bxe4 34. Bxe4 Vxe4 35. Fh6 Vg6 36. Fc1 Vb1 37. Kf1 Ff5 38. Ke2 Ve4+ 39. Ve3 Vc2+ 40. Vd2 Vb3 41. Vd4 Fd3+ 0-1 4\. játszma Fischer–Szpasszkij 1⁄2–1⁄2 45 lépés Küzdelmes döntetlent hozott a 4. játszma. Szpasszkij a szicíliai védelmet játszotta, amelyben gyalogot áldozott, és a 17. – Fxc5+ lépés után előnyös álláshoz jutott. Az erős királyszárnyi támadást azonban nem tudta győzelemig fokozni, és a játszma döntetlenül ért véget. : Szicíliai védelem, Fischer–Szozin-támadás ECO B88 : 1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 Hc6 6. Fc4 e6 7. Fb3 Fe7 8. Fe3 O-O 9. O-O a6 10. f4 Hxd4 11. Fxd4 b5 12. a3 Fb7 13. Vd3 a5 14. e5 dxe5 15. fxe5 Hd7 16. Hxb5 Hc5 17. Fxc5 Fxc5+ 18. Kh1 Vg5 19. Ve2 Bad8 20. Bad1 Bxd1 21. Bxd1 h5 22. Hd6 Fa8 23. Fc4 h4 24. h3 Fe3 25. Vg4 Vxe5 26. Vxh4 g5 27. Vg4 Fc5 28. Hb5 Kg7 29. Hd4 Bh8 30. Hf3 Fxf3 31. Vxf3 Fd6 32. Vc3 Vxc3 33. bxc3 Fe5 34. Bd7 Kf6 35. Kg1 Fxc3 36. Fe2 Fe5 37. Kf1 Bc8 38. Fh5 Bc7 39. Bxc7 Fxc7 40. a4 Ke7 41. Ke2 f5 42. Kd3 Fe5 43. c4 Kd6 44. Ff7 Fg3 45. c5+ 1⁄2–1⁄2 5\. játszma Szpasszkij–Fischer 0–1 27 lépés A nimzoindiai védelem Hübner-változatában a 15. lépés után egyenlő állás alakult ki. Fischer zárt állásra törekedett, amelyben Szpasszkij futópárja nem érvényesülhetett. A 27. Vc2?? lépés azonnali vesztést eredményezett, mert 27. – Fxa4 után 28. Vxa4-re Vxe4 – Vg2# és Ve1# kettős mattfenyegetéssel. 28. Vd2 (vagy Vb1) esetén Fxd1 29. Vxd1 Vxe4 30. Vd2 a4 nyer. : Nimzoindiai védelem, Hübner-változat ECO E41 : 1. d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hc3 Fb4 4. Hf3 c5 5. e3 Hc6 6. Fd3 Fxc3+ 7. bxc3 d6 8. e4 e5 9. d5 He7 10. Hh4 h6 11. f4 Hg6 12. Hxg6 fxg6 13. fxe5 dxe5 14. Fe3 b6 15. O-O O-O 16. a4 a5 17. Bb1 Fd7 18. Bb2 Bb8 19. Bbf2 Ve7 20. Fc2 g5 21. Fd2 Ve8 22. Fe1 Vg6 23. Vd3 Hh5 24. Bxf8+ Bxf8 25. Bxf8+ Kxf8 26. Fd1 Hf4 27. Vc2 (diagram) Fxa4 0-1 6\. játszma Fischer–Szpasszkij 1–0 41 lépés Fischer életében harmadszor nyitott versenyjátszmában e4-től eltérő lépéssel. A játszma a vezércselbe torkollott, amelyben Szpasszkij az általa jól ismert és többször is megjátszott Tartakower-védelmet választotta. 14. Fb5!? után 14. – a6-tal?! folytatta a jobb 14. – Vb7! helyett (amely egy Timman–Geller-játszmában történt – Hilversum, 1973). Világos támadása a 21. lépéssel indul, és a 26. f5! lépéssel bontakozik ki. A játszma végén még egy csattanó: minőségáldozat 38. Bxf6!-tal, ami után sötét királyállása teljesen szétesik, és gyors kapituláció következik be. Szpasszkij a játszma végén maga is megtapsolta ellenfelét, ami rendkívüli sportszerűségét mutatja. Ezzel Fischer a mérkőzésen átvette a vezetést. : Elhárított vezércsel, Tartakower-változat ECO D59 : 1. c4 e6 2. Hf3 d5 3. d4 Hf6 4. Hc3 Fe7 5. Fg5 O-O 6. e3 h6 7. Fh4 b6 8. cxd5 Hxd5 9. Fxe7 Vxe7 10. Hxd5 exd5 11. Bc1 Fe6 12. Va4 c5 13. Va3 Bc8 14. Fb5 a6 15. dxc5 bxc5 16. O-O Ba7 17. Fe2 Hd7 18. Hd4 Vf8 19. Hxe6 fxe6 20. e4 d4 21. f4 Ve7 22. e5 Bb8 23. Fc4 Kh8 24. Vh3 Hf8 25. b3 a5 26. f5 exf5 27. Bxf5 Hh7 28. Bcf1 Vd8 29. Vg3 Be7 30. h4 Bbb7 31. e6 Bbc7 32. Ve5 Ve8 33. a4 Vd8 34. B1f2 Ve8 35. B2f3 Vd8 36. Fd3 Ve8 37. Ve4 Hf6 (diagram) 38. Bxf6 gxf6 39. Bxf6 Kg8 40. Fc4 Kh8 41. Vf4 1-0 7\. játszma Szpasszkij–Fischer 1⁄2–1⁄2 49 lépés Szpasszkij először nyitott 1. e4-gyel ezen a mérkőzésen. Fischer a kedvenc Najdorf mérgezett gyalog változatában agresszíven védekezett, és 17. – Hc6 után nyerő állást ért el. Később azonban óvatlanul játszott, és Szpasszkijnak sikerült kiharcolnia az örökös sakkos döntetlent. : Szicíliai védelem, Najdorf mérgezett gyalog változat ECO B97 : 1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 a6 6. Fg5 e6 7. f4 Vb6 8. Vd2 Vxb2 9. Hb3 Va3 10. Fd3 Fe7 11. O-O h6 12. Fh4 Hxe4 13. Hxe4 Fxh4 14. f5 exf5 15. Fb5+ axb5 16. Hxd6+ Kf8 17. Hxc8 Hc6 18. Hd6 Bd8 19. Hxb5 Ve7 20. Vf4 g6 21. a4 Fg5 22. Vc4 Fe3+ 23. Kh1 f4 24. g3 g5 25. Bae1 Vb4 26. Vxb4+ Hxb4 27. Be2 Kg7 28. Ha5 b6 29. Hc4 Hd5 30. Hcd6 Fc5 31. Hb7 Bc8 32. c4 He3 33. Bf3 Hxc4 34. gxf4 g4 35. Bd3 h5 36. h3 Ha5 37. H7d6 Fxd6 38. Hxd6 Bc1+ 39. Kg2 Hc4 40. He8+ Kg6 41. h4 f6 42. Be6 Bc2+ 43. Kg1 Kf5 44. Hg7+ Kxf4 45. Bd4+ Kg3 46. Hf5+ Kf3 47. Bee4 Bc1+ 48. Kh2 Bc2+ 49. Kg1 1/2-1/2 8\. játszma Fischer–Szpasszkij 1–0 37 lépés Fischer ismét 1. c4-gyel nyitott. A 14. – a6 lépés után az állás egyenlő volt. Szpasszkij 15. – b5? lépéssel minőséget vesztett, és nehéz eldönteni, hogy ez az álláselőny érdekében hozott áldozat vagy elnézés volt, mert a 19. – Hd7?? lépés után a Fischer által kikényszerített cseréket követően a játszma már vesztésre volt ítélve. : Angol megnyitás, Mecking-változat ECO A39 : 1. c4 c5 2. Hc3 Hc6 3. Hf3 Hf6 4. g3 g6 5. Fg2 Fg7 6. O-O O-O 7. d4 cxd4 8. Hxd4 Hxd4 9. Vxd4 d6 10. Fg5 Fe6 11. Vf4 Va5 12. Bac1 Bab8 13. b3 Bfc8 14. Vd2 a6 15. Fe3 b5 16. Fa7 bxc4 17. Fxb8 Bxb8 18. bxc4 Fxc4 19. Bfd1 Hd7 20. Hd5 Vxd2 21. Hxe7+ Kf8 22. Bxd2 Kxe7 23. Bxc4 Bb1+ 24. Ff1 Hc5 25. Kg2 a5 26. e4 Fa1 27. f4 f6 28. Be2 Ke6 29. Bec2 Fb2 30. Fe2 h5 31. Bd2 Fa3 32. f5+ gxf5 33. exf5+ Ke5 34. Bcd4 Kxf5 35. Bd5+ Ke6 36. Bxd6+ Ke7 37. Bc6 1-0 9\. játszma Szpasszkij–Fischer 1⁄2–1⁄2 29 lépés Fischer a 9. – b5 lépése elméleti újítás volt. A 13. lépés után egyenlő állás alakult ki, és a játszma nyugodt játék után pontosztozkodással ért véget a 29. lépésben. : Elhárított vezércsel, fél-Tarrasch-védelem ECO D41 : 1. d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 d5 4. Hc3 c5 5. cxd5 Hxd5 6. e4 Hxc3 7. bxc3 cxd4 8. cxd4 Hc6 9. Fc4 b5 10. Fd3 Fb4+ 11. Fd2 Fxd2+ 12. Vxd2 a6 13. a4 O-O 14. Vc3 Fb7 15. axb5 axb5 16. O-O Vb6 17. Bab1 b4 18. Vd2 Hxd4 19. Hxd4 Vxd4 20. Bxb4 Vd7 21. Ve3 Bfd8 22. Bfb1 Vxd3 23. Vxd3 Bxd3 24. Bxb7 g5 25. Bb8+ Bxb8 26. Bxb8+ Kg7 27. f3 Bd2 28. h4 h6 29. hxg5 1/2-1/2 10\. játszma Fischer–Szpasszkij 1–0 56 lépés Fischer a spanyol megnyitást játszotta, amelynek nagy szakértője volt. Szpasszkij 25. – Vxa5 lépése után a finom 26.Fb3! lépést követően világos veszélyes támadást indított a világos király ellen, és sötét kritikus helyzetbe került. Szpasszkij az éles végjátékban a két összekötött szabadgyalogjával jó döntetlen esélyekkel rendelkezett, de pontatlanul játszott, és Fischer pontos játékkal érvényesítette előnyét. : Spanyol megnyitás, Morphy-védelem Breyer-változata ECO C95 : 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fa4 Hf6 5. O-O Fe7 6. Be1 b5 7. Fb3 d6 8. c3 O-O 9. h3 Hb8 10. d4 Hbd7 11. Hbd2 Fb7 12. Fc2 Be8 13. b4 Ff8 14. a4 Hb6 15. a5 Hbd7 16. Fb2 Vb8 17. Bb1 c5 18. bxc5 dxc5 19. dxe5 Hxe5 20. Hxe5 Vxe5 21. c4 Vf4 22. Fxf6 Vxf6 23. cxb5 Bed8 24. Vc1 Vc3 25. Hf3 Vxa5 26. Fb3 axb5 27. Vf4 Bd7 28. He5 Vc7 29. Bbd1 Be7 30. Fxf7+ Bxf7 31. Vxf7+ Vxf7 32. Hxf7 Fxe4 33. Bxe4 Kxf7 34. Bd7+ Kf6 35. Bb7 Ba1+ 36. Kh2 Fd6+ 37. g3 b4 38. Kg2 h5 39. Bb6 Bd1 40. Kf3 Kf7 41. Ke2 Bd5 42. f4 g6 43. g4 hxg4 44. hxg4 g5 45. f5 Fe5 46. Bb5 Kf6 47. Bexb4 Fd4 48. Bb6+ Ke5 49. Kf3 Bd8 50. Bb8 Bd7 51. B4b7 Bd6 52. Bb6 Bd7 53. Bg6 Kd5 54. Bxg5 Fe5 55. f6 Kd4 56. Bb1 1-0 11\. játszma Szpasszkij–Fischer 1–0 31 lépés Fischer a 7. játszmában alkalmazott mérgezett gyalog változatot játszotta meg, amelyben Szpasszkij a 14. Hb1 lépéssel alaposan meglepte. A későbbi elemzése szerint a lépés csak az egyenlő állás elérésére elegendő, de Fischer a tábla mellett nem találta meg a legjobb folytatást. A gyengébb védekezés következtében a vezér csapdába esett. : Szicíliai védelem, Najdorf mérgezett gyalog változat ECO B97 : 1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 a6 6. Fg5 e6 7. f4 Vb6 8. Vd2 Vxb2 9. Hb3 Va3 10. Fxf6 gxf6 11. Fe2 h5 12. O-O Hc6 13. Kh1 Fd7 14. Hb1 Vb4 15. Ve3 d5 16. exd5 He7 17. c4 Hf5 18. Vd3 h4 19. Fg4 Hd6 20. H1d2 f5 21. a3 Vb6 22. c5 Vb5 23. Vc3 fxg4 24. a4 h3 25. axb5 hxg2+ 26. Kxg2 Bh3 27. Vf6 Hf5 28. c6 Fc8 29. dxe6 fxe6 30. Bfe1 Fe7 31. Bxe6 1-0 12\. játszma Fischer–Szpasszkij 1⁄2–1⁄2 55 lépés A nyugodt elhárított vezércsel megnyitású játszmában 19. Fe4! után Fischer előnyösebben állt, de 24. – a5 után az állás már egyenlő volt. Az ellenkező színű futós végjátékot az 55. lépésben adták döntetlenre. : Elhárított vezércsel, neoortodox változat ECO D55 : 1. c4 e6 2. Hf3 d5 3. d4 Hf6 4. Hc3 Fe7 5. Fg5 h6 6. Fh4 O-O 7. e3 Hbd7 8. Bc1 c6 9. Fd3 dxc4 10. Fxc4 b5 11. Fd3 a6 12. a4 bxa4 13. Hxa4 Va5+ 14. Hd2 Fb4 15. Hc3 c5 16. Hb3 Vd8 17. O-O cxd4 18. Hxd4 Fb7 19. Fe4 Vb8 20. Fg3 Va7 21. Hc6 Fxc6 22. Fxc6 Bac8 23. Ha4 Bfd8 24. Ff3 a5 25. Bc6 Bxc6 26. Fxc6 Bc8 27. Ff3 Va6 28. h3 Vb5 29. Fe2 Vc6 30. Ff3 Vb5 31. b3 Fe7 32. Fe2 Vb4 33. Fa6 Bc6 34. Fd3 Hc5 35. Vf3 Bc8 36. Hxc5 Fxc5 37. Bc1 Bd8 38. Fc4 Vd2 39. Bf1 Fb4 40. Fc7 Bd7 41. Vc6 Vc2 42. Fe5 Bd2 43. Va8+ Kh7 44. Fxf6 gxf6 45. Vf3 f5 46. g4 Ve4 47. Kg2 Kg6 48. Bc1 Fa3 49. Ba1 Fb4 50. Bc1 Fe7 51. gxf5+ exf5 52. Be1 Bxf2+ 53. Kxf2 Fh4+ 54. Ke2 Vxf3+ 55. Kxf3 Fxe1 1/2-1/2 13\. játszma Szpasszkij–Fischer 0–1 74 lépés Fischer a tőle megszokott szicíliai védelem helyett az Aljechin-védelmet választotta. A 11. – Hc5 lépést követően fölényesen állt. A játék 42. lépésben maradt függőben. Fischer reggel 8-ig elemezte az állást, ami számára előnyösebb volt, de nem talált nyerő folytatást. A szovjet szekundánsok szerint is döntetlen volt az állás. A játszma végén Szpasszkijt teljesen sokkolta a végeredmény, percekig csak ült és csak nézte a táblát. Kimutatható hibát nem vétett, Fischer mégis győzelemre tudta vinni a játszmát. Botvinnik exvilágbajnokra rendkívüli hatást gyakorolt a játszma. Fischer legnagyobb kreatív teljesítményének nevezte. A játszma 61. lépése után előállt állásra, ahol a sötét bástya lényegében ki lett zárva a játékból (lásd diagram), hivatkozva mondta: „Öt gyalog legyőzött egy bástyát. Ehhez hasonló sem fordult még elő a sakk történetében.” Amikor kezet fogtak, a nézők közül többen azt hitték, hogy döntetlenben egyeztek meg (lásd a végállást a diagramon), arra gondolva, hogy 75. Bf4 után az állás döntetlen. Azonban 75. – Bxd4! 76. Bxd4 Ke2 nyer. 75. Fe5-re Bd1 76. Kxb3 Be1 ugyancsak sötét nyerésével. : Aljechin-védelem, Alburt-változat ECO B04 : 1. e4 Hf6 2. e5 Hd5 3. d4 d6 4. Hf3 g6 5. Fc4 Hb6 6. Fb3 Fg7 7. Hbd2 O-O 8. h3 a5 9. a4 dxe5 10. dxe5 Ha6 11. O-O Hc5 12. Ve2 Ve8 13. He4 Hbxa4 14. Fxa4 Hxa4 15. Be1 Hb6 16. Fd2 a4 17. Fg5 h6 18. Fh4 Ff5 19. g4 Fe6 20. Hd4 Fc4 21. Vd2 Vd7 22. Bad1 Bfe8 23. f4 Fd5 24. Hc5 Vc8 25. Vc3 e6 26. Kh2 Hd7 27. Hd3 c5 28. Hb5 Vc6 29. Hd6 Vxd6 30. exd6 Fxc3 31. bxc3 f6 32. g5 hxg5 33. fxg5 f5 34. Fg3 Kf7 35. He5+ Hxe5 36. Fxe5 b5 37. Bf1 Bh8 38. Ff6 a3 39. Bf4 a2 40. c4 Fxc4 41. d7 Fd5 42. Kg3 Ba3+ 43. c3 Bha8 44. Bh4 e5 45. Bh7+ Ke6 46. Be7+ Kd6 47. Bxe5 Bxc3+ 48. Kf2 Bc2+ 49. Ke1 Kxd7 50. Bexd5+ Kc6 51. Bd6+ Kb7 52. Bd7+ Ka6 53. B7d2 Bxd2 54. Kxd2 b4 55. h4 Kb5 56. h5 c4 57. Ba1 gxh5 58. g6 h4 59. g7 h3 60. Fe7 Bg8 61. Ff8 (diagram) h2 62. Kc2 Kc6 63. Bd1 b3+ 64. Kc3 h1=V 65. Bxh1 Kd5 66. Kb2 f4 67. Bd1+ Ke4 68. Bc1 Kd3 69. Bd1+ Ke2 70. Bc1 f3 71. Fc5 Bxg7 72. Bxc4 Bd7 73. Be4+ Kf1 74. Fd4 f2 (diagram) 0-1 Ezután a játszma után hét döntetlen következett. Fischer nem tudott kezdeményezéshez jutni, Szpasszkij minden ez irányú kísérletét hárította, és több játszmában is előnyösebb állást ért el, de előnyét nem tudta győzelemig fokozni. 14\. játszma Fischer–Szpasszkij 1⁄2–1⁄2 40 lépés A 18. Fe5? lépés után Fxa4! 19.Vxa4 Hc6! lépésekkel Szpasszkij fölényes állást ért el. Fischer óvatlanul játszott, és a 21. lépésben gyalogot vesztett. Szpasszkij ezt egy elnézés révén a 27. lépésben visszaadta. A végjáték a 40. lépésben döntetlennel ért véget. : Elhárított vezércsel, Harrwitz-támadás ECO D37 : 1. c4 e6 2. Hf3 d5 3. d4 Hf6 4. Hc3 Fe7 5. Ff4 O-O 6. e3 c5 7. dxc5 Hc6 8. cxd5 exd5 9. Fe2 Fxc5 10. O-O Fe6 11. Bc1 Bc8 12. a3 h6 13. Fg3 Fb6 14. He5 He7 15. Ha4 He4 16. Bxc8 Fxc8 17. Hf3 Fd7 18. Fe5 Fxa4 19. Vxa4 Hc6 20. Ff4 Vf6 21. Fb5 Vxb2 22. Fxc6 Hc3 23. Vb4 Vxb4 24. axb4 bxc6 25. Fe5 Hb5 26. Bc1 Bc8 27. Hd4 f6 28. Fxf6 Fxd4 29. Fxd4 Hxd4 30. exd4 Bb8 31. Kf1 Bxb4 32. Bxc6 Bxd4 33. Ba6 Kf7 34. Bxa7+ Kf6 35. Bd7 h5 36. Ke2 g5 37. Ke3 Be4+ 38. Kd3 Ke6 39. Bg7 Kf6 40. Bd7 Ke6 1/2-1/2 15\. játszma Szpasszkij–Fischer 1⁄2–1⁄2 43 lépés Fischer visszatért a szicíliai védelemhez, de a mérgezett gyalog változat helyett, amelyben elveszítette a 11. játszmát, a főváltozatot választotta. A 13. lépésben az ellenjáték érdekében gyalogot áldozott, amelyet Szpasszkij elfogadott. A 19. c3 lépés után Szpasszkij már fölényesen állt. Amikor a 29. Vxh5!? lépéssel Szpasszkij a második gyalogot is lenyerte, akkor Fischer erős támadáshoz jutott. Szpasszkij időzavarban is gyönyörű választ talált, és Fischer kénytelen volt az örökös sakkos döntetlennel megelégedni. : Szicíliai védelem, Najdorf-változat ECO B99 : 1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 a6 6. Fg5 e6 7. f4 Fe7 8. Vf3 Vc7 9. O-O-O Hbd7 10. Fd3 b5 11. Bhe1 Fb7 12. Vg3 O-O-O 13. Fxf6 Hxf6 14. Vxg7 Bdf8 15. Vg3 b4 16. Ha4 Bhg8 17. Vf2 Hd7 18. Kb1 Kb8 19. c3 Hc5 20. Fc2 bxc3 21. Hxc3 Ff6 22. g3 h5 23. e5 dxe5 24. fxe5 Fh8 25. Hf3 Bd8 26. Bxd8+ Bxd8 27. Hg5 Fxe5 28. Vxf7 Bd7 29. Vxh5 Fxc3 30. bxc3 Vb6+ 31. Kc1 Va5 32. Vh8+ Ka7 33. a4 Hd3+ 34. Fxd3 Bxd3 35. Kc2 Bd5 36. Be4 Bd8 37. Vg7 Vf5 38. Kb3 Vd5+ 39. Ka3 Vd2 40. Bb4 Vc1+ 41. Bb2 Va1+ 42. Ba2 Vc1+ 43. Bb2 Va1+ 1/2-1/2 16\. játszma Fischer–Szpasszkij 1⁄2–1⁄2 60 lépés Fischer a spanyol megnyitásban kedvenc csereváltozatát játszotta. Szpasszkij jól védekezett, és a végjátékra névleg egy gyalog előnnyel rendelkezett. A játszmát már a 34. lépésben döntetlenre lehetett volna adni, de Szpasszkij lélektani megfontolásból, pszichikai nyomásgyakorlásként csak a 60. lépésben egyezett bele a döntetlenbe. : Spanyol megnyitás, csereváltozat, Gligoric-változat ECO C69 : 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fxc6 dxc6 5. O-O f6 6. d4 Fg4 7. dxe5 Vxd1 8. Bxd1 fxe5 9. Bd3 Fd6 10. Hbd2 Hf6 11. Hc4 Hxe4 12. Hcxe5 Fxf3 13. Hxf3 O-O 14. Fe3 b5 15. c4 Bab8 16. Bc1 bxc4 17. Bd4 Bfe8 18. Hd2 Hxd2 19. Bxd2 Be4 20. g3 Fe5 21. Bcc2 Kf7 22. Kg2 Bxb2 23. Kf3 c3 24. Kxe4 cxd2 25. Bxd2 Bb5 26. Bc2 Fd6 27. Bxc6 Ba5 28. Ff4 Ba4+ 29. Kf3 Ba3+ 30. Ke4 Bxa2 31. Fxd6 cxd6 32. Bxd6 Bxf2 33. Bxa6 Bxh2 34. Kf3 Bd2 35. Ba7+ Kf6 36. Ba6+ Ke7 37. Ba7+ Bd7 38. Ba2 Ke6 39. Kg2 Be7 40. Kh3 Kf6 41. Ba6+ Be6 42. Ba5 h6 43. Ba2 Kf5 44. Bf2+ Kg5 45. Bf7 g6 46. Bf4 h5 47. Bf3 Bf6 48. Ba3 Be6 49. Bf3 Be4 50. Ba3 Kh6 51. Ba6 Be5 52. Kh4 Be4+ 53. Kh3 Be7 54. Kh4 Be5 55. Bb6 Kg7 56. Bb4 Kh6 57. Bb6 Be1 58. Kh3 Bh1+ 59. Kg2 Ba1 60. Kh3 Ba4 1/2-1/2 17\. játszma Szpasszkij–Fischer 1⁄2–1⁄2 45 lépés Fischer életében először játszotta a Pirc-védelmet. A játszma lépésismétléses döntetlennel ért véget a 45. lépésben. : Pirc-védelem, osztrák támadás, sárkány formáció ECO B09 : 1. e4 d6 2. d4 g6 3. Hc3 Hf6 4. f4 Fg7 5. Hf3 c5 6. dxc5 Va5 7. Fd3 Vxc5 8. Ve2 O-O 9. Fe3 Va5 10. O-O Fg4 11. Bad1 Hc6 12. Fc4 Hh5 13. Fb3 Fxc3 14. bxc3 Vxc3 15. f5 Hf6 16. h3 Fxf3 17. Vxf3 Ha5 18. Bd3 Vc7 19. Fh6 Hxb3 20. cxb3 Vc5+ 21. Kh1 Ve5 22. Fxf8 Bxf8 23. Be3 Bc8 24. fxg6 hxg6 25. Vf4 Vxf4 26. Bxf4 Hd7 27. Bf2 He5 28. Kh2 Bc1 29. Bee2 Hc6 30. Bc2 Be1 31. Bfe2 Ba1 32. Kg3 Kg7 33. Bcd2 Bf1 34. Bf2 Be1 35. Bfe2 Bf1 36. Be3 a6 37. Bc3 Be1 38. Bc4 Bf1 39. Bdc2 Ba1 40. Bf2 Be1 41. Bfc2 g5 42. Bc1 Be2 43. B1c2 Be1 44. Bc1 Be2 45. B1c2 1/2-1/2 18\. játszma Fischer–Szpasszkij 1⁄2–1⁄2 47 lépés A 19. – He5 lépés után az állás egyenlő volt. Az előző játszmához hasonlóan lépésismétléses döntetlennel ért véget. : Szicíliai védelem, Richter–Rauzer, Nyezsmetgyinov-támadás ECO B69 : 1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. Hc3 Hc6 4. d4 cxd4 5. Hxd4 Hf6 6. Fg5 e6 7. Vd2 a6 8. O-O-O Fd7 9. f4 Fe7 10. Hf3 b5 11. Fxf6 gxf6 12. Fd3 Va5 13. Kb1 b4 14. He2 Vc5 15. f5 a5 16. Hf4 a4 17. Bc1 Bb8 18. c3 b3 19. a3 He5 20. Bhf1 Hc4 21. Fxc4 Vxc4 22. Bce1 Kd8 23. Ka1 Bb5 24. Hd4 Ba5 25. Hd3 Kc7 26. Hb4 h5 27. g3 Be5 28. Hd3 Bb8 29. Ve2 Ba5 30. fxe6 fxe6 31. Bf2 e5 32. Hf5 Fxf5 33. Bxf5 d5 34. exd5 Vxd5 35. Hb4 Vd7 36. Bxh5 Fxb4 37. cxb4 Bd5 38. Bc1+ Kb7 39. Ve4 Bc8 40. Bb1 Kb6 41. Bh7 Bd4 42. Vg6 Vc6 43. Bf7 Bd6 44. Vh6 Vf3 45. Vh7 Vc6 46. Vh6 Vf3 47. Vh7 Vc6 1/2-1/2 19\. játszma Szpasszkij–Fischer 1⁄2–1⁄2 40 lépés A mérkőzésen másodszor játszotta Fischer az Aljechin-védelmet. A 18. – Fg5! lépés után a játszmát kommentáló Gligoric a bonyolult állásban mindkét fél számára több taktikai lehetőséget is látott. Az áldozatokkal teli középjáték csatározásai után a 37. lépésre teljesen döntetlen állás alakult ki. : Aljechin-védelem, modern változat ECO B05 : 1. e4 Hf6 2. e5 Hd5 3. d4 d6 4. Hf3 Fg4 5. Fe2 e6 6. O-O Fe7 7. h3 Fh5 8. c4 Hb6 9. Hc3 O-O 10. Fe3 d5 11. c5 Fxf3 12. Fxf3 Hc4 13. b3 Hxe3 14. fxe3 b6 15. e4 c6 16. b4 bxc5 17. bxc5 Va5 18. Hxd5 Fg5 19. Fh5 cxd5 20. Fxf7+ Bxf7 21. Bxf7 Vd2 22. Vxd2 Fxd2 23. Baf1 Hc6 24. exd5 exd5 25. Bd7 Fe3+ 26. Kh1 Fxd4 27. e6 Fe5 28. Bxd5 Be8 29. Be1 Bxe6 30. Bd6 Kf7 31. Bxc6 Bxc6 32. Bxe5 Kf6 33. Bd5 Ke6 34. Bh5 h6 35. Kh2 Ba6 36. c6 Bxc6 37. Ba5 a6 38. Kg3 Kf6 39. Kf3 Bc3+ 40. Kf2 Bc2+ 1/2-1/2 20\. játszma Fischer–Szpasszkij 1⁄2–1⁄2 54 lépés A szicíliai védelem Richter–Rauzer-változatában a 13. – Hxd2 lépés után egyenlő állás alakult ki. Fischer nem tudta magához ragadni a kezdeményezést, és Szpasszkij jobban állt. Fischer két alkalommal is próbált lépésismétléses döntetlenre játszani, de Szpasszkij mindkétszer kitért ez elől. Végül Fischer harmadik döntetlen ajánlatát elfogadta. : Szicíliai védelem, Richter–Rauzer, neomodern változat ECO B68 : 1. e4 c5 2. Hf3 Hc6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 d6 6. Fg5 e6 7. Vd2 a6 8. O-O-O Fd7 9. f4 Fe7 10. Fe2 O-O 11. Ff3 h6 12. Fh4 Hxe4 13. Fxe7 Hxd2 14. Fxd8 Hxf3 15. Hxf3 Bfxd8 16. Bxd6 Kf8 17. Bhd1 Ke7 18. Ha4 Fe8 19. Bxd8 Bxd8 20. Hc5 Bb8 21. Bd3 a5 22. Bb3 b5 23. a3 a4 24. Bc3 Bd8 25. Hd3 f6 26. Bc5 Bb8 27. Bc3 g5 28. g3 Kd6 29. Hc5 g4 30. He4+ Ke7 31. He1 Bd8 32. Hd3 Bd4 33. Hef2 h5 34. Bc5 Bd5 35. Bc3 Hd4 36. Bc7+ Bd7 37. Bxd7+ Fxd7 38. He1 e5 39. fxe5 fxe5 40. Kd2 Ff5 41. Hd1 Kd6 42. He3 Fe6 43. Kd3 Ff7 44. Kc3 Kc6 45. Kd3 Kc5 46. Ke4 Kd6 47. Kd3 Fg6+ 48. Kc3 Kc5 49. Hd3+ Kd6 50. He1 Kc6 51. Kd2 Kc5 52. Hd3+ Kd6 53. He1 He6 54. Kc3 Hd4 1/2-1/2 21\. játszma Szpasszkij–Fischer 0–1 41 lépés Fischer a szicíliai védelemnek egy olyan változatát játszotta, amelyet azelőtt életében még soha nem alkalmazott versenyjátszmában. A nyolcadik lépése újításnak számított. A 14. – Vxf6 lépés után az állás egyenlő volt. Szpasszkij gyengébben játszotta a végjátékot, és a függőállás már Fischer jelentős előnyét mutatta. Szpasszkij borítékolt 41. Fd7?? függőlépése az elemzések alapján vesztőlépés volt, mert most 41. – Kg4 után a h-gyalog ezt követő előrenyomulása megállíthatatlan. : Szicíliai védelem, Paulsen-változat ECO B46 : 1. e4 c5 2. Hf3 e6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 a6 5. Hc3 Hc6 6. Fe3 Hf6 7. Fd3 d5 8. exd5 exd5 9. O-O Fd6 10. Hxc6 bxc6 11. Fd4 O-O 12. Vf3 Fe6 13. Bfe1 c5 14. Fxf6 Vxf6 15. Vxf6 gxf6 16. Bad1 Bfd8 17. Fe2 Bab8 18. b3 c4 19. Hxd5 Fxd5 20. Bxd5 Fxh2+ 21. Kxh2 Bxd5 22. Fxc4 Bd2 23. Fxa6 Bxc2 24. Be2 Bxe2 25. Fxe2 Bd8 26. a4 Bd2 27. Fc4 Ba2 28. Kg3 Kf8 29. Kf3 Ke7 30. g4 f5 31. gxf5 f6 32. Fg8 h6 33. Kg3 Kd6 34. Kf3 Ba1 35. Kg2 Ke5 36. Fe6 Kf4 37. Fd7 Bb1 38. Fe6 Bb2 39. Fc4 Ba2 40. Fe6 h5 41. Fd7 0-1 A függőjátszma folytatásának időpontjában Lothar Schmid főbíró tájékoztatta a közönséget, hogy Szpasszkij telefonon jelezte a játszma feladását. Ezzel a mérkőzést Fischer 12,5–8,5 arányban megnyerte, és ő lett a sakkozás történetének 11. hivatalos világbajnoka. ## A mérkőzés utóélete A világbajnoki döntő után Fischer nem indult többet világversenyen, így a következő, 1975-ös sakkvilágbajnokságon sem. Húsz évvel később, 1992-ben visszavágót játszott Szpasszkijjal, amelyet szintén ő nyert meg 10–5 (17,5–12,5) arányban. A Nemzetközi Sakkszövetség részben elfogadta Fischer javaslatát a világbajnoki döntők menetére vonatkozóan, és már a következő világbajnokság kiírása szerint a döntő nem 24 játszmáig tartott volna, hanem 10 nyert játszmáig. Fischernek azt a javaslatát azonban, hogy 9–9 állásnál a világbajnok megtartsa címét, a FIDE már nem fogadta el. Fischer nem állt ki az 1975-ös sakkvilágbajnokság döntőjére, ezért címét megvonták tőle. A következő világbajnoki döntők – 1978–1984 között – hat nyert játszmáig lettek kiírva, azonban a véget nem érő 1984-es Karpov–Kaszparov-döntő tapasztalatai alapján 1985-től visszatértek a 24 játszmás döntők rendszeréhez. ## A mérkőzés megörökítése a kultúrában - Még a mérkőzés előtt Vlagyimir Viszockij egy kétrészes dalt írt A sakk-korona tisztelete, valamint Előkészületek és játék címmel. - Bobby Fischer életéről, középpontban a sakkvilágbajnoki döntővel, életrajzi dokumentumfilm készült 2011-ben. Rendezője Liz Garbus. - A mérkőzésnek állít emléket az amerikai filmrendező Edward Zwick Gyalogáldozat (2014) című filmje, amelynek főszerepét Tobey Maguire (Fischer) és Liev Schreiber (Szpasszkij) játszotta. A film világpremierjére a 2014-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon került sor. - A mérkőzés és Bobby Fischer alakja ihlette a Sakk (eredeti címe: Chess) című musicalt, amelynek szövegét Tim Rice írta, zenéjét a két volt ABBA-tag Björn Ulvaeus és Benny Andersson szerezte. A musicalt 1995-ben a Rock Színház előadásában Magyarországon is bemutatták. - A mérkőzés adja a hátterét az izlandi Arnaldur Indriðason Einvígið című, 2011-ben kiadott könyvének. - Havadtőy Sámuel több festményét a mérkőzés ihlette, ezekből tematikus kiállítást is rendeztek a Közép-európai Egyetem Centrális Galériájában 2007–2008-ban One Man Show címmel. Az utolsó játszma 41 lépését szimbolizáló kiállítást többek között a moszkvai Magyar Kulturális Központban is megrendezték, amelyet Borisz Szpasszkij is megtekintett.

István angol király

István (, ; 1092/1096 körül – 1154. október 25.) Anglia királya 1135-től haláláig. Hódító Vilmos unokája volt, aki I. Henrik halála után elragadta az angol koronát, és több mint egy évtizedig tartó polgárháborút vívott a másik trónkövetelővel, Henrik leányával, Matildával. A háború a felek kiegyezésével végződött, István adoptálta Matilda idősebbik fiát, Henriket és megtette őt örökösévé. István Blois francia grófságában született. Apja, István Henrik blois-i gróf elesett a Szentföldön, amikor ő még kisfiú volt, így anyja, Normandiai Adéla (Hódító Vilmos angol király lánya) nevelte fel. Nagybátyja, I. Henrik angol király kegyeltjeként hatalmas birtokokat szerzett, és felesége, Boulogne-i Matilda grófnő révén gyakorlatilag ő uralta Boulogne grófságát is. 1120-ban meghalt Henrik király egyetlen törvényes fia, így az örökösödés bizonytalanná vált. Henrik lányát, Matildát szánta utódjául; ennek ellenére a király 1135-ös halála után István gyorsan átkelt Angliába, és öccse, Blois-i Henrik püspök segítségével megkoronáztatta magát. Uralkodásának első éveiben többé-kevésbé sikerrel hárította a skótok északi betörését, a walesiek lázadását, valamint Matilda és férje, Anjoui Geoffroy gróf normandiai támadásait. 1138-ban fellázadt ellene Róbert gloucesteri gróf (Henrik király törvénytelen fia és Matilda féltestvére), és a következő évben az Angliába átkelő Matildával együtt megindították a trónért folytatott harcukat. A trónkövetelők szilárd bázisra tettek szert az ország délnyugati részén, és hosszas harc kezdődött, amelyben egyik fél sem tudott döntő fölényre szert tenni. 1141-ben Istvánt a lincolni csatában elfogták ellenfelei, és Matilda már a koronázására készült, amikor István felesége és hívei foglyul ejtették Gloucesteri Róbertet. István és Róbert kicserélése után folytatódott a polgárháború, amelynek során Matilda férje, Geoffroy elragadta Normandiát. István idősebb fiát, Eusztázt szánta örököséül, akit azonban a canterburyi érsek nem volt hajlandó még az ő életében megkoronázni, ezért megromlott viszonya az egyházzal. 1153 augusztusában Eusztáz meghalt, István pedig kiegyezett Matilda legidősebb fiával, Henrikkel, és elismerte őt örököseként. A kiegyezés után mintegy egy évvel halt meg Doverben. ## Ifjúsága (1096–1135) István 1092-ben vagy 1096-ban született a franciaországi Blois grófságban, a pontos dátumot a történészek vitatják. Apja István-Henrik volt, Blois és Chartres grófja, jelentős francia főúr és kereszteslovag, aki azonban csak rövid ideig volt jelen István életében. Az első keresztes hadjárat idején gyávasággal vádolták, ezért 1101-ben visszatért a Szentföldre, hogy kiköszörülje a hírnevét ért csorbát. A következő évben elesett a ramlai csatában. István anyja Normandiai Adéla volt, Hódító Vilmos angol király és Flandriai Matilda lánya, akit a korabeli krónikások jámborsága, gazdagsága és diplomáciai tehetsége miatt magasztaltak. Hatása jól érezhető volt István gyerekkorában. A történészek egyetértenek abban, hogy folyamatos nógatásával és ösztökélésével ő volt a fő oka annak, hogy István-Henrik visszatért a Szentföldre. A 12. századi Francia Királyság csak grófságok és kisebb hűbérbirtokok laza halmaza volt, amelyek fölött a király alig rendelkezett hatalommal. Az uralkodó erejét leginkább az általa birtokolt gazdag Île-de-France-i régió adta, közvetlenül Blois szomszédságában. István otthonának további szomszédai Maine, Anjou és Touraine grófságok voltak, északról pedig Normandiával volt határos, amelynek hercege, Vilmos 1066-ban meghódította Angliát. A környező urak jellemzően valamilyen szálon rokonai voltak egymásnak, és szinte állandóan marakodtak egyes birtokok vagy várak tulajdonjoga fölött. Istvánnak legalább négy fivére és egy nővére született, és feltehetően két (lány) féltestvére is. Normális körülmények között apjuk grófságát legidősebb bátyja, Vilmos örökölte volna, ő azonban a jelek szerint elmebeteg volt (állapota pontosan nem ismert, egyszer megesküdött, hogy megöli Chartres püspökét). A grófi címet így a második fiú, Theobald kapta, aki később megszerezte Chartrest és Champagne-t is. István harmadik bátyja, Odo fiatalon, valószínűleg kora tizenévesen halt meg. Öccse, Henrik négy évvel volt fiatalabb nála. A fivérek közel álltak egymáshoz. Anyjuk Istvánt inkább katonai, Henriket pedig egyházi pályára szánta. A korabeli arisztokráciánál szokatlan módon István nem egy rokonnál, hanem anyja udvarában nevelkedett; a lovaglás mellett megtanult latinul, nevelője megismertette vele a Bibliát és a közelmúlt történelmét. ### I. Henrik kegyenceként István ifjúkorára erőteljes hatást gyakorolt kapcsolata nagybátyjával, I. Henrik angol királlyal. Henrik fiatalabbik bátyja, II. Vilmos halála után szerezte meg az angol koronát, majd 1106-ban Normandiát ragadta el idősebbik bátyjától, Róberttől, akit azután élete végéig fogságban tartott. Henrik ezután viszályba keveredett VI. Lajos francia királlyal, aki erre Róbert fiát, Clito Vilmost hirdette ki Normandia törvényes hercegeként. Az angol király a nyugat-franciaországi grófok között keresett szövetségeseket, és ez a helyi konfliktus kitöltötte István egész ifjúságát. Adéla és Theobald Henrik pártjára álltak, és Istvánt anyja a király udvarába küldte, ahol 1111-ben feltehetően részt vett nagybátyja lázadó normandiai nagyurak elleni hadjáratában. A következő évben a király lovaggá ütötte, és tudjuk, hogy 1113-ban elkísérte őt a Saint-Evroult-i apátságba. István az uralkodót kísérve lépett először Anglia földjére 1113-ban vagy 1115-ben. Henrik szívesen patronálta fiatal unokaöccsét, aki (életben lévő) harmadik fiúként nem lehetett saját egyetlen fia és örököse, Vilmos Adelin vetélytársa. István nagybátyja támogatásával sorra gyűjtötte be a birtokokat. 1113-ban Henrik neki adományozta Mortain grófságát és Eye báróságát (a király ezeket még 1106-ban kobozta el előző tulajdonosuktól, amikor meghódította Normandiát). Ezt a lancasteri birtok követte (a birtokot Henrik az ellene lázadó Roger the Poitevintől vette el), de kapott földeket a dél-normandiai Alençonban is. Utóbbi helyen a normann nemesek fellázadtak az új hűbérúr ellen, és miután segítséget kaptak Fulkó anjoui gróftól, vereséget mértek Istvánra és bátyjára, Theobaldra. Alençont nem is sikerült visszaszerezniük. Szintén az angol király közbenjárására István 1125-ben feleségül vehette Boulogne grófjának egyetlen lányát, aki Boulogne gazdag városán kívül hatalmas északnyugat- és délkelet-angliai birtokok örököse volt. 1127-ben Clito Vilmost (Henrik unokaöccsét, aki elvitatta tőle Normandia trónját) Flandria grófjának választották. Henrik Istvánt küldte, hogy próbálja megakadályozni a választást. Bár nem járt sikerrel, Clito Vilmos ezután feldúlta István Flandriával szomszédos boulogne-i birtokait. Ezután kibékült Vilmossal, aki a következő évben meg is halt. ### Az angol örökösödési válság 1120-ban az angol politikai helyzet alapvetően megváltozott. Normann és angol arisztokraták egy csoportja – köztük a trónörökös, Vilmos Adelin – a normandiai Barfleur kikötőjéből Angliába tartott, amikor Fehér hajó nevű vitorlásuk elsüllyedt, és egy kivételével mind a háromszáz utas odaveszett. Eredetileg István is velük akart tartani, de az utolsó pillanatban mégis másik hajót választott, talán mert a Fehér hajó amúgy is túlzsúfolt volt, vagy azért, mert hasmenése volt. Mivel Adelin volt Henrik egyetlen törvényes fia, az angol trón örökösödése kétségessé vált. Ebben az időben Nyugat-Európában még nem voltak egyértelmű utódlási szabályok. Franciaország egyes részein egyre népszerűbbé vált a primogenitúra, vagyis az az elv, hogy minden birtokot és címet a legidősebb fiú örököl. A francia király általában még életében megkoronáztatta kiszemelt utódját, hogy megkönnyítse számára a hatalom átvételét, Angliában azonban nem ismerték ezt a szokást. Más vidékeken – például Normandiában és Angliában – a birtokokat és címeket szétosztották a fiúk között, úgy, hogy a legidősebb kapja a legrégebbi és legértékesebbeket közülük. A dolgot tovább bonyolította, hogy az angol és normandiai örökösödés az utóbbi hatvan évben mindig erőszak által történt: Hódító Vilmos fegyverrel szerezte meg Angliát, utódai pedig folyamatosan marakodtak az örökségen. Maga Henrik is háborúval hódította meg Normandiát. Nem volt meg tehát a békés átmenet hagyománya. Henriknek egyetlen, törvényes házasságból származó gyereke maradt, Matilda, a német császár felesége (később özvegye), aki azonban nőként hátrányból indult az esetleges többi trónkövetelővel szemben. Henrik ugyan gyorsan újból megnősült, de gyereke nem született, és ahogy telt az idő, erre egyre kisebb lett az esély. A király egyre inkább hajlott arra, hogy Matildára hagyja az angol trónt. Lánya 1125-ben megözvegyült, 1128-ban pedig újra férjhez ment Geoffroy Plantagenethez, Anjou grófjához. Geoffroy népszerűtlen volt a normandiai arisztokrácia körében: a szomszédos Anjou a normannok hagyományos ellenségének számított. Egyre nőtt az elégedetlenség Henrik erőteljes adóztatása miatt is, amiből állandó háborúskodásait finanszírozta. A király azonban erős kézzel uralkodott, és korábban könyörtelenül elbánt ellenfeleivel, ezért nyíltan nem mertek fellépni ellene. Henrik megpróbálta biztosítani lánya utódlását. Megeskette nemességét, hogy elfogadják Matildát és leszármazottait jogos uralkodójuknak; először 1127-ben, aztán 1128-ban és 1131-ben is. 1127-ben István maga is letette az esküt. A király és a lánya között azonban megromlott a viszony. Matilda és Geoffroy érezte, hogy az angol nemesség nem igazán támogatja őket, ezért 1135-ben megkérték Henriket, hogy adja át nekik a normandiai királyi várakat, és a helyi arisztokrácia esküdjön hűséget Matildának. Így a király esetleges halála esetén kevesebb ellenállással találkozhattak volna. Henrik azonban dühösen elutasította a javaslatot, valószínűleg attól tartott, hogy Geoffroy a kelleténél előbb akarja Normandiára tenni a kezét. Amikor Dél-Normandiában kitört egy lázadás, Matilda és Geoffroy a felkelők oldalára állt. A konfliktus közepén Henrik váratlanul megbetegedett és meghalt. ## Trónra lépése (1135) Henrik halálakor István a normann arisztokrácia elismert tagja volt. Rendkívül gazdag, köztiszteletben álló főúrként arról is ismert volt, hogy szükség esetén határozottan és merészen képes cselekedni. A krónikások tanúsága szerint vagyona és magas állása ellenére szerény és közvetlen ember volt, aki gyakran leült katonái és szolgái közé. Istenfélő embernek tartották, buzgón részt vett a miséken és sokat adakozott az egyháznak. A canterburyi érsek egy személyes gyóntatót rendelt ki mellé, aki előírta neki, hogyan vezekeljen. István támogatta a birtokain az új cisztercita kolostorok létesítését; mindezekért az egyházban erős szövetségesekkel rendelkezett. A csatákban hajlamos volt a vakmerőségre; ennek oka talán az apja gyávaságáról keringő mendemondák megcáfolása lehetett. Hatalmas birtokai miatt – amelyek igazgatását részben felesége, Matilda vállalta magára – a király után a második leggazdagabb világi főúrnak számított Angliában. István öccse, Blois-i Henrik szintén Henrik király ideje alatt jutott fontos pozíciókba. Belépett a clunyi szerzetesrendbe és követte bátyját Angliába, ahol a király kinevezte az ország leggazdagabb apátságának, a glastonburyi kolostornak az apátjává. 1129-ben megkapta a legnagyobb jövedelmű egyházmegyét, amikor kinevezték winchesteri püspöknek, de emellett megtarthatta apáti pozícióját is. Összességében jövedelmeit csak a királyé múlta felül. Henrik püspökként igyekezett függetleníteni az egyházat az uralkodó beavatkozásaitól és felügyeletétől. Amikor elterjedt I. Henrik halálának híre, nem minden trónkövetelő volt olyan helyzetben, hogy azonnal felléphetett volna igényével. Geoffroy és Matilda éppen Anjouban tartózkodott, és ellentmondásos módon éppen a királyi csapatokkal szembeszálló lázadókat támogatták. Az ő híveik egy része, mint Gloucesteri Róbert (Matilda törvénytelen féltestvére) viszont éppen velük szemben, a király hadseregében harcolt. A bárók közül sokan megesküdtek, hogy Normandiában maradnak, amíg a királyt el nem temetik, így nem nem lehettek jelen, amikor eldőlt az angol trón sorsa. István bátyja, Theobald még náluk is messzebbre délen, Blois-ban tartózkodott. Istvánt viszont éppen Bolougne-ban, a La Manche-csatorna partján érte Henrik halálának híre és kíséretével együtt azonnal átkelt Angliába. Egyes források szerint Dover és Canterbury helyőrségét Gloucesteri Róbert helyezte oda, és nem voltak hajlandóak beengedni Istvánt, ő azonban december 8-ára így is elérte Londont, és azonnal nekilátott, hogy megragadja a hatalmat. A londoni polgárság új jogok és privilégiumok reményében hamar István pártjára állt. Blois-i Henrik biztosította az egyház támogatását; amikor István Winchesterbe utazott, Roger salisburyi püspök és lordkancellár átadta neki az ország kincstárát. December 15-én István a canterburyi érsek és a pápai legátus támogatása fejében ígéretet tett az egyház privilégiumainak jelentős kiszélesítésére. Némi problémát jelentett ugyan az általa még Henriknek tett eskü, hogy segíteni fogja Matilda trónra lépését, István viszont azzal érvelt, hogy a király helytelenül cselekedett, amikor ilyen esküt követelt az udvarától. Ezenkívül Henrik a királyság stabilitása érdekében tette meg a lépést, és István állítása szerint ő ugyanezt tartotta szem előtt, amikor nem vette figyelembe korábbi esküjét. Henrik püspöknek arra is sikerült rávennie a volt királyi tárnokmestert, Hugh Bigod grófot, hogy eskü alatt vallja: Henrik király a halálos ágyán meggondolta magát az örökösödésről, és Istvánt nevezte meg utódjának. Istvánt 1135. december 22-én a westminsteri apátságban megkoronázták. Eközben a normandiai nemesség Le Neubourgban gyűlt össze, hogy megválasszák Theobaldot (István bátyját), Hódító Vilmos legidősebb unokáját királynak. Theobald december 21-én találkozott a bárók képviselőivel és Gloucesteri Róberttel, de tárgyalásaikat félbeszakították, amikor tudomásukra jutott, hogy küszöbön áll István koronázása. A főurak ennek hallatára felhagytak az idősebb testvér támogatásával, ami csak polgárháborúhoz, vagy Anglia és Normandia szétválasztásához vezetett volna. István később bőkezűen kárpótolta Theobaldot, aki ezután visszatért Blois-ba, és segítette öccse ügyét. ## Uralkodásának első évei (1136–39) Közvetlenül koronázása után Istvánnak Észak-Angliába kellett vonulnia. Dávid skót király Henrik halálának hírére benyomult az országba és elfoglalta Carlisle-t, Newcastle-t és néhány másik fontos várat. Ekkoriban a határ még nem volt véglegesítve és a skótok hagyományosan maguknak követelték Cumberlandot. Dávid ezenfelül Northumbriára is igényt tartott, miután annak korábbi grófjának lányát vette feleségül. István seregével együtt gyors ütemben északra masírozott, és Durhamban találkozott a skót királlyal. A két uralkodó kiegyezett egymással, Dávid Carlisle kivételével visszaadta a megszállt területek nagy részét, cserébe István elismerte Dávid fiának, Henriknek angliai birtokait és megerősítette őt Huntingdon grófjaként. István ezután visszatért délre, és 1136 húsvétjára Westminsterbe összehívta udvartartását. Az eseményen a bárók többsége és a magas rangú egyházi tisztségviselők egyaránt megjelentek. Az uralkodó megerősítette, hogy betartja az egyháznak tett ígéreteit, megígérte, hogy orvosolni fogja a Henrik uralkodása alatt felmerült sérelmeket, és megváltoztatja a királyi erdők korábbi használati jogait. Egyebekben elődje politikáját kívánta folytatni, és megerősítette helyén a királyság valamennyi grófját. A jelenlévők között birtokokat osztott szét, és az egyháznak jelentős alapítványokat tett. A koronázást II. Ince pápa még ebben az évben jóváhagyta, miután Blois-i Henrik tett arról, hogy eljussanak hozzá Theobald és VI. Lajos francia király támogató levelei (Lajos úgy vélte, hogy Matilda megkoronázásával az Anjou-grófok hatalma kényelmetlenül megerősödne Nyugat-Franciaországban). A skótokon kívül a walesiek is kihasználták Anglia bizonytalan helyzetét. Dél-Wales fellázadt a normann uralom ellen, 1136 újév napján szétvertek egy kisebb normann sereget, áprilisban pedig egy rajtaütés során megölték Richard Fitz Gilbert de Clare határvidéki bárót. A felkelés gyorsan terjedt, 1137-re egész Dél-Wales fellázadt. Owain ap Gruffudd gwyneddi király és Gruffydd ap Rhys deheubarthi herceg is számottevő területeket szállt meg, és elfoglalták Carmarthen várát. István az elesett Richard fivérét, Baldwint és egy másik határvidéki urat, Robert Fitz Harold of Ewyast küldte a helyzet kezelésére, de jelentékeny sikereket egyik sem ért el. A jelek szerint 1137 végére István egyéb problémái miatt egyelőre letett arról, hogy leverje a walesi lázadókat. Délnyugat-Angliában fellázadt Baldwin de Redvers devoni gróf és Robert of Bampton is, de őket a király legyőzte; Baldwin fogságba került, majd miután kiengedték, Normandiába távozott. Eközben Normandiára rátámadt a másik trónkövetelő, Matilda férje, Geoffroy gróf. Már 1136 elején becsapott a hercegségbe, majd egy rövid tűzszünetet követően az év végén újra támadott, bár területfoglalás helyett inkább csak fosztogatott és gyújtogatott. Az angliai gondok miatt István nem tudott személyesen foglalkozni vele, ezért Waleran de Beaumont worcesteri grófot nevezte ki nevezte ki a normandiai királyi erők parancsnokának, a védekezést pedig bátyja, Theobald koordinálta. A király maga 1137-ben utazott Normandiába, ahol Theobalddal és VI. Lajossal közösen megállapodtak egy Anjou-ellenes szövetség létrehozásáról. A megállapodás részeként Lajos elismerte István fiát, Eusztázt Normandia hercegeként, ő pedig hűbéresküt tett a francia királynak. A király ezután megpróbálta visszaszerezni azokat a határterületeket, amelyeket Anjou grófja még 1135 végén szállt meg, de seregében a normann bárók és a flamand zsoldosok úgy összevesztek, hogy szabályos csatát vívtak egymással. A bárók ezután elvonultak, így a hadjárat dugába dőlt. István inkább fegyverszünetet kötött Geoffroyjal; egyéves fegyvernyugvásért cserébe kétezer márkát fizetett a grófnak. Istvánnak koronázása előtt egyértelműen jó viszonya volt az egyházzal, de aztán megjelentek az első konfliktusok. Megígérte, hogy felülvizsgálják mindazon birtokok jogállását, amelyeket 1087 óta elvettek az egyháztól; ezek a földek azonban ekkor már jellemzően nemesek tulajdonában voltak. Amikor Blois-i Henrik visszakövetelte a glastonburyi apátság kiterjedt devoni birtokait, ez helyi lázongást eredményezett. 1136-ban meghalt William de Corbeil canterburyi érsek és a főpapság rossz szemmel nézte, amikor István rátette a kezét a vagyonára. Az érseki címre Blois-i Henrik is pályázott, István azonban nem öccsét, hanem Bec-i Theobaldot támogatta, Henrik pedig vigaszképpen pápai legátusi kinevezést kapott. István első uralkodói évei többféleképpen értékelhetőek. Egyrészt stabilizálta az északi, skót határt, megállította Geoffroy normandiai támadásait, szövetséget kötött a francia királlyal, jó viszonyt ápolt az egyházzal és élvezte a bárók többségének támogatását. Másrészt viszont Észak-Anglia gyakorlatilag Dávid skót király és fia, Henrik kezére került, elvesztette Walest, a normadiai harcok destabilizálták a hercegséget, és egyre több főúr érezte úgy, hogy nem kapta meg a neki megígért vagy megérdemelt kormányzati posztot vagy birtokot. A király emellett 1138-ra gyakorlatilag kiürítette a Henrik által ráhagyott tele kincstárat; a fényűző udvartartás és angol és normandiai földön harcoló zsoldos seregek fenntartása igen sokba került. ### Gloucesteri Róbert lázadása (1138–39) 1138-ban újabb gondok jelentkeztek. Először Gloucesteri Róbert lázadt fel. Róbert I. Henrik törvénytelen fia volt (Matilda császárné féltestvére), és Gloucester grófjaként, valamint kiterjedt angliai és normandiai birtokaival a leghatalmasabb főurak közé tartozott. Róbert apja halálakor Theobaldot látta volna szívesen a trónon, nem vett részt István első udvartartásán, és a következőre is csak ismételt meghívások után volt hajlandó elmenni. Róbert 1138-ban megtagadta Istvánnak tett hűségesküjét, és kijelentette, hogy Matilda trónigényét támogatja. Kentben és Délnyugat-Angliában erre kitört a felkelés, bár Róbert maga Normandiában tartózkodott. Franciaországban Geoffroy ismét betört Normandiába. A skóciai Dávid király is újból Észak-Angliára támadt, behatolt Yorkshire-be, és bejelentette, hogy ő is Matilda pártjára áll (Dávidnak anyja révén mind Matilda császárné, mind István felesége, Boulogne-i Matilda unokahúgai voltak). István katonai vezetőként saját közelharci képességei, ostromban való jártassága és főleg amiatt tűnt ki, hogy seregeit akár nagyobb távolságokra is igen gyorsan tudta mozgatni. A lázadásokra és inváziókra válaszul párhuzamosan több hadjáratot szervezett, elsősorban Angliára fókuszálva. Feleségét megbízta, hogy Boulogne-ból keljen át a La Manche-csatornán és foglalja vissza a Róbert katonái által tartott Dovert. Kíséretének néhány lovagját északra küldte, hogy segítsenek a skótok elleni harcban; Dávidot még abban az évben a zászlócsatában meg is futamította a Thurstan yorki érsek vezette angol sereg. A győzelem ellenére azonban nem sikerült kiszorítani a skótokat Észak-Angliából. Maga István nyugatra indult, hogy visszafoglalja Gloucestershire-t. Visszavette Herefordot, Shrewsburyt és Bath-t, Bristollal viszont nem boldogult, így csak a környékét dúlta fel. A lázadók Róbert segítségére vártak, ő azonban Normandiában maradt és Matildát próbálta meggyőzni arról, hogy szálljon partra Angliában. Még az év vége előtt Dover is megadta magát a királyné seregének. A hadjáratok jól haladtak. és István ezt kihasználva északra küldte feleségét, hogy kössön egyezséget a skótokkal. A durhami egyezmény alapján Dávid és fia, Henrik megmaradhattak Cumbria és Northumbria grófjainak, de hűséget kellett esküdniük Istvánnak, és meg kellett ígérniük, hogy nem fognak ellene fegyvert. Sajnálatos módon azonban a király ezzel magára haragította Chester grófját, Ranulf de Gernont, aki magát tartotta Carlisle és Cumberland jogos urának; István azonban így már felkészülhetett Róbert és Matilda várható angliai partraszállására. ### Előkészületek az összecsapásra (1139) A király azzal próbálta megerősítenie támogatottságát, hogy számos új grófságot hozott létre, amelyek élére lojális főurakat ültetett. I. Henrik idején csak hét grófság létezett Angliában, és ezek is inkább csak szimbolikus jelentőséggel bírtak. Az új grófságok az ország problémás régióiban jöttek létre, és elsősorban István bizalmas tanácsadói, Waleran de Beaumont és ikertestvére, Robert de Beaumont, valamint unokatestvéreik kapták meg őket. 1138 után Worcester, Leicester, Hereford, Warwick és Pembroke grófságai kerültek a kezükre, biztonságos védelmi zónával választva el a lázongó délnyugatot az ország többi részétől. István emellett igyekezett eltávolítani székükből a szerinte vele ellenséges püspököket. I. Henrik idején az angol közigazgatás gyakorlatilag Roger saliburyi püspök (valamint unokaöccsei, Alexander lincolni és Nigel elyi püspökök és Roger fia, Roger le Poer lordkancellár) kezében volt. A három püspök egyházi tisztségeiken túl hatalmas birtokokkal rendelkezett, amelyeken várakat kezdtek építeni és sereget gyűjtöttek; István így arra gyanakodott, hogy csak a megfelelő alkalmat várják, hogy Matilda pártjára álljanak. Ezenfelül Roger püspök és a Beaumont-família között ellenségeskedés állt fenn. 1139 júniusában István Oxfordban tartotta udvarát, amikor – feltehetően a király szándékos kezdeményezésére – Roger és Bretagne-i Alan emberei fegyverrel estek egymásnak. István erre azt követelte a püspököktől, hogy adják át neki valamennyi várukat és a követelés alátámasztására őrizetbe helyeztette őket. Egyedül Nigelnek sikerült elmenekülnie, aki Devizes várában húzta meg magát. A király ostrom alá vette a várat és azzal fenyegetőzött, hogy kivégzi Roger le Poert; a püspök végül megadta magát. A püspöki várak ezután István kezére kerültek. István öccsét, Blois-i Henriket igen aggasztották a történtek, egyrészt mert a király korábban megígérte, hogy tiszteletben tartja az egyház privilégiumait, másrészt ő is épített hat várat, amelyeket nem szeretett volna elveszíteni. Pápai legátusként egyházi bíróság elé idézte a királyt, arra hivatkozva, hogy a papság fölötti bíráskodás az egyház dolga. István küldötte, Aubrey de Vere arra hivatkozott, hogy Rogert nem mint püspököt, hanem mint ura ellen lázadni készülő földbirtokost tartóztatták le. Az uralkodó álláspontját támogatta Hugó roueni érsek is, aki szerint nem volt olyan kitétel a kánonjogban, amely megengedte volna a püspököknek a várépítést. Aubrey azzal fenyegetőzött, hogy panaszt nyújt be a pápánál, és végül a bíróság nem hozott ítéletet. Az incidens talán megszüntette a katonai jellegű fenyegetés egy részét, viszont komoly károkat okozott a király és a főpapság (különösen öccse) viszonyában. ## A polgárháború (1139–54) A trónkövetelő Matilda partraszállására még 1139-ben sor került. Először a korábban István ellen fellázadt és elűzött Baldwin de Redvers kelt át a Csatornán, hogy Warehamnál kikötőt biztosítson az Anjou-seregnek, de a királyi csapatok visszaverték a próbálkozását. A következő hónapban azonban I. Henrik özvegye, Adeliza maga hívta meg Matildát, hogy szálljanak partra Arundelnél, így a császárné és Gloucesteri Róbert szeptember 30-án, 140 lovag kíséretében megérkezett Angliába. Matilda Arundel várában maradt, Róbert pedig északnyugatra indult Wallingford és Bristol felé, hogy támogatókat gyűjtsön és felvegye a kapcsolatot hívével, Gloucesteri Milesszal. István erre délre indult, seregével körbevette Arundelt és csapdába ejtette Matildát. István ezután öccse javaslatára egyezséget kötött Matildával, amelynek részletei nem ismertek, de kiengedte őt az ostromlott várból, hogy lovagjaival együtt szabadon elvonulhasson és csatlakozhasson Róberthez. Nem tudni, miért döntött úgy, hogy kiengedi kezei közül riválisát. Korabeli krónikások szerint a király ekkor Róbertet tekintette fő ellenségének, és a hosszas várostrom helyett inkább őt akarta üldözőbe venni. Egy másik elképzelés szerint lovagiassága vezette erre a lépésre, nem akart egy nő ellen háborúzni. Miután elengedte Matildát, István Délnyugat-Anglia felé indult, amelyet ellenségei szinte teljes egészében kezükben tartottak. Bár kevesen álltak át ekkor a trónkövetelő oldalára, de a felkelők így is uralták az ország ezen részét Gloucestertől és Bristoltól délnyugatra, egész Devont, Cornwallt és Dél-Walest. Nyugat felé egészen Oxfordig és Wallingfordig terjeszkedtek, és szinte már Londont fenyegették. István először a Matilda gyerekkori jó barátja, Brien FitzCount által védett Wallingfordot vette ostrom alá, de nem boldogult vele. Egy kisebb kontingenssel blokád alatt tartotta, fő seregével pedig nyugat felé vonult Trowbridge felé. Gloucesteri Miles azonban szétkergette a wallingfordi ostromló csapatokat, és azzal fenyegetett, hogy eléri Londont. A király kénytelen volt feladni nyugati terveit és visszatért keletre, hogy megvédje a fővárost. 1140 elején fellázadt István ellen Nigel elyi püspök, akinek várait a király korábban elkobozta. A püspök a nehezen áthatolható mocsárral körülvett Isle of Ely-ből akarta meghódítani Kelet-Angliát, de István gyorsan reagált. Seregével egymáshoz kötözött csónakokat hídként használva meglepetésszerű támadást intézett Ely ellen. Nigel Gloucesterbe menekült, de vára és katonái odavesztek. Eközben Gloucesteri Róbert elfoglalt némi területet, amelyet a király előző évben megszállt. Blois-i Henrik békekonferenciára hívta a feleket Bathba, ahová István a feleségét küldte el. Egyezségre azonban nem jutottak, mert Henrik és az egyház ragaszkodott ahhoz, hogy a békekötés feltételeit ők határozhassák meg. Ranulf chesteri gróf továbbra is bosszús volt, amiért István a skót király fiának, Henriknek adta Észak-Angliát. Azt tervezte, hogy rajtaüt Henriken, amikor az karácsony után István udvarából északra, Skóciába tart. A király neszét vette a tervének, és maga kísérte el vendégét. Ranulf – aki korábban már magának követelte Lincoln várát – úgy reagált, hogy kíséretével színleg Lincolnba látogatott, majd egy meglepetésszerű támadással elfoglalta a várat. István Lincolnba vonult, és mivel nem akarta Matilda karjaiba kergetni a grófot, kiegyezett vele, hogy megtarthatja a várat. Miután a király visszatért Londonba, hírét vette, hogy Ranulf és családja csak minimális kísérettel pihen a lincolni kastélyban, és nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy elbánjon potenciális ellenségével. Felrúgva az egyezséget, seregével gyors tempóban északra vonult, de Ranulfnak sikerült megszöknie, és nyíltan Matilda pártjára állt. ### Fordulatok (1141–42) 1141 elején István ostrom alá vette a Ranulf emberei által tartott lincolni várat. Gloucesteri Róbert és Ranulf valamivel nagyobb erőkkel megindult a város felmentésére. Közeledtük hírére a király úgy döntött, hogy harcba bocsátkozik velük és február 2-án lezajlott a lincolni csata. Róbert és Ranulf a lovasság tekintetében fölényben volt; István lovagjai egy részét leszállította a lóról, hogy erős arcvonalat alkossanak és maga is csatlakozott hozzájuk. Mivel maga nem volt jó szónok, egyik lovagját, Clare-i Baldwint bízta meg, hogy beszédet mondjon a katonáknak. A csata jól indult, a balszárny megfutamította az ellenség walesi gyalogságát, utána azonban a felkelők lovassága körbevette őket. A király sok híve (mint Waleran de Beaumont vagy William of Ypres) ekkor elmenekült, de István tovább küzdött. Mikor kardja eltörött, egy csatabárddal folytatta a harcot, de végül legyűrték és fogságba esett. Róbert Gloucesterbe, Matilda elé vitte Istvánt, majd Bristol várába zárták. Eleinte jó körülmények között tartották, de később megerősítették az őrséget, őt pedig megláncolták. Matilda megkezdte a koronázási előkészületeket és felvette a kapcsolatot az egyházi körökkel. István öccse, Henrik pápai legátusként egyházi tanácsot hívott össze Winchesterbe, hogy megvitassák az ügyet. Henrik titokban megegyezett Matildával, hogy támogatni fogja őt, ha cserébe szabad kezet kap az angliai egyházi ügyekben. Át is adta a meglehetősen kiürült királyi kincstárat a volt császárnénak (István koronáját nem), és kiközösítette István megmaradt támogatóit. Theobald canterburyi érsek azonban nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni a királynak tett esküjét, ezért néhány főpap és nemes társaságában meglátogatta a fogoly Istvánt, hogy kikérje véleményét. István a helyzetre való tekintettel feloldozta őket esküjük alól, és húsvét után az egyház Winchesterben – mintegy a koronázás előzményeként – „Anglia és Normandia úrnőjévé” nyilvánította Matildát. Amikor azonban Matilda júniusban Londonba utazott a koronázás előkészületeire, a helyi István-párti polgárság fellázadt ellene, ő pedig kénytelen volt Oxfordba menekülni előlük. István fogságba esésének hírére Matilda férje, Geoffroy ismét Normandiára támadt, és meg is szállta egészen a Szajnáig. A király bátyja, Theobald ezúttal nem tudott a normannok segítségére sietni, mert az új francia király, VII. Lajos inkább Anjou-párti volt, vele szemben pedig ellenséges (a következő évben ki is tört köztük a háború). Az események ilyen fordulatára az angol-normann főurak kezdtek elpártolni Istvántól, még addigi legközelebbi tanácsadói, a Beaumont fivérek is átálltak. Waleran 1141 közepén kelt át Normandiába és ajánlotta fel szolgálatait birtokai védelmében; egyúttal Worcestershire grófságot is biztosította Matilda számára. Ikertestvére, Róbert is kivonult a harcokból. Nigel püspök időközben visszaszerezte Isle of Ely-t. Ezekben a nehéz időkben István felesége, Matilda volt az, aki összetartotta pártját. Az ország délkeleti részében összegyűjtötte a még mellette álló híveit (mint William of Ypres), és amikor a londoniak fellázadtak az új királynő ellen, bevonult a városba. Blois-i Henrik is hamarosan összetűzésbe keveredett a volt császárnéval, és visszatért bátyja táborába. 1141\. szeptember 14-én újabb fordulat következett a polgárháború mentében. Gloucesteri Róbert és a volt császárné Winchesterben ostrom alatt tartották Henriket, amikor Matilda királyné és William of Ypres londoniakkal megerősített serege rajtuk ütött, csatában megfutamították őket, Róbertet pedig elfogták. Az ezt követő tárgyalások nem hoztak döntő változást, így novemberben Róbertet kicserélték Istvánra, aki azonnal elkezdte uralma helyreállítását. Blois-i Henrik újabb egyházi tanácsot hívott össze, amely ekkor István legitimitását erősítette meg, és 1141 karácsonyán ismételten megkoronázták őt és a feleségét. 1142 elején István megbetegedett, és húsvétra híre ment, hogy meghalt. Betegsége talán az előző évi hosszas bebörtönzés miatt alakult ki, de felgyógyult és északra vonult, ahol meggyőzte Chesteri Ranulfot, hogy ismét álljon át az ő oldalára. A király ezután a nyár során sorra bevette az Anjou-pártiak előző évben épített várait, többek között Cirencestert, Bamptont és Warehamot. Szeptemberben tudomást szerzett arról, hogy Matilda Oxfordban tartózkodik, és egy meglepetésszerű támadással megpróbálta foglyul ejteni. Ő maga vezette katonái támadását az Isis folyón keresztül – helyenként úszva –, rohammal bevették a várost és a fellegvárban csapdába ejtették a volt császárnét. István nem próbálkozott az erős fellegvár megrohamozásával, hanem hosszas ostrommal akarta kiéheztetni a védőket. Néhány hónappal később, karácsony előtt Matildának sikerült észrevétlenül kiszöknie az erődből, gyalog átkelt a befagyott folyón és Wallingfordba menekült. A várvédők röviddel ezután megadták magukat. ### Patthelyzet (1143–46) Az 1140-es évek közepére Angliában patthelyzet alakult ki a felek között; Geoffroy viszont megszállva tartotta Normandiát. 1143 elején Gloucesteri Róbert csapdába ejtette Istvánt a wiltoni várban, ahol a herefordshire-i királyi erők gyülekeztek. István megpróbált kitörni, de a csata során – csakúgy mint Lincolnnál – az Anjouk lovassága túl erősnek bizonyult, és a királyt már-már ismét elfogták. Ezúttal azonban William Martel tárnokmester a hátvéd rohamával alkalmat adott az uralkodónak, hogy elmenekülhessen. William fogságba esett, és István hajlandó volt átadni Sherborne várát, hű szolgája szabadulásáért cserébe. 1143 végén Geoffrey de Mandeville, Essex grófja fellázadt István ellen. Engedetlenségét azonban a király provokálta ki, aki már évek óta ellenszenvvel viseltetett a főúr iránt. Udvarába rendelte és lefogatta Geoffreyt, majd azzal fenyegette meg hogy kivégezteti, ha nem adja át neki londoni (mint a Tower) és London-közeli várait. Geoffrey engedett a zsarolásnak, de amint elengedték, csapataival együtt bevette magát az Isle of Ely környéki mocsarakba, ahonnan Cambridge-et akarta megtámadni. Mivel a szomszédos Norfolk grófja, Hugh Bigod is a lázadók közé tartozott, István nem volt elég erős, hogy felkutassa az essexieket, ezért inkább erődöket emeltetett a mocsárvidék és London között (mint például Burwellt). 1144-ben sem javult a helyzet. Chesteri Ranulf ismét fordított a köpönyegén, és átállt a lázadókhoz. Nyugaton Gloucesteri Róbert és emberei a királyhű területeken portyáztak, a Londonhoz közeli Wallingford pedig továbbra is Anjou-fészek maradt. Anjoui Geoffroy időközben teljesen megszállta Dél-Normandiát, és januárban elfoglalta a hercegség fővárosát, Rouent. VII. Lajos francia király röviddel később elismerte őt Normandia hercegének. Némi könnyebbséget jelentett, hogy a felkelők egyik legtehetségesebb hadvezére, Gloucesteri Miles 1143 karácsonyán meghalt egy vadászbalesetben. 1144 szeptemberében Geoffrey de Mandeville is elesett Burwell ostroma során. 1145-ben a királynak sikerült visszafoglalnia az oxfordshire-i Faringdon várát. Északon kiegyezett Chesteri Ranulffal, majd eljátszotta vele ugyanazt a trükköt, mint korábban Geoffrey de Mandeville-lel. 1146-ban meghívta Ranulfot az udvarába, ahol letartóztatta, és kivégzéssel fenyegetve elvett tőle néhány várat, köztük Lincolnét és Coventryét. Természetesen elengedése pillanatában Ranulf is fellázadt, de tényleges hadműveletre egyikük sem volt képes: Istvánnak nem volt elég katonája egy északi hadjárathoz, Ranulfnak pedig nem voltak várai, amelyek bázisul szolgálhattak volna egy támadáshoz. ### A háború végső fázisa (1147–52) Anglia sokat szenvedett a sok éves belháború miatt. A korabeli Angolszász krónika szerint „semmi más nem volt, mint felfordulás, gonoszság és rablás”. A viktoriánus korabeli történetírás az „anarchia korának” nevezte el a korszakot. Különösen Wiltshire, Berkshire, a Temze-völgy és Kelet-Anglia vált a hadak felvonulásának, a fosztogatás és a pusztítás színterévé. A helyi urak és bárók a király engedélye nélkül húzták fel erődítményekeit: a krónikás Robert de Torigni 1115 ilyen rablóvárat számolt össze (valószínűleg túlzott, mert másutt 126-ra tette a számukat). Az ország más részeit viszont – mint István birtokait délkeleten és az Anjou-párt Gloucester és Bristol környéki területeit – alig érintette a konfliktus. Északon I. Dávid is megvédte az általa uralt angol régiókat. A király jövedelme rendkívüli módon lecsökkent, és pénzverési előjoga is csak a közvetlenül uralt Kelet- és Délkelet-Angliára korlátozódott. Az ország közigazgatási központja a hagyományos dél-angliai Winchesterből egyre inkább a délkeleti Westminsterbe tevődött át. Az 1140-es évek végére a polgárháborúban teljes patthelyzet állt be. 1147-ben meghalt Gloucesteri Róbert, a következő évben pedig Matilda visszatért Normandiába. Sokan, mint Waleron de Beaumont, az akkor meghirdetett második keresztes hadjáratra mentek el. A bárók közül többen magán-békeegyezményeket kötöttek birtokaik védelmében. Matilda és Geoffroy idősebb fia, a leendő II. Henrik 1147-ben átkelt Angliába egy zsoldoscsapattal, de nem ért el jelentős eredményt, már csak azért sem, mert nem tudta fizetni őket. Érdekes módon végül István fizette ki a zsoldosokat, Henrik így biztonságban hazatérhetett. A király motivációja nem teljesen világos: lehet hogy csak udvarias volt rokonával szemben, lehet, hogy hosszabb távra gondolkodva már tervezte a konfliktus végét, és jó viszonyt akart kiépíteni Henrikkel. Henrik 1149-ben visszatért Angliába. Ezúttal Chesteri Ranulffal karöltve akart Istvánra támadni. Ranulf a teljes Lancester-birtokegyüttesért cserébe feladta a skótok által tartott Carlisle-re vonatkozó jogait, majd közösen York ellen vonultak, feltehetően skót segítséggel. István gyorsan északra menetelt, mire a támadók szövetsége szétesett, Henrik pedig visszatért Normandiába, ahol apja herceggé nevezte ki. A kudarcok ellenére Henriket rátermett, energikus vezetőnek tartották. Hatalma és lehetőségei 1152-ben jelentős módon megnövekedtek, amikor feleségül vette a nála tizenegy évvel idősebb Aquitániai Eleonórát, VII. Lajos francia király elvált feleségét, egész Délnyugat-Franciaország hercegnőjét. A háború utolsó éveiben az idősödő István lépéseket tett a trón örökösödésére. Kijelölt utódja legidősebb fia, Eusztáz volt, aki a krónikások szerint hírhedt volt túladóztatásáról és a pénz erőszakos kikényszerítéséről. Második fia, Vilmos a dúsgazdag Isabel de Warenne-t vette feleségül. A király 1148-ban Favershamban alapított egy Cluny-rendbeli apátságot, amelyet maga és családja nyughelyéül szánt. 1152-ben meghalt felesége, Matilda és bátyja, Theobald is. ### Viszály az egyházzal (1145–52) Uralkodása vége felé megromlott a király egyházhoz fűződő viszonya. 1140-ben meghalt Thurstan yorki érsek, és az utódlását illetően vita bontakozott ki a helyi, a világi uraktól nagyobb autonómiát kívánó főpapok (őket támogatta Clairvaux-i Szent Bernát, a cisztercita rend feje is), valamint István és öccse, Henrik között, akik a családjukból szerettek volna új érseket választani. A Henrik és Bernát közötti nézeteltérés személyeskedéssé fajult, és végül 1144-ben Henrik pápai legátusi mivoltát kihasználva Vilmos unokaöccsét ültette az érseki székbe. Egy évvel később viszont meghalt II. Ince pápa, és Bernát meggyőzte az új pápát, III. Jenőt, hogy vonja vissza a kinevezést, és 1147-ben Henry Murdacot tegye meg yorki érseknek. István dühösen fogadta az eseményeket, és úgy értelmezte, hogy a pápa felülbírálja az ő királyi döntéseit. Megtiltotta, hogy Murdac angol földre lépjen; sőt, amikor Theobald canterburyi érsek az ő kívánsága ellenére Rómába utazott, hogy tárgyaljon a pápával, őt sem engedte vissza az országba és elkobozta birtokait. Emellett megszakította a kapcsolatait a cisztercitákkal, és ehelyett a clunyi rendet (amelynek Henrik öccse is tagja volt) részesítette előnyben. 1147-ben Eusztáznak adta át Boulogne grófságát, de még ekkor sem volt tisztázva, hogy ő örökli-e az angol trónt. István azt szerette volna, ha francia szokás szerint még az ő életében megkoronázzák idősebb fiát; azonban Angliában nem élt ilyen gyakorlat, és korábban II. Celesztin pápa meg is tiltotta, hogy ezen változtassanak. A koronázást egyébként is csak a canterburyi érsek végezhette volna el, aki Jenő pápa engedélye nélkül nem volt hajlandó a ceremóniára. 1148 végén István visszaengedte Theobaldot az országba, akit 1151-ben pápai legátussá neveztek ki, így tekintélye még nagyobbra nőtt. 1152 húsvétján a király újabb próbát tett fia megkoronázásra, és összehívta a nemességet, hogy tegyenek neki hűségesküt. Theobald azonban ismét megtagadta a koronázást, mire István börtönbe záratta őt, meg a püspököket is, és csak akkor lett volna hajlandó szabadon engedni őket, ha elvégzik a ceremóniát. Theobaldnak sikerült megszöknie és Flandriába menekülni, de a király lovagjai egészen a tengerpartig üldözték. ### Békekötés (1153–54) Matilda fia, Henrik 1153-ban ismét partra szállt Angliában egy kisebb sereggel. Ostrom alá vette Malmesburyt, mire István az ostromlottak segítségére sietett. A királynak nem sikerült döntő csatát kicsikarnia, így a hideg időjárás miatt ideiglenes fegyverszünetet kötöttek. Henrik északra vonult, ahol Chesteri Ranulf mellett Robert de Beaumont, Leicester grófja is őt támogatta. Nyáron a király Wallingford várának régóta folyó ostromához koncentrálta erőit, amely az Anjou-pártiak fontos erődítménye volt a befolyási zónák határán. Henrik délre sietett, és blokád alá vette az ostromlókat, mire István összegyűjtött erőivel Oxfordból maga is Wallingfordhoz sietett. A két sereg a vár közelében, a Temze két oldalán találkozott egymással 1153 júliusában. A mindkét párti főuraknak ekkorra már elegük volt a háborúskodásból, és az egyház közvetítésével rávették Istvánt és Henriket, hogy kössenek fegyverszünetet. Eusztáz dühödten ellenezte a békét, és Cambridge-be sietett újabb csapatokat gyűjteni, de augusztus során megbetegedett és meghalt. A trónörökös halálával elhárult a legnagyobb akadály a két fél kiegyezésének útjából. Eközben Wallingfordnál nem túl nagy lelkesedéssel, de folytatódott és ostrom, és míg Istvánt lekötötték keleten, Henriknek sikerült elfoglalnia Oxfordot és Stamfordot (Nottinghamet is megtámadta, de visszaverték). Blois-i Henriknek és Theobald érseknek együttes erővel sikerült rávennie Istvánt, hogy kössön végleges békét az Anjou-párttal. A két fél serege Winchesternél találkozott, ahol kihirdették a polgárháborút lezáró winchesteri békét. István adoptálta Henriket és elismerte őt örököséül, aki cserébe hűségesküt tett neki. István fiatalabbik fia, Vilmos birtokai és címei megtartása mellett Henriknek tett esküt, és elfogadta őt trónörökösként. Váraikba beengedték a másik fél katonáit, a zsoldosokat pedig szélnek eresztették. A megegyezés megpecsételéseként István és Henrik békecsókot váltott egymással a winchesteri székesegyházban. ## Halála István 1154 elején megkezdte a királyi hatalom visszaállítását az egész országban. Bejárta az országot, és Délnyugat-Angliában újra az ő neve alatt kezdték kiadni az okleveleket. Yorkban nagyszabású udvart hívott össze, hogy lenyűgözze az északi bárókat. Meglehetősen mozgalmas nyár után Doverbe utazott, hogy találkozzon Thierry flandriai gróffal. Ott megbetegedett, gyomorfájdalomra panaszkodott, és a helyi apátságban 1154. október 25-én meghalt. A favershami kolostorban temették el felesége és fia mellé. Anglia koronáját II. Henrik örökölte, aki nagy erőkkel kezdett hozzá a hosszas polgárháborúban megingott központi hatalom helyreállításának. Lebontatta az engedély nélkül épült várakat és visszaállította a királyi kincstárba befolyó adókat. Elismerte István kisebbik fiát, Vilmost Surrey grófjaként, és kisebb súrlódásoktól eltekintve békében éltek egymással. István lánya, Mária kolostorba vonult, de a gyermektelen Vilmos halála után megörökölte Boulogne grófságát. 1160-ban Mathieu d’Alsace (Thierry flamand gróf második fia) elrabolta őt a kolostorból, erőszakkal a feleségévé tette, és helyette uralkodott a grófságban. Házasságukat a pápa 1170-ben érvénytelenítette. István második fia, Balduin és második lánya, Matilda még 1147 előtt meghalt. A királynak valószínűleg három törvénytelen fia is született Damette nevű szeretőjétől: Gervase, Ralph és Americ. ## Családja István 1125-ben vette feleségül Matildát, Boulogne grófnőjét. Hat gyermekük született: - Eusztáz (kb. 1130–1153), Boulogne grófja - Matilda (meghalt 1141 előtt), feleségül ment Waleran de Beaumont worcesteri grófhoz - Mária (1133–1182), Boulogne grófnője - Balduin (meghalt 1135 előtt) - Adela (meghalt 1146 előtt) - Vilmos (kb. 1137–1159), Boulogne grófja Istvánnak Damette nevű szeretőjétől is született három törvénytelen gyereke: - Gervase, westminsteri apát - Ralph - Americ ## Alakja szépirodalomban, játékfilmben - Blois-i István alakja megjelenik Ken Follett 1989-es romantikus történelmi regényében, A katedrálisban () és az ennek alapján 2010-ben készült, hasonló című tévé-minisorozatban. Mindkét feldolgozás ellenszenves jellemként ábrázolja Istvánt, akit a filmben Tony Curran skót színész alakított. ## Fordítás </center> [Anglia uralkodói](Kategória:Anglia_uralkodói "wikilink") [1096-ban született személyek](Kategória:1096-ban_született_személyek "wikilink") [1154-ben elhunyt személyek](Kategória:1154-ben_elhunyt_személyek "wikilink") [Blois-ház](Kategória:Blois-ház "wikilink") [Idegen nyelvű térképet tartalmazó szócikkek](Kategória:Idegen_nyelvű_térképet_tartalmazó_szócikkek "wikilink")

Dromaeosauridae

A Dromaeosauridae (jelentése ’futó gyíkok’, az ógörög δρομευς / dromeusz ’futó’ és σαυρος / szaürosz ’gyík’ szavak összetételéből) egy többnyire madárméretű theropoda dinoszauruszokat tartalmazó család. E kis és közepes méretű húsevők virágkora a kréta időszakra esett. A csoport tagjaira gyakran nem hivatalosan (a Jurassic Park című film által népszerűbbé tett megnevezéssel), raptorokként hivatkoznak (a Velociraptor neve alapján); egyes nemek neve tartalmazza is e szót, ami hangsúlyozza madárszerű megjelenésüket. A dromaeosauridák fosszíliáit Észak-Amerika, Európa, Afrika, Japán, Kína, Mongólia, Madagaszkár, Argentína és az Antarktisz területén is megtalálták. Magyarországon a Magyar Természettudományi Múzeum és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Őslénytani Tanszékének munkatársai által 2000 óta a Bakonyban Iharkútnál végzett ásatások eredményeként került elő négy különböző dinoszaurusz maradvány, melyek közül kettő a theropodákhoz sorolt dromaeosaurida volt. Először a középső jura korban, közelebbről a késő bathi alkorszakban jelentek meg, 164 millió évvel ezelőtt, és egészen a kréta végéig (a 66 millió évvel ezelőtt végződő maastrichti korszakig), a kréta–tercier kihalási eseményig, több mint 100 millió éven át fennmaradtak. A dromaeosauridák középső jura kori jelenlétét elszigetelt fosszilis fogak felfedezése igazolja, ebből az időből származó testfosszíliákat nem találtak. ## Anatómia Az egyedi dromaeosaurida testfelépítés segített feléleszteni azokat az elméleteket, amelyek szerint legalább a dinoszauruszok egy része aktív, gyors és a madarakhoz közel álló élőlény lehetett. Robert T. Bakker John Ostrom 1969-es cikkéhez készült illusztrációja, amely a dromaeosauridák közé tartozó Deinonychust gyorsan futó állatként mutatja be, az egyik legjelentősebb őslénytani rekonstrukció. A dromaeosaurida testfelépítés részét képezi az aránylag nagyméretű koponya, a fűrészes fogazat, a keskeny pofa és az előre néző szempár, ami bizonyos mértékű binokuláris látást jelez. A dromaeosauridák, a legtöbb theropodához hasonlóan mérsékelten S alakú nyakkal rendelkeztek, törzsük pedig aránylag rövid és magas volt. Más maniraptorákra jellemzően három hosszú karmos ujjal (a középső ujjnál rövidebb második és egy annál rövidebb első ujjal) ellátott kezekben végződő megnyúlt karjaik voltak, melyeket bizonyos fajoknál a testhez lehetett hajlítani. Csípőjükhöz egy jellegzetesen nagy szeméremcsont tartozott, melynek nyúlványa a farok töve felé irányult. A második lábujjukon egy nagy, hajlított karom helyezkedett el. Farkuk vékony volt, hosszú és vékony farokcsigolyáikról a 14. csigolyától kezdődően hiányoztak a felső és alsó csigolyanyúlványok. Jelenleg legalább az egyikük esetében bizonyított, a többinél pedig valószínűsíthető, hogy a testüket tollak borították, melyek között nagy, zászlós szárny- és faroktollak is voltak, Ez az 1980-as évek közepén még csak feltételezett tulajdonság, amit az 1999-ben történt felfedezések igazoltak, jelentős változást hozott a dromaeosauridák művészetben és filmben való ábrázolásában (lásd lentebb a „Tollak” szakaszt). ### Láb Más theropodákhoz hasonlóan a dromaeosauridák két lábon jártak. Azonban amíg a theropodák többségénél a négyből három lábujj érintkezett a talajjal, addig a legtöbb deinonychosaurus, köztük a dromaeosauridák fosszilizálódott lábnyomai azt igazolják, hogy ezek az állatok a második ujjukat a talaj felett, túlfeszített helyzetben tartották, és a súlyukat csak a harmadik és a negyedik lábujj tartotta. A második lábujjon levő szokatlanul nagy, sarló alakú karom az elképzelések szerint a zsákmány megragadására és fára mászásra is használható volt (lásd lentebb a „Karom funkciók” szakaszt). Ez a karom kimondottan pengeszerű volt a nagy testű ragadozók, az eudromaeosaurusok esetében. Az egyik eudromaeosaurus faj, a Balaur bondoc az első lábujján egy olyan karommal rendelkezett, ami a másodikon levővel együtt nagymértékben módosult. A B. bondoc első és második lábujjain levő karmok egyaránt felemelhetőek voltak, és megnagyobbodott sarló alakot formáztak. ### Farok A dromaeosauridák farka hosszú volt. A farok nagy részéhez csontos, botszerű kinövések, továbbá, egyes fajok esetében elcsontosodott inak tartoztak. A Deinonychusról írt cikkében Ostrom kijelentette, hogy ezek a jellegzetességek annyira merevvé tették a farkat, hogy az csak a tövénél volt képes meghajlani, így az egész egyetlen merev emelőkarként mozgott. Azonban a Velociraptor mongoliensis egyik jó állapotban megmaradt (IGM 100/986 katalógusszámú) példányának összefüggő farokcsigolyái vízszintes, elnyújtott S alakban meghajolva őrződtek meg. Ez arra utal, hogy az élő állatnál a farok oldalirányban valamelyest rugalmas volt. Az is felvetődött, hogy a farok futás közben vagy a levegőben ellensúlyként és/vagy stabilizátorként működött; a Microraptornál meghosszabbodott tollakból álló gyémánt alakú legyező őrződött meg a farok végénél. Ez aerodinamikai stabilizátorként és kormánylapátként segíthette a vitorlázást vagy az evezőszárnyú repülést (lásd lentebb a „Repülés és vitorlázás” szakaszt). ### Méret A dromaeosauridák kis és közepes méretű dinoszauruszok voltak, a hosszuk 0,7 és 6 méter között változott (0,7 méter a Mahakala, 6 méter a Utahraptor és az Achillobator esetében). Egyesek azonban nagyobbra is nőhettek; a Brigham Young University gyűjteményéhez tartozó Utahraptor példányok elérhették a 11 méteres hosszúságot, bár alaposabb vizsgálatokat igényelnek. Úgy tűnik, hogy a nagy méret legalább kétszer fejlődött ki a dromaeosauridáknál; először a dromaeosaurinák közé tartozó Utahraptornál és Achillobatornál, másodszor pedig a unenlagiináknál (az 5 méter hosszúságot elérő Austroraptornál). Az óriás dromaeosauridák lehetséges harmadik fejlődési vonalát képviselhetik az angliai Wight-szigeten talált különálló fogak. Ezek a fogak egy Utahraptor méretű dromaeosaurinához tartoztak, de az alakjuk jobban hasonlít a velociraptorinák fogaira. A valaha leírt legkezdetlegesebb és legkisebb dromaeosaurida a Mahakala. Ez a lelet több kezdetleges rokona például a Microraptor és a troodontida Anchiornis kis méretű maradványaival együtt azt jelzi, hogy a dromaeosauridák, a troodontidák és a madarak – a Paraves néven ismert csoport – közös őse feltehetően egy kis, 65 centiméter hosszú, 600–700 gramm tömegű dinoszaurusz volt. ### Tollak Létezik bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a dromaeosauridák testét tollak borították. Egyes dromaeosaurida fosszíliák a kezeiknél, karjaiknál és farkuknál hosszú kontúrtollak, a testüknél pedig rövidebb, pehelyszerű tollak lenyomataival őrződtek meg. Más fosszíliák, melyeknél nem fedezhetők fel a tollak lenyomatai, őrzik a mellső lábcsontokon levő csomókat, melyekhez az élő állatnál tollak kapcsolódhattak. Ehhez igen hasonló tollazat figyelhető meg az Archaeopteryx esetében is. Az első dromaeosaurida, amely döntő bizonyítékot nyújtott a tollakra vonatkozóan, a Sinornithosaurus volt, melyről a kínai Xu Xing (Hszü Hszing) és kollégái számoltak be 1999-ben. Más tollas testű dromaeosaurida fosszíliák is előkerültek, némelyikük teljesen kifejlett szárnytollakkal is rendelkezett. A Microraptor fosszíliáján egy, a hátsó lábakon elhelyezkedő második pár szárny tekinthető meg. Bár a közvetlen toll-lenyomatok létrejöttét csak finom szemcséjű üledék teszi lehetővé, az egyes érdesebb kőzetekben megtalált fosszíliák is utalnak a tollak jelenlétére a tollszár csomók által, melyek egyes madaraknál a szárnytollak kapcsolódási pontjaiként szolgálnak. Az olyan dromaeosauridák, mint a Rahonavis és a Velociraptor, tollszár csomókkal együtt kerültek elő, ami azt mutatja, hogy ezek a dinoszauruszok tollasak voltak, annak ellenére, hogy tollas lenyomataikat nem találták meg. Ennek fényében igen valószínű, hogy a nagyobb talajlakó dromaeosauridák is tollakat viseltek, a mai röpképtelen madarakhoz hasonlóan, és hogy az olyan, aránylag nagy méretű dromaeosauridák is, mint a Velociraptor, megtartották kontúrtollaikat. Bár egyes tudósok szerint a nagyobb dromaeosauridák elveszítették hőszigetelő tollaik egy részét vagy egészét, a tollas Velociraptor példányok felfedezését olyan bizonyítékoknak tekintik, amelyek arra utalnak, hogy a család valamennyi tagja megőrizte a tollazatát. ## Ősbiológia ### Karom funkciók Jelenleg nincs egyetértés a második lábujjon levő megnagyobbodott „sarló karom” funkcióját illetően. 1969-ben, amikor John Ostrom leírást készített a Deinonychusról, a karmot pengeszerű, a Homotherium szemfogaihoz hasonlóan működő, hasításra használt fegyverként értelmezte, ami az erőteljes rúgások révén hatolt be a zsákmányba. Dawn Adams 1987-ben felvetette, hogy a lábkarom a nagy ceratopsia dinoszauruszok kibelezésére szolgált. A sarló karmot minden dromaeosaurida esetében gyilkos fegyverként értelmezték. Azonban Phillip L. Manning és szerzőtársai a korábbi könnycsepp alakútól eltérő ellipszis keresztmetszetű rekonstrukciót készítve a szarubevonatról kijelentették, hogy a karmot inkább kampóként használták. Manning szerint a második lábujj karma a mászást segítette a nagyobb méretű zsákmány legyűrése közben, emellett pedig szúrófegyver is volt. Ostrom összehasonlítást végzett a Deinonychus, a strucc és a kazuár között, Megjegyezte, hogy a madárfajok a második lábujjukon levő karommal súlyos sérülést okozhatnak. A kazuár karma a 125 milliméteres hosszúságot is elérheti. Ostrom E. Thomas Gillard 1958-as művét idézve kijelentette, hogy a futómadarak képesek a kar elmetszésére, illetve az ember kibelezésére. Christopher P. Kofron (1999-ben és 2003-ban) 241 dokumentált kazuártámadást átvizsgálva a halállal végződött esetek áldozatai között egy embert és két kutyát talált, arra azonban nem talált bizonyítékot, hogy a kazuárok képesek lennének állatok kizsigerelésére vagy megcsonkítására. A kazuárok a veszélyt jelentő állatokkal szembeni védekezés során fenyegető pózt vesznek fel, és a karmaikkal támadnak. A kígyászdarufélék második lábujján szintén található egy megnagyobbodott karom, amivel ezek az állatok a zsákmányukat könnyen lenyelhető darabokra tépik szét. Phillip Manning és kollégái 2009-ben megpróbálták tesztelni a sarló karom és mellső lábak hasonló alakú karmainak működését. A Velociraptor egyik mellső karmáról röntgen képalkotás segítségével létrehozott háromdimenziós ábrával biomechanikai elemezést készítettek arról, hogyan oszlik el a nyomás és a feszültség a karmokon és a végtagokban. Összehasonlításképpen elemezték egy modern ragadozó madár, az uhu karmának felépítését. Úgy találták, hogy a nyomáseloszlás módja a karmokat ideálissá teszi a mászásra. A tudósok megállapították, hogy a karom hegyes vége lyukasztásra és fogásra is alkalmas volt, míg a görbe és kiszélesedett karomtő a terhelés egyenletesen elosztását segítette. Manning csapata összevetette a dromaeosaurida sarló karom görbületét a modern madarakéval és az emlősökével. A korábbi tanulmányok kimutatták, hogy a görbület mértéke megfelel az állat életstílusának: az erősen görbülő és bizonyos formájú karommal rendelkező állatok mászó, az egyenesebb karmúak pedig falakó életmódot folytatnak. A Deinonychus sarló karmainak görbülete 160°, ami alapján a mászó állatok kategóriájába tartozik. A mellső lábak karmai szintén a mászó állatokénak felelnek meg. Peter Makovicky őslénykutató Manning csapatának munkájával kapcsolatban megjegyezte, hogy a kis, kezdetleges dromaeosauridák (mint például a Microraptor) valószínűleg famászók voltak, de a mászás nem ad magyarázatot arra, hogy a későbbi óriás dromaeosauridák, mint például az Achillobator, melyek túl nagyok voltak a mászáshoz, miért tartották meg erősen görbült karmaikat. Makovicky felvetette, hogy az óriás dromaeosauridák karma talán teljesen a zsákmány fogva tartásához adaptálódott. Phil Senter 2009-es tanulmányában bemutatta, hogy a dromaeosauridák lábujjai a mozgásterjedelmük révén alkalmasak voltak a kemény rovarfészkek kiásására. Senter kijelentette, hogy az olyan kis dromaeosauridák, mint a Rahonavis és a Buitreraptor elég kicsik voltak ahhoz, hogy részben rovarevő életmódot folytassanak, míg a nagyobb nemek, például a Deinonychus és a Neuquenraptor képesek lehettek a rovarfészkekben élő gerincesek elejtésére. Azonban Senter nem vizsgálta meg, hogy a dromaeosauridák erősen görbült karmai elősegítették-e ezt a tevékenységet. Denver Fowler és munkatársai 2011-ben új elméletet vetettek fel arról, hogy a dromaeosauridák hogyan kapták el és fogták le áldozatukat. A "raptor pray restraint"-nek (RPR, magyarul kb. raptorok prédájának leszorítása) elnevezett vadászati modell szerint a dromaeosauridák a mai vágómadarakhoz hasonló módon ölték meg áldozataikat: rájuk ugrottak, testsúlyukkal leteperték, és sarló alakú karmaikkal erősen megragadták őket. Akárcsak a vágómadarak, a dromaeosauridák is elkezdték élve felfalni zsákmányukat, míg az bele nem halt a vérveszteségbe és szerveinek leállásába. Ezt az elképzelést főleg a dromaeosauridák és mai, ismert viselkedésű ragadozómadarak lábai és karmai közti morfológiai és méretbéli hasonlóságokra alapozták. Fowler rájött, hogy a dromaeosauridák lába és lábfeje leginkább a sasokéra és sólymokéra hasonlít, főleg a megnagyobbodott második karmuk és lábuk hatósugara miatt. A láb ereje és a rövid lábközépcsontok viszont inkább a baglyokéra hasonlítanak. Az RPR stratégia összhangban van a dromaeosauridák testfelépítésével, például szokatlan állkapocs- és karmorfológiájával. A kar nagy erő kifejtésére volt képes, de valószínűleg hosszú tollak borították, ezért talán ezek csapkodásával, valamint merev farkukkal őrizték meg egyensúlyukat, miközben a vonagló prédájukon álltak. Az állkapcsot Fowler és kollégái viszonylag gyengének találták, ezért ha a rúgások nem voltak elegendők a préda megölésére, a mai, szintén gyenge állkapcsú komodói varánuszhoz hasonlóan harapásaikkal fűrészszerű mozgást hajtottak végre. E ragadozóadaptációk együttese talán megmagyarázza, miért kezdtek a paravesek verdesni a szárnyaikkal. ### Csoportos viselkedés A Deinonychus fosszíliáit kis csoportokban fedezték fel, egy nagyobb madármedencéjű dinoszaurusz, a növényevő Tenontosaurus maradványai közelében. Ezt bizonyítékként értelmezték arra vonatkozóan, hogy a dromaeosauridák koordinált falkákban vadásztak, ahogy némelyik modern emlős. Azonban nem minden őslénykutató találta meggyőzőnek a bizonyítékot, és egy újabb, 2007-ben megjelent tanulmányban Brian T. Roach és Daniel L. Brinkman kijelentették, hogy a Deinonychus talán valójában szervezetlen tömegbe gyűlt össze. A modern diapsida hüllők, köztük a madarak és a krokodilok (a dromaeosauridák legközelebbi rokonai) minimális együttműködést mutatnak a vadászat során; valójában rendszerint magányosan vadásznak, esetenként pedig összeverődnek egy előzőleg leölt állat teteme körül, ahol gyakoriak a fajtársak közötti konfliktusok. Például azokban az esetekben, amelyekben a komodói sárkány csoportokba gyűlve táplálkozik, a nagyobb példányok, melyek először esznek, megtámadhatják a tetemhez hozzáférni próbáló kisebbeket; ha a kisebb állat elpusztul, a többi rendszerint felfalja. Mikor ezt az információt figyelembe veszik a falkában vadászónak vélt dromaeosauridákat tartalmazó lelőhelyek esetében, úgy tűnik, hogy azok hasonlóságot mutatnak a komodói sárkányra vagy a krokodilra jellemző táplálkozási stratégiával. Az ilyen helyeken felfedezett Deinonychus csontvázak között találhatók majdnem felnőtt példányok is, melyek hiányzó testrészeit talán egy másik Deinonychus fogyasztotta el, amit Roach és szerzőtársai a tanulmányukban olyan bizonyítékként hoztak fel, ami szemben áll a csoportban vadászó állatok elméletével. 2007-ben a tudósok leírást készítettek az elsőként ismertté vált nagyobb dromaeosaurida lábnyomsorozatról, amit a kínai Shandongban fedeztek fel. Amellett, hogy igazolta az elméletet, ami szerint a sarló alakú lábkarmot a föld felett tartották, a vadcsapás (ami egy Achillobatorhoz hasonló méretű példány nyomait őrzi) arra is bizonyítékkal szolgált, hogy hat, nagyjából hasonló méretű állat együtt haladt ugyanabba az irányba egy partvonal mentén. A példányok nagyjából egy méter távolságra voltak egymástól, és aránylag lassú tempóban haladtak. A lábnyomokat leíró cikk szerzői szerint a lábnyomsor bizonyítékkal szolgál arra, hogy egyes dromaeosaurida fajok csoportokban éltek. Bár a nyomok nem mutatják a vadászó viselkedés jelét, az az elképzelés, hogy a dromaeosaurida csoport együtt vadászott, nem zárható ki. ### Repülés és vitorlázás A repülés vagy vitorlázás képessége legalább két dromaeosaurida faj esetében is felmerült. Az első a Rahonavis ostromi (melyet eredetileg röpképes madárként osztályoztak, de a későbbi tanulmányok megállapították róla, hogy dromaeosaurida volt) képes lehetett az evezőszárnyú repülésre, amit hosszú mellső lábai és a rajtuk található, erős repülőtollak kapcsolódását lehetővé tevő tollszár csomók jeleznek. A Rahonavis erőteljesebb felépítésű volt, mint az Archaeopteryx és a fosszíliája bizonyítékkal szolgált arra, hogy a csontváza erős, az evezőszárnyú repüléshez szükséges ínszalagok kapcsolódására alkalmas pontokkal rendelkezett. Luis Chiappe ebből arra következtetett, hogy ezen adaptációk által a Rahonavis valószínűleg képes volt a repülésre, de a levegőben jóval ügyetlenebb lehetett a modern madaraknál. A másik dromaeosaurida faj, a Microraptor gui a mellső és hátsó lábain levő jól fejlett szárnyak segítségével szintén képes lehetett a repülésre. Sankar Chatterjee a 2005-ös tanulmányában azt állította, hogy a Microraptor szárnyai úgy működtek, mint egy kétfedelű repülőgépé, így valószínűleg fugoid stílusban vitorlázott, azaz egy faágról elugorva, U alakú görbe mentén haladt lefelé, hogy végül felemelkedve leszálljon a következő fán, repülés közben pedig farka és hátsó szárnyai segítségével szabályozta a helyzetét és a sebességét. Chatterjee úgy találta, hogy a Microraptor a vitorlázás mellett rendelkezett azokkal az alapvető szükségletekkel is, amelyek az evezőszárnyú repülés fenntartásához kellenek. Az evezőszárnyú repülés felvetődött a Cryptovolans pauli (jelentése „rejtett repülő”) esetében is, de valószínű, hogy a Cryptovolans valójában a Microraptor szinonimája. ### Érzékelés A különféle dromaeosauridák (a Microraptor, a Sinornithosaurus és a Velociraptor) valamint a modern madarak és hüllők szklerotikus gyűrűinek összehasonlítása azt jelzi, hogy a dromaeosauridák (köztük a Microraptor és a Velociraptor) éjszakai ragadozók voltak, míg a Sinornithosaurus nappali, rövid időszakokra aktív életmódot folytatott. A dromaeosauridák szaglógumóinak vizsgálatai feltárták, hogy ezen testrészek az arányaikat tekintve megfelelnek a jó szaglású, madarak közé nem tartozó egyéb theropodákénak és a modern madarakénak, például a tyrannosauridákénak és a pulykakeselyűének, ami valószínűleg azt tükrözi, hogy a szaglás fontos volt a dromaeosauridák napi tevékenységeinél, például az élelem keresésénél. ### Őspatológia Bruce Rothschild és szerzőtársai 2001-ben egy tanulmányt jelentettek meg a theropoda dinoszauruszok stressztöréseit és avulziós töréseit igazoló bizonyítékokon végzett vizsgálataikkal, és az állatok viselkedésére vonatkozó következtetéseikkel kapcsolatban. Mivel a stressztöréseket inkább ismétlődő traumák okozzák, mint egyszeri események, valószínűbb, hogy ezek a sérülések a más jellegűektől eltérően a szokványos viselkedés során keletkeztek. A kutatók úgy találták, hogy a két megvizsgált, sérült dromaeosaurida kézkarom közül az egyik sérülését stressztörés okozta. A kéz karmainak stressztörése egyedi viselkedést jelez, szemben a lábkarmok hasonló töréseivel, melyeket futás vagy egyéb helyváltoztatás is eredményezhet. Sokkal valószínűbb, hogy a kéz serülései a zsákmány legyűrése során keletkeztek. ## Osztályozás ### Madarakkal való rokonság A dromaeosauridák és a korai madarak (az Avialae vagy az Aves klád tagjai) több közös jellemzővel rendelkeznek. A dromaeosauridák és a madarak rokoni kapcsolatának pontos természete nagy mértékű kutatás tárgya, és a rokonságukra vonatkozó elméletek nagyban változtak a számos új bizonyíték megjelenésével. 2001 végén Mark Norell és kollégái elemzést végeztek egy coelurosaurus fosszíliákról szóló nagy tanulmányon, és arra az ideiglenes eredményre jutottak, hogy a dromaeosauridák, a sokkal távolabbi külcsoportnak számító troodontidákkal együtt jóval közelebbi kapcsolatban álltak a madarakkal. Emellett azt is kijelentették, hogy a Dromaeosauridae parafiletikus lehet az Avialae-hoz viszonyítva. 2002-ben Sunny H. Hwang és kollégái Norell és szerzőtársai művét, továbbá új jellegzetességeket és jobb fosszilis bizonyítékokat felhasználva megállapították, hogy a madarakat (az avialae-kat) jobb a dromaeosauridák és a troodontidák unokatestvéreinek tekinteni. Az őslénykutatók közötti jelenlegi megegyezés elfogadja Hwang és kollégái (2002-es) következtetését, ami alapján a dromaeosauridák jóval közelebb állnak a troodontidákhoz, és együtt alkotják a Deinonychosauria kládot. A Deinonychosauria viszont az Avialae testvér taxonja, így a deinonychosaurusok az avialae madarak legközelebbi rokonainak tekinthetők. Az őslénykutatók közötti megegyezés szerint még nincs elegendő bizonyíték annak eldöntésére, hogy a dromaeosauridák tudtak-e repülni vagy vitorlázni, illetve, hogy olyan ősökből fejlődtek-e ki, amelyek képesek voltak erre. ### Alternatív elméletek és röpképtelenség A dromaeosauridák annyira madárszerűek voltak, hogy egyes kutatók kijelentették, hogy jobb lenne, ha ezeket az állatokat a madarak közé sorolnák be. Először is, mivel tollaik voltak, a dromaeosauridák (több más coelurosaurus theropoda dinoszaurusszal együtt) a „madár” szó, illetve az „Aves” hagyományos definíciója értelmében „madarak”. Lawrence Witmer és más tudósok azonban kijelentették, hogy a Caudipteryxhez hasonló theropodákat madárnak nevezni amiatt, hogy tollakkal rendelkeztek, annyira kiterjesztheti a szó jelentését, hogy az használhatatlanná válik. (Lásd az Avialae szócikket az Aves és az Avialae kládok vitatott definícióival kapcsolatban.) A kutatók legalább két csoportja vetette fel a dromaeosauridák repülő ősöktől való származásának elméletét. Az ilyen elméletekre néha „Birds Came First” („A madarak voltak az elsők”) (röviden: BCF) néven hivatkoznak. Az első BCF szerzőnek rendszerint George Olshevskyt tekintik. Gregory S. Paul 2002-es művében több dromaeosaurida csontváz jellegzetességre is rámutatott, amelyeket úgy értelmezett, hogy az egész csoport repülő, talán Archaeopteryxszerű dinoszaurusz ősöktől való származását bizonyítják. Véleménye szerint a nagyobb dromaeosauridák másodlagosan váltak röpképtelenné, a ma élő strucchoz hasonlóan. 1988-ban felvetette, hogy a dromaeosauridák közelebbi rokonságban állhattak a modern madarakkal, mint az Archaeopteryxszel. 2002-től azonban Paul a dromaeosauridákat és az Archaeopteryxet már egymás legközelebbi rokonaiként helyezte el. 2002-ben, Hwang és szerzőtársai úgy ítélték meg, hogy a Microraptor volt a legkezdetlegesebb dromaeosaurida. Xu és kollégái 2003-ban utaltak a Microraptor bazális helyzetére, emellett pedig a tollait és szárnya jellemzőit olyan bizonyítékoknak tekintették, amelyek alapján az ősi dromaeosaurida képes volt a vitorlázásra. Eszerint a nagyobb dromaeosauridák másodjára váltak talajlakóvá, az evolúciós történetük során később veszítve el vitorlázó képességüket. Szintén 2002-ben, Steven Czerkas leírást készített a Cryptovolansról, melyet a Microraptor valószínű szinonimájának tartott. A fosszíliát hibásan, csak két szárnnyal rekonstruálta, és emiatt nem azt állapította meg, hogy lehetősége volt a vitorlázórepülésre, hanem azt, hogy madárszerűen repült. Czerkas később készített egy javított rekonstrukciót is, ami a Microraptoréhoz hasonló lett. Más kutatók, mint például Larry Martin, úgy ítélték meg, hogy a dromaeosauridák az összes maniraptorával együtt nem tartoznak a dinoszauruszok közé. Martin évtizedeken át azt állította, hogy a madarak nem állnak rokonságban a maniraptorákkal, de 2004-ben megváltozott az álláspontja, és jelenleg egyetért azzal, hogy a két csoport a legközelebbi rokonságban áll egymással. Martin szerint a maniraptorák másodlagosan röpképtelen madarak, emellett pedig úgy véli, hogy a madarak nem dinoszaurusz archosaurusokból fejlődtek ki, és hogy a korábban theropodának nevezett fajok többsége nem sorolható be dinoszauruszként. 2005-ben Gerald Mayr, Burkhard Pohl és D. Stefan Peters leírást készített az Archaeopteryx egy igen jó állapotban megmaradt példányának anatómiájáról, és úgy ítélték meg, hogy az sokkal közelebb állt a röpképtelen theropodákéhoz, mint ahogy azt korábban gondolták. Úgy találták, hogy az Archaeopteryx kezdetleges szájpaddal, előrefelé álló halluxszal és túlfeszíthető második lábujjal rendelkezett. Filogenetikus elemzésük arra a vitatott eredményre vezetett, hogy a Confuciusornis közelebb állt a Microraptorhoz, mint az Archaeopteryxhez, ami az Avialae-t parafiletikus taxonná teszi. Emellett kijelentették, hogy az ősmadár képes volt a vitorlázórepülésre, a dromaeosauridák és a troodontidák pedig másodlagosan váltak röpképtelenné (azaz elvesztették a vitorlázás képességét). Ezt az eredményt Ian J. Corfe és Richard J. Butler módszertani alapon kétségbe vonta. Ezen alternatív lehetőségek mindegyikét megkérdőjelezte az Alan H. Turner és kollégái által 2007-ben, egy új dromaeosauridáról, a Mahakaláról készített leírás, amely ezt az állatot a Dromaeosauridae család legbazálisabb, a Microraptornál is fejletlenebb tagjának találta. A Mahakala karjai rövidek voltak, és nem volt képes a vitorlázásra. Turner és szerzőtársai ebből arra következtettek, hogy a repülés csak az Avialae kládon belül fejlődött ki, ami azt jelenti, hogy az ősi dromaeosauridák nem voltak képesek sem vitorlázni, sem repülni. ### Taxonómia A Dromaeosauridae család megalkotása William Diller Matthew és Barnum Brown nevéhez fűződik, akik a csoportot 1922-ben alcsaládként hozták létre a Deinodontidae családon belül egyetlen nem, a Dromaeosaurus számára. A Dromaeosauridae, a Troodontidae családdal együtt alkotja a Deinonychosauria alrendágat. A Dromaeosauridae alcsaládjainak tartalma az új elemzések alapján gyakran változik, de jellemzően megtalálhatók bennük az alább felsorolt csoportok. Több dromaeosauridát a filogenetikus elemzés legtöbbször egyetlen alcsaládhoz sem kapcsolt a maradványaik töredékes természete miatt (lásd lentebb a „Törzsfejlődés” szakaszt), illetve amiatt, mert bazálisak a Dromaeosauridae elsődleges alcsoportjaihoz viszonyítva (a Mahakala például a legbazálisabb dromaeosaurida és nem tartozik egyetlen elnevezett alcsoportba sem). A legbazálisabb dromaeosaurida alcsaládnak legtöbbször az Unenlagiinae bizonyul. Ez a rejtélyes csoport a dromaeosauridák legkevésbé támogatott alcsaládja, és lehetséges, hogy a tagjai egy része vagy egésze más családhoz tartozik. Az olyan nagyobb talajlakó nemek, mint a Buitreraptor és az Unenlagia, jelentős repülő adaptációkkal rendelkeznek, azonban valószínűleg túl nagyok voltak a felszálláshoz. A csoport egyik tagja, az apró Rahonavis jól fejlett szárnyain (a repülőtollak kapcsolódási pontjaiként szolgáló) tollszár csomók találhatók, és nagyon valószínű, hogy az állat képes volt repülni. A második legkezdetlegesebb dromaeosaurida klád a Microraptoria. Ez a csoport többet is tartalmaz a legkisebb dromaeosauridák közül, melyeknek a fákon való élethez szükséges adaptációik voltak. Az összes ismertté vált dromaeosaurida bőrlenyomat e csoport tagjaitól származik, és mindegyikük kiterjedt tollazatról és jól fejlett szárnyakról árulkodik. Az unenlagiinákhoz hasonlóan egyes fajok képesek lehettek az aktív repülésre. A Velociraptorinae alcsalád hagyomány szerint a Velociraptor, a Deinonychus és a Saurornitholestes nemeket tartalmazza, de miközben a később felfedezett Tsaagan szintén e csoportba került, a Saurornitholestes ide tartozása továbbra is bizonytalan. A Dromaeosaurinae rendszerint olyan csoportnak bizonyul, amely közepes és óriás méretű, doboz alakú koponyával rendelkező fajokat foglal magába (a többi alcsaládra a keskeny koponya jellemző). Az alábbi, különféle dromaeosauridákat tartalmazó osztályozás Holtz 2010-es táblázatát követi, az ettől való eltéréseket külön megjegyzések jelzik. - Dromaeosauridae család - Dromaeosauroides - Luanchuanraptor - Mahakala - Pamparaptor - Ornithodesmus - Tianyuraptor - Variraptor (=Pyroraptor?) - Microraptorinae alcsalád - Graciliraptor - Hesperonychus - Microraptor (=Cryptovolans?) - Sinornithosaurus - Unenlagiinae alcsalád - Austroraptor - Buitreraptor - Neuquenraptor - Rahonavis - Shanag? - Unenlagia - Unquillosaurus - Eudromaeosauria - Dromaeosaurinae alcsalád - Saurornitholestinae alcsalád - Velociraptorinae alcsalád ### Törzsfejlődés A Dromaeosauridae családot elsőként Paul Sereno definiálta kládként, 1998-ban, olyan természetes csoportként, amely tartalmazza a Dromaeosaurus albertensist, de nem tartalmazza a Troodon formosust, az Ornithomimus edmontonicust és a Passer domesticust. A különböző alcsaládokat szintén újradefiniálták kládként, rendszerint beléjük sorolva az összes olyan fajt, amely közelebbi rokonságban áll a csoport névadójával, mint a Dromaeosaurusszal, illetve a többi alklád névadójával (például Makovicky definíciója szerint az Unenlagiinae klád tartalmaz minden olyan dromaeosauridát, amely közelebb áll az Unenlagiához, mint a Velociraptorhoz). A Microraptoria az egyetlen olyan dromaeosaurida alklád, amit nem egy alcsaládból hoztak létre. Senter és kollégái határozottan olyan nevet akartak választani, ami nem az alcsaládok szokványos -inae utótagjával végződik, hogy elkerüljék a hagyományos család csoport taxonok értelmezésével járó problémákat (azaz, hogy ne tartalmazzon hasonló szintű taxonokat), emiatt a klád a Dromaeosauridae családon kívülre került. Sereno később előállt egy javított definícióval, amely tartalmazta a Microraptort is annak érdekében, hogy az alcsoport a Dromaeosauridae család részévé váljon, és a Mircoraptoria helyett bevezette a Microraptorinae csoportot Senter és szerzőtársai nevében, annak ellenére, hogy ez a klád csak a saját online TaxonSearch adatbázisában található meg, hivatalosan még nem publikálták. Az alábbi kladogram Nicholas Longrich és Philip J. Currie 2009-es elemzése alapján készült. ## Technikai diagnózis A dromaeosauridák a következő diagnosztikus jellemzőkkel rendelkeznek: rövid, T alakú homlokcsont, amely a halánték feletti koponyaablak (fenestra supratemporalis) rosztrális szegélyét képezi; a squamosális perem caudolaterális túlnyúlása; a négyszögcsont (os quadratum) laterális nyúlványa, amely érintkezik a felső állcsont hátsó részével (os quadratojugale); a hátcsigolyák lefelé álló nyúlványai (parapophysei); a módosult második lábujj; a farokcsigolyák tövisnyúlványainak és elülső összekötő nyúlványainak (prezygapophyseinek) meghosszabbodása és több csigolya feletti átívelése; a hollócsőrnyúlványon levő üregszerű árok. ## Popkulturális hatás A dromaeosauridák közé tartozó Velociraptor nagy figyelmet kapott Steven Spielberg 1993-as, Jurassic Park című filmjében való szereplése után. Azonban a filmben látható Velociraptor méretei jóval meghaladták a nem legnagyobb tagjaiét is. Robert Bakker úgy nyilatkozott erről, hogy Spielberg elégedetlen volt a Velociraptor méreteivel, ezért egyszerűen felnagyította az állatot, majd hozzátette, hogy nem sokkal ezt követően elnevezte a Utahraptort, amely még a film „raptorainál” is nagyobb méretet ért el. Gregory S. Paul, a Predatory Dinosaurs of the World (A világ ragadozó dinoszauruszai) című könyvében a Deinonychus antirrhopust a Velociraptor egyik fajának tekintette, és átkeresztelte azt Velociraptor antirrhopusra. Ezt a taxonómiai megoldást széles körben nem támogatták. Michael Crichton a film és annak második része alapjául szolgáló regényében átvette ezt a szinonimát. A filmben látható dromaeosaurida korabeli neve megfelelő volt, de az ábrázolása mai szemmel több szempontból, többek között a tollak hiánya miatt is pontatlan. Bár a Jurassic Park III dromaeosauridáinál megpróbáltak javítani az ábrázoláson, a fej környékét borító tollszerű struktúrák nem emlékeztetnek a fosszilis maradványokból ismert tollakra, illetve azok elrendezésére. Az Őslények országa című rajzfilmsorozatban a harmadik résztől kezdve több dromaeosaurida is felbukkan. ## Fordítás

Pénzverdék a római császárkorban

A császárkori Róma pénzverdéinek szervezetéről, működéséről keveset lehet tudni. Mindössze néhány feliratos emlék, illetve domborműves ábrázolás áll rendelkezésre ahhoz, hogy a pénzverde működésének fázisait legalább nagy vonalakban rekonstruálni lehessen. A Római Birodalomban kezdetben – hasonlóan az ókor több más államához – nem volt a szó mai értelmében vett pénzverés, a nemesfémeket egyszerűen a súlyuk alapján mérték. Később a fémeket egységes tömbökbe öntötték, hogy a cserekereskedelmet ezzel is megkönnyítsék. Az első, mai értelemben vett érem szintén öntött volt, a Kr. e. 5. században készült. Mintegy száz évvel később áttértek a mai értelemben vett pénzverésre, amely egyben az érmék nagy tömegben való előállítását is megkönnyítette. A római bronzpénz a köztársaság korában az as és a sestertius volt, az ezüstből vert denarius, illetve az előlapon értékjelzéssel ellátott (XL, illetve LX as) aureus a Kr. e. 3. század elején jelent meg. Ez a rendszer a császárkor első századaiig, Diocletianus pénzreformjáig nagyjából változatlan maradt, később Nagy Konstantin vezette be a bronz váltópénzeket, illetve a fél- és negyed súlyú aranypénzeket. ## Pénzrendszer a Római Birodalomban a császárkor idején Pénzérméket Augustus korától többféle fémből, illetve ötvözetekből készítettek, használatosak voltak arany-, ezüst, billon (réz és ezüst keveréke), bronz- és rézpénzek egyaránt. Rövid idővel Augustus után, egész pontosan Kr. e. 15-től arany-, illetve ezüstpénzeket kizárólag a császárnak volt joga veretni. ### Aranypénzek Az aureusok súlyát Augustus 1/40 római fontban, azaz 8,18 grammban állapította meg, ez a súly azonban a császárság 1–3. századában folyamatosan csökkent. Már Nero uralkodása alatt 7,28 grammra, Caracalla alatt pedig 6,55 grammra csökkent a súlya. Diocletianus 284-ben 1/70 fontban szabta meg az aureus súlyát, ez 4,64 gramm. Kisebb címletű, ritkán előforduló aranypénz volt a félaureus, más néven az aranyquinar. 307-ben Nagy Konstantin új aranypénzt, a solidust vezetett be, ennek a súlyát 1/72 fontban, azaz 4,54 grammban szabta meg. Ennek az új aranypénzfajtának a kisebb címletei a semissis (félsolidus) és a tremissis (egyharmad solidus) voltak. A solidus súlya századokon keresztül, még Bizáncban is változatlan maradt. A 4. század végén megjelent az érméken verdejel jelzése mellett az OB, amelynek jelentése vagy „obrüsza” (tiszta arany), vagy görög számokkal 72, tehát vagy a pénz súlyát (1/72 font), vagy anyagának finomságát garantálták. Noha nem számítottak fizetőeszköznek, mégis említést kell tenni az úgynevezett arany medaillonokról, vagy multiplumokról. Ezek többszörös aureus vagy solidus súlyban vert aranyak voltak, ünnepi alkalmakra készültek nagyon alacsony példányszámban, mai megfelelőjük az emlékveretek. ### Ezüstpénzek Denárokat már a római köztársaság korában is vertek, Augustus ezeknek a súlyát is megszabta 1/84 fontban, ami 3,89 gramm. Egészen a 3. század közepéig verték őket, bár a finomságuk már a 2. század közepétől jelentősen romlott. Ez időben igen sok úgynevezett „suberatus” denár készült (bronz mag vékony ezüstbevonattal). Ezek hamisítványnak tekinthetők, de nagyon jó kivitelük arra utal, hogy ezek hivatalos állami hamisítványok lehettek. A denárnál kisebb ezüstpénz a ritkábban előforduló quinar, azaz féldenár volt. Caracalla 215-ben új ezüstpénzt veretett, az antoninianus nevű dupla denárt, 5,11 gramm súlyban. Ennek valamivel nagyobb az átmérője, mint a denárnak, amelytől az is megkülönbözteti, hogy ezen az érmefajtán az uralkodót mindig sugárkoronával ábrázolták, a császárné portréja pedig félholdon nyugszik. Tömegesen a 230-as években kezdték verni. Gallienus uralkodása alatt az antoninianusok ezüstjének finomságát 20–25%-kal rontották, így a jó antoninianus először billon, később egészen csekély ezüstöt tartalmazó rézpénzzé vált. Aurelianus uralkodása alatt a bronz antoninianusokat ólom és ezüst keverékéből álló bevonattal látták el, ami – ameddig le nem kopott – ezüstpénz hatását kelthette. A réz antoninianusok verését Diocletianus szüntette meg. Az egyre magasabb inflációt Diocletianus pénzreformmal és az ár maximalizálásával akarta megfékezni. Új ezüstpénzt, a denarius argenteust vezetett be, ennek egyes darabjain a XCVI arra utal, hogy a súlya 1/96 font, azaz 3,41 gramm volt. A megkülönböztető argenteus jelzés azért volt szükséges, mert ugyanekkor verték a denarius communist is, de ez bronzból készült. Nagy Konstantin uralkodása alatt, 318-320 körül új ezüstpénzek kerültek kibocsátásra, ez a siliqua – súlya: 3,41 gramm – és a miliarense volt. Utóbbinak két faja ismert, a könnyebb (4,54 gramm) és a nehezebb (5,54 gramm) miliarense. Ezt a kétféle ezüstpénzt a 4. század végéig verték. ### Réz- és bronzpénzek A réz-és bronzpénzek verési joga a senatus kezében maradt, ezt a pénzeken a 3. század közepéig megtalálható SC (senatus consulto) is jelzi. A korai császárkorban többféle rézpénz is forgalomban volt: sestertius, dupondius, as, semis és quadrans. Sárgarézből készült a sestertius és a dupondius, vörösrézből az as, semis és a quadrans. A különböző rézpénzek értékaránya a következő volt: sestertius = 4 as dupondius = 2 as as = 1 as semis = 1/2 as quadrans = 1/4 as E rézpénzek verése a 3. század közepére megszűnt, mivel az addigra már teljesen elbronzosodott antoninianusok mellett feleslegessé váltak. Aurelianus alatt még egy kísérlet történt a bronzpénz-verés felélesztésére, egész és fél (sestertius és dupondius) érméket vertek. A dominatus idején is gyártották e bronzokat, amelyeken az uralkodó sugárkoronát visel, a császárnék mellképe pedig holdsarlón nyugszik. Diocletianus pénzreformja alatt vezették be az új bronzpénzfajtát, a follist, amelynek átmérője kb. 26–27 mm, súlya 10 gramm körül volt. A follis jelentése latinul zsák, ami arra utalhat, hogy a nagyobb kifizetésekkor zsákkal mérték. Eredetileg vékony ezüstbevonat is volt rajtuk, de ez hamar lekopott. A 4. században a follist redukálták, Nagy Konstantin és fiai uralma alatt egészen kis bronzpénz lett belőle, mintegy 15 mm átmérővel. A follison kívül még kisebb értékű bronzpénzek is készültek, a „kicsi” és a „még kisebb” bronzok. Ezek közé tartozott a denarius communis. Átszámítási arányuk: 10 follis = 50 denarii communes = 2 denarii argentei Nagy Konstantin és fiai 348-tól újabb bronzpénzeket verettek: a pecunia maiorina (20–24 mm) és a centennionalis (17–19 mm). A maiorinákon néha LXXII értékjelzés látható. A 4. század végén már négyféle nagyságú bronzpénz készült. Ezek korabeli neve nem ismeretes, ezért az elkülönítésük nagyságrendben történik: AE I (28–29 mm), AE II (23–24 mm), AE III (17–18 mm), AE IV (13 mm) ### Pénz formájú érmek Leletekben gyakran kerülnek elő különböző pénz formájú érmek, emlékveretek, öntvények. Ezek a következők lehetnek: Medaillon, mindhárom fémből, aranyból, ezüstből és bronzból is készülhettek. Nem voltak forgalmi pénzek, leginkább valamely ünnepélyes alkalomra, illetve kitüntetésképp készültek. A bronzveretű darabok sestertiusnál nagyobbak. Tessera, magyarul „bárca” vagy „jegy” lehetne a neve. Kemény anyagból, így fémből is készültek, rendszerint bronzból. A hátlapjukon többnyire római számok találhatóak. Rendeltetésük belépőjegy, játékpénz, számoló bárca stb. lehetett. Kontorniát, ezek az érmek a bronzmedaillonokhoz hasonló nagyságban készültek, főként a 4. században. Az előlapon rendszerint a császár, vagy valamely híres költő, író mellképe található, a hátlapon többnyire mitológiai jelenet, cirkuszi kép vagy kocsiverseny van. Minden valószínűség szerint nem hivatalos, hanem magán rendeltetésű veretek. ## A pénzverde működése, személyzete A római pénzverdéknek külön részében végezték a veréshez szükséges előmunkálatokat: fémolvasztás, az éremlapkák előkészítése stb. Az officina másik részében dolgoztak a verőtöveket véső és magát az éremverést végző munkások. Ezek a signator, a suppostor, a malliator és a scalptor nevű dolgozók voltak. A signator feladata a verőtövek vésése volt. A sculptor munkaköre is hasonló volt, de az ókori forrásokban ez az elnevezés a szobrászat, illetve a gemmavésés kapcsán is előfordul. Ebből arra lehet következtetni, hogy a verőtövek vésésekor ők végezték a jelentősebb művészi érzéket kívánó részeket – császárportrét, a hátlapos alaki ábrázolásokat –, a signatorok csupán az egyszerűbb járulékos elemekkel egészítették ki a verőtövet. A suppositor a felizzított fémlapkát helyezte az alsó és felső verőtő közé, s a malliator feladata volt kalapáccsal ráütni a felső verőtőre. Feltehető, hogy verőtövenként három személy dolgozott: 2 malliator – akik felemelték a verőtövet –, s 1 suppositor, aki az alsó verőtőre helyezte a lapkát. A malliatorok ezután ráhelyezték a felső verőtövet, s kalapáccsal ráütöttek. Egy, a 2. századból származó forrás egy római verde teljes személyzetét felsorolja: eszerint 17 signator, 11 suppositor és 32 malliator dolgozott ott. Minden bizonnyal a verőtövek igen gyors kopása miatt – mivel kőből készültek – volt szükség ennyi signatorra, továbbá a magas létszámnak oka lehetett a pénzek hátoldalának gyakori típusváltozása is. A pénzverdei munkások élén csoportvezetők és azok helyettesei álltak, az egyes munkacsoportok külön vezetővel bírtak. A verde személyzetéből a bizalmi munkát az officinatorok végezték, ők ellenőrizték az alapanyagot, a lapkaválogatást, végül az egyes pénzeket darabonként felülvizsgálták. A források a pénzverdék legmagasabb vezetőiként a procuratort és a praepositust említik, az előbbi az adminisztratív, az utóbbi a műszaki vezető volt. ## A Római Birodalom pénzverdéi a császárkorban Augustus római császár uralkodásának kezdetekor a pénzverést Rómába centralizálták, igen hosszú időn át csak ott vertek pénzt a birodalom számára. Kivételes esetet jelentett, ha a császárt nem Rómában választották meg, így készültek pénzek Vitellius számára Germaniában, Clodius Macer számára Africa provinciában. A veretés helyét feltüntető jeggyel először Vespasianus és Domitianus néhány denárján találkozunk, ezeken a szelvényben EPHE(SOS) áll monogramszerűen, ez azonban kivételes jelenség volt, s a fennmaradt pénzek igen ritkák. A verdejegyek használata csak a 3. századtól vált általánossá, a birodalom ekkorra már hatalmas kiterjedésű volt, határain állandó harcok dúltak. A katonák pénzszükségleteinek gyors kiegészítése, illetve a fokozódó infláció tette szükségessé egyre több és több verde felállítását. A 3. század közepén megjelenő verdejegyek még nem jelölték, hogy mely városban készültek a pénzek, rendszerint csak azt jelölték, hogy a pénz a verde hányadik műhelyében készült (officina jegy). A század végén már kezdőbetűvel (például Róma R), vagy monogrammal (például Treveri TR) jelölték a verető várost. Ezeken kívül különböző jelekkel, betűkkel a mezőben és a szelvényben jelezték az emissiokat is, illetve már előfordul az értékjelzés is. Az officinákat pontokkal, római vagy görög számokkal, továbbá számnévvé feloldható betűkkel is jelezték. A jegyben gyakran előfordul az SM, vagy egyszerűen: M rövidítés, ennek feloldása: SACRA MONETA, vagy MONETA. ### Pénzverető városok a 3. században Alexandria, már a császárkor első századában is készültek itt a római császárok képeivel rossz minőségű ezüstpénzek. Ezek nem a hivatalos római vereteinek súlyában készültek, hanem görög tetradrachma súlyban, görög felirattal. A 3. században ez a verde már csak bronzokat készített, különleges jellemzője az itt készült érméknek, hogy a lapkájuk mindig vastag. A birodalom pénzverésébe a verde Diocletianus pénzreformja után kapcsolódott be, ettől kezdve jelezték a várost a pénzeken A, AL, ALE jelekkel. A mezőben előforduló egyéb jelek az emissiókat jelölik, a mezőben szintén előforduló XXI és IIΓ értékjelzések. Műhelyeinek száma változó volt, a legtöbb Nagy Konstantin korában működött. Az officinákat A, B, Γ, Δ jelölik, a később működésbe lépett nyolc műhely A-H jelzést kapott. Az alexandriai verde 423-ig dolgozott. Antiochia (ANT, AN, SMANT), Tacitus egy közlése szerint ez a verde Vespasianus császár kikiáltása után arany- és ezüstpénzeket készített. Mivel ezek közül még egyetlen darab sem került elő, ez az állítás nem igazolható. A verde Septimius Severus alatt már működött, s jelzése ettől kezdve folyamatos volt. Az officinákat Trebonianus Gallus korától jelezték, először pontokkal (., .., ...), valamint római számokkal: IV, V, VI, VII. II. Claudius Gothicus alatt 14 officina működött itt A-ΔI jelzéssel. Aurelianus alatt a 6 műhely P, S, T, Q, V, VI jelű. Vabalathus alatt ismét görög számokat használtak, a 9. műhely AH jelzést kapott. A város megnevezése először Diocletianus alatt jelent meg a verdejegyben: ANT, gyakran SMANT formában. A 4. század elején nyolc, majd tíz műhely dolgozott itt (A – Δε). 314 után tizenöt műhely dolgozott Δε, I, AI, BI, ΓI, ΔI, εI jelzésekkel. 324-ben a nyolc műhelynek SMANTA-SMANTH a jelzése. Konstantinápoly megalapítása után a pénzverés néhány évig szünetelt, 330-ba újra két műhellyel kezdett dolgozni a verde. 335-től tíz műhely dolgozott, SMANA-SMANI, illetve SMANTA-SMANTI jegyekkel. Az antiochiai verde 455-ig működött. Ambianum kis verde, csak egy műhellyel dolgozott. Körülbelül 350–472 között működött. Aquileia (AQ), 295 és 455 közt működött, Diocletianus alapította. Jelzése AQ, AQV. Három műhellyel kezdett dolgozni, ezek P, S, T jelzéssel különíthetőek el a vereteken. Constans érmein megjelent az LX értékjelzés. II. Julianus és Jovianus AQUIL városjelzést használt. I. Valentinianus alatt a műhelyek száma kettőre csökkent, ezeket SMAQP és SMAQS jegyekkel jelölték. Az emissiós jegyek a mezőbe kerültek, a verde mindig latin betűs jelzéseket használt. Az aquileiai verde 455-ig működött. Arelate (ARL), 312–456, később Arelate Constantina (CON, CONST), 337 – 340. A verdét Nagy Konstantin alapította. Eleinte négy officinajelzést használt: PARL, SARL, TARL és QARL formában. Később használt görög betűs officinajelzéseket is, A, B, Γ, Δ. A mezőben látható: CS, SF, RS, MF, TF, F, FP, FS, IS, CIS betűk emissziós jegyek. Gratianus uralkodása alatt OF·AR·S vagy ARPS verdejegyet használtak. A verde veretei könnyen összetéveszthetőek a konstantinápolyi veretekkel. A legtöbb esetben Arelate latin, Konstantinápoly pedig görög betűszámokat használt. Arelate veretein csaknem mindig a verdehely névjel előtt van az officina jegy, például P CONST, S CONST stb., Konstantinápoly veretein pedig utána áll. Az arelatei verde 456-ig működött. Camulodunum (C, CL, ⊃), 286 és 296 közt fennálló kis verde, főként a britanniai trónbitorlók, Carausius és Allectus számára dolgozott. Veretei ritkák, a camulodunumi verde 296-ig működött. Karthágó (K), 296 és 311 közt állt fenn. Először a diocletianusi pénzreform után találkozunk a vereteivel. K vagy KA a jele, ehhez kapcsolódnak a P, S, T, Q vagy A, B, Γ, Δ officinajegyek. Négy műhellyel dolgozott, párhuzamosan használt latin és görög betűszámokat. A karthágói verde 311-ig működött. Colonia Agrippina (C A), 257 és 274 közt dolgozott, Postumus antoninianusai készültek itt COL·CL·AGRIP· jeggyel, vagy a mezőben C A vagy CC AA jelzéssel. A verde Victorinusnak is dolgozott. A Colonia Agtippinai verde 274-ig működött. Konstantinápoly (CON, CONS), 326 és 423 közt dolgozott, magát a várost Nagy Konstantin alapította 324-ben, ezután nyílt meg a verde is. Verdejegye a városnév rövidítése, ehhez csatlakozik a hat officina jegye, A-S, de hamarosan egy hetedik is létesül, Z jelzéssel. 330-tól még további négy officina kezd dolgozni: H, Θ, I, IA. A siliquákon a CP·A – CP·Z jegyet, a solidusokon pedig a CONOB jelzést használták. A konstantinápolyi verde 423-ig működött. Küzikosz (K, KV), fennállt 268 és 423 között. 269-ben, amikor a gót betörés miatt a serdicai verdét menekíteni kellett, helyezték át Küzikoszba. II. Claudius uralkodása idején a verdejegy M C (Moneta Cyzici) volt. Három műhely dolgozott ekkor ., .., ... jelzéssel. Aurelianus alatt a hat műhelyt P, S, T, Q, V jelölték, esetleg A-S jelzéssel. A verdejegy Probus alatt CM vagy MC, ez a mezőben helyezkedik el, az officinák számozása és az értékjelzés pedig a szelvényben. Probus uralkodásának végén felszámolta a verdét, ám Carus újra megnyitotta. A tetrarchia és Nagy Konstantin uralkodása alatt a verdejegy gyakran MKV vagy KV volt, majd Valens és I. Valentinianus idején az SMK jegy lett gyakori. A 4. század végén három műhely dolgozott, A, B, Γ jelzéssel. A küzikoszi verde 423-ig működött. Heraklea (Trákia) (H, HT), 293 és 423 közt állt fenn. Diocletianus alatt kezdett működni, H vagy HT (Heraclea Thracum) volt a jelzése. Öt officina dolgozott A-ε jelzéssel. II. Julianus és Jovianus alatt HERACL jegyet is használtak. A herakleai verde 423-ig működött. Londinium (L, LN, LON), 286–326, később Augusta (AVG), 383-388. Carausius alatt kezdett dolgozni a verde, ekkor ML, MSL jellel jelölte meg az itt készült pénzeket. A tetrarchia alatt PLN jegyet használt, Nagy Konstantin alatt pedig PLON-t. 326-ban bezárták a verdét. Később vertek itt aranyat is és ezüstöt is, de ekkor már Augusta a neve s AVG a jele a verdének. A londiniumi verde 388-ig működött. Lugdunum (LVG, LVGD), 274–423. A verdét már i. e. 44-ben megalapította a római senatus. A városban volt Lugdunensis provincia helytartójának székhelye, egy ideig Augustusnak is volt itt rezidenciája. A városban római koloniális verde működött Marcus Antoniustól I. Claudiusig. Gallienus uralkodása alatt kezdte ismét jelezni érmeit a verde. Aurelianus alatt már négy műhely dolgozott, s használta az L városjelzést az A-D officinajelzések mellett. Tacitus, Probus és Carinus veretein az A, B, C, D és I, II, III, IIII jelek, az utóbbi császár veretein még a LVG jelzés is gyakori. Nagy Konstantin után PLG vagy SMVLG jelet használtak. A lugdunumi verde 423-ig működött. Mediolanum (M, MD), 259–274, 364–423. Feltehetőleg már a 3. század közepén is működött itt pénzverde, valószínűleg a gótok támadásai miatt veszélyeztetett viminaciumi verdét telepítették át ide. Valerianus, Gallienus, majd Postumus számára is készültek itt veretek, ám a várost jelző verdejegy nélkül. A Postumus alatt alapított ticinumi verde működése miatt jó időre abbamaradt a mediolanumi pénzverés. Csak a késő császárkorban indult újra, II. Constantius, I. Valentinianus és Valens veretein a mezőben MD (ritkán MED) rövidítéssel jelzik, SMMED is előfordul. A mediolanumi verde 423-ig működött. Narbo (NA), 337–414. E műhely első biztosan azonosítható jelzésével először II. Constantius solidusán találkozhatunk, a jele SM NARB. Flavius Magnus Magnentius aranyait a verde NAR jelzéssel készítette. A narboi verde 414-ig működött. Nicomedia (N), 295–423, Bithünia fővárosa volt, Augustustól Gallienusig a római helytartók székhelye, itt székelt Diocletianus és Nagy Konstantin is egy ideig. Az érmeken a diocletianusi pénzreform után jelenik meg az N, NK vagy NIK rövidítés. Hat officina működött itt A-S jelzéssel. I. Valentinianus alatt az SMN jelzést használták, kiegészítve a megfelelő officinajegyekkel. A nicomediai verde 423-ig működött. Ostia (OST), 309–312, jelentős kereskedőváros, Róma fő kikötője volt. A verdét itt Maxentius létesítette. A verde négy műhelye görög betűszámokkal (A-Δ) vagy latin betűkkel (P-Q) szignálta vereteit. Az ostiai verde 312-ig működött. Ravenna (R V), 400-tól. A nyugatrómai császárság idején a ravennai verde 400-tól működött, a város nevének rövidítéseként a vereteken az R V betűket a mezőben hozták. A ravennai verde 445-ig működött. Róma, már az i. e. 4. században is működött itt pénzverde, amelynek veretei művészi szempontból különösen Julius Caesar és Augustus uralkodása alatt kiemelkedőek. A császárkor alatt a verde végig működött, sőt hosszú időn át ez az egyetlen verde látta el pénzzel az egész birodalmat. A verde első jelzéseivel III. Gordianus pénzein találkozunk, ekkor hat műhellyel dolgozott és P-VI, illetve A-S jelzéseket használt. Gallienustól kezdve 12 műhely működött itt: A, B, Γ, Δ, ε, S, Z, H, N, X, XI, XII jegyekkel, ebből N = nona = 9. A tetrarchia idején bronzokat négy műhely készített. II. Julianus és Jovianus alatt ROMA vagy VRB·ROM· jegyet használtak összekapcsolva az officinajelzéssel. I. Valentinianus és utódai SMRP-SMRQ, RP-RQ, R·PRIMA-R·QUARTA stb. jegyeket használták. A római verde működése az ókortól folyamatos. Serdica (SERD, SD), 271–279 és 293–306 közt működött, Trákia provincia székhelye volt. Először Marcus Aurelius létesített itt verdét, amely egészen Geta uralkodásáig működött, s koloniális bronzpénzeket készített. A hivatalos birodalmi veretek készítése csak 271-ben indult meg, három officinával, melynek jegyei: ., .., ..., e jegyek II. Claudius pénzein láthatóak. Aurelianus uralkodása alatt a verde jelzése SERD volt, ezenkívül P, S, T jegyek voltak használatosak, az értékjelzés XXI volt. Nagy Konstantin a verdét Sirmiumba helyezte. A serdicai verde 306-ig működött. Sirmium (SIRM, SIR), 320–395? A verde szakaszosan működött, néhány évi működést többnyire hosszabb szünet követett. A verde működését 320-ban kezdte meg, s 326-ig folyanatosan készített bronz-, ezüst- és aranyérméket egyaránt. A verde működésének kezdetét egy viszonylag jól datálható arany sorozat jelzi. Ezüstpénzt aránylag keveset készítettek itt, s csak a 320–324 közti időszakban. A bronzokat 324-től két officinában készítették. 326-tól nem dolgozott a verde, Konstantinápolyba költözött. Csak 350-től került ismét Sirmiumba, ekkor főkébb különböző méretű bronzokat készített. Aranyakat csak 364-ben, I. Valentinianus és Valens közös uralmától készítettek ismét, emellett tovább folytatva a bronzok és ezüstök készítését is. Ezután ismét néhány éves szünet következett, de 378-tól a verde ismét üzemelt, ekkor már csak solidusokat és siliquákat készített. 393 után már csak aranyak készültek itt I. Theodosiusnak, Arcadiusnak és Honoriusnak. A verde megszűnésének pontos időpontját nem ismerjük, az utolsó veretek SM-CONOB jegyűek. A sirmiumi verde 305 körül szűnt meg. Siscia (SIS, SISC), 262–423 A verdét Gallienus császár uralkodása alatt 262-ben alapították. E verde megszakítás nélkül működött alapításától az 5. század elejéig. Az első itt készült érmesorozatok beazonosítása nehéz, mert az eleinte mindössze két műhellyel dolgozó apró verde feltehetőleg a nagy római verdétől kapott személyzetet és verőtöveket, így úgy a stílusa, mint a technikája ahhoz hasonlít. Az első sorozatokon ráadásul megkülönböztető jelzés sincsen. Hamarosan három, majd újra két műhely működött itt. A hátlapokon az officinát is jelezték P, S, és I, II jegyekkel. Hosszú időn át latin betűs verdejegyeket használtak csupán Probus uralkodása alatt és után kezdték a görög betűs officinajegyeket alkalmazni. A verde aranyakat már Gallienusnak is vert az antoninianusok mellett, a későbbiekben is csaknem minden császár számára készültek itt aranypénzek. A verdejegyek a 4. században egyre bonyolultabbak lettek, az officinajelzésekhez külön szimbólum is társult. Constans, Vetranio, II. Constantius és Constantius Gallus első éremkibocsátásainak idején öt műhely dolgozott. A verde 365–395 között folyamatosan vert aranyat, ezüstöt és bronzot is, minden nagyságban. A sisciai verde 423-ig működött. Thesszaloniké (TES, TS), 294-455, a császárkorban igen fontos kereskedőváros, Európa és Ázsia érintkezési pontja. A tetrarchia korából származnak az első olyan veretek, amelyekre jelzésük alapján teljes bizonyossággal mondható, hogy e verdében készültek, TS és S·M·TS jeggyel. Ebben az időben hat officina, A-S dolgozott. Nagy Konstantin és utódai TS, illetve TES jelzést használtak, ehhez még az officina és az emissio jegyei járultak. A solidusokon TESOB jelzés olvasható. A thesszalonikéi verde 455-ig működött. Ticinum (T, TI, SMT), 274–326. Aurelianus alatt kezdtek itt pénzt verni, ekkor bronz antoninianusok, illetve a pénzreform utáni ezüstök készültek itt. A verde 326-ig folyamatosan működött, Probus alatt hat officina dolgozott. Diocletianus idején az officinák jelzése P-VI, ez alapján a prima officina jelzése a szelvényben a következő: PXXIT (officina, érték, városjelzés). Csak Maximianus Herculius alatt használtak SMT városjelet. A századfordulón a műhely nagyon aktív volt, 294–310 és 312–313 közt aranyat, azüstöt és bronzot is vertek itt, mindháromféle pénz verését egészen a bezárásáig folytatta. A ticinumi verde 326-ig működött. Treveri (TR), 260–274, 293–423. A birodalom egyik fontos városa, kereskedelmi központ volt a Rajna mentén. Már Gallienus alatt is működött itt verde, a rendszeres és nagy mennyiségű pénzverés azonban csak 293-ban indult meg, amikor Constantius Chlorus lett Gallia helytartója. Diocletianustól Nagy Konstantin haláláig négy műhely készítette a bronzokat P, S, T, Q, vagy A, B, C, D, vagy A, B, Γ, Δ jelzéssel, az érméken az emissiós jegyeket a mezőben találjuk. A verde jelzésének e módját egészen I. Valentinianus, illetve Valens koráig megtartották. A treverii verde 423-ig működött. Tripolis (TR), 272–293, jelentős kereskedőváros volt Föníciában. Az aurelianusi pénzreform után kapcsolódott be a birodalmi pénzverésbe. Főképp antoninianusokat készítettek itt, még Diocletianus és Maximianus Herculius számára is. Constantius Chlorus és Galerius caesarrá kinevezése előtt bezárta a verdét. A verdehely jelzése éppúgy TR, mint Tripolié, az itt készült érmek csak stíluskritikai szempontok alapján különíthetőek el egymástól. A tripolisi verde 293-ig működött. Colonia Viminatium, 251–257. Bár ez a verde igen rövid ideig működött, Magyarországon mégis igen gyakran fordulnak elő az itt készült pénzek a verdehely közelsége miatt. A verde már 251 előtt is működött, koloniális vereteket készített III. Gordianustól Gallienusig. Ezek latin betűs köriratos, sestertius és dupondius nagyságú bronzok, a hátlap köriratában COL VIM jelzéssel. Antoninianusokat 251-től készített a verde, de ezeken nincs jelzés, csak stílusuk alapján különíthetőek el. A Colonia Viminatiumi verde 257-ig működött.

Budapesti helyiérdekű vasút

A budapesti helyiérdekű vasút (rövidítése eredetileg BHÉV, köznyelvben csak HÉV) a magyar fővárosban és annak agglomerációjában üzemelő vasúti rendszer. Működési elvében a német nagyvárosok Vorortbahn hálózataihoz hasonló, ugyanakkor azokhoz képest korszerűtlenebb üzemű. Funkciója alapján a klasszikus helyiérdekű vasútvonalaktól eltérően inkább elővárosi vasútnak számít. A négy fővonalon a MÁV-HÉV Helyiérdekű Vasút Zrt. (MÁV-HÉV Zrt.) bonyolítja le a forgalmat. A vonalak nem alkotnak összefüggő hálózatot; Csepelt és Ráckevét délről, Csömört és Gödöllőt északkeletről, Szentendrét északról kötik össze Budapest belterületével. A HÉV-szerelvények normál nyomtávolságú pályákon, 1000 V egyenáramú vontatási feszültséggel üzemelnek. A helyiérdekű vasutak építését lehetővé tévő 1880. évi törvény után sorban épültek meg Magyarországon a helyiérdekű vonalak. Budapesten több cég is épített HÉV-vonalat, a mai hálózat jogelődjének a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt.-t (BHÉV) tartják. A BHÉV a villamosokat üzemeltető Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) leányvállalata volt, ahonnan a soroksári, a cinkotai és a szentendrei vonalak átadása után vált ki 1889-ben az eredményesebb működés érdekében. A HÉV-ek megnyitása és a villamosok budapesti megjelenése szinte azonos időben történt. Az új technológiában rejlő lehetőségeket a BHÉV is hamar felismerte és saját vonalait villamosítani kezdte. Sok helyen villamos kialakítású szerelvények álltak forgalomba, ezért a gyorsvasúti jellegű üzem kiépítéséig gyakran kizárólag az üzemeltető alapján lehetett megkülönböztetni a HÉV-et a villamostól. A BHÉV gyorsan terjeszkedett, megépült a soroksári HÉV folytatása Ráckevéig, illetve két szárnyvonallal Erzsébetfalváig és Csepelig. A cinkotai HÉV-et először Kerepesig, végül Gödöllőig hosszabbították. Innen is kiágazott egy szárnyvonal, Rákosszentmihálynál hurokvonal épült, de Rákospalotán át a Nyugati pályaudvarig is indultak HÉV-kocsik. A szentendrei HÉV végállomása közelebb került a belvároshoz, kihasználva a MÁV új Duna-parti vágányait. A BHÉV-hez került a BBVV által épített nagytétényi és törökbálinti vonalcsoport is, így a BHÉV már az 1920-as évekre a minden irányba indított vonatokat a fővárosból. Néhány helyen autóbusszal is próbálkoztak, de ez kizárólag a szentendrei vonal mentén bizonyult sikeresnek. Az első világháború után rövid időre egy közös vállalatba vonták össze a HÉV-eket és a villamosokat, majd 1921-től újra az önálló BHÉV-hez tartozott a teljes hálózat. A nehéz pénzügyi helyzetben lévő üzemeltetőt 1932-ben vásárolta fel a főváros és a BSZKRT kezelésébe adta, de a BHÉV jogi önállósága továbbra is megmaradt. Ehhez a korszakhoz tartozik a magyarországi HÉV-vonalak államosítása is, ezeket a MÁV vette át és saját mellékvonalaiként üzemeltette tovább. A budapesti HÉV üzemeltetőjének önállósága és neve miatt a HÉV elnevezés fokozatosan a budapesti zöld vonatok szinonimája lett. A BSZKRT 1949. évi megszűnése után rövid ideig Fővárosi Helyiérdekű Vasút néven üzemelt, ők adták át a ma H7-es HÉV-ként ismert csepeli gyorsvasutat. 1952 és 1958 között a HÉV takarékossági okokra hivatkozva a MÁV-hoz került. 1958-ban újraalakult a BHÉV, ekkor egy rövid szakaszt építettek a csepeli Hárosi iskoláig, illetve a MÁV-tól átvették a taksonyi vonalat. 1968\. január 1-jén az új integrált közlekedési vállalat, a Budapesti Közlekedési Vállalat vette át a HÉV-eket, a buszokkal, villamosokkal és trolibuszokkal együtt. Ekkor szűntek meg az alacsony forgalmú vonalak, Rákosszentmihály, Csillagtelep és Pesterzsébet területén. Új szakasz csak a Margit hídtól épült felszín alatt a Batthyány térig. 2016 novemberében újra a MÁV kezelésébe került a HÉV, először BHÉV néven, majd 2017 februárjától teljes jogú leányvállalatként MÁV-HÉV Helyiérdekű Vasút Zrt. néven. ## Története Az 1846-ban átadott első hazai vasútvonal után sorban épültek ki a további vonalak. A nagyvasúti társaságok ekkor kizárólag távolsági közlekedésben gondolkodtak, a vasút építésének magas költsége miatt csak nagyobb távon hozhatta vissza az árát. Nagyobb városok, és környékük fejlődésének záloga ugyancsak a vasút volt, a kisebb igények miatt olcsóbb vonalak kiépítése is lehetővé vált. Magyarországon az 1880. évi XXXI. törvénycikk (és az ezt kiegészítő 1888. évi IV. törvénycikk) engedélyezte az ún. helyi érdekű vasútvonalakat, ezen felül pedig állami támogatásokkal, olcsóbb építőanyagokkal és helyi közmunkával is segítették ezek kiépülését. Budapesten az iparosodás és a városiasodás, valamint Pest, Buda és Óbuda egyesítése utáni lakosságszám-növekedés mind a személyszállítás, mind a teherforgalom tekintetében igényelte az új vasútvonalak kiépítését. A Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnak (BKVT) monopoljoga volt a lóvasutak építésére, illetve ők kezdték el a gőzüzemű helyiérdekű vasutak kiépítését is, így azzal számoltak, hogy a főváros jelentős részében fölénybe kerülnek. 1887 tavaszán még a Budapest–Szentlőrinci Helyi Érdekű Vasút Rt. (BLVV) adta át az első HÉV-vonalat, de ez elsősorban teherszállításra épült, a személyszállítás pedig rövid időn belül villamosüzemmé változott a terjeszkedő város közelsége miatt. A BKVT első HÉV-vonaláról az 1882. április 4-i közgyűlésén határoztak, a Közvágóhíd–Soroksár vonalat 1887. augusztus 7-én adták át, de már november 24-én elkészült ennek folytatása Harasztiig. Egy éven belül jelentősen növekedett a hálózat, 1888. július 20-án a Központi pályaudvar–Cinkota, míg 1888. augusztus 17-én a Filatorigát–Szentendre vonalon indultak el a BKVT szerelvényei. A lóvasút és a nagyvasút különválasztása miatt 1889. december 28-án a BKVT megalapította leányvállalatát Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. (BHÉV) néven, ezzel lehetővé vált a hatékonyabb működés. A soroksári HÉV folytatását Haraszti és Ráckeve között a Haraszti–Ráckevei Vasút Rt. (HRV) építette ki, de az üzemeltetést itt kezdetektől a BHÉV végezte. Budapesten ezzel egy időben zajlott Balázs Mór kezdeményezésére az elavult lóvasút felváltása villamosokkal, ami egyfajta versenyt is teremtett a különböző cégek között. A BHÉV anyavállalata, a BKVT nem számított arra, hogy a Budapesti Városi Vasút (BVV) nagykörúti próbavillamosa olyan sikeres lesz, hogy a döntéshozók a lóvasút utódjának nem a gőzüzemet, hanem a villamosokat választják. Fővárosi felszólításra a BKVT is elkezdte villamosítani saját vonalait, amit rekord gyorsan 3 év alatt be is fejeztek, valamint mintegy 100 km új vágányt is lefektettek. A villamosítási láz hatással volt a HÉV-ekre is, hamar belátták, hogy a HÉV-vonalak villamosításával eredményesebben lehet felvenni a versenyt a konkurencia villamosaival. Főleg a mai Pesterzsébeten lehetett ennek látni az eredményét, itt ugyanis a BVVV szabótelepi „Kishurokban” közlekedő villamosai mellé a BKVT már nem kapott engedélyt villamos kiépítésére, ezért leányvállalata a BHÉV építette azt meg, az elkészült pacsirtatelepi „Nagyhurkot” pedig HÉV-nek nevezve villamoskocsik közlekedtek rajta, alig pár utcányira a BVVV vonalai mellett. A villamosítás után sokszor csak az üzemeltető cég miatt lehetett megkülönböztetni egy villamost egy HÉV-szerelvénytől. Dél-Budán a Budapest–Budafoki Helyiérdekű Villamosvasút Társaság (BBVV) építette meg a Gellért tértől Budafokig, később Nagytétényig és Törökbálintig tartó HÉV-vonalát. 1917. január 12-én a BHÉV felvásárolta a BBVV-t, így a dél-budai vonalcsoport is hozzájuk került. A BHÉV azonban ezeket sosem tartotta a hálózata részének, először a Fővárosi Villamosvasútnak (FVV) szervezték ki, majd villamosok vették át a szerepét. Ugyanekkor kezdett átállni a BHÉV a motorkocsik üzemeltetésére, a végállomásokon egyszerűbb fordítási lehetőség miatt a mozdonyos üzemet elvetve. Az első világháború után 1918. november 2-án a Károlyi Mihály vezette kormány a villamosokat és a HÉV-vonalakat az állami irányítású Budapesti Egyesített Városi Vasutak (BEVV) néven működő társaságba vonta össze. A BEVV már a kezdetektől nem volt képes ellátni feladatát. A fővárost sújtó élelmiszer-, tüzelőanyag-, és üzemanyaghiány mellett folyamatosan emelkedtek a jegyárak, a dolgozók és az utasok is egyre többször adtak hangot elégedetlenségüknek. Ugyanakkor bevezették az egységes jegyrendszert, a vonaljegy két átszállást engedélyezett és a korábban különböző cégek villamosaira mind érvényes volt, viszont a HÉV-eket és a földalattit kihagyták a rendszerből. 1919. március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, a BEVV pedig egyre közelebb került a csődhöz. Az állam felajánlotta ugyan a céget a fővárosnak, de ekkora adóssággal Budapest nem volt hajlandó azt elfogadni. 1921. május 5-én a BEVV-et közkereseti társasággá változtatták és kijelentették, hogy a korábbi társaságok felelősek a további működésért. A villamostársaságok mellett így a BHÉV is önállóan működhetett, de pénzhiány miatt szinte semmi változás nem történt. A helyzet megoldására létrehozták 1922. december 27-én a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaságot (BSZKRT), a megváltási szerződéseket először a BVVV, majd a BKVT is aláírta, de szintén hozzácsatolták a BLVV, a BURV mellett a BHÉV kezelésében álló BVKV céget is. A BKVT megmaradt tulajdonrészéből megalapították a Nova Közlekedési és Ipari Részvénytársaságot, amely egyedüli részvényesként birtokolta a BHÉV-et, a HRV-t, valamint a Kunszentmiklós–Dunapataj helyiérdekű vasutat. A Nova 1925-ben még nagyszabású fejlesztési terveket készített, a gödöllői HÉV aszódi hosszabbítása mellett az Aszód–Balassagyarmat vonalat is megvásárolták volna. A ráckevei HÉV-hez a Dunapataj–Kunszentmiklós HÉV-et kapcsolták volna be, ezzel együtt egy bajai hosszabbítás is napirenden volt. A nagytétényi HÉV-et Székesfehérvárig vitték volna, ennek első lépésében Érdig kijelölték az útvonalat, és a földmunkákat is elvégezték. Tervben volt az esztergomi HÉV átvétele és integrálása is. Az 1930-as évek elején a gazdasági világválság miatt egyik terv sem valósult meg, ráadásul lényegesen lecsökkent a HÉV teherforgalma, sok cég csődbe is ment. A személyforgalom szintén visszaesett, emiatt a BHÉV jelentős bevételkieséssel kellett számoljon. A vezetőség ekkor találta ki a „Hévvel a szabadba!” elnevezésű programját. Először színes plakátokat helyeztek ki az állomásokra, valamint a járművekre, később képeslapok, térképek és „számolócédulákat” is kiadtak, utóbbit a HÉV-vonalak mentén elhelyezkedő vendéglátókban használták, a pincérek ezen vezették a fogyasztást, a cédula másik oldalán sorszámmal ellátott – HÉV-vel jól megközelíthető – kirándulóhely, vagy nevezetesség rajza volt látható. Ehhez kapcsolódóan 1928 nyarán autóbuszokat indított a BHÉV Szentendréről Visegrádra. 1928 őszén kísérleteztek Dunaharaszti–Taksony és Ráckeve–Kiskunlacháza közötti buszjáratokkal is, de ezek alig pár hónap alatt megszűntek. A HÉV végül nem készült el a Dunakanyarban, de az autóbuszok 1948-ig még kijártak oda. A budafoki és a szentendrei vonalon nyitott kocsikkal, valamint bérletfüzettel és menetdíj-kedvezményekkel igyekezett a BHÉV utasokat szerezni. A „Hévvel a szabadba!” reklám annyira bevált, hogy a szlogen évtizedekkel később is még a közbeszéd része volt. A kezdeti sikerek után a BSZKRT is elindította saját reklámját, „Beszkárttal erdőkbe, hegyekbe” névvel adtak ki hasonló sorszámozott számolócédulákat a budai hegyek látnivalóival és turistaútvonalaival. A program a második világháború alatt szűnt meg, főleg jármű- és alkatrészhiány és a csökkenő utasszám miatt. A Nova Rt. tulajdonosi köre fokozatosan változott, angol, német és luxemburgi befektetők is érdekeltek volna benne. A gazdasági világválság alatt a budapesti helyiérdekű vasút is egyre több veszteséget termelt, a tetemes adósságot ugyan egy angol font alapú hitellel enyhítették, de a tulajdonosi kör inkább megpróbált megszabadulni a teljes cégtől és minden magyarországi érdekeltségüktől. A nehéz pénzügyi helyzetben egyetlen vevőként csak Budapest önkormányzata jöhetett szóba, a tárgyalások már 1930 nyarán elindultak, ekkor egy luxemburgi bank képviseletében 63 millió pengő értékben kínálták fel a BHÉV teljes részvénypakettjét, de a főváros nem siette el a tranzakciót, inkább az idővel játszottak. Az elhúzódó tárgyalások miatt egyre olcsóbb ajánlatokat kínált a tulajdonos, a teljes HÉV-infrastruktúra mellett minden ingatlanát is beleértve. Az üzlet megkötését ellenzők főleg azzal érveltek, hogy a fővárosnak nem éri meg egy deficites céget átvenni, illetve hogy a Nova ingatlanjait már 1922-ben a főváros tulajdonában kellett volna hagyni, ezért az is felmerült, hogy a főváros ne fizessen semmit, míg a Nova ha szeretne megszabadulni a veszteséges cégétől, akkor ebbe egyezzen bele. A HÉV „megváltása” végül lezajlott, az ügylet 1932. augusztus 1-jei dátummal történt, a Nova-csoport átadta a BHÉV részvények 70%-át és az élvezeti jegyek 85%-át, a HRV részvények 98,5%-át és élvezeti jegyek 100%-át, valamint a Parkváros Részvénytársasághoz tartozó minden ingatlanát. A tranzakcióhoz kapcsolódóan a BSZKRT az egész ügyletet biztosító „Trust” tőkés csoport rendelkezésére bocsátotta a BLVV áramfejlesztő telepét és a hozzá kapcsolódó világítási üzemet. A Trust továbbá átvállalta az angol kölcsön visszafizetését. Így a főváros 13,7 millió pengő értékben jutott hozzá a HÉV-hez, valamint a Parkváros ingatlanjaihoz. A megfelelő pénzügyi bázis megteremtése után 1934. január 1-jével került hivatalosan is a BSZKRT alá a HÉV-üzem, ugyanakkor a BHÉV önálló részvénytársaságként működött tovább. 1935. január 1-jén a BHÉV központi igazgatóságát is átvette a BSZKRT. A korszakhoz tartozik a magyarországi HÉV-vonalak államosítása, a legtöbb vonal 1931. október 1-jén került a MÁV kezelésébe, a továbbiakban pedig szárnyvonalként, vagy mellékvonalként hivatkoztak rájuk. A budapesti HÉV önálló vállalatként túlélte az időszakot, az üzemeltető cég nevében is benne maradt az elnevezés, így a „HÉV” idővel a budapesti zöld vonatok kizárólagos jelentése lett. 1936\. július 1-jén terjesztették ki Budapest közigazgatási területén belül a HÉV-ekre is a villamosjegyeket, ami az egységes jegyrendszer első lépésének tekinthető. Bevezették a sebesvonati rendszert is, ami a menetidő csökkenését tette lehetővé. A második világháború jelentős pusztítást végzett a HÉV-eknél is, de 1945 nyaráig minden vonalon sikerült újraindítani a forgalmat. Az 1947-ben elfogadott hároméves terv alatt felújították a pályákat, a járműveket és a biztosítóberendezéseket. A BSZKRT 1949. évi megszűnése után az összes közlekedési ágazatot külön cégekre bontották, a BHÉV-et és a HRV-t Fővárosi Helyi Érdekű Vasút Községi Vállalat (FHVKV) néven vonták össze, ám rövid időn belül egy törvény erejű rendelet megtiltotta a „községi” szó használatát, ezért nevét már 1950 őszén Fővárosi Helyiérdekű Vasútra (FHÉV) módosították. Érdekesség, hogy ugyanezt a rövidítést használta a Fertővidéki Helyiérdekű Vasút is. Az első ötéves terv alatt épült meg a csepeli gyorsvasút, illetve ezzel egy időben szüntették meg a Pesterzsébet–Csepel, valamint a Pesterzsébet belterületén közlekedő HÉV-vonalakat. Ez a cég sem volt hosszú életű, ugyanis 1952. január 1-jén a Népgazdasági Tanács határozatával – takarékosság miatt – beolvasztották a MÁV-ba, és MÁV Budapesti Elővárosi Vasút (MÁV-BEV) néven működött tovább. A dél-budai vonalakat és a gödöllői HÉV rákospalotai szárnyvonalát viszont a Fővárosi Villamosvasút (FVV) kapta meg, előbbit továbbra is HÉV-ként üzemeltette, míg utóbbi helyét villamos vette át. A MÁV alatt a járművek új pályaszámokat kaptak: a villamos motorvonatok a Cavill, a dízel motorvonatok a Cmot, míg a pótkocsik Ca és Cae jelölést. Ebben az időszakban jelentős pályafelújítások történtek, a ráckevei vonalon a Koppány utca és a Lámpagyár között, illetve a teljes gödöllői vonalon. Hálózatfejlesztés nem történt, sőt 1953-ban megszüntették a rákospalotai HÉV-et, pontosabban a Fővárosi Villamosvasút kezelésébe adták át, és villamosként üzemelt tovább. A MÁV-korszak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért 1958-ban véget ért, újra létrehozták a BHÉV-et a HÉV-ek üzemeltetésére. A BHÉV újjáalakulásakor átvette a MÁV-tól a Szigetszentmiklós és Taksony közötti vasútvonalat is, ahol egészen 1976-ig tartották fenn a közlekedést. Újjáindult a Csepel és Pesterzsébet közötti vonal is, a Határ útnál kialakított hurokvágányig, itt 1978 őszéig tartották fenn a forgalmat. A BHÉV visszakapta a személyszállító vonatokat a MÁV-tól, de a tehervonatok többségét az Államvasutak más országrészben közlekedtette, így ezeket meglehetősen lassan és sokszor perrel egybekötve sikerült csak visszaszerezni. 1963. január 1-jén a budatétényi és törökbálinti vonalakat is a Villamosvasút kezelésébe adták. 1959-től a csepeli gyorsvasút végállomása és Csillagtelep között dízelüzemű HÉV-szakaszt üzemeltettek, de jelentős utasforgalmat nem bonyolított le, ezért 1965-ben megszűnt. 1968\. január 1-jén megalakult a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV), mint integrált közlekedési cég, melybe a BHÉV-et is beolvasztották, így az üzemeltetés a BKV feladata lett. 1969-ben bezárták a szentendrei HÉV óbudai szárnyvonalát, 1970-ben pedig a gödöllői vonalcsoporton a Keleti pályaudvartól az Örs vezér teréig vágták vissza a HÉV-eket, és megszüntették a rákosszentmihályi szárnyvonalat. 1976-ban a taksonyi, 1978-ban a Pesterzsébet–Csepel HÉV szűnt meg. Hálózatbővítés egyedül a szentendrei HÉV-en történt, ahol 1972-ben a Margit hídtól a Batthyány térig vezették be a felszín alatt a vonatokat, kapcsolatot biztosítva az újonnan átadott 2-es metróval. Ugyancsak a szentendrei HÉV-nél volt tervben a gyorsvasúttá alakítás (ehhez kapcsolódóan egyszerűsítették az útvonalat a Filatorigátnál), a megmaradó vonalakon pedig a pálya korszerűsítése. 1975-re készült el a régóta tervezett villamosítás is Tököl és Ráckeve állomás között, ezzel az összes vonal teljes hosszában áram alá került. A BKV nevéhez fűződik a járműállomány cseréje is, 1971-től 1975-ig szerezték be az NDK-ból az M X és M XA típusú motorvonatokat. 1990-ben a rendszerváltozás alatt megváltoztak a törvények, a helyi közlekedést az önkormányzatok, míg a helyközi és távolsági közlekedést az állam finanszírozza. Budapesten a közigazgatási határokon túlra közlekedő HÉV-ek esetében ez vitára ad okot. A főváros nem biztosít elegendő forrást, az állam és a kiszolgált városok önkormányzatai viszont semmit sem fizetnek. 2009 januárjában jelentette be Kocsis István, a BKV akkori vezérigazgatója, hogy a BKV holdingként működne tovább hét különböző vállalatot létrehozva, a HÉV-eket a Budapesti HÉV Zrt. venné át, a fővárosi önkormányzat és a BKV felügyelőbizottsága viszont nem támogatta az elképzelést. A 2009-es uniós közszolgáltatási rendelet alapján elfogadott 2012-es törvény szerint a BKV „belsős” szolgáltatónak minősül, ezért 2013. május 1-jétől nem üzemeltethet Budapest közigazgatási határain kívül, így az agglomerációs buszközlekedést a Volánbusz venné át. Tarlós István főpolgármester bejelentette, hogy mivel a HÉV-ek is elhagyják Budapest területét, ezért azt a MÁV-nak kellene átvennie. Ezt a kijelentést egyes vélemények szerint csak azért tette, hogy erősítse a főváros tárgyalási pozícióját. A HÉV teljes infrastruktúrája az 1970-es évek óta Budapest törzsvagyonának része, így ez az átszervezés nehezebben bonyolítható le, mint a buszok kiszervezése. Mivel a HÉV-ek forgalmának jelentős része a városhatáron belül zajlik, ezért az állam szerint az üzemeltetés a főváros feladata lenne. A gödöllői HÉV és az M2-es metró összekötésének terveit is akadályozhatja a kiszervezés. A Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület szerint az uniós rendelet nagyvárosokra nem vonatkozik, ezért a kiszervezés alapjaiban felesleges. Szerintük a minisztérium ezt a lépést azért erőlteti, mert a Budapesti Közlekedési Szövetség 2010-es megszűnése óta a Budapesti Közlekedési Központ se a Volánbusznak, se a MÁV-nak nem fizeti meg a Budapest-bérletek eladásából nekik járó részt. A fővárosi közgyűlés 2016 áprilisában döntött a BKV és a HÉV-ágazat különválasztásáról és a HÉV állami átvételéről. A 2016. november 1-jével létrehozott BHÉV Budapesti Helyiérdekű Vasút Zrt. (BHÉV) 2017. február 23-án a MÁV teljes jogú leányvállalataként felvette a MÁV-HÉV Helyiérdekű Vasút Zrt. nevet. ### Áttekintő táblázat ## Szentlőrinci HÉV Budapest első helyi érdekű vasútvonala az akkor még különálló Szentlőrinc település felé épült meg. Az Üllői út mentén számos építőanyagot gyártó, valamint kitermelő cég létesített üzemegységet, a főváros felé megnövekedett teherszállítást pedig gazdaságtalan és lassú lett volna szekerekkel végezni. A HÉV-vonal építését 1886. március 28-án engedélyezték, a keskeny nyomtávú (760 mm), közel 8 kilométeres vonalat 1887. április 12-én adták át, a gőzüzemű tehervonatokat a Budapest–Szentlőrinci Helyi Érdekű Vasút Rt. (BLVV) üzemeltette. Az új vonal az Üllői úti helyőrségi kórháztól (mai Nagyvárad tér) indult, külső végállomása pedig a szentlőrinci téglagyár (nagyjából a mai Szent Lőrinc sétány környéke) volt. A vonal átadásával szerény személyszállítást is végeztek, ehhez összesen négy személykocsi és egy poggyászkocsi mellett kettő darab gőzmozdony állt rendelkezésre. Érdekesség, hogy a budapesti HÉV-vonalakon egyedül itt közlekedett első osztályú kocsi, bár alig pár év alatt megszűnt ez a szolgáltatás. A teherforgalom előnyben részesítése miatt a személyszállító vonatok menetideje meglehetősen magas volt, ennek ellenére egyre többen költöztek a vasút környékére. 1886 januárjában a BKVT átadta az Üllői úti lóvasútját, a belváros felől érkező kocsik végállomását a Sobieski és Telepy utcák között alakították ki, ami így közel 800 méterre helyezkedett el a HÉV végállomásától. A nehézkes átszállást a HÉV meghosszabbítása oldotta meg, 1889 augusztusában már a Ludovikáig járt a vasút. Biztonsági okok miatt az új szakaszra a tehervonatokat nem engedték be, és a személyszállító vonatok sebességét is 15 km/h-ban maximálták. A HÉV üzemeltetője tervezte a további hosszabbítást a Kálvária térre az Örömvölgy utcán keresztül (ma Diószegi Sámuel utca), azonban a BKVT-nak ezt sikerült meghiúsítania. A személyforgalom növekedése mellett hiába álltak forgalomba az új Ganz kocsik és mozdonyok, amivel 1896-ban már négy mozdony és 22 személykocsi szállította az utasokat, az igényeket még ezzel sem tudták maradéktalanul kielégíteni, ezért elkezdődött a vonal villamosítása, illetve normál nyomtávúra átépítése. Az építkezés mintegy három évig tartott, ami közben a forgalom egy napig sem szünetelt. A villamosított vágányon 1900. augusztus 1-jén indult el az első szerelvény, ez után kezdték meg a másik vágány felbontását, illetve az új vágánypár lefektetését. Ezzel egy időben az új vasútvonal belső végállomása megszűnt, mert a BKVT megépítette a villamosvonalát az István kórházig (Nagyvárad tér), így a HÉV-et is idáig vágták vissza, viszont Szentlőrincen a Szarvas csárdáig továbbvitték, illetve új szárnyvonal is épült Kispesten a Lőrinc utcában (ma a 42-es villamos vonala az Ady Endre úton). Az egyvágányú szárnyvonalat 1900 októberében adták át az utasoknak, azonban közvetlen járatokat nem indítottak, a belváros felé átszállással lehetett továbbközlekedni. Az egyre növekvő forgalom miatt újabb személykocsikat és motorvonatokat állítottak forgalomba, amikkel lehetővé vált a vonatok továbbközlekedtetése a belvárosba, felhasználva a BLVV fő részvényesének, a Budapesti Városi Villamos Vasút (BVVV) vágányhálózatát is. Ennek fő oka volt, hogy a Fiumei úti és Orczy úti vágányokon a BKVT nem engedélyezte tovább a BVVV villamosainak közlekedését, ezért a BVVV a Golgota utca–Kőris utca–Örömvölgy utca–Karpfenstein utca (ma Karácsony Sándor utca)–Népszínház utca útvonalon épített új vágányokat. Ez lehetővé tette, hogy 1913-ban a Rókus Kórháztól induljanak villamosok Pestszentlőrincre. Itt indult el az első éjszakai járat is, a lőrinci nyomda dolgozóinak kérésére, kezdetben szintén a Rókus Kórháztól jártak, később átkerült a végállomás az Orczy térre, itt a mai Baross kocsiszín mellett még ma is látható harmadik vágányt használták. Az új járatok szín és felépítés tekintetében is villamosok voltak, de a BLVV üzemeltetése miatt jogilag továbbra is HÉV-nek számítottak. A Wekerletelep rohamos fejlődése miatt 1910 novemberében átadták a kispesti szárnyvonal második vágányát. Ugyanekkor épült ki hurokvágány az István kórháznál, majd pár hét múlva Kispesten is elkészült az új hurokvégállomás a Tulipán utcánál. A fordulóból épült egy kiágazó üzemi vágány is a Hofherr Albert utcában, ami becsatlakozott a fővonalba az Üllői útnál. 1918-ban a szentlőrinci villamosvasút is a Budapesti Egyesített Városi Vasutak (BEVV) része lett. A Tanácsköztársaság bukása után a BEVV megszűnt, az üzemeltetési jogok visszakerültek a BLVV-hez. 1923-ban létrehozták a BSZKRT-ot, mint integrált üzemkezelő szervezetet, a BLVV vonalai is átkerültek az új cég irányítása alá. A BSZKRT legfontosabb intézkedése az 1927-re elkészülő Üllői úti villamosokkal való összekötés és a belvárosi közvetlen járatok elindítása volt, ami korábban a rivális társaságok miatt nem volt lehetséges. A szentlőrinci fővonalon az 1920-as években megszűnt a teherforgalom, a személyforgalom bővülése miatt viszont 1929-ben a Szarvas Csárdáig is megépült a második vágánypár, a vonalat pedig meghosszabbították egészen a vecsési határig (ma Béke tér). A BLVV hivatalosan a BSZKRT 1949. szeptemberi megszűnéséig létezett, ekkor az Üllői úton már jogilag is csak villamosok közlekedtek. 1980-ban megszűnt a villamosforgalom a Határ úttól a Nagyvárad térig a metró átadása miatt, de az Üllői úton az 50-es villamos, Kispesten pedig a 42-es villamos ma is a régi HÉV nyomvonalán közlekedik. ## Ráckevei HÉV A Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) első helyiérdekű vasútvonalának nyomvonalát az 1882. április 4-ei közgyűlésen született határozat után 1883 tavaszán jelölték ki, az elképzelések szerint a vonatok a Széna térről (mai Kálvin tér) indultak volna és Erzsébetfalván (ma Pesterzsébet) áthaladva, Soroksárig közlekedtek volna. A vasút budapesti végállomása végül a közvágóhíd közelében épült ki, a főváros ugyanis nem engedélyezte a lóvasúttal (később a villamossal) párhuzamos közlekedést. A BKVT-nak ez nem okozott problémát, mert a lóvasutak többségét is ők üzemeltették, de ez a döntés később az utasoknak folyamatos nehézséget és kényszerű átszállást jelentett a budapesti végállomáson. A Zimonyi út (ma Soroksári út) keleti oldalán felépült négyvágányos végállomás mellett kocsiszínt is építettek. Az induló vonatok az országutat keresztezve Erzsébetfalváig kétvágányú vonalon közlekedtek, ahonnan Soroksár felé egy vágány vezetett tovább. Soroksáron a MÁV-állomás mellett alakították ki a háromvágányos végállomást. Az új, 10 km hosszú vonalon négy darab gőzmozdony üzemelt, ezeknek nevet is adtak: Budapest, Erzsébetfalva, Soroksár és Haraszti. A vasútvonalat 1887. augusztus 7-én nyitották meg. A BKVT még ebben az évben engedélyt kapott a vonal meghosszabbítására, a Harasztiig (ma Dunaharaszti) tartó 5 km hosszú szakaszt 1887. november 24-én helyezték forgalomba. Négy nappal később elindult Budapest első villamosa a Nyugati pályaudvarnál, az eredetileg kísérleti üzemnek szánt járművek hamar meghódították a várost, a gyorsan jött konkurencia miatt a HÉV-ek villamosítása is napirendre került. A Csepel-sziget délebben fekvő településeiről egyértelmű igények jelentkeztek a főváros gyorsabb eléréséhez, azonban a BKVT új leányvállalata, a BHÉV nem gondolkodott további vonalhosszabbításban. 1891. február 5-én engedélyt kapott az újonnan alapított Haraszti-Ráckevei Vasút Részvénytársaság (HRV) a Haraszti és Ráckeve közötti szakasz megépítéséhez, azzal a feltétellel, hogy másfél év alatt el kell készüljön. Az új vasútvonalon – mely immáron Szigetszentmiklóst, Tökölt, Szigetcsépet, Szigetszentmártont, Szigetújfalut és Ráckevét is összekötötte a fővárossal – 1892. november 5-én indult meg a forgalom, de mivel a HRV nem rendelkezett mozdonyokkal, ezért a cég hat személykocsiját a BHÉV mozdonyai vontatták. A személyszállító vonatok ekkor még meglehetősen ritkán jártak, főleg a tehervonatok vették igénybe a Csepel-szigeti vonalszakaszt. 1905\. március 1-jén engedélyt kapott a BHÉV a Közvágóhíd és Erzsébetfalva közötti szakasz villamosítására. A villamosokkal való hasonlóság olyan nagy mértékű volt, hogy azonos vontatási feszültséget (400 V) alkalmaztak és a Ganz gyárból érkező szerelvényeket a sárga villamosok között is meg lehetett találni, a HÉV-ek mindössze színükben különböztek. A villamosított szakaszt 1906. április 10-én adták át. A Soroksár felé vezető szakaszt kétvágányosra bővítették, itt azonban ekkor még villamosításra nem került sor. Helyette új körforgalmú szárnyvonalat építettek Erzsébetfalva központja felé, amin már villamos kocsikat közlekedtetve 1907. június 7-én adtak át. Az új vonalat eredetileg villamosvonalnak szánta a BKVT a konkurens Budapesti Villamos Városi Vasút (BVVV) vonalai mellé, de erre nem kaptak engedélyt az illetékes hatóságtól, ezért leányvállalata, a BHÉV építette meg, és zöldre festett villamosokat üzemeltetett HÉV-kocsiknak kiadva. Erzsébetfalva központjában a HÉV-ek és a villamosok egy szakaszon ugyanazt a pályát vehették igénybe. A település gyors növekedése miatt a HÉV-vonalat itt is meg kellett hosszabbítani, 1914 decemberétől már a Pacsirtatelepig jártak a zöld villamosok. 1909\. június 8-án a soroksári Templom térig is elkészültek a villamosítással, a vasútállomásig tartó szakaszon viszont elbontották az egyik vágányt. A villamosítás lehetővé tette az útvonal egyszerűsítését is, a Harasztiig tartó szakasz villamosítása a zimonyi országút mentén 1910. augusztus 3-án átadott új vágánypárral együtt készült el, így a mintegy 1,5 km-rel rövidebb útvonal miatt a menetidő is jelentősen csökkent. Kísérleti jelleggel áttértek az 500 voltos feszültségre, de már 1910-ben átadták az új áramfejlesztőt, mely 1000 voltos vontatási feszültséget tett lehetővé, ez pedig nagyobb pályasebességet eredményezett. A megnövelt feszültséghez új járműveket is be kellett szerezni, ezeket a kistarcsai Gép- és Vasútfelszerelési Gyártól rendelték meg, ahonnan 29 motorkocsi érkezett. A korábban használt villamos motorkocsikat pótkocsikká alakították át. Erzsébetfalva felől Csepelre tervezett szárnyvonalat a BHÉV, főleg a Weiss Manfréd Művek dolgozóinak munkába járását segítendő. Az új vonal közigazgatási bejárása már 1906 nyarán megtörtént, de az engedélyeket csak három évvel később kapták meg a ráckevei Dunát lezáró gát körüli huzavona miatt. A szárnyvonalat végül mégis a gáton keresztül építették meg és a személyszállító vonatok 1912. május 26-án indultak meg. A vonatok többsége a munkakezdésekhez igazodva a Közvágóhídig közlekedett, az Erzsébetfalváig járó vonatokról pedig átszállási lehetőséget biztosítottak. Az 1910-es években kirándulóvonatok is indultak az üdülőfaluvá váló Dunaharaszti állomásig, jelentős profitot termelve mind a település, mind a BHÉV számára. 1924-ben átadták a Gubacsi hidat, innentől kezdve a HÉV is ezen keresztül érkezett Csepelre. Az új híd mellett a MÁV új összekötő vágányt épített a Weiss Manfréd Művek felé a Soroksári út pályaudvartól, így a BHÉV jelentős bevételtől esett el. 1928\. szeptember 1-jén két új buszjáratot indított a BHÉV Taksony és Dunaharaszti, valamint Ráckeve és Kiskunlacháza között. A járatokat az alacsony forgalom miatt már ebben az évben megszüntették. Az 1920-as évek vége felé különböző tervek születtek a HÉV további meghosszabbításáról, első lépésben egy 28 km-es új pálya épült volna Ráckevétől Szalkszentmártonig, de távlati tervként felmerült Kalocsa és Baja is, mint végállomás. A gazdasági világválság és a BHÉV egyre rosszabb anyagi helyzete miatt egyik terv sem vált valóra. A buszjáratok tömeges elterjedése miatt a BHÉV több módon is próbálta megtartani utasait: csökkentették a jegyárat, illetve közvetlen járatok indultak Csepelről: 1936-ban Dunaharaszti felé, két évvel később pedig már Pacsirtatelep felé is. Végül azonban csak a második világháború alatt bekövetkező gumiabroncs- és üzemanyaghiány miatt vált újra egyedüli közlekedési eszközzé a HÉV Csepel és a főváros között, habár közben a BHÉV a BSZKRT fennhatósága alá került. 1938 januárjában megkezdték a Dunaharaszti és Szigetszentmiklós közötti pálya villamosítását is, mialatt elkezdték lecserélni a gőzösöket, a még villamosítás nélküli szakaszra dízelvonatokat szántak. Új járművek beszerzése helyett – költséghatékonyság miatt – régi favázas motorkocsikat alakítottak át dízeles acélvázas vonatokká. 1942-ben Szigethalom határában átadták a Dunai Repülőgépgyárat, a dolgozók elszállításában a HÉV is jelentős szerepet játszott. A gyár mellett először csak feltételes megállóhely létesült, majd 1942. október 19-én átadták az új állomást is, ami ma a Szigetszentmiklós-Gyártelep nevet viseli. A még jobb megközelíthetőség jegyében Dunaharasztitól megépült a második sínpár is, majd megtörtént a villamosítás is a repülőgépgyárig. A világháború alatt légitámadások érték a repülőgépgyárat, a Weiss Manfréd Műveket, felrobbantották a Gubacsi hidat és a dunaharaszti hidat, valamint több helyen megrongálódott a HÉV pályája is. A jelentős károk ellenére a forgalom 1945. március 12-én újraindulhatott a Közvágóhíd és Pesterzsébet között, majd gőzmozdonyokkal az ideiglenes átkelőhelyen Csepelre is vonatok indultak. A teljes vonalon 1945. december 8-án állt helyre a közlekedés a dunaharaszti híd helyén létesült, szintén ideiglenesnek szánt híd átadásával. 1946. május 27-ére elkészült a Szigetszentmiklós-Gyártelep és Tököl közötti szakasz villamosítása is. 1951\. április 29-én átadták a csepeli gyorsvasutat, ezzel együtt megszüntették a Pesterzsébeten keresztül, Csepel és Pacsirtatelep között közlekedő HÉV-et. Pótlására április 30-ától Csepel és Pesterzsébet között autóbusz, Pacsirtatelepen villamos indult el. 1958\. augusztus 2-án az újjáalakult BHÉV átvette a MÁV-tól a Szigetszentmiklós és Taksony közötti vasútvonalat, itt a MÁV korábban a teherszállítás mellett a dolgozók számára fenntartott járatokat üzemeltetett a Józsefvárosi pályaudvar felől. Új járművek hiányában a vonalon gőzmozdonyokból és több mint 50 éves vasúti kocsikból álló szerelvények álltak forgalomba. Az új vonal legabszurdabb jelensége azonban a Dunai Repülőgépgyár romjain felépülő Csepeli Autógyárhoz köthető, ugyanis a vasút a gyár területén haladt át. Az Autógyár szigorúan titkos hadiüzemnek minősült, így személyszállító vonatot nem engedtek át. A helyzetet úgy oldották meg, hogy a gyár bejáratánál az utasok leszálltak, a szerelvény üresen átment a gyáron, majd a másik bejáratnál a gyárat gyalogosan megkerülő utasok újra felszállhattak. Az igazi megoldásra 1963. február 4-éig kellett várni, ekkor adták át a gyárat elkerülő pályát, így már gyaloglás nélkül végig lehetett utazni a vonalon, sőt a gőzösöket is lecserélték dízelvonatokra. Ugyanekkor betétjáratok is indultak Szigetszentmiklós Gyártelep és a Taksony Duna-híd megállóhely között. A taksonyi szárnyvonalon 1976. november 10-én szűnt meg az utasszállítás. A BKV ugyan pár évig még közlekedtetett vonatpótló buszokat, de 1980-tól már csak a helyközi Volán-járatokkal lehetett utazni. 1960-ban elkészült a második sínpár Szigethalom állomásig, majd 1967-ben már Tökölig lehetett kétvágányú pályán közlekedni. A Közvágóhíd végállomást a Soroksári út másik oldalára kívánták áthelyezni, hogy a HÉV ne zavarja az egyre forgalmasabb úton közlekedőket. Az áthelyezés ötlete már az 1940-es években is felmerült, végül az új végállomást 1973. november 15-én adták át, illetve ekkor hosszabbították meg idáig a 2-es villamost, ami a belvárosi csatlakozást jelentette, a két állomást azonban a mai napig elválasztja egymástól a Kvassay Jenő út. 1974 szeptemberében döntés született a Tököltől Ráckevéig tartó szakasz villamosítására is, amit a MÁV kivitelezésében 1975 júniusában kezdtek és már decemberben befejeztek. A vonalszakaszt 1976. február 12-én adták át ünnepélyes megnyitó után, így már az egész vonalon villamos motorvonatok állhattak forgalomba. A ráckevei kocsiszínt már évtizedek óta tervezték felújítani, az 1980-as évek elejére a tervek is elkészültek, a tényleges építkezésre végül 1991 márciusában került sor. Ekkor készült el az új 84 méteres kocsiszíni csarnok a hozzá kapcsolódó kiszolgáló épületekkel. A teljes felújítás csúszásokkal együtt csak 1995-re készült el. A ráckevei HÉV 2011. május 1-jén a H6-os járatszámot kapta, térképeken és utastájékoztató felületeken pedig barna színnel jelölik. 2017 nyarán a ráckevei vonalon néhány alacsony forgalmú megállóhelyet megszüntettek, illetve pénteki és szombati napokon éjszakai járatot is indított az új tulajdonos MÁV-HÉV Zrt. ## Csepeli gyorsvasút A csepeli gyorsvasút megépítésének több előzménye is volt. 1949-ben a kommunisták hatalomra kerülésével megalakult a Magyar Népköztársaság, a legfontosabb célnak a nehézipar fejlesztését tűzték ki, amelyben az 1950-ben Budapesthez csatolt Csepel főszereplővé vált, többek között a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek átnevezésével létrejött Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, valamint számos további üzem, mint papírgyár, posztógyár, növényi olajgyár és kikötők működtetése miatt. A gyárak számának növekedése miatt több munkásra volt szükség, a meglévő tömegközlekedési eszközökkel viszont már nem tudtak ekkora tömeget elszállítani. A ráckevei HÉV csepeli szárnyvonalán további vonatok közlekedtetésére már nem volt lehetőség, ezért egy új gyorsvasút építéséről született döntés. Végállomásnak eredetileg a Kálvin teret nézték ki, végül a Boráros térre esett a választás, a lebombázott Elevátor-ház helyét és a korábban itt elhelyezkedő teherpályaudvart alakították át. A munkálatokat 1950. március 24-én kezdték el, a hiányzó munkaeszközök és a feszített határidő miatt a minőség is háttérbe szorult. A Ráckevei-Duna fölé a MÁVAG gyártotta a hidat, az épülő töltéshez több ezer köbméter földet kellett megmozgatni, valamint az útba eső házakat és műtárgyakat el kellett bontani. Az építkezéssel határidőre elkészültek, a kétvágányú villamosított vonalat 1951. április 29-én ünnepélyes megnyitón adták át az utazóközönségnek. A menetrend szerinti forgalom két nappal később, május 1-jén indult el. Tervben volt a vonal meghosszabbítása Ráckevére, illetve Makádra, melyhez a töltést meg is építették a ráckevei HÉV dunaharaszti hídjáig, de a sínpárokat sosem fektették le. Elmaradt a Szabadkikötő északi részének fejlesztése is, így az oda tervezett Kikötői felső megállóhely a mai napig nem készült el. Egy másik megvalósulatlan terv szerint a gyorsvasút szerelvényeit vörösre festették volna, többek között a Vörös Csepel indulóra hivatkozva, illetve ekkor még nem tekintették HÉV-nek sem a vonalat, ezért a vörös színnel a gyorsaságot is szerették volna jelképezni, ám végül nem készültek el időre az ide szánt M VIII-as motorvonatok, ezért a jól ismert zöld színű HÉV-kocsik álltak forgalomba. Mire a MÁV Dunakeszi Járműjavító elkészült az új vonatokkal, addigra a HÉV újabb tulajdonosváltáshoz érkezett, a MÁV-BEV pedig nem nyúlt hozzá a Csepelen jól teljesítő kocsikhoz, az új vonatokat inkább a gödöllői vonalra irányították át. A gyorsvasút átadása után bezárták a ráckevei HÉV csepeli és pacsirtatelepi szárnyvonalát. Csepel felé villamos-tarifával elindult a 19-es busz (1960. február 15-étől „C” jelzésű autóbusz) Pesterzsébet, Baross utca és Csepel, Petőfi utca között, illetve 19A jelzésű betétjárata Pesterzsébet és Csepel, Imre tér között. Pacsirtatelepen 35-ös jelzésű villamost indítottak, amit rövid időn belül 31A-ra neveztek át. Tervben volt egy Csepeltől Kőbányáig kiépítendő trolibusz is, de az ötletet végül elvetették. A bezárt HÉV-vonalat 1959. január 1-jén újranyitották, a szerelvények ekkor már a pesterzsébeti Határ úttól jártak (ma a Gubacsi úti villamos-végállomás) és „H” jelzést is kaptak. Az új vonalhoz egy zuglói kapcsolatot is terveztek, az Örs vezér teréig kiépített vonalon 1963-ban villamosok indultak el 13-as jelzéssel. Még 1960. január 4-én elindult az „S” jelzésű HÉV Csepelről Soroksár, Hősök teréig, ezt azonban 1965-ben megszüntették. A „H” jelzésű vonal 1978. október 31-én szűnt meg, helyét újra autóbuszok vették át, ami immáron 148-as jelzéssel járt. 1962-ben a budafoki műhelyben elkészült az M IX-es motorkocsi prototípusa, ami a bezárt dél-budai vonalak helyett Csepelre került, próbafutásait is itt fejezte be. A kedvező tapasztalatok után a MÁV Dunakeszi Járműjavító sorozatban is elkezdte gyártani a típust, 1966-ig fokozatosan átvették az öreg járművek helyét, így a csepeli vonal valóban gyorsvasúttá válhatott a 80 km/h-ra emelt maximális sebességgel. 1954\. augusztus 1-jén Hárost Budapesthez csatolták, ide egyvágányú szárnyvonalat is építettek a gyorsvasút végállomásától, részben a Weiss Manfréd Művek meglévő iparvágányainak felhasználásával. Az egykitérős vonalat 1959. december 29-én adták át. A helyiek által csak „madzagvasútnak” nevezett dízelüzemű vonal nem volt hosszú életű, 1965. november 28-án megszüntették, a közlekedést inkább buszokkal oldották meg. Az elhasználódott vonalon egymást érték a lassújelzések, a teljes rekonstrukció halaszthatatlanná vált. A munkálatokat 1996-ban kezdték el és 2000-re végezték el. Megújultak a megállóhelyek, korszerű biztosítóberendezést telepítettek, és a HÉV-vonalak közül egyedüliként itt bevezették a „BKV Plusz” elnevezésű szolgáltatást, ami a megfelelő utastájékoztatás mellett garantálta a rendszeres takarítást és a menetrend betartását. A vonal 2000. december 16-án új megállóhelyet is kapott Lágymányosi híd (később Közvágóhíd, ma Müpa – Nemzeti Színház) néven az 1-es villamos meghosszabbításával egy időben. A gödöllői HÉV megnyitásának 100. évfordulójára 2011-ben Cinkotán átfényeztek egy M IXA motorvonatot az eredeti zöld-vajsárga csíkosra. A retro fényezést ideiglenesnek szánták, de visszakerülve Csepelre így hagyták, valamint egy másik szerelvény is megkapta ezt a színezést, és azóta is így közlekednek. Közben a többi M IX-est is felújították, új forgóvázt kaptak és jellegzetes lámpáikat is lecserélték, ám ezek megtartották új zöld festésüket. A csepeli HÉV 2011. május 1-jén a H7-es járatszámot kapta, térképeken és utastájékoztató felületeken pedig narancssárga színnel jelölik. A vonal meghosszabbítására vonatkozó tervek a kezdetektől léteznek, már az 1951-es megnyitás előtt a Kálvin térig szerették volna építeni a vonalat (a ráckevei HÉV-vel együtt), de konkrét lépéseket nem tettek az ügy érdekében. 1973-ban az ötödik ötéves terv fejlesztési célkitűzéseibe már bekerült a gyorsvasúti hálózat fejlesztése és modernizálása, konkrétan megnevezve a csepeli HÉV meghosszabbítását a Kálvin térig. Egy év sem telt el és pénzügyi okokra hivatkozva elhalasztották a következő ötéves tervre, azonban még 1975-ben megjelent a megvalósítandó beruházások között, mely szerint 1983-ra kellett volna elkészüljön a mintegy 1 kilométeres alagút, végül ebből sem lett semmi. A hetedik ötéves tervbe újra bekerült azzal a feltétellel, hogy előbb a 4-es metrót kell átadni. A metrót ugyan jelentős csúszással, de 2014-ben átadták, a HÉV-ek meghosszabbításáról több tervezet is született, a munkálatokat viszont azóta sem kezdték el. Újabb tervekben már az Astoria szerepel belső végállomásként, illetve az észak–déli regionális gyorsvasútnak, vagy egyszerűen csak M5-ös metróvonalnak nevezett projekt a szentendrei, a ráckevei és a csepeli HÉV-ek összekötését tervezi. ## Gödöllői és csömöri HÉV A BKVT, miután átadta a soroksári vonalát, sorra szerezte be az engedélyeket Észak-Buda és Északkelet-Pest felé további HÉV-vonalak megépítésére. Második vonalukat 1888. július 20-án adták át a budapesti Központi pályaudvar (ma Keleti pályaudvar) és Cinkota között. Az egyvágányú vonalon tíz megállóhelyet alakítottak ki, a pesti végállomáson kívül Rákosfalván és Cinkotán épült felvételi épület, a járműtelepet is Cinkotán építették meg. A BKVT három gőzmozdonyt állított forgalomba összesen kilenc pótkocsival, de hosszú ideig ez is soknak bizonyult a többnyire lakatlan pusztákon és mezőgazdasági területeken zakatoló vonatnál. A HÉV kihasználtsága sokszor a 20%-ot sem érte el, első fellendülés Pusztaszentmihály fejlődéséhez köthető, a település és a főváros között ingázók főleg a HÉV-et választották. Az alacsony utasforgalom ellenére 1897-ben elkezdődött a második vágány megépítése, illetve a Cinkotán túl fekvő települések igényei alapján a vonalat meghosszabbították Csömörön és Kistarcsán keresztül Kerepesig. Az új pályán 1900. augusztus 28-án indult meg a személyszállítás. Az utasok száma folyamatosan gyarapodott, valamint elindult a teherszállítás is a mezőgazdasági termékek egyszerűbb mozgatása miatt. A következő években további fejlesztéseket hajtottak végre, 1911. április 19-én befejezték a teljes szakasz villamosítását, közben pedig elkezdték meghosszabbítani a vonalat Gödöllőig. A villamosítás lehetővé tette a Kistarcsa és Cinkota közötti ún. kavicsbányai átvágás megépítését, a villamos vonatoknak már nem okozott problémát az emelkedő, és így mintegy hat kilométerrel lett rövidebb a HÉV, a csömöri szakasz így szárnyvonallá vált. Közben egy másik társaság, a Vác–Budapest–Veresegyház–Gödöllő Helyi Érdekű Villamos Vasút (VBG) 1911. szeptember 2-án átadta a Rákospalota és Veresegyház felől érkező, teljes útvonalon villamosított vonalát Gödöllő végállomással. A BHÉV pár hónappal később, 1911. november 25-én vette birtokba a Mogyoródon át Gödöllőig tartó szakaszt, a két HÉV egymás mellett, de különálló végállomást használt. Megtörtént a további hosszabbítás bejárása is Máriabesnyő és Aszód felé (távlati tervekben Balassagyarmatig), azonban az első világháború miatt az építkezést elhalasztották. Ugyan 1920-tól néhány helyen elvégezték a szükséges földmunkákat, pénzhiány miatt végül elvetették a beruházást. A háború után elkezdett fellendülni a gödöllői HÉV, egyre több ember költözött a vonal mellé, valamint a gödöllői kastély felé a turistaforgalom is jelentősebb lett. A BHÉV itt telepítette először a modern higanygőzös áramátalakítót, amivel az Elektromos Művek váltakozó áramát tudták a HÉV-szerelvények működéséhez szükséges egyenáramra átalakítani. Korszerűsítették a pályát is, és 1929-ben itt állt forgalomba a kékre festett M VII-es motorvonat is, az átlagosnál jóval nagyobb utasterű és kényelmesebb pótkocsikkal. Ugyanitt álltak forgalomba az L VI-os acélvázas és négytengelyes mozdonyok is, amikkel teherszállítást végeztek. 1941 nyarán átadták a Kerepesi úton a vasút feletti átívelő hidat, ami jelentősen meggyorsította forgalmat, korábban az igen nagy forgalmú vasúti forgalom miatt jelentős torlódások alakultak ki a sorompók mögött. 1941\. november 9-én áttértek a fővárosban is a jobb oldali közlekedésre, ám a gödöllői HÉV, valamint a szentendrei HÉV és a földalatti esetében még megmaradt a bal oldali közlekedés. Szentendrén 1947-ben, a földalattinál pedig az 1973-as felújítás közben elvégezték a szükséges átalakításokat, Gödöllő felé viszont a mai napig az ellenkező irányú vágányon közlekednek a vonatok. Az intézkedés bevezetése előtt jelentős összeget költöttek a Keleti pályaudvar és Nagyicce közötti szakasz új térközjelzőire, mely valószínűleg hozzájárult a halasztáshoz, de az átállás azóta sem történt meg, hiába merült fel többször a szükségessége. 1948\. május 3-ától a BHÉV tehermentesítő autóbuszjáratot indított a Keleti pályaudvar és Sashalom – Cinkotai Nagyicce állomás között. A buszok munkanapokon jártak, reggel Budapest felé, este pedig Sashalom felé, de az útvonalat egy hét múlva már Mátyásföldig hosszabbították. A buszok júliusban már Cinkotát is elérték, illetve üzemidejüket hétvégékre is kiterjesztették. A cinkotai buszüzem nem volt hosszú életű, ugyanis 1948. szeptember 1-jén a BSZKRT vette át. 1965-ben elkészült a BHÉV fejlesztési terve a következő 20 évre, ebben az épülő metróval közös szakaszokat is megálmodták. A metró ekkor már a Fehér útig (Örs vezér tere) volt tervezve, a közös Népstadion végállomást viszont elvetették, ugyanis a HÉV-et még tovább, a Keleti pályaudvarig, vagy a Deák térig kívánták közlekedtetni. Ehhez olyan járműre lett volna szükség, ami mind a két szakaszon képes közlekedni. Tervben volt a metró Nagyiccéig tartó megépítése is. Végül a metró 1970. április 3-ai átadásakor a lehető legrosszabb módon véglegesedett a forgalmi rend: a metró az Örs vezér teréig jött, a HÉV-eket pedig az út túloldalán lévő megállóig vágták vissza, így az átszállás csak aluljárón és jelentős gyaloglással lett megoldható. Az eredetileg közös és modern végállomásnak szánt Népstadion így csak egy négyvágányos metrómegálló maradt. A metró és a HÉV összekötésére azóta is számtalan terv született, de érdemi lépések még nem születtek. 2011\. május 1-jén a gödöllői HÉV a H8-as, a csömöri HÉV a H9-es járatszámot kapta, a cinkotai betétjáratok szintén H8-as jelzéssel járnak. Térképeken és utastájékoztató felületeken mind a kettőt rózsaszínnel jelölik. 2017\. december 1-jétől a gödöllői vonalon pénteki és szombati napokon éjszakai járatot indított az új tulajdonos MÁV-HÉV Zrt. 2019\. február 4-én újraindult a személyforgalom Csömör és Kerepes között Siemens Desiro motorvonattal. Gödöllőtől a reggeli csúcsidőben gyorsított vonatok is indulnak, ezek kihagyják Szentjakab, Zsófialiget, Kistarcsa, Kistarcsa, Kórház és Ilonatelep megállóhelyeket. A Csömör–Kerepes betétjárat 2019. június 14-én megszűnt. ### Rákosszentmihályi és rákospalotai HÉV 1911\. december 7-én Rákosszentmihály felé terjeszkedett a HÉV, a körforgalmú vonalat a lóvasút konkurenciájaként adták át. A gödöllői HÉV-ből Nagyiccénél ágazott ki. A lóvasút ugyan még próbálkozott útvonal-korrekcióval, de a versenyt nem vehették fel a vonatokkal, ezért már 1913-ban megszüntették. Ugyanekkor a BHÉV és a szintén BKVT érdekeltségbe tartozó Budapest–Újpest–Rákospalotai Villamos Közúti Vasút (BURV) közös projektbe kezdett. A Rákosszentmihály és Rákospalota közötti kétvágányú HÉV-vonalat „H” jelzéssel 1913. január 1-jén adták át, és a BHÉV a BURV-val közösen üzemeltette, de a járműveket a BURV biztosította. Az új járat a Keleti pályaudvarról indult, a gödöllői HÉV vágányait Nagyiccénél hagyta el, a kis utcákban kanyarogva érintette Sashalmot, Rákosszentmihályt, Pestújhelyt, Rákospalotát, majd Újpestet, végül a Lehel utcán elérte a Nyugati pályaudvart. A hosszú villamosjárat 1924 januárjában megszűnt, ugyanis a BURV átkerült az új fővárosi közlekedési céghez, a BSZKRT-hoz, akik viszont nem tudtak a BHÉV-vel megegyezni a közös üzemről. Ekkor a Nyugati pályaudvar és Rákospalota között villamos járt, Rákospalota és a Keleti pályaudvar között megmaradt a HÉV, a rákosszentmihályi hurokban közlekedő járatok viszont megszűntek az éles kanyarokra hivatkozva. Pótlásukra a Nádastó megállóhelyig betétjáratok közlekedtek a rákospalotai vonalon. 1924. november 15-én sikerült újraindítani a forgalmat, de a hurok nyugati részét felhagyva, a keleti részen pedig megfordították a körbejárás irányát. A Rákosszentmihályon forduló szerelvények ekkor a Rákosi út – Ilona utca (később Krenedits Sándorné utca, majd Bajcsy Zsilinszky utca) – Károly király út (később Csömöri út) – Rákóczi út útvonalat tették meg. 1932\. szeptember 15-én új megállóhelyet alakítottak ki Fehér út, kertváros néven a zuglói kertváros szélén, ekkor a gödöllői vonatok nem is álltak meg itt. Később a megállóhely Örs vezér tere néven a HÉV-ek végállomása lett, átszállási lehetőséggel számtalan autóbuszra, villamosra és a 2-es metróra. 1941-ben a rákosszentmihályi szárnyvonal kétvágányú szakaszán az elsők között vezették be a jobb oldali közlekedést. A hurok közlekedését a döntés nem befolyásolta, ott már 1924-től a jobb oldalon jártak a vonatok. A második világháború alatt megnehezítette a karbantartási munkákat az acélhiány, ezért 1942-ben a rákospalotai vonalon elbontották az egyik sínpárt, így itt sem kellett átállni a jobb oldali közlekedésre, a felszabaduló anyagot pedig a gödöllői vonalon fel tudták használni. 1952-ben a MÁV-BEV alá helyezték a HÉV-eket, de a rákospalotai vonalat a Fővárosi Villamosvasút kapta meg, és sárga színű villamosok vették át a HÉV helyét. A 69-es villamos mellett 1954-ben elindult a 65-ös villamos is, ez a MÁV-telep és Rákospalota között használta az egykori HÉV vágányait. Végül mind a két villamos megszűnt, a 69-est 1970-től a 65-ös villamos és a meghosszabbított 24Y busz pótolta, majd 1980-ban a 65-ös is megszűnt. Ezen a szakaszon azóta sem közlekedik villamos, néhány utcányira autóbuszokkal bonyolítják le a forgalmat. 1958 októberétől 1967 augusztusáig a Keleti pályaudvari végállomásnál a rákosszentmihályi szerelvényeket áthelyezték a Baross térre, hogy megkönnyítsék az átszállást a villamosokra, valamint tehermentesítsék az eddigre már zsúfolt végállomást. A kelet-nyugati metróvonal 1970. április 3-ai átadásával a HÉV-eket a Keleti pályaudvartól és Örs vezér teréig vágták vissza, a rákosszentmihályi HÉV teljesen megszűnt, helyette indult el a 31Y jelzésű autóbusz. ## Szentendrei HÉV Az Óbudától északra fekvő településeken ekkor még nem laktak sokan, az alacsony költség és a főváros közelsége miatt azonban a BKVT meglátta a lehetőséget, ezért a soroksári és a cinkotai vonal után itt kezdte el megépíteni harmadik helyiérdekű vasútját. Az 1885-ös tervek szerint a vonatok az óbudai Fő tértől indulva Békásmegyer, Budakalász, Pomáz érintésével érkeztek volna meg Szentendrére, de a hatóság végül nem engedélyezte a házak közelsége miatt az óbudai végállomást, így az a Filatorigátnál épült fel. A 16 kilométeres új pályát 1888. augusztus 17-én adták át a forgalomnak, ekkor az utasok a végállomástól kénytelenek voltak mintegy egy kilométert gyalogolni, hogy elérjék az óbudai lóvasutat. A problémát a BKVT egy kisebb teljesítményű gőzössel kívánta megoldani, ezt 1888. december 12-én sikerült üzembe helyezni a Filatorigát és a Fő tér között. Felmerült a gőzös meghosszabbítása a Lánchídig, de erre már nem kaptak engedélyt. Négy évvel a megnyitó után a MÁV a teherszállítás megkönnyítése miatt megépítette a Margit híd és az Óbudai Szeszgyár közötti vonalát, a Margit körúton a BKVT-vel, míg Filatorigát és az esztergomi vonal között a BHÉV-vel kötöttek péage (azaz közös pályahasználati) szerződést. A Duna-jobbparti Gőzmozdonyú Körvasútnak elnevezett vonalat 1892. április 7-én adták át, míg a filatorigáti csatlakozó vágány 1893. szeptember 24-ére készült el. A BHÉV a közös pálya lehetőségét kihasználva 1895. február 1-jén a Margit híd budai hídfőjétől nem messze lévő Pálffy térig (ma Bem József tér) hosszabbította szentendrei járatát. 1896. május 1-jén az esztergomi vágánykapcsolat is elkészült, ekkor a MÁV kezelésében lévő esztergomi HÉV is bejött a városba, végállomása a Császárfürdő lett. Igaz, nem sokáig, ugyanis 1896. november 3-án átadták az újpesti vasúti hidat, ekkor a MÁV-vonatok a Nyugati pályaudvarra kerültek át. A feleslegessé váló kis gőzös vonalát a BHÉV 1896-ban megszüntette. Az 1910-es években ezt a vonalat is elkezdték villamosítani, először a Filatorigát és Szentendre közötti részen adták át 1913. június 9-én a kétvágányosra bővített vonalat, míg a Pálffy tér és Szentendre között 1914. május 12-én indult el az első villamos motorvonat. Az áramfejlesztőt a Pálffy téren alakították ki, Szentendrén pedig átadták az új kocsiszínt. A kétvágányúsítással egy időben két új megállót létesítettek, egyet a Római fürdőnél és egyet Csillaghegyen. Közben a növekvő utasforgalom mellett a BHÉV jelentős bevételre tett szert a teherszállításból származó vámokból is. Az utasforgalom habár még mindig alacsony volt, de egyértelmű növekedést mutatott, a BHÉV ezért tervbe vette a további hosszabbításokat. Pomáz és Csobánka között szárnyvonalat szerettek volna, míg a fővonalat Szentendrétől Visegrádig, vagy akár Esztergomig vitték volna. A terepviszonyok ugyan jelentősen bonyolították a tervezést, de a nyomvonal kijelölésre került és megtörténtek a kisajátítások is, azonban a világháború után kialakult csődhelyzet végleg leállította a munkát. 1928. július 25-én mégis történt egy kis előrelépés, amikor a megépítetlen vasút helyett elindította a BHÉV a saját autóbuszos szolgáltatását Szentendre és Visegrád között, érintve Leányfalu, Tahitótfalu és Dunabogdány településeket. Igény esetén a buszok a Gizellatelep fordulóig jártak. A vonalra állított buszokat a MÁVAG gyártotta, a hét kisebb M16-os és az egy nagyobb M26-os járműveket a szentendrei járműtelepen összezsúfolva tárolták. A hivatásforgalom mellett a kirándulóforgalom is egyre jelentősebb lett: a buszos szolgáltatás mellett forgalomba álltak nyári nyitott vasúti kocsik, bevezették az ötalkalmas bérletet, és elindították a „Hévvel a szabadba!” elnevezésű kampányt is. A Visegrád és Esztergom között elhelyezkedő Dömös többször kérte az autóbusz meghosszabbítását településükre, mert hiába volt komppal elérhető vasút a Duna túlpartján, azt a téli időjárás alatt nem tudták igénybe venni. A kérést a BHÉV elutasította, ugyanis üzleti szempontól nem látták megtérülő befektetésnek. Az 1920-as évek felé a teherszállítás egyre fontosabb bevételi forrássá vált és a forgalom is növekedett, ezért Aquincum és Óbuda között új összekötő vágány épült a HÉV és a MÁV-vonalak között. Közben felmerültek olyan igények, hogy a vasutat a városba nem engednék be. Ilyen körülmények között az építkezéshez szükséges engedélyek beszerzését erősen segítette, hogy a BSZKRT nem rendelkezett kidolgozott tervekkel a térség kiszolgálására. A Margit híd és Filatorigát között a BHÉV megépíthette a második vágányt, igaz csak ideiglenes engedélyt kapott, ugyanis már napirenden volt a társaság beolvasztása a BSZKRT-ba, illetve a BSZKRT új villamosvonalának tervei is elkészültek. Az új villamos-szárnyvonal az óbudai Fő tér és a Filatorigát között épült volna ki, de itt végül csak 1955-ben indult villamos 5-ös jelzéssel. A második vágány kiépítése lehetővé tette a vonal jelentős sűrítését (a korábban óránként induló vonat helyett 15-20 perces sűrűségű járatot tudtak biztosítani), valamint 1929. november 1-jén elindult a BHÉV új járata Császárfürdőtől az óbudai vasútállomásig, ahol átszállási lehetőséget biztosítottak a MÁV vonataira. A BHÉV átvehette a teherforgalmat is, azzal a feltétellel, hogy ezeket a kocsikat is villamos mozdonyokkal továbbítja, a korábbi MÁV-tarifa megtartása mellett. 1931-ben új BHÉV-buszjárat indult Aquincum és a Római part között idényjelleggel. 1935 nyarán megnyílt a pünkösdfürdői strand, ahová a BSZKRT tervezett villamosvonalat építeni, az átmeneti időszakban a HÉV-től kölcsönvett buszok jártak. A villamos végül sosem nyílt meg, ezért a járatot a BHÉV átvette és nyári napokon rendszeresítette. A következő években több busz is indult a környéken BHÉV színekben HÉV-csatlakozást biztosítva, Békásmegyertől Pünkösdfürdőre, Aquincumtól az Aquincum strandfürdőig, de 1934-ben temetői járat is járt Aquincum és az Óbudai temető között. A második világháború alatt a buszközlekedés szünetelt, mert a járműveket katonai célokra foglalták le. A visegrádi járatot csak 1947. május 1-jén sikerült újraindítani. Nyáron újraindultak a fürdők felé is a buszok, ezeket a BSZKRT-tól kölcsönözték. Ősszel meghosszabbították a visegrádi buszt Esztergomig, de csak naponta két pár tette meg a teljes útvonalat. Egy hónappal később öt darab vadonatúj Rába-Special buszt vásároltak, amivel a Szentendre-Visegrád vonalat egészen a budapesti Marx térig (ma Nyugati tér) hosszabbították, ezzel kiszorítva a piacról a Pestvidéki Autóbuszüzemet. 1948. szeptember 1-jével a BHÉV autóbuszüzeme megszűnt, távolsági vonalait a Taxibusz Vállalat, budapesti járatait pedig a BSZKRT vette át. 1935-ben a BHÉV bevezette a gyorsjáratokat, ezzel mintegy öt perccel rövidült a menetidő. A sebesvonatok Békásmegyerig csak Császárfürdőnél és a Hajógyárnál álltak meg. A gyorsítást segítette a megemelt pályasebesség is, ekkor lakott területen 25 helyett 40, míg külterületen 40 helyett 50 km/h-t engedélyeztek. 1937. október 24-én üzemzárással megszűnt a Pálffy téri végállomás, az új végállomást a kiszélesített Margit híd budai hídfőjének északi részén alakították ki. A buszokkal ellentétben a vasútvonal viszonylag sértetlenül átvészelte a második világháborút, 1945. február 20-án már el tudott indulni egy gőzmozdony vontatta szerelvény, májustól pedig visszatértek a villamosvonatok. Mivel a Margit híd környéke még nem volt alkalmas vonatok fogadására, ezért 1946. február 16-áig a Császárfürdőt használták ideiglenes végállomásnak. 1969\. június 1-jén üzemzárással megszűnt az óbudai szárnyvonal. A kelet-nyugati (ma M2-es) metróvonal építésével egy időben elkezdték a szentendrei HÉV továbbvezetését is tervezni, a Batthyány térnél átszállási lehetőséget biztosítva a két vonal között. A munkálatokat 1971-ben kezdték el, a Margit hídtól kéregalagutat építettek a vonatoknak. Megszüntették a Margit hídnál a végállomást, az új megállóhelyet már a föld alatt építették meg, a felszínen egy vágányt azonban meghagytak, üzemi célokra. A projekt átadását a metróval együtt tervezték, amit sikerült is tartani, így az új szakasz a két új megállóval 1972. december 23-án került átadásra, Császárfürdő állomást ugyanekkor megszüntették. Ezen a vonalon álltak forgalomba az első M X-es motorvonatok is, bár az első években még rengeteg probléma volt velük, a hosszuk miatt pedig a kocsiszínt is át kellett alakítani. A modernnek számító Batthyány téri végállomás és az új szerelvények mellett a vonal többi része viszont erősen elhanyagolt állapotban volt. 1974-ben új megállóhely létesült Szépvölgyi út néven a Kolosy tér vonalában. A forgalom gyorsítására 1978 decemberében adták át az egyszerűsített útvonalat a Filatorigátnál, az állomás személyforgalma megszűnt, helyette ugyanilyen névvel létesült új megállóhely a Ladik utcával párhuzamosan, de pár méterrel áthelyezték a Benedek Elek utcai (ma Kaszásdűlő) és Aquincum megállókat is. A teherforgalom segítése miatt új vágány épült Filatorigát és Aquincum között, a régi Filatorigát állomást pedig 1996-ig még használták a tehervonatok. A következő jelentős beruházás Békásmegyeren történt, ahol 1971-ben indult el a lakásépítés, szinte a semmiből nőtt ki egy új városrész. Mire 1983-ra a két lakótelep elkészült, 1981. december 29-én átadták az új Békásmegyer állomást, a korábban innen északra lévő Békásmegyer felső és a délebbre lévő Békásmegyer-Pünkösdfürdő állomások megszüntetésével együtt. Az új M X-es szerelvények érkezése miatt a szentendrei kocsiszín átépítése is elengedhetetlenné vált, ugyanis ezek a vonatok nem fértek be a régi csarnokba. Az új járműtelep építése elhúzódott, amit két ütemben, 1984-ben és 1986-ban adtak át, illetve üzemeltek be. A régi épület műemléki védettsége miatt nem került elbontásra, ezt és a vágányhálózat egy részét is felhasználva itt rendezte be a BKV állandó kiállítását, a Városi Tömegközlekedési Múzeumot, ahol a régi HÉV-járműveken kívül metrókocsikat, autóbuszokat, villamosokat és trolibuszokat is kiállítottak. A múzeum 1992. július 14-én nyitotta meg kapuit. 2011\. május 1-jén a szentendrei HÉV a H5-ös járatszámot kapta, térképeken és utastájékoztató felületeken lila színnel jelölik. A 2010-es években egyre többször merült fel a 35-40 éves szerelvények cseréje, de új járművek vásárlására nem sikerült forrást biztosítani. Átmeneti megoldásként a szentendrei kocsiszínben elkezdtek felújítani egy motorkocsit, a prototípus a gépészeti berendezéseken kívül szinte mindenben átalakult. Az utastájékoztatást LED-es kijelzők segítik, a belső térben átalakították az ülések elrendezését, klímaberendezést, konnektorokat és wifi szolgáltatást telepítettek. A szerelvény 2016 nyarán állt forgalomba a szentendrei vonalon. A prototípust azóta sem követte újabb példány. 2017\. december 1-jétől a szentendrei vonalon pénteki és szombati napokon éjszakai járatot indított az új tulajdonos MÁV-HÉV Zrt. ## Nagytétényi és törökbálinti HÉV A Déli Vaspálya Társaság (DVT) vonatai 1861-től már kiszolgálták Promontor települést Promontor, majd Budafok délivasút, ma Albertfalva néven működő megállóhelyen. Két évtizeddel később a MÁV is megépítette saját vonalát, így a városnak már két nagyvasúti kapcsolata is volt. Promontor gyors fejlődése és a növekvő utasszám miatt azonban saját kötött pályás kapcsolat létesítéséről is születtek ötletek és tervek, 1886-ban Balázs Mór is megemlítette munkájában, de később inkább a nagykörúti villamos megvalósítására összpontosított. 1889-ben Gulácsy Kálmán vállalkozó kért engedélyt a Lánchídtól az ekkor már Budafoknak nevezett településig tartó helyi érdekű vasút megépítésére, de az engedélyezési eljárások lelassultak, amit végül csak az 1897-ben alakult Budapest–Budafoki Helyiérdekű Villamosvasút Társaság (BBVV) tudott végigvinni, ráadásul az engedély már Nagytétényig szólt. Az évek során megépült a Ferenc József híd, majd 1898 végén a BKVT átadta a Kelenföldi pályaudvarig tartó villamosvonalát, ami a Gellért tér és a mai Móricz Zsigmond körtér közötti szakaszon megegyezett a BBVV terveiben szereplő útvonallal, így kis híján meghiúsította az építkezést. A BKVT és a BBVV ún. péage-szerződést kötött, így a BBVV szerelvényei használhatták a villamos vágányait a Gellért tértől az Átlós útig tartó (ma Móricz Zsigmond körtér) szakaszon. A két cég a vontatási feszültségben nem tudott megegyezni, ezért a BKVT lant áramszedős villamosai használták a vágányok feletti 400 V-os, míg a BBVV rúd áramszedős szerelvényei a járda felett kihúzott 550 V-os vezetéket. A BBVV járművei a vontatási feszültségen kívül semmiben nem különböztek a BKVT villamosaitól, még a színük is ugyanolyan barna volt, ráadásul a HÉV-vonalaktól eltérően rendkívül sok megállóhelyen megálltak. Az egyvágányú vonalat végül 1899. szeptember 20-án adták át a Gellért tér és Budafok-Háros vasútállomás között. A szerelvényeket az új négyvágányos budafoki kocsiszínben tárolták. A többi HÉV-vonaltól eltérően ez a vonal a kezdetektől fogva villamosvontatással üzemelt. Az egyvágányú rendszer miatt a vonalon hat helyen épült kitérő, dél felé haladva ezek a lágymányosi, az albertfalvai, a központi telepi, a budafoki, a Budafok hajóállomási és a Budafok végállomási, amik közül ma egyedül az albertfalvai nevét őrzi a Fehérvári úti villamosok egyik megállója. Az egyre növekvő utasforgalom miatt a BBVV rövidesen új járműveket vásárolt, a régebbieket korszerűsítette, valamint nyáron kirándulójáratokat is indított nyitott pótkocsikkal, a nagytétényi szakaszt azonban továbbra sem kezdték el építeni. Ekkor Popiel Dénes budapesti fogorvos kért engedélyt lóvasút beindítására a két település között, amit meg is kapott, de az építkezést nem kezdte el, mert fél éven belül a BBVV is megkapta az engedélyt saját vasútjának meghosszabbítására. 1906-ban a tőkeerős BKVT felvásárolta a céget, de üzemeltetést nem adta át leányvállalatának, a BHÉV-nek, hanem továbbra is a BBVV-re bízta, ezzel is jelezve hogy a BKVT nem tekinti HÉV-nek a vonalat, és sokszor a sajtóban is helyiérdekű villamosként hivatkoztak rá. A felvásárlással együtt járó tőkeinjekció lehetővé tette a vonal meghosszabbítását az eredetileg is Nagytétényig tervezett végállomásig. Ezzel egy időben elkezdték a budafoki szakasz kétvágányúsítását is. A nagytétényi szakaszt és a kilenc új megállóhelyet 1909. április 24-én adták át, míg a Budafok központjáig tartó kétvágányú pályát 1909. november 19-étől használhatták a szerelvények. A hosszabb útvonal több járművet igényelt volna, amire már nem maradt pénz, ezért a BKVT adott kölcsön pár pótkocsis villamost. A villamosok miatt a felsővezetékekbe táplált üzemi feszültséget is csökkenteni kellett, ami miatt a HÉV-szerelvények (főleg emelkedőkön) rendkívül belassultak. Néhány jármű nem rendelkezett mind a két oldalon vezetőállással, ezért 1911-ben a Gellért téren – rendkívül szűk helyen – hurokvágányt építettek ki, Nagytétényben pedig körüljárással fordították a vonatokat. Az újabb bővítés Albertfalvától nyugati irányban, Budaörs és Törökbálint felé történt, ehhez 1910-ben végezték el a szükséges hatósági bejárásokat, a vonalat pedig 1914. június 23-án adták át három állomással és nyolc megállóhellyel. A 13 km új, végig kétvágányú vonalon sokkal nagyobb megállótávolságok voltak, mint a budafoki fővonalon, így ezen a részen már valóban HÉV-jelleggel jártak a vonatok. Ezt erősítette a használt 1000 V-os vontatási feszültség is, amit az új budafoki áramfejlesztő telep biztosított. A két vonal elágazásánál „fonódó” vágányokat építettek ki, azaz a vasúti felüljáró előtt volt a tényleges váltó, majd egymásba fonódva, de külön sínpáron haladtak és csak a híd túloldalán váltak szét. A pénzhiány és a háború ezen a vonalon is járműhiányt eredményezett, ezért sokáig itt is a BKVT-től kölcsönzött villamosok közlekedtek. Az új járművek nagyon lassan, 1915-től 1922-ig érkeztek, közben a BBVV meg is szűnt, az új tulajdonos BHÉV a győri Magyar Waggon- és Gépgyártól rendelt acélvázas pótkocsikat, amik már egyértelműen nagyvasúti szerelvények voltak. Az új pótkocsik azonban olyan nehezek voltak, hogy a vontató motorkocsikba erősebb motort és berendezéseket kellett szerelni. Tervben volt a nagytétényi vonal Érdig való hosszabbítása (távlati tervként Székesfehérvár végállomás is felmerült), de a pénzhiány miatt nem lett belőle semmi. Az érdi útvonalat még kijelölték, a földmunkákat is elvégezték, de a megépült vágányok helyett végül csak két átlós utcát kapott Érdliget: a Dagály utcát és Apály utcát. 1938-ban Budafokon új áramátalakítót adtak át, amely lehetővé tette a Nagytétény felé futó szakaszon a vontatási feszültség 1000 V-ra növelését, míg a Fehérvári úton megmaradt az alacsonyabb feszültség, ezzel a nagytétényi HÉV sebességét lehetett növelni. Közben felmerült a törökbálinti szakasz megszüntetése, vagy rövidítése a csökkenő utasszám miatt, ami többek között a MÁV-vonalhoz képest jelentősen hosszabb (és drágább) útvonalnak volt köszönhető. 1942-ben a BSZKRT átadta a Horthy Miklós körtéren épített új HÉV-végállomást, az épületet a köznyelv csak Gombaként nevezte. A HÉV-ek december 26-ától a Gellért térig már nem mentek el, hanem itt fordultak vissza a szintén új hurokvágányon. A világháború után 1945 áprilisában indult újra a nagytétényi, májusban pedig a törökbálinti HÉV, a budafoki felüljáró felrobbantása miatt azonban ez csak átszállással volt megoldható. A felüljárót 1946 februárjában adták át részlegesen, míg októberben véglegesen. Acélhiány és az alacsony utasforgalom miatt a törökbálinti szakasz egyik sínpárját 1945 nyarán felszedték Budaörs és Törökbálint között, majd később Kamaraerdő és Budaörs között is. A felszedett síneket Budatétényben és Pesterzsébeten használták fel. 1952-ben a HÉV-vonalak a MÁV kezelésébe kerültek, de a nagytétényi és törökbálinti vonalakat a Fővárosi Villamosvasút (FVV) kapta meg. Felmerült a járatok villamoshálózatba integrálása, de ekkor még megmaradt a HÉV-tarifa és a zöldre festett kocsik, a viszonylatok viszont betűjelzéseket kaptak, és az ekkor már Móricz Zsigmond körtérnek nevezett térről indultak Dél-Buda felé. Egy évvel később a Móricz Zsigmond körtér és Budafok, forgalmi telep között betétjárati jelleggel elindult az FVV sárga színű villamosa, ez betű helyett a 47-es jelzést kapta. 1954-ben Budafok és Budatétény között megépült a második vágány is, Budatétényben vonat-visszafordító vágányokkal együtt. A HÉV-villamos párharc újabb fejezeteként az 1955 és 1957 között felújított járművek első példányát az FVV Füzesi főműhelyében sárga színűre festették, de felsőbb utasításra kénytelenek voltak visszaadni a jármű eredeti zöld színét, ugyanis a villamos és a HÉV eltérő tarifával üzemelt, a sárga szín pedig a minisztérium szerint félrevezette volna az utasokat. A vonalcsalád 1958-ban visszakerült az újjáalakuló BHÉV-hez. Járműhiány miatt 1962-ben elindult az első (és egyben utolsó) mozdonyvontatású szerelvény, ehhez Pécsről vásároltak egy darab mozdonyt. A HÉV-ek azonban 1962. december 31-én jártak utoljára, másnap az FVV villamosai vették át a helyüket, Budaörs felé a 41-es villamos, Nagytétény felé pedig a 43-as villamos. A Budaörs és Törökbálint közötti szakaszt a csökkenő utasforgalomra és az épülő autópályák többszöri keresztezésére hivatkozva felszámolták, a forgalom kiszolgálására a FAÜ indította el a 140Y jelzésű pótkocsis autóbuszt, ahol többek között a baromfiszállítást is engedélyezték. Közben a budafoki kocsiszínben magyar mérnökök tervei alapján megépült az M IX-es motorkocsi prototípusa, a vonalcsalád megszűnése miatt viszont már a csepeli gyorsvasúton állították forgalomba. ## Egyéb HÉV-vonalak ### Vác–Rákospalota–Gödöllő HÉV A vonal sosem érintette Budapest területét, és nem tekintettek rá a HÉV-hálózat részeként, ám sok ponton kapcsolódik hozzá. Megnyitásakor Vác–Budapest–Veresegyház–Gödöllő Helyi Érdekű Villamos Vasútnak (VBG) nevezték, amiben a Budapest jövőbeli terveket jelzett, ugyanis Rákospalota-Újpest volt a végállomása, ami ekkor nem tartozott Budapesthez, de tervezték a szerelvényeket bevinni a Nyugati pályaudvarra. Habár számos HÉV-vonalat korábban villamosítottak, ezt a HÉV-et nagyvasúti szabványok szerint építették ki, így ebben a formában ez lett a mai Magyarország első villamosított nagyvasúti vonala. Az építkezést 1909-ben kezdték el, a pálya az év végére el is készült, ekkor egy gőzmozdonnyal vontatott próbaszerelvény végig is haladt rajta. 1910 tavaszára elkészültek a villamos berendezések is, azonban üzembe helyezni nem sikerült, mert az Újpesti Erőmű még nem tudott megfelelő áramot szolgáltatni, később pedig a nagyfeszültség mágneses tere zavarta össze a telefon- és távíróvezetékeket. A problémák kiküszöbölése után a csökkentett frekvenciájú, 3 kV feszültségű egyenárammal villamosított első szakaszt Rákospalota-Újpest és Gödöllő között 1911. szeptember 2-án adták át, tehát mintegy három hónappal hamarabb érte el Gödöllőt, mint a mai H8-as HÉV. Október 4-én a második szakaszt is átadták Veresegyház és Vác között, Veresegyháznál deltavágány is épült, így Vác felől is közvetlen járatokat tudtak indítani Gödöllőre. Rákospalotán az állomás felvételi épülete és a villamos-megállóhely közé helyezték el a két vágányt, a szobi vasúttal való keresztezés helyett a HÉV-nek felüljárót létesítettek. A váci végállomásnál is hasonló megoldás volt tervben, továbbá tervezték a vonal meghosszabbítását mind Vác belső területére, mind Budapesten a Nyugati pályaudvarig városi villamos jelleggel, de a magas költségek miatt egyik sem valósult meg. Gödöllőn ekkor épült ki a kétvágányos fejállomás közvetlenül a MÁV hatvani vonala mellett, e mellé futottak be később a Cinkota felől érkező szerelvények. Habár a három állomás külön volt, a cinkotai HÉV-vel és a nagyvasúttal is vágánykapcsolat létesült. Kezdetben Rákospalota–Veresegyház–Gödöllő és Veresegyház–Vác közvetlen járatok indultak, de Vác városának hatására már október 15-én átszervezték, ekkor Vácról indultak a közvetlen járatok Veresegyházon keresztül Rákospalotára, a gödöllői szakasz pedig szárnyvonallá vált, a vonatok csak Veresegyházig jártak, ahonnan átszállással lehetett továbbutazni. A vonalra négy darab villamos mozdonyt szereztek be a teherszállításra, illetve 11 darab motorkocsit 6 darab pótkocsival személyszállításra. A mozdonyokat és a motorkocsik elektromos berendezéseit a prágai Ringhoffer Művek, a motorkocsik többi részét a Magyar Waggon- és Gépgyár gyártotta. Az üzemeltetést 1914-ben átvette a MÁV, a menetrendben jelentős módosításokat bevezetve és a kihasználatlan vonatokat megszüntetve. Az első világháború után a békeszerződésekben foglalt csehszlovák követelés miatt a veresegyházi deltavágányt el kellett bontani, ezzel is lassítva a közvetlen Vác–Gödöllő kapcsolatot, a személyvonatok forgalmát azonban ez nem zavarta. A második világháború végén, 1944. december 7-éről 8-ára virradó éjjelen a visszavonuló német csapatok „sínfarkassal” tönkretették a teljes pályát Rákospalota és Vác között, illetve felrobbantották a rákospalotai felüljárót is. Egy nappal később a szovjetek elkezdték helyreállítani a síneket, valamint visszaépítették a deltavágányt Veresegyháznál, ezzel újraindult a forgalom, főleg T–34-esekkel megrakott tehervonatokkal. A felsővezetékeket tartó oszlopok azonban belógtak a tankokkal megrakott kocsik űrszelvényébe, ezért a szerelvény előtt minden oszlopot kidöntöttek. A háború után a MÁV a vonal és a villamosítás teljes helyreállítását tervezte, de a BHÉV is szerette volna átvenni a vonalat és saját járatát meghosszabbítva üzemeltetni a Keleti pályaudvar–Cinkota–Kerepes–Gödöllő–Veresegyház–Rákospalota viszonylatban. A MÁV végül gőzvontatással indította újra a vonalat, immáron nagyvasútként, ezzel véget ért a veresegyházi HÉV története. A vonal további sorsa sem volt fényesebb, a gödöllői szárnyvonalat 1970. június 30-án bezárták, a fővonal villamosítására pedig jó pár évtizedet várni kellett: 1985-ben készült el a Vácrátót és Vác, 1999-ben pedig a Vácrátót és Rákospalota közötti szakasz. Napjainkban a Nyugati pályaudvar és Vác között S71-es jelzésű személyvonatok és G71-es jelzésű gyorsított személyvonatok közlekednek. ### Lajosmizsei HÉV 1889\. július 8-án adta át a Budapest–Lajosmizsei Helyi Érdekű Vasút Rt. a Budapest-Ferencvárostól Lajosmizséig tartó 68 km hosszú vonalát. A forgalmat a kezdetektől a MÁV-ra bízták. 1890-től a Központi pályaudvarra helyezték át budapesti végállomását. Egy évvel később a MÁV birtokába került a Nyugati pályaudvar is, a lajosmizsei vonatokat ekkor helyezték át ide. Kezdetben trágyát szállító tehervonatok is közlekedtek, sokszor egybekapcsolva a személyvonatokkal. A vegyes vonatok 1906-ban szűntek meg, köszönhetően többek között a hizlalda bezárásának. Az ekkor már Budapest–Tiszai Helyi Érdekű Vasút Részvénytársaságnak nevezett cég 1903. december 30-án a Kecskeméttől Tiszaugig közlekedő HÉV-vel, 1905. január 15-én pedig a Kecskemét–Lajosmizse–Kerekegyháza Helyi Érdekű Vasúttal egyesült, utóbbi egy szárnyvonalat is birtokolt Kisnyír és Kerekegyháza között. A három HÉV-társaságnak 1908. március 12-én engedélyezték a vonal- és vagyonegyesítését. Az első világháború után a vasútvonal HÉV-jellege megszűnt, amikor 1931. október 1-jén államosították a magánvasúti társaságot, de az üzemeltetést továbbra is a MÁV végezte. A vonalat sosem villamosították, napjainkban Budapest-Nyugati pályaudvar és Lajosmizse között S21-es, Lajosmizse és Kecskemét között S210-es jelzésű személyvonatok közlekednek. ### Esztergomi HÉV 1895\. november 17-én a Budapest-Esztergom-Füzitői Helyi Érdekű Vasút Rt. adta át Óbudától Kenyérmezőig (ma Esztergom-Kertváros) tartó HÉV-vonalát, itt csatlakozott a már korábban elkészült Almásfüzitő–Esztergom-vasútvonalhoz. Az üzemeltetést itt is a MÁV végezte. A vasútvonal elsődleges célja a dorogi szénbányák és a főváros összekötése volt. Tervben volt Párkány-Nána vasútállomásig történő meghosszabbítása, az ekkor átadott Mária Valéria hidat is ennek figyelembevételével építették, de ez végül sosem valósult meg. 1896. május 1-jétől Császárfürdőig meghosszabbítva járt – párhuzamosan a szentendrei HÉV-vel – az újonnan elkészült aquincumi vágánykapcsolatot használva. A közös üzem nem tartott sokáig, mert 1896. november 3-án átadták az újpesti vasúti hidat, ekkor az esztergomi HÉV először Angyalföldig, majd a Nyugati pályaudvarig közlekedett. 1931-ben a lajosmizsei vonalhoz hasonlóan az esztergomi HÉV is a MÁV birtokába került. A vonalat 2016 és 2018 között villamosították, valamint Aquincum és Pilisvörösvár között megépült a második sínpár is. Napjainkban ütemes menetrend szerint S72-es, G72-es és Z72-es jelzésű vonatok közlekednek, különböző megállási rendekkel. ## HÉV-vonalak listája A szürke háttérrel kiemelt vonalak ma is HÉV-ként üzemelnek. Rövidítések magyarázata: - BLVV = Budapest–Szentlőrinci Helyi Érdekű Vasút Rt. - BKVT = Budapesti Közúti Vaspálya Társaság - BHÉV = Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. - HRV = Haraszti-Ráckevei Vasút Rt. - MÁV = Magyar Királyi Államvasutak - BKV = Budapesti Közlekedési Vállalat - FHÉV = Fővárosi Helyiérdekű Vasút - BBVV = Budapest–Budafoki Helyiérdekű Villamosvasút Társaság Menetrendi számok A MÁV vonalaihoz hasonlóan a HÉV-ek is rendelkeznek menetrendi számokkal. A szárnyvonalak többnyire betűjelzést kaptak. Ezt az alábbi táblázat foglalja össze: Logók ## Jelenlegi viszonylatok A négy HÉV-vonalon összesen tizenegy viszonylat közlekedik az alábbi végállomásokkal (2019. december): A HÉV-vonalak között nincsen közvetlen vágánykapcsolat, de esetenként előfordul, hogy szerelvényeket kell átmozgatni az egyik vonalról a másikra. Ehhez a MÁV vágányhálózatát veszik igénybe, melyhez mindegyik vonal csatlakozik. A szentendrei HÉV-ről Aquincum és Kaszásdűlő megállóhelyek között a korábbi óbudai HÉV vágányait használva érhető el Óbuda vasútállomás. A ráckevei HÉV-nek az Illatos útnál, a MÁV Soroksári út rendezőpályaudvara mellett építettek be vágánykapcsolatot. Innen dél felé haladva kiágazik Csepel felé egy iparvágány is, ez Szabadkikötő megállóhelynél csúcsfordítóval kapcsolódik a csepeli HÉV-hez. A gödöllői vonal két helyen is össze van kötve a nagyvasúttal: az egyik Gödöllőnél a vasútállomástól északra található, a másik az Örs vezér terén, itt a végállomás melletti harmadik vágány a Kerepesi út bal oldalán továbbfut az Albertirsai útig, ahol azt keresztezve az Expó tér magasságban csatlakozik a Királyvágányhoz, és a Kőbánya-Kispest felé vezető vágányokhoz. A vonalak közötti mozgatást 2019 augusztusáig más vasúttársaságok vontatási szolgáltatásának igénybevételével lehetett csak végezni, szeptember 1-jén azonban a megszerzett engedélyek birtokában végighaladt a MÁV-HÉV Zrt. első saját járművel és személyzettel közlekedő szerelvénye az országos vasúthálózaton. ## Járművek A HÉV-járművek külön típusjelzésekkel nem rendelkeztek, a sokféle kocsi és mozdony megkülönböztetésére 1925-ben vezettek be egy rendszert. M betűvel jelölték a motorvonatokat, P betűvel a pótkocsikat, míg L betűvel a mozdonyokat. A betűjelzés után római számok jelezték a beszerzés sorrendjét, néhány kivételtől eltekintve. Később DM és DL betűket is használtak a dízelvonatok jelzésére. Az 1925 előtt selejtezett típusok nem kaptak nevet. Az üzemelő járműállomány viszont évtizedek óta nem frissült, a legutolsó HÉV-célú járművek is 1983-ban álltak forgalomba, de van 60 évnél is idősebb jármű, ezzel a járművek átlagéletkora 40 év felett van. Bár kisebb léptékű felújítások történtek az azóta is közlekedő, még NDK-ban gyártott MIXA, MX és MXA típusú szerelvényeken, ezzel együtt műszaki színvonal és komfort tekintetében is elavultak, az akadálymentesítés sem megoldott rajtuk. 2020-ban tervben volt új szerelvények beszerzése, de ez 2021-ben meghiúsult, a hírek szerint anyagi okok és tenderkiírási feltételek miatt. 2023 decemberében jelezte az üzemeltető MÁV-HÉV Zrt. a BKK-nak, hogy 2024 januárjától kevesebb jármű áll forgalomba az elöregedett járművek műszaki állapota miatt. Ahogy elismerték: „több jármű vár érdemi javításra, felújításra, mint amennyire az összes járat forgalomba adásához szükség volna”. A jelenleg is közlekedő vonatok kiemelve láthatóak. ### Motorvonatok ### Mozdonyok ### Pótkocsik ### Szerelvény-összeállítások Jelenleg utasforgalomban háromféle, zöldre fényezett motorvonat vesz részt: - 14 darab M IXA motorkocsi és a közéjük sorolt - 7 darab P XXVA típusú pótkocsi, kizárólag a H7-es HÉV vonalán közlekedik. - 32 darab M X motorkocsi és a közéjük sorolt - 16 darab P XXVIII típusú pótkocsi, csak a H6-os HÉV vonalán közlekedik. - 150 darab M XA motorkocsi és a közéjük sorolt - 75 darab P XXVIIIA típusú pótkocsi, mindegyik vonalon megtalálhatók. A H5-ös vonalon jár egy háromegységes felújított változat is. Egy háromkocsis motorvonat (kisegység) csúcsidőben egy másikkal csatolva együtt közlekedik (nagyegység). A motor- és pótkocsik összesen 98 kisegységet, vagy 49 nagyegységet tesznek ki. ## Balesetek A HÉV-ek történetében számos baleset történt, főleg a vasúti átjárókban. Az alábbiakban csak a vasút hibájából bekövetkező, súlyos balesetek lettek időrendben felsorolva. Csömör A cinkotai HÉV meghosszabbítását Csömörön át Kerepesig 1900. augusztus 28-án adták át. Az építkezés során még május 12-én a csömöri lejtőn egy gőzmozdony tolt 25 homokos csillét az ideiglenes pályaszakaszon, az első kocsi azonban kisiklott és árokba borult, magával rántva további nyolc kocsit. Az első kocsin tartózkodó HÉV-alkalmazott a helyszínen életét vesztette. Szigetszentmárton 1936\. november 7-én a pályafelvigyázók motoros hajtánnyal elindultak Szigetszentmártonra. Az ekkor még egyvágányú szakaszon sietniük kellett, hogy a Budapest felől érkező személyvonatot időben tovább lehessen indítani. Az állomásra már nem értek be, mert útközben összeütköztek a személyvonattal. A két vasutas ugyan még időben leugrott, de egyikőjük olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a helyszínen életét vesztette. A baleset felelősének a szigetszentmártoni helyettes állomásfőnök lett megnevezve, akit a ráckevei állomásfőnök utasított a hajtány bevárására, azonban ő az utasítás ellenére elindította a személyvonatot. Később a tárgyalásokon derült ki, hogy szabálytalanul 48 órás szolgálatra volt beosztva és már 28 órája volt munkában. A vádlott csak három hónapos felfüggesztett fogházbüntetést kapott, és munkáját is megtarthatta. Budaörs 1937\. június 20-án avatták fel az új budaörsi repülőteret, az esemény miatt a BHÉV sűrítette járatait, a MÁV pedig különvonatokat indított. Az ünnepség után este induló HÉV-szerelvény figyelmen kívül hagyva minden jelzést, utolérte az előtte haladó szerelvényt és az utolsó kocsinak ütközött. A balesetben ketten meghaltak, és 35-en megsérültek. A hatósági vizsgálatok után a motorkocsi vezetőjét egy év, a gépvizsgáló kalauzt és a HÉV-kalauzt öt hónap fogházra ítélték. Császárfürdő Mivel az Újpesti vasúti hidat a világháborúban felrobbantották a németek, ezért az esztergomi vonatokat a híd helyreállításának idején a HÉV-vonalon Császárfürdő állomásra terelték. A személyvonatok mellett a dorogi bánya szénszállító tehervonatai a jobb parti körvasúton keresztül itt jártak át a Déli pályaudvarra. 1950. november 7-én átadták az Árpád hidat, emiatt jelentősen csökkent a teherforgalom. 1952. december 26-án kora reggel beérkezett az esztergomi személyvonat, a mozdonyt körüljárással kellett a vonat másik végéhez csatolni. A művelethez 13 perc állt rendelkezésre, ugyanis akkor érkezett a következő HÉV-szerelvény. Az állomásra megérkező HÉV először megállj jelzést kapott, majd a szabad jelzés után elindulva téves váltóállítás miatt összeütközött a gőzmozdonnyal. A HÉV második és harmadik favázas kocsija gyakorlatilag összepréselődött az első és negyedik acélvázas kocsik között. A balesetben 26-an meghaltak, továbbá 57-en megsérültek. Egyedüli felelősnek Molnár Imre váltóőrt tették meg, akit a helyszínről szállított el az Államvédelmi Hatóság, majd szabotázs vádjával már másnap statáriálisan kivégezték. A baleset után rendelték el a favázas kocsik acélvázasítását, ami csak 1956-ban fejeződött be. 1995-ben a Fővárosi Főügyészség perújítást kezdeményezett, majd a bíróság kimondta, hogy a vádlottnak nem állt rendelkezésére annyi idő, hogy a váltót szándékosan állítsa át, ezért – a kivégzés után 42 évvel – felmentették minden vád alól. Kavicsbánya 1970\. november 19-én a Gödöllő felé közlekedő HÉV-szerelvény a kavicsbányai elágazásnál kisiklott. A vizsgálatok során kiderült, hogy a balesetet hibás váltóállítás okozta. A váltók egy tehervonatnak voltak beállítva, de a személyvonat korábban érkezett, ezért utóbbinak adtak zöld jelzést. A forgalmista a vonat elhaladása után minél gyorsabban igyekezett szabad utat adni a tehervonatnak, ezért a váltót még akkor állította át, amikor a személyvonat nem haladt át rajta teljesen. A személyvonat utolsó kocsija oldalra dőlt, egy utas a helyszínen életét vesztette. A figyelmetlen HÉV-alkalmazottat három év szabadságvesztésre ítélték. Boráros tér 1978\. április 13-án történt a HÉV történetének egyik legsúlyosabb balesete a csepeli gyorsvasút Boráros téri végállomásán. A délután öt óra előtt Csepelről induló szerelvény már a Szabadkikötő megállóhelyen is csak túlcsúszva tudott megállni. A fékhibás szerelvény azonban továbbindult, a Boráros tér végállomáson már megállni nem tudott, először átszakította az ütközőbakot, majd a vágányok végében lévő állomásépületbe csapódott. Az esős idő miatt sokan az épületben tartózkodva várták a vonatot. A balesetben tizennyolcan életüket vesztették, további 23 ember megsérült. A hatósági vizsgálat megállapította a motorvonat vezetői és a szervizszolgálat felelősségét is. A megrongálódott épület a Boráros tér 1980-as évek elején történt átépítéséig használatban maradt, ekkor építettek egy új állomásépületet a vágányok Duna felőli oldalán. ## Jövőbeli fejlesztések ### Észak–déli regionális gyorsvasút Az M5-ös metróvonal terveinél még régebbi az az elképzelés, hogy a ráckevei HÉV végállomása a belvárosba kerüljön. Már a HÉV építésekor is a Kálvin tér volt tervezve belső végállomásnak, amit akkor pénzhiány miatt elvetettek. Az évtizedek alatt szinte állandóan előkerült a meghosszabbítás terve, majd az 1951-ben elkészült csepeli gyorsvasútnál is a Kálvin tér volt tervezve belső végállomásnak, de ezt csak a Boráros tértől adták át. Az észak–déli regionális gyorsvasútnak, vagy M5-ös metróvonalnak nevezett projekt szintén évtizedek óta létezik, eleinte a metróvonalak kiépítésével kapcsolatban került elő az 1970-es években. Ekkor Budafokról indult volna, a Közvágóhídnál érintette volna a csepeli és a ráckevei HÉV-et, a Klinikáknál a 3-as metrót, a Keleti pályaudvarnál a 2-es és a 4-es metrót, majd átment volna Óbudára a temető vonaláig. A nagyszabású elképzelést hamar elvetették annak magas költsége miatt, de az észak–déli összekötés továbbra is szerepelt a tervekben, első ütemben a dél-pesti HÉV-ek Kálvin térig vezetésével. Az épülő 3-as metró állomását is úgy tervezték meg, hogy meglegyen a hely és a kapcsolat a HÉV-ek tervezett végállomásával, igaz, később ide a 4-es metrót kötötték be. Szintén ekkor merült fel az ún. mozgójárda ötlete is, ami a HÉV-alagút megépítése helyett a Boráros tér és az Üllői út között épült volna ki. A fő utazási irány, a párhuzamos villamosjáratok, a vitatott időnyereség, valamint a korlátozott kapacitás miatt az ötletet hamar elvetették. 1988-ban a III. kerületi alaptervben jelent meg a szentendrei, a ráckevei, illetve a csepeli HÉV-ek belvárosi összekötését tartalmazó gyorsvasút ötlete. A terv a külső szakaszon gyorsvasutat, a kertvárosokban gyorsvillamost, a belvárosban pedig metrót tartalmazott. A következő években több elemzés és vizsgálat is készült a projekt megvalósíthatóságáról, majd 1998-ban a Főpolgármesteri Hivatal Közlekedési Ügyosztálya rendelt döntés-előkészítő tanulmányt a FŐMTERV-től. A javaslat bekerült Budapest fejlesztési tervébe, amit a közgyűlés 2001-ben hagyott jóvá. Az egyszerűsített megvalósíthatósági tanulmányokat 2001 és 2003 között készítették el. Ekkor az alábbi útvonal lett kijelölve: Békásmegyer felől érkezve Aquincumnál becsatlakozik az esztergomi vonal, majd Kaszásdűlő után a felszín alatt a Bogdáni út – Flórián tér – Kolosy tér vonalat követi. Itt elfordul a Duna és a Margit-sziget alá, majd a Szent István park és a Lehel tér érintése után átszeli a belvárost. Megállóhelyeket az Oktogonnál, a Klauzál téren, az Astoriánál és a Kálvin téren kapna. A Boráros tértől dél felé kanyarodik, a Nemzeti Színháznál két felé válik szét: az egyik ág a csepeli HÉV vonalát követve, annak végállomása után a csepeli temetőig hosszabbodna, míg a másik ág a ráckevei HÉV vonalán halad a pesterzsébeti Határ útig. Itt felszín alá vezetnék, hogy érintse Pesterzsébet központját, Szabótelep és Pacsirtatelep érintése után a soroksári vasútállomásnál jönne újra a felszínre. Itt visszakanyarodna a ráckevei HÉV vonalára, követve azt Ráckeve végállomásig. Soroksár vasútállomás után elágazás is épülne a Budapesti Intermodális Logisztikai Központig (BILK). A következő években inkább csak említés szintjén lehetett találkozni a projekttel, majd 2012-ben a Budapesti Közlekedési Központ tett közzé egy megvalósíthatósági tanulmányt, ami első ütemben csak a gyorsvasút déli ágával foglalkozik, és a csepeli és ráckevei HÉV összekötését, valamint Astoriáig történő meghosszabbítását tárgyalja. A tanulmány megemlíti a járművek cseréjét, és az érintett HÉV-vonalak infrastruktúrájának felújítását is. Budapest 2014 és 2030 közötti időszakra vonatkozó közlekedésfejlesztési stratégiáját kidolgozó Balázs Mór-terv már ezzel számol, így a Közvágóhídtól közös vezetésű alagút megépítésével három metrókapcsolat jönne létre Csepel és Ráckeve felől is. Ugyancsak a terv része Pesterzsébeten egy felszín alatti útvonal, amivel a vonatok közelebb kerülnének a központhoz, ezzel több utast elérve (az eredeti útvonalra már a Torontál utcánál visszatérne, a korábban tervezett Soroksár vasútállomás helyett). Csepelen az Erdősor utcáig hosszabbítással szintén egy nagyobb lakótelep kapna közvetlen kapcsolatot. 2016 elején került nyilvánosságra a budapesti olimpiai pályázattal kapcsolatban tervezett közlekedési változások. Ebben a csepeli HÉV teljesen megszűnne, vágányait a Duna-parton felszednék, Csepelre pedig a 2-es villamosból kiágazó új 7-es jelzésű villamos menne ki. Az olimpia három hetében azonban az új villamos csak a Csepel-félsziget északi csücskéig járna, így Csepelről nem lenne közvetlen járat a belváros felé. 2017. március 1-jén a fővárosi közgyűlés visszavonta az olimpiai pályázatot, így a tervezett csepeli villamost is elvetették. Az olimpiai pályázat visszavonása után egy héttel a Nemzeti Infrastruktúra Zrt. írt ki pályázatot a HÉV-ek integrálásáról, de konkrét útvonalat és végállomást nem jelöltek ki. Felmerült belső végállomásként a Kálvin tér is, mivel az Astoriáig történő továbbvezetést nehezíti, hogy az új metró alagútja csak a már meglévő 3-as és 4-es metró alá férne el, ez pedig sokat dobna a beruházás költségén. 2018 őszén kormányhatározat döntött a szentendrei HÉV felújításáról és a két déli HÉV összekötésének megvalósításáról, itt már konkrét végállomásként szerepel a Kálvin tér, illetve megemlíti a Kunszentmiklós-Tass és Kőbánya-Kispest között közlekedő személyvonatok integrálását is a hálózatba, valamint a HÉV-ek összekötésének teljes körű vizsgálatát. A fővárosi közgyűlés 2019 május végi ülésén arról döntöttek, hogy a szentendrei HÉV-et 2019. szeptember 1-jétől a Budapesti Közlekedési Központ M5-ös metróvonalként hivatkozza. A szentendrei HÉV végül megmaradt H5-ös HÉV néven, majd október elején Óbuda-Békásmegyer önkormányzata egyhangúlag támogatta a VEKE javaslatcsomagját, miszerint a HÉV-et a Szentendrei út alá vezetnék be Békásmegyer és a Rómaifürdő megállóhelyek között. A fejlesztés elsődleges célja a szintbeli vasúti átjárók megszüntetése lenne, amivel a HÉV területvágó hatása is csökkenne. ### A gödöllői HÉV összekötése az M2-es metróval A gödöllői HÉV és az M2-es metró összekötésének története szintén több évtizedre nyúlik vissza. A metró Népstadion megállóját még úgy építették meg, hogy a két közlekedési eszköz kedvező átszállási kapcsolatot nyújtva, közös végállomáson osztozhat. A metró 1970. évi átadásával azonban a HÉV az Örs vezér teréig lett visszavágva, egy több sávos úttal elválasztott különálló állomással, az átszállás így gyalogosan, aluljárón keresztül lett lehetséges. Már egy évtizeden belül előkerültek ötletek a vonalak összekötésére, de érdemi lépés nem történt az ügyben. 2004-ben jelent meg a Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület (VEKE) javaslatcsomagja az összekötésről (a projekt később az M2G, vagy M2GHÉV rövidítést kapta), ebben részletezik az Örs vezér terén megspórolható átszállási időt, a HÉV budapesti szakaszán újragondolt megállókiosztással a Veres Péter úti autóbuszjáratok kiváltását, és a HÉV területvágó hatását növelő szintbeli kereszteződések megszüntetését. A terv szerint a metró (az áthelyezett) Rákosfalva megállóhelyig közlekedne, de betétjárat is indítható az Örs vezér terétől. Ezzel együtt szükséges a HÉV megállóhelyeinek átépítése, a biztosítóberendezés cseréje, valamint az üzemi feszültség módosítása. Az ún. Podmaniczky-programban már szerepel az összekötés terve, valamint a Budapesti Közlekedési Központ is bevette a 2014–2020-as EU-s fejlesztési ciklusban tervezett projektek közé. A tervek szerint a Pillangó utcai állomás átkerülne a Róna utcához, a Pongrác útnál intermodális csomópont épülne. Vizsgálják annak a lehetőségét is, hogy Cinkota és Csömör között a HÉV szerepét autóbusz vegye át. Egy bővített változat szerint a vonalból egy leágazással szárnyvonal építhető Rákoskeresztúr városközpontig (M2R projekt). Ennek megvalósíthatósági tanulmánya 2010-re készült el XVI. és a XVII. kerületi önkormányzatok megrendelésére. A szárnyvonalnak két lehetséges iránya volt, az egyik szerint a Pongrác útnál ágazna ki a fővonalból és Kőbánya északi részét érintve a Jászberényi út vonalát követve érné el Rákoskeresztúrt. A másik változat az Egyenes utcai lakótelep után található Nagyiccei erdőnél térne le dél felé, ahonnan a Pesti határutat, vagy a Keresztúri utat követné. Új vasúti csomópont is létesülne, ehhez a hatvani vasútvonalon Akadémiaújtelep néven építenek megállóhelyet. A HÉV és metró összekötése bekerült a 2014-es Balázs Mór-tervbe, a rákoskeresztúri szárnyvonal felvételét pedig 2015. június 23-án fogadta el a fővárosi közgyűlés. A projekt tervezésére a Budapesti Közlekedési Központ 2016 nyarán tett ajánlati felhívást, ami 2017 márciusában kezdődött el. A 2018 januárjában elkezdett hatvani vasútvonal felújításával kapcsolatban Gödöllő állomás átépítése már a tervek figyelembe vételével történt. Az új Balázs Mór-tervben a korábban tervezett autóbuszos közlekedés helyett Csömör felé is már a HÉV felújítása szerepel. 2018 őszén az észak–déli regionális gyorsvasúthoz hasonlóan az M2G projekt is szerepelt a kormányhatározatban, a rákoskeresztúri szárnyvonallal együtt. Az első ütemben elkészülne az összekötés a metró és a HÉV között, valamint a HÉV vonalának teljes felújítása, majd a második ütemben megépülhetne a szárnyvonal Rákoskeresztúrra. Az összekötés egyik lényeges eleme az új járművek beszerzése, ami egyaránt képes felsővezetékkel közlekedni, valamint a metró alagútját is használni. A metrón forgalomban lévő Alstom metrókocsik Rákosfalváig (vagy Rákoskeresztúrig) járhatnának, míg az új járművek a Déli pályaudvartól Gödöllőig és Csömörig, illetve betétjárattal Cinkotáig. A projekt egyik hátráltató eleme a finanszírozás kérdése, ugyanis a metró a főváros tulajdonában van, míg a HÉV 2016-ban visszakerült az államhoz. Ennek ellenére Budapest is támogatta a fejlesztést, a tervek pedig elkészültek. Számítások szerint a 2020 utáni uniós forrásból lehet majd elkezdeni az építkezést. Az építkezés tervezett ütemei: - I. ütem: Pillangó utca és Cinkota között, a metró és a HÉV összekötése, a HÉV felújítása (~4 év) - II\. ütem: A rákoskeresztúri szárnyvonal (~3-5 év) - III\. ütem: A Cinkota és Gödöllő közötti szakasz felújítása (~2-3 év) - IV\. ütem: A csömöri szárnyvonal felújítása (~1 év) - V. ütem: Hungaroring szárnyvonal megépítése (~1 év)

Peng Tö-huaj

Peng Tö-huaj (magyaros átírás: Peng Tö-huaj, egyszerűsített kínai: 彭德怀; hagyományos kínai: 彭德懷; pinyin: Péng Déhuái; Wade–Giles: P'eng Te-huai), (, , 1898. október 24. – Peking, 1974. november 29.), kínai hadvezér, marsall, politikus, a Kínai Népköztársaság honvédelmi minisztere 1954-től 1959-ig. Szegényparaszti családból származott. Tizenhat éves korában megélhetési okokból lett katona egy hadúr seregében. Hamarosan kitűnt katonai tehetségével, ezért felettesei katonai képzésben is részesítették, és ezt követően gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1926-ban egységével csatlakozott a Kuomintanghoz. Baloldali érzelmei miatt kedvezően fogadta a kommunisták közeledését, és 1928-ban a KKP titkos tagja lett, majd egész egységével együtt átállt. Ezután jelentős katonai szerepet játszott a kínai polgárháborúban a kommunista bázisterületek kialakításában és védelmében, a hosszú menetelés során, majd a Kínai Népköztársaság megalakulása után a koreai háborúban részt vevő kínai „önkéntesek” parancsnokaként. A nagy ugrás idején szembefordult politikájával, emiatt kegyvesztett lett, leváltották és házi őrizetbe került. 1965-ben Mao lépéseket tett a reaktiválására, és kisebb feladattal bízta meg. A kulturális forradalom kezdetén, 1966-ban azonban újra támadások kereszttüzébe került. Hívei figyelmeztetése ellenére nem menekült el a vörösgárdisták elől, akik – elsősorban nyomására – letartóztatták, nyilvánosan megalázták és kínzásoknak vetették alá. 1974-ben börtönkórházban halt meg, ahol Mao utasítására megvonták tőle az érdemi kezelést. 1978-ban rehabilitálták. ## Ifjúkora Kisparaszti családba született, apja nem egészen egy hektár öntözött földön gazdálkodott, és emellett kis élelmiszerboltja volt. Ebből tartotta el családját, négy fiát, szüleit, nagyanyját és egy nagybátyját, aki részt vett a Tajping-felkelésben, és annak egyenlősítő eszméiről sokat mesélt a fiatal nak. Peng maga később osztályhátterét „alsó-középparasztinak” nevezte. 1905 és 1907 között hagyományos, konfuciánus elemi iskolába járt, majd beíratták egy modern iskolába is, de azt hamarosan el kellett hagynia a család egyre romló anyagi helyzete miatt. Tízéves korában már munkát vállalt, egy pár vízibivalyt gondozott. Amikor a nagybácsi meghalt 1911-ben, Peng elhagyta otthonát és egy szénbányába ment dolgozni. A bánya azonban hamarosan csődbe ment, Peng hazatért, és alkalmi munkákat vállalt. 1913-ban, amikor a környéket aszály sújtotta, részt vett egy tüntetésen, ami egy helyi gabonakereskedő raktárainak feltörésébe és a gabona szétosztásába eszkalálódott. Elfogatóparancsot adtak ki ellene, ezért elmenekült, és a tartomány északi részén dolgozott építőmunkásként. 1916-ban tért vissza szülőföldjére, ahol csatlakozott a helyi hadúr csapataihoz. ## Katonai pályafutásának kezdetei A hadúri seregben rendszeres, bár minimális zsoldot kapott, amiből a családját is támogatta. Egyik nemzeti érzelmű, idealista tisztjének példája, aki részt vett az 1911-es kínai forradalomban is, befolyásolta őt abban, hogy szimpatizáljon a Kuomintang céljaival, a nemzet egyesítésével és a társadalmi reformok szükségességével. A polgárháború egyik 1917-es fordulata során Peng ezrede Szun Jat-szennel szövetséges erők oldalára állt. Peng egyik tisztje formális katonai oktatásban is részesítette őt, majd 1919-ben előléptették főtörzsőrmesternek és helyettes szakaszparancsnoknak. A csapatok közben jelentős sikereket értek el, elfoglalták tartományi központot. Peng közben részt vett egy, az elmaradt zsoldok miatt kirobbant félresikerült lázadásban is, de megbocsátottak neki. 1921-ben alhadnagy, majd helyettes századparancsnok lett. Katonái szálláshelyén beavatkozott egy konfliktusba a helyi szegényparasztok és egy önkényeskedő földesúr között, akit kivégeztetett. Emiatt fegyelmi büntetést kapott, de nem váltották le. 1923-ban saját kezdeményezésére elvégezte a Hunan tartományi katonai akadémiát, majd századosként tért vissza régi egységéhez, ami a polgárháború fordulatai után csatlakozott a Kuomintang Nemzeti Forradalmi Hadseregéhez. Peng sikerrel vett részt, immár őrnagyként, a Kuomintang hadseregének különböző harcaiban. Politikailag a Kuomintang balszárnyához tartozónak tekintette magát, ezért egy ideig ellenállt a Kínai Kommunista Párt káderei részéről érkező meghívásoknak, de végül 1928-ban titokban csatlakozott a KKP-hoz. 1928 nyarán Peng, immár ezredesként, azt a feladatot kapta Csang Kaj-sektől, hogy semmisítse meg az 1927-es sanghaji mészárlás után a hegyekbe menekült kommunista gerillákat. Peng ehelyett július 22-én 2000 emberével átállt a kommunisták oldalára, kikiáltotta a „Hunan tartományi szovjet kormányt”, kivégeztetett több mint 100 helyi földesurat és milicistát. Korábbi parancsnoka azonban megtámadta a csapatait és súlyos veszteségeket okozott nekik. Októberre már csak néhány száz követője maradt a hegyekben, de ő végül 1928 novemberében velük együtt csatlakozott és csapataihoz a hegyekben, tartományban. ## A kínai Vörös Hadsereg tisztjeként A Kínai Kommunista Párt hadserege ebben az időben igen súlyos helyzetben volt, Csang Kaj-sek csapatai körülvették Mao erőit. , még mielőtt találkozhatott volna Maoval, megtörte az őt körülvevő blokádot és elűzte az ottani Kuomintang-csapatokat. Ezután együttesen szervezték újjá az erőiket és új bázisterületet hoztak létre városa körül 1929 januárjára. 1930\. július 13-án , a Kínai Kommunista Párt akkori vezetője, aki francia koncessziós területén élt, általános támadásra adott utasítást a kommunista erők számára azzal, hogy egy „országos forradalmi vihar” keretében foglaljanak el egy-egy tartományi központot. Peng komolyan vette ezt a parancsot és a hónap végére nagy áldozatok árán el is foglalta tartományi székhelyet, amit tábornok védelmezett, aki korábban felettese volt a Kuomintang seregében. Hamarosan azonban ki kellett ürítenie a várost a Kuomintang nagyszabású ellentámadása miatt. Csang Kaj-sek túlerőben lévő csapatai az egyik bekerítő hadjáratot a másik után indították a kommunisták bázisterületei ellen. Peng ezekben a harcokban bizonyította kiemelkedő katonai képességeit. A kommunista csapatok egy másik jelentős vezetője volt ebben az időben . 1933 októberében Csang Kaj-sek megindította ötödik bekerítő hadműveletét, és túlnyomó katonai fölénye miatt a kommunistáknak, nagy viták után, le kellett mondaniuk bázisterületeik védelméről. Kitörtek a gyűrűből, és megindították a hosszú menetelést, ami az egyedüli módja volt erőik egy része átmentésének. A kemény küzdelmek során a Peng parancsnoksága alatt lévő emberből is csak körülbelül érkezett vele együtt a hadjárat végpontjára, tartományba 1935 októberére. Peng a hosszú menetelés során határozottan támogatta Maot, a nagy jelentőségű pártkonferencián is. Mao a maga részéről nagyra értékelte Peng katonai tehetségét, és egy fontos, győztes csata után verset is írt a tiszteletére. 1936-ban Edgar Snow amerikai újságíró is találkozott Penggel és hosszabb időt együtt töltöttek. Híres könyvében, a Vörös csillag Kína felett című kötetben Edgar Snow hosszabban emlékezett meg Pengről, minta bármely más kínai vezetőről Maon kívül. Az 1937 és 1945 között zajlott második kínai–japán háború során a kommunisták és a Kuomintang nagyrészt félretették ellentéteiket és együttműködve harcoltak a japánok ellen. e háború során az egyesült kínai hadsereg egyik vezető tábornoka volt. 1940 őszén ő vezette a kommunisták legnagyobb hadműveletét e háború alatt, az úgynevezett száz ezred harcát. Bár Mao támogatta a művelet megindítását és üdvözölte annak sikereit, a részleges kudarc után visszahívta t ba és ott a hírhedt bírálat-önbírálat kampányok egyikének vetette alá. Ennek során Pengnek negyven napig kellett hallgatnia és tűrnie a gyűléseken a bírálatokat, amikre érdemben nem válaszolhatott, csak önkritikát gyakorolhatott. Peng sokáig emlegette ezt a megpróbáltatást és a maga nyers modorában alkalomadtán durva szemrehányásokat tett Maonak. 1942–1945 között Peng főleg politikai munkát végzett, szorosan együttműködve Maoval. 1944 júniusában a kínai delegáció tagjaként találkozott a ba látogató amerikai katonai megfigyelő csoporttal (Dixie Mission) és tájékoztatta őket a japán megszállás alatt álló kínai területek helyzetéről. ### Győzelem a Kuomintang felett A japánok Kínában 1945. szeptember 3-án tették le a fegyvert. A kommunisták és a Kuomintang kelletlen szövetsége véget ért, és megkezdődött a kínai polgárháború újabb, végső szakasza. Októberben Peng átvette a parancsnokságot az Észak-Kínában található kommunista egységek felett, és elfoglalta Belső-Mongóliát, lefegyverezve az ottani japán csapatokat. 1946 márciusában újjászervezték a már 1,1 millió főt számláló kínai kommunista haderőt, megalakult a Népi Felszabadító Hadsereg. Peng parancsnoksága alá katona tartozott, akikből megszervezte az „északnyugati hadsereget”. A polgárháború e szakaszának kezdetén a Kuomintang erői túlnyomó, 2,2-szeres fölényben voltak, és általános támadást indítottak a kommunisták egységei, valamint általuk ellenőrzött területek ellen. Peng rosszul felszerelt erőivel védelmezte t, a kommunisták „fővárosát”, amit a neves Kuomintang-hadvezér, támadott jól képzett és jól felszerelt katonával. A tábornok közvetlen környezetében tevékenykedett azonban , kémje, aki részletesen tájékoztatni tudta a kommunistákat a támadási tervekről. Pengnek így is fel kellett adnia t, de elég ideig tudta védeni ahhoz, hogy Mao és a párt vezetése kiüríthesse. Mao eleinte azonnali, döntő összecsapásra buzdította Penget, ő azonban kitért ez elől, és Hu túlerőben lévő csapataival szemben inkább a kifárasztás taktikáját választotta, amivel később Mao is egyetértett. Május 4-én Peng erői elfoglalták a Kuomintang egy raktár-bázisát tartomány északi részén, ahol egyenruhát, számos fegyvert, és több mint egymillió tüzérségi lőszert zsákmányoltak. Peng végül a mellett vívott csatában döntő vereséget mért ellenfelére és 1948 februárjára kiűzte a Kuomintang csapatait a tartományból. Peng csapatai 1947 és 1949 szeptembere között elfoglalták , és tartományokat is. A Kuomintang itteni csapatait azonban nem sikerült teljesen megsemmisítenie, azok tartományba vonultak vissza, majd onnan zömüket légihídon menekítették Tajvan szigetére az amerikaiak segítségével. Csang Kaj-sek teljes veresége után október 1-én Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Peng csapatai azonban csak ezután jutottak el területére. Az itteni ujgur etnikumú iszlám fegyveres erők egy része békésen átállt és új egységként besorozták őket Peng seregébe, más részük azonban folytatta a fegyveres függetlenségi harcot a kínai hódítókkal szemben. A tartomány egészét csak 1951 szeptemberére sikerült pacifikálni. A KNK megalapítása után Peng Északnyugat-Kína, valamint , azaz a csapatai által meghódított ötmillió négyzetkilométeres, de csak 30 milliós lakosságú terület katonai és közigazgatási vezetője lett. Székhelyét városában alakította ki. ### Koreai háború 1950 júniusában kitört a koreai háború, Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát. Az északi fél kezdeti sikerei után a déli oldal az Egyesült Államoknak az ENSZ zászlaja alatt nyújtott támogatásával megfordította a háború menetét és egészen a kínai határig tört előre. A kínai vezetés körében vita alakult ki a teendőkről. és a katonai segítségnyújtás mellett foglalt állást, mások azonban óvatosabb magatartást javasoltak, így Mao helyettese, és tábornok is ellenezte a katonai intervenciót. Mao t akarta felkérni a kínai csapatok irányítására, de ő egészségi állapotára hivatkozva ezt nem vállalta. Mao ezután Pekingbe hívatta északnyugati bázisáról t, aki végül a segítségnyújtás mellett foglalt állást, és ezzel megváltoztatta a vita menetét. Kína végül parancsnoksága alatt először mintegy 450 ezer, a háború alatt összesen három millió katonát vetett harcba. A hadjáratok során Peng eleinte jelentős sikereket ért el, és gyorsan elérte a 38. szélességi kört. Mao ezzel nem elégedett meg, és Peng véleménye ellenére ragaszkodott a támadás folytatásához. A harc ezután váltakozó sikerrel folyt, de végül, mindkét fél, de különösen a sokkal rosszabbul felszerelt északi oldal súlyos veszteségei nyomán, nagyjából visszaállt a háború kitörése előtti határvonal a 38. szélességi kör közelében. ## Honvédelmi miniszterként 1952 áprilisában Penget visszahívták Pekingbe és júliusban megbízást kapott a Központi Katonai Bizottság napi ügyeinek intézésére. 1954 tavaszán formálisan is ennek a legfontosabb katonai vezető szervnek az elnökhelyettese lett (az elnöki posztot maga Mao töltötte be, és azóta is tradíció, hogy a Központi Katonai Bizottság elnöke a párt és az állam legfelső vezetője). 1954. szeptember 24-én az Országos Népi Gyűlés is megerősítette ebben a tisztségében, továbbá kinevezte védelmi miniszternek (korábban ezt a posztot is töltötte be a miniszterelnöki pozícióval együtt) valamint az Államtanács tíz alelnökének egyike is lett. Peng a kinevezése után közvetlenül, már október 1-én meghirdette a kínai haderő nagyszabású, szovjet modell alapján történő modernizációjának programját. ### Politikai tevékenysége Peng 1934-től póttagja, majd 1938-tól teljes jogú tagja volt a KKP Központi Bizottságának. 1945-ben a Politikai Bizottságnak is tagja lett, de csak 1953-tól kapcsolódott be aktívan a belpolitikai életbe, amikor is a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg parancsnoka lett és Pekingbe költözött. Peng Mao hűséges támogatója volt az 1935-ös, a hosszú menetelés során tartott konferenciától kezdve, és Pekingbe költözése után is sokáig Mao feltétlen híve maradt. Az 1954-ben kirobbant belpolitikai botrány, az úgynevezett ügy során Peng (akárcsak eleinte támogatta ezt a két magas beosztású kínai pártvezetőt, ot és t, akik és ellen szervezkedtek. Amikor azonban Mao világossá tette, hogy nem támogatja őket, Peng is megvonta támogatását tőlük. A bonyolult, és a nyilvánosság előtt a 21. század elején sem tisztázott ügy egyik fejleményeként azonban Peng és Lin között is ellentétek alakultak ki. 1955-ben Peng támogatta Mao törekvéseit a mezőgazdaság kollektivizálására, de nem volt a híve a kulturális liberalizáció rövid életű szakaszának, az 1957-es Virágozzék száz virág kampánynak. Az 1950-es évek felé Peng számára egyre taszítóbb lett Mao fokozódó személyi kultusza, az a törekvés, hogy Mao személyét állítsák be a párt és az ország minden sikere végső, sőt közvetlen forrásának. Peng a maga részéről számos esetben igyekezett is tompítani ennek a vadhajtásait. A hadsereg történetéről megjelenő könyv előszavából például kihúzatta a Mao személyes szerepét dicsőítő részeket, majd köröztetett egy kínai állampolgártól kapott levelet, amelyben az illető helytelenítette Mao képeinek kifüggesztését mindenhová, és a róla szóló dicsőítő dalok éneklését. ### Katonai tevékenysége Peng védelmi miniszterként került szembe a Kuomintang által ellenőrzött, közvetlen a kínai szárazföld partja mentén elterülő szigetek problémájával. Az Egyesült Államok a koreai háború kitörése, illetve az ott a kínai hadsereggel vívott harcok nyomán kezdett nagy figyelmet fordítani Tajvan stratégiai jelentőségére. 1954 decemberében amerikai-tajvani kölcsönös védelmi szerződést hoztak tető alá, amiben az USA határidő nélküli védelmi kötelezettséget vállalt az NFH támadásával szemben és légi, valamint haditengerészeti támaszpontok létesítésére kapott jogot a szigeten. A kínai hadsereg Peng minisztersége alatt, 1954 végén – 1955 elején, mintegy kipróbálandó az amerikai–tajvani szerződés hatékonyságát, sikeres deszanttámadást intézett a tartomány partjainál elterülő néhány kisebb sziget, a szigetcsoport ellen, amelyekről a Kuomintang a part menti hajózást akadályozni tudta. Az Egyesült Államok azonban a 7. flotta mozgósításával hamarosan véget vetett ezeknek az akcióknak. Védelmi miniszteri minőségében egy sor külföldi utat tett a korabeli szocialista országokban, ekkor utazott először külföldre Észak-Koreán kívül. 1955 májusában felkereste az NDK-t, Lengyelországot és a Szovjetuniót, találkozott Wilhelm Pieck, Józef Cyrankiewicz, Nyikita Szergejevics Hruscsov kommunista vezetőkkel, valamint Rokosszovszkij és Zsukov szovjet marsallokkal. 1955 szeptemberében megfigyelőként részt vett a Varsói Szerződés aláírásán. 1957 november 2 és december 3 között elkísérte Mao elnököt második szovjetunióbeli látogatására. 1959 áprilisától júniusáig katonai „jószolgálati küldöttség” élén körutat tett Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Albániában, a Szovjetunióban és Mongóliában. Látogatásának magyarországi szakasza ahhoz is hozzájárult, hogy ez év őszén alakult meg a Magyar–Kínai Baráti Társaság. Peng már első külföldi körútja után, 1955 szeptemberétől elkezdte bevezetni a „négy nagy rendszernek” nevezett reformjait a kínai haderőben. Ezek a rendfokozatok, az illetmények, a kitüntetések és a sorozás rendszerének egységesítését foglalták magukba. Létrehozták a marsalli rendfokozatot () is, amit tíz veterán kommunista hadvezér kapott meg, köztük maga Peng is. Még egy ennél magasabb rendfokozatot is kreáltak elméletben, ami az európai generalisszimusz címnek felelne meg (), és amit Maonak szántak a rendszer megalkotói, de az elnök ezt nem fogadta el. Általában is ellenezte a külföldi mintákat követő katonai reformokat, de elégedetlenségét kezdetben két másik nagy tekintélyű katonai vezetőre összpontosította az új marsallok közül, re és ra, akiket dogmatizmussal vádolt meg, a szovjet tapasztalatok „kritikátlan átvétele” miatt. 1958-ban Mao meggyőzte Penget arról, hogy Liut le kell váltani. Liu elmozdítása kedvezőtlen visszhangot váltott ki hívei körében, akik a védelmi miniszter ellen fordultak, és ezt Mao később, Peng eltávolításakor, sikerrel hasznosította a maga javára. 1958 nyarán Mao úgy döntött – főleg bel- és külpolitikai okokból, a nagy ugrás és a kínai–szovjet kapcsolatok nehézségei miatt –, hogy a partjától csak néhány kilométerre fekvő, de Kuomintang kezén maradt, azaz tajvani közigazgatás alatt álló Csinmen-szigeteket és Macu-szigeteket meg kell támadni. Peng miniszterként vezérkari főnökre bízta a támadás terveinek kidolgozását. Ezek alapján augusztus végén a szárazföldi Kína partjairól messze hordó tüzérséggel kezdték lőni a két szigetcsoportot, ezzel tervezték megtörni ellenállásukat. A támadáshoz egész Kínából összevonták a rendelkezésre álló tüzérség több mint felét, és egy hónapig ágyúzták a két szigetcsoportot, de így is kudarcot vallottak. Az Egyesült Államok légi és tengeri támogatást nyújtott a Kuomintang erőinek egészen a kínai partoktól három mérföldnyi távolságig. A tajvani légierő a KNK 37 repülőgépét lőtte le, míg ők csak három gépet vesztettek. A Szovjetunió sem adott egyértelmű politikai támogatást a vele nem egyeztetett akcióhoz. A szigetekre telepített tajvani tüzérség a kommunista erők 14 hadihajóját semmisítette meg. Peng maga kezdettől fogva nem értett egyet a művelettel, és igyekezett fokozatosan befejezni a támadást. A két fél tűzszünetek sorozatát jelentette be, majd kezdték újra az ágyúzást, de októberre végére végleg megszűntek a harcok. A kudarcért a vezérkari főnöknek kellett távoznia, de Peng személyes presztízse is csorbát szenvedett, sőt a hadsereg modernizálására tett erőfeszítéseire is árnyék vetült. ## Politikai bukása 1957 őszén indította meg Mao a nagy ugrás politikáját, ami a gazdasági fejlődés ugrásszerű meggyorsítására, végső soron a kommunizmus néhány éven belüli felépítésére irányult, elsősorban a kollektivizáció kiterjesztése révén. Ezek az utópista, voluntarista tervek hamarosan nagy nehézségekbe ütköztek. A gazdasági realitások figyelmen kívül hagyása 1959-re már tízmilliók éhhalálához vezetett. Peng kezdetben nem ellenezte Mao terveit, 1958 tavaszán azonban, rendszeres vidéki katonai ellenőrző körútjai során, felfigyelt a súlyos problémákra, és a maga nyers modorában a nyilvánosság előtt is szóvá tette azokat, sőt kínai szokás szerint – verset is írt a fenyegető katasztrófáról. 1958 március végén a Politikai Bizottság ban tartott kibővített ülésén már Mao jelenlétében is kritizálta az elnököt, szemére vetette a kollektív vezetés elvének figyelmen kívül hagyását. Azonban az 1959 április végétől június közepéig tartó, fent említett külföldi körútja miatti hosszú távollétét Mao fel tudta használni arra, hogy politikai kampányt szervezzen ellene. A leszámolásra az 1959. júliusi i pártkonferencián került sor. Peng itt is keményen bírálta a nagy ugrás során elkövetett hibákat, és személy szerint ot is. A hetekig tartó tanácskozás-sorozat alatt azonban Maonak fokozatosan sikerült maga mellé állítani a többséget, nem riadva vissza a polgárháborúval való fenyegetéstől sem. Végül sikerült elérnie, hogy a többség elítélte a „ vezette pártellenes csoportot” és annak tagjait felmentették állami tisztségeik alól is. Peng utódja a védelmi miniszteri poszton addigi helyettese, lett, aki a pártvezetésben már eddig is magasabb tisztséget töltött be a PB Állandó Bizottságának tagjaként, mint minisztere. Lin visszafordította a hadsereg modernizációs, illetve a szovjet tapasztalatokra építő folyamatait, és Mao útmutatásainak szellemében visszatért a népi hadviselés tradícióihoz. Miniszteri posztját Mao személyi kultuszának minden módon történő erősítésére használta fel. Peng és Mao összecsapása, az egész i pártkonferencia vízválasztó lett a kínai politika alakulásában. végleg szakított a pártbeli konszenzusra való törekvéssel. Peng helyzetét az is súlyosbította, hogy a kínai-szovjet kapcsolatok is éppen az ő hazaérkezése után éleződtek ki, mivel a Szovjetunió felmondta az atomfegyver technológiájának átadásáról korábban Kínával megkötött egyezményt. `politikai bukása nem járt fizikai megsemmisítéssel, mint az a sztálini terror idején szokásos volt a Szovjetunióban. Vidéken élt házi őrizetben egy titkárral és egy testőrrel. Felesége Pekingben dolgozott tovább, csak ritkán látogathatta. Peng felújította a házát, ahol lakott, kertészkedett, olvasott, tanult. 1960-ban részt vehetett egy veterán politikustársa, temetésén.` Formálisan még az Államtanácsnak és a Politikai Bizottságnak is tagja maradt, bár az értekezleteken nem vehetett részt, a dokumentumokat megkapta. Amikor pedig 1960–61-ben egyre nyilvánvalóbb lett a nagy ugrás kudarca, Mao ellenzéke újra megerősödött, főleg és személyében, és ezzel együtt Peng helyzete is javult. ### Részleges rehabilitáció 1965 szeptemberében Mao beleegyezett Peng rehabilitációjába és kinevezte őt egy délnyugat-kínai ipari fejlesztési projekt, az úgynevezett „Harmadik Front” élére. Peng kezdetben elhárította az ajánlatot, de Mao személyesen győzködte őt ennek fontosságáról, és arra is utalt, hogy megbánta Peng elítéltetését. Peng a projekt helyettes vezetője lett, és ennek megfelelő párttisztséget is kapott. Munkája a gyakorlatban a délnyugat-kínai tartományok ipari fejlesztési programjainak felügyelete volt, különösen tekintettel a hadiipari és logisztikai beruházásokra. Korábbi feladatainál ez természetesen jóval alacsonyabb beosztás volt, de visszatérést jelenthetett az országos politika színterére. Mindez azonban valójában csak figyelemelterelés lehetett a kulturális forradalom előkészítésén munkálkodó Mao részéről. Peng aktívan dolgozott 1966 augusztusáig, amikor a kulturális forradalom vörösgárdistái a működési területén, városában megkezdték randalírozásaikat. Peng úgy döntött, hogy oda utazik rendet csinálni. Testőrsége, környezete figyelmeztette a veszélyekre, de ő úgy reagált, hogy egy kommunista nem riadhat vissza a tömegektől. ### Végleges bukása a kulturális forradalom idején Peng lett a kulturális forradalom egyik első közszereplő áldozata. A vörösgárdisták elfogták, Pekingbe hurcolták, megkínozták, majd éveken át ismételten nyilvánosan megalázták, verték, táblával a nyakában mutogatták. A KKP főtitkársága igyekezett megmenteni őt, de a hatalom már kicsúszott a kezükből. Peng letartóztatása a kulturális forradalom egyik vezetője, Mao felesége, asszony személyes utasítására történt, aki erre a feladatra radikális vörösgárdistákat küldött Pekingből, mert a helyiek nem mutattak elég lelkesedést a népszerű vezető meghurcolására. Peng ezután már élete végéig őrizetben maradt. 1969-ben külön vizsgálócsoportot hoztak létre „bűnei” feltárására. Számos alkalommal megíratták vele életrajzát. Gyakori erőszakos kihallgatásoknak vetették alá 1970-ben, aztán egy katonai különbíróság életfogytiglani börtönre ítélte. Az ítéletet vezérkari főnöke, azonnal jóváhagyta. `1971-es bukása után a hadsereg vezetői megpróbáltak javítani Peng életkörülményein, de a megpróbáltatások évei alatt egészségi állapota súlyosan megromlott, valószínűleg gümőkórban és/vagy trombózisban szenvedett. Egészségi állapota tovább romlott 1974-ben, de Mao megtiltotta, hogy érdemleges kezelést kapjon, és hamarosan elhunyt. Megtagadták az utolsó kívánságát is, hogy legalább az ablakon át láthassa a napot és fákat (kórházi szobájának ablakait papírral beragasztották). Holttestét gyorsan elhamvasztották, hamvait idegen név alatt regisztrálták.` ## Halála utáni rehabilitációja, emlékezete A hatóságok Peng halálát is titokban tartották. Felesége, akit közben a vörösgárdisták munkatáborra ítéltek, majd vidékre telepítették, csak 1978-ban szerzett erről tudomást, amikor visszatérhetett Pekingbe és a halálhír nyilvánosságra került. Mao 1976-os halálát rövid hatalmi harc követte, majd fokozatosan szerezte meg a legfőbb hatalmat. Teng egyik első és legfontosabb politikai célja a kulturális forradalom áldozatainak rehabilitálása volt. A KKP 1978 decemberében formálisan rehabilitálta t. Maga méltatta hosszasan személyét és cselekedeteit: Teng a beszédét felhasználta Mao bírálatára is, hangsúlyozva, hogy az 1959-es határozat Peng bírálatára „teljesen hibás” volt, és „aláásta a párton belüli demokráciát”. 1979 januárjában a történészek feladatul kapták, hogy kutassák Peng életművét és domborítsák ki személyének pozitív vonásait. 1980-ban egy bíróság kilenc évre ítélte azt a vörösgárdistát, aki Peng letartóztatását irányította 1966-ban, „ elvtárs üldözéséért és megkínzásáért”. 1986-ban Peng fennmaradt írásaiból, főleg a börtönben vele íratott önéletrajzokból egy „önéletrajzot” állítottak össze, amit Egy kínai marsall memoárjai címen adtak ki. 1988-ban születésének 90. évfordulójára bélyegsorozatot adtak ki róla. Születésének centenáriumán a pekingi katonai múzeumban szobrot állítottak tiszteletére. Szülőhelyén síremlékén elhelyezték bronzszobrát, körülötte emlékparkot létesítettek. A modern kínai történetírás t a 20. század egyik legnagyobb kínai katonai vezetőjének tartja. ## Fordítás

Zalaegerszeg

Zalaegerszeg (németül Egersee, horvátul Jegersek vagy Jagersek; elterjedt rövidítése: „Zeg”) Zala vármegye székhelye, megyei jogú város. A Zalaegerszegi járás központjaként számos település tartozik a vonzáskörzetébe. Magyarország 17. legnépesebb városa. Első írásos említése 1247-ből való Egurscugként, 1293-ban pedig már Egerszeg néven szerepel. Kanizsa 1600-as elestét követően nőtt meg szerepe, fokozatosan Zala vármegye központja lett, mai fogalommal élve megyeszékhellyé válása a 18. századra tehető. Az 1920-as években kezdődött a város fellendülése, Czobor Mátyás polgármester hivatala alatt, közel 40 új utca nyílt, új köztemető, valamint szeretetház, bérlakások sora épült, bővült a közkórház is. 1929-ben Zalaegerszeg megyei jogú város lett. Egyike Magyarország legvirágosabb, legzöldebb városainak, 2008-ban elnyerte a Virágos Magyarország program „Arany Rózsa” régiós díját. ## Fekvése Zalaegerszeg földrajzi koordinátái é. sz. 46.84538° és k. h. 16.84721°. Zala vármegye székhelye, megyei jogú város. A Nyugat-Dunántúlon, a Zala folyó két partján, az osztrák, szlovén és horvát határtól megközelítőleg egyenlő távolságra (50–70 kilométerre), a Zalai-dombság tájegységben fekszik, a Göcsej kistáj szélén. Átlagos tengerszint feletti magassága 156 méter. A Balaton tőle keletre 45 kilométerre található. Budapesttől való távolsága közúton 213, vasúton 239 kilométer. A legközelebbi autópálya-felhajtó 50 kilométerre van, Balatonszentgyörgy mellett az M7-es autópályára. ## Természetföldrajzi adottságai A földkéreg vastagsága itt 25–27 km, a litoszféráé 60–80 km. A földtörténet során kiemelkedési és lesüllyedési periódusokban váltakozott a tengeri és a szárazföldi üledékképződés a területen. A pliocén kor legfontosabb eseménye a folyóvízi feltöltésből származó kavicsterületek kialakulása. A pleisztocén során lösz fedett be nagy területeket. A felszínen szinte kizárólag a legfiatalabb korú kőzetek találhatóak, a völgytalpakon azonban kibukkanhatnak a felső pannon korúak is. A város a Zalai-dombság északi részén fekszik, három kistáj határán. A délnyugati városrészek már átnyúlnak a Göcsej területére, így ott a változatos kitettségű, erősen szabdalt 200-250 méter magas „hegyek” jellemzőek. Az északkeleti és keleti lejtők a legmeredekebbek, dél–délnyugat felé vályoggal fedett, fokozatosan alacsonyodó, derázió és geliszoliflukció által formált lejtők ereszkednek. Az északi és középső rész a tektonikailag előre jelzett és kelet felé tölcsérszerűen kiszélesedő Felső-Zala völgyben foglal helyet. A völgy jobb oldalán mély, szűk völgyek, nehezen felismerhető teraszok, pannon agyaghoz kapcsolódó ó-holocén suvadások, baloldalt hosszabb, lankás, lösszel fedett lejtők voltak találhatóak. Az ember tevékenysége azonban majdnem teljesen átalakította őket letelepülésre alkalmasabb formákká. A keleti városrészek a Kelet-zalai-dombság Söjtöri-hátához kapcsoló kisebb meridionális vonulatokon húzódnak. A napfénytartam 1950–2000 óra/év között alakul, ami azonos szélességi körön levő magyar területekhez viszonyítva a legkisebb érték. Ez visszavezethető az 56-62%-os évi átlagos felhőzetre, amit az atlanti hatás erőssége okoz. Szélirányok közül az észak és dél irányú leggyakoribb, összesen kb. 30%, irányuk megtartására rásegítenek a meridionális völgyek. A szélcsendes időszakok szintén gyakoriak, mintegy 25%-nyiak. Az évi csapadék mennyisége 800 mm körül alakul. A hótakarós napok átlagos száma 45. Az agyagos, vályogos részeken adottak a lehetőségek a sűrű vízhálózat kialakulásához, amely Magyarországon a legsűrűbbek közé tartozik. Ezzel összefüggésben a völgysűrűség is igen nagy. Elősegítette a völgyek képződését a laza felszíni kőzet és a terület negyedidőszaki kiemelkedése is. A domborzat tagoltsága azonban nem kedvezett nagy vízfolyások kialakulásának, így a legnagyobb, a Zala is csak patakméretű Zalaegerszeg környékén. A terület erózióbázisaként ez gyűjti össze a kisebb csermelyek vizét. Megemlíthető ezek közül a Válicka, amely dél felől folyik a Zalába. A város területén több kisebb-nagyobb tó található. A legjelentősebb az 1975-ben mesterségesen létrehozott Gébárti-tó. Pózva városrészben a kavicsbányák felhagyása után horgásztavakat alakítottak ki. Zalaegerszeg környékén kétféle növénytársulás jellemző: a völgyekben vízparti rétek, fűz- és égerligetek jellemzőek. A magasabban fekvő területeken gyertyános és kocsánytalan tölgyesek, zalai bükkösök, cseres tölgyesek találhatóak, gyakori még a szelídgesztenye előfordulása is. A város belterületén csak parkok mutatják a régi gazdag erdők emlékét. (Béke-liget, Dózsa liget, Parkerdő) A Zalai flóratartományhoz kötődő állatállomány nem különbözik a magyar átlagtól, jellemzően nagyvadakból áll (szarvas, őz, vaddisznó) és kevés különleges állatfajnak ad otthont. Gazdasági jelentőséggel bír e vadállomány, mind a vadhús, mind a bérvadászat tekintetében. Híresek a zalai szarvastrófeák, már több világbajnoki érmet kiérdemeltek. Gyenge minőségű talajok alakultak ki a város környékén, amelyek közül a legjelentősebbek az agyagbemosódásos barna erdőtalajok. Ezen adottság miatt nagy területeket hasznosítanak még a város határain belül is szőlőhegynek, ahol az igénytelenebb fajták megteremnek. ## Környezeti állapot A város levegőminőségét a közlekedés befolyásolja a legnagyobb mértékben, ezen belül is a porszennyezés okozza a legnagyobb problémákat. A nehézipari létesítmények hiánya miatt nem jelentős az ipari eredetű szennyezés. Egyedüliként a MOL helyi olajfinomító üzeme, amely kén-dioxid, szén-monoxid, nitrogén-oxidok, valamint korom tekintetében jelentős szennyező. A termelés során keletkezett szennyvíz tisztítás után a Felső-Válickába és az Avas-árokba kerül. A MOL tevékenységének folyamatos racionalizálása eredményeként a Zalai Finomítóban 2001-ben megszűnt a kőolaj-feldolgozás, ma már elsősorban speciális bitumenek készülnek itt. A zajszennyezés szintén a közlekedés a problémák fő forrása az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat elemzése alapján. Az elkerülő utak megépítésével ugyan a belváros terhelése csökkent, de mivel a tranzitforgalom az összes forgalomnak csak 20-30%-át tette ki a probléma végleges megoldására még várni kell. A nagy forgalmú belvárosi útszakaszokon a terhelés csúcsidőben rendszeresen meghaladja a megengedett határértéket. Emiatt folyamatosan napirenden van egy sétálóutcás, csendes belső terület kialakítása a Kossuth utcában és környékén, ez azonban rendkívül nehezen megvalósítható a gyakorlatban, mivel a város észak-dél irányú belső útjai szűkek (jellemzően egyszer kétsávosak és egyirányúsítottak), és a viszonylag sűrű beépítés miatt nem is bővíthetők. A Kossuth Lajos utca a Széchenyi tértől a Kisfaludy Sándor utcáig díszburkolatot kapott, és ezen szakaszon 30 km/h-s sebességkorlátozást vezettek be, valamint korlátozták a parkolási lehetőségeket, melyet a védett öblök és a Berzsenyi – Kosztolányi utcák sarkán megépült új parkolóház vett át. Ez közepes mértékű tehermentesítést jelent a Kossuth utcában és annak környékén lakóknak, azonban vásárlók elvesztését jelent(het)i a főutcán található üzleteknek, ahonnan a külső területeken megnyílt új bevásárlóközpontokba helyeződhet át a tartós cikkek vásárlásának központja. A város ivóvízellátását 34 kútból oldják meg, amelyek többségéből magas vastartalmú vizet nyernek. A víznyerőhelyek szennyeződés elleni védelme nem kellően megoldott, a jövőben nagy valószínűséggel a mai keleti oldali túlsúly áthelyeződik a nyugati oldalra a kutak elhelyezkedését tekintve. Uniós forrásokat is felhasználva negyvenkét település összefogása nyomán több ütemben modernizálták a szennyvíz- és csatornahálózatot 2004-től kezdve. A városban a közhasználatú zöldterületek nagysága közel 5 millió m2, amely jelentősen meghaladja az országos átlagot. 2007-ben 74 játszótér volt a városban. ## Története ### A város fekvése Zalaegerszeg két folyó összefolyásánál található, halakban, vadakban gazdag vidék volt. Talán ennek köszönhető, hogy már az i. e. 7. évezredben, a felső paleolitikumban található itt település, amely egész Zala vármegyében az egyedüli ókőkori lelet. A következő időszak, amikorról maradtak leletek a városban, a rézkor. A régi ruhagyár elhagyott területén felfedezett, az azóta már teljesen befedett Vizsla-patak mellett megtelepedett, lengyeli kultúrához tartozó település ebből a korból datálható. ### A középkor A vaskorból kelta nyomokra lehet bukkanni, amilyenből Dél-Zala területén sokat, északon alig találni. Ebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy Zalaegerszeg ekkor egy fontosabb út mellett állt, és ezt ellenőrizte a kelta lakosság. Az ezt követő időszakokból származó leletek száma elenyésző, így valószínűleg semmilyen település nem volt ez idő tájt a területen. A település első írásos említése 1247-ből való, egy a veszprémi káptalan által kiadott oklevélben Egurscugként, 1293-ban pedig már Egerszeg néven. 1266-ban IV. Béla a veszprémi káptalannak adta a területet, így Egerszeg először egyházi birtok lett. Mivel a földesúr távol élt a területtől, így a bevételek nem mindig jutottak el hozzá, sokszor a környékbeli nagyurak, elsősorban a Kőszegiek vagyonát gyarapította. A 14. század során Egerszeg a környék legnagyobb települése volt, a legtöbb adót fizette. 1368 és 1389 között rövid időre a király tulajdonát képezte, majd Luxemburgi Zsigmond a Kanizsaiaknak adományozta, akik azonban azt elcserélték Szepetnek községért a veszprémi püspökkel. Így Zalaegerszeg egészen 1848-ig egyházi birtok maradt. A település határainak kijelölése 1381-ben történt, kőtemplomot is ekörül kapott a község. Ekkor a mérete mintegy kétszerese volt a környező településekének. 1421-et követően a település mezővárosi kiváltságokat kapott, egy összegben tartozott a földesúrnak adót fizetni, részleges önbíráskodása lett. Ezek a különleges jogok gyorsan gyarapították a lakosság számát, mivel a környező településekről megindult a bevándorlás. A 16. században már a legtöbb megyegyűlés itt zajlott. ### A török korszak Az 1530-as évek felé a város fejlődése megtorpant, mivel folyamatos támadások érték, elsősorban a környező területek földesurai fosztogatták a meggyengült központi hatalmat kihasználva. 1568-ban indult meg a város erődítése a török támadás visszaverése érdekében. A településen vár épült, amelyet elsősorban a környező mocsarak védtek. Az első sikertelen támadás a város ellen az 1570-es évek végén indult. Kanizsa 1600-as elestét követően megnőtt Egerszeg szerepe: a török ellen felépült sok apró zalai végvár irányítását innen szervezték. A települést védő vár azonban nem bizonyult jó védelemnek, egy 1616-os török portya súlyos károkat okozott a városban. 1647 októberében Kerpacsics István (fl. 1636-1659) zalaegerszegi várkapitány bontatta le és építtette újjá az egyik elöregedett bástyát, majd 1649 szeptemberében egy másik leomlott bástya helyreállítására a gratuitus laborral (ingyenes szolgálattal) tartozó környező falvak lakosságát hajtatta a várhoz katonáival. Egy évvel később pedig Egerszeg híd előtti nagy bástyája, végül 1652 márciusában megint egy bástyája dőlt le, melyet az alapjaitól kellett felépíteni. 1654. június 13-án Eördögh István alispán járt Egerszegen, és azt tapasztalta, hogy a Kaszaháza felőli bástyától induló palánk ledőlőben van. Kerpacsics a várkapitánya volt 1647 és 1657 között; felesége, Buzád-Hahót nembeli csányi Csány Katalin úrnő, csányi Csány Imre (fl. 1592–1652), földbirtokos és pölöskefői Eördögh Katalin asszony leánya volt. Kerpacsics IStván várnagy és Csány Katalin frigyéből két leány származott: Kerpacsics Katalin, akinek a férje, szenttamási Bertalan István, szenttamási földbirtokos (1673. május 16-án Zala megyei alszolgabíró, majd 1686-ban Vas vármegyei esküdt), és Kerpacsics Dorottya, akinek a férje, nemes Bán István, söjtöri, tófeji, és teskándi birtokos. Végül 1664-ben rövid időre a vár is török kézre került. Más tekintélyes törökverő nemesei között említésre méltó szenterzsébeti Terjék Miklós, aki 1642 és 1646 között egerszegi lovashadnagy volt, valamint ákosházi Sárkárny Gábor, és tarródi és németszecsődi Tarródy Mihály lovashadnagyok is. A törökök mellett más súlyos terhek is sújtották a lakosságot. A városban többször pusztított pestisjárvány. Emellett az adózás is sokkal kellemetlenebb volt az itt élőknek: mind a kanizsai török, mind a végvári katonák jelentős adóterheket szedtek. Cserébe a földesúri szolgáltatások díjmentesek voltak. Ezt a jogot egy ideig még sikerült érvényesíteni. ### A 18. század Zalaegerszeg mai fogalommal élve megyeszékhellyé válása a 18. századra tehető. Ez idő tájt a megyegyűlések mintegy 75%-át itt tartották. A megye perifériáján lévő település megyeszékhellyé válásának több oka is van. Szerepet játszhatott a történelmi hagyomány, mely szerint hagyományosan Egerszegen tartották a korábbi gyűléseket is, a város a török hódoltság idején fontos megyei központtá vált, ám a legfontosabb érdeme a helynek, hogy a többi Zala vármegyei várossal ellentétben nem egy uradalom központja volt, így elkerülhetővé vált a helyi földesurak „rátelepedése” a megyegyűlésre. Még egy indok volt a város mellett, hogy a környéken több nagy nemesi család is élt, mint a Heteldyek vagy a Forintosok. Végül Egerszeg 20 600 forintos adománya, valamint a megyeháza (ma a Zalaegerszegi Törvényszék épülete) 1730 és 1732 közötti megépítése egyértelműsítette a város közigazgatási központi jellegét. A sidi Sidy család sarja, idősebb Sidy Pál (fl. 1707–1747), az egerszegi járás akkori alszolgabírája, földbirtokos, a megyének e célra 1729-ben kinevezett építési biztosa lett, aki az építkezéssel járó munkálatok vezetésével és ellenőrzésével, valamint a pénzkezeléssel felügyelt. Az építkezés közben azonban egy kis incidens is történt. Nevezetesen a régi vár területe a veszprémi püspöknek mint a város akkori földesurának tulajdonát képezte, és a vármegye minden szó és kérdés nélkül elkezdte az építést. Acsády Ádám veszprémi püspöknek nem tetszhetett a dolog, de kikötni a vármegyével mégsem akart; megelégedett avval, hogy átirt a megyéhez és szemükre vetette a karoknak és rendeknek, hogy az építésről nem értesítették. A 18. századi városképre jellemző, hogy egy jó darabig egyetlen kiemelkedő épület a barokkos megyeháza. Az 1760-as években épült az akkor monumentálisnak számító templom, illetve egy kaszárnya kőépülete. Az egyetlen polgári kőházban egy patika működött. A város legtöbb háza azonban továbbra is jellemzően tűzveszélyes, szalmával fedett vályogház volt, így a város történetében sok tűzvész pusztított. 1777-ben a szombathelyi püspökség kezelésébe került a város (addig a Veszprémi püspök fennhatóság alatt volt). A legnagyobb tűzvész 1826. július 18-án és július 29-én volt a városban, a zsúpos és oromtetős házak szinte egy pillanat alatt leégtek. Még ebben az évben Póka Antal mérnök tervei alapján már tégla- és kőházakból építették újra a maival megegyező szerkezetű belvárost. ### A reformkor és a szabadságharc A városban a 19. század elejéig a kereslethez mérten nagyon kevés iparos és kereskedő élt, mivel a földesúr regáléjoga miatt szinte lehetetlenné vált a működésük. Az 1830-as évekre jelentősen megnőtt a városba költöző izraeliták száma, 1836-ra már mintegy 10%-ot tettek ki a zsidó vallásúak az amúgy római katolikus többségű össznépességből, ám ezek a családok se lendítették fel a város kereskedelmét. Így míg a város közigazgatásilag tagadhatatlanul a megye központja volt, gazdaságilag nem lett túl jelentős, a kulturális élet és művelődés terén pedig alig tudott mit felmutatni az akkori székhely: mindössze két elemi iskola működött a mintegy 3500 fős városban. A megye kulturális központjai ekkor Kanizsa és Keszthely voltak, ahova az egerszegiek csak nagy költségek árán juthattak el tanulni. A reformkorban az újabb politikai változásokat tárgyaló Zala vármegyei közgyűlések többsége Zalaegerszegen zajlott. Az 1848-as forradalomban a városnak viszonylag kevés katonai szerep jutott, a szabadságharcban a város 1848. december 31-ei megszállását követően nagyobb megmozdulás nem történt. A város számára leginkább az a szerepe jutott, hogy a közgyűlések és majd a szabadságharc kitörése után a vármegyei állandó bizottmány ott székelt és onnan irányította a forradalmi ügyeket. 1848. március 21-én Zalaegerszeg város közgyűlése – pesti mintára ideiglenes polgári őrség (nemzetőrség) felállítását határozta el. Többen a közgyűlés tagjai közül azonnal beléptek a nemzetőrségbe, így tett csáfordi Csillagh László, nemes Koppány Ferenc és besenyői és velikei Skublics István. 1848. december 30-án a Zalaegerszeg melletti Bagodot elfoglalták a császári seregek. Csáfordi Csillagh Lajos (1789–1860) zalai első alispán, és egyben az 1848-as zalai állandó bizottmány elnöke az ellenség közeledésének hírére a jegyzővel és a megyei pénztárral együtt Zalaapátiba menekült Zalaegerszegről. 1848 szilveszterén, báró Burits János császári altábornagy csapatai elfoglalták Zalaegerszeget, és levelet írt a Zalaapátiban tartózkodó alispánnak, hogy 24 órán belül térjen vissza a hivatalába a többi tisztviselővel együtt, különben lázadónak tekintik őket. 1849. január elsején Zalaapátiban tartották tanácskozásukat a megyei bizottmány tagjai, és úgy döntöttek, hogyha a személyes biztonságát biztosítják, megengedik a további tevékenységüket, visszatérnek hivatalukba. Erre Burits tábornok boldogfai Farkas Imre (1811–1876) főszolgabíróval ismételten üzent Zalaapátiba, miszerint a személyes szabadságukat meghagyja nekik, de kizárólag akkor, ha azonnal megérkeznek. Az állandó bizottmány tagjai a visszatérés mellett döntöttek; 1849. január 2-án Zalaegerszegre érkeztek. ### Az osztrák-magyar monarchia Alig öt évvel a Kiegyezés előtt, 1861. március 5-én, a Zalavármegyei Gazdasági Egyesület jött létre nyírlaki Tarányi-Oszterhuber József elnöklete alatt. Az egyesület tevékenységét alapító elnökéhez méltóan megszakítás nélkül folytatta a vármegye mezőgazdaságának fejlesztése és a gazdaérdekek védelme terén, úgyannyira, hogy már 1876. évben Zalaegerszeg főutcáján ingatlannal (kertészeti, gyiimölcsészeti célokra) és saját közgyűlési teremmel ellátott székházzal rendelkezett. Az egyesület különösen súlyt helyezett mindig arra, hogy a kisbirtokosok mezőgazdasági tudását és kultúráját emelje. Az egyesület látta el a törvényhatósági vármegye mezőgazdasági bizottságának teendőit a mezőgazdasági kamarai törvény életbeléptéig és ezen bizottság előadója az egyesület mindenkori titkára volt. Az 1870-ben hozott községi törvény alapján megszűnt a mezővárosi jogállás, és a volt mezővárosoknak választaniuk kellett a nagyközségi és a rendezett tanácsú városi szervezet között. Az utóbbi nagyobb önállóságot, de egyben nagyobb adóterheket is jelentett, mert a városi közigazgatás többletterheit helyi bevételekből kellett fedezni. Zalaegerszeg a nagyközségi szervezetet választotta, amit sokan súlyos presztízsveszteségként értékeltek a városi rangot választó Nagykanizsával szemben. Végül másfél évtized múltán Tisza Kálmán belügyminiszter erőteljes nyomására a nagyközség képviselő-testülete és adófizetői kérelmezték a várossá alakulást, amit a miniszter azonnal jóváhagyott, és 1885. május 13-án Zalaegerszeg rendezett tanácsú várossá alakult. A 19. század végi helyi közélet fő gondja a megye másik városával szembeni lemaradás behozása volt. Deák Ferenc szobrát 1879. szeptember 1-jén állították fel, Vay Miklós alkotása. A legelső Deák-szobor volt Magyarországon. A fekete márvány alapzaton álló bronzszobor az ország legjobban sikerült Deák-szobra. Az arcmodell is azon kép után van mintázva, amelyet Deák a legjobbnak ismert el. Vay Miklós alkotása a szobor, körülbelül 13 ezer forintba került a talapzattal együtt. A költségekhez a Vármegye Nemesi Pénztára majdnem felerészben járult. Az ünnepi beszédet Svastits Benő zalai alispán mondotta. 1887-ben a településhez csatolták a kereskedelmi szempontból fontos Olát. Felvetetett Zalaegerszegen 1887. május 1-jén a Zala Megyei Gazdasági Egyesület háza nagytermében a szentiván-zalaegerszeg-alsólendva-csáktornyai vasút útvonala megtervezése. Csengeri Háczky Kálmán (1828–1904), a Zala Megyei Gazdasági Egyesület elnöke, a zalaegerszeg-szentiváni helyiérdekű, vasútügyi érdekeltség végrehajtó bizottságának elnöke is lett. 1890. október 19-én az Ukk–Csáktornya vasútvonal megépítése befejeződött és ezzel a város bekapcsolódott az országos vasúthálózatba. A nagy zalaegerszegi ünnepségen Baross Gábor kereskedelmi miniszter is jelen volt, akinek fontos szerepe volt a Csáktornya—ukki helyi érdekű vasút létesítése körül. 1895-ig új gimnáziumot, városházát, szállót, óvodát, pénzügyi palotát, téglagyárat kapott a város. 1891-ben épült a Zala Megyei Levéltár mai épülete, akkor még a főispáni hivatal számára. Stílusa eklektikus, reneszánsz díszítőelemekkel. A bejárat fölött, a homlokzaton a vármegye régi címere látható. A nagy fejlesztések közben a város alaposan eladósodott, így Kovács Károly (1839–1904), Zalaegerszeg első polgármestere még ugyanebben az évben (1895) lemondott. 1895. december 12-én Zalaegerszeg Rendezett Tanácsú Város Képviselő-testülete közgyűlésén Botfy Lajost, Zala vármegye eddigi első aljegyzőjét, megyei tiszteletbeli főjegyzőt élénk éljenzések mellett közfelkiáltással, egyhangúlag Zalaegerszeg rendezett tanácsú város polgármesterévé választotta. 1900. június 9-én Botfy Lajos polgármester váratlanul elhunyt. A következő zalaegerszegi polgármester várhidi Várhidy Lajos (1871–1940) lett. Ő alapította meg a Városszépítő Egyesületet, fasorokat ültetett, megoldotta az utcák szintezését, lejtezését, és próbálta a századelő kívánalmainak megfelelően modernizálni Zalaegerszeget. Tizenhat utca kapott új elnevezést nemzeti nagyjainkról, Várhidy ugyanis élen járt abban, hogy történeti eseményekről vagy személyekről nevezzenek el utakat. Az ő ideje alatt került felavatásra a zsinagóga, ekkor történt a város villamosításának jó része – ami miatt sokan támadták is –, megépült továbbá az evangélikus templom. Rendszerezte a város levéltárát, és sor került az első várostörténeti munka megírására is. 1907 októberében Várhidy Lajos lemondott. 1908 januárjában Árvay Lajos zalai alispán elnökletével volt a városi képviselőknek gyülése, ahol közfelkiáltással megválasztották dr. Korbay Károly ügyvédet zalaegerszegi polgármesternek. 1872-ben Zalaegerszeg város képviselő-testülete az iskola megteremtése érdekében megkereste a vármegye törvényhatósági bizottsági gyűlését. A megye a város kérését jogosnak ítélte, és bizottságot küldött a költségek gyűjtéssel történő előteremtésére. Ilyen előzmények után 1874. január 3-án nyílt meg ünnepélyes keretek között a Zalaegerszegi Polgári Fiúiskola, amelynek I. osztályába a népiskola IV. osztályának elvégzése után lehetett jelentkezni. Az első igazgatója, udvardi és básti Udvardy Ignác (1848–1920), aki később a Zalamegyei újság lapkiadója és tulajdonosa, Zala vármegye bizottsági tag, a Zalamegyei Gazdasági Egyesület tagja. 1906-ig töltötte be az iskolaigazgatói posztot és nyugalomba vonulása után a Zalaegerszegi Takarékpénztár Részvénytársaság elnöke lett. ### 20. század Az Olaszországból származó Morandini család építész, építőmester tagjai Zala megyét választották. Morandini Tamás (1869–1921), Zalaegerszegen lakott és igen nagy presztízzsel rendelkezett. A Morandini család vállalkozói, tervezői pályafutásuk emlékét ma is álló középületek, római katolikus és evangélikus templomok, zsinagóga, egykori városháza, kórházak, laktanyák, lakóházak őrzik a történelmi Zala megyében, Somogyban és Horvátországban. A 20. század eleje már kevesebb fejlődést produkált, így elmondható, hogy Zalaegerszeg ismét elmaradt a környék megyeszékhelyeitől. A posta által működtetett zalaegerszegi telefon azonban csak 1904. november 1-én kezdett működni Zalaegerszegen, és 1931. szeptemberében új telefonközpontot adtak át. 1904-re készült el a bizánci stílusban emelt neológ zsinagóga (ma Városi Hangverseny- és Kiállítóterem). Eredetileg, 1901. december 12-én boldogfai Farkas József (1857–1951) országgyűlési képviselő vezetett egy küldöttséget Budapestre, amely Wlassics Gyula vallás- és közoktatás minisztertől személyesen kérte, hogy támogassa az izraelita imaház építését Zalaegerszegen, ahhoz a tényhez folyamodván, hogy a miniszter mint zalaegerszegi szülötte jól ismeri a hitközség helyzetét. 1909-ben megyei börtön (ma: Zala Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet) létesült a városban. 1919\. október 1-jén Zalaegerszegre, a Mária Magdolna-templomba Pehm (Mindszenty) József (1892–1975) kapott plébánosi kinevezést. A rendkívül tevékeny Pehm apátplébános fontos szerepet játszott a helyi zalaegerszegi közéletben és a hívek körében. Felépíttette a zalaegerszegi Jézus Szíve ferences templomot és egy kolostort. A templomot 1925 júniusában kezdtek építeni az utolsó magyar király, Boldog IV. Károly (1887–1922) emlékére, ami egyedülállóvá teszi a világban. Az ünnepélyes felszentelése 1927. szeptember 25-én történt meg. A szószéket Zita királyné ajándékozta a templomnak. 1950 nyarán a szerzetesrendektől megvonták a működési engedélyt, a rendházat államosították, így a zalaegerszegi ferencesek helyett az épületbe a megyei hadkiegészítő parancsnokság költözött. 1925-ben a Zalavármegyei Gazdasági Egyesület igazgatóválasztmányába választották meg. Másrészt Pehm József modernizálta a plébániaépületet és a szegények számára 34 főt befogadó szeretetotthont alapított. Támogatta, taníttatta a szegény sorsú, tehetséges gyermekeket, a Szociális Missziótársulat bevonásával végezte a szegénygondozást, a kórházmissziót, a fogház- és a vasúti missziót. Felépíttette a Szent József Szeretetotthont, mely szegények és elhagyott öregek számára nyújtott biztos menedéket. Az 1920-as évek során ismét kisebb fellendülés volt tapasztalható a város életében. Ekkor épült meg a postapalota, a vasútállomás, a tűzoltóság épülete, a rendőrségi székház (a mai ügyészség), illetve a Notre Dame-rend kolostora Czobor Mátyás polgármester hivatala alatt. Kissé talán drágán, de Czobor Mátyás enyhítette az első világháború okozta rettenetes lakásínséget a városi bérház és a kislakások építésével; egyben megindította a magánosok lakásépítést tevékenységét azzal, hogy egész sereg házhelyet tett hozzáférhetővé. Az első építkezéseket követte a többi: a modern vágóhíd, a tűzoltólaktanya, az új elemi iskola, a Stefánia ház és az egyéb kisebb nagyobb építkezések. És a megyei, állami tényezők jóakarata mellett Czobor Mátyás kimeríthetetlen lendülete hívta éleire a nagyobbrészt állami, vagy más közpénzből létesült intézményeket, épületeket: a rendőrségi palotát, az állomásépületet, a vasutasházakaí, a kulturális intézményeket, a laktanyát, a szanatóriumot, az OTI-szákhá- zat, a postapalotát. Udvardi és básti Udvardy Ignác (1848–1920), állami kereskedelmi iskolai igazgatónak a öccse, udvardi és básti Udvardy Vince (1854–1922), városi képviselő-testületnek a tagja, a zalaegerszegi állami főgimnáziumi tanára, Zala vármegye törvényhatósági bizottságnak a tagja. Udvardy Vince fia, dr. udvardi és básti Udvardy Jenő (1880–1941) jogász, a zalaegerszegi ügyvédi kamara elnöke, Zalaegerszeg megyei város tiszti főügyésze, a Zala vármegye közigazgatási bizottságának és a nemesi választmányának a tagja, a Zalaegerszegi Uri Kaszinó elnöke, a zalaegerszegi Munkás és Betegsegélyző Egylet elnöke, a Vármegyei takarékpénztár Rt. ügyésze és igazgatóságának tagja volt. 1938\. február 21-én megalakult a legitimista Magyar Férfiak Szentkorona Szövetsége Zala megyei fiókja Zalaegerszegen, akinek az elnöke dr. udvardi és básti Udvardy Jenő (1880–1941) jogász, kormányfőtanácsos lett. Feleségével, boldogfai Farkas Margit (1888–1972) asszonnyal együtt élete végig royalista elképzelésekkel éltek. A helyi legitimista egyesület alelnökeivé Suszter Oszkárt és Zeng Pétert, ellenőrévé Fangler Gyula (1881–1945) zalaegerszegi fűszerkereskedőt választották meg, aki egyben a Zalaegerszegi Kereskedelmi Kör elnöke, a Zalamegyei Kereskedők Kör tagja, a zalaegerszegi katholikus hitközség képviselőtestületének és a Katolikus Férfiliga tanácsának volt. 1939\. január 26-án Fangler Gyula, aki több évig elnöke volt a Zalaegerszegi Kereskedelmi Körnek, lemondott a kör elnökségéről, mert nem azonosította magát Szász Sándor alelnöknek Imrédy Béla miniszterelnökről tett antiszemita kijelentésével. 1942-ben dr. udvardi és básti Udvardy Jenő (1880–1941) jogász, kormányfőtanácsos, a zalamegyei Magyar Férfiak Szentkorona Szövetségének az elnöke, gróf Teleki Béla zalai főispánnál tiltakozott a dr. Árvay László által vezetett eljárás ellen, amelynek a célja volt, hogy kizárják a Zalaegerszegi úri kaszinóból a zsidó származású tagokat; Udvardy próbálkozásai azonban hiábavalóak voltak. A zalaegerszegi református templom, Szeghalmy Bálint tervei alapján, 1942-ben épült erdélyi stílusban, fából és vörös homokkőből, nagy részben gróf széki Teleki Béla Zala vármegye főispánja kezdeményezésével. A második világháború nem okozott jelentős károkat a városban, igaz, a vasútállomás egy bombatalálat következtében leégett. A legsúlyosabb veszteséget a teljes helyi és környékbeli zsidó közösség, mintegy 1221 fő gettóba zárása, majd Auschwitzba szállítása jelentette. A város német megszállásának végül az 1945. március 28-án érkező Vörös Hadsereg vetett véget. Március 29-én már az egész város a szovjet csapatok kezén volt, akik gyorsan folytatták előrenyomulásukat nyugati felé, illetve a déli olajmezők irányába. Az április elején megalakult Zalaegerszegi Nemzeti Bizottság, első elnökévé Wassermann Frigyes nyugalmazott városi főmérnököt választották meg, akit rövidesen Kovács Károly, a kommunista párt helyi titkára váltott. A Bizottság első intézkedései egyikeként kinevezte Baráth Ferencet polgármesternek és dr. Lendvay Lajos városi tanácsnokot polgármester-helyettesnek. Az ezt követő időszakban jól megmutatkozott a város lakosságának ellenérzése az új rendszerrel szemben: a helyi MKP szervezete az 1949-ig megtartott választásokon 10% körüli eredményeket ért el, ám a helyi testület élére végül mégis ők kerültek. Az 1947. szeptember 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokat a Demokrata Néppárt 59,5%-os eredménnyel nyerte, 1949. május 15-én az országgyűlési választás viszont már a Népfront 98,5%-os győzelmét hozta. 1949. július 2-án iktatták be a város első női polgármesterét, Siklósi Mihálynét. Az 1950-es évek hozták Zalaegerszeg történetének legkomolyabb változásait. Az első ötéves terv legnagyobb könnyűipari beruházása a zalaegerszegi ruhagyár építése volt, amely elsősorban a szabad női munkaerőre alapozott. Az 1952-ben a környéken felfedezett olajmezők készletét is azonnal elkezdték kitermelni, illetve 1953-ban egy sajt- és vajgyár is épült a városban. Az ipar igényeinek megfelelően fővonalasították a Zalaegerszeg–Zalaszentiván vasúti szakaszt. Az óriási ipari beruházásoknak nagy munkaerőigénye volt, amelyet elsősorban a környékbeli falvakból elégítettek ki. Rövid idő alatt tömegessé vált a környező falvakból naponta történő ingázás, mivel a városban ekkor szinte nem lehetett lakáshoz jutni. Így nem volt ritka, hogy a nyugdíjasokat, inaktívakat, de leginkább az osztályellenesnek tartott személyeket „rávették” arra, hogy költözzenek el a városból. A nagy ipari fellendülést azonban a városban élők csak visszaesésként élhették meg. Az építőipar csak a nagyberuházások érdekeit szolgálta, így a polgári lakosság lakáskörülményei folyamatosan romlottak. Infrastrukturális beruházások szintén nem történtek a városban, a boltok sorban zártak be, egyre kisebb kínálatot biztosítva a városiaknak. Az 1956-os forradalomban Zalaegerszeg is tevékenyen részt vett. A megmozdulások 1956. október 26-án kezdődtek, ennek eredményeképp az MDP-vezetők Körmendre menekültek. Ezt követően egészen a szovjet csapatok november 4-ei támadásáig a várost a Forradalmi Tanács irányította. 1956\. december 11-én a salgótarjáni sortűz miatt a Központi Munkástanács által szervezett országos sztrájkhoz Zalaegerszeg munkásai is csatlakoztak. A megmozdulásra december 12-én került sor a Kossuth Lajos utcán. Többezres tömeg gyűlt össze a posta előtt, Csepel teherautókkal próbálták elállni a szovjet tankok útját. A tüntető tömeget végül könnygáz és tankok bevetésével szétoszlatták. Másnap a ruhagyár munkásnői tiltakozásul tüntetésre hívták a nőket és a ruhagyáriakat. Az asszonyok Csány László szobra körül, majd a belvárosban gyülekeztek. Fekete ruhát vettek fel vagy fekete szalagot tűztek magukra, ezért gyászfátyolosnak is nevezik a tüntetést. Végül a szovjet tankok és a karhatalmisták ezen a napon is feloszlatták a tömeget. ## A város címere Zalaegerszegnek évszázadokon keresztül nem volt hivatalos címere. A városi pecsét többször módosult rajzából alakult ki a már 1247-ben álló kápolna és a 18. században épült a plébániatemplom védőszentjét, Mária Magdolnát, ábrázoló címer. Ezt az 1940-es évek végéig több változatban is használták. 1970-ben egy teljesen újat vezettek be, ez azonban sem a címertan követelményeinek, sem a város hagyományainak nem felelt meg. A Városi Tanács 1989-ben megrendelt egy, a tradíciókat követő címert, amelyet 1992-ben fogadtak el Zalaegerszeg Megyei Jogú Város hivatalos címerének. A mai napig használatos címeren pajzs alakon Mária Magdolna látható, lábai alatt korbáccsal, babérkoszorús jobb kezét védelmezően a 16-17. századi végvárat jelképező stilizált vár fölé nyújtja. Bal karjában vállára fektetve hosszú szárú keresztet tart. A korábbi pecséteken a lábánál találhatunk koponyát is, de a mai címeren a korbács ábrázolásánál maradtak a tervezők. Ezek a szimbólumok Bűnbánó Magdolnára vagy Magdalai Máriára utalnak. A kibontott haja Jézus Krisztus lábának illatos olajjal való megkenésére és hajával való letörlésére utal. A korbács a bűntudat egyik középkori szimbóluma, s ezt jelképezte a koponya is. ## Közélete ### Polgármesterei - 1990–1994: Bogár Imre (SZDSZ) - 1994–1998: Dr. Gyimesi Endre (Fidesz-FKgP-KDNP-MDF) - 1998–2002: Dr. Gyimesi Endre (Fidesz-MDF-MKDSZ-MDNP) - 2002–2006: Dr. Gyimesi Endre József (Fidesz-MDF-MKDSZ) - 2006–2010: Dr. Gyimesi Endre (Fidesz-KDNP-Nemzeti Fórum) - 2010–2014: Gyutai Csaba (Fidesz-KDNP) - 2014–2019: Balaicz Zoltán (Fidesz-KDNP) - 2019-től: Balaicz Zoltán (Fidesz-KDNP-Balaicz Zoltán Jelöltje Egyesület) ## Népesség Zalaegerszeg lakónépessége 2011. január 1-jén 59 499 fő volt, ami Zala megye össznépességének 21%-át tette ki. A város Zala vármegye legsűrűbben lakott települése, abban az évben az egy km2-en lakók száma, átlagosan 581 fő volt. A népesség korösszetétele kedvezőtlen. A 2011-es év elején a 19 évesnél fiatalabbak népességen belüli súlya 18%, a 60 éven felülieké 24% volt. A nemek aránya kedvezőtlen, ugyanis ezer férfira 1125 nő jut. 2017-ben a férfiaknál 73, a nőknél 80 év volt a születéskor várható átlagos élettartam. A népszámlálás adatai alapján a város lakónépességének 4,7%-a, mintegy 2194 személy vallotta magát valamely kisebbséghez tartozónak. Közülük cigány, német és román nemzetiséginek vallották magukat a legtöbben. Zalaegerszeg népesedése jellegzetesnek mondható pályát futott be. A legjelentősebb népességnövekedési időszakban (1960-as–70-es évek) 30%-kal nőtt meg a város lakossága, köszönhetően az ipartelepítésnek, a hozzácsatolásoknak és a bevándorlásnak. Ezen demográfiai robbanás hatására rengeteg új lakás épült, amelyekbe elsősorban fiatal falusiak költöztek. Ma már stagnáló/fogyó népességről kell beszélnünk, ennek két tényezője a természetes fogyás és a szuburbanizáció hatása. Ellenhatásként jelentkezik a pozitív bevándorlási mérleg. A természetes fogyás 1990-től jellemző a városra. A vándorlási különbözet az 1990-es évek közepén negatív előjelű volt. Korosztályok szerint átrendeződés játszódik le: csökken a fiatalkorúak és nő a közép- és az időskorúak aránya. 35 éves korig férfi-, afölött nőtöbblet mutatkozik. Az 1995-ben 25-29 éves korosztály létszáma 1995–2001 között minimális növekedést, 2001–2005 között csökkenést mutatott. Ennek egyik oka lehetett az elvándorlás, valamint az ideiglenesen vagy véglegesen más településen való munkavállalás (diplomás munkaposztok hiánya). Az elköltözők egyik fő célpontja, az országos átlaghoz igazodva, Budapest, ahol munkalehetőséget, magasabb fizetést remélnek maguknak. Az elvándorlás másik fő motivációja a csendesebb környezet, nagyobb lakás iránti igény, amelyet a várost elhagyók a közeli elővárosodó falvakban találhatnak meg. Ilyen települések például Teskánd, Nagykutas, Zalaszentiván vagy Bocfölde. Az összes társadalmi csoport regisztrált munkanélkülieknek száma az 1990-es évek elején volt a legnagyobb Zalaegerszegen, majd egészen 2001-ig dinamikusan csökkent. 2001-től ismét emelkedő tendenciát mutatott, majd beállt egy stagnáló értékre. A gazdasági válság idején számos munkahely szűnt meg, a munkanélküliségi ráta elérte a 12-13%-ot. A pályakezdő munkanélküliek száma az utóbbi öt évben emelkedést mutat, 2010 elején számuk 1 200 körül volt, a diplomás munkanélkülieké pedig 1 000 körül. A legkisebb eséllyel a diplomások közül a közgazdászok, a középfokú végzettséggel rendelkezők közül az irodai munkások, míg a szakképesítéssel rendelkezők közül a fodrászok és a bolti eladók tudnak elhelyezkedni. A legtöbben 1990-ben éltek a városban, 62 214-en, azóta egészen napjainkig csökken a város népessége, ma már kevesebben laknak Zalaegerszegen, mint 1980-ban. A 2011-es népszámlálási adatok szerint a magukat vallási közösséghez tartozónak valló zalaegerszegiek túlnyomó többsége római katolikusnak tartja magát. Emellett jelentős egyház a városban, még a református és az evangélikus. ### Etnikai összetétel A 2001-es népszámlálás adatok szerint a város lakossága 61 654 fő volt, ebből a válaszadók 60 024 fő volt, 58 891 fő magyarnak, míg 627 fő cigánynak vallotta magát, azonban meg kell jegyezni, hogy a magyarországi cigányok (romák) aránya a népszámlálásokban szereplőnél lényegesen magasabb. 227 fő német, 96 fő horvát és 43 fő román etnikumnak vallotta magát. A 2011-es népszámlálás adatok szerint a város lakossága 66 245 fő volt, ebből a válaszadók száma 60 082 fő volt, 56 676 fő magyarnak vallotta magát. Az adatokból az derül ki, hogy a magukat magyarnak vallók száma jelentősen csökkent tíz év alatt, ennek fő oka, hogy többen nem válaszoltak. Az elmúlt tíz év alatt a nemzetiségiek közül jelentősebben a cigányok (859 fő) és az oroszok (45 fő) száma nőtt Zalaegerszegen. A német (528 fő) és román (92 fő) nemzetiségűek száma megkétszereződött. A magukat horvátoknak vallók száma (50 fő) felére csökkent az elmúlt tíz év alatt. A megyén belül Zalaegerszegen él a legtöbb magát németnek, románnak, orosznak és lengyelnek valló nemzetiségi. ### Vallási összetétel A 2001-es népszámlálási adatok alapján, Zalaegerszegben a lakosság több mint háromnegyede (78,3%) kötődött valamelyik vallási felekezethez. A legnagyobb vallás a városban a kereszténység, melynek legelterjedtebb formája a katolicizmus (72,3%). A katolikus egyházon belül a római katolikusok száma 44 466, míg a görögkatolikusoké 113 fő volt. A városban népes protestáns közösségek is éltek, főleg reformátusok (2332 fő) és evangélikusok (983 fő). Az ortodox kereszténység inkább az országban élő egyes nemzeti kisebbségek (oroszok, románok, szerbek, bolgárok, görögök) felekezetének számít, számuk elenyésző volt az egész városi lakosságához képest (32 fő). Szerte a városban számos egyéb kisebb keresztény közösség működik. A zsidó vallási közösséghez tartózók száma 33 fő volt. Jelentős a száma azoknak a városban, akik vallási hovatartozásukat illetően nem kívántak válaszolni (9,4%). Felekezeten kívülinek a város lakosságának 11,6%-a vallotta magát. A 2011-es népszámlálás adatai alapján, Zalaegerszegben a lakosság több mint a fele (57,8%) kötődött valamelyik vallási felekezethez. A két népszámlálás között eltelt tíz év alatt a városi lakosság vallási felekezethez való tartozás jelentősen csökkent, ennek egyik oka, hogy sokan nem válaszoltak. A legnagyobb vallás a városban a kereszténység, melynek legelterjedtebb formája a katolicizmus (52,7%). Az elmúlt tíz év alatt, a katolikus valláshoz tartozók száma negyedével esett vissza. A katolikus egyházon belül a római katolikusok száma 31 224 fő, míg a görögkatolikusok 86 fő volt. A városban népes protestáns közösségek is éltek, főleg reformátusok (1727 fő) és evangélikusok (637 fő). Az ortodox kereszténység inkább az országban élő egyes nemzeti kisebbségek (oroszok, románok, szerbek, bolgárok, görögök) felekezetének számít, számuk elenyésző volt az egész városi lakosságához képest (19 fő). Szerte a városban számos egyéb kisebb keresztény közösség működik. A zsidó vallási közösséghez tartózók száma 30 fő volt. Összességében elmondható, hogy az elmúlt tíz év során minden egyházi felekezetekhez tartozók száma jelentősen csökkent. Jelentős a száma azoknak a városban, akik vallási hovatartozásukat illetően nem kívántak válaszolni (27,9%), tíz év alatt megháromszorozódott a számuk. Felekezeten kívülinek a város lakosságának 14,3%-a vallotta magát. ## Városrészek Növekedése során Zalaegerszeg sok szomszédos települést magába olvasztott. Legkorábban, 1887-ben, Ola községet csatolták a városhoz, ma ez már a tulajdonképpeni városközpont egy részét alkotja. További egyesítések: 1933-ban Kaszaháza, 1958-ban Zalabesenyő, 1963-ban Csácsbozsok és Pózva, 1969-ben Bazita, Andráshida, Szenterzsébethegy, Ebergény és Ságod, 1981-ben pedig Botfa vált Zalaegerszeg részévé. 2008 nyarán helyi népszavazást tartottak Pethőhenyén, ahol a lakosság ellenezte, hogy a község Zalaegerszeghez csatlakozzon. A sikertelen népszavazást bírósági tárgyalás követte, ahol a Zala Megyei Bíróság a 2010-es magyarországi önkormányzati választások napjától három pethőhenyei településrészt (Cserlap, Hosszúhegy, Kápolnahegy) a városhoz csatolt, az ott található önkormányzati ingatlanokat pedig Zalaegerszeg önkormányzatának ítélte meg. ## Gazdasága Zalaegerszeg az 1950-es évekig elenyésző tényező volt Magyarország gazdasági életében. A szocialista időszakban az országos programhoz kapcsolódóan előtérbe kerül az ipar fejlesztés, ekkor kezdte meg a termelést a Ruhagyár, a Zala Megyei Tejipari Vállalat, a Zalaegerszegi Vágó- és Húsipari Vállalat, a Zalai Aszfaltgyár (később Zalai Kőolajipari Vállalat), a Zalaegerszegi Cserépkályhagyártó Vállalat (Zalakerámia), a Kenyérgyár (Zalaco), a GANZ-MÁVAG zalaegerszegi gyára, a Szállítógépgyár, a Szikvíz- és Üdítőitalgyártó Üzem, a VERTESZ zalaegerszegi gyáregysége, az EIV Rt. Zalaegerszegi Alkatrészgyára, a Baromfifeldolgozó Vállalat (Zalabaromfi Rt.), a Zalaegerszegi Hűtőház (Goldsun Rt.), a PEZA Bútortechnológiai Vállalat (Zala Bútor) és a Caola (Régi nevén KHV) helyi gyáregysége is. Az új gyárak, üzemek az ipar képzettséget nem igénylő ágazataiból kerültek ki. A környékre betelepülő kőolajbányászatnál is elsősorban budapesti szakembereket alkalmaztak. A rendszerváltást követően a legtöbb nagyüzem felbomlott, romjaikon kis üzemek jöttek létre, amelyek később vagy megerősödtek, vagy eltűntek a piacról. Az 1990-es évek közepétől újabb szereplők, a multinacionális cégek jelentek meg a városban, amelyek többsége már a szakképzett, ám olcsó munkaerőre alapozott. A bérek emelkedése miatt ezek távozása várható a közeljövőben. A legjelentősebb multinacionális cég a Flextronics International Ltd., amely 1999-ben nyitotta meg 30 hektáros ipari parkját a városban, Sárvár után másodikként az országban. A beruházás értéke 60 millió dollár volt, amelyből 30 millió dollárt az építkezésre, további 30 milliót pedig infrastruktúra-fejlesztésre használtak fel. A Flextronics ipari parkján kívül még a Ganz Ipari Park és az önkormányzati tulajdonú Zalaegerszegi Déli Ipari Park található a városban. Közel 500 millió forintos beruházás keretében a település északi határában, a 74-76-os út, illetve Ságod városrész között épül föl a negyedik, az Északi Ipari Park. A parkban helyet kap egy inkubátorház is, amelynek létrehozását az Új Magyarország Fejlesztési Terv 333 millió forinttal támogatta a 84 millió forintos városi önrész mellett. A rendszerváltás után Zalaegerszeget a más országrészekben szokásosnál kisebb mértékben érintette a gazdasági recesszió. Az 1990-es évek végétől Zalaegerszeg rendkívül dinamikus fejlődésével az ország egyik gazdagabb városává vált, ám még mindig maradtak a város életében megoldatlan kérdések. Az 1990-es évek elején indult meg a szolgáltatási szektor megerősödése is, amely mára a város bevételeiből mintegy 75%-os részesedést tudhat magáénak. Ez az arány kifejezetten magasnak számít Magyarországon, így a városról elmondható, hogy más nyugat-magyarországi központokhoz hasonlóan kedvező gazdasági szerkezettel rendelkezik. A munkanélküliek aránya elmarad az országos átlaghoz képest, 3% körül mozog. Az Országos Munkaügyi és Módszertani Központ 2007. 3. negyedévi adatai szerint 1017 férfi és 1114 női regisztrált munkanélküli volt Zalaegerszegen. De a város demográfiai adottságai, a születéskor várható alacsony élettartam melletti öregedés és a romló korösszetétel kedvezőtlenek. A helyzetet tovább rontja az újonnan fellépő strukturális jellegű munkaerőhiány. A helyi szakképzési rendszer nem veszi eléggé figyelembe a munkaerőpiac képzési szükségletét. Ezt a problémát fokozza az – elsődlegesen az elérhetőségi – infrastrukturális lemaradottságának ténye, emiatt a külföldi beruházók nem kellő mértékű letelepedése. Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal adatai szerint a gazdasági társaságok 29%-nyi tulajdoni hányada volt külföldi kézben. Ugyanez kimutatás szerint az állami tulajdon 5%-os. Zalaegerszeg közepesen fejlett nyugat-dunántúli város, az egy lakosra jutó bruttó hozzáadott értéke az országos átlag 80-90%-a, a régióátlag 75-80%-a. Ma Zalaegerszeg környékének nagy része alapvetően mező- és erdőgazdasági hasznosítású terület. Ezen belül a gazdasági tevékenységek között meghatározó a növénytermesztés, az erdőgazdálkodás és a vadgazdálkodás, amelyek termékeikkel a helyi szükségleteken kívül részben hozzájárulnak a távolabbi területek nyers termékekkel való ellátásához, illetve export igényeket is kielégít (húsipar, konzervipar, faipar). A KSH adatai szerint 2000-ben 1193-an rendelkeztek őstermelői igazolvánnyal. A városban a gazdasági ágazatok közül a kisipari tevékenységek és a helyi szolgáltatások a legjelentősebbek. Zalaegerszeg város önkormányzatának honlapján 236 vállalkozás regisztrált, amelyek közül a legtöbben a szolgáltató ágazatból kerülnek ki (80 db), jelentősebbek még az építőipari (25 db) és az informatikai cégek (23 db). Természetesen ezek az adatok nem teljesek, mert a cégek számára nem kötelező itt regisztrálni, de jól mutatja az ágazati eloszlást. A város gazdasági életében meghatározó a feldolgozóipar. A gép- és bútoripar teljesített a legjobban a feldolgozóiparon belül az elmúlt években, a feldolgozóipar termelésének nagy részét adó élelmiszeripar teljesítménye 7%-kal esett vissza. Az építőipar teljesítménye javul, a növekedés mértéke meghaladja mind a régió mind az ország átlagát. A kereskedelem lassan, de biztosan bővül, azonban csökken az egyéni vállalkozásban működtetett üzletek száma. Jellemző, hogy egyre újabb multinacionális üzletközpontok építkeznek a városban. 2008 nyaráig Zalaegerszeg versenyben volt a Mercedes új közép-európai üzeméért folytatott versenyben, de végül a jóval előnyösebb közlekedés-földrajzi feltételekkel rendelkező Kecskemét lett a befutó. 2008 szeptemberében az egyik legjelentősebb foglalkoztató, a Zalabaromfi számláit zárolta a CIB Bank, aminek következtében leállt a termelés, végezetül tulajdonosváltás következett be. Főleg az üzem volt beszállítói alkotta befektetői csoport Pacsán épített egy újabb csarnokot a régi kiváltására. A kedvező természeti adottságok és az értékes kulturális örökség miatt egyre inkább húzóágazatnak számít a turizmus. A város főbb kulturális látnivalói a Göcseji Szabadtéri Néprajzi Múzeum, a Magyar Olajipari Múzeum és a Göcseji Múzeum. Sok látogatót vonz az 1975-ben épült tévétorony és az alsóerdei Azáleás-völgy is. Az egyre inkább kiépülő fürdőszolgáltatásokat a Gébárti-tónál, az Aquacityben, az AQUATHERMA termálfürdőben és a Semira Day Spa élményfürdőben vehetik igénybe a vendégek. Problémát jelent a viszonylag kevés szálláshely, amelyet súlyosbított a Hotel Balaton 2010 tavaszán bekövetkezett csődje is. 2021-ben bezárt a zalaegerszegi sajtgyár, 83 dolgozó veszítette el az állását. 2020-ban kezdték építeni és 2023. augusztus 18-án adták át a zalaegerszegi székhelyű Rheinmetall Hungary Zrt. – a német Rheinmetall és a magyar állam vegyesvállalata – gyárát. 2023 végén bejelentették, hogy a gyárban elkészült az első hazai gyártású KF-41 Lynx típusú gyalogsági páncélozott harcjármű. ## Infrastruktúra ### Műszaki infrastruktúra #### Közlekedés A város a vasúti közlekedésben kevésbé fontos tényező, itt nem állnak meg a fontos, észak–déli irányú vasúti járatok, csak Zalaszentivánon keresztül, átszállással lehet csatlakozni hozzájuk. Így ez a falu látja el a vasúti csomópont szerepkörét. A belvárosban levő vasútállomáson kívül még Olában és Andráshidán van vasúti megállóhely. A Zalaegerszeg-Andráshida közti új nyomvonalat 2009. május 25-én adták át. Az utóbbi időben jelentős lépések történtek a környező vasúthálózat fejlesztésére. Ezek közé tartozik a 2003 májusában átadott, Európai Uniós forrásokból finanszírozott, a vasútállomás elkerülését szolgáló deltavágány kiépítése és a várost érintő vonalak villamosítása is. A legújabb tervekben szerepel egy teljesen új vasútállomás felépítése, a városközponttól nagyobb távolságra, mint a mostani. Erre azért lenne szükség, mivel a vasúti forgalom a város útjait jelen pillanatban 11 helyen keresztezi. Zalaegerszeg a 76-os, 74-es és 75-ös főközlekedési utak közvetlen vonzáskörzetében helyezkedik el. A település belső úthálózata megfelelő, azonban a mezőgazdasági utak, hegyi utak állapota kifejezetten rossz. Az utóbbi években az önkormányzat nagy erőfeszítéseket tettek a javítások elvégzésére, azonban a korszerű mezőgazdasági utak építése és felújítása ez ideig nem történt meg. A SAPARD pályázatoknak, valamint a Nyugat-Dunántúli régió pályázatainak köszönhetően 2004-ben a településen is elkezdődhetett ezen utak felújítása. A felújítások elmaradását hátráltatják a rendezetlen tulajdon- és birtokviszonyok. A volt zártkerti területeken lévő utak állapota változatos. A dombvonulatokon végigvezető utak általában jó állapotúak. A lejtő irányú utak többsége elmélyült, időszakonként nehezen járható. A vizes területeken, mélyfekvésű területeken átmenő utakon a nem megfelelő kivitelezés, illetve a karbantartás hiánya okoz gondot. A probléma halmozódik, ha az időjárás csapadékosabb. A közlekedésben a legégetőbb problémát az elmúlt években sikerült orvosolni, megépült a 76-os út új, a várost északról elkerülő szakasza. A 6,7 km-es, körforgalmas csomópontokkal tűzdelt szakasz megépítése 5 milliárd forintba került és 2006-ra készült el. Hatására jelentősen mérséklődött a tranzitforgalom belvárosra ható nyomása, ezzel együtt a belváros csendesebb, tisztább levegőjűvé vált. Következő ütemben a déli elkerülő utat kívánják kiépíteni, összeköttetést teremtve a Zrínyi út és az Alsóerdő között. Ez azt jelentené, hogy bezárulna a várost körülvevő körgyűrű, és véglegesen kitilthatók lesznek a belvárosból az oda nem illő teherautók. Az Állami Közúti Műszaki Információs Kht adatai szerint 2003-ban a belterületi kiépített utak hossza 159,9 kilométer, a külterületi kiépített utaké 108,5 kilométer, a gyalogutak és járdáké 218,7 kilométer volt. A 296 kilométeres külterületi úthálózat 63%-a volt kiépítetlen. Ugyanez az adat belterületen 5%-os. A belvárosban sokszor problémát jelentett, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű és minőségű parkolóhely. Ezt először mélygarázs építésével tervezték orvosolni, de végül anyagi megfontolásból egy parkolóházat építettek a Csipkeházak Kosztolányi utcai előterében (Csipke Parkolóház). A másik problémás terület a Dózsa liget környéke volt, ahol a parkolót végül a park egy részének leválasztásával hozták létre. A tömegközlekedést kizárólag autóbuszokkal oldják meg, az üzemeltetést a Volánbusz látja el. Egyéb eszközök forgalomba állítását sem a város nagysága, sem a földrajzi feltételek nem indokolnák. 2008. augusztus 28-án két új Mercedes-Benz Conecto típusú autóbusz állt szolgálatba, ezekkel együtt összesen 37 busz közlekedik Zalaegerszeg körzetében. 2023. július 1-től a helyi autóbuszokra is érvényesek az új vármegye- és országbérletek, így ez a város az első, ahol a helyi autóbuszokon is lehet vármegye- és országbérlettel utazni. A város vezetősége kiemelten kezeli a kerékpáros közlekedés támogatását, új útvonalak kiépítését. A leghosszabb ilyen jellegű út a termálfürdőtől az Alsóerdőig húzódik. A kerékpárutak hossza 2003-ban 6,5 kilométer, 2010 őszére pedig már 20 kilométer volt. Zalaegerszeg rendelkezik repülőtérrel is. A Hatház városrész melletti területen kialakított régi szovjet katonai létesítmény Zalaegerszeg-Andráshida Repülőtér néven ismert. Pénzhiány miatt a szilárd burkolat kiépítése az elkövetkezendő években nem várható. 2005-ben megújult a fogadóépület, a kifutó és gurulóút is. Az irányítótorony teljes műszeres felszerelése és a teljes repülőtéri terület bekerítése szintén megtörtént. Mivel a Hévíz-Balaton nemzetközi repülőtér ellátja azokat a feladatokat, amelyeket a hatházi tudna ezért a további fejlesztés nem indokolt. Így a mai formájában négy egyesület és kisgépek használják. #### Lakossági szolgáltatások A lakások elektromos hálózatba való csatlakozása teljes, egyre bővül a külterületek villamosítása is. A gázvezetékkel való ellátottság évről évre bővül, jelenleg körülbelül 80%-os arányú. Az alternatív energia felhasználása nem jellemző, habár pár házat már napkollektorokkal is felszereltek. A legjelentősebb megújuló energiaforrást használó intézmény a pózvai Külsőkórház, amelynek a fűtését hőszivattyús rendszerrel látják el. A szennyvízhálózat kiépítése részben megtörtént, ahol működik, ott a lakások, és vállalkozások körülbelül 2/3-a használja azt. Jelenleg is folyamatban vannak szennyvízberuházások: a külső városrészeken a kiépítés, a belső részeken az elöregedett rendszerek állandó felújítása. Az utóbbi évek fejlesztésként adták át a húsz települést kiszolgáló buslakpusztai regionális hulladéklerakót. A szelektív hulladékgyűjtésre is nagyobb hangsúly helyeződik, egyre újabb helyeken tűnnek fel az ilyen hulladékgyűjtő szigetek (ma 48 darab áll a lakosság rendelkezésére). ISPA támogatással épült fel a városban egy 2500 m2-es hulledékválogató csarnok, egy komposztáló telep és két hulladékudvar. A településen a telefonellátás teljes lefedettségű, jelenleg széles sávú internet elérhető Andráshida, Bazita, Becsali, Belváros, Besenyő, Csács – Bozsok, Ebergény, Erzsébethegy, Gólyadomb, Kertváros, Nekeresd, Neszele, Páterdomb, Pózva, Ságod, Ola, Landorhegy és Vorhota városrészeken. A városban 9 internetes információs pont található. Kábeltelevízió hálózat mindenhol elérhető. ### Lakásállomány bélyegkép\|jobbra\|300px\|Lakótelep a Vizslaparkban A szocialista rendszert megelőzően nem voltak jellemzőek a többszintes házak a szűken vett belvároson kívül. Az ötvenes években induló tömeges lakásépítés kezdeti úgynevezett „szocreál” építészetét követően az 1960-as években beindult helyi középtéglablokk-üzemre alapozott lakáépítés robbanásszerű lakásszám-növekedést eredményezett. A helyi nagyvállalatnál Kiss Tamás, a későbbi megyei főépítész) által kidolgozott ú.n szalagrendszerű építéstechnológia rendszerében évente mintegy másfél-ezer lakás épült (Landorhegyi-, Ruhagyári- Kertvárosi lakónegyedek) a városban, s ezekkel a város beépített területe is kitágult, igazán ekkor vált nagyvárossá. Az alagútzsalus építési mód 1970-es évekbeli megjelenésével számos lakótelep fejeződött be, mint az előbb említett Kertvárosban és Landorhegyen, de a belváros keletibb részein levő családi házas övezetek jelentős részét is átépítették. A lakásállomány az elmúlt 15 év alatt 14%-kal bővült, a kilencvenes évek visszaesését követően az ezredfordulótól emelkedett jelentősen az új lakásépítések száma. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakott lakások aránya 96%. A lakott lakások 18%-a a belvárosban, 17,6%-a a hagyományos beépítésű lakóterületeken, 41%-a lakótelepeken, 17%-a kertvárosias lakóövezetekben található. Az utóbbi évek társasház építkezései jelentősen nem változtatták meg ezt az arányt. Az elmúlt másfél évtized során a legjelentősebb változás a lakások tulajdonviszonyait érintette. Amíg 1990-ben a lakásállomány közel 20%-a volt önkormányzati tulajdonban, ez az arány 2001-re 3%-ra csökkent. A változás oka, hogy sokan megvásárolták az általuk bérelt lakásokat, illetve az újonnan épült lakások már nem kerültek önkormányzati tulajdonba. Az önkormányzat tulajdonában 2006-os év végén 1 038 bérlakás volt, amely a lakásállomány 4,6%-a. A lakásállomány 94,5%-a összkomfortos, illetve komfortos fokozatú, a közüzemű csatornahálózatba bekapcsolt egységek aránya 94%-os. ### Intézményi infrastruktúra Megyeszékhelyként a megyei szintű intézmények székhelyeinek a város ad otthont. Nagyságának köszönhetően a vonzáskörzete továbbterjed a Zalaegerszegi járás 83 településén, hozzá kötődnek Vas vármegye déli és Zala vármegye északi részének egyes területei. A Központi Statisztikai Hivatal egy 2003-as kiadványban a várost és környékét agglomerálódó térségnek nevezte és 29-ben állapította meg az agglomerációhoz tartozó települések számát. Csapó Tamás 2002-ben közreadott kutatásai szerint a megyei jogú városok közti sorrendben Zalaegerszeg az Államigazgatási-hatósági szervek, intézmények kategóriában a 16., a Gazdaság, kereskedelem, szolgáltatásokban a 7., az Oktatás, kultúrában a 17. és az Egészségügy, szociális és egyéb területen a 13. helyet tudhatja magáénak. A városba nem került regionális hivatali központ. A településen 17 óvoda, 12 általános iskola és 11 középiskola van, a mai gyakorlatnak megfelelően számos tagintézményként üzemel. 2010-ben 606 tanköteles gyermeket tartottak nyilván az óvodák. Az általános iskolákban nyolc speciális képzést nyújtó osztály áll a diákok rendelkezésére. A felsőoktatást a nagyobb városok egyetemeinek, főiskoláinak kihelyezett képzései adják. Ezek a Budapesti Gazdasági Egyetem Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar Zalaegerszegi Intézete, a Pécsi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Kar Zalaegerszegi Képzési Központja, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Kar Zalaegerszegi Kihelyezett Képzése és Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola távoktatási helyszíne. A 2008-as tanévtől a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás-fejlesztési Karának Zalaegerszegi Kihelyezett Tanszékén andragógia BSc szakon is tanulhatnak a diákok. Zalaegerszeg fontos egészségügyi központ, a Zala Megyei Kórházhoz a 2007-es átszervezések előtt a megye lakosságának 42%-a tartozott és összesen 1270 ággyal rendelkezett. A Kardiológiai és Szívsebészeti Centrum országos hírű, a legmagasabb szintű ellátást biztosítja a betegek számára. Az egészségügyi reform után, mint súlyponti kórház szerepel. A Magyar Orvosi Kamara adatai szerint 839 szakorvos volt 2007-ben a városban. A körzeti védőnői feladatokat, 22 védőnői szolgálat keretében 22 alkalmazott végzi, az iskolai védőnők száma 14 fő. A rászorulók étkeztetést, házi segítségnyújtást, családsegítést és jelzőrendszeres házi segítségnyújtást vehetik igénybe az önkormányzat által nyújtott szociális alapszolgáltatások közül. A városban 1 egyházi (Notre Dame Női Kanonok- és Tanítórend Szociális Otthona) és 2 önkormányzati idősek otthona van a számos ilyen jellegű magánintézmény mellett. A Zala Megyei Kórház a Külső Kórház területén szintén fenntart ilyen céllal egy létesítményt. A Nyugat-Dunántúl hét nappali melegedőjéből egy 30 fős Zalaegerszegen található, ezenkívül a hajléktalanokat szolgálja egy 40 fős átmeneti szállás és egy 30 fős éjjeli menedékhely is. 1 alkalmazott utcai szociális munkát is végez. Az önkormányzat nyilvántartása szerint a városban 56 sportágban 132 sportegyesület működik. A legújabbak a Jégcsarnok felépülésével párhuzamosan alapított jeges sportágak. (jégkorong, gyorskorcsolya és a szinkronkorcsolya). A már említett Jégcsarnokon kívül a következő létesítmények szolgálják a sportolókat: Ostoros Károly Sportcsarnok, Városi Strandfürdő és Fedett Uszoda, Városi Sportcentrum, Városi Sportcsarnok, Dózsa-pálya, ZTE FC labdarúgóklub stadionja. ## Látnivalók ### Egyházi építmények - Mária Magdolna római katolikus plébániatemplom – épült 1750–1760 között, barokk stílusú, Tierhardt József mester tervezte, a mennyezetképeket a 70-es években Haraszti Margit restaurálta. 1809-ben szentelték fel. - Jézus szíve ferences plébániatemplom vagy Olai templom – az Ola nevű városrészben található, 1925–1926, neobarokk stílusú, Kotsis Iván tervezte. Boldog IV. Károly király emlékére készült, 2004-ben felújították. - Szűz Mária Szeplőtelen Szíve templom – Mindszenty József emléktemploma, 2004-ben épült, Cigány István alkotása. - Református templom – Szeghalmy Bálint tervei alapján, 1942-ben épült erdélyi stílusban, fából és vörös homokkőből. - Evangélikus templom – 1906-ból származik, neogótikus stílusú, Gerei Ernő tervezte. - Kálvária-kápolna – 1756-ban épült barokk stílusban. - Andráshidai templom – román stílusú, 1785-ben állították teljesen helyre. - Nagy Szent Teréz-templom – Bazita városrészben. - Árpád-házi Szent Erzsébet-templom – Szenterzsébethegy városrészben. - Szent Jakab-templom – Ebergény városrészben. - Pózvai templom - Szent Katalin-templom – Besenyő városrészben - Szent Sebestyén-templom – Csácsbozsok városrészben - Szűz Mária Szent Neve-templom – Botfa városrészben ### Intézmények, infrastrukturális létesítmények - Zalaegerszegi Törvényszék, az egykori vármegyeháza: 1730–1732 között, barokk stílusú, Franz Allio tervei szerint épült, a sidi Sidy családból való sidi Sidy Pál egerszegi alszolgabíró, építőbiztos vezetése alatt. - Kvártélyház: Mária Terézia rendeletére az átvonuló katonák szálláshelyéül 1765-ben épült. - Arany Bárány Szálló: 1893–1894, Brenner János építész tervei szerint - Tévétorony: 1975-ből, 95,4 m magas, a presszó magassága pedig 53,2 m. - Csipkeházak: lakóházak Vadász György tervei szerint. - Hagymasisakos ispita a 19. századból, a város régi kórháza. - AquaCity – Zalaegerszegi Élmény- és Csúszdapark - Aquapalace – Strandfürdő - Hüvös Kastély (Mindszenty Ifjúsági Ház): ifjúsági szállásként és rendezvényhelyszínként működő műemléki épület (http://www.botfaihaz.hu/) ### Múzeumok - Göcseji Múzeum – Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága – 1968-ból, Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrász- és Németh János kerámiaművész gyűjteményével. - Mindszentyneum – Mindszenty József Látogatóközpont, benne a város apátplébánosa, Mindszenty József életét, valamint az 1950-es évek egyházüldözését bemutató kiállításokkal. 2022. október 23-án nyílt meg hivatalosan. - Göcseji Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Skanzen 1969-ből, az olai városrészben. - Finnugor Néprajzi Park – 2001-ben adták át a Skanzen kibővítéseként. - Magyar Olajipari Múzeum (röviden MOIM) – a Skanzen mellett található az olai városrészben. - Papp Simon emlékszoba – a geológus, egyetemi tanár, akadémikus hagyatékából összeállított, életét és munkásságát bemutató emlékkiállítás. - Városi Hangverseny- és Kiállítóterem – egykori zsinagóga, 1904-ben épült Stern József tervei nyomán, eklektikus stílusban bizánci elemekkel. - Kézművesek Háza – a Gébárti-tó partján, Ságod városrészben, 1982-ben nyitotta meg kapuit. - Fazekasház – Páterdomb városrészben, 1978-ban hozták létre. ### Köztéri szobrok, emlékművek A városban körülbelül 50 köztéri alkotás található, közülük a jelentősebbek: - Göcseji tulipán szökőkút: 1985-ből, alkotói: Szabolcs Péter szobrászművész és Pelényi Gyula építész. - Keresztury Dezső szobra a Keresztury téren. - Táncoló lány: bronzszobor, Medgyessy Ferenc alkotása, a Szivárvány című televíziós vetélkedőn nyerte el a város. - Mindszenty József szobra. - Zrínyi Miklós lovasszobra: 1989, Tóth Béla alkotása. - Csány László szobra: 1931-ben állították fel, Istók János alkotása. - Deák Ferenc szobra: 1879. szeptember 1-jén állították fel, Vay Miklós alkotása. A legelső Deák-szobor volt Magyarországon. - Szentháromság-szobor: a Mindszenty téren, 2006 szeptemberében újították fel. - Kis makrancos: a szobor Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása, 1966-tól áll a helyén. - Liliom: szintén Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása ez az aktot ábrázoló szobor a Vizslaparkban, 1967-ből. - IV\. Béla király szobra. - Zenélő óra a Polgármesteri Hivatal előtt. - A 377-es „Gizike” gőzmozdony a vasútállomás mellett. - Kálvin János mellszobra a református templom mellett. - Immaculata-szobor az olai templom kertjében. - A „földi toronyóra” a Hevesi Sándor Színház előtt. Az óraművet Preisz József és Kancsal Miklós állították helyre, a kerámia díszítés Németh János műve. - Olajkutatók Grantner Jenő szobra 1970-ből a Lordok Háza homlokzatán. - Ho Si Minh szobra, Marton László szobrász alkotása 1976-ból. - Wass Albert szobra a Dózsa ligetben 2008-ból. ### Természeti látnivalók - Azáleás-völgy – az Alsóerdő botanikailag védett területe. - Csácsi arborétum – Zalaegerszeg északkeleti határában, Csácsbozsok városrészben, a városközponttól kb. 4 km-re található 60 hektáros védett terület. A Csácsi arborétumon kívül helyi védettség alá került a Deák téri park, a platánsorok, a Dózsa liget, a Palatinus vendéglő kertje, a szenterzsébethegyi gesztenyefa, az olai temetőben és vasútállomásnál lévő hársfák és botfai vadgesztenyesor. Ez a lista 2010-ben még öt taggal bővült: a Parkerdővel, a Pálosfai-patak völgyével, a Bozsoki-dombbal, a Szabadság utcai gömbkőris fasorral és az Andráshida utcában levő parkkal. - Gébárti-tó: 1975-ben két kis patak felduzzasztásával létrehozott mesterséges tó. ## Oktatási intézmények ### Felsőoktatási intézmények - Pannon Egyetem Gazdálkodási Kar Zalaegerszeg - Egészségügyi Főiskola: Pécsi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Kar Zalaegerszegi Képzési Központ - Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás-fejlesztési Karának Zalaegerszegi Kihelyezett Tanszéke - Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Kar Zalaegerszegi Kihelyezett Képzés - Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola (távoktatási helyszín) ### Középiskolák - Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium - Kölcsey Ferenc Gimnázium - Zrínyi Miklós Gimnázium - Ady Endre Művészeti Általános Iskola és Gimnázium - Zalaegerszegi Szakképzési Centrum (ZSZC) - ZSZC Báthory István Technikum - ZSZC Csány László Technikum - ZSZC Deák Ferenc Technikum - ZSZC Ganz Ábrahám Technikum - ZSZC Munkácsy Mihály Technikum - ZSZC Széchenyi István Technikum ### Általános iskolák - Ady Endre Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény - Belvárosi Általános Iskola - Petőfi Sándor Székhelyiskola - Dózsa György Tagiskola - Kertvárosi Általános Iskola - Zalaegerszegi Eötvös József Általános Iskola - Liszt Ferenc Tagiskola - Landorhegyi és Pais Dezső Általános Iskola - Landorhegyi Székhelyiskola - Pais Dezső Tagiskola - Izsák Imre ÁMK - Öveges József ÁMK - Béke ligeti Általános Iskola és Speciális Szakiskola - Pálóczi Horváth Ádám Alapfokú Művészetoktatási Intézmény - Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium ### Óvodák - Belvárosi I. sz. Integrált Óvoda - Ady utcai Székhelyóvoda - Mikes K. utcai Tagóvoda - Ságodi úti Tagóvoda - Kis utcai Tagóvoda - Belvárosi II. sz. Integrált Óvoda - Radnóti utcai Székhelyóvoda - Petőfi utcai Tagóvoda - Kosztolányi D. téri Tagóvoda - Szent László úti Tagóvoda - Kertvárosi Integrált Óvoda - Csillag közi Székhelyóvoda - Napsugár utcai Tagóvoda - Landorhegyi Integrált Óvoda - Űrhajós utcai Székhelyóvoda - Kodály Zoltán utcai Tagóvoda - Bazitai Tagóvoda - Landorhegyi úti Tagóvoda - Öveges ÁMK Óvoda - Izsák ÁMK Óvoda - Szent Család Óvoda - OGESZ ## Kulturális intézmények - Apáczai ÁMK - Deák Ferenc Megyei Könyvtár - Gönczi Ferenc ÁMK és Közép-európai Kulturális Intézet - Griff Bábszínház - Hevesi Sándor Színház – honlap - Izsák Imre ÁMK - József Attila Városi Könyvtár - Városi Hangverseny- és Kiállítóterem - Városi Művelődési Központ - Zala Megyei Levéltár - Kvártélyház Szabadtéri Színház - Zala Megyei Művelődési és Pedagógiai Intézet - Zalai Nyári Színházak Kht. ## Média ### TV stúdiók - Zalaegerszegi Televízió ### Rádióállomások - Best FM – Zalaegerszeg FM 88,9 MHz - Rádió 1 – Zalaegerszeg FM 95.8 MHz - Egerszeg Rádió – Zalaegerszeg FM 95.1 MHz - Mária Rádió – Zalaegerszeg FM 104,4 MHz ### Megszűnt rádióállomások - N-Joy Rádió – Zalaegerszeg, FM 88,9 MHz (2006-2013) - Egerszeg Rádió European Hit Radio 92,9 MHz (2003-2010) - Helikon Rádió – Zalaegerszeg FM 95.8 MHz (2012-2019) Helikon Rádió Egerszeg ### Helyi újságok, magazinok - Zalai Hírlap - Zalai Est - ZalaEgerszeG - ZTE Aréna Magazin ## Sportélete A városban hagyományosan jelentős a sportélet, rendelkezik első osztályú labdarúgó, női és férfi kosárlabda, sakk és tekecsapattal, egyéni sportok közül jelentős az úszás, az atlétika, a sportlövészet, a tenisz és a tájfutás. Többször rendeztek itt jelentős sporteseményt: 1983-ban a tájfutó világbajnokságnak, 2004-ben a női kézilabda Európa-bajnokság csoportmérkőzéseinek, 2005-ben vívó Európa-bajnokságnak és U19-es női labdarúgó Európa-bajnokságnak adott otthont Zalaegerszeg. ### Sportlétesítmények - Jégcsarnok - Ostoros Károly Sportcsarnok - Városi Strandfürdő és Fedett Uszoda - Városi Sportcentrum - Városi Sportcsarnok - Dózsa-pálya - ZTE FC labdarúgóklub stadionja és a műfüves pálya - Andráshidai sportcentrum - Ebergényi úti lőtér ### Egyesületek - Albatrosz Tánc Sport Egyesület ### Híres zalaegerszegi kötődésű sportolók - Bakos György Európa-bajnok gátfutó - Bencze Tamás kosárlabdázó, szövetségi kapitány - Bérces Edit szuper- maratoni futó, világ- és Európa-bajnok, világrekorder - Berzicza Tamás hatszoros magyar bajnok, világ és Európa-bajnoki 2., olimpiai 6. helyezett (1996 Atlanta) birkózó - Bodrogi Csaba hetvenszeres magyar válogatott, kosárlabda játékos. - Gombos Zsolt magyar bajnok EB, VB helyezett olimpikon (1992 Barcelona, 1996 Atlanta) birkózó - Horváth Tamás nemzetközi sakkmester, az ötszörös magyar bajnok Csuti SK szakvezetője, volt szövetségi kapitány - Illés Fanni válogatott úszó, paralimpikon-szépségkirálynő - Kámán Tamás kilencvenötszörös magyar válogatott kosárlabda játékos - Mányoki Attila hosszútávúszó - Molnár Adél válogatott triatlonista - Péter Zoltán válogatott labdarúgó - Portisch Lajos nemzetközi sakkmester, a Nemzet Sportolója, sakkolimpiai bajnok - Porubszky Mária sakkozó, csapatban ezüst- és bronzérmes a sakkolimpián - Répási Róbert autóversenyző, rallycross magyar bajnok - Rozsnyói Sándor olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok atléta - Sallai Alexandra úszó - Szanati László magyar bajnok, veterán világbajnok (2007) birkózó - Soós István válogatott labdarúgó, sokáig a ZTE gólrekordere - Szőcs János labdarúgóedző, szövetségi kapitány - Szűcs József válogatott kosárlabdázó, kétszer az év legjobb magyar férfi játékosa - Kozáry Ágnes atléta, sprinter, olimpikon (1992 Barcelona) - Horváth Gergely atléta, gerelyhajító, olimpikon (2004 Athén) - Kálovics Anikó atléta, hosszútávfutó, olimpikon (2008 Peking) ## Híres emberek ### Híres egerszegi kötődésű művészek, tudósok, közéleti személyiségek ### Díszpolgári címet kaptak - Dr. Pais Dezső nyelvészprofesszor – 1964 - Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész – 1970 - Dr. Keresztury Dezső író, irodalomtörténész, akadémikus – 1975 - Baráth Lajos, az építőipar nyugdíjasa – 1975 - Nátrán János, a Városi Tanács nyugalmazott tanácselnöke – 1985 - Portisch Lajos nemzetközi sakknagymester – 1989 - Németh János Munkácsy-díjas keramikusművész – 1994 - Dr. Degré Alajos jogtörténész, kandidátus – 1995 - Vajda József tanár, népzenegyűjtő – 1996 - Izsák Imre csillagász, égi mechanikus – 1997 - Németh József múzeumigazgató, irodalomtörténész – 2000 - Pék József nyugalmazott belügyminisztériumi tanácsos – 2001 - Fekete György Munkácsy-díjas belsőépítész, egyetemi tanár, akadémiai elnök – 2003 - Farkas Imre, a Zalahús Rt. elnök-vezérigazgatója – 2004 - Dr. Hóbor Erzsébet, a Közigazgatási Hivatal vezetője – 2005 - Rosta Sándor, a POFOSZ és az 56-os Hagyományőrző Egyesület tiszteletbeli elnöke – 2006 - Dr. Szalczer Lajos szemész főorvos – 2007. - Dr. Marx Gyula orvos, országgyűlési képviselő – 2009 Lásd még: Nevezetes zalaiak, ## Testvérvárosok Zalaegerszeg testvérvárosai: - Dobrics, Bulgária - Gorizia, Olaszország - Herszon, Ukrajna - Klagenfurt, Ausztria - Krosno, Lengyelország - Kusel, Németország - Lendva (Alsólendva), Szlovénia (2006) - Marl, Németország - Marosvásárhely, Románia - Szurgut, Oroszország - Varasd, Horvátország (2006) - Varkaus, Finnország - Zenica, Bosznia-Hercegovina ## A település az irodalomban - Érintőlegesen szerepel a város Bödőcs Tibor humorista első regényében, a zalai vidéki helyszínek sokaságát felvillantó Meg se kínáltak című kötetben (annak több fejezetében is).

Carl Maria von Weber

Carl Maria Friedrich Ernst von Weber báró (Eutin, 1786. november 18. – London, 1826. június 5.) német zeneszerző, karmester, zongorista, gitáros és zenekritikus. Művei, különösképpen A bűvös vadász, az Euryanthe és az Oberon nagyban befolyásolták a romantikus zene kialakulását, ezért gyakorta a német romantikus opera atyjaként emlegetik. Műveiben felelevenítette a német népi hagyományokat, fölfedezte a hangszín szuggesztív vonásait, a hatáskeltés és a zenei jellemzés eszközét látta meg bennük: bizonyos hangszerekhez és hanghatásokhoz szimbolikus jelentést társított, amivel a korábbiaktól eltérően merőben más operadramaturgiát és zenei gondolkodást tett lehetővé. Átvette és továbbfejlesztette Spohr visszatérő témákra épülő kompozíciós technikáját, ő alkalmazta először következetesen a vezérmotívumnak nevezett dallamelemeket. Írt hangversenykritikákat és zeneelméleti tanulmányokat, sőt, regényírással is próbálkozott (életrajzi regénye azonban befejezetlen maradt). Apja közbenjárására Georg Joseph Vogler tanítványa lett, aki hozzásegítette, hogy Boroszlóban karmesteri álláshoz jusson. Később udvari komponistaként tevékenykedett Bad Carlsruhéban, majd Stuttgartban, Prágában és legvégül Drezdában. A drezdai operaház vezető karmestereként a szász fővárost az új német zene virágzó fellegvárává tette. Leghíresebb műve A bűvös vadász, melyet 1821-ben mutattak be a berlini Királyi Operaházban. Londonban érte a halál, röviddel utolsó operája, az Oberon bemutatása után. Testét Richard Wagner kezdeményezésére 1844-ben szállították haza. Búcsúztatójában Wagner a legnémetebb zeneszerzőnek nevezte. ## Élete és munkássága ### Gyermekévei Carl Maria von Weber 1786. november 18-án született Eutinban, Schleswig-Holstein tartományban. Apja, Franz Anton Weber kalandos életet élt: volt jogász, gárdista, zenész, községi elöljáró, színész, litográfus stb. Első feleségétől nyolc gyermeke született, akikből mind csodagyereket akart faragni, de a pedagógiához nem volt érzéke. Mivel nyugtalan természete nem engedte meg, hogy családjával hosszabb időre letelepedjen, egy vándorszínész társulathoz szegődött. Átmenetileg Lübeckben éltek, de megtakarított pénze és feleségének vagyona elúszott a vándorlások alatt, és a pénztelenségen, nélkülözésen még a lübecki herceg által felajánlott karmesteri állás sem segített. Feleségét ez nagyon megviselte és sírba döntötte. Ezek után Franz Anton Bécsben próbált új életet kezdeni. Két fiát, Edmundot és Fridolint Joseph Haydn fogadta tanítványai közé. A fiúk az obersdorfi Brenner családnál kaptak szállást, akik leányuk, a szép hangú Genovéva taníttatása miatt tartózkodtak az osztrák fővárosban. Genovévát maga a császár, II. József pártfogolta és taníttatta Vincenzo Righinivel, a kor egyik legünnepeltebb énekmesterével. Genoveva ugyan szépen haladt tanulmányaival, de nem vehette fel a versenyt a nála sokkal tehetségesebb Celestina Coltellinivel. Éppen álmai meghiúsulásán bánkódott, amikor megjelentek házukban Weberék. Franz Anton szíve azonnal lángra lobbant a szőke, kék szemű leány iránt, aki viszonozta az ötvenéves gavallér kedveskedéseit. Miután megtörte a szülők ellenállását, 1785. augusztus 20-án Bécsben Franz Anton feleségül vette Genoveva Brennert. A szép és tehetséges feleség 1786. november 18-án egy fiúgyermekkel: Carl Mariával ajándékozta meg férjét. Genoveva támogatta Franz Anton színészi ambícióit, és ő minden vagyonát pénzzé tette, hogy feleségével, nagyobb gyermekeivel, valamint nagynénjével, Adelhaiddal egy vándorszínész társulatot alapítson. Hamburgban készültek fel a nagy utazásra, és 1787-től kisebb megszakításokkal csaknem tíz évig gördült családi szekerük a német utakon. Genoveva azonban csakhamar belefáradt a sok utazásba, és mivel ismét várandós volt, Carl Mariával Hildburghausenben maradt (előzőleg egy fiúgyermeke egy hónapos korában meghalt, most nem merte vállalni az utazással járó kockázatot). A gyermek Weber a türingiai Hildburghausenben jutott először rendszeres tanításhoz. A fiú csenevész volt, fejletlen. Jobb csípőjében gyakran erős fájdalmat érzett, és csak négyéves korában tanult meg rendesen járni. Jobb lábára élete végéig bicegett. Valószínűleg az anyja életét is kioltó tüdőbaj első jelei voltak ezek. Az apa Carl Marián is kipróbálta csodagyerek-nevelő módszereit, de ezzel csak a gyermek heves ellenérzéseit fejlesztette ki. Rendesen zongorázni először Heuschkel udvari kamarazenész tanította. 1797-ben megszületett Genoveva második gyermeke, egy kislány. A családi társulat tovább indult, azonban Salzburgban kényszermegállót kellett tenniük, ugyanis Napóleon seregei már elérték Münchent, így a nyugati német területeken az utazás nem volt biztonságos. Weber bekerült a salzburgi hercegérsek énekesgyerekei közé, és megtanulta az éneklés azon mesterfogásait, amelyeket később operakomponistaként kitűnően hasznosított. Zongorára és zeneelméletre Michael Haydn, Joseph kiváló fivére tanította. Az idős muzsikussal közösen született meg a fiatal Weber első kompozíciója, a Hat fughetta, amit a büszke apa Lipcsében kinyomatott. A vándorévek nélkülözései megtörték Genoveva asszony ellenálló-képességét: a tüdővész végzett vele. Halála nagyon megviselte a fiatal Webert, szerencsére nagynénje, Adelhaid ellensúlyozta apjának erőszakos nevelési módszereit. Az első sikeren felbuzdult apa fejébe vette, hogy operát írat fiával. Mivel ehhez nem találta megfelelőnek Michael Haydn módszereit, Bécsbe utazott, ahol megpróbálta felkérni Joseph Haydnt, hogy vállalja fiának tanítását. A sikeres zeneszerző elhárította a kérést, és a csalódott Franz Anton úgy döntött: Münchenbe viszi fiát, mert ott találta a legalkalmasabbnak a légkört fia operaszerző karrierjének megalapozására. ### Müncheni tanulmányok A Weber család 1799 első napjaiban érkezett Münchenbe, ami akkor – köszönhetően az uralkodónak, Karl Theodor pfalzi és bajor választófejedelemnek – a német muzsika egyik fellegvára volt. Az ide áttelepített híres mannheimi zenekar és az Operaház messzi földről vonzotta a zenekedvelőket. A család érkezésével egy időben az Operaház élére került új intendáns, Joseph Marius Babo tovább növelte az előadások színvonalát, igényes és rendkívül gazdag repertoárjával kivívta a közönség lelkesedését. Akkoriban a német opera zászlóvivői Franz Danzi és Peter Winter voltak, akik művei nagy hatással voltak a rendszeres hangverseny- és operalátogató Weberre, mivel operáikat az új intendáns átfogó újításainak részeként rendszeresen játszották az operaházban. Zeneelméletre és zeneszerzésre Kalcher dómorgonista tanította. A müncheni évek alatt az apa vágyai is hamarosan valóra váltak: fia megírta első operáját Die Macht der Leben und des Weins (A szerelem és a bor hatalma) címmel. Ennek zenéje elveszett, a kották valószínűleg Kalcher kigyulladt lakásában égtek el. A zeneszerzés mellett az ifjú Weber énekelni is tovább tanult is a német származású, de elolaszosodott Valesi tenorista felügyelete alatt, akit fiatal korában Európa számos operaházában ünnepeltek. A Münchenben komponált Hat variáció eredeti témára, zongorára arra ösztökélte Franz Antont, hogy kiadót keressen fia művei számára. Mivel nem talált olyan műhelyt, amely befogadta volna a kottákat, úgy döntött, hogy saját litográfus műhelyet nyit. Fiát, aki tehetséges rajzoló is volt, hamar betanította a litografálás technikájára. A kiadott mű kedvezőtlen fogadtatása azonban elkedvetlenítette a fiatal Webert, aki felhagyott a könyvnyomtatással, és visszatért a komponáláshoz. Franz Anton nem adta fel ilyen könnyen, és úgy döntött, hogy családjával átköltözik Freibergbe, ha már a bajor fővárosban nem sikerült a litográfus üzem alapítása. 1799-ben hagyták el Münchent, és hosszas kitérővel csak 1800 augusztusában érkeztek meg Freibergbe. ### Az első opera Freibergben Weberék az Arany oroszlán fogadóban laktak, a város társadalmi életének egyik központjában, ami művészek, professzorok és diákok kedvelt sörözője volt. Nem sokkal Weberék után megérkezett a városba Steinsberg lovag színtársulata is, akikkel utazásaik közben Karlsbadban már találkoztak. Korábbi egyezségükhöz híven a lovag átnyújtott Webernek egy librettót, amelynek címe Das stumme Waldmädchen (A néma erdei lány) volt. Nemsokára megjelentek Freiberg utcáin a plakátok a következő szöveggel: A néma erdei lány, vígopera két felvonásban, Steinsberg lovagtól, zenéjét szerezte és ő választófejedelmi fenségének, Mária Auguszta szász uralkodó választófejedelemnőnek mély tisztelettel ajánlja Carl Maria von Weber báró, tizenhárom éves, Haydn tanítványa. A plakáton szereplő pontatlanságok Franz Antonnak köszönhetően kerültek bele: azt gondolta, sokkal megnyerőbb a közönség számára, ha a zeneszerző nemes, emellett Weber nem a német földön ünnepelt Joseph Haydn, hanem Michael Haydn tanítványa volt. Az opera partitúrája és szövegkönyve elveszett, az előadásokról kevés dokumentum maradt fenn. A művet még ugyanezen év decemberében Chemnitzben is színre vitték, 1804-ben Bécsben tizennégy előadást ért meg, később csehül játszották Prágában, és Szentpétervárott is sikert aratott. Freibergban 1800. november 24-én mutatta be a Steinsberg-társulat. A közönség langyosan fogadta, viszont a mű körül keletkezett sajtóvita felkorbácsolta a városlakók indulatait. A viták lavináját a nagy tekintélynek örvendő Fischer kántor indította el erőteljes bírálatával. Franz Anton nem bírta elviselni a fiát ért kritikát, amit egy, a helyi lapban megjelentetett levélben, durva szavakkal hárította el; az előadás sikertelenségét a gyengének vélt karmester és a társulat számlájára írva. Ezzel megsértette Siegert, a karmestert, és ő szintén publikált egy levelet, amelyben közölte, hogy a partitúra és a zenekari anyag hemzsegett a hibáktól, amik kijavítása felemésztette a rendelkezésre álló próbaidő nagy részét. A vita eldurvulása után a Weber család feje úgy döntött, hogy elhagyják Freiberget, és Münchenen át Salzburgba utaztak. Itt az ifjú Weber visszatért régi mesteréhez, Michael Haydnhoz, és irányítása mellett egy új operába kezdett. ### A Peter Schmoll-év A Weber család 1801 novembere és 1802 júliusa között tartózkodott Salzburgban. A fiatal Weber Michael Haydn felügyelete alatt látott új operájához. A Peter Schmoll librettóját Joseph Türk írta a századforduló idején széles körben olvasott regény, C. G. Cramer: Peter Schmoll und seine Nachbaren (Peter Schmoll és szomszédai) című műve alapján. Az opera szövegkönyve elveszett, csak utalások és részletek maradtak fenn belőle. Műfaja az ebben az időben már jelentékeny múltra visszatekintő singspiel volt: az olasz opera buffa és a francia opéra comique német változata, műfaji kiegészítője, amely később az Európa-szerte elismert olasz opera elleni harc egyik hathatós fegyverévé vált a német ajkú államokban. Az opera születésének körülményeiről kevés adat maradt fenn. Tudni viszont, hogy Michael Haydn elismerően nyilatkozott tanítványának művéről és Otter, salzburgi koncertmester is fényes jövőt jósolt a fiatal Webernek, akiben Mozart utódát vélte felfedezni. Az opera 1802 áprilisában készült el. Weberék színpadot kerestek számára, és a legmegfelelőbb lehetőségnek az az Augsburg látszott, mert ott Carl Maria fivére, Edmund volt az első karmester, és szolgálatkészen sietett fivére segítségére. Weberék decemberben érkeztek meg Augsburgba, ahol egy kis kastélyban szálltak meg. Itt csendültek fel először az új opera első dallamai. A bemutató napja ismeretlen, valamikor 1803 márciusában lehetett. A darab minden erénye ellenére megbukott, aminek oka valószínűleg a lapos és unalmas szövegkönyv lehetett, hiszen zenéjére mindenki felfigyelt, és többen is elismerően nyilatkoztak róla. ### Bécsi tanulmányok Weberék 1803 júniusában érkeztek Bécsbe, ahol kitűnő modora, kellemes egyénisége megnyitott előtte minden ajtót, és Carl Maria, akit apja – életében először – bölcsen magára hagyott, bőven kivette részét a társadalmi élet gyönyöreikből. Franz Anton visszautazott Salzburgba, miután fiát új mestere, Vogler abbé gondjaira bízta – ő korának egyik legnépszerűbb zeneszerzője volt. Webert égette a szégyen a Peter Schmoll bukása miatt, ezért minden energiáját arra fordította, hogy ki tudjon emelkedni a hullámvölgyből. Vogler abbé szigorú tanítási módszereiről volt híres: nem engedte tanítványát komponálni, csak a nagy mesterek zenéjét elemezhette, boncolgathatta naphosszat, és ezek alapján kellett megszerkesztenie a mester által előírt feladatokat. Az ifjú Weber többször is kifejtette, mennyire szenved ettől. Sérelmezte, hogy a mester nem engedi kibontakozni zeneszerző képességeit. Vogler abbé módszereiben azonban volt valami, ami később Weber nagy hasznára vált: nem respektálta a zenei szerkesztés szigorú szabályait, tanítványában inkább az újításra, egyéni hangra törekvést erősítette. Weber látókörét jelentősen tágította azzal, hogy rendelkezésére bocsátotta terjedelmes, sok európai nép dalkincséből összeállított gyűjteményét. Weber zenefilozófiai nézeteinek első elemeit is Voglernek köszönhette: az abbé a muzsikát nem önálló műfajként kezelte, hanem igyekezett megkeresni annak helyét a többi művészet között. Ettől a fiatal zeneszerzőben hamar felébredt az érdeklődés a művészet esztétikai és filozófiai problémái iránt, ez abbé tanításait később jeles költőkkel és filozófusokkal gyakorta érintkezve gazdagította és saját, eredeti nézeteivel bővítette. Vogler és Johann Baptist Gänsbacher (tiroli vadásztiszt) bevonta Webert a bécsi zenei élet vérkeringésébe: megismerkedett Salierivel, Wranitzkyvel, és több ízben meglátogatta Haydnt. Beethovennel azért nem találkozott, mert ő az abbé nagy vetélytársa volt a Theater an der Wien színpadán. Amikor Boroszlóban megüresedett a színház karmesteri állása, Vogler összeköttetéseivel elérte, hogy fiatal tanítványa kapja meg a tekintélyes pozíciót. Weber búcsút vett Bécstől, és Salzburgba utazott, ahonnan apjával folytatta útját Szilézia felé. 1804 novemberében érkeztek meg Boroszlóba. ### Boroszlói karmester Boroszló Weber idejében gazdag kereskedőváros volt, pezsgő zenei élettel, melynek zászlóvivője az 1797-ben alapított Nemzeti Színház volt. Emellett működött a városban a zenekedvelők egylete, a Philomusische Gesellschaft. Boroszlóban Weber csakhamar összebarátkozott Friedrich Wilhelm Bernerrel, a kitűnő zongoristával. Ugyancsak nagyszerű zongorista volt Joseph Wilhelm Klingohr is, és a három zenész nemes vetélkedésbe kezdett zongorán, főleg az adott témára rögtönzésben. Weber későbbi, hallatlan pianista sikereit nagyrészt a boroszlói nemes versengéseknek köszönhette. Szerződése 1806-ig tartott úgy, hogy 1804 júniusában állt munkába a színházban. A társulat egyes tagjai bizakodva várták a fiatal karmestert, akit Vogler oly melegen ajánlott, mások viszont már akkor csepülték, amikor még egy hangot sem hallottak tőle. Weber az önjelölt Joseph Schnabel karmester helyét vette át; ő emiatt vérig sértődött, és meggátolta, hogy Weber hangversenyeit a Philomusische Gesellschaftban koncertezhessen. Weber először Mozart Titus kegyelme című operáját vitte színre. A Voglertől tanult szigorral és eréllyel vette kezébe a partitúrát, amit sok újszerű módszerrel tanított be. Az addigi, összecsapott együttes próbák helyett először egyenként foglalkozott énekeseivel, azután külön a zenekarral, és az együttest csak akkor hozta össze a színpadon, amikor már mindenki tudta a maga dolgát: ő alkalmazta először ezt a napjainkban minden operaházban természetes módszert. A korábbi szokásoktól eltérően nem tűrt meg semmi cikornyát, improvizációt, megtiltotta énekeseinek a kadenciázást is. Weber a közönség nevelését is célba vette azzal, hogy a bemutatott művekről zenetörténeti és esztétikai eszmefuttatásokat közölt a lapokban, mert úgy vélte, hogy csak a felkészült közönség képes értékelni az élményt. A darabot augusztus 1-jén mutatták be, hatalmas sikerrel. A színház repertoárját úgy állította össze, hogy abban a korabeli darabok legyenek túlsúlyban. Ezt a műsorrendet a színház vezetői túl komolynak tartották: azt szerették volna, ha több, kasszasikert hozó, könnyebb darabot adtak volna elő. Szabadidejében komponált: az első librettót Johann Gottlieb Rhode, a színház igazgatója szolgáltatta, aki a Rübezahl-mondát dolgozta fel az Óriáshegység szelleméről. A darabot Weber operaházi elfoglaltságai miatt nem tudta befejezni, és csak a mű töredékei maradtak fenn. Karmesteri tevékenységét az idő múlásával egyre több bírálat érte. Három dolgot vetettek a szemére: nem takarékoskodik a pénzzel, a túl hangos zenekar elnyomja a színpadi éneket, tempói túl frissek. Történt azonban egy könnyen végzetessé válható szerencsétlenség, ami Webert operai munkájától hosszú időre visszatartotta és szabaddá tette az utat ellenségei számára. Berner egy este meglátogatta Webert, aki borral akarta megkínálni vendégét, de szerencsétlenségére a salétromsavas üvegből töltött. Roncsolásos, sav marta sérülései olyan súlyosak voltak, hogy csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően maradt életben. Egy időre elvesztette beszédhangját, szép énekhangja pedig mindörökre fátyolos maradt. Két hónap is eltelt, mire felépült annyira, hogy folytatni tudja munkáját. Ellenségei ezalatt átszabták az általa bevezetett színházi rendet, és amikor legjobb hegedűsét létszámleépítés miatt eltanácsolták a zenekarból, kitört a botrány. Ekkor nemcsak szigorúságát vetették szemére, de azt is kifogásolták, hogy viszonyba keveredett a kétes hírű Diesel asszonnyal, aki állandóan értékes ajándékokat zsarolt ki Webertől, és ezzel adósságokba sodorta a kis fizetésű karmestert. A vádak hallatán Weber kérte szerződésének felbontását. A színház nem tiltakozott távozása ellen. Utolsó előadása Mozart Cosi fan tuttéja volt, illetve 1806. június 21-én adott még egy búcsúhangversenyt. Az állás nélkül maradt karmesteren egyik tanítványa, Belonde kisasszony, a württembergi herceg feleségének egyik udvarhölgye segített: az ő közbenjárására nyerte el a württembergi herceg zeneintendánsa címet. Remélve, hogy ez a titulus félsikert jelent majd, koncertkörutat tervezett apjával és nagynénjével, Adelhaiddal, de egy németországi körút Napóleon hadjáratai miatt veszélyesnek bizonyult volna. Ekkor ismét Belonde kisasszony sietett a segítségére, aki megszerezte számára a herceg meghívását a karlsruhei udvarba. ### A württembergi herceg zeneintendánsa Weber apjával és nagynénjével 1806 őszén érkezett meg a württembergi hercegek nyári lakóhelyére, Bad Carlsruhéba. Jenő herceg nagy zenepártoló volt, aki apjától örökölt egy kis létszámú, de tehetséges zenészekből álló zenekart, amelyben játszott ő maga és felesége is. Weber itt találkozott első ízben a német erdő szépségével, ami később, A bűvös vadász komponálásakor vált döntően fontossá számára. A nyugodt körülmények között Weber be tudta bizonyítani, milyen nagy teljesítményekre képes. Bad Carlsruhéban elsősorban a hercegi udvar kívánságára írt műveket, ez azonban mit sem von le azok értékéből. Írt a hercegi zenekarnak többek között két szimfóniát is, Belonde kisasszony szívességét pedig egy dallal (Ich denke dein) köszönte meg. A karlsruhei idillnek a háború vetett véget. A herceg hadba vonult, így udvartartását pénzszűke miatt csökkentenie kellett, így aztán zenekarát is felszámolta. A jó szándékú herceg igyekezett kedvelt zenészeit maga mellett tartani vagy jól fizető hivatalokba helyezni: így lett Carl Maria von Weber Jenő herceg fivére, Lajos herceg magántitkára Stuttgartban. ### A stuttgarti udvarban Weber 1807. július 17-én érkezett meg Stuttgartba, ahol Lajos württembergi herceg magántitkára lett: életében először olyan állást foglalt el, amelynek semmi köze nem volt a zenéhez. Kezelte a herceg vagyonát, intézte levelezését, taníttatta gyermekeit. Weber helyzetét rontotta, hogy kezességet kellett vállalnia apja, Franz Anton felhalmozott adósságaiért. A stuttgarti udvarban ismerkedett meg Franz Carl Hiemer költővel, akit megkért, hogy dolgozza át A néma erdei lányt. A régi műből csakhamar egészen új opera született: a Silvana. Az átdolgozás fáradozásait siker koronázta, 1808 derekán már készen állt a darab néhány száma is. Néhány helyi énekes kedvéért azonban Weber olyan módosításokat is vállalt, amelyek meglehetősen szétesővé tették a mű szerkezetét. Stuttgartban ismerkedett meg Franz Danzi karmesterrel, a német opera egyik jelentős úttörőjével, akivel élete végéig jó barátságban maradt. Tőle tanulta el az orkesztrális stílus legújabb eredményeit, és ennek nyomai egyértelműen érezhetők szimfonikus művein. Danzi erősen bátorította barátját a Silvana befejezésére, és megígérte, hogy előkészíti annak bemutatását, egy kellemetlen esemény miatt azonban Webernek hamarosan távoznia kellett Stuttgartból. A városba érkezett ugyanis Franz Anton, Weber apja, és pénz kért fiától adósságainak törlesztésére. Egy napon Webernek el kellett juttatnia hercege megbízásából nyolcszáz tallért testvérének, Jenő hercegnek, és mivel éppen nem ért rá, felkérte apját, hogy tegye meg helyette az utat. Franz Anton azonban az összeget saját adósságainak törlesztésére fordította. Weber egy Höner nevű vendéglőstől kért kölcsönt, hogy a hibát jóvátegye, cserébe megígérte, hogy a vendéglős fiának szerez egy névleges udvari pozíciót, hogy ezzel meneküljön a kötelező katonai szolgálat alól. Amikor az eset kitudódott, Webert elítélték és börtönbe vetették, sőt azzal is megvádolták, hogy ezüstholmikat tulajdonított el az udvarból. Mivel a Höner-eset és a nyolcszáz tallér eltűnése miatt nem zárhatták börtönbe, hiszen akkor az udvart is korrupciós botrányba keverték volna, mert az efféle, jelentős anyagi haszonnal járó üzletelések rendszeresek voltak, de a városi polgárság is kedvelte a kis termetű, szinte átlátszóan sovány muzsikust, így mindössze az ezüstholmik eltulajdonításáért ítélték el, pedig ezeket tulajdonképpen Lajos könnyelmű fia felejtette Weber lakásán. Tizenhat napig ült börtönben. Közben jelentkeztek hitelezői is: kétezerhatszáz tallér adóssága volt és mindössze kilencszáz tallér vagyona, illetve a Silvana várható bevételei. Emiatt a bűnügyi őrizetből átkerült az adósok börtönébe, ahol befejezte művét. A bemutatóra azonban nem kerülhetett sor, mert időközben száműzték az országból: 1810. február 26-án apjával együtt áttették badeni területre. Danzi ajánlólevelével 1810. február 27-én érkezett Mannheimbe. A stuttgarti időszak Weber egyik legtermékenyebb periódusa volt: ekkor írta legtöbb dalát. Hajszolt életmódja miatt rövid darabokat írt: kísérőzenét Gozzi és Schiller Turandotjához, megírta egyik leghíresebb zongoraművét, a Vien qua, Dorina bellát, átdolgozta a Peter Schmoll nyitányát stb. ### Badeni évek és a Silvana bemutatója A mannheimi zenei élet sokat vesztett korábbi jó híréből, ugyanis a választófejedelem Münchenbe költöztette kiváló zenekarát, így a zenei hagyományok őrzői és továbbvivői a tehetősebb polgárok maradtak. A társas muzsikálások lelke egy Gottfried Weber nevű jogász volt, akinek nagy érdeme, hogy kiváló zenekart és kórust szervezett a városban. Carl Maria és apja Gottfried apjánál szálltak meg. Első hangversenyére 1810. március 4-én került sor Heidelbergben Alexander von Dusch, utolsó éves jogásztanonc és lelkes amatőr muzsikus segítségével. A Mannheimben március 9-én mutatkozott be. Dusch mutatta be a Hout családnak; az ő kastélyukban vette kézbe először Johann August Apel Gespensterbuchját (Kísértetkönyv), amelyben A bűvös vadász első, novellisztikus feldolgozását olvasta. Ideális operatémának találta, és Duschssal közösen nekilátott a szcenárium elkészítéséhez – maga az opera azonban még tíz évet váratott magára. Mannheimi sikereire az április 2-i hangverseny tette fel a koronát. A hatalmas siker elindította Webert a széles népszerűség útján. A mannheim-heidelbergi tartózkodás azonban nem segített anyagi ügyein, így hát Weber elhatározta, hogy átköltözik Darmstadtba, a hesseni nagyherceg városába. Itt találkozott ismét Vogler abbéval, akit a herceg nagyra tartott, és valósággal elhalmozott kegyeivel. Weber megismerkedett az abbé új tanítványával Jakob Liebmann Beerrel, egy dúsgazdag berlini bankár tizenkilenc éves, rendkívül tehetséges fiával, aki később Giacomo Meyerbeer néven vált világhírű komponistává. A régen látott Gänsbacher is megérkezett Bécsből, és a három fiatal muzsikus szoros barátságot kötött. Vogler abbé bemutatta tanítványát a nagyhercegnek, és ezzel megnyílt Weber előtt a szalonok kapuja, tárt kapukkal várták a polgárok házai. 1810\. március 1-jén Weber egy új librettót kapott Hiemertől, egy Abu Hasszán című egyfelvonásos operáét. Kellemetlen stuttgarti élményeire gondolva, húzódzkodott a mű megkomponálásától, és inkább hangversenykörútra indult, majd Frankfurtba sietett, ahol Vogler abbénak köszönhetően elfogadták a Silvanát, és elkezdték a próbákat. A bemutató napján azonban egy bosszantó, nem várt akadály jelentkezett: a városba érkezett Sophie Blanchard híres léghajósnő, és látványos felszállását éppen a bemutató napjára tette. A zeneszerző kétségbeesetten rohant a hölgy házához, de ott csak egy dajkát és egy síró kisbabát talált. A gyermeknek altatódalt improvizált Hiemer szövegére Schlaf, Herzenssönchen (Aludj, drága kisfiam). Megjelent Blanchard asszony is, a gyermek anyja, de a családias idill sem hatotta meg annyira, hogy lemondjon eredeti szándékáról (szerk. megj.: az altatódal ma Weber egyik legismertebb dala). A bemutató közönsége így némileg megcsappant, az előadást csak nagy késéssel tudták kezdeni, így néhány számot el is kellett hagyniuk. Az előadás tempója túlfeszített volt, de a siker mégis jelentős. Ezen felbuzdulva Weber előszedte a Hiemertől kapott szövegkönyvet, és nekilátott az Abu Hasszán komponálásához. A művet felajánlotta a hesseni nagyhercegnek, de udvari szerződés helyett mindössze negyven tallért kapott, így tehát kénytelen volt ismét koncertkörútra indulni Európában. Meyerbeer ötletéből kiindulva Weber, Gottfried Weber, Dusch és Meyerbeer egy zenei véd- és dacszövetséget alapított. Az egyesületben részt vevők elhatározták, hogy lelkes sajtóhadjáratot indítanak egymás műveinek népszerűsítésére, tanáccsal, bírálattal segítik egymást. 1813-ban csatlakozott hozzájuk Gänsbacher és Danzi is. Éveken át a német sajtó legkülönbözőbb orgánumaiban bukkantak fel álnéven írt cikkeikkel. Az egyesület körülbelül öt évig élt. ### Koncertkörúton Weber hangversenyt adott néhány kisebb városban, majd Bambergbe utazott, ahol találkozott E. T. A. Hoffmannal, aki abban az időben a városi színház karmestere volt. A két lelkes fiatal (Hoffmann akkor 35 éves volt) hamar összebarátkozott. Bármennyire kellemes is volt a bambergi időszak, Webernek tovább kellett indulnia, és 1811. március közepén Münchenbe érkezett. Kitűnő referenciáinak és ismeretségeinek köszönhetően az ifjú Weber hamar a zenei élet érdeklődésének középpontjába került ebben a városban, amit a német zene egyik fellegváraként tartottak számon; április 5-én már a bajor királynak muzsikált. A nagy sikerű hangverseny eredménye az Abu Hasszán bemutatásának engedélyezése volt. A gondosan előkészített bemutató június 4-én sikeres volt. Az ezen felbuzdult ifjú muzsikus szeretett volna szerződést kapni Münchenben, de fáradozásai nem vezettek eredményre. Augusztusban még egy utolsó hangversenyt adott, majd elutazott a svájci Schaffhausenbe, az ottani zenei ünnepségekre. Svájcban belekóstolt az irodalmi életbe is. Eldöntötte, hogy ír egy háromrészes zenei útikönyvet (Zenei Topográfia), amelyben a különböző országok, városok zenei földrajzát dolgozza fel, elsősorban saját tapasztalataira építve; ebből azonban mindössze néhány feljegyzés és a bázeli zenei életet bemutató fejezet készült el. Elképzelését az utókor több helyen is megvalósította; megírták például Prága és Bécs zenei kalauzát. Svájci koncertjei javítottak anyagi helyzetén, így egy több várost felölelő turné után Weber visszatért Münchenbe, ahol a királyi pár megrendelésére hozzálátott hat zenei mű megírásához. December 1-jén ismét elhagyta Münchent. Ezúttal Prágába utazott, ahol jóbarátja, Gänsbacher már előkészítette számukra a talajt. Első hangversenyüket december 21-én tartották, és noha a városban hóvihar tombolt, jelen volt mindenki, aki csak számított a város zenei életében. A turné következő állomása Drezda volt. Itt nem volt sikerük – elsősorban azért, mert a szász fejedelmi udvar éppen nyaralt, és nem lehetett közönséget toborozni. Továbbutaztak Lipcsébe, ahol Weber megismerte a rendkívül pezsgő irodalmi életet, ismét elővette ötletét, a Zenei Topográfiát, és elhatározta, hogy megírja önéletrajzi regényét, a Tonkünstlers Lebent. Lipcsében találkozott a gothai herceggel, aki felkérte, hogy hangversenyezzen városában is. Körútjuk következő állomása Weimar volt, ahol I. Pál orosz cár lánya, Marija Pavlovna is meghallgatta egyik koncertjüket. A hercegnő szalonjában ismerkedett meg Goethével. Ezután visszatértek Weimarba, majd Drezdába, ahol sikeresen hangversenyeztek a hazatért fejedelmi párnak, majd Meyerbeer meghívására Berlin felé vették útjukat. Weber 1812. február 20-án érkezett Berlinbe, ahol Meyerbeer családjának fényűző palotájában vendégeskedett. Elsősorban barátainak látogatásával foglalkozott, ezért nagyon kevés ideje maradt alkotásra. Felvette a kapcsolatot a helyi operaházzal is, hogy bemutattassa műveit, de nem várt ellenállásba ütközött: az olasz hagyományokat ápoló Vincenzo Righini karmester, valamint társa, Anselm Weber is ellenezte az ifjú zeneszerző operáinak színpadra állítását. A Silvanát csak azután sikerült műsorra tűzni, hogy baráti közelségbe került August Wilhelm Iffland drámaíróval, és ő elérte, hogy a porosz királyi udvar nyomást gyakoroljon az operaházra. A gondosan előkészített bemutatón, július 12-én Weber maga vezényelt. A kritikák kedvezőtlenül nyilatkoztak a műről, olcsó muzsikának, ötletszegénynek és agyonhangszereltnek bélyegezték. Weber válságos helyzetét súlyosbította apja, Franz Anton halálhíre is. Gondoskodott apja temetéséről, kifizette adósságait, és úgy döntött, hogy felhagy vándorló életmódjával: családot alapít. Búcsút mondott Berlinnek, és Weimarba utazott, ahol a nagyhercegnő egy zongoraszonátát rendelt tőle. Weimarban sikerült színre vinnie a Silvanát, de a szerencsétlen szereposztás miatt a darab már a második előadást sem érte meg. 1813-ban, a lipcsei Gewandhaus újévi koncertjén bemutatták In seiner Ordnung schafft der Herr (Rendben alkotja az Úr) című himnuszát. A hangverseny után egy franciaországi körúton gondolkodott, amikor barátja, Gänsbacher levélben arról értesítette, hogy Liebich, a prágai opera igazgatója alkalmazná zenei vezetőnek. ### Prágai évek Weber 1813. január 12-én érkezett meg Prágába. Április elején kezdte el az új társulat szervezését, amire szabad kezet kapott, így Bécsbe utazott új tehetségek felkutatására. Zenei szervező képessége Prágában mutatkozott meg igazán. Semmit sem bízott a véletlenre, mindent precízen megszervezett. Szolgálati szabályzatot szerkesztett a színházi személyzetnek, és abban rögzítette a tagok jogait és kötelességeit. A bemutatásra tervezett darabokról apró részletekre kiterjedő szcenáriumokat készíttetett, még a legapróbb körülmények sem kerülték el figyelmét. Az elhanyagolt kottatárat rendbe hozta és katalogizáltatta. Még csehül is megtanult, hogy anyanyelvükön beszélhessen a cseh nemzetiségű tagokkal. Ilyen lelkes és alapos előkészületek után az új évad első előadása szeptember 9-én Gaspare Spontini: Fernand Cortez című operája lett, és az előkészületek meghozták a remélt sikert. Az évad műsortervét összeállítva mindenekelőtt színvonalat tartotta szem előtt; a zeneirodalom legjelesebb alkotásait állította színpadra. Prágában ismerkedett meg Caroline Brandt híres szopránnal, akit alkalmazott is társulatában, majd hamarosan megkérte a kezét. Caroline gondolkodási időt kért. Időközben leváltották a berlini operaház vezetőségét, és az új intendáns Webert szerette volna megnyerni karmesternek. Az ifjú muzsikus udvariasan elhárította a meghívást azzal, hogy már elkötelezett Prága iránt – a társulat irányítása azonban kicsúszott a kezéből, amikor hosszabb időt töltött Münchenben. Az elégedetlenek felbátorodtak, és egyre élesebben bírálták tevékenységét. Noha Liebich igazgató igyekezett csillapítani a problémákat, a vádaskodások egyre nagyobb hangot kaptak. Elsősorban azt rótták fel a színházat európai rangra emelő Webernek, hogy műsorpolitikájával elűzte a közönséget. A szemére vetették azt is, hogy előadásai túl sokba kerültek. Weber rövid ideig bírta a huzavonát, majd benyújtotta a felmondását. Az igazgató ehhez hozzá is járult azzal a feltétellel, hogy szeptemberig marad még. Utolsó prágai előadása Schenck: Der Dorfbarbierja volt. Prágában sikerült összes adósságát törlesztenie, így szabad emberként távozhatott. Az éppen Berlinben koncertező Caroline után utazott, és hivatalosan is megtartották az eljegyzést. Ezek után elmaradt műveinek befejezésével foglalkozott, majd december 21-én levélben megkapta a drezdai operaház intendánsának ajánlatát, hogy foglalja el a karmesteri állást. ### Királyi karmester Drezdában Weber 1817. január elején érkezett Drezdába, hogy elfoglalja új állását. Karrierje csalódással kezdődött. A drezdai társulat legbefolyásosabb embere Morlacchi karnagy volt, a király kegyence: az ő kezében futott össze minden szál. Kitűnően képzett muzsikus volt, nagyszerű olasz énekesgárda állt rendelkezésére, és produkcióival állandó bűvöletben tartotta az uralkodót. Morlacchi intrikáinak következtében Weber csak az első karmester címét kapta meg, és ezzel az olasz karnagy beosztottja lett. Feladata a német operarészleg vezetése lett: zenészek, énekesek válogatása, a kottatár rendbehozatala és karbantartása. A többi karnaggyal felváltva részt kellett vennie az udvari templom zenéjének szervezésében és az asztali zenék előadásában. A tőle megszokott zseniális szervezéssel rendkívül rövid idő alatt színvonalas bemutatkozó előadást produkált: két hét alatt színpadra állította Méhul: József című operáját. A királyt és a társulat intendánsát is teljesen meghódította, így február 8-án megkapta a „királyi karmester” titulust, és így egyenrangúvá vált Morlacchival. Munkáját megnehezítette, hogy az olasz társulattal ellentétben a németeknek nem volt állandó színpaduk, hanem osztozniuk kellett a színházzal. Ráadásul nem játszhattak olyan darabokat, amelyeket az olaszok már műsorra tűztek. A munkában könyörtelen volt. Énekeseitől, zenészeitől a maximális teljesítményt követelte, megpróbálta az előadások minden szálát kezében tartani. A sok munkának hamar meglett az eredménye: híveinek tábora előadásról előadásra nőtt. Egyik legnagyobb híve Ludwig Geyer színész és tenorista, Richard Wagner mostohaapja lett. Márciusban Prágába utazott, hogy viszontlássa menyasszonyát, itt azonban súlyos anyagi veszteségről értesült: csődbe jutott az a bank, ahol megtakarított pénzét elhelyezte: a pénz elveszett. Menyasszonya ezt próbálta titkolni, és különböző munkákkal igyekezett előteremteni a háztartáshoz szükséges pénzösszegeket. Áprilisban visszatért Drezdába, ahol egy sor opera bemutatásán dolgozott. Elsősorban francia darabokat állított színpadra, mivel – annak ellenére, hogy a német opera elkötelezett híve volt – úgy érezte, hogy társulata még nem készült fel az igényesebb német művek (Beethoven, Mozart, Spohr stb.) megszólaltatására. Gyakran helyettesítette betegeskedő karmester kollégáit, ezért a legkiválóbb olasz műveket is dirigálhatta. Drezdában sem csak a zenének élt, hanem korábbi szokásához híven az irodalmi köröket is látogatta, így ismerkedett meg Friedrich Kinddel. Egyszer, amikor hozzá látogatott, észrevette nála a Gespensterbuchot (Kísértetkönyvet), és ismét eszébe jutott, milyen jó is lenne a A bűvös vadász történetét megzenésíteni. Kind vállalta a szövegkönyv megírását. Március 1-jén át is adta azt Webernek, aki azonnal hozzálátott a komponáláshoz. Az operát szokatlanul lassan írta (1820-ra lett kész), mivel színházi munkássága lefoglalta, ráadásul sokat betegeskedett is. Közben Berlinből is kapott megrendelést: az ottani társulatnak egy tizenegy számból álló kísérőzenét írt Adolph Müller: Yngurd című szomorújátékához. Amikor a berlini opera karmestere elhunyt, az ottani intendáns mindenképpen szerette volna Webert szerződtetni, ő azonban kihasználta Morlacchi kilenc hónapos távollétét, és elérte, hogy szerződését életfogytiglanira módosítsák. A házasságkötést rengeteg munkája miatt novemberre kellett halasztaniuk. Az októberi főúri esküvőre egy kantátát komponált L’Accoglienza (A fogadtatás) címmel, de az ünnepségek fénypontja Mozart: Titus kegyelme című operájának bemutatója lett. Október 30-án indult Prágába, menyasszonyához, de meglepetésére már Schlauban találkozott Caroline-nal, aki elébe utazott. Közös névnapjukon, Károly napján, november 4-én kötöttek házasságot. Utána rövid hangversenykörútra indultak, és meglátogatták régi barátaikat. 1818-ban érkezett Drezdába Caroline, aki végleg felhagyott a színpadi játékkal. Weber számára az újév nehezen indult, mert akusztikai okok miatt feltétlenül meg kellett változtatnia a zenekar ülésrendjét, ami akkoriban nem volt megszokott, és kellemetlenségek özönét zúdította a fejére: a fél zenekar megsértődött, a király és a királyné is nemtetszésének adott hangot. Weber korában ez forradalmi újítás volt, a régi hagyományok megsértése. Az ültetési háború közel két évig tartott, és végül Weber győzelmével ért véget. A nyarat Weberék pihenéssel és komponálással töltötték a Drezda melletti Pillnitzben. December 22-én Caroline leánygyermeknek adott életet, de a gyermek 1819 áprilisában meghalt. A csapás súlya alatt összeroppant házaspár ismét elvonult a nyári lakba pihenni és felejteni. Weber szakmailag is csalódott, amikor Morlacchit bízták meg, hogy komponáljon operát Frigyes Ágost és Mária Amália Auguszta esküvőjére. 1820. január 20-án Caroline halott gyermeket szült. Az 1820-ban egyre inkább kiéleződött ellenségeskedése Morlacchival és az olasz társulattal. A berlini operaház intendánsa, aki elérte a porosz királyi udvarnál, hogy mihelyst elkészül, bemutassák A bűvös vadászt, egyre inkább sürgette a mű befejezését, de közben a berlini társulat új karmestere, Gaspare Spontini mindent elkövetett, hogy akadályozza Weber érvényesülését, így a darab bemutatója is késett. Ezt látva, Brühl, az operaház intendánsa új darabot rendelt Webertől: kísérőzenét Pius Alexander Wolff: Preciosa című cigány-spanyol miliőben játszódó darabjához. Weber feleségével koncertkörútra indult északi városokba és Dániába, de még előtte, május 13-án befejezte A bűvös vadászt. ### A bűvös vadász Az 1820-as esztendő eredményesen zárult Weber számára. Május 13-án befejezte A bűvös vadászt, elkészített néhány zeneszámot A három Pinto című operájához, hangversenykörútja pedig még az addiginál is ismertté tette nevét. 1821 elején ismét elővette A zeneszerző élete című biográfiáját, és elmélyült az El Cid mondakör tanulmányozásában, fontolgatva, hogy operát írjon róla. Márciusban nagy sikerrel bemutatták Berlinben a Preciosát, de A bűvös vadász bemutatója Spontini hathatós ellenkezésének következtében tovább csúszott. Végül mégiscsak megérkezett a várva várt beleegyezés, és Weber felköltözött a porosz fővárosba, ahol Meyerbeer családjának vendégszeretetét élvezhette. A próbáknak a tőle megszokott intenzitással, pontossággal és szigorral állt neki május elején; a bemutatót június 18-ra tűzték ki. A bemutató előadás a zenetörténet egyik legjelentősebb eseménye volt: a színház már órákkal az előadás kezdete előtt zsúfolásig megtelt. A nézőtéren ült többek közt E. T. A. Hoffmann, Mendelssohn, Heinrich Heine és a német operapárt valamennyi jelentős képviselője. Az udvar tüntetően távol maradt, és a jelenlevő olaszbarát arisztokrácia igyekezett közömbösen viselkedni. Az előadás hatalmas siker volt. A kritikák is kedvezően fogadták: komolyabb hibaként mindössze a szövegkönyv gyenge verselését emelték ki, de Weber zenéjéről mindenki a legjobbakat írta: Mozart óta nem írtak jelentősebb német operát, mint amilyen Beethoven Fideliója és ez A bűvös vadász (E.T.A. Hoffmann). Néhány hangversennyel Weber elbúcsúzott Berlintől, és július elején visszatért Drezdába, ahol az udvar – sértően – nem is látszott tudomásul venni hatalmas sikerét. Caroline az izgalmakba belebetegedett, az orvos pihenést javasolt neki, így Weberék a nyár végét Schandauban töltötték. Közben ajánlatot kapott a hesseni fejedelemtől, hogy vállalja el az udvari karmester tisztét. Weber elhárította az ajánlatot, és Spohrt ajánlotta maga helyett. A drezdai udvar újólag megsértette, amikor felajánlotta bemutatásra A három Pintót, de még csak válaszra sem méltatták. Ezt az operát Weber novemberben befejezetlenül félretette (később Gustav Mahler egészítette ki és állította színpadra). 1821 azonban tartogatott még meglepetést: november 11-én Weber ajánlatot kapott Bécsből Barbaja olasz színházbérlőtől és operaigazgatótól, hogy a következő évadra írjon egy új operát az osztrák fővárosnak. Az ajánlatot annak köszönhette, hogy 1821. november 3-án A bűvös vadász eljutott Bécsbe, ahol a cenzúra minden mesterkedése ellenére hatalmas sikert aratott. A bűvös vadász hihetetlenül gyorsan hódított Európában. 1821-ben már Lipcsében és Karlsruhéban is bemutatták, Drezdában viszont csak 1822. január 26-án sikerült megtörni az udvar ellenállását. 1822-ben szinte valamennyi jelentős német város operatársulata műsorra tűzte, majd Prágában, Pesten, Amszterdamban, Zürichben, Bernben is bemutatták. 1823-ban Szentpétervárott, 1824-ben Párizsban és Brüsszelben, 1829-ben Londonban, 1833-ban Bukarestben, 1842-ben New Yorkban, 1854-ben San Franciscóban vitték színre. A bűvös vadász volt Weber első olyan operája, amely magyarul is megszólalt, Pályi Elek fordításában. Az 1825. évi kolozsvári előadást Szegeden, Szabadkán, Pécsett és Székesfehérvárott, majd 1827-ben Pesten is megismételték. ### Az Euryanthe bemutatója Barbaja meghívására Weber 1822. február 10-én indult el Bécsbe. Hamar sikerült megállapodniuk az új opera témáját illetően, melynek szövegkönyvét Wilhelmine Chézy írja majd egy lovagkori témára, amelyet Schlegel Sammlung romantischer Dichtungen des Mittelalters (Középkori romantikus költemények gyűjteménye) című munkájából emelt ki: az erényes Euryanthe története lesz Weber új operájának tárgya. Időközben arra is szakított időt, hogy A bűvös vadászt saját maga vezényelje. Weber csakhamar Bécs művészéletének minden jelentős képviselőjével találkozott. Felkarolta őt a titokzatos Ludlám-barlang is. Ez a különös név egy nacionalista érzelmű titkos irodalmi csoportosulás fedőneve volt. Ők voltak azok, akik hathatós sajtókampánnyal előkészítették Weber számára a terepet az Euryanthe sikere érdekében. Áprilisban visszautazott Drezdába, ahol 25-én megszületett fia: Max Maria. A család és a sok drezdai munka mellett nem ért rá foglalkozni új szerződésével, nyári pihenését szánta erre a célra. Az 1823-as esztendőt Beethoven Fideliójának drezdai bemutatásával kezdte, úgy érezte, hogy társulata már kellően felnőtt a feladathoz, és sikerült megfelelő szereplőket is találni a nagyhírű német opera bemutatásához. Előtte azonban színpadra állította Abu Hasszánját is. Tavasszal ismét sérelem érte a szász fejedelmi udvar részéről. Történt ugyanis, hogy I. Lajos bajor király Drezdába látogatott, és ennek tiszteletére egy Rossini-darabot akartak színre vinni. A bajor király azonban elhárította ötletüket, így az olaszbarát színházi vezetés kénytelen volt a Preciosát előadni, amely annyira megnyerte Lajos tetszését, hogy még egy Fidelio-előadást is meghallgatott Weber vezénylésével. A nyarat Weber az Euryanthe komponálásával töltötte, melyet augusztus 29-re be is fejezett, és elindult vele Bécsbe. A bemutató napját október 25-re tűzték ki. Az előadás nagy siker volt, és ennek egyik biztosítéka a kiváló énekesnő, Henriette Sonntag volt. A kritikusok, különösképpen Schubert, kiemelték azonban, hogy a mű, összehasonlítva A bűvös vadásszal terjengős és dallamszegény, tehát értéktelenebb. Ez Webert nagyon kellemetlenül érintette. Kettejük korábbi barátsága megromlott, sőt Weber attól is elállt, hogy Schubert Alfonso és Estrella című operáját Drezdában bemutassa. A bécsi sajtó véleménye is megoszlott: a mű formabontó mivoltát nem ismerték fel, leginkább a misztikus környezetet emelték ki fő erősségeként. A siker nem bizonyult tartósnak, és a darab a huszadik előadás után lekerült a színpadról. Weber az Euryanthéval új alkotói korszakába lépett, amelyet azonban igen sok szál fűzött össze még a régivel. A bűvös vadásznál még alkalmazott prózai dialógusok helyét új operájában zenekarkíséretes recitatívókkal töltötte ki. Ebben a darabbal jelentkezett a Gesamtkunstwerk gondolata, zárt műfajt próbált megalkotni, ennek érdekében átkomponálta egységes egésszé a darabot, azonban ezen belül mégis megtartotta az áriák és együttesek bizonyos fokig önálló egységét. Ennek megvalósítását azonban hátráltatta a szövegkönyvet író költőnő gyenge verselése, illetve magának a darabnak a gyenge lábakon álló cselekménye. Művében Weber tudatosan alkalmazta már a Gesamtkunstwerk szellemét és használta a vezérmotívumot. A nagy finálékban, a drámai forrópontokban előrevetítette Richard Wagner munkásságát, aki a későbbiekben aztán kifejezésre juttatta a zárt műfaj szellemiségét. Az operát 1825-ben Berlinben is bemutatták, ezt Weber további táncbetétekkel toldotta meg. A siker azonban meg sem közelítette A bűvös vadászét. Valamennyi operaház műsorra tűzte, de sehol sem maradt huzamosabb ideig repertoáron. A pesti Német Színház is játszotta 1826-ban, gyér érdeklődés mellett. Weber novemberben Prágán keresztül, ahol részt vett A bűvös vadász ötvenedik előadásán, hazautazott Drezdába. Egészségi állapotát alaposan megviselték az utazások és a hajszolt életmód. A Drezda melletti nyaralójába vonult vissza pihenni és gyógyulni, azonban mégis elutazott Quedlinburgba, ahol felkérték, hogy vezényeljen Klopstock, a nagy költő születésének századik évfordulója alkalmából rendezett emlékünnepségen. Az orvosok igen későn ismerték fel tüdőbaját. Weber rendületlenül hitt orvosainak, és mindenféle kúrának alávetette magát gyógyulása érdekében. Pihenése idején két meghívást is kapott. A párizsi Nagyopera felkérte zeneszerzőnek és karmesternek Désaugier La fureur d’Achille) (Akhilleusz haragja) című librettójához. A másik meghívás Londonból érkezett, Charles Kemble, a Covent Garden igazgatója kérte fel egy germán témájú opera megírására. A nagybeteg Weber súlyos dilemma előtt állt, de végül is az angol ajánlatot fogadta el. ### Az utolsó mű: Oberon Kemble a tárgyalások folyamán két operatémát is felvetett, a Faustot és az Oberont. Weber nem akart Spohr operájával versenyre kelni, így az Oberon mellett döntött. A mű megírásához 1824 decemberében kezdett hozzá, amikor J.R. Planchétől megkapta a szövegkönyvet. Weber drezdai szolgálata rendkívül megerőltető volt, mivel kollégái sokat betegeskedtek, illetve nehezítette helyzetét, hogy megváltozott a színház vezetősége és az új intendánssal sok nézeteltérése támadt. Az 1825. esztendő első jelentős eseménye Weber második fiának, születése volt. Alexander Victor Maria később jeles festővé fejlődött. Fiatalon halt meg, 1844-ben, amikor apja hamvait Londonból Drezdába szállították. Február elejére már a teljes szövegkönyvet kézhez kapta és nekiállt a komponálásnak. Először az Euryanthéhoz hasonló művet szeretett volna alkotni, azonban Kemble kifejezetten kérte, hogy az új opera A bűvös vadász „testvére” legyen. Hamarosan azonban kényszerpihenőre szorult: ereje elhagyta, gyakran kiverte a láz, erősödtek gégetáji fájdalmai. Az orvosai Emsbe akarták küldeni gyógykúrára, de Weber hallani sem akart róla, inkább visszavonult Drezda melletti nyári otthonába. Mivel a pihenés nem segített rajta, mégis hallgatott orvosai tanácsára. A kúra nem sokat használt, azonban a pihenés és a vidám társaság legalább életkedvét visszaadták, így augusztus 20-án hazatérhetett és folytathatta operájának komponálását. Kemble küldöttje Sir Georg Smart, előkészítette számára az angliai utazást, az 1825-ös karácsonyt azonban még német földön, Meyerbeeréknél töltötte. 1826 januárjában állapota jelentősen romlott, de ennek ellenére február 16-án elindult Londonba. Útközben hosszabb megállót tett Párizsban, ahol találkozott Cherubinivel, Rossinivel és Auberrel. Végül március 5-én érkezett Londonba, ahol ünnepi díszvacsorával várták a Covent Gardenben. Feszített tempóval és a tőle megszokott szigorral és pontossággal 1826. április 12-én elhangzott az Oberon első előadása. A londoni előadás nagy sikere után Weber egészségi állapota szemmel láthatóan romlott. Orvosi tiltás ellenére még néhány hangversenyen fellépett, végül úgy döntött, hogy június 6-án nagybetegen hazaindul, pedig szerződése 12-ig szólt. Június 4-én este még barátai társaságát élvezhette, másnap reggel azonban holtan találták: a gümőkór végzett vele. Június 21-én helyezték örök nyugalomra a Moorfield-kápolnában. Hamvait 1844-ben Richard Wagner kezdeményezésére hazaszállították Drezdába. ## Zenéje és öröksége Webert tartják E. T. A. Hoffmann mellett Richard Wagner előfutárának. Elvben ugyanarra törekedett az opera terén, mint Wagner, de útját szegte az egykorú németországi művészi állapotok számos visszássága és az, hogy rá volt utalva német írók gyenge librettóira. Csak nagy nehézségek árán, intellektusának teljes latba vetésével sikerült, egy közepes író rutinját felhasználva, A bűvös vadász szövegét megteremtenie. Ez a mű a német zenekultúra egyik mérföldköve, a zenei népiesség teljes kibontakozását jelenti, a nemzeti szellemű drámai cselekmény során. Ugyanakkor ebben a műben alkotta meg a vezértémák (vezérmotívumok) segítségével (főleg Spohr nyomán) legelső mestermintáját a dráma és zene programszerűen kialakított egységének, vagyis a romantikus operaforma új ideáljának, amely aztán Marschner és Wagner munkásságában teljesedett ki. Még tovább ment a zenedrámai egység kialakításában az Euryanthe. Míg A bűvös vadász a német daljátékkal rokon kiindulású (próza-dialógusok szerepelnek benne, azaz singspiel), addig az újabb mű Gluck iskolájának stílusát köti össze az újfajta programzenei technikával. E műben már mindvégig egységesen épített jelenetek a formaszövés alaposzlopai, a zenekar pedig állandóan a színpadi történés elmélyített pszichológiai aláfestését végzi vezérmotívum-rendszerrel. Az Oberon ismét daljátékszerű kompozíció, egyes nagyobb igényű számokkal. Ez a darab a maga tündérzenéjével a romantika új kapuját nyitotta meg a zenében (Mendelssohn). E mesterművek nyitányai a kor gyakorlatával egyezően, szintén felhasználják a dráma zenéjét, de eredeti módon önálló típussá formálódnak azáltal, hogy főbb témáikban a dráma legfontosabb áriáit idézik. Weber nyitányai szimfonikus formába foglalják a dráma lényegét és ezáltal a wagneri nyitányok közvetlen elődjének tekinthetők. Weber a hangszerelés terén is korszakalkotó volt, ugyanis ő volt a legelsők egyike, akiknél gyakran maga a hangszín és színkeverés szolgált az ihlet alapjául. Zenekari stílusa jelentékenyen hatott Berliozra is, aki a megcsonkított Robin des bois-val (A bűvös vadász párizsi változata) Párizsban ismerkedett meg. Weber kamarazenéje nem nagy igényű, inkább csak jófajta szórakoztató muzsika, sok friss és szellemes, sokszor egzotikus ötlettel. Nevezetessége, hogy kitűnően érvényesíti a hangszerek (különösen a fúvók) egyéniségét, és ily szempontból még ma is használható a fuvolatrió, klarinétduó (zongorával), klarinétötös, Andante és rondo fagottra, három klarinétkoncert, kürtkoncert, egy fagottkoncert stb. Zongoramuzsikája is melodikusán tetszetős, tele konvencionális megoldásokkal, újfajta, levegős, briliáns technikai figurákkal, hatásosan csillogó akkordmenetekkel, de többnyire szintén nélkülözik a mélyebb értéket. Jobb hangszeres műveit a természethangulatok és a népies motívumok emelik ki a többi közül. Drezdai tevékenysége idején teljesedett ki karmesteri és operaszervezői munkássága, őt tartják az első modern, a zene, a szöveg és a színpadi cselekmény egységére különös hangsúlyt fektető karmesternek. Nevéhez fűződik a német romantikus opera megteremtése, az olasz opera német földön addig egyeduralkodó szerepének megszüntetése. Weber nagy csodálói közé tartoztak Richard Wagner, Giacomo Meyerbeer és Hector Berlioz. A maga idejében munkásságát mindössze Beethoven és Schubert szárnyalták túl.

Mindennapi élet Kínában a Ming-dinasztia idején

A kínai társadalom a világ legrégibb folyamatosan fennálló civilizációja. A hatalmas ország mindennapi élete az évezredek során sok változáson ment keresztül, helyileg is nagy különbségeket mutatott fel, mégis voltak, vannak olyan, hosszú történelmi időszakokon át fennálló jellegzetességei, amelyek határozottan megkülönböztetik más tájak hétköznapjaitól. A középkori (14–17. századi) kínai Ming-dinasztia korának mindennapi élete azért is különösen érdekes, mert ez volt az utolsó etnikailag kínai császári dinasztia, és ebben a korban karakteresen jelentek meg a nemzeti kultúra sajátos vonásai a mindennapokban is. A kínai társadalom alapját ebben az időben is a túlnyomórészt önellátó faluközösségek, a gerincét pedig a tőlük szedett adóra épülő hivatalnoki réteg, a mandarinok alkották, élükön a kínai császárral. Emellett azonban megjelent, sőt kiszélesedett a városi kereskedők és kézművesek rétege. A városokban sokszínű kultúra alakult ki. A Ming-dinasztia idején Kína a világ egyik legerősebb hatalma volt, de kisugárzása a földrajzi elhelyezkedése, a kor közlekedési-technikai viszonyai és a hagyományos kínai elzárkózás miatt csak a közvetlen környezetére terjedt ki. Régiójában viszont igen jelentős hatást gyakorolt például Japán, Korea, Vietnám kultúrájára és mindennapi életére. ## A kínai társadalom A kínai társadalom élén ebben a korban is, már az ókortól kezdve, a teljhatalmat birtokoló kínai császár állott, aki hatalmát az „írástudók” rétegéből kikerült hivatalnoki osztályon, a mandarinokon keresztül gyakorolta. A társadalom alapját a faluközösségben élő parasztság adózása jelentette. A kor ipara főleg az állami tulajdonban lévő manufaktúrákban testesült meg. A Ming-korban a gazdagok és a parasztok között már erőteljesen kifejlődött a néhány száz évvel korábban megjelent új, közbeeső réteg, a kereskedőké, akik közül sokan hatalmas vagyonokat halmoztak fel. A meggazdagodott kereskedők azonban az ázsiai termelési mód viszonyai között nem tudták tőkéjüket ipari termelésbe fektetni, mert mind a faluközösségi parasztok háziipara, mind a városi manufaktúrák végső soron állami kézben maradtak. A kereskedők számára a társadalmi előrelépésnek egyetlen lehetősége maradt nyitva, mégpedig – fiaik révén – csatlakozni az írástudók rétegéhez, és a császári vizsgák letételével, majd hivatal szerzésével-vásárlásával belépni a mandarinok közé. ### Hivatalnokok Az országosan mintegy húszezer főből álló hivatalnoki rendszer gúlaszerű képet mutatott. A fővárosban, Pekingben közülük körülbelül kétezren dolgoztak hat minisztériumban, mégpedig a Hivatalok, a Jövedelmek, a Szertartásügyek, a Hadügyek, a Büntetések és a Közmunkák Minisztériumában. A teljes közigazgatást a császárnak felelős úgynevezett Cenzori Hivatal irányította. A vidék ügyeit három bizottság intézte: az adminisztratív, a jogi és a katonai bizottság. A különböző közigazgatási egységek vezetőit fizetésük mellett az adókból származó különböző juttatások illették meg. A nagyobb területeket felügyelő kormányzók és főkormányzók katonai hatalommal is rendelkeztek. A hivatalnoki pályára kerülni csak a császári vizsgák sikeres letételével lehetett. A hivatalnoki kinevezésekről és azok felülvizsgálatáról a Hivatalok Minisztériuma döntött. Törvény tiltotta, hogy a hivatalnok születési helyén kerüljön magasabb funkcióba. A kinevezéseknél viszont tág tere volt a különböző klikkek befolyásolási törekvéseinek. Egyes korszakokban pedig a jövedelmező beosztásokat egyszerűen áruba bocsátotta a császári udvar. Más időszakokban sorshúzással döntöttek a kinevezésekről. A nyugállományba vonulás időpontját hatvan, majd hetven évben állapították meg. A hivatalnokot haláláig megillette az aktív korában elért rang és tiszteleti forma. A magas pozíciók alatt természetesen rengeteg beosztott kishivatalnok dolgozott a közigazgatásban. Az államot irányító hivatalnokok sajátos kultúrát, informális hálót alakítottak ki maguk körül. Hivatalnoki ideáljuk magasztos volt: engedelmesség a feljebbvaló iránt, a nép javának szolgálata, mértékletesség, pártatlanság, erényesség. Ebben a korban a 18 hivatalos kategória szerinti besorolásban évi 10440 véka rizs járt az 1A kategóriás hivatalnoknak és hatszáz véka a 9B-snek. Emellett számos privilégiumban is részesültek, például nem kellett adót fizetniük, mentesültek a közmunkák alól. A gyakorlatban hatalmas korrupció burjánzott, ez az elméleti tiltás ellenére tulajdonképpen része volt a hivatali „kultúrának”. Az ilyen szempontból is „jól jövedelmező” állásokért nagy küzdelem folyt. A korrupció elleni harc azonban ürügyet szolgáltathatott az ádáz klikkharcokban az ellenfél „lebuktatásához”. Egy-egy magas rangú hivatalnok bukása, kegyvesztettsége pedig egész klikkje, az addig őhozzá igazodó beosztottjai széles körének meghurcolásához is vezetett. A körzeti elöljárók álltak a rendszer alsó fokán. Számos hivatali beosztott, illetve rendőr-szerű segéderő állt a rendelkezésükre. Ők már helyi lakosok voltak, a helyi dialektust beszélték, ismerték a helyi szokásokat. A mindennapi feladatok sokrétűek voltak. Központi feladat volt az adók, a gabona begyűjtése, majd elosztása, a küzdelem az éhínség ellen. Ügyelni kellett a közbiztonságra, a rendre, kezelni kellett a helyi konfliktusokat. Helyi ügyekben a körzeti elöljárók szolgáltattak igazságot is. ## Vallás Kínában ekkor már sok évszázad óta egymás mellett él a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus. A Ming-korban igyekeztek egymással összhangba hozni ezt a három fő vallási-filozófiai irányzatot, és ennek jegyében elindították a „három tanítás” szinkretikus mozgalmát. Megpróbálták a buddhista karma fogalmát közelíteni az isteni jutalom taoista tanához és a konfuciánus etikai elvekhez. A közelítés fő tétele az volt, hogy minden jó cselekedet végső soron elnyeri méltó jutalmát. Ezt az irányzatot az előkelő rétegek tagjai buzgón felkarolták. Rendszeresen feljegyezték jó cselekedeteiket, és pontozták azokat. A központi helyen az ősök tisztelete állt. Városokban és vidéken rengeteg templom és kolostor működött, amelyekben taoista papok vagy buddhista szerzetesek tevékenykedtek. A köznép az ájtatosságot főleg otthon, a családi oltár előtt gyakorolta. A népi vallásosságban azonban mindig is az ősi hagyományokra visszamenő helyi szokások játszották a főszerepet, és ezekhez számos bonyolult, réges-régi, de elevenen élő babona társult. Nagyon fontosnak tartották például a különböző talizmánokat. Sajátos kínai szokás volt a szerencsés napok megválasztása: minden évben megjelentették az úgynevezett „Jáde-naptárt”, ami tartalmazta a legfontosabb vallási ünnepeket, és segítséget nyújtott a különböző fontos cselekmények időpontjának meghatározásához. Így kiszámították, hogy mely napok a legalkalmasabbak a fürdésre, vadászatra, vendégfogadásra, orvos meglátogatására, és mely napokon nem érdemes komolyabb munkákba belekezdeni, költözködni, vetni, utat javítani. Különösen a házépítés kezdetekor konzultálnak a naptárral. A különböző vallások templomai sok hasonlóságot mutattak. Minden templom kitűnt környezetéből, magas, lejtős, színes cseréppel fedett tetejével, vörösre festett, tekintélyt parancsoló oszlopaival, díszes famennyezetével. A templomok több épületet foglaltak magukba. A főépület központi termében gyűltek össze az egyházi személyek a reggeli és esti szertartásokra, s az ünnepeken itt csatlakoztak hozzájuk a hívek. A Konfuciusz tiszteletére emelt templomok az írástudók gyülekezési helyének, az államvallás színterének számítottak. Akik sikeresen teljesítették a mandarinvizsgákat, azoknak havonta kétszer meg kellett itt jelenniük. Az épületben iskola is működött, ahol főleg a konfuciánus „Négy könyv és öt klasszikus” tanításaival foglalkoztak. A szertartások nem igazán voltak nyilvánosak, nem kapcsolódtak hozzájuk népünnepélyek, legfeljebb a kilencedik holdhónap 28. napján, vagyis Konfuciusz születésének évfordulóján. A buddhista templomok szintén igyekeztek azonosulni a kínai építészet hagyományaival, kiegészülve egy jellegzetes építménnyel, a sztúpával, ami akár a tízemeletnyi magasságot is elérhette. A Mingek idején a régi sztúpákat felújították, és számos újat is építettek. A templomok mindenfelé a kínai táj jellegzetes tartozékai voltak. A mindennapi vallásosság nagyrészt a házi oltárok előtt folyt. Ezeken elhelyezték a legfőbb istenségek (taoisták, buddhisták, gyakran vegyesen) képmását, szobrát. Eléjük helyezték az öt áldozati ajándékot, vagyis füstölőt, virágokat, illatos kenőcsöket, élelmet és olajmécsest. Az ősök tiszteletére elhelyezett élelemben volt húsétel, gabonaféleség és alkoholos ital is. Az otthoni ájtatosságon kívül viszonylag sokan választották a remeték életmódját, hogy a világból kivonulva egyesüljenek a természettel. Az egyszerű kínai emberek számára is fontosak voltak a zarándoklatok, a különböző vallások fontosabb szent helyeit milliók keresték fel az évek során. ## Gazdasági élet bélyegkép\|Kínai papírpénz a Ming-korból Az állam szerepe átfogó volt a gazdasági életben. A közmunkákat, gátépítéseket, a katonaságot, valamint természetesen a császár és környezetének luxusát, a hivatalnoki réteg eltartását adókból finanszírozták. A fő forrás a paraszti faluközösségek adóztatása volt, de számtalan más módon is igyekeztek növelni az állami bevételeket. A határ menti tartományokban súlyos katonai adókat is kellett fizetni. A túladóztatás viszont ellenállást, felkeléseket váltott ki, amelyek aztán – mint minden korábbi dinasztia esetében – végső soron a Ming-dinasztia bukását is eredményezték. Ezt segítette a földkoncentrációnak a szintén minden dinasztiában ismétlődő folyamata is: a földek mind nagyobb arányban kerültek a faluközösségektől a nagybirtokosokhoz, akik kevesebb adót fizettek, így az állami bevételek csökkentek, amit a maradék faluközösségek adójának emelésével igyekeztek pótolni. Az adókat természetben egyenlítették ki, túlnyomórészt rizsben vagy más gabonában, amit aztán nagy állami raktárakba szállítottak. Az adók mellett jelentős, bár változó mértékű közmunkára is kötelezték a parasztságot. Az adó kiszámítása rendkívül bonyolult és vidékenként változó volt, a körzetek maguk határoztak a földadózás módozatairól. Emellett a helyi mértékegységek is különböztek, a telekkönyvezés is sokféle volt. A helyi hivatalnok fő gondja az volt, hogyan hajtsa be az előírt adót, úgy, hogy őt ne büntessék meg. A pénzügyi kultúra arra szorítkozott, hogy lehetőleg egyensúlyban tartsák a bevételeket és a kiadásokat. A sokféle hanyagság, sikkasztás, csalás mellett néha a túlzott precizitás is előfordult: egy hivatalnok például így határozta meg a helyi földadó összegét: 3668,752654866125 tael. A 16. századtól aztán igyekeztek az adókat és a közmunkák pénzbeni megváltását egyetlen, ezüstben fizetendő adóba összevonni. A kínai hagyományoknak megfelelően a Ming-korban is az volt a gazdálkodás idilli képe, hogy minden parasztnak van egy kis földje, ott éli le egész életét és azt fogyasztja, amit megtermelt – de ez egyre kevésbé felelt meg a valóságnak. A lakosság száma rohamosan növekedett, és 1600 körül elérte a 150 milliót. A parasztság egy része új földterületeket keresett, mások pedig kézműipari, ipari tevékenységre váltottak. A 17. században megjelent a szövőgyárakban az éjszakai munka. ### Mezőgazdaság A lakosság túlnyomó részének alapvető elfoglaltsága a Ming-korban is a mezőgazdaság, ezen belül a földművelés, azaz főleg a gabona termelése volt. A legértékesebbnek a rizs számított, ennek termelési területét igyekeztek minél inkább kiterjeszteni. A különböző gabonafélék mellett termesztettek édesburgonyát és sok zöldségfélét, valamint cukornádat, tavirózsát, a bambuszt, teát, gyümölcsöket, olajos növényeket is. Az állattenyésztés szerep kisebb volt, a hús fogyasztása luxusnak számított. Mindazonáltal fejlett volt a haltenyésztés és a méhészet. A selyemhernyó-tenyésztés is sok parasztnak biztosított megélhetést. A mezőgazdaság fejlesztése központi, állami feladat is volt, a hivatalnokok egyik fontos teendője. Ösztönözniük kellett a parasztokat a termelés, a munkatermelékenység fokozására, új módszerek alkalmazására. Mezőgazdasági szakkönyvek is megjelentek. ### Kézművesek, ipar Ebben a korban a kézművesek száma és szerepe gyorsan nőtt a gazdaságban. Messze előrehaladt a specializáció a körükben, sokféle szakma képviselői kínálták szolgáltatásaikat, kőművesek, kőfaragók, asztalosok, fazekasok, papírgyártók, fémöntők, szövők, tímárok, borbélyok, cipészek, kosárfonók, kovácsok, lakk-készítők és sokan mások. Egy részük a vállukon átvetett rúd két végén elhelyezett vödrökben hordta, vagy kis kocsikon tolta egész műhelyét. Mások saját kis szerény műhelyeikben dolgoztak, legtöbbször egész családjukkal együtt. A kézművesek gyakran céhekbe tömörültek, segítették egymást, megalkották szakmájuk alapszabályait, igyekeztek megoldani belső konfliktusaikat. A céhmesterek részt vettek a vásárokon, az ünnepi szertartásokon, adományokat nyújtottak és gyűjtöttek. A különböző szakmáknak, céheknek megvolt a maguk „védőszentje”. Például , az i. e. 5. századra datált mitikus hős volt a faművesek, a fával foglalkozó kézművesek „istene”. Őt tisztelték a fűrész, a véső, a vakolókanál, a szögmérő, a fejsze, a mérőzsinór feltalálójának. Kiadtak egy ács-szakkönyvet is az ő neve alatt, amiben leírták, hogyan kell házat, palotát, templomot, hidat építeni, ajtót, ablakot, bútort készíteni. A többi szakmának is megvoltak a maguk patrónusai, akiknek áldozati ajándékot vittek a templomaikba – ez jó alkalmat nyújtott a szakmai összejövetelekre és mulatságokra is. A túlzott terhek ellen nem csak a parasztok, hanem a kézművesek is fellázadtak időnként: ilyenkor megölték az adószedőket, felgyújtották a hivatalokat. A lázadásokat általában természetesen leverte a császári hatalom, de utána gyakran levonták a tanulságokat és enyhítettek a terheken. A kézművesek egy része csak az államnak dolgozott és a Tiltott Városban, a hercegi palotákon, vagy például az állami hajóépítő telepeken dolgozott. Mások idejük nagy részében szabadon vállalhattak munkát, de egyfajta kézműipari robotként rendszeres időközönként állami célokra is kellett dolgozniuk. A kézművesség egyes ágai a 16. században ipari jelleget öltöttek és gyors fejlődésnek indultak. A legjelentősebb a textilipar volt, , , és a mai környékén elterülő egykori városokkal, mint fő központokkal. Egyes centrumokban már százezres nagyságrendben foglalkoztattak munkásokat. Egyre több textilféleséget készítettek (selymet, lenvásznat, gyapjúszövetet, pamutot, csalánszövetet), különböző kikészítési módokat alkalmaztak (így alakult ki a muszlin, a szatén, a fátyolszövet, a bársony), és a munkások is specializálódtak különféle szakmákra, különváltak a kártolók, a fonók, a kelmefestők, a hímzőmunkások és mások. Bedolgozókat is nagy számban foglalkoztattak. A porcelángyártás is nagyrészt állami tulajdonban volt; a Ming-dinasztia alapításakor húsz állami manufaktúra volt, az 1420-as évekre számuk 58-ra emelkedett. A magántulajdonban lévő porcelángyártó üzemek általában gazdag családoknak dolgoztak, de kaptak állami megrendeléseket is. A száz-százötvenezer darabos császári megrendelések sem számítottak ritkaságnak. A termékek jelentős része exportra került. A 15. században az egyszínű, vagy a kék-fehér porcelánok voltak a legdivatosabbak. A tömeggyártás idővel rontott a minőségükön. Nagyon sokféle porcelánt gyártottak, a hatalmas méretű vázáktól a finom apró „tojáshéj-porcelán” csészékig. A munkamegosztás szinte a futószalaghoz hasonlítható volt: amíg egy darab a kemencébe jutott, addig mintegy hetven kézen, az előkészítők, formázók, festők tucatjain ment át. Nagyon jelentős iparág volt még a teljesen állami kézen lévő fegyvergyártás. A 17. század végére már a papírgyártás is jelentős iparág volt: csak tartományban körülbelül harminc nagy papírgyártó manufaktúra működött, ötvenezer főnyi munkáslétszámmal. A munkások a parasztság soraiból származtak, vagy elszegényedett kézművesek voltak. Egy részük állandóan egy műhelyben dolgozott, mások időszaki munkát vállaltak, természetesen általában szóbeli megállapodás alapján. A fizetség időbér vagy darabbér egyaránt lehetett. A munkát keresők ban például szakmák szerint gyülekeztek hajnalban a város különböző pontjain, a toborzók érkezésére várva. ### Bányászat A legnehezebb munkát, állandó életveszélyben, a bányászok végezték. A legtöbb a szén- és vasércbányából volt, de országszerte sok helyen termeltek ki nemesfémeket, és működtek ólom-, ón-, és higanybányák is. A legnagyobb bányákban ezrek dolgoztak egy időben. Az érceket általában helyben dolgozták fel. Az állami bányák mellett helyenként illegális bányákat is nyitottak. Az elégedetlen, rabszolga-módra dolgoztatott, gyakran elítéltekből álló bányászcsapatoknak sok vesztenivalójuk nem volt, ezért gyakoriak voltak körükben a lázadások, amelyek a közbiztonságra is nagy veszélyt jelentettek. A 15. század közepén két nagy bányászlázadás felégette például egész illetve tartományt. Különösen nehéz, embertelen volt a munka a sóbányákban és a sólepárló telepeken. ### Kereskedelem A kereskedelmet Kínában hagyományosan nem tartották megbecsülésre méltó foglalkozásnak, azt improduktívnak, erkölcstelennek tartották. Emellett a távolsági kereskedelem, az utazók élete kimondottan veszélyes is volt. A Ming-kor kezdetén kereskedelem csak szigorú korlátok között folyhatott. A hivatalnokok fontos feladata volt a piacok ellenőrzése, az árak rögzítése. A kereskedők gazdagsága azonban ennek ellenére fokozatosan növekedett, és ezzel együtt érdekérvényesítő képességük is, hiszen maga az állam is fontos ügyfelüknek számított. A kereskedők igyekeztek megnyerni a magas rangú hivatalnokok jóindulatát, és fiaikat gyakran írástudónak nevelték, letétették velük a császári vizsgát, és lehetőség szerint hivatalt vásároltak nekik. A mezőgazdasági és ipari alapanyagok, félkész- és késztermékek mellett kulturális áruk is megjelentek. Minden nagyobb településen működtek könyvkiadók. Elsősorban a klasszikus műveket jelentették meg, amiket minden írástudónak ismernie kellett, de emellett publikáltak szórakoztató irodalmat is. Az árak viszonylag alacsonyak voltak a magas példányszámok eredményeképpen. Kimondottan a gyűjtők részére publikáltak díszes kiadványokat. A könyveken kívül is élénk volt a műkereskedelem, a festmények, dísztárgyak nagy népszerűségnek örvendtek. ### Pénzügyek A Ming-kori Kína gazdasága tért át a pénz széles körű használatára, addig az adók beszedése, a fizetések kiadása is nagyrészt természetben, főleg gabonában történt. Kínában vezették be a világon először a fémpénzek mellett a papírpénzt, de nem mindig tudták a reális gazdasági szükségletekhez igazítani a forgalomba dobott papírpénz mennyiségét, ezért az ismételten elértéktelenedett, és a lakosság elvesztette iránta a bizalmat. A fémpénzek között a legkisebb értékűek a középen átlyukasztott rézérmék voltak, ezeket zsinegre fűzték. Az ezüstöt sokáig nyers formában használták „pénzként”, a kereskedők a mindig maguknál hordott finom, pontos mérlegükkel mérték ki a szükséges mennyiségű törtezüstöt. A 16. században aztán a vert ezüstpénz robbanásszerűen terjedt el az egész országban, a háztartásukban is a vagyongyűjtés, a tezauráció eszközévé vált. Megfelelő közgazdasági ismeretek hiányában azonban a voluntarista állami gazdaságirányítás nehezítette a pénzrendszer stabilizálását, és az ezüstpénz értéke is hullámzott. További problémát okozott a hamis pénzek szaporodása. A pénz szerepének növekedése terjesztette el az országban a számolás, a matematika mindennapi használatát. Az abakusz kínai formáját egyre szélesebb körben ismerték és alkalmazták a mindennapi életben, számtankönyvek jelentek meg. A forgalomban lévő sokféle pénz átváltása létrehozta az utcai pénzváltó, majd a hitelező szakmát. Megjelentek a zálogházak. ### Közlekedés Kínában ebben a korban már jelentős volt a közlekedés iránti igény, mind gazdasági, mind pedig kulturális okokból. A kereskedők és a zarándokok mellett megjelentek az írástudókból verbuválódott korai turisták, akik fel akarták keresni azokat a szép helyeket, amelyekről hallottak vagy olvastak. A helyváltoztatás döntő részben továbbra is gyalog történt. Csak a nagyobb terhek szállításához használtak teherhordó állatokat, és a magas rangú személyek utaztak csak kocsiban vagy gyaloghintón, esetleg egyszerűen a szolga hátára szerelt széken. Az utak közül csak a birodalmat átszelő császári utak voltak kiépítve bizonyos mértékben, a kevésbé fontosak gyakorlatilag az időjárás minden viszontagságának kitett ösvények maradtak. Az utazók túlnyomórészt szóbeli információk alapján tájékozódtak, de 1320-ban már megjelent egy „atlasz”, ami feltüntette az ország fő útvonalait, még a fogatváltó állomásokat is. A folyókon és a köztük sokfelé mélyített csatornákon, valamint a tengerpartok mentén fontos, hatékony és viszonylag kényelmes közlekedési módszer volt a hajózás. A dzsunkákat oldalt széles palánkok védték. Két vagy három árbocukon gyékényből készült, négyszög alakú vitorlák voltak, de evezők vagy hajóvontatók is segíthették a haladást. Az arra alkalmas helyeken rengeteg lakóhajót is telepítettek, illetve szórakozóhelyeket, bordélyházakat is elhelyeztek csak ilyen célra szolgáló úszó eszközökön. ## Igazságszolgáltatás Legfőbb bíróként a középkori kínai igazságszolgáltatás élén is a császár állott. A fővárosban tevékenykedett a három fő igazságügyi testület is, a Büntetések Minisztériuma, a Cenzori Hivatal és a Legfelső Bíróság is. A tartományok megfelelő testületei élén a tartományi biztos állt, majd a prefektusi bírók és a körzeti elöljárók következtek. A körzeti elöljáró is kiszabhatott botozást, de súlyosabb bűncselekmények esetében már tovább kellett küldenie az ügyiratot a tartományi szervekhez. Száműzetési ítéletet csak a Büntetések Minisztériumának bírája hozhatott, a halálbüntetést pedig elméletileg a császárral kellett jóváhagyatni. Az újonnan trónra lépett császárok gyakran amnesztiát hirdettek. A „cenzorok” belső ellenőrzési feladatokat láttak el, őket nevezték a „császár szemének és fülének”. A hivatalnokok is rettegtek tőlük. Hasonló feladatai voltak a titkosszolgálatnak, a Csinji Vejnek is, ők azonban fedetten tevékenykedtek. Az 1397-ben elkészült Ming törvénykönyv 460 cikkelyt tartalmazott, bennük az államigazgatási, gazdasági, a szertartási, katonai és büntető törvényeket. Ezt 1585-ben módosították. A legsúlyosabb büntetéseket a felségsértésre, az államellenes bűncselekményekre, valamint a fiúi tisztelet elmaradását jelző vétkekre irányozták elő. A helyi elöljáróknak részletes kézikönyvek álltak a rendelkezésükre. Az egyik ilyen 13. századi munka leírta a holttestek azonosításának, illetve boncolásának módszereit, a halál idejének és körülményeinek meghatározását is. A konfliktusok túlnyomó részében a helyi elöljáró döntött. A komolyabb jogi vitákban már a körzeti elöljáró döntött, és ügyvédet is kellett fogadni. Ha elszaporodtak a peres ügyek, az elöljárók szigorúan véget vetettek azoknak. Ha valakiről kiderült, hogy hamisan vádaskodott, azt az ítéletet szabták ki rá, amit a megrágalmazottra igyekezett kiszabatni. Alkalmazták az enyhítő körülmény fogalmát is. Súlyos esetekben a büntetések szigorúak voltak. Válogatott kínzásokat alkalmazhattak már a vizsgálat során, de büntetésképpen is. A börtönbüntetés nem volt jellemző, általában csak a vizsgálat idejére tartották börtönben a gyanúsítottat. Gyakori ítélet volt a hosszú időtartamú száműzetés, kényszermunka. ## Urbanizáció bélyegkép\|Nanking Ming-kori várfala A Ming-kori Kína városai egymáshoz meglehetősen hasonló látképet nyújthattak. A városfalak tetejéről nézve az apró házak szürke tetői szinte egymáshoz értek nagy összevisszaságban, az utcák alig kivehetőek. A főútvonalak azonban már kivételt képeznek, szigorúan sakktáblaszerűen alakították ki azokat. A háztömegből itt-ott magas fák emelkedtek ki, illetve nagyobb épületek, főleg buddhista templomok, kolostorok vagy tornyok törték meg az egyhangúságot. A tornyokból dobbal vagy nyelv nélküli, kívülről kongatott kínai haranggal az időt is jelezték. Éjszaka általában kijárási tilalom volt érvényben. A városkapukat, utcai sorompókat bezárták, és a hivatalos személyeken kívül senki sem hagyhatta el a házát, nem világíthatott lampionnal, nem léphetett a védősáncokra. A védművekhez tartoztak a falak mellett a vizesárkok is. Ezeknek a vize általában meglehetősen bűzös volt a beléjük dobott sok szemét miatt. ### Utcák és csatornák A kínai városokban kevés volt a kövezett út, kivéve a fővárost, Pekinget, ahol fedett csatornarendszert is építettek. A karbantartásra azonban kevés gondot fordítottak, ezért az utak, csatornák állapota gyorsan romlott. A városnegyedeket sokfelé sorompókkal le lehetett zárni az esetleges zavargások elszigetelése érdekében. Sok katona volt látható az utcákon is, bár idejük nagy részét a kaszárnyákban töltötték, ahol társasjátékot játszottak vagy aludtak – ez utóbbira állva is képesek voltak. A városi közlekedés nagy része a csatornákon zajlott, ahol lehetőség volt rá, mert a csónakok mozgatása aránylag kevesebb emberi erőt igényelt, mint a targoncáké. A zsúfoltság a városi csatornákra is jellemző volt. A nagyobb településeken a kereskedők utcáiban az üzletek ajtói és ablakai is az utcára nyíltak, és – vörös és arany feliratokkal ellátott – cégérek, zászlórudak hívták fel a figyelmet az üzletekre. Az ilyen utcákban szinte mindig tömeg hömpölygött. Állandó volt a zaj, a kiabálás, kereskedők kínálták áruikat, kézművesek munkazaja hallatszott, énekesek, mesemondók próbáltak közönséget szerezni maguknak, szolgák igyekeztek botokkal és kiabálással utat nyitni gazdáiknak a sokadalomban. A gazdagon öltözött uraktól néhány méterre rongyos koldusok kéregettek. Az este sokáig tartott, lampionok világítottak, petárdák robbantak. A boltosok csak éjfél felé zárták be boltjaikat, az utcai árusok is csak ekkor vonultak vissza alvóhelyükre. ### Falvak A falvak a városoknál még sokkal szegényesebb képet mutattak. A települések nagysága, és a népsűrűség a hatalmas ország különböző vidékein persze igen eltérő volt, elsősorban a rendelkezésre álló mezőgazdasági termőterületek függvényében. A falvak legkedvezőbb fekvésű részében állt a vezető családok háza, ha lehetséges, magaslaton, a főúttól távolabb. Az Ősök temploma szinte minden településen megtalálható volt. A lakóházakat az utcától magas falak választották el, amiket csak a házak bejárati ajtaja tört meg. ## Az élet szakaszai A kínaiak átlagos életkora hasonló volt, mint az európaiaknak a középkor vége felé. Nekik is meg kellett küzdeniük sokféle járvánnyal és főleg a gyakori éhínséggel. A csecsemőhalandóság – különösen az első életévben – nagyon magas volt. A kisgyerekeket hároméves korukig nem választották el, azért sem, hogy segítsék a túlélésüket. A gyerekek fele így sem érte meg a felnőttkort. A fiúk és lányok általában húszéves koruk környékén házasodtak, s ekkortól abban bízhattak, hogy még harminc-negyven évnyi életet élhetnek. Az öregedés gyorsan jelentkezett, leginkább a fogak kihullásával, a mozgás megnehezülésével. A hatvanéves kort az átlagos élettartamnak tekintették, és nagy pompával ünnepelték meg. A nők általában túlélték férjüket. ### Gyermekkor, ifjúkor A gyermekek Kínában mindenkor nagy becsben álltak, különösen a fiúk. A haj hosszúsága is mutatta a gyerekek korát, mivel azt nem volt szabad lenyírni, mert a szülőktől kapott ajándéknak tekintették. Tízéves korban kontyba kötötték a hajat. A lányok 15 éves koruktól számítottak nagykorúnak, ekkor oldalt nőtt tincseiket levágták, hajukat kontyba kötötték és megkapták első hajtűiket, a Kínában nagyra becsült ékszereket. A fiúk csak húsz évesen lettek nagykorúak, ekkor kapták meg ünnepélyesen „férfikalapjukat”. Iskolába általában csak a fiúk jártak. Az iskolákban vasfegyelem uralkodott, gyakori testi fenyítéssel. A tanárok az írásjegyek ismerete mellett filozófiát, politikát és erkölcstant is oktattak. Minden tanulmány alapja a „Négy könyv és öt klasszikus” ismerete volt. Először az öt klasszikus került sorra, az Írások könyve, a Dalok könyve, a Változások könyve, a Szertartások feljegyzései és a Tavasz és ősz krónikája. Ezek ismerete elengedhetetlen volt a hivatali pályához. A társadalmi felemelkedés, egyáltalán az érvényesülés útja pedig kizárólag a hivatali karrierben rejlett, ezért minden tehetős kínai család erre biztatta fiait. A tanulmányok folytatása során a további „négy könyvet” kellett alaposan megismerni: Beszélgetések és mondások, Meng-ce, A nagy tanítás, A közép mozdulatlansága, aztán a konfucianizmus más klasszikus műveit. ### Házasság A szigorúan hierarchikus kínai társadalom tagjai a saját rétegükhöz tartozó családok leányai közül kerestek maguknak feleséget, mégpedig nem személyesen, hanem legtöbbször házasságközvetítők útján. A házasságközvetítés azon ritka szakmák közé tartozott a régi Kínában, amit – egyébként általában egyedülálló – nők is űzhettek. A házasságközvetítő hosszadalmas, aprólékos munkával derítette fel a két család körülményeit és igyekezett növelni egymás iránti hajlandóságukat a jelentős – a hozomány 10%-át is kitevő – fizetség ellenében. A házasság felbontását csak a férj kezdeményezhette. A szerelem a legritkább esetben játszhatott szerepet a párválasztásban, ugyanakkor a férfiak itt is előnyben voltak, mert személyes vonzalmuknak teret engedhettek a mellékfeleségek vagy az ágyasok kiválasztásánál. A nők viszont a szó szoros értelmében be voltak zárva a háztartásba, ezért gyakoriak voltak körükben a leszbikus kapcsolatok. A házasság fő célja az utódok nemzése volt. A meddőség, a szülés elmaradása katasztrófát jelentett a feleség számára, általában válás, kitaszítás követte. ### Betegségek A betegségek közül a leggyakoribbak a tüdő és a gyomor megbetegedései voltak. A tüdőbaj a nők között terjedt inkább. A fekete himlő is igen elterjedt volt, sok volt a himlőhelyes férfi. Később, a Csing-dinasztia idején már oltással kísérleteztek a himlő ellen. A járványok közül – amennyire ez visszatekintve megállapítható – a pestis és a tífusz különböző változatai voltak a legsúlyosabbak. A 17. századra ezek miatt is a lakosság száma erősen lecsökkent, bár nem annyira, mint az Európában pusztító fekete pestis miatt. Kínában a természeti csapások miatti éhínségek gyakran a járványoknál is nagyobb katasztrófát jelentettek. A lepra is előfordult, ami az ősi „öt testi fenyítésre” emlékeztette a kínaiakat: az arc megbélyegzésére, az orr, a láb, a kéz levágására, illetve a kasztrálásra, ezért átok következményének tekintették. A mocsaras déli tartományokat súlyosan fenyegette a malária. Az öntözéses kultúra, a rizstermesztés miatt gyakoriak voltak a paraziták okozta betegségek, mint a bilharziózis. ### A kínai orvoslás bélyegkép\|Akupunktúra-ábra a Ming-dinasztia korából A kínai orvoslás már a Ming-korban is nagyon hosszú történetre tekintett vissza. A hagyomány sok más civilizációs vívmány mellett a orvostudomány megteremtését is a mitikus Sárga Császárra vezeti vissza. A kínai orvoslás alapvonásai a törekvés a betegségek megelőzésére, valamint a szervezet belső harmóniájának óvása, szükség esetén helyreállítása, szinkronba hozása a környező világ harmóniájával. A kínai orvoslás részletesen kidolgozott rendszere némiképp hasonló a „nedveken” alapuló nyugati koncepcióhoz. Szerintük öt szerv határozza meg az életfolyamatokat: a szív, a máj, a tüdő, a lép és a vesék. Ezek kapcsolatban állnak a kínai „öt elemmel” (föld, tűz, fa, víz és fém). A kínai orvoslás is alkalmazza a jin-jang dialektikus elméletét. Eszerint léteznek meleg és hideg betegségek, amelyek a janggal (világos és meleg) és a jinnel (sötét és hideg) hozhatók összefüggésbe. A reuma például (logikusan) hideg betegség, a lázas rohamok pedig meleg kórok. A kínai orvosok továbbá három csoportba sorolták a betegségeket. Az elsőbe tartoztak a külsőleg megnyilvánuló bajok. A másodikba az emésztéssel kapcsolatos problémákat sorolták. A harmadik kategóriába a különféle pszichoszomatikus betegségek kerültek. Az orvosi diagnózis megállapítására nagy súlyt fektettek. Számolták a pulzust, megtapogatták a hasüreget, más testrészeket, vizsgálták a beteg szembogarát, arcszínét, nyelvét. Női betegek esetében azonban csak azt kérhették, hogy a beteg egy meztelen nőt ábrázoló, általában elefántcsontból készült kis szobron mutassa meg fájó testrészeit. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a betegség és a kínai naptár vélt összefüggéseinek is. A sebészek leginkább a háborús és egyéb sérülésekkel foglalkoztak, de végeztek szemműtéteket is. Az eunuchok kasztrálását – a herék és a hímvessző teljes, roppant elővigyázatos eltávolítását - nagy szakértelemmel, kiégetéssel, a húgyvezeték szabaddá tételével végezték. Gyakori gyógymód volt a masszázs, amihez nem is kellett orvos. Sikerrel tudták enyhíteni a fájdalmakat ezzel a módszerrel. Sok olyan írástudó, aki nem felelt meg a hivatalnoki vizsgákon, a vándor-orvos foglalkozást választotta. A betegek vizsgálata általában ingyenes volt, és az orvos maga által készített gyógyszerek sem kerültek sokba. De az orvoslás veszélyes mesterség volt, az elhunytak családja gyakran keményen kimutatta elégedetlenségét az orvos munkájával. A sokféle kínai gyógyszerkönyvben részletesen ismertették az uralkodó felfogásokat a növények, állati eredetű anyagok és ásványok gyógyító hatását illetően. 1578-ban megjelent műve, a '' 1892 növényféleség gyógyhatását Írja le. Mágikus erőt tulajdonítottak például a tigriscsontnak vagy a „sárkányfognak”, azaz a földből előkerült csontmaradványoknak. A rinocérosz szavából és a szarvas agancsából készített portól a férfiasság növekedését várták. Egyes gyógyszereket a 17. század eleje óta exportáltak is. A gyógyhatásúnak vélt anyagokból gyakran pirulákat gyártottak, vagy különféle oldatokban készítették el. Nagy állami és buddhista egyházi gyógyszerlerakatok léteztek. Széles körben alkalmazták a már az ókor óta ismert és gyakorolt akupunktúrát. ### Halál A halálhoz a régi Kínában sok szertartás kapcsolódott. A kínaiak úgy gondolták, hogy ha az elhunyt lelke nincs megelégedve a neki megadott tisztelettel, képes zaklatni az élőket. A gazdagok halottaik sírjába olyan tárgyakat helyeztek a Ming-korban, amelyekre szerintük szükségük lehetett a másvilágon, így például szolgálók szobrocskáit. Ebben a korban a buddhista temetési szertartások és a hagyományos kínai eljárások kombinációja volt a végtisztesség megadásának leggyakoribb módszere. A gyász megtartását bonyolult és részletes előírások szabályozták. A családfő elvesztése követelte meg a leghosszabb, hároméves gyászperiódust. Az elhunyt emlékét a házi oltárra helyezett kis lélektáblával őrizték. Itt számoltak be a család minden fontos eseményéről az ősöknek és a friss halottaknak egyaránt, imádkoztak a támogatásukért és áldozatokat mutattak be nekik. A sírokat rendszeresen látogatták, különösen a harmadik holdhónap 12. napján, ami a sírok ápolásának ünnepe volt. ## Család, a nők helyzete, szexualitás ### Család A kínai társadalom alapegysége ősidőktől fogva, és a császárkorban is, a szélesebb értelemben vett család volt. Az egyén önállóan nem számított társadalmi tényezőnek. A család birtokában volt az – egyébként hivatalosan állami tulajdonban lévő – föld, a nemzetség tagjai közös felmenőiket tisztelték, gyakran ugyanabban a házban laktak. Az állami törvények és a szokások is ezt a gyakorlatot követték: a család minden tagja közösen vált felelőssé, ha valamelyikük súlyosan vétett a törvények ellen, de a család egy-egy tagjának sikere, például előrelépése a hivatali ranglétrán, szintén kihatott a család valamennyi tagjának erkölcsi és anyagi helyzetére. Az ideális családba beletartoztak a szülők, a megházasodott fiúk, feleségeik, azok gyermekei és házasságukig a család leánygyermekei is – házasságkötésükkel azonban ők kiléptek a családi kötelékekből, hogy egy másik család tagjaivá váljanak. Észak-Kínában ezt az ideális helyzetet gyakran komplikálták a fegyveres harcok a betörő nomádokkal, ami miatt sok család szétszakadt. Dél-Kínában, ahol ritkább volt a háború, gyakran évszázadokon át egy faluban élt az egész nagycsalád, valamilyen fokon mindenki rokonságban állt egymással, vagyis egy klánt, nemzetséget alkotott. A kínai család apaági volt, a hierarchia csúcsán a ház vitathatatlan ura, az apa, illetve nagyapa állt, akinek minden családtag engedelmességgel tartozott. A család mintájára épült fel az egész társadalom: az ázsiai termelési módra jellemző módon a hivatalnokok is úgy tartoztak feltétlen engedelmességgel feljebbvalóiknak, és végső soron a császárnak, mint a családtagok az apának. Cserébe a családfőnek gondoskodnia kellett családjáról – éppúgy, mint ahogy a magasabb rangú hivatalnokoknak apa-szerepet kellett betölteniük alárendeltjeikkel szemben, illetve ahogy a császárnak elméletileg gondoskodnia kellett összes alattvalójáról. ### A nők helyzete bélyegkép\|A Szép asszonyok egy gazdag házban c. regény illusztrációja A kínai császárkorban a nők helyzete teljesen alárendelt volt. A császári palotától a tehetős középosztályon át a szegényparasztokig a nők teljes engedelmességgel tartoztak a férfiaknak: gyermekként apjuknak, feleségként férjüknek, apósuknak, özvegyként fiúgyermeküknek. A nő nem örökölhetett, nem lehetett tulajdonjoga sem. A férfiak számára megengedett volt a többnejűség, illetve alacsonyabb rangú ágyasok tartása, amit az első feleségnek engedelmesen tűrnie kellett – ő a maga részéről viszont örök hűséggel tartozott urának, még annak halála után is. A nők alávetettségét jól szimbolizálta a lábelkötés szörnyű divatja a 10-12. századtól a 20. század elejéig. Az asszonyok legfőbb feladata fiú szülése volt férjük számára, emellett a háztartás és az utódok nevelése, valamint még bizonyos családi szertartásokban játszottak szerepet. Az előkelőbb hölgyek is részt vettek a házimunkában, a szolgák irányítása mellett fizikailag is, főleg a szövésben, varrásban. A szegényparasztok asszonyai természetesen a mezőgazdaságban is keményen dolgoztak. A házon kívüli jövedelemszerző tevékenységek közül kizárólag egy-két speciális szakma, így a bábáké vagy a házasságközvetítőké állt nyitva a nők, többnyire egyedülálló, idősebb özvegyek részére. A „jó társasághoz tartozó” hölgyek csak nagyon ritkán hagyták el házukat. Ha mégis útra keltek, általában hordszéken vagy kocsin vitték őket. Azonban otthon is elegánsan, válogatott ruhákba öltöztek, különösen családi események alkalmával, vendégek fogadása esetén, vagy amikor ők mentek látogatóba. Mivel úgy tartották, hogy akkor bölcs a nő, ha nem mutat ki semmilyen tehetséget, a leánygyermekek oktatásával sem sokat törődtek, az csak az alapokra korlátozódott az előkelő családokban is, így a legszükségesebb, leggyakrabban használt írásjelek elsajátítására, esetleg némi zenére, és a nők számára írott könyvek, mint A példás asszonyok történetei című megismertetésére. Fő feladatuk a házimunkák, a varrás, hímzés megtanulása volt. Az általános szabály alól azonban adódtak kivételek is. Számos családban a nők a férjeiken, fiúgyermekeiken keresztül érvényesíteni tudták akaratukat. Előfordult ez a császári családokban is, a kínai történelem több nagy hatalmú anyacsászárnőt ismert, például a császárkor vége felé, 1861 és 1908 között csaknem fél évszázadon át irányította az országot. Az anyacsászárnők közül azonban mindössze egy szerezte meg formálisan is az uralkodói rangot, , aki i. sz. 690 és 705 között uralkodott. ### Szexualitás A nemiség a kettősség filozófiája révén is általánosságban nagy szerepet játszott a kínai gondolkodásban és a társadalomban. A szexualitás elismertsége azonban a kínai történelem során nagy hullámzásokon ment keresztül, a mindenféle gátlástól mentes részletes irodalmi tárgyalástól, ábrázolásoktól az egészen kemény tiltásig, prüdériáig. A Ming-korban épp a maximális szabadosság uralkodott, ezt mutatta az erotikus művészet virágzása, a többnejűség és mellette a prostitúció teljes társadalmi elfogadottsága. Számos tudományos igényű szexuális kézikönyv is megjelent például a különböző pozíciókról, szerepükről a gyermekáldás elérésében. ### Szemérmesség A kínaiak messzemenően tartózkodtak egymás megérintésétől a hétköznapi életben, és általában is nagy önkontrollal szabályozták élettani funkcióikat. A férfiak is ügyeltek arra, legalábbis a parasztok és a nehéz testi munkát végző munkások kivételével, hogy ruházatuk elfedje egész testüket. Nők esetében ez még szigorúbban érvényesült, még az erre ítélt asszonyokat is a ruhán keresztül vesszőzték – ellentétben a férfiakkal. A nők különösen rejtették az elkötött lábukat, ami szexuális szimbólumnak számított. Ezzel szemben a nyilvános szoptatás nem számított annyira szeméremsértőnek. ## Otthon, lakás A klasszikus Kínában a ház helyét a , a földjóslás elvei alapján jelölték ki. A házépítés hagyománya töretlen fejlődést mutat az újkőkori Jangsao-kultúrától a császárkorig és tovább. Az alkalmazott építőanyagok azonban szorosan követik a helyi lehetőségeket, akár néhány kilométeres távolságban is lehetnek egészen különböző megoldások a helyben található anyagoktól függően. A legelterjedtebb a négyzet alakú, földszintes lakóház volt. A falak kiszárított, döngölt földből vagy téglából készültek. a födémet fából állították össze. A tetőt általában szalma, a gazdagok házain cserép borította. A tehetősek emeletet is építtettek a házukra, és belső kertet hoztak létre. A Sárga-folyó vidékén, ahol kevés volt a faanyag, gyakran alakítottak ki a löszfalakban barlanglakásokat. Ez a gyakorlat egészen a 20. századig fennmaradt. Az újkőkorszakban főleg kör alakú házak épültek, de még a császárkorban is előfordultak ilyenek, főleg az ország nyugati részén, ahol jobban hatott a nomádok köz alaprajzú jurtáinak hagyománya. ### Lakberendezés bélyegkép\|Kínai hálófülke-ágy, mosdótállal, a 19. századból. A kerek, ún. telihold-nyílás a Ming-korban jött divatba Valamire való lakberendezésről csak a gazdagabbak, az írástudók nagyobb házaiban lehetett beszélni. Az ilyen épületekben a látogató először egy magas falakkal körbezárt, tágas udvarba lépett. A főbejárattal szemben nagy fogadóhelyiség volt. Berendezése megfelelt a háztulajdonos társadalmi rangjának és anyagi helyzetének. Ezt jelezte az ott található kerámia dobszékek és a magas támlájú székek száma, a tálalók és tükrök mennyisége. A székek egyébként Indiából terjedtek el Kínában a 10. századtól kezdve. Alacsony asztalkán helyezték el a teáscsészéket a vendégek számára. A falakat festmények, bölcs mondásokat tartalmazó feliratok díszítették. A fogadóhelyiség mellett fontos helyiség volt a földszinten a könyvtár vagy írószoba. Itt heverőkön lehetett olvasni. Függőleges könyvállványokon helyezték el a könyvtekercseket, illetve a hajlékony, papírfedelű könyveket. A szobában íróasztal is volt, továbbá apró asztalkák és székek. A ház többi része kevésbé volt ünnepélyes, mint a látogatók számára fenntartott helyiségek. A lakószobákat képek, személyes emléktárgyak díszítették. A szerényebb ágyak csak egy fa- vagy bambuszkeretből álltak, a fekhelyet gyékény alkotta. Hidegebb vidékeken a tűzhelyhez kapcsolódó fűthető ágykemencére az úgynevezett kangon alakították ki a fekhelyet. A gazdagok viszont gyönyörűen faragott, baldachinos ágyban aludtak, amiket nehéz selyemfüggönyök zártak körbe. Az ágynemű vattapaplan volt, de párnát nem használtak, fejüket lakkozott fából vagy kerámiából készített fejtámaszra fektették. A szobákat sok vágott, szárított és cserepes virággal díszítették. A gazdag kínaiak lakásaiban is sok családtag és szolgáló élt és tevékenykedett. A vékony falú házakban külön hálófülkék építésével igyekeztek nyugalmat és intimitást teremteni a ház urának. Ezek gyakran rendkívül díszesek voltak. A levetett ruhák tárolására szolgáló állvány, a „szobainas” ebben a korban Kínában a gazdagok körében széles körben elterjedt. Általában nemes fából készült, gazdag, művészi díszítése tükrözte tulajdonosa társadalmi rangját, anyagi helyzetét. ### Konyha A konyhát általában igyekeztek – a tűzveszély miatt is – jól elkülöníteni a ház többi részétől, olyan műhelynek tekintették, amit jobb elzárni a nem oda beosztottaktól, különösen a látogatóktól. A kertes házakban a konyha általában a telek hátsó végében, északon volt, és csak a telek mögötti mellékutcából nyíló személyzeti bejáraton keresztül lehetett megközelíteni. Később elterjedt az a megoldás Délkelet-Kínából, hogy a gazdag házakban a konyhába a főút felől, déli irányból is el lehetett jutni egy folyosón keresztül, de sohasem érintkezhetett közvetlenül a fogadóhelyiségekkel. A konyhában egy vagy több, téglából vagy terméskőből épült nagy tűzhely állt, helyenként már kémény is volt. A kínaiak mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az ételek hőkezelésének, a sütésnek vagy főzésnek, párolásnak, a nyers étel maga volt a barbárság a számukra. A tűzhelyt fával vagy faszénnel, de a szénbányák közelében szénnel táplálták. A szénporból henger alakú brikettet gyártottak, közepén lyukkal, hogy jobban szeleljen a tűz. A nagyobb konyhákban rengeteg edény volt; az öntöttvas lábast már iparilag állították elő. A konyha fontos tartozéka volt az asztal és a vágódeszka, ahol széles, félhold alakú késsel a zöldséget és a húst aprították villámgyors mozdulatokkal. ### Szolgák A gazdagok háztartásához sok szolga tartozott, hiszen Kínában már ebben a korban is bőségesen és olcsón állt rendelkezésre a munkaerő. A házimunkák nagy részét szabad emberek végezték. Szegény írástudók is elszegődtek a gazdagokhoz, hogy egyfajta titkárként, házitanítóként hasznosítsák magukat. Gyakran előfordult, hogy egy gazdag családból származó ifjú feleség magával vitte a házasságba a saját cselédeit. Az sem volt ritka, hogy elszegényedett távoli rokonokat, vagy ismerősöket fogadtak be a háztartásba „szociális okokból”, mivel az illetők nem számíthattak örökségre vagy önálló egzisztencia megteremtésére. A szolgák között rabszolgák is voltak, általában fiatal nők, akiket a saját családjuk, apjuk adott el gyermekkorukban. Ők is a nagy család részét képezték, természetesen a státuszuknak megfelelő alacsony sorban. A családfő döntött sorsukról, eladhatta vagy akár ki is házasíthatta őket. ### Vízellátás, tisztálkodás, higiénia A nagy népsűrűség mellett a tiszta víz drága kincs volt. Általában kutakból vagy tározókból nyerték, ha nem laktak szerencsés módon természetes víz közelében. A vízhordás a szolgák feladata volt. A városok utcáin állandóan jelen voltak a hivatásos vízárusok, akik a vállukon átvetett csöbörrúdon két vödröt egyensúlyozva kínálták a vizet. Otthon a vizet cserépedényekben tárolták, hogy friss maradjon. Természetesen gyűjtötték az esővizet is. Fürdőhelyiség csak a leggazdagabb házakban volt. Itt egy dézsa állt, általában fából, esetleg fajanszból, amit paravánnal vettek körül. A vizet felforrósított kövek vagy fémdarabok belehelyezésével melegítették. Fürdeni hagyományosan tíznaponta szoktak a napi mosakodás mellett. A városokban nyilvános fürdők is működtek. Az otthonok általában tiszták voltak, a szolgasereget nagyrészt takarításra alkalmazták, de az utcák, a közösségi terek mai szemmel nagyon piszkosak voltak. ### Kert A kert a kínai otthon rendkívül fontos alkotórésze. Gazdag családok esetében tervezését a Ming-korban szakemberek végezték, már akkor is nagy múltra visszatekintő művészeti elvek alapján. Igyekeztek biztosítani a kert kompozíciójában a változatosságot, térben és időben egyaránt. ## Ruházat bélyegkép\|Cérnagombolyító gép a Ming-korból bélyegkép\|Ming-kori kínai viselet ### Alapanyagok A ruhák alapanyagául szolgáló textilt különböző növényi rostokból készítették. Ilyen volt a kender, a len, a hócsalán és délen még a banáncserje. A gyapotot már az ókorban ismerték, de használata csak a Jüan-dinasztia idején, a 13–14. században terjedt el, amikor Délkelet-Ázsiából új gyapotmegmunkáló eszközök terjedtek el Kínában. A Ming-dinasztia kormányzata támogatta a gyapot elterjedését, így a földadót gyapotszövettel is ki lehetett fizetni. A selyemmel ellentétben, amit széles szövőszéken szőttek, a gyapotot keskeny, harminc centiméter széles csíkokban szőtték. A gyapotból sokféle textilt készíthettek, a durvább minőségűtől egészen a legfinomabb pamutkelméig, az úgynevezett nankin-anyagig, aminek a minősége közel állt a selyeméhez. A legelterjedtebb gyapotszövetet vastag szálakból szőtték és kék, fekete vagy barna színűre festették. A drága selymet a gazdagok, a hivatalnoki osztály számára tartották fenn, a köznép nem is használhatta. A nyers selymet megfestették, majd kihímezték. A legszebb anyagokat, a brokátokat széles szövőszékeken kézművesek szőtték főleg a Jangce alsó szakasza mentén elterülő nagyvárosok, , , állami manufaktúráiban. A kendert ebben az időben gonosz anyagnak tartották, ebből készítették a gyászruhákat. A gyász megtartását törvény írta elő, és öt kategóriába sorolták a rokonsági fok függvényében. A gyászruha fehér színű, zsák formájú, gomb és díszítés nélküli öltözet volt. ### Ruhák A ruhákat az asszonyok varrták otthonukban. Specializált szabómesterek is működtek, ők a gazdag házakhoz jártak, és ott készítették el a megrendelt díszruhákat. A férfiak és a nők alsóneműje nagyon hasonlóképpen bő alsónadrágból és zárt nyakú alsóingből állt. A felsőruházat az egyszerű emberek esetében tunikaszerű, rövid ujjú gombos felsőrészből és nadrágból állt. A szövet minőségéből is következtetni lehetett viselője társadalmi helyzetére. A nők felsőruházata kissé változatosabb, fantáziadúsabb volt. A nadrágviselet minden társadalmi rétegben elterjedt a nők körében is, sőt a közepes rangú asszonyok számára szinte kötelező volt. A gazdag asszonyok az írástudókénál is hosszabb ruhát viseltek. Ez bal felé záródott, ujjai nagyon hosszúk és szélesek voltak. A lábfejet mindenképpen takarnia kellett a ruhának. A nő ruhája is tükrözte családja társadalmi helyzetét, illetve lánykorában az apjáét, asszony korában a férjéét. A hideg ellen úgy védekeztek, hogy gyapjúval vagy vattával bélelt kabátot hordtak, a gazdagok pedig szőrmebundákat viseltek. Otthon is többrétegűen öltözködtek, a kínai házakban a fűtés általában szerény volt (Észak-Kínában), ha egyáltalán létezett (Dél-Kínában). Az írástudók, hivatalnokok, akik nem végeztek fizikai munkát, bő, földig érő felsőruházatot hordtak. Ezek is bal felé záródtak, az ujjak is nagyon bő szabásúak voltak, eltakarták a kéz fejét is. A legelegánsabb ruhák selyemből, brokátból készültek. A díszruha mellrészén hímzett rangjelzés volt, ami a hivatalnokok besorolását jelölte a kilenc polgári és katonai osztály valamelyikébe. A császár jele az ötkarmú sárkány volt, lefelé különböző vadállatok, madarak következtek. ### Lábbelik Mezítláb járni a szegények körében is illetlenségnek számított, csak azoktól fogadták el, akik vízben dolgoztak, mint a rizsföldek munkásai vagy a halászok. A szegények asszonyai a ruhákkal együtt maguk készítették a lábbeliket is, leginkább valamiféle szandálszerűséget növényi rostokból, talpukat gyapotkötélből vagy kenderből fonták. A módosabbak mokaszinszerű bőrcipőket hordtak, és voltak zártabb, vastagabb bőrből készített lábbelik is. A magasabb rangúak, a lovasok magas szárú csizmát, a főhivatalnokok selyemcipőt hordtak. A gyalogosok lábszárvédőket is tekertek magukra. Ismerték, alkalmazták a facipőket is. Otthon vászonpapucsot hordtak. Az előkelő hölgyek viszont „aranylótusznak” nevezett hegyes kis cipőkbe bújtatták zsugorított lábfejüket,ami fontos szexuális szimbólum volt. A cipészek, mint a kézművesek nagy része, általában az utcán dolgoztak, a szerszámosládán vagy zsámolyon ülve. ### Fejfedők A megjelenés fontos eleme volt a hajviselet és a fejfedő, ami közvetlenül utalt viselője társadalmi rangjára. A tekintélyesebb férfiak otthon sem jártak hajadonfőtt. Érdekes módon a nők sokkal ritkábban hordtak főkötőt. Még nyilvános helyeken sem volt illetlen dolog fedetlen hajjal megjelenniük. A fejszalag viselése gyakori volt. Néha fátyollal is takarták az arcukat, hogy védekezzenek a napsugarak ellen, vagy hogy ne ismerjék fel őket. Fejkendőt csak az idős nők hordtak. Gyász esetén viszont kötelező volt a fejfedő viselete, szigorú szabályok szerint. A hivatalnokok és a katonák kalapja rangjukat is tükrözte. Az írástudók kis, kerek, szaténból vagy hálószerű anyagból készített sapkát viseltek. A közemberek esetében gyakori volt a fejszalag vagy a turbán is. Hideg időben a tehetősek prémes sapkát, a nap ellen pedig széles karimájú kalapot hordtak. A helyi viseletek nagyon változatosak voltak, köztük igazi nemezkalapok is előfordultak. ### Kiegészítők A forró nyarakon a tehetős kínaiak különböző napernyőkkel, legyezőkkel védekeztek a hőség ellen. A napernyő céljára bambuszvázra vékony szövetet, ritkábban selymet feszítettek. A megfelelő minőségű napernyő a hatalom szimbólumának is számított: a magas hivatalnokokat napernyőhordozók kísérték az utcán. A legyező viszont személyes tárgyként funkcionált. A régebbieknek nyele volt, az újabbak már összehajtható kivitekben készültek, a legszebbeket festmények díszítették. Az esernyőket a vizet lepergető olajos papírral borították be – ezeknek inkább csak gyakorlati hasznuk volt, mint társadalmi jelentőségük. ### Ékszerek A kor európai társadalmaihoz képest a kínaiak kevés ékszert hordtak. A hivatalnokok a ruházatukon gyakran viseltek drága anyagból készült díszeket, de ezek, szigorú előírásoknak megfelelve, inkább a rangjelzés szerepét töltötték be. Nem viseltek gyűrűket, láncokat, függőket, fülbevalókat, sem a nők, sem a férfiak. A jáde karkötők viszont népszerűek voltak a nők körében. Sajátos divat volt az értékes anyagból készült körömvédő viselése. A gazdag hölgyek a kisujj körmét soha nem vágták le, demonstrálandó, hogy nem végeznek alantas kézi munkát, és ezt a körmüket védték egy hosszú, gyűszű-szerű ékszerrel. Ismert és gyakori ékszer volt a drága anyagból készült hajtű, amit ezüstből az egyszerűbb asszonyok is gyakran viseltek. A gazdag hölgyek magas kontyaikba a hajtűk mellett nemesfémből készült láncokat is beépítettek. A még előkelőbbek diadémot viseltek, egészen a császárnék drágakövekkel kirakott, függőkkel felszerelt fejdíszükig. Ezek a hajtűk és más ékszerek a nők személyes tulajdonában voltak, anyagi helyzetüket jelképezték, ugyanakkor tartalékot is képeztek nehezebb időkre, amikor egy-egy hajtűt vagy jáde karkötőt eladhattak, elzálogosíthattak. ## Hajviselet A kínaiak e korban rendkívül változatos frizurákat hordtak, életkoruk és társadalmi rangjuk függvényében is. A kisgyermekek fejét gyakran kopaszra nyírták, vagy csupán néhány tincset, „lófarkat” hagytak meg nekik. A fiúgyermekek hajviselete sokszor a lányokéhoz hasonló volt, egyfajta babonás álcázás jegyében is, hogy az az ártó démonok ne rabolják el őket. A konty viselete a felnőttkor elérését jelezte, mind a férfiak, mind a nők esetében. A hölgyek különösen versengtek a hatalmas kontyok építésében; ezek tartását méhviasszal erősítették. A hajviseletnek ekkoriban is volt szimbolikus jelentősége. A Csing-dinasztia idején a mandzsu hódítók arra kényszerítették a férfiakat, hogy koponyájuk nagy részét borotválják, és maradék hajukat fonják copfba. A copf levágása lázadást jelentett. Szakállat leginkább az idősebb, tekintélyes férfiak viseltek, elsősorban a császár környezetében. Az uralkodókat ábrázoló festményeken is mellig érő szakállakat ábrázoltak. Az írástudók a szakáll helyett gyakran megelégedtek a bajusszal és egy kis szakáll-kezdeménnyel az álluk alatt. A köznép általában borotválta az arcát. ## Gasztronómia ### A rizs szerepe Az étkezés a kínai mindennapi életben központi jelentőségű volt. A természeti csapások és háborúk következtében gyakran ismétlődő éhínségek mély nyomot hagytak a társadalom kollektív tudatában. Az éhínség elhárításában a legfontosabb szerepe a rizsnek, illetve az ország északi részén más gabonaféléknek volt. A rizst leginkább kis családi gazdaságokban termesztették, főleg önellátásra. Az állam e legfontosabb élelmiszer stratégiai jelentőségének megfelelően szigorúan ellenőrizte a termelését és elosztását. A termés jelentős részét a parasztoknak be kellett szolgáltatniuk, és ezt osztotta szét az állam a hivatalnokai, katonái és más emberei között. A begyűjtött termést hántolatlanul tárolták az állami raktárakban, akár több éven át is. Szükség esetén a piaci folyamatokba is beavatkoztak: ha az árak túlságosan megemelkedtek, piacra dobtak a raktárkészletekből, pangás esetén viszont vásároltak a kínálatból. A Ming-korban a rizs hántolását már nem csak házilag, hanem nagyobb telepeken is végezték, helyenként vízi energiával. A többi gabonafélét, a kölest, a búzát, valamint a rizs egy részét is, kicsépelték és lisztet őröltek belőle, akárcsak a kukoricából, ami a 16. század utolsó évtizedeiben terjedt el, miután a Fülöp-szigetek érintésével megindult a tengeri közlekedés Amerikával. A különféle lisztekből gőzölt kenyérfélét vagy metélttésztát készítettek, amit azután kiszárítva tárolhattak. ### Zöldségfélék A zöldségfélék közül a legfontosabb, különösen az ország északi részén, a hosszúkás kínai kel. Sok hagymát, spenótot, uborkát, retket, fokhagymát, valamint sajátos kínai hüvelyes-féléket is termesztettek. Különösen fontos népélelmezési cikk volt (és maradt) a fehérjékben gazdag szójabab, ami a hús pótlására is szolgált. A tavirózsa és a bambusz rügyeit is zöldségként fogyasztották. A 16. század végétől a kukorica mellett megismerkedtek az Amerikából származó földimogyoróval, az édesburgonyával, a paradicsommal is. ### Húsok Hús ritkán került a köznép asztalára, pedig a kínaiak is nagyon kedvelték, különösen a sertésből és a szárnyasokból készült húsételeket. A háziállatokat intenzív módszerekkel, szűk helyen tenyésztették. A szarvasmarha-tenyésztés és a marhahús fogyasztása is leginkább nagy helyigénye miatt szorult háttérbe. Kecskét és bárányt is inkább az északi sztyeppéken tartottak. Bizonyos kutyafajtákat is tenyésztettek étkezés céljára; ezeket 8-9 hónapos korukban ölték le. A drága húst általában csak kiegészítésnek fogyasztották más ételek mellé; egészen apró darabkákra vágták, vagy kis gombócokat készítettek belőle, és belefőzték a levesbe. ### Halak A tavi, folyami és tengerparti halászat mellett ebben a korban már széles körben foglalkoztak a haltenyésztéssel is, az öntözéses rizskultúrával, valamint a kacsatenyésztéssel kombinálva. 1625-ben Adriano de las Cortes jezsuita hittérítő számolt be arról, hogy a kínaiak mesterséges tavakba bitumennel szigetelt kosarakban szállították a halivadékot. A legkedveltebb halfajták a ponty és az angolna voltak, valamint a Jangcéban élő tokhal volt, aminek példányai a több méteres hosszúságot is elérhették. Ősidők óta halásztak szelídített kormoránnal; ezek nyakára gyűrűt helyeztek, hogy ne tudják lenyelni a kifogott halat, és a zsákmányt újra meg újra elszedték tőlük. Szívesen fogyasztották a főleg a dél-kínai tengerpartok mentén elérhető tenger gyümölcseit is, köztük csemegének tartották – a korabeli európai utazók nagy meglepetésére – a tengeri uborkát. ### Az éhínségek eledelei 1406-ban Zhu Xiao, a Ming-dinasztia alapítójának ötödik fia megjelentette a Növénygyűjtemény ínség idejére'' című művét, amiben 414 fogyasztható vadnövényt ismertetett rendkívüli esetek idejére. Ilyenkor az államigazgatás is felhívta hivatalosan a lakosság figyelmét az „éhínség eledelei”, például cirokszár, falevelek, fatörzsdarabkák, gyökerek fogyasztására. Voltak, akik egészségügyi vagy vallási okokból táplálkoztak vadnövényekkel, mert a gabonafélék fogyasztását ártalmasnak tartották. Sokan az örök élet titkát keresték bizonyos növényekben, mint Ming Csia-csing császár. ### Gyümölcsök A Ming-dinasztia idejére Kínában széles körben elterjedt a gyümölcsök termesztése és fogyasztása. A cseresznye és az őszibarack virágzó ágait is felhasználták lakásuk díszítésére. Az őszibarack a halhatatlanság jelképe is volt. Ismerték a legtöbb, Európában is kedvelt gyümölcsöt, de számos olyat is termesztettek, létrehoztak keresztezéssel, ami a világ más részein teljesen ismeretlen volt. A gyümölcsök nagy részét szárítással tartósították. ### Italok A Ming-kori Kínában a gyakran szennyezett ivóvíz mellett, helyett a magasabb társadalmi rétegekben már általános volt a tea fogyasztása. Ünnepek alkalmával pedig nagyon népszerű volt a rizspálinka. ### Étkezések A kínaiak ebben az időben (is) naponta háromszor étkeztek, lényegében nagyon hasonló ételeket, csak a reggeli volt hígabb, pépesebb. A családtagok általában nem együtt ettek, a magánházakban nem is volt igazi étkező helyiség. A konyhából érkező ételt ott ették meg kicsi, mély tálkájukból, akár állva, ahol éppen helyet találnak maguknak. A gazdag írástudók a dolgozószobájukba vitették a fogásokat. A hivatalnokok akkor szakították meg munkájukat, akár a bírósági tárgyalást is, amikor a szakácsuk elkészült az ebéddel. Az ételeket mindenki a saját evőpálcikáival fogyasztotta el. Az utcán is árultak meleg ételt a forgalmasabb helyeken. Az ételek fő tömegét valamiféle gabona alkotta, kiegészítésképpen húsdarabkákat, halat, tojást, vagy legalább zöldséget ettek hozzá. A Ming-korban a családi ünnepségek, magán-összejövetelek mellett egyre gyakoribbak voltak a különböző szinteken megrendezett hivatalos, állami bankettek is, ahol a fogások tömegét és sok szeszes italt szolgáltak fel a meghívottaknak. A nagyobb lakomákon kurtizánok, énekesnők, táncosok, akrobaták is felléptek; a császári banketteken színielőadásokat is szerveztek. ## Kultúra, szórakozás bélyegkép\|360px\|Hatszínnyomású fametszet az éji zene témájában 1640-ből, a Nyugati szoba c. mű illusztrációja A bonyolult kínai írás ismerői, az írástudók nagy tiszteletben álltak. Körükben sok volt a könyvgyűjtő, műgyűjtő, akik nagy szakértelemmel foglalkoztak választott tárgyukkal. A kultúra lényeges eleme volt a képi ábrázolás, a lakásban, az utcán, a falakon, a bútorokon, és természetesen a könyvekben. A Ming-korban a festészet egyik virágkorát élte. A festők főleg tájképeket alkottak, de portrékat, zsánerképeket és erotikus alkotásokat is festettek papírtekercsekre vagy selyemre, tussal vagy színes festékkel. Kezdők számára festési mintakönyveket is készítettek. A gazdagok szívesen vásárolták régi mesterek alkotásait. Népszerűek voltak a fametszetek, amelyekkel a nagyközönség igényeit elégítették ki, például újévi képek, istenek, hősök ábrázolásai, operákból vett jelenetek, szerencsét hozó szimbólumok. ### Ének, zene, tánc A kínai mindennapokban általános volt az énekszó, a zene és a kisebb-nagyobb ünnepeken a tánc is. Énekelt a vak koldus és a pásztor, zsolozsmáztak a buddhista szerzetesek a kolostorokban, a teaházakban pedig a kurtizánok zenéltek különböző hangszereken. Dél-Kínában divatosak voltak a nők által előadott hosszú balladák, amelyekben váltogatta egymást a vers és a próza, háromhúros lant zenéjével kísérve. Vidékenként változó gazdag népdalkultúra virágzott: szerelmes énekek, történelmi balladák, tréfás nóták és gyerekdalok, és sikamlós dalocskák is, amelyeket néha egyes írástudók szereztek. Hivatalos dalkultúra is létezett, már a dinasztia alapítója elrendelte, hogy szülessenek erkölcsre nevelő dalok a nép számára. A szertartások során is elhangzottak énekek. A különböző régiókban a népdalok mellett a sajátos népi táncok is nagyon népszerűek voltak. Különböző népi rítusok során is táncoltak, az esőért, a gonosz szellemek ellen. A gazdagok lakomáin táncosnők szórakoztatták a vendégeket. A tánc a Ming-korban az operában ért a csúcspontjára. ### Színház, előadóművészet Színház sokfelé működött, állandó jelleggel a vigalmi negyedekben, vagy vándorszínházak formájában. Díszleteket nem használtak, a színészek hanggal, mozgással, arcfestéssel maguk jelezték a cselekmény helyszínét is. A színművek legtöbbször közismert történelmi eseményeket vagy népies témákat mutattak be. A színészek szakosodtak az egyes karakterek, az álnok miniszter, az ifjú hős, a bohóc megformálására. A Mingek korában már egyre több írástudó írt darabokat, illetve kritikákat más darabokról. A színészek mellett még gyakoribbak voltak a mutatványosok, bűvészek, akrobaták, kötéltáncosok, zsonglőrök. Nagy sikerük volt az imitátoroknak, akik kigúnyolták a helyi hírességeket. Híres elbeszélők járták az országot, akik történelmi események elmesélésével szórakoztatták a hallgatóságot. ### Ünnepek A legfontosabb kínai ünnep a Ming-korban is a holdújév vagy más néven tavaszünnep volt, ami gyakorlatilag két hétig tartott. Ekkor a családtagok kisebb ajándékokkal, pénzzel lepték meg egymást, az ősök tiszteletére áldozatot mutattak be, meglátogatták ismerőseiket, barátaikat, nagy tűzijátékokat rendezték. Az első hónap 15. napján tartották a lampionok ünnepét, ezzel fejeződtek be az újévi ünnepkör eseményei. Az egész 15 napos vigasság idejére szabadságot kaptak a császár hivatalnokai. A dátumokat és a számokat nagy becsben tartó kínaiak megünnepelték a „dupla ötöst” is, vagyis az ötödik hónap ötödik napját, ekkor a sárkányhajók versenyeztek. A „dupla hetes” a szerelmesek ünnepe volt, a „dupla kilences” a krizantémok napjának számított, valamint ekkor a hagyomány szerint meg kellett mászni valamilyen magaslatot. ### Játékok Nagyon népszerűek voltak a dobókockás és a kártyajátékok egyaránt. A dobókockák egyes és négyes oldalát általában pirosra festették. Csontból vagy papírból dominót is készítettek. A sokféle társasjátékban a bábuk előrehaladását a dobókockák határozták meg. Az írástudók különösen a gót és a kevésbé elit játéknak tartott korabeli kínai sakkot kedvelték, aminek szabályai még jelentősen különböztek a mai sakktól. Például a figurák között szerepelt egy tábornok és két szárnysegédje (korlátozott lépési lehetőséggel), két elefánt vagy miniszterelnök, két ló, két kocsi, két ágyú és öt harcos vagy gyalog. A két tábort folyó választotta el egymástól, amit egyes figurák nem léphettek át. Népszerű ügyességi játéknak számított az, amikor egy távolabbi vázába kellett apró nyilakkal beletalálni. Az ügyességi játékokra is fogadásokat lehetett kötni. A gyerekek nem vehettek részt a szerencsejátékokban, inkább elküldték őket sárkányt eregetni. A pénzért folytatott szerencsejátékot elméletileg nagyon szigorúan büntette a törvény, a gyakorlatban azonban mégis széles körben hódoltak neki. Szinte mindenütt, mindenki játszott: a piacokon, a kocsmákban, a kurtizánok házában, a császári palotában (az eunuchok kedvenc időtöltése is a szerencsejáték volt). Gyakran folyt nagy tétekben a játék, így egy-egy fiatalember egy éjszaka alatt eljátszhatta a család egész vagyonát. Sokszor feleségüket, ágyasukat is feltették a kockára, vagy ruhátlanul kellett elhagyniuk a kártyabarlangot. Népszerűek voltak a szavakkal folytatott játékok, a versfaragási vetélkedések is. A kínai nyelv ilyen irányú gazdag lehetőségeit kihasználva az írástudók széles körben alkottak egymással versengve meghatározott formákban verseket, köztük gúnyverseket környezetük ismert személyeiről, amiket aztán nyomtatásban is megjelentettek vagy kitűztek az illető ajtajára. ### Testedzés A Ming-korban a testedzést az írástudók nem tartották nemes foglalatosságnak. Ekkoriban az önvédelmi sportok sem voltak igazán népszerűek. A Shaolin-kolostor harcművészete ekkoriban még főleg csak a falaikon belül volt ismert. A szabadban űzhető játékok azonban kedveltek voltak a gyerekek és a fiatal felnőttek körében. Ünnepek alkalmával a falusi legények súlyokat emeltek, kötélhúzó versenyeket rendeztek, birkóztak. A gyerekek ismerték a búgócsigát, gyakorolták a sárkányeregetést, lovacskáztak a lábuk közé fogott bottal, ugróköteleztek. Északon korcsolyáztak, délen gyakran úsztak a nyílt vizekben. A harcművészetek egyes mesterei magányosan járták az országot, és érdeklődés esetén tanfolyamokat vezettek. Egyes, kevésbé arisztokratikus írástudók a küzdősportokat, az egészségük érdekében űzték, valamint légzési gyakorlatokat végeztek. Helyenként az etnikai kisebbségek lányai, asszonyai is gyakoroltak bizonyos sportokat – erre az elkötött lábú kínai hölgyek nem igazán voltak képesek. #### Labdajátékok A kincses labda dobálása népszerű játék volt, főleg gyerekek és nők körében. Ennek során egy kis, pénzdarabokat is tartalmazó vászonzacskót dobáltak egymásnak, amit nem volt szabad leejteni. Az időszámításunk első századaiban, a kínaiak, köztük nők is, már sokféle játékot űztek lábbal rúgott labdával. A katonák fegyelmére gyakorolt rossz hatása miatt császár, a Ming-dinasztia alapítója betiltotta e sportot, és az ez ellen vétőket láblevágással fenyegette. Két utódja, (1426-1435) és (1506-1522) viszont lelkes híve lett a játéknak. A 16. század derekán Pekingben már volt pálya is a labdarúgás számára. A játékot többféle módon űzték, párosan vagy csapatokra oszolva. A lábteniszre hasonló játék is létezett. A bőrből készült labdákat levegővel fújták fel. Ennek alapján a kínaiak szerint ők találták fel a labdarúgást is. ## Az évszakok és a világ A kínai parasztok, kézművesek, munkások egész nap robotoltak, különbségek csupán az évszakokban, voltak. A holdújév 364 napból állt, és négy évszakra oszlott, az első évszaknak a tavasz számított. A kínai újév a téli napfordulót követő második újhold feljövetelének napjára esik. A kínai császár kötelessége volt tavasszal, a Föld oltára előtt elvégezni a rituális szántási szertartást, ami jelet adott a parasztok számára a föld megművelésének megkezdésére. Az évet 24 egységre osztották, melyek 14, 15 vagy 16 napból álltak, és mindegyiknek külön nevet adtak, mint például a „kis hideg”, a „rovarok ébredése”, és hasonlók. A hónap neve a kínai nyelvben is a hold-napból ered, mint a magyarban, hasonlóan ahhoz, hogy a nap szó ott is jelent égitestet és időegységet egyaránt. A napokat nem hetekbe, hanem dekádokba, vagyis tíznapos periódusokba csoportosították. A 24 órás napot 12 dupla órában határozták meg: elméletileg hét dupla órából állt a nappal, és öt dupla órából az éjszaka, de alkalmazkodtak az évszakok realitásához. Vagyis az éjszaka 19 órakor kezdődött, és reggel ötkor fejeződött be, de ezt az időszakot nyáron megkurtították, télen pedig meghosszabbították. A következő évi naptárt mindig a császári asztrológusok állították össze, és minden év tizedik hónapjának első napján jelent meg. Tartalmazta a következő évi mezőgazdasági munkák kezdési időpontját, a „szerencsés” és „szerencsétlen” napokat, és az európai kalendáriumokhoz hasonlóan ezerféle tanácsot kínált a mindennapi életre vonatkozóan.

2008-as Formula–1 világbajnokság

A 2008. évi, sorrendben az 59. Formula–1-es szezon március 16-án kezdődött és november 2-án fejeződött be. Ezalatt 18 futamot rendeztek meg. Bár eredetileg úgy tervezték, mégsem ez lett az első szezon az új Concorde egyezmény alatt. Az évben a versenyzők 2001 óta ismét kipörgésgátló és rajtautomatika nélkül versenyeztek. Új csapat volt ebben az évben a Force India, mely a 2007-es szezonban szereplő Spyker utódja. Az újonc versenyzők ebben az évben a Toro Rossós Sébastien Bourdais és a korábbi háromszoros világbajnok Nelson Piquet fia, Nelsinho Piquet. Az év közben, a török nagydíjon már csak 10 csapat rajtolt el a versenyen, miután a Super Aguri csapat pénzügyi nehézségek miatt befejezte Formula–1-es pályafutását. A szezon végén az egyéni világbajnoki címet a McLarennél versenyző Lewis Hamilton szerezte meg, a konstruktőri világbajnok a Ferrari lett. ## Változások 2008-ban 2008-ban 18 versenyt rendeztek meg, eggyel többet mint az előző évben. Az európai nagydíjat a Nürburgringről az új valenciai utcai pályára helyezték át. 2008-tól a német nagydíjat évente felváltva a Hockenheimringen és a Nürburgringen rendezik. Szeptember 28-án debütált az éjszaka megrendezett szingapúri nagydíj, amely a sportág első villanyfényes futama volt. Az amerikai nagydíjat 2008-ban már nem rendezték meg. ### Szabályok 2008-ra előírták az egységes elektronikus motorszabályozást. A motorszabályozó rendszert, a SECU-t (Standard Electronic Control Unit) a Microsoft és a Lotus fejlesztette ki. Betiltották a kipörgésgátlót és a rajtautomatikát az autókban. További előírás volt, hogy a versenyautók benzinjének minimum 5,75 százalék bioüzemanyagot kellett tartalmaznia. A 2007-ben használt motorokat 2008-ra nem lehet lehetett megváltoztatni. Az időmérő edzések utolsó szakaszának hosszát a korábbi 15-ről 10 percre csökkentették. A Super Aguri évad közbeni kiszállása után a korábban hat kieső versenyző számát ötre redukálták. Megszüntették a korábbi szabályt, miszerint az időmérő utolsó szakaszában kiautózott benzinmennyiséget vissza lehet tölteni az autókba. A versenyzőknek ugyanazzal az üzemanyagmennyiséggel kellett a versenyen elindulniuk, amennyivel az időmérő edzés harmadik szakaszát befejezték. ### Csapatok A 2007-ben indult Spyker csapatot az indiai milliárdos Vijay Mallya vásárolta meg, az új csapat neve Force India lett, versenyzői Adrian Sutil és Giancarlo Fisichella voltak. Az év elején sokáig úgy tűnt, hogy a Super Aguri csapat pénzügyi problémák miatt nem is fog részt venni a bajnokságban. Végül néhány héttel a szezonnyitó futam előtt a MAGMA csoportnak köszönhetően megmenekültek, és rajthoz tudtak állni Ausztráliában, a török nagydíj előtt azonban pénzügyi problémák miatt mégis kiszálltak a sorozatból. ### Versenyzők A Scuderia Toro Rosso 2007 augusztusában bejelentette, hogy 2008-tól kétéves szerződést köt a Champ Car sorozatban versenyző francia Sébastien Bourdais-val. Bourdais Vitantonio Liuzzi helyére került. Fernando Alonso kétéves szerződését felbontotta a McLarennel és visszaszerződött a Renault-hoz. Csapattársa Nelson Piquet Jr. lett, a csapat korábbi tesztversenyzője. Heikki Kovalainen a McLarenhez, Giancarlo Fisichella a Force Indiához igazolt át, csapattársa Adrian Sutil lett. A Williams csapat a 2007-es év végi Nakadzsima Kazuki-Nico Rosberg párossal teljesítette a szezont. A visszavonuló Ralf Schumacher helyére a német Timo Glock ült be a Toyotába. Évközben nem történt pilótacsere egyik csapatnál sem. ## Átigazolások ### Csapatváltások - ; Vodafone McLaren Mercedes pilóta → Renault F1 Team pilóta - Giancarlo Fisichella; Renault F1 Team pilóta → Force India F1 Team pilóta - Heikki Kovalainen; Renault F1 Team pilóta → Vodafone McLaren Mercedes pilóta - Alexander Wurz; Williams F1 Team pilóta → Honda tesztpilóta - Vitantonio Liuzzi; Scuderia Toro Rosso pilóta → Force India F1 Team tesztpilóta - ; Spyker F1 Team pilóta → Force India F1 Team pilóta - Christian Klien; Honda F1 Team tesztpilóta → BMW Sauber F1 Team tesztpilóta - Jamamoto Szakon; Super Aguri F1 Team tesztpilóta → Renault F1 Team tesztpilóta ### Visszatérő pilóták - Timo Glock; BMW Sauber F1 Team tesztpilóta → Toyota F1 Team pilóta ### Újonc pilóták - Nelsinho Piquet; Renault F1 Team tesztpilóta → Renault F1 Team pilóta - Sébastien Bourdais; → Scuderia Toro Rosso pilóta ### Távozó pilóták - Ralf Schumacher; Toyota F1 Team pilóta → - Scott Speed; Scuderia Toro Rosso pilóta → - Christijan Albers; Spyker F1 Team pilóta → ### Távozó csapatok - Spyker F1 Team ### Újonc csapatok - Force India-Ferrari ## A szezon előtt Az első hivatalos 2008-as tesztet január 14-én tartották Jerezben. A Ferrari, a McLaren és a Toyota már 2008-as autóját, a Williams az FW29 módosított verzióját, míg a Renault és a Red Bull a 2007-es autóját tesztelte. Emellett tesztelt a Toro Rosso, a Super Aguri és a Force India. Egyedül a Honda és az ezen a napon bemutatott BMW Sauber nem vett részt. Jerezben január 16-án tartották az utolsó tesztnapot. A BMW Sauber ezalatt egyedül tesztelt Valenciában. A következő háromnapos tesztsorozat január 22-én kezdődött Valenciában (itt már az összes csapat részt vett a Super Agurit kivéve), de a Renault és Williams már 21-én is tesztelt itt. A következő háromnapos tesztsorozatot Barcelonában rendezték február első három napján, itt nyolc csapat indult, a Super Agurit valamint a Bahreinben tesztelő Ferrarit és Toyotát kivéve. Az első napon Nakadzsima Kadzuki balesetet szenvedett a Williams FW30-assal, a vezető terelőszárny rögzítése miatt, de sérülés nélkül megúszta a balesetet. Spanyol szurkolók a McLaren felkészülését zavarták. Február 11-én Jerezbe tértek vissza a csapatok, de az első napon csak a Red Bull és a Williams vett részt. A második napon a Bahreinben tesztelő Ferrari és Toyota kivételével mindenki részt vett, ez volt a Super Aguri SA07B első tesztje. Február 19-étől 22-ig Barcelonában voltak tesztek (az első nap a Williams, a Red Bull, Renault, Toyota), ezalatt a BMW Valenciában gyakorolt 19-től 22-ig. A Super Aguri nem érkezett meg, annak ellenére, hogy megígérte, hogy részt vesz rajta. Az utolsó tesztsorozat február 25-én kezdődött és 27-én ért véget, de a Super Aguri nem jelent meg rajta. Az első napon Michael Schumacher is részt vett a Ferrari színeiben, és harmadik lett Hamilton és Räikkönen mögött. Az utolsó napon Jarno Trulli végzett az élen a Toyotával. ### Új autófejlesztések \* Nem hivatalos bemutató ## Csapatok és versenyzők ## A 2008-as Formula–1-es szezon versenynaptára - †: új pálya ## 2008 versenyei ### Ausztrál nagydíj Az év szezonnyitó versenyét, az ausztrál nagydíjat 2008. március 16-án rendezték az Albert Parkban. A pályán egy kör 5,303 km, a verseny 58 körös volt. Kimi Räikkönen a versenyen csak a középmezőnyből rajtolhatott, miután autója megállt a bokszutcába vezető úton. Mivel külső segítséggel tolták be a garázsba, még plusz büntetést is kapott. A pole-ból végül a mclarenes Lewis Hamilton rajtolt, mellőle a BMW Sauberes Robert Kubica indult. A rajt elég kaotikus volt, öten azonnal kiestek a versenyből. A verseny közepén ugyanis Felipe Massa és David Coulthard, és utóbbi kénytelen volt feladni a küzdelmet. Nem sokkal később Massa autója is tönkrement. Räikkönen kétszer is kicsúszott a pályáról ugyanazon a ponton előzés közben, majd három körrel a verseny vége előtt motorhiba miatt kiesett. Nakadzsima Kazuki nem sokkal ezelőtt kiütötte Kubicát, biztonsági autós szakasz alatt. Sébastien Bourdais motorhiba miatt, Glock baleset miatt esett ki az utolsó körökben. A futamot zavartalanul nyerte meg Hamilton Nick Heidfeld és Nico Rosberg előtt. Alonso negyedik, Kovalainen ötödik, Barrichello kizárását követően (piros lámpánál hajtott ki a boxutcából) Nakadzsima hatodik, Bourdais hetedik, Räikkönen nyolcadik lett. ### Maláj nagydíj A szezon második versenyét, a maláj nagydíjat 2008. március 23-án tartották Sepangban. A pályán egy kör 5,543 km, a verseny 56 körös volt. A kvalifikáción kettős Ferrari siker született, míg a két McLarent öthelyes rajtbüntetéssel sújtották Heidfeld és Alonso feltartása miatt. Räikkönen az első bokszkiállásnál megelőzte Massát, aki később kipördült és kiesett. Kubica így második, Kovalainen harmadik lett. Jarno Trulli negyedik, Hamilton ötödik, Heidfeld hatodik, Mark Webber hetedik és Alonso nyolcadik lett. ### Bahreini nagydíj 2008 harmadik versenyét, a bahreini nagydíjat 2008. április 6-án rendezték Sakhirban. A pályán egy kör 5,412 km, a verseny 57 körös volt. A pole-t Kubica érte el Massa és Hamilton elől. Räikkönen a negyedik helyről indult. A két ferraris már az első körben megelőzte Kubicát, Hamilton pedig beragadt a rajtnál és a 10. helyre esett vissza. Nem sokkal ezután hátulról belement Alonso Renault-jába, így azonnal ki kellett állnia orrkúpcserére. A középmezőnyben Coulthard és Button ütközött össze előzés közben, utóbbi ki is esett. Az addig nulla pontos Massa megnyerte a sivatagi futamot csapattársa előtt, Kubica bronzérmes lett. Heidfeld negyedik, Kovalainen ötödik, Trulli hatodik, Webber hetedik, Rosberg nyolcadik lett. Hamilton végül csak a 13. helyen végzett. ### Spanyol nagydíj Az év negyedik versenyét, a spanyol nagydíjat 2008. április 27-én rendezték Barcelonában. A pályán egy kör 4,655 km, a verseny 66 körös volt. Räikkönen szerezte meg a pole-t a hazai közönség előtt autózó Alonso előtt, akit a rajtnál megelőzte Massa. A negyedik helyen Hamilton autózott, aki Alonsót támadta. Az első körben megérkezett a biztonsági autó, mivel Vettel belement az előtte keresztbe forduló Adrian Sutil Force Indiájába. Kovalainen az első boxkiállások után defektet kapott és nagy sebességgel csapódott a gumifalba. A futam felénél Alonso autójában elfüstölt a motor és búcsúzni kényszerült Barrichellóval és Rosberggel együtt. A versenyt Räikkönen nyerte, Massa lett a második, Hamilton a harmadik. Pontot szerzett rajtuk kívül Kubica, Webber, Button, Nakadzsima és Trulli. ### Török nagydíj A szezon ötödik versenyét, a török nagydíjat 2008. május 11-én rendezték az Isztambul Parkban. A pályán egy kör 5,338 km, a verseny 58 körös volt. A török verseny előtt a Super Aguri csődbe ment, és Isztambulba már csak tíz csapat érkezett meg. Massa szerezte meg a pole-t a két mclarenes és Räikkönen előtt. A rajtnál beragadt Kovalainen, aki Räikkönent is akadályozta ezzel, aki így a hatodik helyre esett vissza. Räikkönen hamar megelőzte az előtte állókat és felzárkózott a harmadik helyre. Hamilton a versenyben megelőzte Massát, de a – többiekkel ellentétben – háromkiállásos taktikán volt, így második lett. Massa könnyedén nyerte meg harmadszorra is a török nagydíjat, a dobogósok utáni sorrend Kubica, Heidfeld, Alonso, Webber és Rosberg volt. ### Monacói nagydíj 2008 hatodik versenyét, a monacói nagydíjat 2008. május 25-én tartották a Monacói utcai pályán. A pályán egy kör 3,340 km, a versenyt a maximális időhatár túllépése miatt a 76-ik körben leintették. Míg az időmérő edzés száraz, addig a verseny esős volt a hétvégén. A Ferrari szerezte meg az első sort, de Hamiton a rajtnál megelőzte Räikkönent és feljött Massa mögé. Kovalainennek a bokszutcából kellett rajtolnia. A versenyen sok ütközés volt, Rosberg belement Alonsóba, később Hamilton és Fernando Alonso is a falnak ütközött. Egyikük autójában sem keletkezett azonban komolyabb kár. Később David Coulthard és Sebastian Bourdais összeütközött, ami miatt be kellett küldeni a biztonsági autót. Räikkönennek büntetés, majd vezetői hiba miatt is ki kellett állnia a boxba egyszer. A futamot vezető Massa kirepült az egyik kanyarból, s mire visszatért a pályára, Kubica megelőzte. Rosberg széttört autója miatt ismét bejött a biztonsági autó. A már száradó pályán Räikkönen a negyedik helyen autózó Adrian Sutil mögött autózott, amikor elvesztette uralmát az autója fölött és egymásnak ütköztek. A finnek egy újabb boxkiállásra volt szüksége, míg Sutil kiesett a Force Indiával. Végül Hamilton nyert Kubica, Massa, Webber, Vettel, Barrichello, Nakadzsima és Kovalainen előtt. Kimi csak 9. lett. ### Kanadai nagydíj A szezon hetedik versenyét, a kanadai nagydíjat, 2008. június 8-án tartották Montréalban. A pályán egy kör 4,361 km, a verseny 70 körös volt. Hamilton mögül Kubica, Räikkönen és Massa várhatta a rajtlámpák kialvását. Rosberg az egyébként sima rajton lerajtolta Alonsót és a negyedik helyre jött fel. Sutil autója megállt és lángolni kezdett, ekkor beküldték a biztonsági autót. Amikor kinyitották a bokszutcát, az első öt egyszerre érkezett meg, de a box kijáratánál piros volt még a lámpa. Kubica és Räikkönen így megállt, Hamilton és a mögötte haladó Rosberg azonban nem vette időben észre és belement a várakozó Ferrariba. Mindkettejük versenye véget ért. Hamilton és Rosberg a következő versenyre 10 helyes rajtbüntetést kapott. Az ezután élen Heidfeld haladt, mögé Kubica és Alonso jött föl, miután minden versenyző letudta az első bokszkiállását. Ezek után Kubica megelőzte a másik BMW-t és az élre állt. Alonso váltóhiba miatt kiesett, így David Coulthard feljött a harmadik helyre. A verseny végéig már nem változott az első három sorrendje. A BMW Sauber megszerezte első és egyben kettős győzelmét, mögöttük Glock negyedik, Massa ötödik, Trulli hatodik, Barrichello hetedik és Vettel nyolcadik lett. ### Francia nagydíj Az évad nyolcadik versenyét, a francia nagydíjat, 2008. június 22-én rendezték meg Magny-Coursban A pályán egy kör 4,411 km, a verseny 70 körös volt. Hamilton és Rosberg a Kanadában történtek miatt a középmezőnyből indulhatott. Kovalainen és Barrichello öt helyes büntetést kapott feltartás és váltócsere miatt. Az élről Räikkönen és Massa indulhatott. A rajt után hamar elhúzott mindkét Ferrari a többiektől, Hamilton bokszutca áthajtásos büntetést kapott Vettel szabálytalan megelőzéséért. A vezető Räikkönen autója lassulni kezdett, mivel kipufogójának egy része meglazult, később le is szakadt. Massa így hamar utolérte, majd megelőzte csapattársát. A 3. helyért szoros csata alakult ki az utolsó körökben Trulli, Kovalainen és Kubica jóvoltából. Néhány körrel a leintés előtt elkezdett enyhén esni, de ez már nem befolyásolta a végeredményt. Végül Massa nyert Räikkönen, Trulli, Kovalainen, Kubica, Webber, Piquet és Alonso előtt. Hamilton nem szerzett pontot. ### Brit nagydíj Az évad kilencedik versenyét, a brit nagydíjat 2008. július 6-án rendezték meg Silverstoneban. A pályán egy kör 5,141 km, a verseny 60 körös volt. Az időmérőn Kovalainené lett a pole, mögüle meglepetésre Mark Webber, Räikkönen és Hamilton indulhatott. A versenyen szinte végig esett az eső, a rajt után a két McLaren állt az élre, Hamilton hamar megelőzte Kovalainent. Webber és Massa is kipördült az első körben. Webber megpördülése után gyorsan zárkózott fel a többiekre, míg Massa ezután is többször megpördült. Az első kerékcserék után Hamilton Räikkönen előtt vezetett. A brit köztes esőgumit kapott, míg Räikkönennél nem cseréltek kereket, aki az erősödő eső miatt jelentősen lelassult. Mire kihívták új gumiért a boxba, sok pozíciót vesztett. Heidfeld az esőben nagyon jól ment, és a második helyre ért fel. Barrichello autójára extrém esőgumikat raktak fel, és ezzel annyit nyert, hogy végül harmadik lett a futamon. A célbaérkezők sorrendje Hamilton, Heidfeld, Barrichello, Räikkönen, Kovalainen, Alonso, Trulli és Nakadzsima lett. A versenyen szenvedő Massa az utolsó helyen, tizenharmadikként végzett. A pontversenyben ekkor hármas holtverseny alakult ki Hamilton, Räikkönen és Massa között. ### Német nagydíj Az évad tizedik versenyét, a német nagydíjat 2008. július 20-án rendezték meg Hockenheimringen. A pályán egy kör 4,574 km, a verseny 67 körös volt. A hőmérséklet a hétvégén igen alacsony volt, ami nem kedvezett a Ferrariknak: a pole-t Hamilton szerezte meg, aki mellől Felipe Massa indult. A rajtnál a legjobban a hetedik helyről kezdő Robert Kubica és a negyedik helyre ugrott fel. A 36. körben Timo Glock balesetet szenvedett a célegyenesre ráfordító kanyarban. Toyotájának jobb hátsó kereke kiszakadt, az autó a pályát a bokszutcától elválasztó betonfalnak csapódott. A biztonsági autót emiatt azonnal beküldték a pályára. A közvetlenül a baleset előtt tankoló egykiállásos Nelson Piquet a Renault-val a 17. helyről az elsőre jött fel. Az ekkor negyedik Hamilton hamar megelőzte csapattársát, Massát, majd Piquet-t is. Massa nem tudta megelőzni honfitársát, így harmadik lett. Pontszerző volt Nick Heidfeld, Kovalainen, Räikkönen, Kubica és Sebastian Vettel. ### Magyar nagydíj Az év tizenegyedik versenyét, a magyar nagydíjat 2008. augusztus 3-án rendezték a Hungaroringen. A pályán egy kör 4,381 km, a verseny 70 körös volt. Az élről Hamilton indulhatott, de Massa a harmadik helyről parádésan rajtolt, és megelőzte az előtte lévő két McLarent. A brazil sokáig vezette is a versenyt de motorja három körrel a verseny vége előtt tönkrement, így ki kellett állnia. Mivel Hamilton Massa balszerencséje előtt defektet kapott így a 23. magyar nagydíjat a 23-as rajtszámú McLaren MP4-23-mal Heikki Kovalainen nyerte, megszerezve pályafutása első győzelmét. A második meglepetésre Timo Glock, a harmadik Kimi Räikkönen lett. A további pontszerzők Fernando Alonso, Lewis Hamilton, Nelson Piquet Jr., Jarno Trulli és Robert Kubica lettek. ### Európai nagydíj A szezon tizenkettedik versenyét, az európai nagydíjat 2008. augusztus 24-én rendezték a Valenciában. A pályán egy kör 5,440 km, a verseny 57 körös volt. Felipe Massa dominálta az egész hétvégét: megszerezte a pole-t, a leggyorsabb kört, majd a futamgyőzelmet is. Massa mögül Hamilton és Kubica kezdett, mindketten ugyanabban a pozícióban is fejezték be a versenyt. Massa a második boxkiállásánál majdnem összeütközött a Force Indiás Adrian Sutillal, aki már kifelé igyekezett a boxutcából. A versenybíróság megvizsgálta a történteket és úgy döntött, hogy a Ferrari 10 000 eurós pénzbüntetést kap a figyelmetlenségért. Nem sokkal ezután jött Räikkönen is, szinte egy időben Kovalainennel. Nagy sietségében nem várta meg, amíg a kezelő kihúzza a csövet autójából, és így elrántotta a szerelőt, aki a földre zuhant. A kezelőt hordágyon vitték el. Egy körrel később Räikkönen Ferrarijának motorja elfüstölt a célegyenesben, ugyanúgy a hajtókar hibája miatt, mint Massánál a Hungaroringen. ### Belga nagydíj A tizenharmadik futamot, a belga nagydíjat 2008. szeptember 7-én rendezték Spában. A pályán egy kör 7,004 km, a verseny 44 körös volt. Az időmérőjén Hamilton megszerezte az első rajtkockát, Massa második, Räikkönen negyedik lett. A verseny vizes aszfalton kezdődött, és a befutónál is esett az eső. Räikkönen a negyedik helyről körök alatt az elsőre ért fel, és a verseny végéig vezetett. Az utolsó három körben erősen elkezdett esni, Hamilton utolérte a vezető Kimi Räikkönent, és meg is előzte a finnt, igaz, vitatott módon, hiszen a célegyenesre ráfordító kanyart levágta, majd a célegyenesben visszaengedte maga elé riválisát, ám az egyenes végén bevágott elé. A finn nem sokkal ezután a vizes aszfalton kicsúszott, a falnak csapódott és kiesett. Így Lewis Hamilton nyert Spa-Francorchamps-ban, de futam után a versenybírók döntése alapján 25 másodperces büntetést kapott, így a futam győztese Felipe Massa lett, a mcLarenes a harmadik helyre csúszott vissza. Az ügy újratárgyalására szeptember 22-én került sor, ekkor végleg eldőlt, hogy Massa nyerte a belga nagydíjat. A második helyre Nick Heidfeld ért fel, aki az utolsó körökben intermediate gumikat kapott. Alonso 4., Vettel 5., Kubica 6., Bourdais 7., Webber 8. lett. ### Olasz nagydíj Az év tizennegyedik versenyét, az olasz nagydíjat 2008. szeptember 14-én rendezték Monzában. A pályán egy kör 5,793 km, a verseny 53 körös volt. Az időmérő edzésen hatalmas eső fogadta a mezőnyt, ahol Vettel megszerezte élete első Formula–1-es pole-pozícióját. Ezzel ő lett a sportág történetének legfiatalabb pole-pozíciót elérő versenyzője. A futamon a mezőny a biztonsági autó mögül rajtolt el, és a biztonsági autó a második kör végéig kinn is maradt. Amikor végre elindultak, Vettel megtartotta első helyét, és Kovalainennel szemben növelni is tudta előnyét. A versenyt végül – végig vezetve – több mint 10 másodperces előnnyel nyerte, ezzel a Formula–1 történetének legfiatalabb futamgyőztese lett, 21 évesen és 74 naposan. Kovalainen és Kubica után a pontszerzők Alonso, Heidfeld, Massa, Hamilton és Webber voltak. ### Szingapúri nagydíj Az év tizenötödik versenyét, a szingapúri nagydíjat 2008. szeptember 28-án rendezték Szingapúrban. A pályán egy kör 5,067 km, a verseny 61 körös volt. Ez volt a Formula–1 első éjszakai, egyben 800. világbajnoki versenye. Massa 0,6 másodperces előnnyel szerezte meg a pole-t Hamilton és Räikkönen előtt. A 14. körben Nelsinho Piquet falhoz csapta az autóját, így a már korábban első tankolását megejtő, a 14. helyről rajtoló Alonso óriási előnybe került az előtte autózókkal szemben. Fernando hamarosan az élre állt, sőt akkora előnyt autózott ki, hogy második kiállása után is könnyedén az élre tért vissza. Alonso a versenyt végül meg is nyerte Nico Rosberg és Lewis Hamilton előtt. Massa az első boxkiállásánál a jelzőrendszer hibájából túl korán indult el és magával rántotta az üzemanyagtömlőt, amit a bokszutca végéig húzott. Csak jelentős időveszteséggel tudott visszaállni, 13. lett. Räikkönen négy körrel a futam leintése előtt a falnak csapta autóját és kiesett. Glock negyedik, Vettel ötödik, Heidfeld hatodik, Coulthard hetedik, Nakadzsima nyolcadik lett. ### Japán nagydíj A tizenhatodik versenyt, a japán nagydíjat 2008. október 12-én rendezték a Fuji Speedwayen. A pályán egy kör 4,563 km, a verseny 67 körös volt. A pole-pozícióból Hamilton indult, de visszaesett, amikor egy túl késői fékezéssel megpróbálta maga mögött tartani Räikkönent. Amikor Massát előzte vissza, a brazil hátulról meglökte, és el kellett engednie az egész mezőnyt, mielőtt helyes irányba tudott fordulni. Hamilton Räikkönen leszorításáért bokszutca-áthajtásos büntetést kapott, ahogy Massa is az ő meglökéséért. A versenyt ismét Alonso nyerte, Robert Kubica és Kimi Räikkönen előtt. Piquet negyedik, Trulli ötödik, Vettel hatodik, Massa hetedik, Webber nyolcadik lett. Lewis Hamilton a 12. helyen, pont nélkül végzett. A versenybírók a futam után 25 másodperces büntetéssel sújtották az eredetileg 6. helyen leintett Sébastien Bourdais-t, aki így tizedik lett. ### Kínai nagydíj 2008 tizenhetedik versenyét, a kínai nagydíjat 2008. október 19-én rendezték Sanghajban. A pályán egy kör 5,451 km, a verseny 56 körös volt. Lewis Hamiltoné lett a pole 1:36,303-des idővel Räikkönen és Felipe Massa előtt. A futam meglehetősen eseménytelen volt, az élen nem sokat változott a versenyzők sorrendje. A versenyen Räikkönen maga elé elengedte csapattársát, Felipe Massát, hogy a brazil világbajnoki esélyét megtarthassa. Lewis Hamilton a leggyorsabb kört megfutva győzött és mesterhármast ért el. Alonso negyedik, Heidfeld ötödik (a 9. helyről), Kubica hatodik (a 11. helyről), Timo Glock hetedik (a 12. helyről), Piquet nyolcadik lett. Hamilton 7 pontra növelte előnyét Massával szemben. A Ferrari 11 ponttal vezetett a McLaren előtt. ### Brazil nagydíj A világbajnokság tizennyolcadik, egyben utolsó versenyét, a brazil nagydíjat 2008. november 2-án rendezték Interlagosban. A pályán egy kör 4,309 km, a verseny 71 körös volt. A szezonzáró versenyen Massa az első, Hamilton a negyedik helyről indult. A rajtot néhány perccel elhalasztották, mivel hirtelen eső jött. Massa magabiztosan nyerte a futamot, Hamilton pedig tudta tartani a világbajnoki címhez szükséges ötödik helyet, a vége előtt két körrel azonban Sebastian Vettel megelőzte, amivel visszacsúszott a 6. helyre. A verseny vége előtt egy kanyarral Hamilton, az immár szakadó esőben, utolérte a száraz pályára való gumikon csúszkáló Timo Glockot. Ezt kihasználva Hamilton meg tudta előzni őt, s így bejött az ötödik helyre, amivel a világbajnokságot 98 ponttal, egy pont előnnyel megnyerte. Massa után a befutók sorrendje Alonso, Räikkönen, Vettel, Hamilton, Glock, Kovalainen és Trulli volt. 2008-ban Lewis Hamilton lett minden idők legfiatalabb Formula–1-es világbajnoka. A konstruktőri verseny győztese a Ferrari lett 172 ponttal. ## Végeredmény Az évad első versenyét Hamilton nyerte, majd a maláj nagydíjtól megerősödött, a bahreini nagydíjtól a török nagydíjtól Räikkönen vezette az egyéni pontversenyt. Monacói győzelme után Hamilton a következő kanadai ütközéséig állt az élen. Kanada után a győztes Robert Kubica vezetett a következő francia nagydíjig, amikor Massa vette át a vezetést. A brit nagydíjtól a szezon végéig újra Hamilton vezetett. A két ferraris pontszáma ezalatt többször megelőzte, majd visszaelőzte egymást. Räikkönen sorozatban négy pont nélküli versenye után szinte esélytelen volt a vb címre, Massa hátránya 7 pont volt a japán nagydíj előtt. A brazil szintén 7 pontos hátránnyal érkezett az utolsó futamra, ahol nem tudta megszerezni a világbajnoki címet, Lewis Hamilton 98 ponttal a legfiatalabb világbajnok lett. A konstruktőri versenyben a McLaren az első két futam, és a szingapúri nagydíj után vezetett. A BMW a kanadai nagydíj után állt az élen. A többi verseny után a Ferrari vezette a konstruktőri vb-t, és végül világbajnok lett 172 ponttal. Az évad végén Sebastian Vettel (egy győzelem) illetve a Toro Rosso, valamint Fernando Alonso (két győzelem) és Renault lépett jelentősen előre a pontversenyben. Az FIA díjátadó gáláját december 12-én tartották Monte-Carlóban. ### Nagydíjak ### Versenyzők Pontozás: (Félkövér: pole-pozíció, dőlt'': leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található) ^\* = a versenyző nem ért célba, de teljesítette a futamban szereplő körök legalább 90%-át, így helyezését értékelik, és pontot kaphat ### Konstruktőrök ^\* = a versenyző nem ért célba, de teljesítette a futamban szereplő körök legalább 90%-át, így helyezését értékelik, és pontot kaphat - +/- A csapat helyezése 2007-hez képest \* A csapat helyezése az előző évi jogelődjéhez képest (Spyker Ferrari→Force India) ### Időmérő edzések Színmagyarázat: `A 11 csapatos időmérő-rendszer`</span>` pontozása:` Megjegyzés: A helyezések a világbajnokság pontversenyében elfoglalt pozíciót jelentik. A táblázatban az időmérő edzésen elért eredmények, és nem a végleges rajtpozíciók szerepelnek. - † — A rajtpozíció változott az időmérő edzésen elért helyezéshez képest (nem számítva az egyik versenyző hátrasorolásából következő előrelépést). A részletekért lásd a futamok szócikkeit. ## Közvetítések A 2008-as szezonban az RTL Klub csatorna közvetítette élőben az időmérő edzéseket és a futamokat, az ismétlések a Sportklubon voltak láthatók. A magyar nagydíj kivételével valamennyi futamot a budapesti stúdióból kommentálták. A kommentátorok Palik László és Czollner Gyula voltak, Palikot szükség esetén Wéber Gábor helyettesítette szakkommentátorként. A helyszíni riporter futamonként egymást váltva Szujó Zoltán és Faragó András volt. A stúdióműsorokat Gyulai Balázs és Héder Barna vezették, állandó vendégeik Wéber Gábor és Szabó Róbert voltak.

F–16 Fighting Falcon

Az F–16 Fighting Falcon (Harci Sólyom) negyedik generációs, egy hajtóműves vadászbombázó repülőgép, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban a General Dynamics fejlesztett ki, jelenleg a cégegyesülések után a Lockheed Martin gyártja. Eredetileg könnyű nappali vadászgépnek tervezték, azonban a mikroelektronika fejlődése folyamatosan tette lehetővé egyre fejlettebb fegyverek és berendezések integrációját, így napjainkban szinte minden fegyverfajtát bevethet, napszaktól és időjárástól függetlenül. Kategóriájának legsikeresebb repülőgépe, a legyártott gépek darabszáma a jelenlegi megrendelésekkel együtt eléri a 4300 darabot, a 24 üzemeltető országból 14 adott le összesen 52 alkalommal utánrendelést, Egyiptom például összesen hétszer, Izrael ötször rendelt a típusból. Gyártási költségeinek csökkentése érdekében a repülőgép számos alkatrésze csereszabatos más típusokéval, hajtóműve megegyezik az F–15 Eagle típuson alkalmazottal. Bár a fő megrendelő USAF már nem rendel a repülőgépből, az gyártásban marad valószínűleg a 2010-es évek második feléig is. Utódja az F–35 Lightning II lesz. A repülőgéppel 71 igazolt légi győzelmet értek el az üzemeltetők. Az F–16 kiváló légiharc-képességekkel rendelkezik, ami a repülőgép aerodinamikai tulajdonságai, kedvező tolóerő-tömeg aránya, alkalmazott fegyverrendszerei, az elektronikus kormányvezérlő rendszer (Fly-by-wire) mellett főképp az olyan, a pilótafülkét érintő újításoknak köszönhető, mint a pilóta kilátását semmilyen irányban nem akadályozó buborék kialakítású kabintető, az oldalra helyezett (botkormányt helyettesítő) joystick, a HOTAS (Hands On Throttle And Stick, kezek a gázkaron és botkormányon) rendszerű pilótakabin, és a nagy túlterhelés alatt a pilóta gerincére nehezedő nyomást könnyebben elviselni és a célt szemmel követni segítő, 30 fokban hátradöntött katapultülés. Az F–16 hivatalos neve „Fighting Falcon”. Ez volt az első repülőgépnév, melyet az USAF pályázat eredményeként, Joseph A. Kurdell őrmester javaslatát legjobbnak ítélve választott ki, 1976-ban. A pilóták gyakran „Viper”-nek hívják, ez a név a General Dynamics által használt megnevezés volt a fejlesztés korai szakaszában. ## Történet Az USAF a hatvanas években kezdett el foglalkozni az akkori vadászbombázóit leváltó új repülőgéptípusokkal szemben támasztott igények megfogalmazásával. Az akkori koncepció szerint az összes vadász és vadászbombázó repülőgépüket két típussal, egy nehéz vadászrepülőgéppel (F–X program, később ez lett az F–15 Eagle) és egy könnyűvadásszal (ADF, Advanced Day Fighter – Fejlett Nappali Vadász) szerették volna leváltani. ### Vietnámi tapasztalatok A koreai háború után kifejlesztett vadászrepülőgépekkel szemben támasztott fő elvárások a nagy sebesség és repülési magasság, a rádiólokátor és a légiharc-rakéták megléte voltak, ezzel szemben a manőverező légiharc megvívásához fontos jó kilátás, nagy manőverezőképesség, valamint a gépágyú beépítése másodlagos szempontokká váltak. A koncepció életképtelenségét a vietnámi háború bizonyította be: a Koreában elért 13:1 lelövési arányhoz képest a vietnámi háborúban néha csak 2:1 volt a légi harcban lelőtt repülőgépek aránya, pedig a vietnámi pilótákat általában gyengébben képzetteknek tartották, mint az amerikaiakat. A problémák fő oka az volt, hogy a manőverező légiharcot elavultnak tartották, ehelyett a látótávolságon túli, nagy hatótávolságú rakétákkal megvívott légiharcot gondolták a győzelem kulcsának, de az akkori lokátorokkal, bár a repülőgépeket tudták észlelni és követni, bizonyosan nem tudták megállapítani, hogy ellenséges, vagy saját repülőről van-e szó, ami miatt először szabad szemmel kellett a repülőgép ellenséges mivoltáról meggyőződni, természetesen megfelelően közelről. Az akkori AIM–7 Sparrow rakéták találati aránya is igen alacsony, 10% körüli volt. A háború fő vadászrepülőgépének, az F–4 Phantom II-nek több problémája volt: - Nagy méret: az ellenséges pilóták a nagy F–4-eseket sokkal messzebbről meglátták, mint az amerikaiak az apró MiG–21-eseket és MiG–17-eseket. - Gyenge kilátás: a nagy sebességre optimalizált repülőgépek alacsonyabb légellenállás miatti kisebb méretű pilótakabinjaiból oldalra, lefelé és hátrafelé nagyon rossz volt a kilátás. - Rossz manőverezőképesség: bár az F–4 maximum 7g túlterhelésre volt méretezve, ami akkor nagy értéknek számított, de a repülőgép nagyon hamar elvesztette a sebességét fordulók közben. - Lomhaság: a manőverek változtatása nagyon hosszú időbe telt, nem lehetett meglepő, hirtelen manővereket végrehajtani - Magas ár: a kor amerikai gépei drágák voltak, és nagy volt a karbantartási igényük - A gépágyú hiánya: ez légi közelharcban sokat számított, az ellenséges repülőgépek gyakran túl közel voltak ahhoz, hogy rakétát lehessen ellenük indítani. - Hatótávolság: bár az F–4 hatótávolsága általában elegendő volt, az intenzív manőverezés ezt alapvetően lecsökkentette. ### Fejlesztés A szovjet MiG–25 fejlesztéséről érkező hírek miatt az ellenfeléül szánt nehézvadász, az F–15 fejlesztését gyorsították fel, az ADF tervet elnapolták. Az F–15 sok szempontból megfelelt a vietnámi tapasztalatoknak (például manőverezőképesség, gépágyú, kilátás), viszont még az F–4-esnél is bonyolultabb és drágább volt. Független szakértők egy csoportja, a „Vadászmaffia” („Fighter Mafia”), többek között John Boyd Koreát megjárt pilóta és teoretikus szerint viszont a repülőgép inkább visszalépést jelentett az F–4-hez képest, ezért lobbizni kezdtek egy olcsóbb vadászrepülőgép megépítéséért. Bár az USAF nem szeretett volna az F–15 mellé egy másik repülőgépet, a Kongresszusban és a Hadügyminisztériumban a terv támogatókra talált, nem utolsósorban azért, mert az F–15-ös túl drága volt ahhoz, hogy a szövetségeseknek exportálják. Végül, 1971-ben megkezdték a Light Weight Fighter (LWF, könnyűvadász) programot. A programra az amerikai repülőgép-ipar felfigyelt, mert rájöttek, hogy nagy üzlet van az öregedő F–104 Starfighter és F–5 Tiger II repülőgépek lehetséges utódjának gyártásában, ezért a Boeing, a General Dynamics, a Vought, a Northrop, és a Rockwell készítettek tanulmányokat, mind egy hajtóműveset, csak a Northrop készített két hajtóműves tanulmányt is. A tervezett gépek meglepően hasonlóak voltak egymáshoz. A Boeing és a General Dynamics adta be a legjobb pályázatot, és a Northrop gépét támogatták a legkevésbé, de több, az F–104 katasztrofális baleseti statisztikáját a saját bőrén megtapasztaló külföldi vevő félt az egy hajtóműves koncepciótól, ezért a Northrop is megkapta a prototípus elkészítésére a megrendelést, a Boeing viszont így elesett a lehetőségtől. Időközben európai országok, Hollandia, Belgium, Norvégia és Dánia megalapították a Multinational Fighter Program Group-ot, hogy közösen vásároljanak utódot kiöregedő vadászgépeik helyett, csökkentve ezzel a kiadásaikat. Az Amerikai Haditengerészet is keresett egy olcsóbb és egyszerűbb alternatívát F–14 Tomcat repülőgépeinek (VFAX program), és a Kongresszus utasította, hogy az időközben ACF-re (Air Combat Fighter, Légiharc-vadász) átnevezett program gépei közül válasszanak. Az USAF vezetői ennek örültek, mert a tervezett haditengerészeti repülőgép több feladatú kellett, hogy legyen, az ACF program így nem volt közvetlen konkurense a csak vadászrepülőgép F–15-nek. ### Prototípusok A Northrop YF–17-ese konzervatív terv volt, két hajtóművel, az YF–16 viszont teljesen új megoldásokat tartalmazott, többek között a Pratt & Whitney F100 utánégetős kétáramú gázturbinás sugárhajtóművet. Bár a két hajtómű általában biztonságosabb, éles helyzetben egy vadászrepülőgép képtelen lenne egyetlen működő hajtóművel hazamenekülni, emellett két hajtómű kétszer annyi hibalehetőséget és karbantartást is jelent. Az USAF vezetői az alacsonyabb beszerzési és fenntartási költségek, valamint az F–15-tel közös hajtómű miatt az F–16-ot választották, így ugyanis több pénzt tudtak szánni a nekik kedvesebb nagyobb repülőgépre. A General Dynamics kiválasztása politikai szempontból is jó gondolatnak tűnt, mert a cég éppen az F–111 Aardvark gyártásának a végén tartott, így megrendelést tudtak adni az egyébként nehéz helyzetbe kerülő cégnek. Az európai vásárló országok mindkét repülőgép vásárlását megfontolták a Dassault Mirage F1 és a Saab JA 37 Viggen mellett, és ők is az F–16-osból vásároltak, összesen 348 darabot, amelyet a SABCA (Belgiumban) és a Fokker (Hollandiában) gyártott le. A Navy viszont nem tudott egyhajtóműves repülőgépet elképzelni a repülőgép-hordozóin, ezért ők az YF–17 prototípust választották, ebből lett később az F/A–18 Hornet. ## Gyártás Az F–16-ost eredetileg két változatban gyártották, az F–16A együléses, az F-16B kétüléses, kiképző verzió. Az első F–16A összeszerelését 1975 augusztusában kezdték el, 1976 decemberében repült, a típus 1979 januárjában állt hadrendbe a 388. Taktikai Vadászezrednél. Ugyanebben a hónapban kapta meg az első repülőgépét a Belga Légierő is, így az F–16 lett az első repülőgép, amelyet egyszerre kezdtek gyártani amerikai és külföldi légierőknek. Az F–16B kétüléses változata elsősorban kiképzési célokat szolgál, a második ülést az első mögött helyezték el, a tüzelőanyag és az elektronika rovására. Általában a növendék elöl, az oktató hátul ül. Az 1980-as évek végén az F–16A/B-t az F–16 C/D változat követte, melyben korszerűbb avionika és hajtómű van. A gépet a gyártás során folyamatosan továbbfejlesztették, a gyártási sorozatok (Block) száma meghatározó fejlesztéseket tükröz. A repülőgép üres tömege folyamatosan nőtt, 7800 kg-ról (F–16A Block 10) 9600 kg-ra (F–16C Block 50). Az USAF jelenleg a Block 40/42 és 50/52 sorozatú gépeket használja, a régebbi, Block 25/30/32 gépeket a Légi Nemzeti Gárda és a Légierő Tartalék kapta meg, az F–16A repülőgépeket már túlnyomó részt kivonták a rendszerből és konzerválták. Az F–16 tervezett utóda az F–35 Lightning II lesz, kissé jobb manőverezőképességgel, és ami sokkal fontosabb, lopakodó tulajdonságokkal, ami a jövő harcterén létfontosságú. Gyártási helyek, melyek a General Dynamics-el és később a Lockheed Martinnal együttműködtek 1. Forth Worth, Texas, USA: a GD/LM fő gyártóközpontja. 2. Európa (Fokker, Sabca): a BeNeLux államok részére végzett gyártást az 1980-as években, majd azután a korszerűsítési programokban is aktív szerepet vállal. 3. Törökország, a Turkish Aircraft Industries, INC. (TUSAS) 240 F–16C/D-t gyártott a Török Légierő részére 1980-as és 1990-es években, továbbá 46 gépet szerelt össze az Egyiptomi Légierő számára. A 2000-es években Török Légierőnek olyan önálló korszerűsítési programot szervezett Lockheed Martinnal együttműködve, amely már nem illeszthető be az amerikai Block-sorozatba. 4. Izrael: az Izraeli Légierő számára az Elbit többféle korszerűsítési programot dolgozott ki, melyek szintén nem illeszthetőek be a Block-sorozatba. 5. Dél-Korea ## Szerkezeti felépítés Az F–16 egyhajtóműves, többcélú vadászbombázó repülőgép. M61 Vulcan beépített gépágyúja mellett rakéták és bombák széles választékát hordozhatja. A tervezés kezdetétől fogva az F–16-ost költséghatékony „igáslónak” szánták, amely sokféle célra használható, magas hadrafoghatósággal. Elődeinél sokkal egyszerűbb és olcsóbb, de fejlett aerodinamikai kialakítása és korszerűbb avionikája (többek között a világon először alkalmazott számítógépes vezérlőrendszer, a „fly by wire”, ami miatt az Electric Fighter becenevet is kapta) nagyobb teljesítményt eredményez. ### Ergonómia és jó kilátás a pilótakabinból Az F–16 pilótája magasan ül a repülőgép törzsében, a plexiből készült kabintető merevítője mögötte van, a látóterén kívül. Ez, és a buborék formájú kabintető akadálymentes kilátást biztosít, ami a manőverező légiharcban létfontosságú. A merevítő nélküli kabintető egy szokatlan tulajdonsága, hogy nincsen repülés közben szélzaj, ami a pilótát segíthetné, ha a sebességmérő elromlik. Hagyományos repülőgépeken a szélzajból a pilóta meg tudja a gép sebességét becsülni. A pilóta katapultülése 30 fokban hátra van döntve, ami a tervezők szerint a légiharc közben fellépő nagy túlterhelések elviselésében segít (más repülőgépeknél a katapultülés csak kb. 13 fokban van hátradöntve). Ez viszonylag kis mértékben csökkenti a pilótára ható erőket. Mivel a pilóták a jobb kilátás érdekében fejüket repülés közben is vízszintesen tartják, a döntött üléselrendezés miatti nagy nyaki terhelés hosszabb távon ortopéd problémákat okoz, ezért az F–16-ost a pilóták 40 éves koruk után általában nem repülik. A botkormány a pilóta jobb kezénél van elhelyezve, ami a nagy túlterhelésű manőverek közben kényelmesebb, mint a hagyományos, lábak közötti kormány. A HUD (Head Up Display) a pilóta elé vetíti a fontos információkat, ezért nem kell lenéznie a műszerfalra. ### Számítógépes irányítás (Fly by wire) Az F–16 számítógépes irányítórendszert használ, a pilóta botkormánya és a repülőgép kormányfelületei között nincsen mechanikus kapcsolat. A számítógépes vezérlés az instabil aerodinamikai kialakítás miatt szükséges. A botkormány és a kormányfelületek közötti mechanikus kapcsolat hiánya egy szokatlan tulajdonsághoz vezetett: a kormányfelületek eredetileg nem tudták a botkormányt mozgatni, ezért a pilótának nem volt tudomása a kormányfelületekre ható erőkről. Később a botkormányba olyan mechanikát építettek (hasonlóan a mai számítógépes botkormányokhoz), ami ellenerő-hatással jelez vissza, ez segít a pilótának a repülőgépre ható erők érzékelésében. Emellett a botkormányoknak nem volt holtjátéka sem, ami a mechanikus szerkezetekhez szokott pilótákat nagyon zavarta, ezért a mai botkormányok néhány millimétert mozoghatnak. A számítógép másodpercenként több ezer számítást és korrekciót végez, a pilótát felszabadítva, hogy csak a feladatra kelljen koncentrálnia, emellett megakadályozza, hogy a pilóta veszélyes repülési manővert végezzen, például átessen a repülőgéppel. A pilóták szerint nem a pilóta vezeti az F–16-ost, hanem az F–16-os a pilótát. A korai gyártású gépek közül számos példányt idő előtt selejtezni kellett vagy javításuk vált szükségessé, mivel a repülésvezérlő rendszer nem volt felkészítve a pilóták által kiváltott nagy gyorsulású manőverek korlátozására, így a fürge gépet a pilóták „szétrepülték”, a törzskeretek a gyakori nagy terheléstől megrepedtek. A számítógépes irányítórendszer kritikusai szerint a rendszer drasztikusan csökkenti a repülésbiztonságot a számos hibalehetőség miatt (például szoftverhibák, kifagyások), több típusnál ezért a számítógépes rendszer hibája esetére meghagytak mechanikus tartalékrendszert is, de a hibákkal szembeni félelem nem igazolódott be. A légköri nukleáris robbantások okozta erős elektromágneses sugárzás (EMP effektus) fizikailag megrongálhatja, akár tönkre is teheti a félvezetős elektronikát – például a repülésvezérlő számítógépeket – de a hidegháború végével ennek a fenyegetésnek a jelentősége csökkent. ### A szárny és csatlakozása a törzshöz Az 1960-as évek aerodinamikai kísérletei bizonyították, hogy az örvény-felhajtóerő (vortex lift) hasznosítható erősen nyilazott szárnyak esetén, mint például a Concorde szárnya vagy a JA 37 Viggen kacsa-vezérsíkja esetén. Ilyen szárnyak esetén, amikor a szárny állásszöge nagy, a belépőél mentén egy örvénysor keletkezik, ami megreked a szárny fölött, és úgy viselkedik, mintha a szárny része lenne. Ez nagy állásszögeken megakadályozza az átesést. Az F–16 nyújtott törzs-szárny átmenete megerősíti ezeket a légörvényeket, ezáltal növeli a felhajtóerőt. Az F–16, amely tulajdonképpen levágott végű és a törzsátmenetnél erősen nyilazott deltaszárnyat kapott, aerodinamikai kialakítását ennek a jelenségnek a kihasználása alapvetően befolyásolta, és ez az egyik fontos oka a jó manőverezőképességének. ### Instabil aerodinamikai kialakítás Az aerodinamikailag instabil repülőgép, ha a repülés közben bármilyen behatás éri, megfelelő kormányzás nélkül elveszti stabilitását. A legtöbb repülőgépet aerodinamikailag stabilra tervezik, vagyis olyanra, ami beavatkozás nélkül visszatér az egyenes vonalú repüléshez, ha a zavar megszűnik (hasonlóan egy papírrepülőhöz). A stabil aerodinamikai kialakítás viszont akadályozza a nagy manőverezőképességet: a repülőgép manőverek közben is megpróbál visszatérni az egyenes vonalú repüléshez, azaz a pilóta ellen dolgozik. Az aerodinamikailag instabil repülőgépek emiatt jobban manővereznek, és számítógépes irányítórendszer segítségével pedig az instabilitás kordában tartható, a repülőgép képes a stabil repülésre. Az YF–16 volt a világ első repülőgépe, ami aerodinamikailag instabil volt. A tulajdonságot hivatalosan enyhített statikus stabilitásnak (relaxed static stability) hívták. A hangsebesség alatt a repülőgép folyamatosan az irányíthatatlanság szélén táncol. Ezt a hajlamot folyamatosan ellenőrzi és kordában tartja az FLCC (Flight Control Computer – Repülésirányító Számítógép), későbbi gépeken a DFLCC (Digital Flight Control Computer – Digitális Repülésirányító Számítógép), lehetővé téve a stabil repülést. A hangsebesség felett a repülőgép aerodinamikailag stabilan viselkedik, a szárny-törzs átmenetnek köszönhetően. ### Futómű A futómű egy orr- és két főfutós, úgynevezett tricikli elrendezésű. Az orrfutó a rendszerben tartás alatt nem változott, azonban a főfutók a Block 40/42-től kezdődően erősebb szerkezetűek a megnövekedett össztömeg miatt. Az első Block-sorozatoknak a Goodrich szállította a gumiabroncsokat, az orrfutó-abroncs mérete 18×5.5–8, a főfutó-abroncs mérete 25.5×8–14. Hidraulikus működtetésűek, földön való kormányzásra a lábpedálok által működtetett, a főfutókon elhelyezett dobfékek szolgálnak. Az orrfutó kényszerpályás, 32°-os szögben tud jobbra és balra kitérni, behúzás közben az orrfutó-kerék 90°-kal elfordul. A beömlőnyílás alá lett építve, hogy a futás közben felverődő tárgyak ne kerüljenek be a hajtóműhöz. Mindhárom felni alumínium-ötvözetből készül, a főfutó-felnik az idők folyamán módosultak, legalább háromféle van rendszerben az F–16-családban. ## Fegyverzet A repülőgépen eredetileg 9 fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki, egyet-egyet a félszárnyak törővégein, hármat-hármat a félszárnyak alatt, egyet pedig a törzs középvonala alatt. A Block 15 sorozattól a levegőbeömlő-nyílás oldalain két újabb felfüggesztő csomópontot alakítottak ki célmegjelölő konténerek számára. - 1, 9: A szárnyak törővégein lévő indítósínekre légiharc-rakétákat lehet függeszteni. Teherbírásuk 193 kg. Ezek az indítósínek, más repülőgépektől eltérően, nem csak a közelharc-rakétákat, hanem az AIM–120 AMRAAM-ot is elbírják. - 2, 8: A szárnyak alatti legkülső csomópontra elsősorban légiharc-rakétákat függesztenek. Teherbírásuk 318 kg +5,5g túlterhelésig, vagy 204 kg +9g túlterhelésig. - 3, 7: A szárnyak alatti középső csomópontra földi célok elleni és légiharc-rakétákat függeszthetnek. Terhelhetőségük 1587 kg +5,5g-ig, vagy 907 kg +9g-ig. - 4, 6: A szárnyak alatti belső csomópontokra tüzelőanyag-póttartályokat, földi célok elleni és légiharc-rakétákat függeszthetnek. Terhelhetőségük 2041 kg +5,5g-ig, 1134 kg +9g-ig. - 5R, 5L: A levegőbeömlő-nyílások oldalán a Block 15 sorozattól kialakított csomópontokra célmegjelölő konténereket függeszthetnek. - 5: A törzs középvonala alatti csomópontra tüzelőanyag-póttartályt vagy rádióelektronikai zavarókonténert függeszthetnek. Teherbírása 1000 kg +5,5g-ig, 544 kg +9g-ig ### Légiharc-rakéták A repülőgép alapvető légiharc-fegyvere az AIM–9 Sidewinder infravörös önirányítású légi közelharc-rakéta, ennek valamely (általában a AIM–9J, AIM–9L, AIM–9M, AIM–9P) változatát az típus összes alkalmazója rendszerbe állította. Izrael a Python 3, Python 4 és Python 5 rakétákat gyártja és rendszeresítette, Pakisztán a Magic 2 rakétát vásárolta meg. Napjainkban több európai ország fejleszt új légiharc-rakétákat, ezek közül az IRIS–T a közeljövőben rendszerbe fog állni a norvég és a görög F–16-osokon. Az AIM–120 AMRAAM aktív lokátoros önirányítású közép-hatótávolságú légiharc-rakétát nem minden rendszeresítőnek adták el, Brunei és Egyiptom a kevésbé korszerű félaktív lokátoros önirányítású AIM–7 Sparrow-ot állította rendszerbe, Izrael pedig a saját fejlesztésű Derby-t. ### Földi célok elleni rakéták A repülőgép legelterjedtebb földi célok elleni irányított rakétája az AGM–65 Maverick, ennek több változatát is alkalmazhatja. Pakisztán a francia AS.30L lézerirányítású rakétát állította rendszerbe. Kiemelt fontosságú célok ellen az izraeli Popeye (amerikai elnevezése AGM–142 Have Nap) parancsközlő televíziós irányítású rakétát fejlesztették ki, ez csak az USAF-nál és Izraelben áll rendszerben, emellett az amerikai AGM–158 JASSM és az izraeli Delilah robotrepülőgépek rendszeresíthetőek. Rádiólokátorok ellen az AGM–45 Shrike, az AGM–78 Standard ARM és az AGM–88 HARM rakéták állnak rendszerben. Hajók ellen az AGM–84 Harpoon és a norvég AGM–119 Penguin, valamint az izraeli Gabriel rakéták rendszeresíthetőek. ### Bombák A repülőgép hordozhatja az Mk 82 227 kilogrammos, az Mk 83 454 kilogrammos és az Mk 84 907 kilogrammos nem irányított bombák különféle változatait. Rendszeresítették, és elterjedten alkalmazzák a GBU–10, GBU–12 és GBU–16 Paveway II lézerirányítású bombákat, valamint a GBU–31 JDAM GPS-irányítású bombát. Az USAF-nál a GBU–15, Izraelben a Spice televíziós távirányítású bombát rendszeresítették. A gép többféle kazettás bombát, többek között a CBU–87, CBU–89, és CBU–97 típusokat hordozhatja. A légvédelem hatótávolságán kívülről indítható siklóbombák közül az amerikai AGM–154 JSOW-t és az izraeli MSOV fegyvereket hordozhatja. ### Egyéb függesztmények A törzs alatti (5-ös) csomópontra egy 300 gallonos (1136 literes), 4-es és a 6-os csomópontra egy-egy 370 gallonos (1400 literes) ledobható tüzelőanyag-póttartály függeszthető, emellett létezik, 600 gallonos (2268 literes), nem ledobható póttartály is, ezt szintén a 4-es és a 6-os csomópontra lehet függeszteni. A repülőgép törzse alá függeszthető az AN/ALQ–119, AN/ALQ–131 vagy az AN/ALQ–184 rádióelektronikai zavarókonténer. A levegő-beömlő nyílások két oldalán kialakított 5R és 5L csomópontra függeszthető a LANTIRN rendszer: az AN/AAQ–13 LANTIRN Navigation Pod, ennek egyszerűsített változata, az AN/AAQ–20 Pathfinder, az AN/AAQ–14 Sharpshooter, az AN/AAS–35 Pave Penny, az AN/ASQ–213 HTS (HARM Targeting System), az ATLIS, a Litening, a Pantera és a Sniper továbbfejlesztett célmegjelölő konténerek. ## Típusváltozatok - YF–16 A prototípusok, a szériagépektől az orr-rész kialakításában tértek el, csak az egyik gép orrában volt radar, és az sem a későbbi AN/APG–66 volt. Összesen két prototípus és nyolc szériagép épült, hat együléses és két kétüléses. ### F–16A/B Az F–16A együléses, az F–16B kétüléses. - Block 1 A gyártáskor az orrkúpja fekete volt, innen könnyű felismerni. Légi harcban szemből ez jól látható, ezért a későbbi sorozatoknál középszürke lett a repülőgép orra. Összesen 43 darab készült, ebből 22 F–16B. - Block 5 Már szürke orrú gép, összesen 126 darab épült, ebből 99 F–16A. A régebbi gépeken a törzs első részében és a függőleges vezérsík alján esővíz gyűlt össze, ennek elvezetésére lukakat fúrtak. - Block 10 Kisebb fejlesztések. 1982–1984 között az összes korábbi gépet erre a szintre korszerűsítették. - Block 15 Ennél a sorozatnál megnövelték a vízszintes vezérsík húrhosszát és ezzel a felületét. Az új vezérsík felismerhető a hátsó "csapott" sarkáról. A korábbi gépeket erre a standardra korszerűsítették, később 241 repülőgépet átalakítottak légvédelmi célokra, F–16 ADF (Air Defence Fighter, Légvédelmi Vadász) néven, ezek váltották le a Nemzeti Gárda F–4C és D Phantom II, valamint F–106 Delta Dart elfogóvadászait. A sorozatban összesen 983 gép készült. - Block 15 OCU A Block 15 sorozat gyártása közben kezdte gyártani a Pratt & Whitney az F100–PW–220 hajtóművet, amikor ez elérhetővé vált, ezt építették a gyártás alatt lévő Block 15 gépekbe, ez az Operational Capability Upgrade. További változtatásokat is végrehajtottak: új, széles látószögű HUD, korszerűbb, kombinált barometrikus/rádiós magasságmérő, lézergiroszkópos tehetetlenségi navigációs rendszer, nagyobb teljesítményű processzor és korszerűbb szoftverek jellemzik a gépet. Képes lett AN/ALQ–119 zavarókonténer és a BVR (Beyond Visual Range) rakéták hordozására (Például AIM–120 AMRAAM). - Block 20 Tajvan által megrendelt F–16A változat. Eredetileg a gépek exportját nem engedélyezték, majd mikor erre Kína fegyverkezése miatt mégis sor került, már a sokkal korszerűbb F–16C/D volt gyártásban. Ezek a gépek a Block 50-hez hasonlóan F100–PW–220 hajtóművet, AN/APG–66 (V) 2 radart és ALE–47 infracsapdaszórót kaptak. ### F–16C/D - Block 25 Az MSIP II (Multinational Staged Improvement Program) keretében létrehozott új változat. A rádiólokátor AN/APG–68 típusú, nagyobb hatótávolsággal és felbontással, több üzemmóddal. Korszerűsítették a pilótakabint, új, nagyobb látószögű HUD-ot (Head Up Display) építettek be. Korszerűsítették az elektronikát, a megerősített szerkezet pedig nagyobb felszállósúlyt tett lehetővé. A gépek elektronikáját felkészítették az AGM–88 HARM, AGM–65 Maverick, és az AIM–120 AMRAAM rakéták használatára. A hajtómű a korszerűbb F100–PW–200. Fő külső ismertetőjegye a függőleges vezérsík alsó részének megnyújtása előrefelé (egy törzskerettel), illetve a tetejére szerelt UHF rádió késantennája. - Block 30/32 A fő változtatás, hogy lehetővé tették a hasonló tolóerejű (kb. 5-8%-kal nagyobb) és méretű F110–GE–100 hajtóművek beépítését a repülőgépbe. Az eredeti F100 hajtóműveket gyártó Pratt & Whitney ugyanis túlságosan jól járt a hatalmas állami megrendeléssel, ami a nagyon sikeres F–16 és F–15 repülőgépek hatóműveinek gyártását jelentette, míg a konkurens General Electric a piac nagyon nagy szeletéből esett ki, ami a szerencsésebb gyártó monopóliumához vezethetett volna. Így az USAF a Genereal Electric, eredetileg a B–1 Lancer nehézbombázóba tervezett F101 hajtóművéből kifejlesztett F110-zel is megrendelt repülőgépeket, és a külföldi megrendelők is választhattak a két hajtómű között. A többféle hajtómű nem jelentett nagy újdonságot az F–16 történetében, mert a General Dynamics már, egy saját vállalkozás keretében, korábban felszerelt egy-egy F–16-ost a régebbi J79 hajtóművel, valamint az F101-gyel, de ezekre – az F–16/79-re és az F–16/101-re – nem akadt megrendelő. A két változat levegő-beömlőnyílása is különbözik. A PW F100-zal szerelt változatok az NSI (Normal Shock Intake) „hagyományos” beömlővel, míg a GE F110-zel szerelt változatok a növelt keresztmetszetű MCID (Modular Common Inlet Duct) beömlő nyílással készülnek (a hajtóműtípusnak nagyobb levegőmenyiség kell). Az eltérő hajtóművek a típusjelölésben is tetten érhetőek, ugyanis a 0-ra végződő Block-változatok (Block 30/40/50) GE F110-zel, a 2-re végződő Block-változatok (Block 32/42/52) PW F100-zal vannak szerelve. Az MCID-beömlő nyílás méretét oldalra (szélesebb lett) és minimális mértékben függőlegesen is megnövelték. Maga a belső légcsatorna azonban jelentősen bővült. Az MCID-t a Block 30D sorozattól kezdték szerelni, az első 173 db GE F110-zel szerelt gép még NSI-jal épült (az utolsó a 86–0261-es USAF-sorozatszámú C). A 174. Block 30-astól kezdve (sorozatszáma 86–0262) azonban napjainkig az MCID-vel szerelik, követve a PW/NSI, GE/MCID „szabályt”. Utólag az összes NSI-jal szerelt kétüléses Block 30-ast átépítették MCID-re. A repülőgép fegyverzetét kiegészítették az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakétával, valamint az AGM–45 Shrike lokátorromboló rakétával. - Block 40/42 (F–16CG/DG) Night Falcon A Block 40/42 széria legfontosabb újítása az AN/AAQ–13 és az AN/AAQ–14 LANTIRN konténerek hordozása. A két konténer a levegő-beömlőnyílás két oldalára helyezhető fel, az egyikben terepkövető lokátor, a másikban éjjellátó (FLIR) és lézeres célmegjelölő van, ezzel lehetővé vált az éjszakai precíziós csapásmérés, valamint a terepkövető repülés. A konténerek és a megnövekedett felszállótömeg miatt megerősítették a futóművet. A gépeket már a gyártáskor bekábelezték a GPS (Global Positioning System) későbbi fogadására. Képesek digitális, valós idejű adatok fogadására előretolt légi irányítótól (FAC – Forward Air Controller), vagy E–8 JSTARS illetve EC–135 Rivet Joint repülőgépről. - Block 50/52 (F–16CJ/DJ) Az F–16C legutolsó, ma is gyártott változata, F110–GE–129 (Block 50) vagy F100–PW–229 hajtóművekkel (Block 52). A LANTIRN bekábelezését itt is beépítették, de ezt nem használják ki, mert ezek a gépek légvédelem elleni feladatra (SEAD – Supression of Enemy Air Defence) vannak optimalizálva. A levegő-beömlőnyílás mellett az AN/ASQ–213 HTS (HARM Targeting System) kapott helyet, ez segít az ellenséges lokátorállomások pontos helyének és távolságának meghatározásában. A műszerfal új, színes képernyőket kapott, és beépítettek OBOGS-ot (On-Board Oxygen Generating System), amely a belégzéshez szükséges levegőt repülés közben állítja elő, így ezt a földi kiszolgáláskor nem kell külön feltölteni. A Block 40/42/50/52 repülőgépeket a CCIP (Common Configuration Implementation Program) keretében korszerűsítik és elektronikájukat egységesítik. ### F–16 E/F - Block 60 Az eddigi utolsó gyártott változat az Egyesült Arab Emírségek részére készült. A 80 megrendelt repülőgépből 55 együléses F–16E, 25 kétüléses F–16F, típusneve „Desert Falcon”. Új, integrált infravörös tartományú érzékelője, az AN/ASQ–28 IFTS (Internal Forward-looking Infra-red and Targeting System – Beépített előrenéző infravörös és célzórendszer) a törzs orr-részén, a pilótakabin előtt bal oldalon, valamint a levegőbeömlő-nyílás bal oldalán kapott helyet. Rádióelektronikai zavaróberendezése, az AN/ALQ–165 a törzs gertincébe lett beépítve. A rádiólokátor AN/APG–80 típusú. A repülőgépek orráról hiányzik a Pitot-cső. Fegyverzetébe integrálták az AGM–84E SLAM, az AIM–132 ASRAAM, az AGM–88 HARM, az AGM–154A JSOW rakétákat, valamint a GBU–31 JDAM és Hakim irányított bombákat is. A megrendelő kérése volt, hogy a későbbi, független szoftverfejlesztés céljából adják át számára a repülőgép operációs rendszerének forráskódját, ami elől az amerikaiak elzárkóztak, ezért a Lockheed-Martin külön operációs rendszert írt a gép számára. A repülőgép tüzelőanyag-kapacitását tetemesen megnöveli a törzs felső részére illeszkedő, nem ledobható tüzelőanyag-póttartály (CFT – Conformal Fuel Tank), ezzel a repülőgép hatósugara 1650 km-re nő. A hajtóműve a General Electric F110–GE–132, beömlő csatornájuk pedig a fentebb is taglalt MCID változat. Először 2003 decemberében szállt fel ez a változat. A repülési teszteket 2004 elején kezdték meg, majd 3 kétüléses F is bekapcsolódott a vizsgálatokba. Az első 10 gépet 2005. május 4-én adták át az EAE-nak. - Block 70 Indiának felajánlott változat, ha megvalósul, valószínűleg részben izraeli elektronikával készül, az F–16I Soufa alapján. Lokátora a fázisvezérelt APG–80 lesz. A tervek szerint a jobb oldali illeszkedő póttartályba kinyitható hajlékony csöves légi utántöltő berendezést építenek be. ### F–16I Soufa A Block 50/52 alapján Izraelnek gyártott, jelentősen átalakított repülőgép. Az izraeli repülőgép-ipar, amely 25 éve foglalkozik a típussal, sok felszerelést lecserélt vagy saját maga gyárt. A gép izraeli fejlesztésű illeszkedő póttartályokat kapott, az ALE–50 vontatott csalit izraeli fejlesztésűre cserélték le, az amerikai JHMCS sisakdisplay helyett izraeli DASH-t használnak, emellett fegyverzete egy része (például a légiharc-rakéták) is izraeli. Összesen 102 darab F–16I repülőgépet vásároltak, mindegyik kétüléses és hajtóművük a Pratt & Whitney gyártmányú F100–PW–229. A repülőgépet 2007 elején felajánlották Indiának is, az MMRCA tenderen indulna. A gépek részletes konfigurációja nem ismert. ### F–16V A gyártó a 2010-es évek első felében – a 2012-es szingapúri repülőkiállításon – jelentett be egy modernizációs csomagot a használt C/D-flottákra, amely a Block 70/72-es szintre, vagy felé pozicionálja az új változatot (kiválasztott hajtómű függvényében). Ebben a V változatban a kor legfejlettebb avionikai berendezéseit soroltatja fel, rádiólokátor (APG–83), tűzvezető rendszer, telekommunikáció, fegyverzet, repülést támogató alrendszerek és üzemeltetés terén egyaránt, felhasználva az elmúlt évtizedek harcászati-üzemeltetési tapasztalatait. Az átépített együléses repülőgép 2015. október 16-án szállt fel először. A változat első visszaigazolt megrendelője Bahrein lett, 2017-ben 16 darab új V-t vásárolt, majd Görögország saját légierejéből kiválasztva 84 darabot modernizál. Ezt követően Szlovákia 2018-ban 14 darabot vásárolt. Egy évvel később, 2019 tavaszán Tajvan 66 darab új V változat megvásárlását jelentette be, majd őket 2020-ben és 2022-ben a bolgár légierő követte, mely két sorozatban nyolc–nyolc repülőgép beszerzését kezdte meg, leváltva a koros MiG–29-flottát. ### Egyéb változatok - F–2A/B Japánban, a Mitsubishi és a Lockheed által fejlesztett repülőgép, elsősorban japán avionikával. A szigetország védelmére tengeri csapásmérő képességeit fejlesztették. Új, nagyobb teherbírású, kompozit szárnyakat kapott, amelyek alatt összesen négy darab, nagy méretű hajók elleni rakétát hordozhat. A pilótakabin teteje a tengeri madarakkal történő gyakoribb ütközések miatt erősebb, az eredeti F–16-tal ellentétben nem egyrészes, hanem hagyományos kialakítású. - A–16C, F/A–16C Az 1980-as évek második felében felmerült az A–10A csatarepülőgépek F–16-tal való leváltása a közvetlen légitámogató (CAS) feladatkörre. Összesen hét darab F–16C Block 25-öt – 83128, 83129, 83130, 83131, 83132, 83144, ... és a 75752-es B-t – szereltek és festettek át az ún. European One álcázófestésre, melyek a New York-i ANG 174. Harcászati vadászrepülő-ezredének állományába kerültek. Ez volt az első F–16 alakulat, mely CAS bevetéseket teljesített. Az M61 Vulcan gépágyú helyére egy 30 mm-est kívántak beépíteni, majd végül egy a törzs alá felfüggesztett GPU–5/A Pave Claw gépágyúkonténert alkalmaztak. Az elképzelést az Amerikai Hadsereg is támogatta átvételi igényüket hangoztatva, mondván az A–10A-k ideálisak lennének az AH–64 Apache támadóhelikopterekkel való egyidejű alkalmazásra. Ez volt az oka, hogy 1990-ben a Kongresszus elrendelte, hogy a Légierő A–10A-it és OV–10 Bronco-it 1991-től át kell adni a Hadseregnek. Azonban az öbölháború ezt meghiúsította: még 1990. november 26-án a Légierő szándéknyilatkozatot adott ki, hogy mindkét A–10 ezredét üzemben kívánja tartani a CAS bevetésekre. A Pave Claw konténert 24 darab F–16A/B-re függesztették fel és az átépített gépeket 1991 januárjában bevetették a térségben, azonban nem nyújtották a várt eredményeket: a nagyobb tűzerejű gépágyú túlzott vibrációkat keltett üzemelés közben, a gépek a nagyobb utazósebesség miatt nem tudtak kellő időt tölteni a célterület felett, illetve a Falcon fegyverzetfelfüggesztői nem bizonyultak eléggé merevnek a hagyományos fegyverek bevetéséhez. Az A–16 / F/A–16 program meghiúsult. - F–16/79 Az F–16 General Electric J79 hajtóművel szerelt, egyszerűsített változata, amelyet fegyverexport-korlátozások miatt készítettek, de csak egy prototípus épült belőle. - F–16/101 A B–1A F101 hajtóművével szerelt változat, szintén csak egy darab épült. - F–16XL A nyolcvanas évek közepén, az Enhanced Tactical Fighter (megerősített taktikai vadász) program részére épített, megnövelt felszálló tömegű csapásmérő repülőgép. A programot az F–15E Strike Eagle nyerte, így csak egy együléses és egy kétüléses gép épült, ezeket a NASA használja kísérleti célokra. - F–16ADF 1989-től 270 F–16A/B-t korszerűsítettek a Légi Nemzeti Gárda igényeinek megfelelően, elfogóvadász célokra. A repülőgépek korszerűbb IFF-et kapott („madárszeletelő antennák”), a törzs elejére pedig a repülőgépek éjszakai azonosítását megkönnyítő reflektorokat építettek. Ez az egyetlen változat, amely alkalmazhatja az AIM–7 Sparrow rakétát, ehhez átalakították a fedélzeti lokátort. Ezeknek a repülőgépeknek a nagy részét 1994-re F–16C/D repülőgépekre cserélték le. - F–16 AM/BM Európában, a MLU (Midlife Update) program keretében korszerűsített repülőgépek. - F–16 A(R) Hollandiában felderítőkonténerek hordozására átalakított F–16A-k. - F–16N/TF–16N Az Amerikai Haditengerészet részére 1987–1988-ban épített 22 repülőgép, a légiharcképzésben ezek játszották az ellenséges vadászrepülőgépeket. A légiharccal járó folyamatos nagy túlterhelések miatt a gépek szárnyai repedezni kezdtek, ezért 1994-ben kivonták őket a szolgálatból. 2002 óta hasonló célból a haditengerészet F–16A-kat alkalmaz. - KF–16 A Korean Aerospace által 1994-től gyártott repülőgépek, az első 12 repülőgép a Block 32-n alapul, a többi a Block 52-n. A Korean Aerospace által gyártott T–50/A–50 ezen repülőgépek technikáján alapul. - QF–16 A rendszerből már kivont, éleslövészeteken felhasznált pilóta nélküli légi célként felhasznált gépek elnevezése, az első 126 gépet a Boeing 2010-ben kezdte el átalakítani. ## Megrendelő és üzemeltető országok A típust jelenleg is gyártják és árusítják, a potenciális vevők között van Argentína, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Horvátország, Ecuador, Szlovénia, valamint Marokkó légiereje, ez utóbbi 36 gépre jelentett be igényt, a Kongresszus 24 gép eladását jóvá is hagyta 2007 végén. Románia 24 könnyű vadászrepülőgép vásárlását tervezi, a tenderen indulók között volt az F–16 block 50/52 is, de ezt a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság miatt évekre elhalasztották. Magyarország számára is felajánlották, de a beszerzési tenderek folyamán a svéd JAS 39 Gripennel szemben alulmaradt. ### Az USAF összesen 2230 F–16-ost rendelt (664 F–16A, 122 F–16B, 1238 F–16C, 206 F–16D), ezek gyártása 1975 augusztusában indult, a gépeket 1978–2004 között szállították le. Az F–16A/B-t már kivonták a hadrendből, az F–16C/D Block 25 és 30 repülőgépeket a Tartalékos Légierő és a Légi Nemzeti Gárda egységei használják, az első vonalban (az Air Combat Command, azaz a Légiharc Parancsnokság alárendeltségében) lévő repülőgépek az ennél korszerűbb Block 40/41 és Block 50/52 sorozat tagjai, ezek felszereltségét a CCIP program keretében egységesítik. Az Amerikai Haditengerészet összesen 40 F–16-ost használt, melyek az ellenséges repülőgépeket szimulálták a légiharc-gyakorlatokon. A NASA négy repülőgépet használ kísérleti célokra. ### A Bahreini Királyi Légierő (Royal Bahraini Air Force, RBAF), melynek eredetileg csak helikopterei voltak, a nyolcvanas években kezdte meg vadászrepülőgépek beszerzését, először 12 F–5E Tiger II repülőgépet rendelve. A nyolcvanas évek végére a légierő fejlesztésének keretében 8 F–16C Block 40 és 4 F–16D repülőgépet vásároltak a Peace Crown I program keretén belül, ezeket a gépeket 1990 szeptemberében szállították le a „Sivatagi pajzs” hadművelet mellett. A gépek négy hónappal később részt vettek az öbölháborúban. 1998-ban újabb 10 F–16C Block 40-es gépet rendeltek (Peace Crown II program), ezeket együtt gyártották az Egyiptomi Légierő 40 darab Block 40-es gépével (1995-től átálltak a Block 50 sorozat gyártására, ezt az összesen 50 gépet jóval később gyártották le). A gépekhez AIM–7 Sparrow és AIM–120B AMRAAM légiharc-rakétákat is vásároltak, valamint AN/AAQ–14 Sharpshooter célzókonténert, amely a LANTIRN egyszerűbb változata. ### a Belga Légierő (Belgian Air Force, BAF) az F–16 négy eredeti külföldi megrendelőjének egyike volt, összesen 160 F–16A és B gépet vásároltak, ezeket (a holland, dán és norvég gépekkel együtt) részben helyben a belga SABCA (Societe Anonyme Belge de Constructions Aeronautiques) és a holland Fokker gyártotta, F100 hajtóművüket teljes egészében a belga Fabrique National gyártotta. Ma már csak 72 gép áll hadrendben, sok gépet eladtak, vagy elraktároztak, emellett viszonylag sok gépet vesztettek. Az eladalan, rendszerből kivont gépeket szétszerelték. Jelenleg az összes gép az MLU standardra van korszerűsítve. A gépek hordozzák a CARPACE rádióelektronikai zavarórendszert, melyet a francia Dassault gyártott, és komoly megvesztegetési botrányba keveredett miatta. A gépek fegyverzetéhez AIM–9 Sidewinder és AIM–120 AMRAAM légiharc-rakéták, AGM–65 Marverick földi célok elleni rakéták, a GBU–31 JDAM GPS, valamint a GBU–10, GBU–12 és GBU–14 Paveway II lézerirányítású bombák, valamint AN/ALQ–131 zavarókonténerek is hozzátartoznak. A gépek számát a jövőben 60 gépre tervezik csökkenteni. ### Bulgária légiereje részére 2020 áprilisában rendelt a Lockheed Martintól nyolc F–16V Block 70 változatot, meylekből hat együléses és kettő kétüléses változat lett. Az első példányokat 2025-ben veszik át, a kezdeti műveleti képességet (Initial Operational Capability, IOC) pedig tervezetten 2026-ban érik el. Ezt követően a bolgár kormány védelmi minisztere, Dimitar Sztojanov 2022. szeptember 21-én bejelentette újabb nyolc darab Block 70 változat megvásárlását, melyben négy-négy darab egy- és kétüléses változat lesz, fegyverzettel együtt, 1,3 milliárd dollár értékben. Ez a második beszerzés 2027-ben érkezik. Ezzel összesen tizenhat F–16V változattal fog rendelkezni a bolgár légierő, melyből tíz F–16C (VC) és hat darab F–16D (VD) változat, támaszpontjuk a Graf Ignatievo-i repülőtér. A második beszerzés bejelentésével egyidőben közölték, hogy a még szervizelhető MiG–29-eseket a Plovdiv-i repülőtérre telepítik át, ahol kiképzési feladatokra még két L–39-et is telepítenek. Az áttelepítést követően teljeskörű felújítás alá kerül a Plovdivtól északra fekvő repülőtér. ### A Chilei Légierő 2004–2005 között szerzett be a Peace Puma program keretén belül 6 F–16 Block 50 és 4 F–16D Block 50 repülőgépet, összesen mintegy 500 millió dollárért (20 éven belül ez volt az első Latin-Amerikába eladott korszerű amerikai repülőgép). A gépekkel a Chilei Légierő elavulófélben lévő Mirage 5 repülőgépeit váltották le. A kétüléses gépek gerincét a pilótakabin mögött megnövelték, és ide titkos, izraeli eredetű rádióelektronikai berendezéseket építettek be. A gépek fegyverzetébe valószínűleg integrálják az izraeli Python 4 és Derby légiharc-rakétákat is. Ugyanekkor vásároltak meg 11 F–16A Block 20 MLU és 7 F–16B Block 20 MLU gépet a Holland Királyi Légierő állományából. A gépekkel olyannyira elégedettk, hogy 2008. októberében újabb 18 használt holland F–16MLU gépre jelentettek be igényt 180 millió USD értékben, a meglévő F–5 repülőgépeik leváltására. 2009 áprilisában újabb 18 holland F–16-os vásárlását jelentették be, összesen 270 millió USD értékben, újabb F–5-ösök leváltására. A gépeket 2010 közepére szállítják le, így Chilének 44 F–16-osa lesz. ### A Dán Királyi Légierő (Flyvevaben, Royal Danish Air Force, RDAF) az F–16 négy első megrendelőjének egyikeként (EPAF, European Participating Air Forces – Európai Résztvevő Légierők) két sorozatban összesen 77 repülőgépet szerzett be (1980–1983 és 1987–1991 között), jelenleg 48 gép áll rendszerben, további 14 gépet a bennük lévő tartalék alkatrészek felhasználása miatt raktároztak el, mindegyik átesett az MLU programon. A gépeket a törzselsőrész bal oldalán ellátták egy erős keresőreflektorral, ezt légi célok éjszakai azonosításánál használják. A gépek fegyverzetébe integrálták az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakétát, a GBU–12 és GBU–24 lézerirányítású, valamint a GBU–31 GPS-irányítású bombát és a LANTIRN célmegjelölő konténert. ### A Dél-Koreai Légierő (Han-guk Kong Goon, Republic of Korea Air Force, RoKAF) összesen 180 F–16C és F–16D géppel rendelkezik, a változat első külföldi megrendelője volt, emellett az országban van az F–16 ötödik külföldi gyártósora. Az első 40 Block 32-es gépet (30 F–16C, 10 F–16D) 1986–1992 között vásárolták a Peace Bridge I program keretében. 35 gépet 2009-től korszerűsítettek 250 millió dollárárt, alkalmassá téve AIM–120 AMRAAM rakéták és GBU–31 JDAM irányított bombák alkalmazására. Ezt követte 1994 és 2000 között a Peace Bridge II program 120 Block 52-es gépe (80 F–16C, 40 F–16D, ezekből 72-t a Samsung gyártott le), majd 2003–2004 között újabb 20 Block 52-es (Peace Bridge III program, 14 F–16C, 6 F–16D). A gépek fegyverzetébe az AIM–7 Sparrow, az AIM–9 Sidewinder és az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakéták, az AGM–65 Maverick földi célok elleni rakétát integrálták. Dél-Korea az első külföldi megrendelője az AN/ALQ–165 ASPJ (Airborne Self-Protection Jammer) beépített rádióelektronikai zavarórendszernek. A gépek helyi megnevezése KF–16. ### Az Egyesült Arab Emírségek Légiereje (United Arab Emirates Air Force, UAEAF) 1998-ban rendelt 80 db repülőgépet (55 db F–16E Block 60 és 25 db F–16F Block 60). Az EAE pilótáit 2004 év közepén küldték ki az Egyesült Államokba, majd ez év szeptemberében a Légi Nemzeti Gárda arizonai Tucson Nemzetközi Repülőtéren települő 162. Vadászezredénél megkezdték a kiképzést az E/F típusra. Az első csoport 2005 áprilisában végzett, majd az első 10 db gépet 2005. május 4-én adták át az EAE-nak. Az utolsók 2006-ban érkeztek meg. A 80 db gép több garnitúra fegyverzettel – többek között 491 db AIM–120B AMRAAM, 267 db AIM–9M Sidewinder, 163 db AGM–88 HARM, 1163 db AGM–65D/G Maverick, 52 db AGM–84 Harpoon, GBD-k, 20 mm-es gépágyútöltények és egyéb fegyverzet – 2 milliárd USD-ba került. ### Az Egyiptomi Légierő (القوات الجوية المصرية, al-Kuvvát al-Dzsavíja al-Maszríja) az F–16 negyedik legnagyobb üzemeltetője, összesen 220 repülőgéppel. Az első 42 repülőgépet (34 F–16A Block 15 és 8 F–16B Block 15) 1980-ban rendelték meg, a Peace Vector I program keretében (ezek közül egyetlenegy darabot a holland Fokker gyártott le). Ezeket a gépeket 1997-re átalakították a Block 42 standardnak megfelelően. A következő megrendelést a Peace Vector II program 34 F–16C Block 32 és 6 F–16D Block 32 gépe jelentette, ezeket 1986–1987-ben szállították le. Ezek a repülőgépek kompatibilisek az AIM–7 Sparrow rakétákkal. 1997-re ezeket is korszerűsítették a Block 42 standardra. 1990-ben adták le a következő megrendelést, a Peace Vector III program keretén belül 35 F–16C Block 40 és 12 F–16D Block 40 repülőgépet vásároltak, ezeket 1991-re leszállították. A Peace Vector IV program keretében a török TUSAS cégtől rendeltek meg 34 F–16C Block 40 és 12 F–16D Block 40 repülőgépet, ez volt az első alkalom, hogy külföldi gyártású F–16-osok nagy mennyiségben egy harmadik ország megrendelésére készüljenek. Az amerikai Külföldi Fegyvereladási Programok (Foreign Military Sales) szabályainak megfelelően ezeket a gépeket először az USAF vette át, csak ezután kerültek a gépek egyiptomi tulajdonba. A gépeket 1994–1995-ben szállították le. A Peace Vector V programban 1999–2000-ben vásároltak 21 F–16C Block 40 repülőgépet. A Peace Vector VI programban több más fegyverrel (200 M1A1 Abrams harckocsival és 32 MIM–104 Patriot komplexummal) 12 F–16C Block 40 és 12 F–16D Block 40 gépet vásároltak, 2001–2002-es szállítással. 2009 tavaszán újabb 24, block 52-es repülőgép tervezett beszerzését jelentették be, mintegy 3,2 milliárd dollár értékben. ### A Görög Légierő (Ελληνική Πολεμική Αεροπορία, Elleniki Aeroporia) összesen 180 F–16C-t és F–16D-t vásárolt. Fegyverzetükbe integrálták az elérhető legkorszerűbb fegyvereket és berendezéseket: az AGM–154 JSOW siklóbombát, a GBU–31 JDAM irányított bombát, az AIM–120 AMRAAM és az IRIS–T légiharc-rakétát, a WCMD kazettás bombát a LANTIRN konténert és a JHMCS sisakkijelzőt. Az első 40 gépet (34 F–16C és 6 F–16D Block 30) a Peace Xenia I program keretében rendelték, és 1988–1989 között szállították le. A következő 40 gépet (Peace Xenia II, 32 F–16C és 8 F–16D Block 50) 1997–1998 során vásárolták. 1998-ban a NATO felkérte Görögországot, hogy az F–16-osok vegyék át az elavuló A–7-esektől azok atomcsapás-mérő feladatkörét. Mivel a görög F–16-osokat lekötötte az ország légterének védelme (elsősorban a török gépekkel szemben), ezért semmiképpen nem akartak a feladattól elvonni, ezért megfontolták egyszázadnyi használt repülőgép beszerzését. Eredetileg Hollandiától vagy Belgiumtól akartak MLU korszerűsítésen átesett gépeket venni, majd szándéknyilatkozatot írtak alá 20 használt amerikai Block 30-as gép vásárlásáról. A tervet végül elvetették, nem akartak a jelenlegi gépeknél korszerűtlenebbeket vásárolni, a légierő ambiciózusabb tervekkel állt elő. Több, nagyobb teljesítményű repülőgép beszerzésének lehetőségét megvizsgálták (F–15 Eagle, Eurofighter), de az Athéni olimpia előkészülketei a költségvetés nagy részét lekötötték, ezért olcsóbb repülőgépeket kellett vásárolni, így a választás megint az F–16-ra esett. A Peace Xenia III programban 40 F–16C és 20 F–16D Block 52-es gépet rendeltek (50 gép, opcióval újabb 10 gépre, melyet 2001-ben lehívtak), ezeket 2002–2004 között leszállították, a szerződés aláírását követő 31 hónapon belül. Az Eurofighter megrendelésének felmondása után felröppent a híre, hogy újabb F–16-osokat vásárol Görögország. A hír igaznak bizonyult, a Peace Xenia IV programban 40 gépet rendeltek (20 F–16C, 10 F–16D Block 52+, valamint opció újabb 10 gépre.) A gépeket 2009–2010 között tervezik leszállítani. Az első gép 2008. december 5-én repült először, az első négy gép 2009. május 22-én érkezett az Araxos légibázisra. ### A Holland Királyi Légierő, a négy eredeti európai megrendelő (European Participating Air Forces, EPAF) egyikeként összesen 213 repülőgépet szerzett be, ezeket helyben, a Fokkernél gyártották. Jelenleg 108 gép áll rendszerben, a felesleg egy részét eladták (Jordániának, Chilének). Az eredeti megrendelés 80 F–16A-ról és 22 F–16B-ről szólt, ezek Block 1, 5, 10 és 15 sorozatú gépek voltak, és 1984-re gyártották le őket. 1983-ban parlamenti döntés született újabb 97 F–16A és 14 F–16B legyártásáról (Block 15 és Block 15 OCU), ezeket a gépeket 1992-re gyártották le. Az összes rendszerben álló gép átesett az MLU korszerűsítési programon. Rendszerben áll a gépeknél az AIM–120 AMRAAM, a GBU–10, GBU–12 és GBU–24 lézerirányítású bombák, a LANTIRN célmegjelölő konténer valamint az F–104-esektől örökölt Oldelft Orpheus felderítőkonténer. ### Az Indonéz Légierő (Tentara Nasional Indonesia-Angkatan Udara) 1986-ban rendelt 8 F–16A Block 15 OCU együléses és 4 F–16B kétüléses repülőgépet, a Peace Bima-Sena program keretében. Fegyverzetük szegényes, csak az AIM–9 Sidewinder légiharc-rakétát, néhány nem irányított bombát, valamint az AGM–65 Maverick rakétát rendelték meg hozzájuk. 1997-ben újabb 9 gép rendelése került szóba, de az országot embargó alá vonták a személyiségi jogok megsértése és Kelet-Timor megszállása miatt. Később a mergrendelt gépekhez sem kaptak pótalkatrészeket, emiatt Szu–27-eseket rendeltek Oroszországtól. 2005-ben az embargót feloldották. ### Irak kormánya 2008 szeptemberében jelentette be igényét 36 F–16-osra. ### Az Izraeli Légierő (זרוע האויר והחלל, Israel Defense Force/Air Force, IDF/AF) 362 F–16-ost vásárolt, a gép minden változata rendszerben áll, összesen 47 légigyőzelmet arattak velük. Az első 75 repülőgépet még 1978-ban rendelték meg a Peace Marble I program keretén belül (a gépeket eredetileg Iránnak szánták, de a sah bukása után felbontották a szerződést), ezek közül 18+8 gép a Block 5, a többi Block 10 sorozat darabja volt, és 1981-re szállították le az utolsót. A gépek izraeli elnevezése Netz (Héja). A Peace Marble II program keretében újabb 75 (51 F–16C Block 30 és 24 F–16D Block 30) gépet vásároltak, 1986–1988 között. Elnevezésük Barak (Villám). 2009-től a gépeket a Barak 2020 program keretében korszerűsítik, mely után az F–16I Soufa gépekkel lesznek egy szinten. A Peace Marble III programot a saját fejlesztésű Lavi vadászrepülőgép programjának leállítása után indították, 1991–1993 között vásároltak 60 (30 együléses F–16C és 30 kétülséses F–16D) Block 40 sorozatú gépet. A gépek helyi elnevezése Barak II. Az Öbölháború után, elismerve az ország háború alatti együttműködését, a Peace Marble IV programban 50 használt gépet vettek át az amerikai Légi Nemzeti Gárda állományából (36 F–16A és 14 F–16B, Block 1, 5 és 10 gépek), amiket 1994 augusztusa és decembere között szállították le. Ezeket elsősorban kiképzésre használják. A gépek 1998-ig nem az Izraelben megszokott barna-zöld-homokszínű festéssel, hanem az eredeti amerikai kétszínű szürkével repültek. Nevük Netz II. A gépek utolsó sorozata a Peace Marble V programban beszerzett 102 darab F–16I Soufa (Vihar). Mindegyik gép kétüléses, elektronikájuk nagy része izraeli gyártású. Izrael többi repülőgépéhez hasonlóan az F–16-osait is jelentősen átalakította, elektronikájuk részben hazai fejlesztésű. Fegyverzetüket kiegészítették a helyben gyártott fegyverekkel: a Python 3, Python 4, Python 5 és Derby légiharc-rakétákkal (az AIM–9 Sidewinder mellett), az AGM–142 Popeye földi célok elleni irányított rakétával és a Spice GPS/optikai irányítású siklóbombával. ### A Jordán Királyi Légierő első F–16-osait az Izraellel 1994-ben megkötött béke után azonnal megrendelte. A Peace Falcon I program keretében 1996-ban kaptak 12 használt F–16A és 4 F–16B Block 15 OCU-t (ADF változat), ezek közül az összes F–16A és az egyik F–16B túl volt a 3000-ik repült órán, ami a gépek akkori élettartamának a 75%-a, ezért az amerikai törvények alapján ingyen kapták őket. Még amerikában felújították az összes gépet, többek között hajtóművüket az akkor legkorszerűbb F100–PW–220 változatra építették át, sárkányuk élettartamát 8000 repült órára növelve, így az ingyen kapott gépekben megvásárlásukkor több időtartalék volt, mint a sorozatgyártás elején leszállított gépekben. A gépeket 1997–1998-ban szállították le. Fegyverzetük eredetileg csak az AIM–9 Sidewinder rakétából állt, 2004-ben kapták meg az AIM–120 AMRAAM-ot. Jordánia összesen 3 századnyi, mintegy 50-70 gépet szeretne vásárolni, így az első megrendelés beérkezése után folytatták a tárgyalásokat, 2003-ban szállították la a Peace Falcon II program égisze alatt a következő 12 F–16A Block 15 ADF és 5 F–16B Block 15 ADF gépet, ezek már átestek az MLU programon. 2004-től a gépeket a török TUSAS korszerűsítete. 2006-ban Hollandiától vásároltak 3 F–16A Block 20 MLU gépet. Később újabb használt gépeket vettek Hollandiától és Belgiumtól, (16 illetve 8 gép), majd 2009 elején Belgiumtól újabb 9 gépet rendeltek. ### A Lengyel Légierő (Polskie Siły Powietrzne) a Varsói Szerződés utódállamai közül először rendelt F–16-ost, a Peace Sky program keretén belül 36 F–16C és 12 F–16D Block 52+ repülőgépet vásároltak, 2006–2009 közötti szállítással. A gépekhez szinte minden kapható kiegészítőt megrendeltek: az AIM–9X Sidewinder és az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakétákat, AGM–154 JSOW (Joint Standoff Weapon) és GBU–31 JDAM földi célok elleni fegyvereket, a JHMCS sisakkijelzőt, izraeli eredetű rádióelektronikai berendezéseket, valamint a Sniper ER célmegjelölő konténert, így gyakorlatilag ezek a repülőgépek lesznek a NATO legerősebb F–16-osai. Az első négy repülőgép 2006 novemberében érkezett meg első bázisára, Poznańba, míg az utolsó hármat 2008. december 11-én vették át. A lengyelországi WZL 2 repülőgépipari üzem 2022 novemberére elérte az amerikai légierő minősítését annak európai (USAFE) F–16 (aviano-i Block 40 és spangdahlemi Block 50) és A–10C flottájának szolgálatiidő-növelő programjának (SLEP) végrehajtásához. Korábban ezt a belga SABCA végezte el. A program 2032-ben jár le, két ötéves időtartamú fázissal. Az üzemidőket nyolcezerről tizenkétezer üzemórára tolják ki, gépenként 9 hónapos munkával. Az üzemidő-hosszbbított repülőgépek a 2050-es évekig üzemelhetnek majd. ### Marokkó 2007 végén jelentette be igényét 24 F–16 block 50/52-es repülőgépre és a hozzá tartozó felszerelésre, összesen mintegy 2,4 milliárd dollár értékben. A gépek többek között Sniper célmegjelölő konténereket kapnak. ### Az Norvég Királyi Légierő (Luftforsvaret) Európai Résztvevő Légierők tagjaként 60 F–16A-t és 12 F–16B-t vásárolt 1980–83 között, majd 1989-ben még két F–16B-t a fogyatkozó állomány pótláslára. A gépek eredetileg a Block 1 és Block 5 sorozat tagjai voltak, később mindegyiket a Block 10 széria szintjére korszerűsítették. Az összes gép átesett az MLU programon, hordozhatják az AGM–119 Penguin hajók elleni és az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakétát. ### Az Olasz Légierő (Aeronautica Militare Italiana, AMI) az elöregedett F–104S Starfighter repülőgépek pótlására, az Eurofighter program tetemes késése miatt az ország légterének védelmére eredetileg angol Tornado ADV repülőgépeket bérelt, 10 évre. A bérlet 2003-ban lejárt, meghosszabbítása újabb 10 évre túl drága lett volna, ezért új repülőgépet kellett rendszerbe állítaniuk. A Peace Caesar program keretében 30 F–16A és 4 F–16B repülőgépet béreltek, szintén 10 évre, ezek használt és felújított, főleg Block 15 ADF változatú repülőgépek. ### Az Ománi Királyi Légierő (Al Quwwat al Jawwiya al Sultanat Oman, Royal Air Force of Oman, RAFO) a Peace A'sama A'safiya 8 F–16C és 4 F–16D Block 50 repülőgépet rendelt, ezeket 2005–2006 folyamán leszállították. A gépek F110–GE–119 hajtóművet és AN/APG–68(V)XM rádiólokátort kaptak, ezek a szerzősés aláírásának pillanatában elérhető legkorszerűbb berendezések voltak. A repülőgépekhez megrendelt fegyverek mennyisége, érdekes módon, publicitást kapott. ### A Pakisztáni Légierő (Pakistan Air Force, PAF) összesen 111 F–16-ost rendelt, de az ország nukleáris programja miatt ebből 78 gépet embargó alá vontak, és nem szállítottak le. Az első 40 gépet 1981-ben rendelték meg (Peace Gate I program: 2 F–16A és 4 F–16B; Peace Gate II program: 26 F–16A és 8 F–16B), ezek az F16A gyártásának végéről származó Block 15 OCU gépek voltak, F100–PW–220 hajtóművekkel. 1988-ban kezdtek tárgyalásokat 11 újabb gép megvásárlásáról, veszteségeik pótlására (Peace Gate III program, 6 F–16A és 5 F–16B Block 15 OCU), majd 1989-ben újabb 60 gépet akartak rendelni (Peace Gate IV program, 48 F–16A és 12 F–16B Block 15 OCU). Pakisztán gyanított atomfegyver-programja a sejtések szerint többek között az F–16-ra alapozott, mint potenciális fegyverhordozó gépre (állítólag meglevő gépeiket alkalmassá tették atomfegyverek hordozására), ezért, bár a Peace Gate III gépek mindegyikét, valamint a Peace Gate IV program 7 F–16A és 10 F–16B gépét legyártották, ezeket nem szállították le, hanem Arizonában, a Davis-Monthan Légibázison tárolták 2002-ig, amikor az US NAVY állította hadrendbe őket, mint agresszor repülőgépeket a NSAWC (Naval Strike And Warfare Center) keretében. 2005-ben újabb tárgyalások, Pakisztán terrorizmus elleni harca és India gyors fegyverkezése (főleg a Szu–30-asok hadrendbe állítása) eredményeként tárgyalásokat kezdtek újabb gépek vásárlásáról, 2006-ban megkötötték a szerződést a Peace Drive I program 18 új Block 52-es gépének vásárlásáról, valamint az Egyesült Államok beleegyezett a korábban legyártott 26 gép átadásába (ezek közben átestek az MLU programon). A régebbi, Peace Gate I és II programban beszerzett 42 gépet Törökországban a Turkish Aerospace Industries korszerűsíti 2010 októberétől, 75 millió USD-ért. ### A Portugál Légierő (Força Aérea Portuguesa) összesen 38 repülőgépet üzemeltet. Az első 17 F–16A és 3 F–16B Block 15 OCU gépet a Peace Atlantis I programban 1994-ben kapták meg (részben az Azori-szigeteken lévő Lajes Légibázis használati jogáért cserében). 1999-ben a Peace Atlantis II program keretében vásároltak 21+4 használt repülőgépet (ezek közül 5 F–16-ost csak tartalék alkatrészként használnak fel), ezeket később az MLU-program keretében felújítottak. A portugál gépek részt vettek az Allied Force hadműveletben. ### A 2010-es évek elején a román kormányzat tárgyalásokat folytatott használt, de még évtizedekig üzemeltethető F–16-változatok beszerzéséről. 2012-ben a védelmi tanács 12 darab portugál F–16A/B változat megvásárlására kötött szerződést, 670 millió euró értékben. A gépeket öt éven belül kellett leszállítani és a műveleti készültséget 2016-ben el kellett érniük. 2013 október 11-én formálisan is megvásárolta a 12 darab repülőgépet MLU csomaggal együtt, 186,2 millió euró értékben. A gépek közül kilenc darab állt a portugál légierő állományában, három további korábban az amerikai légierő állományában állt, így az amerikai hatóságokon keresztül lettek értékesítve. Az üzemeltetéshez szükséges alkatrészeket és berendezéseket mindkét országból vásároltak. A leszállítás 2016-ben történt meg, a kezdeti műveleti készültséget pedig 2017-ben érték el, a fetești katonai repülőtéren települnek. Kilenc együléses és három darab kétüléses repülőgépet vásároltak. A román légierő ezt követően újabb F–16-osok beszerzésére tett javaslatokat, különféle forrásokat keresve. 2021. december 12-én a védelmi minisztérium 32 darab norvég F–16AM/BM-re adott le vásárlási megrendelést, 388 millió euró értékben. Ezt szerződésbe 2022. november 4-ére foglalták és fogadta el a román parlament. A gépeket és az üzemeltetéshez szükséges alkatrészeket és berendezéseket két ütemben, 2023-ban és 2024-ben veszi át a légierő. . Ezzel összesen 44 darab F–16AM/BM repülőgéppel fog rendelkezni a román légierő. ### A Szingapúri Légierő (Republic of Singapore Air Force, RSAF) több, kisebb sorozatban rendelt repülőgépeket, ma összesen az F–16 70 példányát üzemeltetik (ebből 62 F–16C/D Block 52). A gépek fegyverzete nagyon korszerű, az AIM–120 AMRAAM rakétán kívül izraeli Python 4 rakéták és DASH–3 sisakkijelzők is a felszerelés részét képzik. A kis ország légiereje repülőgépeinek egy részét külföldön tartja. Az első megrendelést (Peace Carvin I program), eredetileg a később gyártásba nem vett F–16/79 repülőgép 8 példányára 1985-ben adták le, az időközben Block 15OCU-ra módosított gépeket (4 F–16A, 4 F–16B), melyeknek sárkánya már a korszerűbb F–16C/D Block 30, 1988-ban vették át, Szingapúrba 1990-ben érkeztek meg. A következő megrendelés (8 F–16C, 10 F–16D Block 52, Peace Carvin II) gépeit 1998–99-ben szállították le. A szingapúri pilóták rendszeresen gyakoroltak amerikában, erre eredetileg F–16A gépeket használtak, ezek selejtezése után, mivel az USAF-nak nem volt szabad kapacitása, közvetlenül a gyártó Lockheed-Martintól béreltek újabb gépeket (4 F–16C, 8 F–16D). A gépeket a bérleti idő lejártával, 1999-ben megvásárolták. Mivel nem az USAF-on keresztül bonyolították a vásárlást, ezért az üzlet nem esett az FMS (Foreign Military Sales, Külföldi Fegyveladás) program hatálya alá, nem kapott külön Peace Carvin nevet. 1999-ben újabb Block 52-es repülőgépeket vásároltak, 10 F–16C-t, és 2 F–16D-t (Peace Carvin III program), ezeket 2002-ig szállították le, majd 2000 nyarán újabb gépek beszerzését jelentették be (20 F–16D Block 52, Peace Carvin IV program), ezeket 2003–2004-ben adták át. ### Szlovákia Szlovákia 2018 decemberében kötött 1,58 milliárd euró értékű szerződést a Lockheed Martinnal 14 darab negyedik generációs Block 70-es változat vásárlásáról. Az első két példányt a gyártó 2024 januárjában adta át Szlovákiának. ### A Thai Királyi Légierő (KongTup Arkard Thai, Royal Thai Air Force, RTAF) összesen 54 F–16A és B repülőgépet vásárolt, megkapta továbbá Szingapúr hét használt hasonló repülőgépét. A gépek fegyverzetébe integrálták az6 AIM–120 AMRAAM és az izraeli Python 3 légiharc-, az AGM–65 Maverick földi célok elleni rakétát, a GBU–10 és GBU–12 lézerirányítású bombákat, valamint az ATLIS II célmegjelölő és a Rubis navigációs konténert. Az első 12 repülőgépet (8 F–16A Block 15OCU, 4 F–16B, Peace Naresuan I program), melyeket az eredetileg vásárolni tervezett F–16/79 helyett rendeltek, 1988-ban kapták meg. Már az első megrendelés tárgyalása közben újabb hat F–16A vásárlási szándékát jelentették be, a Peace Naresuan II program gépeit 1990–91-re kapták meg. Az ország második F–16 századát a Block 15OCU, és ezzel az F–16A/B sorozat legutolsó 12+6 gépével 1995–96 folyamán állították fel (Peace Naresuan III). Az ország időközben nyolc F/A–18 Hornet vadászbombázót rendelt, de a kelet-ázsiai gazdasági válság miatt ezeket a gépeket nem tudta kifizetni, ezért az addig teljesített kifizetás ellenében újabb, használt F–16-osokat vásárolt (17 F–16A, 1 F–16B, főleg Block 15ADF gépek, Peace Naresuan IV), ezeket 2002–2003 között szállították le. A Szingapúri Légierő hét gépét 2005-ben kapták meg. ### A Kínai Köztársaság Légiereje (Chung-kuo Kung Chun, Republic of China Air Force, RoCAF) 150 F–16A/B Block 20-as gépet üzemeltet (120 F–16A Block 20 és 30 F–16B, Peace Fenghuang program), a gépeket 1997–2001 között szállították le, egy komoly fegyvervásárlási program részeként (többek között Mirage 2000-eseket vásároltak Franciaországtól, és legyártottak 130 saját fejlesztésű, az F–16-on alapuló Ching Kuo könnyűvadászt). Tajvan Kína fenyegetésének ellensúlyozására további 66 F–16C/D (Block 52) vásárlását tervezte 4,9 milliárd dollárért, 30 éve szolgálatban álló F–5-öseinek lecserélésére, de ezt 2009-ben elutasították. ### A Török Légierő (Türk Hava Kuvvetleri, THK) az F–16 egyik legnagyobb üzemeltetője, összesen 240 géppel (mind F–16C/D) rendelkezik, és az országban található az F–16 ötödik gyártósora, a TUSAS (Turkiye Ucak Sanayii AS). Az első megrendelést 1983-ban jelentették be, ez nem kevesebb, mint 132 F–16C és 24 F–16D vásárlásáról, illetve – nyolc gép híján az összes – helyben legyártásáról szólt (Peace Onyx I program, 43 Block 30, 117 Block 40 gép). Ez a program 160 repülőgép átvételével ért véget. Az első nyolc repülőgépet a Lockheed gyártotta le. A gépeket is az FMS (Foreign Military Sales, Külföldi Fegyvereladás) program keretében gyártják, azaz a török TUSAS-tól az hivatalosan az Amerikai Légierő rendeli meg a gépeket, majd ezután átadja a Török Légierőnek. A szabályt mind a mai napig szigorúan betartják, a török gyártásból kikerült gépeket átrepülik egy közeli amerikai légibázisra, általában a szicíliai Sigonella Haditengerészeti Légitámaszpontra, ott átstartolnak velük, azaz csak érintik a kifutópályát, majd amerikai föld elhagyása után szállítják le a gépet végleges állomáshelyére, a megrendelőnek. A TUSAS emellett a Lockheed alvállalkozójaként szárnyakat, törzsközép- és hátsórészeket is gyárt más F–16-osokhoz, valamint az Egyiptomi Légierő 46 F–16C/D Block 40 gépét (Peace Vector IV) is ők gyártották (Egyiptomba is szigorúan Amerikán keresztül repültek a gépek). A következő 40 repülőgépet (34 F–16C Block 50 és 6 F–16D Block 50, Peace Onyx II program) 1993-ban rendelték meg, és 1996–97 folyamán kapták meg. Az elhasználódott repülőgépek pótlására újabb 40 gépet rendeltek (26 F–16C Block 50, 14 F–16D, Peace Onyx III program), ezeket 1998–99 között vették át. 2007 májusában újabb 30 Block 50+ gépet rendeltek (Peace Onyx IV program), a 14 F–16C és 16 F–16D-t 2013-ig szállítják le, áruk 2,9 milliárd amerikai dollár. A török repülőgépek lajstromjai (270 darab; 28 darab megsemmisült – †): - Peace Onyx I (1983): 43 db Block 30 és 117 db Block 40; 136 db C, 24 db D. 34 db F–16C Block 30 (1987–1990) : 86–0066, 86–0067(†), 86–0068, 86–0069, 86–0070, 86–0071, 86–0072 : 87–0009, 87–0010, 87–0011, 87–0012(†), 87–0013, 87–0014, 87–0015, 87–0016, 87–0017, 87–0018, 87–0019, 87–0020 (391), 87–0021 : 88–0019, 88–0020, 88–0021, 88–0022(†), 88–0023(†), 88–0024, 88–0025, 88–0026, 88–0027, 88–0028, 88–0029, 88–0030, 88–0031, 88–0032 9 db F–16D Block 30 (1987–1989) : 86–0191, 86–0192, 86–0193, 86–0194, 86–0195, 86–0196 : 87–0002, 87–0003 : 88–0013 102 db F–16C Block 40 (1990–1995) : 88–0033, 88–0034, 88–0035, 88–0036, 88–0037 : 89–0022, 89–0023, 89–0024, 89–0025, 89–0026, 89–0027, 89–0028, 89–0029(†), 89–0030, 89–0031, 89–0032, 89–0033(†), 89–0034, 89–0035, 89–0036, 89–0037, 89–0038, 89–0039, 89–0040, 89–0041 : 90–0001, 90–0002(†), 90–0003(†), 90–0004, 90–0005, 90–0006, 90–0007, 90–0008, 90–0009, 90–0010, 90–0011, 90–0012, 90–0013, 90–0014, 90–0015(†), 90–0016, 90–0017, 90–0018, 90–0019, 90–0020, 90–0021 : 91–0001, 91–0002, 91–0003, 91–0004, 91–0005, 91–0006, 91–0007, 91–0008, 91–0009(†), 91–0010, 91–0011 (Solo Türk), 91–0012, 91–0013, 91–0014, 91–0015, 91–0016, 91–0017, 91–0018, 91–0019(†), 91–0020, 91–0021(†) : 92–0001, 92–0002, 92–0003, 92–0004, 92–0005, 92–0006, 92–0007, 92–0008, 92–0009, 92–0010, 92–0011, 92–0012, 92–0013, 92–0014, 92–0015, 92–0016, 92–0017, 92–0018, 92–0019, 92–0020, 92–0021 : 93–0001, 93–0002, 93–0003, 93–0004, 93–0005, 93–0006, 93–0007, 93–0008, 93–0009, 93–0010, 93–0011, 93–0012, 93–0013, 93–0014(†) 15 db F–16D Block 40 (1990–1994) : 88–0014, 88–0015 : 89–0042, 89–0043, 89–0044, 89–0045 : 90–0022, 90–0023, 90–0024 : 91–0022, 91–0023(?†), 91–0024 : 92–0022, 92–0023, 92–0024 - Peace Onyx II (1993): 40 darab Block 50; 34 db C és 6 db D. 34 db F–16C Block 50 (1996–1997) : 93–0657(†), 93–0658, 93–0659, 93–0660, 93–0661, 93–0662(†), 93–0663, 93–0664, 93–0665, 93–0666(†), 93–0667, 93–0668, 93–0669, 93–0670, 93–0671, 93–0672, 93–0673, 93–0674, 93–0675, 93–0676, 93–0677, 93–0678, 93–0679, 93–0680, 93–0681, 93–0682, 93–0683, 93–0684, 93–0685, 93–0686, 93–0687, 93–0688, 93–0689, 93–0690 6 db F–16D Block 50 (1996–1997) : 93–0691, 93–0692, 93–0693, 93–0694, 93–0695, 93–0696 - Peace Onyx III (199x): 40 darab Block 50; 26 db C és 14 db D. 26 db F–16C Block 50 (1998–1999) : 94–0071, 94–0072, 94–0073, 94–0074, 94–0075, 94–0076, 94–0077, 94–0078, 94–0079, 94–0080, 94–0081, 94–0082, 94–0083, 94–0084, 94–0085, 94–0086, 94–0087(†), 94–0088, 94–0089, 94–0090, 94–0091, 94–0092, 94–0093, 94–0094, 94–0095, 94–0096 14 db F–16D Block 50 (1998–1999) : 94–0105, 94–0106, 94–0107, 94–0108, 94–0109, 94–0110 : 94–1557, 94–1558, 94–1559, 94–1560, 94–1561, 94–1562, 94–1563, 94–1564 - Peace Onyx IV (2007): 30 darab Block 50+; 14 db C és 16 db D. 14 db F–16C Block 50+ (2011–2013) : 07–1001 – (07–1014) (még nem adták át ezt a sorozatot) 16 db F–16D Block 50+ (2011–2013) : 07–1015, ... (07–1030) ### A Venezuelai Légierő 1983-tól összesen 24 darab F–16A block 15-ös repülőgépet vásárolt, ezek közül kettő döntő szerepet játszott a légierő által kezdeményezett 1992. november 27-ei puccs leverésében, ugyanis a puccsisták közül kiugrott két pilótának sikerült megszöknie a puccsisták által birtokolt El Libertador légibázisól, majd máshol a gépeket feltöltve üzemanyaggal, a légierő Caracast támadó gépeit megtámadnia. A két gép négy lázadó repülőgépet (többek között két OV–10 Bronco-t és egy AT–27 Tucano-t) lelőve jelentősen hozzájárult a puccs bukásához. A gépeket később, izraeli és dél-koreai segítséggel, korszerűsítették: négy gép F100–PW–220E hajtóművet kapott, a gépek elektronikáját kiegészítették lézergiroszkópos tehetetlenségi navigációs rendszerrel, Dash sisakdisplay-jel, fegyverzetükbe integrálták a Python 4 légiharc-rakétákat, a Litening lézeres célmegjelölő konténert, és lézerirányítású bombákat. A bevethető gépek száma az amerikai embargó miatt folyamatosan csökken (tíznél is kevesebb), néhány gépet állítólag Iránnak adtak el 2006 folyamán. 2008-ban hat gép részt vett Brazíliában a Cruzex IV hadgyakorlaton, azaz legalább ennyi hadra fogható gépük még van. ## Harci alkalmazása Elterjedtsége miatt az F–16 számos fegyveres konfliktusban szerepelt, főleg a Közel-Keleten. ### Arab–izraeli háborúk #### Opera hadművelet 1981-ben az Izraeli Légierő nyolc F–16-osa vett részt az Opera hadműveletben, és még beindítása előtt sikeresen lerombolták a Bagdad melletti Osirak atomreaktort, ahol atomfegyverek számára állítottak volna elő hasadóanyagot. Még ugyanebben az évben aratták izraeli pilóták a típus első két légigyőzelmét, egy szír Mi–8-as és egy MiG–21-es ellen. #### Ötödik arab–izraeli háború 1982-ben, a Békét Galileának hadműveletben (az ötödik arab–izraeli háborúban) az izraeli gépek számos alkalommal lőttek le ellenséges repülőgépeket veszteségek nélkül. A háborúban a repülőgépek földi célokat is támadtak. #### Hatodik arab–izraeli háború Az F–16-osok részt vettek izraeliek 2006 nyarán Libanon és a Gázai övezet felett végrehajtott hadműveleteiben, bár részvételük mértéke eleddig nem ismeretes. 2006. július 19-én egy izraeli F–16I felszállás közben megsemmisült, mert kidurrant a futómű gumija. A pilóták sikeresen katapultáltak. 2007\. szeptember 6-án hajnalban valószínűleg F–16I repülőgépek rombolták le Szíriában, a Dejr-ez-Zór tartományban lévő katonai komplexumot, itt feltehetően hasadóanyagokkal foglalkoztak, katonai célból, észak-koreai segítséggel. #### 2008. decemberi gázai légitámadás A 2008. decemberi gázai légitámadásban az izraeli F–16I Soufák döntő szerepet játszottak. ### Afganisztáni háború Az afganisztáni polgárháború idején a Pakisztáni Légierő F–16-osai több szovjet és afgán vadászbombázó és szállító repülőgépet lőttek le, bár a légi győzelmek pontos száma titkos. Az F–16 első harci vesztesége is ekkor következett be, a géppárparancsnokot saját kísérője lőtte le, később a légiharc-rakéta hibájának tulajdonították a veszteséget. A szovjetek állítása szerint valójában az ő MiG–23BN vadászbombázóik semmisítették meg a repülőgépet, a pakisztáni F–16-os a földi célokat támadó szovjet géppár által ledobott 250 kilogrammos bombákkal ütközött a levegőben. A gép maradványainak nagyfokú roncsolódása is ezt az állítást támasztja alá. ### Iraki hadszíntér #### Sivatagi Vihar hadművelet A Sivatagi Vihar hadműveletben az USAF 249 repülőgépe összesen 13 000 bevetést teljesített irak felett, többet bármely más koalíciós típusnál, öt gép elvesztése árán. Három repülőgépet légvédelmi rakétával lőttek le, egy gép az általa ledobott bomba túl korai robbanása, egy pedig hajtóműtűz miatt veszett oda. Az USAF F–16-osai két légigyőzelmet arattak a Southern Watch hadműveletben. #### Iraki szabadság hadművelet Az F–16-osok részt vettek az 1998-as Desert Fox és a 2003-as Iraqi Freedom hadműveletekben is, utóbbiban a földi harc támogatására és a légvédelem lefogására alkalmazták őket. 2006. június 7-én 227 kg-os bombákkal megsemmisítették Abu Muszab al Zarkavi rejtekhelyét. ### Délszláv háború Az F–16-osok aktív szerepet játszottak a NATO 1994–1995-ös boszniai békefenntartó missziójában (egy gépet lelőtt a légvédelem, a pilótát, Scott O'Grady-t kiszabadították), Jugoszlávia 1999-es bombázásában, valamint 2001 óta az afganisztáni hadműveletekben. Az USAF F–16-osai négy légigyőzelmet arattak Bosznia felett (ebből hármat Robert C. Wright ért el 1994. február 28-án, a légtérzárat megsértő szerb Jastrebek ellen), kettőt az Allied Force hadműveletben Jugoszlávia felett (egy holland F–16-os is ért el itt légigyőzelmet). Egy F–16D-t a Török Légierő veszített el 1996. október 8-án, az Égei-tenger feletti szokásos török–görög légi konfliktusok egyikében, mikor egy görög Mirage 2000 Magic-2 rakétával (állítólag véletlenül) lelőtte. 2006 májusában egy török és egy görög F–16-os ütközött össze intenzív manőverezés közben, a görög gép pilótája meghalt. ## Korszerűsítési programok A típus korszerűsítési programjait főként a korábban gyártására berendezkedett üzemek végzik el. Az Amerikai Légierő állományában levőket a Hill Légierő-bázison építik át folyamatosan, továbbá az Európában állomásozó alakulatokat (USAFE) többnyire más gyárakkal végeztetik el díjazás fejében. Ilyen az Ankara melletti TUSAS gyár, a görög HAI (Hellenic Aerospace Industries), illetve MLU-átépítéseket végeznek Portugáliában és Dél-Koreában is. Izraelben szintén végeznek, rendszerint saját légierejének megrendelésére átépítéseket (ld. ACE). ### MSIP (Multinational Staged Improvement Program) Az F–16 rendszerbe állításakor úgy vélték, hogy az eredetileg tervezett könnyűvadász az európai hadszíntérre nem megfelelő, ide egy komolyabb repülőgép kell, emellett Európa kedvezőtlenebb időjárásához is bonyolultabb műszerezettségre volt szükség, ezért a korai F–16-osokat, több lépcsőben, elkezdték továbbfejleszteni. - MSIP I A repülőgépeket megerősítették és bekábelezték az AMI–120 AMRAAM rakéták hordozásához, új navigációs rendszert kaptak, valamint beépített elektronikus zavarórendszert. A program eredménye lett a Block 15 változat. - MSIP II A Block 25 (F–16 C/D) változatot eredményező korszerűsítési program. - MSIP III A program végeredménye a Block 50/52 (F–16CJ/DJ). ### MLU (Mid Life Update) A négy eredeti európai megrendelő (Hollandia, Belgium, Dánia, Norvégia) valamint Portugália közös, folyamatos korszerűsítési programja. Az első gépek 1998-ban álltak hadrendbe, elnevezésük F–16AM/BM lett. A pilótafülkét a Block 50-es gépekhez hasonlóan korszerűsítik. Két Honeywell folyadékkristályos képernyő, nagy látószögű HUD, éjjellátóval kompatibilis világítás, és sisakba épített kijelzők kerülnek beépítésre. Az elektronika lézergyűrűs tehetetlenségi navigációs rendszerrel és GPS-vevővel, új, AN/APX–111 saját-idegen felismerőrendszerrel bővül. A lokátort az AN/APG–66 (V) 2A standardra korszerűsítik. A hajómű F100–PW–220. A levegőbeömlőnyílás két oldalára felszerelik a LANTIRN konténerek felfüggesztő csomópontjait. Az MLU program is többszintű, a fejlesztések legalább 2009-ig tartanak. - M1 Eredeti standard, 1998-tól elérhető. - M2 Kisebb szoftverfejlesztés, 2000-ben az összes korábbi gépet erre a szintre hozták fel. - M3 A szoftver fejlesztése mellett az elektronikát is korszerűsítették, a Link–16 és a HMCS sisakdisplay beépítésével. - M4/M4+ Az amerikaiakkal közös program, az amerikai továbbfejlesztett Block 50-esek kapják az M4+/M5+ szoftvert. Többek között a HMCS kezelőszoftverét korszerűsítették, valamint a gépek kompatibilissé váltak a korszerűbb célmegjelölő konténerek (Sniper XR, PANTERA) kezelésére. A gépek alkalmassá váltak a nagy szögeltérítéssel indítható rakéták hordozására (AIM–9X, IRIS–T). - M5/M5+ Többek között a GPS korszerűsítése. ### CCIP (Common Configuration Improvement Program) A továbbfejlesztés célja az USAF összes Block 40/42/50/52 sorozatú repülőgépének egységes szintre hozása, az elérhető legkorszerűbb avionika (hardver és szoftver is) beépítésével: Link 16 adattovábbító rendszer (Multifunctional Information Distribution System, MIDS), sisakba épített monitor (Joint Helmet Mounted Cueing System, JHMCS), az új, moduláris, nyitott architektúrájú fedélzeti számítógép (Modular Mission Computer, MMC), színes kijelzők és azok jelgenerátora. A CCIP program részben közös az európai MLU programmal. Az első átalakított gépet 2000 decemberében adták át. ### Falcon Up A program célja a repülőgépek szerkezeti megerősítése, és több kisebb átalakítás. A korábbi, Block 25/30/32-es gépek élettartamát 6000 repült órára, a Block 40/42 gépekét 8000 órára növelik. ### F–16 ACE Az ACE (Avionics Capabilities Enhancement) programot az Israeli Aircraft Industries által vezetett cégcsoport dolgozta ki, az izraeli cégek által gyártott felszerelésekre alapozva. ### Sure Strike Az avianoi 31st Fighter Wing Block 40 sorozatú repülőgépeit a Bosznia feletti bevetések támogatására kismértékben korszerűsítették: a pilótafülke világítását kompatibilissé tették az éjjellátó szemüvegekkel, valamint beépítették az IDM (Improvised Data Modem, Korszerűsített Adatmodem) berendezést, melynek segítségével a repülőgép az Előretolt Légi Irányítóktól (FAC, Forward Air Controller) a célok földrajzi koordinátáit (szélesség, hosszúság és tengerszint feletti magasság) át tudja venni, majd a navigációs rendszer a HUD-on ki tudja jelezni, így a repülőgép pilótájának nem kell foglalkoznia a célok keresgélésével, lényegesen hamarabb a helyszínre tud érni. A berendezést a kereskedelemben már kapható eszközökből építették (valamint megírták a megfelelő szoftvereket) 13 hét alatt, ezért a korszerűsítés meglehetősen olcsó. A Block 40 sorozattól, valamint az MLU programon átesett repülőgépeken megtalálható a rendszer. ### Gold Strike A Sure Strike rendszer továbbfejlesztése. Az IDM-et alkalmassá tették valós idejű, kétirányú mozgókép-továbbításra, azaz a repülőgépen megjeleníthető egy tetszőleges másik gép által látott cél, és a gép is el tud látni más gépeket adatokkal. Az új funkciókat kizárólag új szoftverekkel biztosítják, a gépek elektronikáján ehhez nem kellett változtatásokat végrehajtani. ### Have Glass A programot a nyolcvanas évek elején folytatták, célja az F–16 radarsugárzás-visszaverő képességének csökkentése volt. A gépek ekkor kapták meg a jól ismert, aranyszínű bevonatot a pilótakabin tetejére, mely szórja a rádiósugárzást, több helyen radarabszorbens anyagokat alkalmaztak. A 2000-es években felújították a programot, több gépet kísérleti radarhullám-elnyelő festéssel láttak el az F-22 festésének mintájára.

Tenisz

A tenisz ütővel játszott labdajáték, amely egyes vagy páros formában játszható. A játék célja pályán tartani a labdát, lehetőleg úgy, hogy az ellenfél erre ne legyen képes. A teniszben játékokat (angolul game), illetve játszmákat (szett, angolul set) kell nyerni. Az előre meghatározott számú szettet nyerő játékos vagy páros nyeri a mérkőzést. A tenisz őse egy francia eredetű labdajáték, a jeu de paume Angliában vált népszerűvé, és ott fejlődtek ki a ma is űzött játék szabályai. Az első tenisztornát is ott rendezték, 1876-ban. 1877-től rendezik folyamatosan a ma is a legerősebbek közé tartozó wimbledoni tornát. Amerikában 1881-ben rendezték meg a mai US Open, Párizsban 1891-ben a mai Roland Garros és Ausztráliában 1905-ben a mai Australian Open elődjét. Ma is ez a négy torna a legrangosabb, és együttesen a Grand Slam nevet viselik. Kiemelkedő eredménynek számít bármelyik egyéni Grand Slam-torna megnyerése, és a legnagyobb dicsőség, ha valaki egy naptári éven belül nyeri meg mind a négy nagy tornát. 2023-ig ez csupán öt versenyzőnek sikerült. Azt, hogy pályafutása során legalább egyszer mind a négy tornát sikerült megnyernie, a tenisz történetében további 12 játékos mondhatja el magáról. A hivatásos teniszezők érdekeinek képviseletére alakult szervezetek – az ATP a férfiak, a WTA pedig a nők számára – külön rendezik a versenyeket, és tartják nyilván a ranglistapontokat. A tenisz nemzetközi szervezetének, az 1913-ban alakult Nemzetközi Teniszszövetség (ITF)-nek 210 nemzeti szövetség a tagja. Az ITF szervezi az országok közötti csapatversenyeket: a férfiaknál Davis-kupa, a nőknél Fed-kupa, valamint a vegyes összetételű csapatok számára rendezett Hopman-kupa-versenyeket, és felügyeli a Grand Slam-tornákat. Az ATP és a WTA magasabb díjazású versenyeinek kiegészítéseként versenyeket szervez az alacsonyabb ranglistahelyezéssel rendelkezők, valamint a fiatalok számára. Az ITF szervezésében zajlanak a 18 év alattiak különböző korosztályai, valamint a szeniorok és a kerekesszékes versenyzők számára rendezett versenyek. A tenisz 1896–1924 között, majd 1988-tól ismét a nyári olimpiák része. Kialakulását követően a tenisz sokáig az arisztokrácia és a tehetősebb rétegek sportja volt. Mára közkedvelt sport és szabadidős tevékenység lett, megnőtt az amatőrök száma, minden korosztály, minden társadalmi réteg űzheti. A problémát elsősorban a pályák korlátozott száma jelenti, s ez persze a költségeket is növeli, mert maga a felszerelés egyébként nem különösebben drága. ## A tenisz története ### A szó eredete A középkorban, amikor a franciák ütőlabdajátékot játszottak (még gyakran puszta kézzel vagy bőrkesztyűvel), az adogató gyakran elkiáltotta magát, amikor odaütötte a labdát ellenfelének: Tenez! (’fogja!’). A tenir ige felszólító alakját a korabeli franciában így ejtették: 'tenéc'. Később, amikor az angolok átvették a játékot és a hozzá tartozó terminológiát, a szót 'tenis'-nek hallották. Innen jön a tennis, magyarul a tenisz szó. ### A játék előzményei és létrejötte A tenisz francia eredetű ütős labdajáték (jeu de paume) angolok által továbbfejlesztett változata. Az azincourt-i csata (1415) után Charles d’Orléans herceg angol fogságba esett. A Norfolk grófságban lévő Wingfieldben tartották fogva két évtizeden keresztül. Ez alatt az idő alatt a fogoly bevezette Angliában az ütőlabdajátékot, amit ő maga csaknem minden nap űzött. A modern tenisznek az arisztokrácia által kedvelt, teremben játszott elődjét az angolszász kultúrában „valódi tenisz” (real tennis), Angliában „királyi tenisz” (royal tennis) néven emlegették, már középkori királyok (így V. Henrik, VIII. Henrik) is űzték, ebből eredően a „királyok sportjának” is nevezték. A források szerint a tenisz csaknem négy évszázaddal később, 1858 és 1870 között jött létre mai formájában. 1858-ban a sportkedvelő Harry Gem jogász létrehozott egy – a mai teniszpályákhoz hasonló – pályát saját birtokán. 1863 körül Walter Clopton Wingfield tiszt, a Wingfield várurak és az orléans-i herceg fogva tartójának, John Wingfieldnek egyenes ági leszármazottja 1874-ben „Sphairistike” (gör. ’labdajáték’) néven kereskedelmi forgalomba hozott egy készletet, amelyben két hálótartó vas, a háló, két teniszütő, indiai gumiból készült labda, valamint a játékszabályok leírása volt. Wingfield spairistike-je (lawn tennis, royal tennis) a francia jeu de paume (angolul: real tennis) továbbfejlesztett változata, amit füvön játszottak. A kaucsuklabdát külön azért fejlesztették ki, hogy megfelelően pattanjon a füvön. Több tenisztörténész szerint Wingfield idejében ültették át a francia terminológia nagy részét is az angol nyelvbe. Az első tenisztornát valószínűleg M. William Appleton rendezte meg nahanti birtokán, 1876 augusztusában a tornát John Dwight nyerte. Ezek után következett az első wimbledoni tenisztorna 1877. július 9–16. között: ez tehát a legrégebbi, legnagyobb múltú, ma is létező tenisztorna. Az első tornán 22 férfi teniszező indult, és az angol W. Spencer Gore diadalmaskodott. Franciaország, ahonnan a jeu de paume származott, csakhamar felismerte a wimbledoni tenisz szépségét, és behódolt. 1878-ban már meg is alakult Dinard-ban (Bretagne) az első francia teniszszövetség. Ebben az időben alakultak az első társaságok Ausztráliában is. Gyorsan nőtt az amatőr tenisztornák száma is: Írországban (1879), Franciaországban a mai Roland Garros elődje 1891-ben, az ausztrál kolóniákon, Melbourne-ben (az Ausztrál Opent 1905-ben rendezték meg először). Az Amerikai Egyesült Államokban, Newportban (Rhode Island) is létrejött egy amatőr torna 1881-ben: a mai US Open elődje. A tenisz az 1896-os első olimpiai játékokon is szerepelt. A Magyar Országos Lawn Tenisz Szövetség 1907. áprilisban alakult meg, augusztusi első rendes közgyűlésén már 15 egyesület 40 pályával képviseltette magát. A szövetség neve a 35. évi rendes közgyűlésen hozott határozat alapján, 1942. március óta Magyar Tenisz Szövetség. A tenisz tehát a viktoriánus korban keletkezett, és a szabályai is viktoriánusok voltak: a sportot csak a gazdag arisztokrácia gyakorolhatta, így nem volt szükség pénzre a fenntartásához, de nem is lehetett fizetett mesterség. Ez megmagyarázza azt is, miért voltak a hivatásos teniszezők sokáig eltiltva a nagy nemzetközi tenisztornáktól. Annál is inkább, mert a tenisz tekintélyei hatalmukat féltve, nem akartak tőlük független profi teniszezőket bevonni a sportba. A francia tenisztorna, a (Roland Garros) volt az első, amelyik engedélyezte a hivatásos teniszezők részvételét, 1925-ben. A „Grand Slam” kifejezést 1933-ban két újságíró használta először (John Kieran és Allison Danzig), amikor az ausztrál Jack Crawford megnyerte az ausztrál amatőr tornát, a Roland Garrost és Wimbledont, majd a Forest Hill-i amerikai bajnokságon döntőbe jutott. Ez a négy torna azért emelkedett ki a többi közül, mert egyedül a négy rendező ország diadalmaskodott a Davis-kupán, ami akkoriban a legnagyobb nemzetközi torna volt. A Davis-kupát Dwight Davis alapította 1900-ban, először csak Nagy-Britannia és az USA részvételével. Később más országok is csatlakoztak, de 1973-ig egyedül Nagy-Britannia, az USA, Ausztrália és Franciaország csapata tudta megnyerni. Donald Budge volt az első teniszező, aki 1938-ban kimondottan a négy Davis-kupa-győztes ország tornáján akart győzelmet aratni, ő volt az első, aki megkísérelte megcsinálni a Grand Slamet, és akinek ez sikerült is. A nők közül ez a bravúr először 1953-ban Maureen Connolly vitte végbe. ### Az „open era” A modern, professzionális tenisz 1968-ban, az „open erá”-val (hivatásos, profi kor) kezdődött, amikortól a hivatásos teniszezők is indulhattak a különböző tornákon. Az év négy legnagyobb tenisztornája, a Grand Slam-tornák megnyitották kapuikat a hivatásos teniszezők előtt is. A sport lépésről lépésre amatőrből profivá válik. Ekkortól tekinthetjük a sportot modernnek, s ekkor kezdődik meg a statisztikák, rekordok számontartása is. A férfi és női tenisz legfőbb célja a Grand Slam elérése lett: egy naptári éven belül megnyerni mind a négy Grand Slam-tornát. Don Budge már korábban teljesítette ezt, de ekkor még a profi teniszezők nem vehettek részt a bajnokságokon. Rod Lavernek kétszer is sikerült a Grand Slam: az első még a profi kor előtt (1962), a második azonban már 1969-ben. A nők között két versenyzőnek sikerült: Margaret Smith Courtnak (1970) és Steffi Grafnak (1988). ### Kiemelkedő magyar eredmények a Grand Slam-tornákon A Grand Slam-tornákon a magyar versenyzők közül a Roland Garroson egyéniben 1. helyezést ért el Asbóth József (1947) és Körmöczy Zsuzsa (1958), párosban Taróczy Balázs (1981) és Temesvári Andrea (1986). Taróczy párosban Wimbledonban is győzni tudott, 1985-ben. Babos Tímea 2018-ban és 2020-ban az Australian Openen párosban, valamint 2019-ben és 2020-ban a Roland Garroson párosban. A junior versenyzők közül 2000-ben Kapros Anikó az Australian Open, 2005-ben Szávay Ágnes a Roland Garros, 2010-ben Fucsovics Márton Wimbledon, 2015-ben Gálfi Dalma a US Open, 2017-ben Piros Zsombor az Australian Open versenyén szerezte meg az első helyet egyéniben. Nagy Adrienn a 2019-es Australian Openen párosban lett bajnok. ## A teniszpálya A teniszpálya mérete és vonalai A teniszpályának szigorúan meghatározott méretei vannak. A teljes pálya hossza 26 yard (23,77 méter): egy-egy térfél 13 yard (11,89 méter) hosszú. A pálya szélessége attól függ, egyest vagy párost játszanak. Ha egyest, akkor a szélesség 9 yard (8,23 méter): ekkor a pálya két szélén található másfél yardos (1,37 méteres) folyosók nem számítanak a pályába. Ha párost játszanak, a két folyosó is érvényes: ekkor tehát a pálya szélessége 12 yard (10,97 méter). - A téglalap alakú pálya két rövidebb oldala az alapvonal. Az alapvonalak közepén található, azokra merőleges, 10 centiméter hosszú, 5 centiméter széles vonalka a középjel. A teniszezők az alapvonal mögül szerválnak. Ha a játékos jobb oldalról adogat, akkor a középjel és a pálya jobb széle közé eső területen áll a szervához. - Az alapvonalakkal párhuzamosan helyezkedik el a pálya közepén a háló. - A pálya széleit az oldalvonalak jelzik: van egyes és páros oldalvonal. - A hálótól mindkét irányra 7 yard (6,4 méter) távolságban egy-egy párhuzamos vonal található: az adogatóvonalak, mindennapi használatban a T vonalak. A T vonal, a háló és az egyes oldalvonalak által behatárolt terület az adogatóudvar: itt kell lepattannia a szervának. - A pálya közepén található, oldalvonalakkal párhuzamos, T vonalakig tartó vonal a középvonal, hivatalos nevén a közép-adogatóvonal: ez osztja föl az adogatóudvarokat két-két részre. Az adogató a vele átellenes oldalon található adogatóudvarba szervál. ### Borítás A pálya borítása különféle lehet, ami sok tekintetben befolyásolhatja a játékot. A labda gyorsasága, pattanása (például milyen magasra pattan a labda) függ attól, hogy milyen borítású pályán játszanak a teniszezők. Főbb borítások: - Kemény: a kemény pályának különböző típusai vannak: lehet Rebound Ace, Decoturf, aszfalt vagy quick (gyors). A pálya általános jellemzője, hogy gyors, és nagy fizikai felkészültséget igényel. - Salak: mésztartalmú borítás, apróra tördelt téglából vagy kőből áll. A salakpálya általános jellemzője, hogy lassú. Ennek köszönhető, hogy salakpályán gyakran alakulnak ki hosszú labdamenetek. A Roland Garros a legnagyobb salakos torna. - Fű: a füves borítás elég ritka, mivel költséges karbantartást igényel. Ez a borítás a leggyorsabb (még ha az utóbbi években lassult is valamennyit), és a labda alacsonyra pattan. Ezek miatt a jellegzetességek miatt a pálya alkalmas támadó teniszre: például szerva-röpte játékra. A labdamenetek általában rövidek. A leghíresebb füves torna Wimbledon. - Szintetikus: a szintetikus pályáknak különböző fajtái vannak: például Gerflor, Taraflex, Greenset, szőnyeg, néha parketta. Főleg a fedett pályás tornákon alkalmazzák, és gyorsasága miatt leginkább a kemény borításra hasonlít. ### Háló A hálót a pálya közepén feszítik ki, legfeljebb 8 mm átmérőjű kötélre vagy fémhuzalra, ami két hálótartó oszlop tetejéhez van erősítve. A háló színe sötét, a tetején lévő 5–6,53 centiméter szélességű csík (szegélyszalag) pedig fehér. A hálónak megfelelően sűrű szövésűnek kell lennie, nehogy a labda átférjen a réseken. A hálótartó oszlopok helye attól függ, egyes vagy páros mérkőzést játszanak a pályán. Ennek megfelelően vagy az egyes, vagy a páros oldalvonaltól 0,914 méterre kifelé találhatók az 1,07 méter magas tartóoszlopok. Ha páros meccsekhez kifeszített háló van a pályán egyes meccshez is, akkor két ún. egyesléccel fel kell támasztani a hálót 1,07 méter magasságban a megfelelő pontokon (ahol az egyéni mérkőzéshez használatos háló hálótartó oszlopai lennének, vagyis az egyes oldalvonalaktól 0,914 méterre kifelé). Erre azért van szükség, mert a háló magassága szigorúan meghatározott: a szélén 1,07 méter, a közepén 0,914 méter magasnak kell lennie, ezt rendszeresen ellenőrzik. ## A játékhoz szükséges eszközök ### Teniszütő Az ütőt a 16. század elején találták fel, a jeu de paume-hoz. Eleinte az ütők nagyon különbözőek voltak. A teniszütő készülhet fából (kőrisfa, bükkfa), fémből (acél, duralumínium, titánötvözet), vagy szintetikus rostokból (üveg, szén, esetleg farostok keveréke). Korábban a faütő volt a jellemző, de az utóbbi évek fejlesztéseinek köszönhetően – amik elsősorban a teniszütő anyagát érintették – az ütő sokkal nagyobb erő kifejtésére lett alkalmas, és könnyebb is lett, ezáltal a sport is kellemesebbé vált. A legtöbb mai ütő kerete többek között grafitot, titánt, acélt tartalmaz. Noha a technológia folyamatosan fejlődik, a profi játékosok általában éveken keresztül ragaszkodnak ahhoz az ütőfajtához, amit megszoktak. Annál is inkább, mert a teniszütőiket általában személyre szabják, hogy minél hatékonyabban tudják használni. A teniszütő húrjának megválasztása és a húrozás erőssége rendkívül fontos egy teniszező számára. Rengeteg különféle húr létezik (például nylon vagy természetes marha-, ill. juhbél). A teniszütő behúrozott részének mérete szabályozott: szélessége nem lehet nagyobb 29,21 cm-nél, magassága pedig 39,37 cm-nél. Az ütő teljes hossza (tükörtengelye mentén, kerettel és nyéllel együtt) legfeljebb 73,66 centiméter lehet, míg keretének legnagyobb szélessége nem lehet nagyobb 31,75 centiméternél. ### Teniszlabda Habár a mai tenisz eléggé hasonlít a királyi (lawn tennis, royal tennis) teniszre, a két sportág labdája nagyon különbözik egymástól. A királyi változatban lószőrt, puha rongyot vagy más efféle anyagot varrtak bele a bőrbe vagy vászonba. Az új változatban ugyanakkor sokkal puhább labdákra volt szükség, nehogy túlságosan feltúrja a gyepet. 1840-ben Charles Goodyear feltalálta az indiai gumi vulkanizálási technikáját (kénes hőkezelést), amellyel a nyers kaucsuk tulajdonságait javították. Az addig puha, hő hatására folyósodó anyag ezzel keményebbé, és a külső hatásoknak ellenállóvá vált. Az ilyen módon előállított anyag a természetes gumi, amiből már – először tömör, később túlnyomásos – labdát is tudtak gyártani. Ennek köszönhetően a teniszlabda anyaga is megváltozott. A vulkanizált, rugalmas gumiból készült labdában létrehozott túlnyomás a labda kis súlya mellett is magas felpattanást biztosít. Ma a teniszlabda kaucsukból készül, a belsejében levegő van. Kívülről nemez borítja, aminek a nagy versenyeken kötelezően sárgának vagy fehérnek kell lennie. A teniszlabdára vonatkozó előírások A teniszlabdák összetétele változhat attól függően, milyen célra készülnek: például csak szabadidős sportoláshoz, amatőr, rendszeres vagy profi teniszhez, felnőtteknek vagy fiataloknak. Az összetételbeli különbségek leglátványosabban a labda teherbíró képességében és élettartamában mutatkoznak meg. A versenyeken használt labdák vannak a legnagyobb terhelésnek kitéve, és ezeknek kell a legnagyobb elvárásoknak is megfelelniük: mindig a lehető legjobban kell pattanniuk stb. Ennek következtében ezek a labdák gyorsabban elhasználódnak. A teniszlabda átmérőjének 6,350 és 6,668 centiméter között kell lennie, míg súlya 56 és 59,4 gramm között váltakozhat. Ha 254 cm magasról sima felületű aszfalt talajra ejtjük, akkor legalább 134,62, legfeljebb 147,32 centiméterig kell felpattannia. Többféle típusú labda van, annak megfelelően változtatják őket, hogy a mérkőzést milyen borításon játsszák. Eredetileg a labda színe fehér volt, de aztán sárgára váltottak, hogy a nézők jobban láthassák a lelátóról. Ennek ellenére a fehér színű labda továbbra is szabályos, akár versenyen is lehetne használni. ### Öltözet Eleinte a tenisz gyorsabban fejlődött, mint a divat, így a teniszezők nyakkendőben, fűzőben játszottak. Később (a nőknél) egyre inkább feltűntek a szoknyák a teniszpályán, és a teniszezőnők azon rivalizáltak, kinek van elegánsabb ruhája. Suzanne Lenglen teremtette meg a női sportoló imázsát: ő lett a divatikon a teniszvilágban. Wimbledon a maga részéről a konzervativizmus bástyája maradt. Miközben a tenisztornák engedélyezték a részt vevő teniszezőknek, hogy színes öltözetben lépjenek pályára, Wimbledonban kötelező maradt a teljesen fehér ruha. Az 1980-as években a teniszruhák tovább modernizálódtak: egyre lezserebbek és kényelmesebbek lettek. Bevezették a rövidnadrágot, és a férfiaknál az inget is felváltotta lassan a pólóing (főleg René Lacoste hatására). A nők szoknyát, ruhát hordtak, majd fokozatosan bevezették a sortot és az ujjatlan pólót is. Az 1990-es években az új anyagok, köztük a poliészter bevezetésével a ruhák egyre kényelmesebb viseletté váltak. Manapság a leggyakoribb öltözet a férfiaknál a rövidnadrág és a pólóing, a nőknél a sort és az ujjatlan póló, de némelyik férfi teniszező is szereti az ujjatlan pólót, és a nőknél is fennmaradt a csinos ruhák divatja. ## Alapvető ütések A teniszben 8 alapvető ütés van: a szerva, a tenyeres, a fonák, a röpte, a félröpte, a lecsapás, a rövidítés és az átemelés. További ütésfajta a nyesés és a pörgetés. Az ütés iránya szerint megkülönböztetünk keresztütést, egyenes ütést vagy elütést. ### Szerva A szerva vagy más néven adogatás kezdi a labdamenetet. Az adogatójátékos feldobja a labdát, magasan a levegőben megüti az ütőjével: a labda a háló érintése nélkül az ellenfél térfelén található átellenes adogatóudvarban pattan le. Az adogatójátékos nem tehet lépéseket szerválás közben, ezzel ugyanis félrevezethetné az ellenfelét. Ha az adogató ellép az eredeti helyéről a szervamozdulat közben, vagy rálép az alapvonalra, az hibának minősül. Az adogatás akkor is szabályos, ha az adogató nem fej fölül szervál (nem dobja fel a labdát), hanem lepattintja a földre, és alulról üti át. Ebben az esetben azonban a szerva lassú lesz, és az ellenfél könnyen megtámadhatja. Többféle szerva létezik, fő típusai: lapos, pörgetett (topspin), csavart (twist), nyesett (sliced). ### Tenyeres ütés A tenyeres ütés a test jobb oldalán indul (jobbkezes játékos esetében), a labda érintése után elhalad a test előtt, majd a bal oldalon fejeződik be. Ehhez különféle ütőfogásokat használnak, amelyek az idők folyamán rendre változnak. A legfontosabbak: a kontinentális (continental), a keleti (eastern), a közép-nyugati (semi-western) és a nyugati (western). Az 1920-as években a kis termetű, látszólag törékeny Bill Johnston tenyeresét tekintették minden idők legjobbjának. Ő ezt vállmagasságban nyugati fogással ütötte. Néhány élvonalbeli játékos még az 1920-as évek után is használta ezt a technikát, de a 20. század végére az ütéstechnika és a felszerelések radikálisan megváltoztak – nagyobb lett a hátralendítés. Az ütőfogástól függetlenül a tenyerest általában félkézzel ütik, de néhány élvonalbeli játékos kétkezes tenyerest használ. Az 1940-es és 1950-es években az ecuadori-amerikai Pancho Segura alkalmazott kétkezes tenyerest a nálánál jóval erősebb fizikumú ellenfelekkel szemben, átütő eredménnyel. Az ezredfordulón főleg a francia Fabrice Santoro és Szeles Mónika ütötte így a labdát, azóta pedig a francia Marion Bartoli, a kínai Peng Suaj, a cseh Lucie Hradecká és a japán Morita Ajumi használ kétkezes tenyerest. Labdamenet közben sok játékos változtatja meg az ütőfogást attól függően, hogy milyen ütést szeretne ütni: pl. a nyesést és a szervát kontinentális fogással ütik. ### Fonák ütés A fonák ütés a test bal oldalán indul (jobbkezes játékos esetén), a test előtt keresztben folytatódik miközben érinti a labdát, majd a test jobb oldalán fejeződik be. Ütés közben lehet félkézzel vagy két kézzel fogni az ütőt. Általánosan elfogadott, hogy sokkal bonyolultabb, mint a tenyeres ütés. A XX. században általában félkézzel ütötték keleti vagy kontinentális fogással. Az első figyelemre méltó játékosok akik a kétkezest választották az 1930-as években Vivian McGrath és John Bromwich, általánosan az 1970-es években terjedt el, Björn Borg, Chris Evert, Jimmy Connors, később Mats Wilander és Marat Safin használta eredményesen. Napjainkban nagyon sokan választják, például Rafael Nadal és Serena Williams. A kétkezessel könnyebb irányítani a labdát, míg az egykezessel jobban lehet nyesni, nagyobb hátrapörgést lehet generálni, ami alacsonyabb röppályát és pattanást eredményez. Két kézzel kisebb távolságra lehet kinyújtani az ütőt. Minden idők legjobb egykezes fonák játékosának Don Budge-t tartják, aki az 1930-as és 1940-es években hatalmas topspint vitt az ütéseibe. A másik figyelemre méltó egykezes fonák játékos az 1950-es és 1960-as években Ken Rosewall a nagyon akkurátus fonák nyeséseiről volt híres. A játékosok egy szűk csoportja, például Szeles Mónika mindkét oldalon kétkezes ütőfogást használ. ### További alapvető ütések Az alapütések mellett az alábbi alapvető ütésfajtákat különböztetjük meg: A röpte onnan kapta a nevét, hogy nem várjuk meg, amíg a labda lepattan, hanem felszaladunk a hálóhoz és a levegőben, röptében ütjük vissza a labdát (tenyeressel vagy fonákkal). A félröpte esetében a labdát közvetlenül azután ütjük meg, hogy az a talajról felpattant a térfelünkön. Nevezik dropból való, vagy felszálló ágban levő ütésnek is. A lecsapás az adogatáshoz hasonló ütés, amelyet a pályán belülről hajtunk végre, amikor túl magas labdát kapunk s „lecsapjuk” az ellenfél térfelére (lehetőleg úgy, hogy képtelen legyen a visszaadására). Az átemelés az, amikor az ellenfél egy röptézéshez felszalad a hálóhoz, és átemeljük a labdát magas ívben a feje fölött úgy, hogy az még a játéktéren érjen földet. A rövidítés az az ütésfajta, amikor a hálóhoz befutó játékos lábához nyessük a labdát, megnehezítve a visszaütést. Speciális formája az ejtés, amelynél az ellenfél az alapvonalnál vagy még távolabb áll, és ekkor a labdát kicsit megnyesve gyengén úgy ütjük meg, hogy az közvetlenül a háló mögé essen. ### További ütésformák A nyesés és a pörgetés kétfajta pörgésfajta: a nyesés esetében elnyesünk a labda alatt, amely így az ellenfél térfelén alig pattan fel, a pörgetés esetén pedig a teniszütő fölfelé ívelő utat jár be a labdával való találkozáskor, amely így magasra pattan az ellenfél térfelén. Az egyenes ütés az ugyanazon oldalvonal mellett visszaadott labda – gyakran meglepi az ellenfelet, ha keresztben várja a labdát. A keresztütés a pályán átellenben (keresztben) megütött labda. Az elütés a hálóhoz beszaladó vagy már ott tartózkodó ellenfél mellett elütött labda. ## A tenisz szabályai – Game, set, match Egy teniszmeccs labdamenetekből, játékokból (game), játszmákból (szett) áll. A játék célja pályán tartani a labdát, lehetőleg úgy, hogy az ellenfél erre ne legyen képes. Szabályos ütés, ha a játékos a labdát maximum egy lepattanás után visszaadja az ellenfél térfelére úgy, hogy a saját térfelén már nem pattan le, és az ellenfél térfelén is pályára esik. A teniszpálya fent ismertetett vonalai szabják meg az adogatóudvar és a pálya határait. Ha a labda – akár kívülről, és épphogy, de – érinti az adott vonalat, akkor az adott ütés bent van, a labdamenet folytatódhat. A hivatalos teniszmeccseket bíró irányítja, a vonalakat pedig vonalbírók figyelik, akik, ha a labda kint van outot kiáltanak. A teniszmeccs menete, hossza szigorú szabályokhoz van kötve. ### A pontozás eredete A tenisz különleges pontozása (15, 30, 40) szintén a jeu de paume-tól származik. A középkorban a 60 volt a legelterjedtebb szimbolikus értelmű szám. Abban az időben vezették be a 60 perces órákat, és egy aranydénár 15 sou-t ért. A francia játékban is a 15 szorzataival számoltak: talán az óra szakaszaira utalva, vagy azért, mert pénzben fogadtak a játékra. Azt nem lehet tudni, hogyan lett a pontszámolásban 40 a 45-ből. Egyesek szerint a játékosok egyszerűen lerövidítették: rövidebb volt kimondani a negyvenet, mint a negyvenötöt. Bár az elméletet sokan vitatják, mindezidáig nem sikerült kielégítőbb magyarázatot találni. A deuce (=egyenlő, 40-40) kifejezés szintén a francia labdajátékra vezethető vissza. 40-40-es állásnál a játékvezető ezt kiáltotta: „à deux” (’kettőre’), amivel azt akarta mondani, a játékosoknak két ponttal kell megnyerniük a játékot. Az angolok szóhasználatában vált az „à deux” deuce-szá. Egy másik elmélet szerint, mivel a teniszben később vezették be azt, hogy 2 ponttal kell nyerni, ezután egyszerűbb volt a 45-ös helyett a 40-es értéket használni, ugyanis ha 40-40-re jött ki az állás, tehát deuce, ebben az esetben a további két pontot az óra 50-es illetve 60-as jelzése prezentálhatta. ### Labdamenet A labdamenet szabályait a nemzetközi szövetség által kiadott szabálykönyv az alábbiak szerint rögzíti: A labdamenetet az adogató kezdeményezi, aki saját térfelén az alapvonal mögül bal vagy jobb oldalról szervál. Adogatás közben nem változtathatja meg a helyét lépésekkel, és a labda elütésének pillanatáig nem léphet rá az alapvonalra, valamint nem lépheti át. A szerva akkor szabályos, ha a labda lepattanás nélkül átrepül a hálón, majd az ellenfél térfelén a megfelelő (az adogató pozíciójával átellenes oldalon található) adogatóudvarban pattan le (a T vonal és a középvonal által behatárolt rész). Ha a labda elütése előtt a játékos rálép vagy átlépi az alapvonalat, ha a szerva saját térfélen lepattan, a hálóban megakad vagy az ellenfél térfelén a megfelelő adogatóudvaron kívülre esik (out, azaz hosszú vagy széles), szabálytalan. Ebben az esetben az adogató egy alkalommal ugyanarról az oldalról megismételheti a szervát (második szerva). Ha az adogató a második szervát is elrontja, az kettőshiba: vagyis a labdamenetet automatikusan az ellenfél nyeri. Ha a szerva hálót ér, de átesik az ellenfél oldalára, két eset lehetséges: vagy beesik a megfelelő adogatóudvarba (a szerva „necces”): ekkor az adogató újra első szervát üthet, vagy – ha már a második szervája volt necces – megismételheti a második szervát is. Ha azonban a labda megcsúszik a hálón és nem esik be a megfelelő adogatóudvarba: a szerva rontottnak minősül. Ha az adogató sikeres szervát üt, az ellenfélnek vissza kell adnia. Az nincs meghatározva, hogy pontosan hol kell fogadni az adogatást, általában az alapvonal közelében szokták – attól függően, milyen erősségű az ellenfél szervája. Viszont a fogadó azt nem teheti meg, hogy a szerva lepattanása előtt – röptével – beleér a labdába. Ha a fogadónak nem sikerül visszaadnia a szervát, az ász (a fogadó bele sem ér a labdába) vagy ász értékű (beleér, de nem tudja pályán tartani). Mindkét esetben az adogatóé a pont. Ha a fogadó megfelelően vissza tudja adni a szervát, folytatódik a labdamenet. A szervafogadást más néven returnnek is nevezik. A return akkor megfelelő, ha a labdát egy lepattanás után sikerül visszaütni az ellenfél térfelére. A labda megütése után saját térfélen soha nem pattanhat le a labda. A labdamenet addig tart, amíg valaki nem ront, vagy be nem fejezi a menetet egy nyerő ütéssel (amibe az ellenfél nem tud beleérni egy lepattanás után). Rontást jelent, ha a játékos térfelén a labda a megütése előtt egynél többször lepattan (= az ellenfél nyerőt üt), ha a labda megütése után saját térfélen lepattan, ha a játékos hálóba üti, vagy ha kiüti a pályáról (vagyis a labda megütése után az a pályán kívül pattan le először). Ha labdamenet közben a labda hálót ér, de pályán belül pattan le (necces), az ütés szabályos, a menet folytatódik (de ha az egyik játékos hálóról áteső labdával nyeri a pontot, általában kézfeltartással elnézést kér ellenfelétől). A játékosnak nem feltétlenül kell megvárnia, amíg lepattan a labda a térfelén: beszaladhat a hálóhoz és röptézhet is. ### Játék (game) A játék (game) szabályait a szabálykönyv az alábbiak szerint rögzíti: Egy játék (game) alatt csak az egyik játékos adogat. Azt, hogy ki kezdi el az adogatást egy meccsen, pénzfeldobással döntik el: a nyertes eldöntheti, adogatni vagy fogadni szeretne. Az adogató mindig a pálya jobb oldaláról kezdi a szervát (a középjeltől jobbra eső és az oldalvonal közötti területen, az alapvonal mögött). Ezek után labdamenetenként felváltva szervál a jobb és bal oldalról, egészen addig, amíg valamelyikük meg nem nyeri a game-et. A game megnyeréséhez a teniszezőnek legalább négy labdamenetet meg kell nyernie, akár adogatóként, akár fogadóként. Az adogatónak elvileg mindig több esélye van megnyerni a saját adogatását, hiszen egy jó szervával a kezében tarthatja és irányíthatja a labdamenetet. A megnyert labdameneteket a hagyományos pontozás szerint jelölik. Első pont: 15, utána 30, 40. Mindig az adogató pontszámát mondják először, ha megnyeri az első labdamenetet: 15-0: tizenöt-semmi (fifteen-love), ha elveszti: 0-15: semmi-tizenöt (love-fifteen). Ha az állás 15-15 vagy 30-30, a bíró a következőt mondja: 15-mind (fifteen-all), 30-mind (thirty-all). A játékot két ponttal kell megnyerni, 40-mind, vagyis deuce vagy egyenlő után valamelyik játékos előnybe kerül (advantage, előny az adogatónál, előny a fogadónál). Előny után nem számolnak tovább: ha az illető játékos elveszti az előnyét, a pontok visszaállnak 40-40-re, deuce-ra. Ha az egyik játékos elérte a 40-et és nincs egyenlő, vagyis előnye van, akkor labdája van a game megnyeréséhez (gamepoint). Ha ez a fogadó játékos, akkor ez a gamepoint egyben breakpoint is (bréklabda): vagyis lehetősége van elvenni az ellenfél adogatását, „megbrékelni” ellenfelét. Ha az adogató nem tudja hárítani a bréklabdát, akkor elveszti az adogatását és hátrányba kerül. Ha az adogató semmire hozza az adogatását (a fogadó nem szerez pontot), azt love-game-nek nevezzük. Fordított helyzet is lehetséges: ha az adogató semmire veszíti el az adogatását. A felek játékonként felváltva adogatnak, ha valamelyikük elvesztette az adogatását, lehetősége van visszavenni az elvesztett adogatógémet, tehát ledolgozni brékhátrányát, vagy – ellenkező esetben – megerősítheti brékelőnyét is egy jó adogatással. A játékosok minden páratlan játék után térfelet cserélnek. ### Játszma/szett (set) A teniszmeccs legnagyobb egységei a játszmák. Egy játszma megnyeréséhez legalább 6 játékot kell nyerni két pont különbséggel. Elképzelhető, hogy a 6 nyert játék nem elegendő, mert 6–5-ös állásnál nincs meg a két pont különbség, ezért a játék tovább folytatódik. Ha valamelyik játékos már megnyert 5 játékot, a játszma kritikus ponthoz érkezik: vagy az ellenfélnek kell a játszmában maradásért adogatnia, vagy ha ő maga brékelőnyben van, esetleg adogathat a szettért. Ha mindkét játékos 6-6 játékot nyer (tehát például mindig mindenki hozza az adogatását), akkor rövidített játék, tie-break következik. A tie-breaket mindig az adogatásban soron következő játékos kezdi. Csak egy labdamenetben adogat (jobbról balra), utána váltanak: a másik következik két adogatással (balról, majd jobbról), és ettől fogva kettesével cserélnek. A rövidített játék 7 pontig tart, de itt is két ponttal kell nyerni. Mivel váltogatják a szervát, csak egy-egy labdamenetet lehet nyerni a másik adogatásánál: ezeket minibreaknek nevezzük. Ha a játékosok tie-breakben szerzett pontjainak összege osztható hattal, akkor térfelet cserélnek. Ha valamelyik játékosnak már csak egyetlen pont kell ahhoz, hogy megnyerje a játszmát, akkor szettlabdája (setpoint) vagy más néven játszmalabdája van. Amelyik játékos megnyeri a tie-breaket, azé a szett is 7-6-ra. A rövidítést 1973-ban vezették be, hogy lerövidítsék a végeérhetetlen meccseket, amelyekben az összes játszmát két játék különbséggel kellett nyerni. Az eddigi leghosszabb szett (70–68) 2010-ben, a wimbledoni teniszbajnokság 1. fordulójában John Isner és Nicolas Mahut egymás elleni küzdelme során alakult ki, amelyet 11 óra és 5 percnyi játékidő után Isner nyert meg. A játszma összesen 711 labdamenetből állt; lebonyolítása 3 napon át tartott. ### Mérkőzés (match) A mérkőzés (match) a szabálykönyv szerint: Egy egyéni meccs – nemtől vagy tornától függően – tarthat két vagy három nyert játszmáig. A nők minden esetben, a férfiak a kisebb versenyeken és az ATP Masters Series tornákon két nyert szettig játszanak, a Davis-kupán és a Grand Slam-tornákon viszont a férfiaknál minden fordulóban három játszma kell a győzelemhez. A kisebb tornákon döntő játszmát is eldönthet tie-break, a Grand Slam-tornákon azonban a szervezőktől függnek a döntő szettes rövidítésre vonatkozó szabályok. A US Openen a kisebb tornákhoz hasonlóan döntő szettes 6–6-os állásnál klasszikus, azaz hét nyert pontig tartó tie-break következik, Wimbledonban – a 2019-től bevezetett szabály értelmében – 12–12-es állás kialakulása után kerül sor rövidítésre, az Australian Openen pedig – szintén 2019-től kezdve – 6–6-os állásnál úgynevezett championship tie-break következik, azaz nem hét, hanem tíz nyert pontig játszanak a felek. Az utóbbi két tornán azért került sor a módosításra, mert a korábbi években több ízben nagyon hosszú meccsek alakultak ki, amelyek akár napokig elhúzódtak, és ez egyrészt borította a játékrendet (a mérkőzések eredeti kiírását), másrészt a játékosok olyannyira elfáradtak, hogy a győztesnek a következő fordulóban sokszor nem maradt ereje, így esélye sem a továbbjutásra. A Roland Garroson továbbra is érvényben van az a szabály, miszerint a döntő szettben egyáltalán nincs rövidítés, bármeddig tartson a mérkőzés. A párosok esetén a szabályok kicsit különböznek: minden esetben két szettet kell nyerniük a meccs megnyeréséhez. Ha mindkét pár 1-1 szettet nyert meccs-tie-break (match tie-break, MTB) dönt: ezt minimum tíz megnyert pontig játsszák, és két pont különbséggel kell nyerni. Ha az egyik teniszező vagy pár már csak egy pontra van a meccs megnyerésétől, akkor meccslabdája van. ### Szabályváltozatok - Előny nélkül (No advantage): Az a játékos vagy páros, amelyik előbb nyer négy labdamenetet a játékban, megnyeri a játékot, függetlenül attól, hogy az ellenfél hány labdamenetet nyert, és megvan-e a két pontnyi különbség. Három-három nyert labdamenet esetén a fogadó fél határozhatja meg, hogy az adogatás melyik oldalról történjen, de páros esetén a fogadó csapat játékosai nem cserélhetnek helyet. Ezt a szabályt a World Team Tennis és a junior páros versenyeken alkalmazzák. - Egyjátszmás mérkőzés (Pro set): A játékosok egyetlen, nyolc vagy tíz nyert játékig tartó játszmát játszanak, amelyben két játék különbséggel kell nyerni. 8–8 vagy 10–10 állásnál 12 nyert pontig tartó rövidített játék következik, amelynél általában az „előny nélkül” szabályát alkalmazzák. - Rövidített meccs (Match tie-break): Egyes versenyeken 1–1-es mérkőzés állásnál a harmadik, döntő játszma helyett egy rövidített játékra kerül sor, amely 10 pont eléréséig tart, de a győzelemhez két pont különbség szükséges. Ezt a szabályt alkalmazzák a páros mérkőzések során az ATP- és a WTA-versenyeken; a vegyes párosoknál a Hopman Kupában, valamint a játékosok megegyezése alapján az amerikai szövetség csapatmérkőzésein. ## Játéktípusok ### Hivatalos játékformák A hivatalos versenyeken a versenykiírástól függően egyéni, női és/vagy férfi páros és vegyes páros mérkőzésekre kerül sor. - Az egyéni versenyen minden esetben két férfi vagy két nő játszik egymás ellen. Nő és férfi egymás elleni játékára csak ritkán, bemutató mérkőzéseken kerül sor. - A páros mérkőzéseken két főből álló férfi vagy női csapatok játszanak egymás ellen. Páros játék esetén a pálya szélesebb, mint az egyéni mérkőzéseknél, a két szélén levő folyosó is érvényes területnek számít. - A vegyes páros mérkőzéseken a csapatokat egy férfi és egy női játékos alkotja. Tekintettel arra, hogy a férfi és a női versenyek külön szervezésben zajlanak, vegyes páros küzdelmekre csak a kiemelt versenyeken kerül sor: ilyen a négy Grand Slam-torna, 2012-től az olimpiai játékok, valamint a Hopman Kupa. ### Nem hivatalos játékformák A szabadidős sporttevékenység közben előforduló, hivatalos versenyeken nem alkalmazott játékformák: - Kanadai páros: amelynél egy játékos játszik két játékos ellen. Az egyéni játékos ütéseit a folyosót is magába foglaló szélesebb pályára helyezheti, míg a páros tagjainak ütései csak az egyéni versenyeknél használatos keskenyebb pályán belül érvényesek. - Ausztrál páros: szabályai nagyrészt megegyeznek a kanadai páros szabályaival, azzal a különbséggel, hogy ebben minden játszma után cserélődik az egyedül játszó játékos személye. Ilyen módon minden játékos játszik egyedül és párban is. A leggyakrabban használt számolási mód szerint az a játékos, aki egyedül nyer egy játszmát, az két pontot, míg ha páros nyeri a játszmát, annak tagjai egy-egy pontot kapnak. A játék végén az a játékos nyer, aki a legtöbb így számolt pontot szerezte. - Jordache-páros: három játékos részvételével zajlik, de mindig csak két játékos játszik, és játékonként cserélődnek. Egy játék megnyeréséért a győztes 5 pontot kap, míg a vesztes 3 pontot, ha a játékban deuce-ig jutott, 2 pontot, ha 30 pontot szerzett, és 1 pontot, ha 15-öt. Minden játék után a vesztes játékos cserélődik, és az új játékos döntheti el, hogy ki szerváljon a játékban. Az nyer, aki előbb éri el az 50 pontot. A pontok számolása folyamatos, azaz ha valakinek 49 pontja van, akkor a következő pontja megszerzése után, akárhogyan is áll az adott játék, megnyerte a játékot. 2005-ben kitalálták a mini-jordache játékot, amelyben 25 pont elérése szükséges a győzelemhez. - Kerekesszékes tenisz: kerekesszékes versenyzők egyéni és páros formában is játszhatják. A labda visszaütés előtt kétszer is földre pattanhat, amely közül a második pattanás a pályán kívülre is eshet. Mind a négy Grand Slam-tornán rendeznek kerekesszékes versenyeket is. - Minitenisz: a gyerekek számára rendezett minitenisz-játékokban kisebb a pálya és könnyebb a labda, amelynek mérete egyébként megegyezik a hivatalos teniszlabda méretével. A megkülönböztetés érdekében a könnyebb labdák keménységüktől függően más-más színűek. A könnyebb labda kevésbé magasra pattan és lassúbb, ezért megkönnyíti, hogy a kisgyerekek megtanulják a tenisz alapjait és megszeressék a játékot. ## Teniszversenyek A legtöbb sportággal ellentétben tenisz kontinens- vagy világbajnokságok nincsenek, helyettük különböző országokban megrendezett nagyobb, jelentős hagyománnyal rendelkező versenyek vannak. A különböző erősségű versenyeken az elért eredménytől függően a versenyzők pénzdíjazásban részesülnek, és a verseny kategóriájától függő mértékben ranglistapontokat szerezhetnek. ### Grand Slam-tornák A legrangosabb teniszbajnokságok a Grand Slam-tornák, négy van belőlük: Australian Open, Wimbledon, Roland Garros, US Open. Férfi és női egyéni, páros és vegyes páros versenyeket foglal magába. Ugyanilyen a kategóriákban mérkőznek a juniorok és a szeniorok is. A főtáblára egyéniben 128 játékos, a párosokban 64 pár kerülhet, akik kieséses rendszerben játszanak egymással. Ezeknek a versenyeknek az összdíjazása 20 millió dollár fölötti. ### Kiemelt versenyek Jelentős torna a férfiaknál az ATP World Tour Finals (korábbi nevén Tennis Masters Cup), valamint a nőknél az ennek megfelelő WTA Finals, amely az év utolsó versenye, és csak az év 8 legeredményesebb játékosa kvalifikálhat rá. Összdíjazásuk 5 millió dollár. Fontos versenyek a férfiak Masters tornái és a nők WTA 1000 tornái, (korábban WTA Premier tornák néven), amelyek összdíjazása általában 2–2,5 millió dollár. Az egyetlen jelentős nemzetközi csapatverseny férfiak számára a Davis-kupa, a nők számára a Bille Jean King-kupa (korábbi nevén Fed-kupa). Ezeken öt mérkőzésen (4 egyes, 1 páros) mérkőzik meg egymással két ország csapata. ### Szériaversenyek A férfiaknál az ATP World Tour 500 Series és az ATP World Tour 250 Series, míg a nőknél a WTA 500 és WTA 250 tornák (korábban WTA International tornák néven) kisebb összdíjazású versenyek, ez utóbbiak összdíjazása versenyenként dollár. ### Junior versenyek Az ITF a 13–18 éves korosztály számára nemzetközi junior versenyeket (Junior Circuit) szervez. Az ifjúsági korúak 14 éves kortól indulhatnak a már pénzdíjas Pro Circuit versenyeken. A világranglista-helyezéseknek megfelelően lehet nevezni a – dollár közötti összdíjazású Futures versenyekre (a ranglista 250. helyétől lefelé), valamint az – dollár közötti összdíjazású Challenger-versenyekre (általában a ranglista 71–400. helyezettjei). Az ifjúsági korosztály számára rendeznek egyéni és csapat Európa- és világbajnokságokat is. A Grand Slam-tornák mindegyikén megrendezik a junior egyéni és páros versenyeket is. ### A verseny bírái A vezetőbíró (székbíró) biztosítja egy versenyen a szabályok szerinti játékot, a mérkőzés sportszerű, zavartalan lefolyását, valamint végzi a játékosok által szerzett pontok hivatalos számolását. Minden vitás kérdésben az ő döntése a mérvadó, amely a játékosok számára kötelező érvényű. A bíró tájékoztatja a mérkőzés elején a versenyzőket a főbb, valamint az adott versenyen alkalmazott speciális szabályokról, és kisorsolja az adogatást kezdő játékost. Mérkőzés közben annak eldöntésére, hogy egy ütést követően a labda a pályán belül ért-e földet, a vonalbírók segítenek neki. A vonalbírók döntését a vezetőbíró felülbírálhatja. A vezetőbíró annak érdekében, hogy a pálya távolabbi pontjait is jól belássa, egy magasított széken a pálya szélén, a hálóval egy vonalban ül. Egyes versenyeken, ahol a technikai feltételek erre biztosítottak, (egyre több helyen) a játékosok az elektronikus labdanyom ellenőrzést végző számítógépes rendszer, a „Sólyomszem” segítségét kérhetik annak eldöntésére, hogy a labda a játéktéren belül vagy kívül pattant-e le (challenge). A szabály az, hogy a játékosoknak 3 hibás challenge lehetősége van 1 szetten belül. A rövidített játékokban további (általában) 1 lehetőség adott az elektronikus labdanyom ellenőrzésre. Az előnyjátszmák esetén a 6–6-os állást követően a játékosok 12 game-enként három új lehetőséget kapnak. Ha a Sólyomszem a játékos véleményét igazolta, akkor nem vesztett a challenge-lehetőségeiből. ## Neves versenyzők Az amatőr és a profi játékosok között fennálló rivalizálás sokáig nem tette lehetővé, hogy megfelelő, objektív rangsort lehessen felállítani a teniszezők között. 1968-ig a hivatásos játékosok nem indulhattak azokon a tornákon, amelyeket a nemzetközi vagy a nemzeti teniszszövetségek rendeztek meg. ### Férfiak A sporthírességek csarnoka (International Tennis Hall of Fame) őrzi a tenisztörténelem legnevesebb versenyzőinek emlékét. A 20. század első fele legnagyobb teniszezőjének Bill Tildent tartják, aki 138 versenyen győzött, ebből 19 alkalommal Grand Slam-tornán. Az első amerikai volt, aki Wimbledonban győzni tudott. Három alkalommal a profi versenyzők legnagyobb tornáin is diadalmaskodott. Az első játékos, aki egy naptári éven belül megnyerte mind a négy kiemelt tornát, ezzel teljesítette a Grand Slam-et, Donald Budge volt, aki összesen 14 GS- és négy profi tornagyőzelemmel büszkélkedhet. Az 1940–1950-es évek legjobb játékosa Jack Kramer volt, aki nyolc GS-győzelmet és négy profi tornaelsőséget szerzett. Az 1950-es évek végén tűnt fel Pancho Gonzales, aki ugyan csak két amatőr GS-győzelmet szerzett, de emellett hét alkalommal győzött a profik legnagyobb versenyén. Donald Budge szerint ő minden idők legjobb játékosa. Az open erában a legeredményesebb versenyző Rod Laver, aki 20 GS-győzelme mellett nyolc alkalommal győzött a profik között is. Ő volt a második a tenisz történetében Don Budge után, aki meg tudta csinálni a Grand Slam-et, és az egyetlen, akinek ez két alkalommal (1962, 1969) is sikerült. Az 1970-es években Björn Borg uralta az európai teniszpályákat, 11 GS-győzelmet aratva Londonban és Párizsban. Az egyetlen teniszező, aki három egymást követő éven belül győzni tudott a Roland Garroson és Wimbledonban. Ezen felül kétszer megnyerte az ATP World Tour Finals-t, az év legjobb nyolc versenyzőjének részvételével rendezett szupertornát. Pete Sampras összesen 14 egyéni GS-tornát nyert. Öt alkalommal győzött az ATP World Tour Finals versenyen. Andre Agassi volt az összesen kettő közül az első férfi versenyző, akinek sikerült a Golden Slam, azaz egy éven belül megnyerte mind a négy GS-tornát és az olimpiát is. Összesen nyolc GS-tornagyőzelmet szerzett pályafutása alatt, és egyszer győzött az ATP World Tour Finals versenyen is. Több szakíró őt tartja minden idők legjobb játékosának. A legnevesebb versenyzők között kell megemlíteni Rafael Nadalt, akinek másodikként sikerült a Golden Slam, és összesen 21 GS-tornát nyert, ezzel ő a rekorder a GS-győzelmek terén. Minden idők legjobb salakjátékosának tartják. Roger Federer és Novak Đoković 20 alkalommal szerezte meg a bajnoki címet. Federer győzött a legtöbbször, hatszor az ATP World Tour Finals versenyen. Sok szakíró és játékos szerint, és a TennisChanel 2012-es felmérése szerint is ő minden idők legjobb teniszezője. ### Nők Az 1920-as évek francia világsztárja, a viszonylag fiatalon elhunyt Suzanne Lenglen, az első jelentős női teniszező nagyban hozzájárult a női tenisz sikeressé tételéhez. 1914–1926 között 31 Grand Slam-győzelmet ért el. 1926-ban Cannes-ban megnyerte az „évszázad meccsét” a következő évek nagy sztárja, Helen Mills ellen, majd egy évvel később visszavonult az amatőrök közül, és az „első hivatásos turné” kampányának élére állt Észak-Amerikában. Ennek ellenére a női tenisz még sokáig nem nyert létjogosultságot, az 1960-as évek végéig kellett várni arra, hogy a teniszezőnők beleszólhassanak az események sorába. 1970-ben azonban Billie Jean King kezdeményezésére az ATP mintájára létrejött a WTA (Women’s Tennis Association) is, ami egyben a hivatásos női tenisz létrejöttét is jelentette. A Tennis Chanel szavazásán a 3. helyet, a nők közül a legjobbat Steffi Graf érte el, aki 22 egyéni Grand Slam-győzelmet szerzett, a nők között a második legtöbbet. 1988-ban a négy GS-győzelem mellett megnyerte az olimpiát is, ezzel a nők közül egyedüliként Golden Slam-et ért el. Ő az egyetlen teniszezőnő, aki a négy torna mindegyikét legalább négyszer megnyerte. A Tennis Chanel listáján közvetlenül őt követi Martina Navratilova, aki összesen 59-szeres GS-győztes, ebből 18 egyéni győzelem. Karrierje során összesen 369 tornát nyert. Margaret Court minden idők legeredményesebb teniszezője, aki 62 GS-tornát nyert meg, ebből 24-et egyéniben. Az első, aki egyéniben, párosban és vegyespárosban is Grand Slam-et ért el. Kemény borítású pályán minden idők legjobbjának Serena Williamset tartják. 2017-ig 23 egyéni és 14 páros GS-győzelmet szerzett, de még nem ért véget a pályafutása. Egyéniben és párosban is sikerült neki a karrier Grand Slam, és négy olimpiai bajnoki címmel is rendelkezik. ## Tenisz-világranglista A tenisz-világranglista az egyes versenyeken elért eredmények alapján alakul ki, minden torna után bizonyos számú pontot adnak az adott versenyző eredményének és a torna nagyságának (a legtöbb pont például a Grand Slam-tornákért jár) megfelelően. A ranglistapontokat az előző 52 hét során szerzett pontok alapján állapítják meg. A rangsort a férfiaknál az ATP (Association of Tennis Professionals), a nőknél a WTA (Women’s Tennis Association) készíti. Magát a tenisz sportágat az ITF (Nemzetközi Teniszszövetség, Nemzetközi Teniszszövetség) irányítja. A junior tenisz világranglista A 18 év alatti junior korosztály számára az ITF külön, úgynevezett kombinált világranglistát vezet. E ranglistán kombináltan veszik figyelembe az egyéni és a páros versenyeken szerzett pontokat. A Pro Circuit pénzdíjas versenyeken szerzett pontokat már a felnőtt világranglistán is elszámolják. A junioroknál a pontozás módja és számítása megegyezik a felnőttek versenyei esetében alkalmazott szisztémával. 2015. szeptemberben a junior lányok kombinált világranglistáján az 1. helyre a magyar Gálfi Dalma került, míg a wimbledoni versenyen bajnoki címet szerzett párostársa Stollár Fanny szintén a Top10-ben, a 7. helyet foglalta el. ## Tenisszel kapcsolatos kifejezések Néhány fontosabb kifejezés: - Ász: olyan nyerő adogatás, melynél az ellenfél nem tud hozzáérni a labdához. - Átemelés: a versenyző magas ívben üti át a labdát, átemeli a hálónál álló ellenfelén. - Átfordítani egy ütést: tenyeressel visszaadni egy fonákra érkező labdát. - Break (brék): amikor az egyik versenyző elveszi ellenfele adogatását. - Breakpoint (bréklabda): csak egy pont kell ahhoz, hogy a versenyző elvegye az ellenfél adogatását. - Challenge (sólyomszem): új technikai lehetőség, vitás esetekben a játékos kérheti, hogy ellenőrizzék, kint volt-e a labda. - Első és második szerva: minden labdamenetnél két lehetősége van az adogatónak adogatni. A necces szervát minden esetben újrajátsszák. - Elütés: a versenyző elüti a hálónál álló ellenfele mellett a labdát. - Hozni az adogatást: az adogató megnyeri az adogatójátékát. - Kettőshiba: az adogató elrontja mindkét szerváját, így az ellenfél nyeri a pontot. - Ki nem kényszerített hiba: indokolatlan rontás. - Lábhiba: az adogató a labda elütése előtt rálép az alapvonalra, vagy azon belülre. - Lecsapás: magasra érkező labda gyors lecsapása, amibe az ellenfél többnyire nem tud beleérni. - Love game: ha a játékos az adogatójátékában nem veszít pontot ("nullára nyeri" az adogatását) - Matchpoint (meccslabda): csak egy pont kell a meccs megnyeréséhez. - Necc: a labda érinti a hálót, de nem akad meg benne, és utána a megfelelő adogatóudvarban pattan le. Az adogató újra ütheti a megfelelő szervát. - Nyerő szerva/ász értékű adogatás: a fogadó beleér a szervába, de nem tudja visszaadni. - Nyerő ütés: olyan ütés, amibe az ellenfél bele sem tud érni. - Rontott szerva: a labda megakad a hálóban, vagy a megfelelő adogatóudvaron kívülre esik (out). - Röpte: amikor a labdát úgy üti vissza a játékos, hogy az nem pattan le a saját térfelén. Általában a háló közelében végrehajtott ütés. - Szerva-röpte játék: az adogató a szerva után rögtön felszalad a hálóhoz, hogy egy nyerő röptével befejezze a pontot. - Tie-break: rövidített játék, a játszma (szett) eldöntéséért vívják 6:6-os állásnál. ## Megjelenése a művészetekben A tenisz már a 16. század óta megihlette a művészeket, több grafika, festmény és szobor ábrázolja a játékot űzőket, pontos képet adva a korabeli felszerelésekről és öltözetekről. A 20. században több ország postája is jelentetett meg teniszezéssel kapcsolatos bélyegeket. A tenisz megjelent a filmművészetben és az irodalomban is. David Foster Wallace amerikai író több regényében is szerepet kap a tenisz. A filmművészetben Woody Allen Oscar-díjra jelölt Match point, a Paul Bettany és Kirsten Dunst főszereplésével forgatott Wimbledon, a Tintahal és a bálna, valamint a Tenenbaum, a háziátok című filmek középpontjában egyaránt egy teniszjátékos áll. A tenisz ihlette A tenisz hercege japán mangasorozatot is. ## Rekordok A leggyorsabb adogatást a férfiaknál az ausztrál Sam Groth ütötte 2012-ben, labdája 263,4 km/h sebességgel ért földet. A nőknél ugyanezt a rekordot 2014 óta a német Sabine Lisicki tartja 210,8 km/h sebességgel. A leghosszabb teniszmérkőzés 2010-ben Wimbledonban 11 óra 5 percen át folyt (többszöri megszakítással 3 napig játszották) John Isner és Nicolas Mahut között, amelynek végeredménye: 6–4, 3–6, 6–7(7), 7–6(3), 70–68. A nőknél 6 óra 31 percen át játszott 1984-ben Vicki Nelson és Jean Hepner. Az eredmény: 6–4, 7–6(11). A leghosszabb rövidített játszmában 70 pont született 2013-ban Benjamin Balleret és Guillaume Couillard döntő szettjében. Az eredmény 7–6^(36–34), 6–1 lett. A nőknél 41 pont a rekord, amely a 6–7^(19–21), 6–1, 6–1-re végződött 1999-es Emmanuelle Gagliardi–Tara Snyder-mérkőzésen állt elő. A legfiatalabb női tornagyőztes az angol Tracy Austin, aki 14 éves és 28 napos korában győzött 1977-ben Portlandban. A legidősebb Billie Jean King, aki 39 éves, 7 hónapos és 23 napos korában érte el utolsó győzelmét 1983-ban. A legfiatalabb Grand Slam-győztes a nőknél Martina Hingis 16 éves 117 napos korában győzött 1997-ben az Australian Openen, a férfiaknál Michael Chang, aki 17 éves 110 napos korában győzött a Roland Garroson. ## Képgaléria

Bitonto

Bitonto város (közigazgatásilag comune) Olaszország Puglia régiójában, Bari megyében. Az ősi peucetius település a római uralom idején vált jelentőssé, amikor megépült a várost átszelő, és az apuliai városokat Rómával összekötő Via Traiana. A birodalom bukása után osztozott a többi déli település sorsában, előbb gót, majd bizánci, szaracén és longobárd fennhatóság alá került. A 11. században a normannok meghódították Dél-Itáliát, így Bitontót is. Fennhatóságuk alatt élte egyik virágkorát, ekkor épült fel a hatalmas katedrális, amelyet az apuliai romanika egyik legszebb építményének tartanak, és amely a Bari főegyházmegyével Bari-Bitontói főegyházmegye néven egyesített Bitontói egyházmegye főtemploma volt. 1734-ben a város mellett zajlott le a lengyel örökösödési háború egyik legjelentősebb csatája, amelynek eredményeként a Bourbonok – legyőzve az osztrák csapatokat – megszilárdították hatalmukat a Nápolyi Királyságban. Kikötőjét (Santo Spirito) 1928-ban a szomszédos Barihoz csatolták. A 12. századtól kezdődően jelentős olívaolaj-készítő központ lett, termékeit velencei közvetítéssel juttatta el Európa más vidékeire. Ezt a jelentőségét napjainkban is megőrizte, egyike Olaszország vezető olajtermelő városainak. ## Fekvése Bitonto Baritól nyugatra fekszik, a Murgia-fennsíkon. Északon Giovinazzo, keleten Bari, Modugno és Palo del Colle határolja, délen Altamura, Toritto és Binetto, nyugaton pedig Terlizzi és Ruvo di Puglia. 1928-ig kijárata volt az Adriai-tengerre, ekkor a Santo Spirito nevű frazionéját Barival egyesítették. A település központja a Murgia első teraszán fekszik, 118 méter magasságban. A terület északkeleti irányban, azaz Bari és az Adriai-tenger irányába lejt. A község területének déli részén lévő dombvidék eléri a 491 méteres magasságot. A községhez tartozik az Alta Murgia Nemzeti Park egy része, valamint a Lama Balice Regionális Park (a helyiek La Majin néven említik). A történelmi városközpont déli oldalát a Balice (régebben Tiflis) patak völgye határolja. ## Geológiája Geológiai szempontból tekintve Bitonto területe átmenetet képez Bari tengerparti síksága és a Murgia dombos vidéke között. A pugliai tengerpartot a pleisztocénben és a holocénben lerakódott tengeri üledékrétegek alkotják, míg a Murgiát a krétában keletkezett, majd később, az Appenninek orogenezise során kiemelkedett mészkő- és dolomitrétegek. A vidék felépítése miatt karsztformák által tagolt (szurdokvölgyek, dolinák, víznyelők stb.). ## Éghajlata A városnak jellegzetes mediterrán éghajlata van, hosszú és meleg nyarakkal, valamint enyhe telekkel, kevés csapadékkal. A város mikroklímáját befolyásolják az Adriai-tenger felől érkező szelek is. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszerben a C osztályba tartozik. ## Történelme ### A város alapításától a római uralom végéig A hagyományok szerint Bitontót egy Botonus nevű illír vezér alapította. Az első, állandó településre utaló nyomok a neolitikumból származnak. A város közelében egy vaskori nekropoliszt tártak fel a régészek, s arra a következtetésre jutottak, hogy ekkor a vidék egyik jelentős települése, a Bari környéki síkság központja volt. A város környéki karsztbarlangokban talált régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy Bitonto egy külön népcsoport központja lehetett, az ókori források által ager butuntinusnak nevezett terület lakói. Részletes kutatások hiányában ez a hipotézis még nem nyert bizonyítást. A város nevének eredetét illetően csak feltételezések léteznek, de a történészek abban egyetértenek, hogy latin vagy ógörög eredetű. Egyes történészek az illír alapításra vezetik vissza a város nevét, míg mások a Botuntum és Butuntum ókori névváltozatokat a bonum totum szószerkezetre vezetik vissza, aminek jelentése a vidék gazdagságára utal. Más tanulmányok abból indulnak ki, hogy a város nevének előtagja, a bot ógörögül olyan vidéket jelöl, ahol feltör a víz (forrás). Az utótag pedig várost jelöl, akárcsak Apulia más ókori települései (Tarentum, Sipontum, Metapontum) esetében is, tehát a név jelentése város, amely alatt forrás tör fel. Egy harmadik hipotézis szerint a város görög neve (Bütontinon) azt jelentené, hogy Botonus népe, utalva ezáltal az illír alapítás hagyományára. Butuntum a peucetiusok egyik jelentős központja volt, majd Magna Graecia létrejöttével Spárta egyik gyarmatává lett, és szoros összeköttetésben állt Tarentummal. Erre i. e. 5. századból származó pénzérmék engednek következtetni, amelyeken a neves tarentumi hős, Phalantosz arcképe látható. Más pénzérméken pedig a város görög neve van feltüntetve: Bütontinon. A város ekkor már a vidék egyik jelentős gazdasági központja volt. I. e. 3. században került római fennhatóság alá. A köztársaság korában municípiummá vált. Pallasz Athéné kultusza már a római hódítások előtt jelentős volt; az istennő temploma az egykori akropoliszon állt, a mai San Pietro in Vincoli-templom helyén. Tisztelete a római időkben is megmaradt. A hagyományok szerint ő ajándékozta az első olajfát a városnak. Ennek a hagyománynak nagy jelentősége van, hiszen később, a 12. századtól kezdődően Dél-Itália egyik legjelentősebb olívaolaj-termelő központja lett, és ez a címerben is megmutatkozik: két oroszlán egy olajfát tart. A rómaiak idején a Via Traiana révén, amely áthaladt a városon, élénken részt vett a birodalom kereskedelmi életében. Az út itt vált ketté, északi irányban Barium irányába haladt tovább, kelet felé pedig Celiae, Rudiae és Norba irányába. Jelentőségét az is mutatja, hogy a kor legnevesebb történetírói is megemlítették (idősebb Plinius, Sextus Julius Frontinus, Martialis stb.), sőt a neves Tabula Peutingeriana térképen is feltüntették. ### A város történelme a középkorban A Nyugatrómai Birodalom bukása után, akárcsak Apulia nagy része, Bitonto is gót, majd bizánci fennhatóság alá került, és folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve a partok mentén portyázó szaracénok miatt. Az 5–6. században épült fel első temploma, a mai katedrális helyén. A város továbbra is fontos közlekedési csomópont maradt. 730-ban a longobárdok foglalták el, majd a 9. század közepén a szomszédos Barival együtt szaracén fennhatóság alá került. 871-ben, a Bari Emírség felszámolásával, rövid ideig a longobárdok vették át ismét az uralmat a város felett, majd 875-ben ismét a bizánciak. 1009-ben Melus (Meles Barensis) vezetésével Bariban vallási és főként gazdasági okok miatt felkelés tört ki a bizánci hatalom ellen, amely átterjedt Bitontóra is. A felkelést, úgy Bariban mint Bitontóban, Baszileiosz Argürosz Meszardonitész csapatai verték le. A bizánci katapán Bitontóban halt meg 1017-ben. A folyamatos szaracén támadások miatt elrendelték a város falainak felépítését. A 11. század első felében a normannok megszilárdították hatalmukat Dél-Itáliában, így Apuliában is. A terület normann fennhatóság alatt élte egyik virágkorát. Ekkor telepedtek le a városban a bencés szerzetesek és ekkor kezdték el építeni a katedrálist. 1089-ből származik az első okirat, amely a bitontói püspökséget említi. A bencések a város falain kívül felépítették a San Leone-apátságot (Szent Leó), és a korszerű mezőgazdasági módszerek meghonosításával fellendítették a város gazdasági életét. Az évente, április 6-án megrendezett San Leone vásár eredete a 11. század közepére tehető, és a 14. századra a vidék egyik legjelentősebb állatvásárává nőtte ki magát, még Giovanni Boccaccio is említést tett róla a Dekameronban. 1098-ban Bitonto grófi székhely lett. II\. Frigyes civitas specialisnak nyilvánította, és egy rövid időszakot kivéve (1412–1551 között) közvetlenül a szicíliai (majd nápolyi) korona fennhatósága alá tartozott. 1227. szeptember 29-én Bitontóban közösítette ki IX. Gergely pápa a császárt, mivel az kapcsolatokat ápolt al-Kámil szultánnal. Bitonto a 12. századtól kezdődően szoros kapcsolatokat ápolt Velencével, és a vidék egyik legjelentősebb olajtermelő központja lett. A megtermelt olajat a velencei kereskedők révén juttatta el Európa más vidékeire. A 13. század elején többször is összetűzésbe került Barival a Santo Spirito kikötő birtoklását illetően. 1265-ben ugyan meghúzták a határt Palese (Bari egyik peremkerülete) és Santo Spirito között, de a konfliktus a további évszázadok során továbbra is fennállt. Az Anjouk trónra kerülésével a Nápolyi Királyságban a városban új nemesi családok telepedtek le, és ellenőrzésük alá vonták a kereskedelmet. Ezek közül a legjelentősebb a ravellói Rogadeo család volt. Ugyancsak az Anjouk uralkodása idején erősítették meg a városfalakat, amelyek nagy része napjainkban is áll. A 14. században Bitonto a Terra di Bari második legnépesebb városa volt Barletta mögött. 1412-ben Giacomo Caldora, Bari hercege szerezte meg, majd 1441-ben I. Alfonz hadvezérének, Giovanni da Ventimigliának a birtoka lett. Később az Orsini, majd az Acquaviva család birtoka lett. A spanyol uralom kezdetével a Nápolyi Királyságban V. Károly király Bitontót Consalvo di Cordovának, a királyság konkvisztádorának ajándékozta. ### A város története napjainkig 1551\. május 27-én a város aranydukátért visszavásárolta függetlenségét. A nápolyi spanyol alkirály 1565-ben adta vissza a város polgári jogait. A Santo Spirito kikötőért folytatott vita tovább tartott, mígnem Sforza Bona, bari hercegnő 1527-ben vegyes használatú zónának nyilvánította a Modugno és a tenger közötti területet, így a kikötőt is. A város jelentősége tovább nőtt, és a 17. században Lecce mögött Apulia második legnagyobb városa volt és újabb virágkorát élte. Ekkor élt és alkotott a városban Carlo Rosa festőművész, a zenész Tommaso Traetta, a matematikus Vitale Giordano és a színész-énekes Nicola Bonifacio Logroscino. A város 1731-ben szinte épen megmenekült egy földrengés pusztításaitól, amely a vidéket sújtotta. A hagyományok szerint a csodával határos menekülés a Szeplőtelen Szűz Máriának volt köszönhető, és ebből az időszakból származik tisztelete. Egy másik csodát is tulajdonítanak neki, mégpedig a lengyel örökösödési háború egyik meghatározó csatájában elért sikert, amely 1734. május 26-án zajlott le a város mellett az osztrák csapatok és III. Károly spanyol király hadserege között. Bitonto a Bari alá vonuló osztrák seregeket támogatta a háborúban. Amikor a spanyol hadsereg megérkezett, Montemar tábornok úgy döntött, hogy felégeti az ellenséggel szövetkező várost, ám a legendák szerint megjelent előtte Szűz Mária és visszavonulást parancsolt neki fiainak városa alól. A bitontói csatában végül a spanyolok győztek, és ezáltal a Bourbonok megszerezték a hatalmat a Nápolyi Királyságban. A csata emlékére a város határában egy obeliszket emeltek (Obelisco Carolino). A város az Olasz Királyság kihirdetéséig közvetlenül a koronához tartozott, és csak azt követően, 1861-ben vált önálló községgé. A risorgimento idején Giuseppe Garibaldi a bitontói Giovanni Vincenzo Rogadeót nevezte ki Puglia első kormányzójává, aki később, 1870–1875 között a város polgármestere lett. Hivatali ideje alatt erősítette meg az olívaolaj-ipart, kulturális intézményeket alapított és létrehozott egy festészeti iskolát. A város gazdasági életében jelentős előrelépést jelentett, amikor egy belgiumi cég 1883-ban megnyitotta a vasútvonalat Bari és Barletta között, érintve Bitontót is. Az egyesült olasz állam létrehozását követően a déli városok gazdasága hanyatlásnak indult, és nem tudta felvenni a versenyt a nagy északi központokkal. Ez magas munkanélküliséget, szegénységet és kivándorlást jelentett. A régió jelentős központjává Bari lépett elő, Bitonto szerepe jelentősen lecsökkent a két város közelsége miatt. 1928. október 28-án elcsatolták és Barihoz kapcsolták Bitonto kikötőjét, a Santo Spiritót, ezzel véget vetve a 13. század óta dúló vitának a két város között. Az 1950-es évek óta a város gazdasága jelentős változásokon esett át, de továbbra is mezőgazdasági jellegű település maradt, erős tercier szektorral. ## Népessége A város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő. A lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő), - 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő), - 65 év felett: fő (ebből férfi, nő). A népesség számának alakulása: 2007\. december 31-én a városban 819 bevándorlót tartottak számon. A legtöbben a következő országokból érkeztek: - Albánia: 227 fő - Tunézia: 132 fő - Románia: 127 fő ### Vallási élet Bitonto lakosságának túlnyomó része római katolikus keresztény. A városban található a Bari-bitontói Főegyházmegye egyik központja, amelyhez 21 község 125 plébániája tartozik. A bari érsek egyben a Bari Egyháztartomány metropolitája is. Az egyháztartománynak további négy egyházmegye van alárendelve: az Altamura-Gravina-Acquaviva delle Fonti Egyházmegye, az Andriai Egyházmegye, a Conversano-Monopoli Egyházmegye és a Molfetta-Ruvo-Giovinazzo-Terlizzi Egyházmegye. Az érsekség területére eső összlakosság 98,80%-a római katolikus. Bitonto védőszentje Szeplőtelen Szűz Mária, ünnepét május 26-án tartják. ## Nevezetességei ### Városkép A középkori városmag a terep morfológiai adottságait követve szabálytalan lefutású ellipszis alakú. A normann fennhatóság alatt épített városfalak és a hozzátartozó bástyák egy része még áll. Öt kapuja volt. A város az ókori római Via Traiana mentén feküdt, amely nyugati irányból, Ruvo di Puglia felől, a Porta Robustina nevű városkapun át érkezett a városba. A város utcahálózata labirintus-szerű, és a terepviszonyok miatt sok benne a lépcsősor. A városkép érdekességei az utcák felett átívelő, vallási motívumokat ábrázoló festményekkel díszített ívek. Az épületek kis udvarok körül tömörülnek. A legrégebbi építmények a kora középkorból származnak, a legújabbak a 17. századból. Az egyik legrégebbi épület a katedrális, amelyik az óváros főútja, a Via Porta Robusta egyik kiszélesedő részén áll, a másik a város északi részében, a Piazza Cavouron álló Torrione Angioino (Anjou-torony). A város a 19. század elején lépte át a városfalakat és kezdett el terjeszkedni, először keleti irányban, a mai Via Tomaso Traetta mentén. Az újonnan kialakult negyedet patinás 19. századi paloták díszítik. A város északi része a Bari–Bitonto vasútvonal megépítésével fejlődött ki, ugyanis itt található a vasútállomás. Ez napjainkban is a város ipari negyedének számít. A nyugati városrészek a 19. század második felében alakultak ki, jellegtelen épületekkel. A mai város központja az óváros északkeleti részén kialakult Piazza Aldo Moro, ahol a várost érintő legfőbb útvonalak találkoznak. A város érdekessége, hogy itt épült ki Európa egyik első csatornahálózata, megelőzve Párizsét és Nápolyét. Az építkezést 1512-ben kezdték el, és a 17. század elejéig tartott. A székesegyház a román kori építészet egyik legszebb példája, az úgynevezett apuliai romanika egyik kiemelkedő alkotása, amelyre a klasszikus, Európa északi területein jellemző román kori stíluselemek elegyednek a bizánci és arab behatásokkal. Otranto, Molfetta, Troia és Bari katedrálisaival együtt szerepel azon helyszínek között, amelyeket világörökségnek javasolnak. A város fő látnivalói a középkori óvárosban találhatók: - San Valentino-katedrális - San Francesco della Scarpa-templom - San Gaetano-templom - Santissimo Crocifisso-templom - Santa Maria del Popolo-templom - Palazzo Sylos-Vulpano - Palazzo Sylos-Calò - Palazzo De Ferraris-Regna - Palazzo De Lerma A középkori városközponton kívüli főbb látnivalók: - San Leone-apátság – Az apátságot 1148-ban alapították bencés szerzetesek. 1197-től kezdődően vásárközpont lett, amely az évszázadok során a vidék egyik legjelentősebb vásárává nőtte ki magát. A kolostor 1524-ben épült fel reneszánsz stílusban. 1809-ben zárták be, amikor a nápolyi király, Joachim Murat megvonta a támogatást a szerzetesrendtől. 1810-ben egy részét elbontották, mivel területén áthaladt egy út. A 20. század első felében részlegesen restaurálták. - Santi Medici-bazilika – 1960-ban építették Szent Kozma és Damján tiszteletére. 1975-ben II. János Pál pápa kis bazilikai rangra emelte, és itt helyezték el a szentek ereklyéit, amelyek a 16. századtól kezdődően Bitontóval voltak. ### Középkori városfalak Az egykori városi védművek legimpozánsabb építménye a Torrione angioiono, azaz az Anjou-bástya. A 24 méter magas, három emeletes, henger alakú bástyát a 14. században építették, egyike volt a várost körülvevő huszonnyolc bástyának. Első említése 1399-ből származik, Durazzói Margit nápolyi királyné levelezéséből. Az utóbbi évtizedekben végzett restaurálási munkálatok során helyreállították a körülötte lévő vizesárkot is. Az egykori városfalak elsősorban a történelmi városközpont délkeleti részén maradtak fenn. A normann időkből származó falakon át öt kapu biztosította a közlekedést. A nyugati oldalon a Porta Pendile, az északi oldalon a Porta Nova, az északnyugati oldalon a Porta Robustina (neve onnan származik, hogy innen indult az út Robusta, azaz Ruvo felé), a déli oldalon a Porta la Maja, az északkeleti oldalon pedig a Porta Baresana (innen indult a Bari felé vezető út). Az öt kapu közül mindössze az utóbbi kettő maradt fenn. A Porta la Maja másik neve az ívét díszítő Madonna-domborműnek köszönhetően Porta del Carmine. ### Természeti látnivalók Bitonto két természetvédelmi területre terjed ki. Az Alta Murgia Nemzeti Park, amelynek célja a Murgia változatos állat- és növényvilágának, valamint a jellegzetes geomorfológiai adottság megőrzése, a község déli részének 1959 hektárjára terjed ki. Itt él az Európai Unió legnagyobb egyedszámú fehérkarmú vércse populációja. Az 1980-ban létrehozott, majd 2007-ben természetvédelmi területté nyilvánított Lama Balice Regionális Park Bitonto és a szomszédos Bari területére terjed ki. Az 504 hektár kiterjedésű parkot a Balice nevű vízfolyás völgyében alakították ki. A lama a pugliai karsztfelszínekbe, a vízfolyások által bevágott enyhe lejtőjű völgyek helyi megnevezése. A parkban változatos madárpopuláció él. ## Kultúra ### Oktatás A városban öt általános iskola, három gimnázium, két műszaki középiskola és két szakiskola működik. Felsőoktatási intézmény nincs a városban. A város könyvtára az 1966-ban alapított, több mint kötettel rendelkező Biblioteca civica Eustachio Rogadeo. ### Múzeumok A városban az alábbi múzeumok működnek: - Girolamo és Rosaria Devanna Modern Művészeti Nemzeti Galéria (Galleria nazionale di arte moderna „Girolamo e Rosaria Devanna”) – Puglia első modern művészeti nemzeti galériája. A műalkotások nagy része a bitontói műkereskedők, Girolamo és Rosaria Devanna gyűjteményéből származnak. Ezek között 16–20. századi olasz festők művei találhatók. A múzeumban, amelyet a Palazzo Sylos-Calòban rendeztek be, jelenleg 166 festmény van kiállítva. - „Monsignor Aurelio Marena” Egyházmegyei Gyűjtemény (Museo Diocesano Monsignor „Aurelio Marena”) – Az 1969–1970-ben alapított kiállítás az egyházi műkincsek mellett 16–19. századi pugliai festők munkáit is bemutatja, de van egy ókori és középkori pénzérmékből álló gyűjteménye is. A kegytárgyak közül figyelemre méltó egy 12. századi fakereszt. - „De Palo-Ungaro” Régészeti Múzeum (Museo archeologico „De Palo-Ungaro”) – A múzeum gyűjteménye a város területén végzett régészeti kutatások leleteit mutatja be a peucetius időktől kezdve (i. e. 4–3. század) valamint a Via Traiana mentén feltárt nekropoliszok kincseit (kerámiák, ékszerek, vaseszközök). - „Eustachio Rogadeo” Várostörténeti Múzeum (Museo civico „Eustachio Rogadeo”) – 1962-ben nyitották meg a 16. századi Palazzo Rogadeóban. A gyűjtemény görög és római kerámiákat és egyéb régészeti leleteket vonultat fel, valamint 13–18. századi festményeket és szobrokat. ### Színház A város színháza Tommaso Traetta nevét viseli (Teatro Comunale di Bitonto vagy Teatro Traetta). A történelmi városközpont szélén épült színházat 1838-ban nyitották meg. 1950-ig színházként működött, majd mozivá alakították át. 1972-ben leromlott állapota miatt bezárták, felújítására 1998–2002 között került sor. 2005. április 16-án nyitották meg ismét. ### Hagyományok A város életének egyik legfontosabb napja minden évben Szent Kozma és Damján ünnepe. A hagyomány a 9. századra nyúlik vissza, amikor a városba kerültek a szentek ereklyéi. A többnapos ünnepségsorozat szeptember 26-án kezdődik, tetőpontja egy körmenet, amelyben a szentek szobrait körbeviszik az óváros utcácskáin. Az ünnepségek végén bemutatják a szentek ereklyéi az imádkozó híveknek, a misét követően pedig tűzijátékot és utcai vásárt rendeznek. Másik jelentős hagyomány Bitontóban a Szent Hét (virágvasárnaptól nagyszombatig), amikor a város védőszentje, a Szeplőtelen Szűz előtt tisztelegnek. Ilyenkor gyertyakoszorút vonnak a katedrálisban a szent szobra köré, majd áldozócsütörtökön a szoborral megkerülik a katedrálist és bejárják az óváros fontosabb utcáit. Ugyancsak aznap késő este a Pugatorio-templomból kihozzák a virágkoszorúval díszített ereklyetartót, amely Jézus keresztjének darabjait tartalmazza. Nagypénteken, az ünnepségek befejezéseként egy újabb körmenetet tartanak, amely során a város nyolc jelentősebb templomának szent szobrait viszik körbe a városon. ### Helyi média ## Gasztronómia Tipikus bitontói előétel a re strascenéute che re ciòime de reupe (orechiette tészta répalevelekkel helyi dialektusban), valamint a paste e faséule (cavatelli tészta babbal szintén helyi dialektusban). A főételek közül tipikus bitontói fogás a re vambasciùle, olívaolajjal és sóval elkészített apró hagymák. A desszertek közül a la colva helyi specialitás, amelyet puhított búzából, gránátalmából és szőlőből készítenek csokoládébevonattal. Karácsonyi édesség a re carteddéute, valamint a re calzengèddre sütemények, olajban sütött tésztafélék fügével és borral vagy narancslével elkészítve. Húsvéti desszert a re scarcédde, amely egy csokoládés péksütemény. A bitontói konyhára nagy hatással van a szomszédos Bari konyhaművészete, ezért itt is elterjedt a burgonyás focaccia, valamint a bocconotto ricottával töltve. ## Sport A városban működő labdarúgó-egyesületek a Libertas Bitonto és az Unione Sportiva Bitonto. Az előző a regionális (pugliai) bajnokságban játszik, míg az utóbbi az olasz bajnokság negyedik osztályában (Serie D). Az újonnan alapított A.S.D. Omnia Bitonto labdarúgócsapat szintén a regionális bajnokságban játszik. A Volley Ball Bitonto női röplabdacsapat az országos harmadosztályban játszik, míg a kosárlabdázók, a Sporting Club Bitonto, az országos negyedik osztályban. A városban továbbá tenisz-egyesület működik, valamint atlétikai, kerékpáros, görkorcsolya, fallabda és úszó egyesületek is vannak. A városban rendezett versenyeknek a multifunkcionális sportpalota, valamint a Nicola Rossiello sportpálya ad otthont. Bitonto 2010-ben először volt a Giro d’Italia kerékpáros verseny egyik állomása. ## Gazdaság A város gazdaságának (a 2000-es évek elején) meghatározó szektora évszázadok óta a mezőgazdaság, különösképpen az olívaolaj-készítés. Az itt készült olaj jellegzetessége az alacsony savtartalom (0,21%). A város területén közel ötszáz, egyesületbe tömörülő magánvállalkozás foglalkozik az olaj előállításával, és Bitonto egyike Olaszország legnagyobb termelőinek. Tagja az olaszországi olajtermelő városok egyesületének (Associazione Nazionale Città dell'Olio). Emellett jelentős még a gyümölcstermesztés (mandula, körte, füge stb.), kevésbé jelentős a gabonatermesztés (különösen Mariotto frazione területén). Borászattal is foglalkoznak, a helyi borféleségek a zagarello és a San Barbato. Az ipar kevésbé fejlett, elsősorban könnyűipari vállalatok telepedtek meg a városban: bútorgyártás, textilipar és élelmiszeripar. A turisztikai szektorban jelentős növekedés mutatkozik, és ebben a tekintetben Bari megye legdinamikusabban fejlődő települése. Elsősorban a kulturális örökség értékesítésére alapoznak, és ennek jegyében számos helyi épületet felújítottak. A város fő látványossága azonban továbbra is román stílusú katedrálisa. ## Közlekedés Bitontót érinti az A14-es, Bolognát Tarantóval összekötő autópálya (Autostrada Adriatica). Nápoly felől az A16-os autópályán közelíthető meg, amely a szomszédos Canosa di Pugliában ér véget. A tengerparti Giovinazzóval az SP88-as, Barival és Modugnóval az SP 231-es út köti össze. Déli irányban, a Murgia településeivel az SP119-es megyei út biztosít összeköttetést, amely aztán Palo del Colle mellett a Barit Altamurával összekötő SS96-os főútba torkollik. Nyugati irányból, Ruvo di Puglia felől az SP231-es megyei úton közelíthető meg. A városban közösségi közlekedés nincs, a szomszédos településekkel a STP Bari és a Cotrap autóbusz-társaságok révén van összeköttetés. A Bitontót érintő vasútvonalat a Ferrotramviaria–Ferrovie del Nord Barese magánvasút-társaság üzemelteti. Rendszeres járatok kötik össze Barival és Barlettával (Andrián keresztül). A városban két pályaudvar található, a központi az óvárostól északnyugatra, valamint a 2010-ben megnyílt Santi Medici állomás a város északkeleti részén. A városnak kikötője nincs. A legközelebbi repülőtér a Bari-Palese. ## Híres bitontóiak - Carlo Rosa (1613–1678) festőművész - Francesco Antonio Altobello (1637–1695?) festőművész - Nicola Gliri (1631–1680) festőművész - Vitale Giordano (1666–1711) matematikus - Nicola Bonifacio Logroscino (1698–1765) zeneszerző - Gaetano Caffarelli (1710–1783) zeneszerző - Tommaso Traetta (1727–1779) zeneszerző, dramaturg - Luigi Castellucci (1797–1877) építész - Giovanni Vincenzo Rogadeo (1834–1899) politikus - Pasquale Panisco (1851–1891) zeneszerző - Gennaro Somma (1853–1938) festőművész - Pasquale La Rotella (1880–1963) zeneszerző - Francesco Speranza (1902–1984) festőművész - Michele Genovese (1907–1980) színész-komikus - Paolo Sylos Labini (1920–2005) közgazdász - Cristoforo Palmieri (1939) püspök - Michele Mirabella (1943) műsorvezető - Mimmo Mancini (1960) színész - Bianca Guaccero (1981) színész ## Testvérvárosai - Banja Luka, Bosznia-Hercegovina

Jumièges-i Róbert

Jumièges-i Róbert (magyarul kiejtése [zsümiezsi], , más néven Robert Chambert vagy Robert Champart), (meghalt 1052 és 1055 között) Canterbury első normann érseke a 11. században. Kezdetben a Franciaországban fekvő roueni Szent Ouen-apátság perjele volt, majd 1037-ben a Rouen melletti jumièges-i apátság apátja lett. Hitvalló Eduárd angol király jó barátja és tanácsadója volt, aki 1044-ben kinevezte London püspökévé, majd 1051-ben érsekévé. Róbert csak nagyjából 18 hónapig töltötte be a posztot. Már ezt megelőzően konfliktusba került a nagyhatalmú Wessexi Godwin gróffal, és érseksége alatt a figyelmet a családjától Godwinhoz és családjához került földek visszaszerzésére összpontosította. Meg is tagadta Spearhafocnak, London püspöki székében az ő utódjának kinézett jelöltnek a felszentelését. A jelölt Eduárd választottja volt. Godwin és Róbert viszonya annyira elmérgesedett, hogy 1052-ben Róbertet eltávolították hivatalából és száműzték. Egy középkori normann krónikaíró írásai szerint Róbert 1051-ben vagy 1052-ben Normandiába ment, és elmondta Vilmos hercegnek, a későbbi angol királynak, hogy Eduárd őt szeretné örökösévé tenni. Az utazás biztos időpontja, és ennek megtörténte a valóságban a történészek között még vita tárgyát képezi. Az érsek száműzetésben Jumièges-ben halt meg valamikor 1052 és 1055 között. Róbert Jumièges-ben jelentős építészeti munkálatokban segédkezett, és lehet, hogy részese volt az első angliai román stílusú épület, a Hitvalló Eduárd tulajdonában lévő Westminster területén, a mai westminsteri apátság helyén állt templom felépítésében is. Róbert eltávolítása volt Vilmos hódítóútjának egyik oka. ## Élete Normandiában Róbert először Szent Ouen roueni templomának a perjele, majd a fontosabbnak számító jumièges-i apátság apátja volt 1037-ben. Jumièges apátságát I. Vilmos normandiai herceg idején alapították újra 940 körül, így szoros kapcsolatok fűzték az apátságot a hercegi családhoz, és a hercegi kormányzatban és az egyház megreformálásában is szerepet játszott. Róbert másik neve, a „Champart” vagy „Chambert” valószínűleg a champart nevű francia adóból származik, amit a földesúrnak szolgáltattak terményadóként és bérleti díjként. Azt leszámítva, hogy az előző jumièges-i apát Róbert rokona volt, családjáról semmi információ nem maradt fenn. Apátsága idején Róbert elkezdte az új apátsági templom építtetését román stílusban. Róbert baráti viszonyba került Hitvalló Eduárddal, az angol trón egyik várományosával, amikor – valószínűleg az 1030-as években – Eduárd Normandiában élt száműzetésben. Eduárd Gügye Ethelred angol király fia volt, azonban a trónon nem ő, hanem először Vasbordájú Edmund, majd ugyanabban az évben, 1016-ban Kanut követte. Ezután Kanut elvette Ethelred özvegyét, Eduárd anyját, Normandiai Emmát, akitől fia, Hardeknut született. Biztonságuk érdekében Eduárdot és testvérét, Alfredot Emma normandiai rokonaihoz küldték el. Kanut 1035-ös halálát követően első feleségétől született idősebb fia, Nyúllábú Harald követte a trónon. Harald 1040-es halála után rövid ideig Hardeknut követte, de mivel sem Haraldnak, sem Hardeknutnak nem született trónörököse, a trónt Hardeknut 1042-es halála után Eduárdnak ajánlották fel. Vannak olyan információk, melyek szerint Eduárd száműzetése alatt valamennyi időt Jumièges környékén töltött, de onnan is lehet erre következtetni, hogy királlyá koronázását követően adományokat küldött az apátságnak. ## Püspök és érsek Róbert 1042-ben Hitvalló Eduárd kérésére elkísérte őt Angliába, akit azért hívtak vissza, hogy Hardeknut halála után királlyá koronázhassák. Eduárdnak köszönhetően Róbertet 1044 augusztusában az uralkodása alatt elsőként megüresedett székek egyikébe, London püspökévé nevezték ki. Róbert a király közelében maradt, és a Godwin gróf ellen összegyűlt párt vezetője lett. Godwin azon munkálkodott, hogy kiterjessze családja befolyását, amely már ekkor is nagy területre terjedt ki. Lánya Eduárd felesége volt, és két fia is grófi rangra emelkedett. Az Eduárd életét feldicsérő hagiografikus életrajz, a Life of Saint Edward azt állítja, hogy Róbert „mindig a király legbefolyásosabb bizalmi tanácsadója volt". A jelek szerint Róbert normandiai közeli rokonait és hercegét is pártfogolta. Maga Eduárd is a hercegség területén nőtt fel, és Angliába történt visszatérését megelőzően 25 évet töltött el itt. Számos normandiait vitt magával Angliába, és úgy tűnik, hogy sok időt töltött társaságukban. Amikor Edsige canterburyi érsek 1050-ben meghalt, a hivatalt öt hónapig senki sem töltötte be. A székesegyház káptalanja Ethelricet, egy canterburyi szerzetest, Godwin rokonát választotta, de a döntést hatálytalanították, amikor a következő évben Eduárd Róbertet nevezte ki Canterbury székébe. Bár a canterburyi szerzetesek ezt ellenezték, a király nem változtatta meg döntését. Róbert a palliumért Rómába ment, majd visszatért Angliába, ahol 1051. június 29-én ünnepélyes keretek között érsekké avatták. Több egyházi normann krónika is azt állítja, hogy ez alatt az út alatt meglátogatta Normandiát, s ekkor tájékoztatta Vilmos herceget, a későbbi Hódító Vilmost, hogy az utód nélkül maradt Eduárd király őt akarja kijelölni trónörökösnek. Ezek a krónikák azt is írják, hogy ugyanazon az 1051-ben tartott királyi tanácson határoztak Vilmos trónörökössé nyilvánításáról, mint Róbert felszenteltetéséről. Rómából történt visszaérkezését követően Róbert megtagadta Spearhafocnak London püspökévé történő felszentelését, aki az abingdoni apátság apátja és a király aranyművese volt. Azt állította, hogy IX. Leó pápa tiltotta meg a felszentelést. Majdnem bizonyos, hogy ennek oka a szimónia, az egyházi pozíciók vásárlása volt, mivel Leó nem sokkal ezt megelőzően adott ki egy ezeket elítélő nyilatkozatot. Spearhafoc kinevezésének megtagadásával Róbert saját érdekeit követhette, háttérbe szorítva mind a király, mind Godwin kívánságát, mivel már kinézte saját, normann származású jelöltjét. Végül Spearfacok helyett a Róbert támogatását élvező Normann Vilmos lett London püspöke. Róbert arra is felfigyelt, hogy több, Canterbury területéhez tartozó föld Godwin kezébe került, azonban sikertelenül próbálkozott ezeknek a területeknek a visszaszerzésével a megyei bíróságnál. Canterbury Edsige érseksége alatt több bevételi forrást elveszített, melyek Godwin fennhatósága alá kerültek. Ezeket Róbert sikertelenül próbálta meg visszaszerezni. Ezek az egyházi ingatlanok és bevételek körül kialakult nézeteltérések vezettek a Róbert és Godwin között kialakult viszályhoz. A vitatott ügyeket az 1051 szeptemberében Gloucesterben tartott tanácskozás elé vitték, ahol Róbert Eduárd király meggyilkolására irányuló összeesküvéssel vádolta meg Godwin bárót. Godwint és családját száműzték. Ezek után Róbert magának követelte Kent seriffi hivatalát arra hivatkozva, hogy érsekként elődje, Edsige is betöltötte ezt. Bár Róbert megtagadta Spearhafoc felszentelését, kevés jel mutat arra, hogy érdekelt lett volna a pápaság által életbe léptetett egyházi reformmozgalomban. IX. Leó pápa indította el a később Gergely-reformok néven híressé vált mozgalmat, amelynek célja a papság életvitelének a javítása és a szimónia felszámolása volt. 1049-ben IX. Leó hivatalosan is kinyilvánította, hogy nagyobb figyelmet kíván szentelni az angol egyházra, és szigorúbban meg fogja vizsgálni a püspöki jelölteket, mielőtt még kinevezné őket. Az némileg megbékíthettette Leót, hogy Eduárd Róbertet nevezte ki Ethelric helyett, azt remélve, hogy ezzel azt jelezték, hogy az angol korona nem ellenzi egészében a reformfolyamatokat. Ez állt annak hátterében, hogy Róbert megtagadta Spearlhafoc felszentelését, de nincs más bizonyíték arra vonatkozóan, hogy támogatta volna a reformmozgalmat. Az az állítása is, hogy a felszentelést a pápa tagadta meg, egyszerű ürügynek tűnik, semmint a reformok akármilyen szintű valós támogatásának. Több arra utaló jel is van, amelyek szerint Spearhafoc Godwin szövetségese volt, és kinevezését Æthelric ki nem nevezéséért adott ellenszolgáltatásnak tartották Ha ez igaz, akkor a kinevezés megtagadása összefüggésben lehet az érsek és a gróf között egyre inkább elmérgesedő viszonnyal. ## Udvari tanácsadó A Life of Saint Edward (Szent Eduárd élete) azt állítja, hogy míg Godwin száműzetésben volt, Róbert megpróbálta a királyt rábeszélni, hogy váljon el Edit királynétól, Godwin lányától. de Eduárd nem hallgatott a tanácsra, hanem inkább apácazárdába küldte nejét. Ehhez azonban meg kell jegyezni, hogy a Life egy szentek életéről íródó mű formájában megfogalmazott, Eduárd halálát követően készített irodalmi alkotás. Célja az volt, hogy Eduárdot szentnek ábrázolja. Így valószínűtlen, hogy Eduárd önszántából a cölibátust választotta volna, s erre más forrásban sem fedezhető fel utalás. Napjaink történészei egyre inkább úgy gondolják, hogy Eduárd Róbert sürgetésére akart elválni Edittől, hogy legyen utódja, s így biztosítva legyen az angol trón utódlása, de az is elképzelhető, hogy csak meg akart tőle szabadulni, de úgy, hogy közben nem válnak el. Godwin száműzetése alatt egyes állítások szerint Róbertet a király egy megbízatással Vilmos normann herceghez küldte. A küldetés célja bizonytalan. Jumièges-i Vilmos azt mondja, Róbert azért ment Vilmoshoz, hogy elmondja neki, a király őt akarja utódjának kinevezni az angol trónra. Poitiers-i Vilmos ugyanezt az indokot hozta fel, de hozzáteszi, hogy Róbert kísérőnek magával vitte Godwin fiát, Wulfnotht és unokáját, Sweyn fiát, Hakont is. Az Angolszász krónika hallgat a látogatásról, tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy Róbert valóban ellátogatott-e Normandiába, vagy sem, s ha igen, akkor ottlétének mi volt a célja. Mindezen, az állítólagosan Róbert részvételével történt missziók elbeszélése zavaros, és olyan, bonyolító tényezők is szerepelnek bennük, melyeket a normann hódítást követően a normann krónikások írtak bele, s így bizonytalan, hogy Róbert valóban volt-e Normandiában, vagy Godwin száműzetése után kapott palliumot, esetleg kétszer vagy talán egyszer sem volt normann területen. ## Elűzése, halála és öröksége Miután Godwin elhagyta Angliát, Flandriába hajózott, összegyűjtött egy hajóhadat, és zsoldos katonákat toborzott, hogy kikényszerítse a királytól, hogy visszatérhessen a szigetre. 1052 nyarán Godwin visszatért Angliába, ahol fiai fogadták, akik megszállták az Ír-szigetet. Szeptemberben már Londonnál voltak, ahol Stigand, Winchester érsekének közreműködésével tárgyalások folytak a király és a báró között. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Godwin vissza akar térni a szigetre, Róbert Dorcesteri Ulf és Londoni Vilmos érsekekkel gyorsan elhagyta Angliát. Lehet, hogy Eduárd király engedélyével vagy anélkül, de túszul magával vitte Wulfnothot és Hakont is. Róbertet törvényen kívülinek nyilvánították és 1052. szeptember 14-én egy királyi tanács megfosztotta érseki rangjától. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a visszatérő Godwin úgy érezte, száműzetése hátterében Róbert és számos más normann állt. Róbert Rómába utazott, hogy elpanaszolja száműzetését a pápának, ahol ezt követően IX. Leó és az őt követő pápák nem szentelték fel Stigandot, Eduárd választottját a canterburyi érsekség élére. Róbert személyes vagyonát Godwin báró, Harold Godwin és a királyné között osztották fel. Róbert Jumièges-ben halt meg, de ennek időpontja bizonytalan. Több dátumot is megjelölnek halála napjának. Ian Walker, Harold életrajzírója 1053 és 1055 közé teszi az elhalálozás idejét, de H. E. J. Cowdrey az Oxford Dictionary of National Biographynak a Róbertről szóló szakaszának írója azt állítja, 1052. vagy 1055. május 26-án halt meg. Egy másik történész, H. R. Loyn úgy véli, legvalószínűbb, hogy Róbert 1053-ban halt meg. Róbert meghurcoltatása volt Hódító Vilmos egyik indoka, hogy miért támadta meg Angliát. A másik az volt, hogy Eduárd életében őt nevezte meg örököséül. Ian Walker történész, Harold Godwinson életrajzírója úgy sejti, hogy a Godwin visszatérte után elmenekült Róbert volt az, aki arról tanúskodott, hogy Eduárd Vilmos herceget nevezte meg utódjaként. Mindazonáltal ez ellentmond David Douglasnek, Hódító Vilmos életrajzírójának nézetével, mely szerint Róbert csupán átadta azt Eduárd döntéséről az üzenetet, mialatt Rómába ment palliumért. Sok középkori krónika, többek között a Life of Saint Edward szerint, Eduárd és Godwin 1051–1052-es ellenségeskedése Róbert miatt robbant ki. A mai történészek úgy tekintenek Róbertre, mint egy ambiciózus, ám a politikához nem nagy érzékkel rendelkező emberre. ## A művészetek támogatója Eléggé élesen elkülönül utódjától, Stigandtól abban a tekintetben, hogy Róbert nem számít az angliai templomok kiemelkedő támogatói közé, de több olyan angliai egyházi kincsről tudunk, amelyeket a Jumiéges-nek adott át. Ez egy olyan folyamatnak volt a kezdete, mely – a kincsek Normandiába szállítása – később a normann hódítás után nagy méreteket öltött. Ezek közé tartozik Szent Bálint fejereklyéje is, amit Normandiai Emma vitt el, s nemrég adták vissza a winchesteri katedrálisnak. Bár a winchesteri fej a helyén maradt, egy másikat a helyére tettek Jumièges-ben, mert „bár titokban ellopták a fejet, vagy annak nagyobb darabját, és szerzeteseinek csak az üres capsa maradt”, melynek hódolhatnak. A négy legfontosabb fennmaradt késő angolszász kódex szintén ugyanilyen módon tűnt el az országból, s valószínűleg így menekültek meg a nagy angliai könyvtártüzektől. Két külföldre került könyve közül az egyik, az úgynevezett Jumièges-i Róbert misekönyve, egy szentek életét bemutató könyv stílusában íródott irat, melyből 13 oldalas miniatúra teljesen épen maradt ránk. Ezek között megtalálható Róbert kézírásával a London püspökeként írt adományozó levele Jumièges-nek, a másik pedig az úgynevezett Róbert érsek zsoltároskönyve, pontosabban egy pontifikále, melynek három oldala maradt fenn épen. Az utóbbit Róbertnek az érseki széken előtte regnáló elődje, Æthelgar felügyelhette készítését. Ő 988–990 között töltötte be ezt a tisztséget. Ezzel szemben az is elképzelhető, hogy a Róbert érsek nem őt, hanem Emma testvérét, Rouen 990 és 1037 közötti érsekét, II. Róbertet jelölte. Ezek a winchesteri stílusban készült kéziratok voltak a leginkább megmunkált és leginkább feldíszített iratok, melyekről tudható, hogy Normandiába kerültek. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a normann megszállás előtti vagy utáni időszakról beszélünk. Mielőtt Angliába érkezett volna, Róbert elkezdett egy új templomot építeni Jumièges-ben, melyet új, román építészeti stílusban kezdett el építtetni. Később népszerűvé vált ez a stílus, és Rhinelandból bevezette Normandiában a westwerket, a kéttornyú nyugati homlokzatot. Mikor visszatért Normandiába, ott folytatta az építkezést, és az apátság templomát egészen 1067-ig nem fejezték be. Bár a kórus helye az idők folyamán megsemmisült, a fő- és kereszthajók fennmaradtak. Róbert valószínűleg hatással volt Hitvalló Eduárdra a westminsteri apátság, Malmesburyi Vilmos írásai alapján az első angliai román stílusban épült templom újbóli felépítésében. Eduárd az építkezést 1050 környékén kezdte el, és haláláig, 1065-ig dolgozott rajta. Az egyik vezető kőműves fennmaradt neve, „Teinfrith the churchwright” külföldi származásra utal, és valószínű, hogy Róbert normann kőműveseket hozatott a tenger túlpartjáról, bár maradtak fenn angol nevek is. Lehet, hogy westminsteri apátság hatással volt a Jumièges-i építkezésekre. Ennek jelei között megtalálható, hogy a két árkádszerkezet nagyon hasonlít egymásra, mindkettőt egy Normandiában ritka stílusban készítették el. A korai román építkezési stílust a hódítás után az angol–normann magas román stílus váltotta fel, melynek ékes példái a Lanfranc által építtetett canterburyi katedrális és a caeni Abbaye-aux-Hommes. ## Fordítás

Pandeli Evangjeli

Pandeli Evangjeli, gyakran Pandeli Vangjeli (nevének ejtése ; Korça, 1859. február 3. – Korça, 1949. szeptember 14.) albán politikus, diplomata. Első ízben 1921-ben volt Albánia miniszterelnöke, majd 1930 és 1935 között további három, egymást követő kormány munkáját irányította. Az Albánia politikai életébe a hatvanas évei elején bekapcsolódott Evangjeli mérsékelt és józan, de gyenge kezű politikusként volt ismert, kormányfőként I. Zogu autoriter politikai programjának szolgálatába sodródott. A délkelet-albániai Korçában született Evangjeli középfokú tanulmányait követően kivándorolt, Bukarestben telepedett le, és három évtizedre a romániai albán kolónia egyik vezéralakja lett. Az 1910-es évektől Albánia diplomáciai szolgálatába szegődött, hazája érdekeit képviselte a londoni nagyköveti konferencián (1913) és a Párizs környéki béketárgyalásokon (1919–1920). 1920 októberében ő kérvényezte Albánia felvételét a Nemzetek Szövetségébe. 1921-ben az első választott albán nemzetgyűlés képviselője, első elnöke, a reformistának tartott néppárti frakció egyik vezéralakja lett. 1921. október 16-án kérték fel egy koalíciós kormány vezetésére, kabinetje munkáját azonban a széthúzó politikai erők és a régenstanács alkotmányellenes intézkedései ellehetetlenítették. 1921. december 6-án fegyverrel kényszerítették a lemondásra. 1930\. március 6-án alapította meg második kormányát. Ezt követően több mint öt éven át volt Albánia miniszterelnöke, de időközben I. Zogu a kabinetet két ízben is átalakította (harmadik, illetve negyedik Evangjeli-kormány). A végrehajtó hatalom fejeként mozgástere szűk volt, alapvetően az uralkodó politikai programját valósította meg, amiről I. Zogu bizalmasa, a belügyminiszteri tárcát irányító Musa Juka is gondoskodott. Ezeket az éveket a folyamatosan romló gazdasági teljesítmény, valamint az államcsődöt elkerülendő az Olaszországtól remélt pénzügyi segéllyel kapcsolatos macska-egér harc jellemezte. Mussolini a segítségnyújtásért cserébe egyre több beleszólást követelt Albánia gazdasági, katonai, kül- és belpolitikai ügyeibe. Az uralkodó és az Evangjeli-kormányok időhúzással és kisebb engedmények megadásával igyekeztek elhárítani az olasz hegemóniatörekvéseket. Belpolitikai téren az öt év legfontosabb mérföldkövei a földreform (1930), a cenzúratörvény (1931), a kereskedelmi törvénykönyv (1932), az állami iskolarendszert kialakító oktatási reform (1933–1934) voltak. Az 1935 augusztusában kitört, de gyorsan levert fieri felkelés, és a nyomában Juka belügyminiszter által levezényelt aránytalan megtorló hadjárat felszította a kormánnyal szembeni indulatokat, 1935. október 16-án Evangjeli utolsó kormánya is feloszlott. A következő három évben Evangjeli a nemzetgyűlés elnökeként vett részt a politikai életben. 1938 áprilisában ő vezette le I. Zogu és Apponyi Géraldine polgári esküvői szertartását. Albánia 1939. áprilisi olasz lerohanását követően visszavonult a közélettől. A kommunista hatalomátvételt követően, 1947 után korçai belső száműzetésben élte le hátralévő éveit. ## Életútja Korçában született, ortodox felekezetű családban, a kolonjai Shalából származó Jano és Sofia Evangjeli gyermekeként. A korçai görög tannyelvű gimnázium elvégzését követően tizenkilenc éves korában Bukarestben telepedett le. Először egy helyi albán kereskedőnél helyezkedett el, majd a román főváros albán közösségének meghatározó tagja lett. 1896 januárjában az előző év végén alakult Dituria (Tudás) elnevezésű hazafias szervezet elnökévé választották meg, amelynek élén albán nyelvű tankönyvek nyomtatását szervezte. Kiterjedt levelezést folytatott a korszak albán politikai vezetőivel és ideológusaival, többek között kapcsolatban állt Jeronim de Radával, Jani Vretóval, Ismail Qemalival, Abdi Toptanival, Ibrahim Temóval, Mehdi Frashërivel, Aleks Stavre Drenovával, Faik és Mehmet Konicával, Luigj Gurakuqival és Fan Nolival is. 1906-ban kezdeményezésére egyesültek a romániai albánság különböző szervezetei a Bashkimi (’Egység’) elnevezésű szervezetben, amelynek Evangjeli lett az alelnöke. 1907-ben részt vett a Bizottság Albánia Szabadságáért megalakításában is. Bukaresti évei során vette feleségül a román nemzetiségű Mariát. Frigyükből egy fiúgyermek, a később politológussá lett Jonel (1904–1980) és egy lány, Meri (1908–1967) született. ### Diplomáciai és politikai pályafutásának kezdetei (1912–1921) 1913\. január 29-én az előző év novemberében függetlenségét kikiáltó Albánia ideiglenes kabinetje, a Qemali-kormány az albán állam sorsáról is döntő londoni nagyhatalmi konferenciára delegált albán küldöttség vezetőjévé nevezte ki Evangjelit. Ezzel egy időben, 1913 márciusában a bukaresti albán kolónia képviseletében részt vett a trieszti albán kongresszuson, amelynek titkárává is választották. Az 1914 márciusában az Albán Fejedelemség trónját elfoglaló Vilmos fejedelem hívására az ekkor már az ötvenes évei közepét taposó Evangjeli hazatért az emigrációból, és Korça prefektusa lett. Az első világháború zűrzavaros éveiben, 1917-ben visszatért Bukarestbe a több részre szakított Albániából. Fuat Dibrával együtt, mint az albán diaszpóra politikai képviselője, részt vett az első világháborút lezáró 1919-es párizsi béketárgyalásokon, 1920-ban pedig a Sylejman Delvina-kormány megbízásából képviselte Albániát a tárgyalásokon, bár hozzászólási jogot nem kapott. 1920. október 12-én ő kérvényezte kormánya nevében Albánia felvételét a Nemzetek Szövetségébe. Országa teljes jogú tagsága mellett az 1912–1913-as londoni nagyköveti konferencia határozataival érvelt, a nagyhatalmi statútummal akkor létrehozott független Albán Fejedelemség létrehozására és államhatárainak nemzetközi elismerésére hivatkozott status quóként. Azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy bár az elmúlt vérzivataros években az ifjú nemzet politikai építkezése megakadt, az albánok az 1920. januári lushnjai nemzetgyűlés után készen állnak folytatni az országépítés munkáját. Görögország és Jugoszlávia hevesen tiltakozott Albánia felvétele ellen, de végül – főképpen a brit Robert Cecil közbelépésére – 1920 decemberében Albánia a Nemzetek Szövetségének teljes jogú tagja lett. Evangjeli ezt követően bekapcsolódott hazája politikai életébe, tagja és Korça képviseletében elnöke lett az 1921-ben megalakult első választott albán nemzetgyűlésnek. Sejfi Vllamasi oldalán a korabeli köznyelvben Néppárt vagy Klikk néven ismert frakció névleges vezetője lett, a politikai formációt valójában azonban Eshref Frashëri irányította. Csoportjukat alapvetően reformistáknak tartották abban az értelemben, hogy – albán viszonylatban polgári és nyugatias – tagjaik ragaszkodtak az 1920. januári lushnjai statútumok demokratikus szellemiségéhez. Programjuk központi témái az általános oktatás kiterjesztése, a természeti kincsek kiaknázásának gyors ütemű fejlesztése és a parasztságnak való földjuttatás volt. Evangjeli feladatot kapott az 1921. július 11-én megalakult, Iliaz Vrioni vezette kormányban, a külügyminiszteri tárca vezetését bízták rá. A diplomácia vezetőjeként nehéz feladatokkal kellett szembenéznie. Alig néhány napja vezette a tárcát, amikor 1921. július 17-én Északkelet-Albániában kikiáltották a Jugoszlávia által támogatott szakadár Mirditai Köztársaságot, emellett Olaszország és Görögország továbbra sem tett le albániai területi igényeiről. A mirditai helyzet a Vrioni-kormány indítványára 1921. szeptember 2-án a Nemzetek Szövetségének közgyűlése elé került. Az addig a Drin vonalában állomásozó jugoszláv alakulatok szeptember 18-án megkezdték a fegyveres előrenyomulást albán területen, de eleinte az albán kormánycsapatok még sikeresen visszaszorították őket. Miután a nemzetközi szervezetek október elejéig sorra Albánia területi integritása mellett foglaltak állást, újult erővel megindult a jugoszláv támadás. A belgrádi kormány október 16-án kiadott hivatalos állásfoglalásában jelezte a nemzetközi közvélemény felé, hogy továbbra is igényt tart észak-albániai területekre. A fejlemények hatására Iliaz Vrioni még aznap benyújtotta lemondását, kormánya feloszlott. ### Első kormánya (1921) A politikai erőtér széttagoltsága ellenére az albánság vezetői felismerték, hogy az országot kívülről fenyegető helyzetben egységkormányra van szükség. A régenstanács egyik tagja, Aqif Elbasani a mérsékelt és független politikus hírében állt Pandeli Evangjelit kérte fel a kormányalakításra. Evangjeli koalíciós, a köznyelvben Szent Szövetség (Bashkimi i Shenjtë) néven emlegetett kormánya még aznap, október 16-án megalakult. A külügyminiszteri tárcát is vezető kormányfő mellett a korábbi időszakban egymás kérlelhetetlen ellenfeleinek bizonyult politikusok kaptak helyet a kabinetben. A politikai spektrum két végpontját a hadsereg-főparancsnokká kinevezett Amet Zogolli és ádáz ellenségei, Bajram Curri és Zija Dibra képviselték. Az egységes fellépésre szükség is volt: az Evangjeli-kabinet hivatalba lépésekor a jugoszláv támadás azzal fenyegetett, hogy Shkodra vidékét elszakítják Albániától, november 1-jéig pedig már elfoglalták az északkelet-albániai Mirdita nagy részét. Az Evangjeli-kormány sürgetésére és a brit diplomácia közbenjárására 1921. november 9-én az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőinek aláírásával a nagyhatalmak újólag elismerték Albánia függetlenségét, kisebb módosításokkal 1913-ban megállapított államhatárainak érvényességét, egyúttal elrendelték a jugoszláv csapatok azonnali evakuálását. A november 10-én már Shëngjin és Lezha térségét is elfoglaló, és az albán főváros közelében járó jugoszláv hadsereg ennek hatására november 12-én megkezdte a kivonulást. A sikerhez hozzájárultak Zogolli hadsereg-főparancsnok katonai akciói is, amit politikai ellenlábasa, az Evangjelit kormányfővé tevő régens, Aqif Elbasani aggodalommal szemlélt. Hogy megakadályozza az ambiciózus Zogolli politikai térnyerését, Elbasani előbb a nemzetgyűlést felfüggesztve teljhatalmat biztosított az Evangjeli-kormánynak, majd intrikával próbálta aláásni Zogolli tekintélyét. Mindkét próbálkozás a visszájára sült el, és végül az Evangjeli-kormány népszerűségvesztéséhez vezetett. A Szent Egységből egyre többen fordítottak hátat a kormánynak, és 1921. december elejére Evangjeli kabinetje gyakorlatilag ellehetetlenült. Elbasani és régenstársa, Luigj Bumçi fejében megszületett az új terv: az Evangjeli-kormány lemondatása és szakértői kormány kinevezése, amíg az összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés dönt az Albán Fejedelemség trónjára ültetendő személyről. Miután Evangjeli nem hajlott a puszta szóra, és nem volt hajlandó lemondani, 1921. december 6-án hajnalban Elbasani felbujtására fegyveresek törtek be a kormányfő szobájába, és fegyverrel kényszerítették lemondása aláírására. A puccsal az Evangjeli-kormány feloszlott, a volt kormányfő még aznap elhagyta Tiranát. A régensek politikai törekvései mindenesetre nem jártak sikerrel. Egy hét sem telt el, amikor Zogolli fegyveresei élén megérkezett az albán fővárosba, és politikai köre átvette a hatalmat. Az 1921. decemberi alkotmányossági helyzetet később felülvizsgáló legfelsőbb bíróság mások mellett Evangjelit is elmarasztalta, amiért nem élt minden hatalom adta eszközével az államrend fenntartása érdekében. ### A politika másodvonalában (1921–1930) Kormányának feloszlatását követően Evangjeli időlegesen visszavonult a politikától, később 1922. szeptember 11-étől 1924. február 25-éig Xhafer Ypi, majd Amet Zogu kormányaiban vezette a külügyminiszteri tárcát. Az 1924 januárjában lezárult nemzetgyűlési választásokon az Evangjeli vezette Néppártnak már csak tizenkét képviselője nyert mandátumot, ezzel a korábban vezető szerepű frakciójuk a parlament negyedik legnagyobb ereje lett. A Zogu-kormány 1924. február 25-ei lemondása és a Vërlaci-kabinet 1924. március 3-ai megalakulása közötti időszakban Evangjeli látta el az ügyvezető kormányfői feladatokat. A zogista hatalmi elitet elűző 1924-es júniusi forradalmat követően Evangjeli elhagyta az országot, és ismét Romániában telepedett le. Miután Zogu a forradalommal hatalomra kerülő Fan Noli kormányát jugoszláv katonai segítséggel megbuktatta, 1925-ben Evangjeli is visszatért Albániába. 1925 őszén a köztársasági nemzetgyűlés szenátusának elnöke, ezzel a köztársasági elnök Zogu helyettese lett. Szülővárosa, Korça küldötteként az 1928. augusztus 25-én megalakult alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke lett, és ebben a tisztségében irányította az Albán Királyság 1928. szeptemberi kikiáltásának, Zogu királlyá koronázásának alkotmányozási előkészítését. Ő vezette azt a nemzetgyűlési delegációt is, amely szeptember 1-jén felajánlotta Zogunak az albán koronát. ### Második kormánya (1930–1931) A királyság első kormányának vezetésével megbízott Koço Kota tevékenységét idővel a belföld és a külföld egyaránt bírálta, ezért I. Zogu 1930. március 5-én feloszlatta a népszerűtlen kabinetet, és március 6-án Pandeli Evangjelit kérte fel a kormányalakításra. Az új kormány szempontjából kedvező időszakban került erre sor, amikor a bel- és külpolitikai helyzet viszonylag nyugodalmas volt. Belpolitikai téren az Evangjeli-kormány intézkedései közé tartozott az 1931 januárjában bevezetett cenzúratörvény, diplomáciai téren pedig Albánia részese lett az 1930 októberében meginduló, a balkáni államok közötti együttműködést megerősíteni szándékozó Balkán-konferenciák sorozatának. Gazdasági téren, ha korlátozottan is, de szintén lehetőség nyílt az építkezésre. 1930 áprilisában a nemzetgyűlés elfogadta az olasz szakértők bevonásával előkészített és a kormány által beterjesztett, régóta várt földreformot. A törvénycsomagtól azt várták, hogy felszámolja az országban uralkodó feudális birtokszerkezetet, egyúttal a paraszti réteg vagyoni helyzetének és életszínvonalának javulását is előmozdítja. A kataszteri földbirtok-nyilvántartás megbízhatatlansága és a minden téren elharapódzott korrupció azonban megakadályozta a törvény végrehajtását, éppen a legnagyobb földbirtokosok kaptak mentességet a földreform hatálya alól. Az Albánia gazdasági helyzetét meghatározó másik fontos tényező az Olaszországtól, az olasz politikai köröktől és a nagytőkétől való függés volt. Amikor Evangjeli megkezdte kormányfői tevékenységét, hivatalos állami megbízással kétezer olasz szakértő dolgozott Albániában (állami posztokon, hadseregben, termelőegységekben). Emellett 1931-ben járt le a korábban megkötött államközi pénzügyi segély futamideje, de Albánia tetemes elmaradásban volt a részletek visszafizetésével. Az olasz vezetés geopolitikai okokból 1931 elejétől nyitottnak mutatkozott a segélypaktum megújítására, ezt azonban az uralkodó, I. Zogu és kormánya egyaránt elutasította. A rossz mezőgazdasági terméshozamot azonban nemcsak az agrárkivitel, de a belső piac ellátása is megszenvedte, így 1931 április elején mégis megindultak a tárgyalások az olasz és az albán kormány között a pénzügyi támogatás további kereteiről. A megújuló olasz–albán gazdasági tárgyalásokat az albán társadalom és a politikai körök nagy része is aggodalommal követte, ezért I. Zogu 1931. április 11-én feloszlatta az Evangjeli-kabinetet. ### Harmadik kormánya (1931–1932) Kilenc nappal később, 1931. április 20-án I. Zogu ismét Evangjelit bízta meg kormányalakítással, az új kabinetben ráadásul a korábbi Evangjeli-kormány három minisztere folytathatta a munkát. A kormány átszervezése érdemi változást tehát nem hozott a politikai irányvonalban, az uralkodóval és a kormánnyal szembeni ellenérzés ezt követően is fokozatosan növekedett. A belső ellenséggel való leszámolás részeként ebben az időszakban került sor az első politikai perekre és halálos ítéletekre. Ugyanakkor az ország vezetői fenntartották a nyugatias kormányzás illúzióját: korrupcióellenes vizsgálóbizottság kezdte meg a munkát, és megszületett Albánia első korszerű kereskedelmi törvénykönyve. A legnagyobb kihívás továbbra is az államcsőddel fenyegető gazdasági helyzet volt. Az ország rossz gazdasági teljesítményén csak külső pénzügyi segítséggel lehetett javítani, ugyanakkor az olasz partnerség alig titkoltan a politikai és katonai befolyás növekedésével, Albánia függetlenségének megcsorbításával járt volna. I. Zogu és a kormány ezért igyekezett elkerülni az elköteleződést Olaszország felé, próbált más partnerállami kapcsolatokat kiépíteni, de az államcsőd elkerülésének egyetlen reális lehetősége az Olaszországgal való együttműködés maradt. Így hát az olaszokkal megkezdett és az előző Evangjeli-kormány feloszlatásához vezető pénzügyi tárgyalások tovább folytak. A két ország képviselői végül 1931. június 26-án Rómában írták alá egy pénzügyi államközi egyezség tervezetét, amely szerint az olasz kormány tíz éven át 100 millió aranyfrankos segélyt biztosít Albániának, és a részletek visszafizetése csak akkor veszi kezdetét, amikor az albán költségvetés bevételei elérik az 50 millió aranyfrankot. Noha az egyezség tulajdonképpen kedvező lett volna Albániára nézve, I. Zogu mégis tétovázott szentesíteni, végül 1931 novemberében határozottan kijelentette, hogy az albán belpolitikai és gazdasági helyzet nem igényli az olaszok bábáskodását. Az államcsőd ily módon nem látszott elkerülhetőnek. A küszöbön álló 1932-es esztendőben a korábbi segélyegyezmények alapján Albániának 8 millió aranykoronát kellett volna visszafizetnie Olaszországnak. Az uralkodó a közigazgatási és a hadi költségvetés megszorítására készült, s különösen ez utóbbi érzékenyen érintette volna az elmúlt években az albán hadsereg szervezésébe jelentős összegeket beleölő Olaszországot. 1932 elején ezért egy évvel elhalasztották Albánia adósság-visszafizetési kötelezettségét, de újabb követeléscsomaggal álltak elő, amelynek leghangsúlyosabb eleme – egy sor más követelés mellett – a két ország vámuniója volt. Miután egy vámunió Albániát szűkös exportbevételeitől is megfosztotta volna, I. Zogu és az Evangjeli-kormány ellenállt, sőt, ellenlépésül az olasz kormány számára kedvezőtlen intézkedéseket hoztak: kiutasították az olasz katonai szakértőket és tanácsadókat az albán hadseregből, törvényt hoztak az iskolák – köztük a nagyszámú olasz fenntartású tanintézet – államosításáról. Az olasz kormány nem vitte kenyértörésre a dolgot, de tovább fokozta a nyomást. 1932 decemberében újabb ajánlatot tettek le az asztalra, amelynek már sarkalatos pontja volt a két ország vám- és kereskedelmi uniója. I. Zogu elutasította az ajánlatot, az Evangjeli-kormány azonban ekkor már inkább az egyezség elfogadására hajlott volna. A közvélemény felzúdult, az albán érdekeket harcosabban védő, keményvonalas, nacionalista kormány felállítását követelte. Miután éppen ez időben zárult le az 1932-es nemzetgyűlési választás is, 1932. december 7-én Pandeli Evangjeli benyújtotta lemondását, kormánya feloszlott. ### Negyedik kormánya (1933–1935) I. Zogu azonban 1933. január 11-én ismét Pandeli Evangjelit bízta meg kormányalakítással. A korábbi Evangjeli-kormányból Musa Juka maradt a belügyminiszter, a kabinet „erős embere”, egyébként a kormány további tagjai először kaptak megbízást miniszteri feladatokra. A kormányfői tisztség mellett Evangjeli 1934. június 15-éig ügyvivőként vezette a nemzetgazdasági tárcát, minisztere, Sandër Saraçi lemondását követően, 1935. június 18-án pedig átvette a közmunkaügyi minisztérium irányítását is. A kormány egyik első feladata a még előző év szeptemberében elfogadott iskolaállamosítás végrehajtása volt. Mirash Ivanaj oktatási miniszter már 1933. április 22-én keresztülvitte a nemzetgyűlésen az 1928-as alkotmány módosítását. Ennek során kivették az alaptörvényből a felekezeti és magániskolák alapítási és működtetési jogát, és csak az állami fenntartású iskolákat ismerték el. Országszerte számos magán- és felekezeti iskola zárta be a kapuit, köztük a legpatinásabbnak számító észak-albániai katolikus és külföldi fenntartású tanintézetek, emellett a nemzetiségek iskoláit is átszervezték albán tannyelvű iskolává vagy egyszerűen bezáratták őket. Az oktatási reformot az 1934. szeptember 26-án elfogadott közoktatási törvénycsomag tette teljessé, amely megteremtette az alapjait az ingyenesen hozzáférhető, albán tannyelvű állami iskolahálózatnak, emellett tizenegy éves korig bevezette a tankötelezettséget. Az Albániában működtetett iskoláitól megfosztott Olaszország már kezdettől felháborodással követte a változásokat, Görögország kormánya pedig a Nemzetek Szövetsége elé vitte az albániai görög nemzeti iskolák bezárásának ügyét. Az Evangjeli-kabinet a nemzetközi döntőtestületek rájuk nézve kedvezőtlen ítélete után kihátrált korábbi oktatási reformjából, és 1935 derekán újra engedélyezte egyes iskolák újranyitását. Mindeközben azonban az Evangjeli-kormány előtt álló legfőbb feladat a rendkívül gyenge gazdaság lábraállítása és Olaszország pénzügyi segítség formájában érkező geopolitikai törekvéseinek elhárítása volt. Miután az albánok elzárkóztak az olasz segély folyósításához kötött gazdasági, politikai és katonai feltételek elfogadásától, 1933-tól jelentősen visszanyesték a költségvetés kiadási fejezeteit. 1934 elejére azonban az albán államkincstár minden igyekezetük ellenére kiürült. 1933 augusztusában az albán gazdaság reménytelen helyzetét látva az olasz kormány már az albániai hadi objektumok feletti rendelkezést is követelte a pénzügyi segítség ellentételezéséül, de a kormány csak a kötelező olaszoktatás bevezetésére volt hajlandó. Emellett I. Zogu és a kormány a lehetőségeket keresték az olasz protektorátus alternatívájára. A nyugat-európai kormányokkal folytatott tárgyalásaik kudarcba fulladtak, egyedül a balkáni szomszédokkal, Jugoszláviával és Görögországgal az 1934-es év során kötött kétoldalú kereskedelmi egyezményeket tudták felmutatni. Mussolini türelme elfogyott, és 1934. június 23-án az olasz flotta tizenkilenc hajóból álló raja erődemonstrálás céljából, előzetes egyeztetés nélkül megjelent a durrësi kikötőben. Az albán vezetés elrendelte a harckészültséget, az olasz kormány pedig a nemzetközi közvélemény előtt magyarázkodásra kényszerült, és baráti látogatásnak aposztrofálta a hadihajók felvonulását. Mint azonban utólag diplomáciai forrásokból kiderült, valóban flottademonstrációról volt szó: a kikötőben álló hadihajók fenyegető árnyékában Armando Koch tiranai olasz követ a pénzügyi tárgyalások azonnali folytatását követelte Xhafer Vila albán külügyminisztertől, amit az Evangjeli-kormány az ellenséges olasz lépésre hivatkozva visszautasított. Az albán fél eltökéltsége végül hatott, az olasz kormány kommunikációjából fokozatosan eltűntek a korábbi időszak militáns fordulatai, 1935 januárjában pedig Olaszország egyszeri 3 millió aranyfrankos kötetlen felhasználású, vissza nem térítendő segélyt bocsátott az albán kormány rendelkezésére. 1935 júniusában újabb, a korábbi ultimátumoknál visszafogottabb egyezségtervezetet nyújtottak át az albánoknak, amelyekben a pénzügyi támogatások feltételeként sem a két ország vámuniója, sem az albán külügyminisztérium megszüntetése nem szerepelt. Az albán fél azonban továbbra sem kötelezte el magát, inkább időnyerésre játszott. Az albán politikai elitet ekkor egy kisebb felfordulás zavarta meg. Kostandin Çekrezi vezetésével 1935. augusztus 14-én a közép-albániai Fier városában Zogu- és olaszellenes lázadás tört ki. A rendkívül szervezetlen fieri felkelést a kormányerők már másnap leverték, és bár tényleges veszedelmet nem jelentett I. Zogu vagy a kabinet hatalmára, Musa Juka belügyminiszter ezt követően heves megtorló hadjáratot vezényelt le. Bizonyítékok és kirendelt védőügyvédek nélkül félezer embert állítottak hadi törvényszék elé, amely végül ötvenhárom halálos ítéletet hozott. A hazai és a nemzetközi közvélemény egyaránt felháborodott. Az elégedetlenség hullámait megszelídítendő I. Zogu 1935. október 16-án elfogadta Pandeli Evangjeli lemondását, Evangjeli utolsó kormánya feloszlott, és helyét pár nappal később a Mehdi Frashëri vezette „reformkormány” vehette át. ### Utolsó évei és halála Evangjeli 1937-től a nemzetgyűlés elnöki tisztét töltötte be. 1938. április 27-én ő vezette le I. Zogu és Apponyi Géraldine polgári házasságkötési ceremóniáját, és adta össze az ifjú házasokat. Noha ezekben az években szimpatizált az Albániát érintő olasz politikai célokkal, és 1939 tavaszán I. Zogut is igyekezett meggyőzni az olasz ultimátum elfogadásáról, az ország 1939. április 7-ei megszállását követően – nyolcvanéves volt ekkor – visszavonult a politikai élettől. Olaszország 1943. szeptemberi kapitulációját és Albánia német megszállás alá kerülését követően ismét tagja lett az októberben megalakult nemzetgyűlésnek, de ezen kívül más politikai feladatot nem vállalt. A kommunista hatalomátvételt követően, 1944-ben politikustársaitól eltérően megmenekült a letartóztatástól, de 1947 márciusában tiranai és korçai ingatlanjait elkobozták, különböző cégekben megszerzett résztulajdonaitól megfosztották, egyúttal kitiltották az albán fővárosból. Szülővárosában, Korçában halt meg kilencvenéves korában. A korçai köztemetőben (mai nevén Szentháromság temetőben) helyezték végső nyugalomra, sírja ma is ott található. ## Értékelése és emlékezete Pandeli Evangjelit kortársai középutas politikusként tartották számon. Fan Noli nagyra tartotta józan ítélőképességét és határozottságát, Faik Konica az elővigyázatos és mérsékelt politikust látta benne, aki megfékezheti a visszaélésekre hajlamos albán politikai elit túlkapásait. Eqrem Vlora szintén józan ítélőképességű, kompromisszumkész államférfinak, „az ország nagybácsijának” írta le, ugyanakkor attól tartott, hogy vérmérséklete meggátolhatja Evangjelit az igazán határozott politizálásban. Ezt az aggodalmat látszik igazolni, hogy Evangjeli Zogu autoriter politikai programjának szolgálatába sodródott. Bernd Fischer történész szerint „tisztességes, de gyenge” politikus volt. 1933–1935-ben hivatalban lévő utolsó kormánya idején a már előrehaladott korú Evangjeli sokat betegeskedett. Beosztottai elhatalmasodó titkolózására panaszkodtak, és arra, hogy egyre nehezebb döntéseket kicsikarni belőle. Feledékenysége is egyre inkább akadályozta a munkavégzésben, a politikai vezető körök egy része használhatatlannak tartotta. Vila külügyminiszter 1933 novemberében arról panaszkodott a tiranai görög követnek, hogy Evangjeli már három hete nem hívott össze kormányülést. Unokája visszaemlékezéseiből egy nyugodt és jó kedélyű, köztiszteletben álló férfi alakja bontakozik ki, akit még a lakásán felkereső kommunista partizánok is Nagybácsinak (Xhaxha) szólítottak. Az Evangjelivel 1934 márciusában Tiranában interjút készítő Barcs Imre „rokonszenves öregúrként” írta le a négy nyelven beszélő miniszterelnököt.

Vapiti

A vapiti (Cervus canadensis) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és a szarvasformák (Cervinae) alcsaládjába tartozó faj. A vapiti a világ egyik legnagyobb szarvasféléje, Észak-Amerika és Kelet-Ázsia legnagyobb emlőseinek egyike. A szarvasfélék családjában csak a jávorszarvas nagyobb nála, a számbárszarvas pedig méretében megközelíti. A vapiti igen hasonlít a gímszarvasra, emiatt sokáig azt hitték, hogy ennek alfaja, de a mitokondriális DNS-vizsgálat óta, amelyet 2004-ben végeztek el, a két állatot két külön fajnak tartják. A vapiti az erdőket és az erdőszéleket kedveli, itt füvekkel, lágy szárú növényekkel, levelekkel és kérgekkel táplálkozik. Habár Észak-Amerika és Kelet-Ázsia őshonos állata, jól beilleszkedett az olyan országokba is, ahová betelepítették, például Új-Zélandon és Argentínában. Jó alkalmazkodóképessége veszélyezteti az új élőhelyeket és azok endemikus élőlényeit. A vapitibikáknak nagy agancsuk van, amelyet évente lecserélnek. Az üzekedési időszakban a bikák egymásnak és a teheneknek mutogatják magukat, ha egyforma méretűek, akkor összeakasztják agancsukat és hangosan hallatják hangjukat, ezt nevezzük szarvasbőgésnek. A vapitibőgés azon természetes hangok egyike, amelyet az ember könnyen felismerhet. A vapiti állomány nagyon érzékeny néhány fertőző betegségre, amelyet átadhat a szarvasmarháknak és a juhoknak is. Sajnos az embernek azon törekvései, hogy a fertőző betegségeket megsemmisítse, eddig csak részleges sikerrel jártak. Egyes kultúrákban imádják a vapitit, mivel úgy vélik, hogy az állat szellemi erőt ad nekik. Ázsia egyes részein az agancsokat és az agancsháncsot a népi gyógyászatban használják. Az állatot húsáért is vadásszák, amely jobb minőségű és több fehérjét tartalmaz, mint a háziállatoké, például a szarvasmarháé és a csirkéé. ## Rendszertani besorolása A Cervus nem legelső képviselője 12 millió évvel ezelőtt jelent meg, Eurázsiában, a miocén korban. Észak-Amerikában csak a pleisztocén kori jég korszakainak idején telepedett meg, a Bering-földhídon keresztül. A mára már kihalt óriásszarvas (angol neve „Irish elk”; a vapiti neve is „elk” angolul), nem tartozik a Cervus nembe, de azért a szarvasfélék valaha élt legnagyobb képviselője. 2004-ig a gímszarvast és a vapitit azonos fajnak tekintették, mivel fogságban a két faj keverék utódai ivarképesek. A mitokondriális DNS-vizsgálat után, melynek során több száz gímszarvas és vapiti alfajtól, és más Cervus nembe tartozó fajtól vettek mintát, arra a következtetésre jutottak, hogy a vapitit faj rangra kell emelni. Az addigi rendszerezés szerint a gímszarvasnak több mint egy tucat alfaja volt; a DNS-vizsgálat után a vapitit közelebbi rokonságba állították a fehérajkú szarvassal és a szikaszarvassal, mint a gímszarvassal. Habár a vapiti és a gímszarvas ivarképes utódokat képes létrehozni, a vadonban ennek alig van esélye, mivel gátat szab neki a földrajzi távolság és a szaporodási időszakban különböző viselkedés. ### Alfajai A vapitinek számos alfaját írták le, ezekből hat Észak-Amerikában és három Ázsiában él, bár egyes rendszertannal foglalkozó tudósok szerint sok alfaj csak változat vagy fajta (egyik állat a másiktól csak kissé tér el megjelenésben vagy viselkedésben; az eltéréseket a környezeti viszonyok kényszerítették az állatokra). Az alfajok az agancs méretében és alakjában, testméretben, színezetben és párosodási viselkedésben különböznek egymástól. Az eurázsiai alfajok DNS-vizsgálata kimutatta, hogy az agancsnál, a szőrzetnél és a „szarvas tükörnél” (a farok alatti fehéres, sárgás folt) a változó fenotípusok az elterjedési területek különböző időjárási és életmódbeli változatosságainak köszönhetők. Az eredetileg hat észak-amerikai alfajból ma már csak négy él: - sziklás-hegységi vapiti (Cervus canadensis nelsoni) (Bailey, 1935): a Sziklás-hegységben él a kanadai Brit Columbia és Alberta tartományokban, valamint az Amerikai Egyesült Államok Idaho, Montana, Washington, Oregon, Nevada, Utah, Arizona, Új-Mexikó, Colorado, Wyoming, Észak-Dakota és Dél-Dakota államaiban. Nem fenyegeti veszély, mintegy 782 500 egyede élhet, ebből 3000 a Yellowstone Nemzeti Parkban. - Roosevelt-vapiti (Cervus canadensis roosevelti) (Merriam, 1897): Kaliforniában, valamint Oregon és Washington állam nyugati részén, és Brit Columbiában él. Néhány egyedét betelepítették az Alaszkához tartozó Afognak-szigetre is. Állományának nagyságát 20 000 és 30 000 egyed közöttire becsülik. A sziklás-hegységi vapitinál nagyobb termetű. - Manitoba vapiti (Cervus canadensis manitobensis) (Millais, 1915): Dél-Dakotában és a kanadai Manitoba és Saskatchewan tartományokban él. Populációja kisebb, mint a többi vapitié, de stabil, nagyjából 10 000 egyedből állhat. - Tule vapiti (Cervus canadensis nannodes) (Merriam, 1905): Kalifornia területén fordul elő. Korábban nagy csordái éltek Kalifornia nyílt füves pusztáin és erdeiben, de a vadászat miatt majdnem kihalt. Már nem élne egyetlen egyed sem, ha Henry Miller kaliforniai szarvasmarha-tenyésztő nem tartott volna meg egy kisebb csordát a birtokán. Ma már több mint 4000 Tule-vapiti él. A két kihalt észak-amerikai alfaj: - kanadai vapiti (Cervus canadensis canadensis) (Erxleben, 1777): Kanada atlanti partvidékén élt egykor, mára kihalt alfaj. - Cervus canadensis merriami (Nelson, 1902): kihalt. A négy megmaradt észak-amerikai csoport külön-külön alfajnak nyilvánítása lényeges, mert az amerikaiak politikája az, hogy mindegyik csoport saját egyéniségét megtarthassa, valamint az életfeltételek megvédésével a vapitiállományok túlélését biztosítsa. Ázsiában a következő vapiti alfajok léteznek: - Altáj vapiti (Cervus canadensis sibiricus) (Erxleben, 1777): az Altáj-hegységben, Mongólia északnyugati területein és Szibéria Bajkál-tó környéki vidékein fordul elő. Nagyon hasonlít az észak-amerikai vapitikre. - Tien-San vapiti vagy Tien-San maralszarvas (Cervus canadensis songaricus) (Severtzov, 1873): a Tien-san hegységben honos alfaj. Nagyon hasonlít az altáj vapitire, lehet, hogy azonos alfajt alkotnak. - iszubraszarvas (Cervus canadensis xanthopygus) (Milne-Edwards, 1867): Szibériában a Bajkál-tótól keletre, az Amur vidékén, Mongólia keleti részén, Kína északi területein és Észak-Koreában fordul elő. - Alashan vapiti (Cervus canadensis alashanicus) (Bobrinskii & Flerov, 1935): Kína Alxa, Gansu és Shanxi tartományaiban és Mongólia délkeleti részén él. A legújabb mitokondriális DNS vizsgálat után az Alashan vapitit az iszubraszarvassal vonták össze. Az iszubraszarvas sötétebb és vörösesebb színezetű, mint a többi állomány. Az észak- és közép-kínai Alashan vapiti a legkisebb az összes vapiti alfajból, és ezt az állatot tanulmányozták a legkevesebbet a vapitik közül. Valerius Geist szerint, aki a világ szarvasairól könyvet írt, úgy tartja, hogy csak három vapiti alfaj létezik. Geist szerint az iszubraszarvas és az Alashan vapiti külön alfajok, de a többi összes vapiti alfajt a kanadai vapitiba kéne gyűjteni. A legújabb DNS vizsgálatok szerint nincs több 3-4 vapiti alfajnál. Úgy tűnik, hogy az összes észak-amerikai alfaj a kanadai vapitihoz tartozik, sőt, még az altáj vapiti is ide tartozhat. Ettől eltérően az iszubraszarvas szemmel láthatóan elkülönül az altáj vapititól, de alig különböztethető meg az Alashan vapititól. A dél-ázsiai vapitik, amelyeket korábban gímszarvas alfajoknak véltek, tulajdonképpen az ázsiai vapiti alfajok változatai, köztük nincs mitokondriális DNS különbség. Ezek a változatok: - tibeti vapiti vagy Shou (Cervus canadensis wallichii) (G. Cuvier, 1823) – a Himalája keleti részén, Tibet déli területein és Bhutánban honos. Sokáig kihaltnak hitték, de 1988-ban ismét sikerült néhány egyedét felfedezni. - kasmírszarvas (Cervus canadensis hanglu) (Wagner, 1844) – Korábban a gímszarvas alfajának vélték, de mivel igen hasonlít a tibeti vapitira a kasmírszarvast áthelyezték a vapiti nevű szarvasfajba. Az állat a Kasmír régióban él. Súlyosan veszélyeztetett alfaj. A 2009. márciusi szarvasszámláláskor 175 állatot találtak ebből az alfajból. - MacNeill-vapiti (Cervus canadensis macneilli) (Lydekker, 1909): Tibet keleti részén és a kínai Qinghai tartományban él. - kanszui vapiti (Cervus canadensis kansuensis) (Pocock, 1912): csak Kína Gansu, Szecsuan, Ningxia és Shaanxi tartományaiban fordul elő. ## Neve A „vapiti” név a „waapiti” szóból származik, amelynek jelentése sauni nyelven (Shawnee) „fehér far” vagy „sápadt szarvas”. ## Megjelenése A vapiti egy nagy testű párosujjú patás, lábának felépítése hasonló a tevefélékéhez, a kecskeformákéhoz és a tulokformákéhoz. Mint minden szarvasfaj, a vapiti is kérődző, gyomra négy részből áll, azaz összetett. A nyelőcső után a bendő (rumen) található, utána következik a recésgyomor (reticulum). A harmadik rész a leveles- vagy százrétű gyomor (omasus). Végül az igazi, oltógyomor (abomasus). Ez az emésztőrendszer alkalmas a füvek, levelek és kérgek emésztéséhez. A nyár folyamán az állat naponta 4–7 kilogramm táplálékot fogyaszt. Az állat több mint kétszer olyan nehéz, mint az öszvérszarvas, amely 50-110 kilogramm súlyú, és szürkésbarna színű. A vapiti szőrzete vörösesebb, tükre sárgásbarnább és farka kisebb. A jávorszarvas jóval nagyobb (240–310 centiméter hosszú és 200–700 kilogramm súlyú) és sötétebb a vapitinál, agancsuk is nagyon különböző, és a jávorszarvas nem alkot csordákat. A vapititehén körülbelül 225 kg súlyú, marmagassága 130 centiméter, hossza 200 centiméter. A kifejlett bika 25 százalékkal nagyobb a tehénnél; tömege 320 kilogramm, marmagassága 150 centiméter, hossza 250 centiméter. A Roosevelt-vapiti a legnagyobb vapiti alfaj, az alaszkai állományban: 600 kilogrammos súlyt elérő bikák is találhatók. Csak a bikáknak van agancsa, ezek tavasszal kezdenek nőni, és minden télen lehullnak. Az eddig talált legnagyobb agancs 120 centiméter hosszú és 18 kilogramm súlyú. Az agancs csontos szövetből áll, naponta 2,5 centimétert nő. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja. Ősszel az állat ledörzsöli kifejlett agancsairól a háncsot. A vapiti agancsnak nyolc vagy ennél több kis ágacskája is ülhet a főágon; az ágacskák száma nem mutatja az állat életkorát. Az altáj vapitinak és az észak-amerikai alfajoknak van a legnagyobb agancsa, míg az Alashan vapitinak van a legkisebb. Az agancs méretét és állapotát a tesztoszteron mennyisége határozza meg. Késő ősszel, amikor az üzekedési időszak befejeződött és a tehenek már nem árasztanak „csábító feromonokat”, a bikák tesztoszteron szintje csökken, és újból beáll a „békesség”. Ez után az agancsok a tél elején leválnak gazdájukról. Ősszel az állat vastagabb bundát növeszt, amely hőszigetelőként szolgál télen. Az altáji és az összes észak-amerikai alfaj bikáinak, teheneinek és borjainak nyaka köré vastag sörény nő; viszont az iszubraszarvasok és az Alashan vapitik teheneinek és borjainak ilyen nyaksörénye nincs. Kora nyárra a vastag bundát már levetik, az állatok fákhoz dörzsölődve szabadulnak meg tőle. Mindegyik alfajnak jól látszik a tükre és kicsi a farka. Az alfajok színezete élőhelytől és időszaktól függően változó. Télen a szürke és a világosabb árnyalatok, míg nyáron a vöröses, sötét árnyalatok az uralkodó színek. A szárazabb élőhelyek alfajai világosabbak, mint az erdőlakó alfajok. Nyáron majdnem mindegyik vapitinak elüt a sárgásbarna bunda színe a sötétbarna fejtől, nyaktól és lábaktól. Az erdőlakó iszubraszarvasoknak és az Alashan vapitiknak nyáron is sötétebb vörösesbarna szőrzetük van, emiatt nem olyan elütőek a test többi részétől. Mint sok más szarvasfajnál, a borjak a vapitinál is pettyesen születnek, de a pettyek a nyár végére elmosódnak. A fiatal iszubraszarvasok hátukon a nyári szőrzetben megtartanak néhány narancsszínű pettyet. Ez a tartós pettyezettség megfigyelhető a kimondottan erdőlakó gímszarvasoknál is. ## Ökológia ### Előfordulása A vapiti mai alfajai az egykori Bering-földhíd területén élő állatok leszármazottjai. A Bering-földhíd a pleisztocén korban Ázsia és Észak-Amerika közti sztyeppés szárazföld volt, amely hidat alkotott a két kontinens között. A földhíd lehetőséget adott arra, hogy a vonuló emlősök egyik kontinensről a másikra menjenek. A leggyakoribb átkelők a barna medve, a rénszarvas, a jávorszarvas és az ember. Ahogy a pleisztocén kor a végére járt és az óceánok vízszintje nőni kezdett, elárasztotta Beringiát, és a vapitik egy része Ázsiába, a másik része pedig Észak-Amerikába húzódott. Észak-Amerikában a vapitik majdnem minden típusú élőhelyhez alkalmazkodtak, kivéve a tundrát, a valódi sivatagokat és az USA délkeleti részét, amelynek éghajlata túl meleg számukra, valamint ezen vidék domborzata sem megfelelő, hiszen a vapitik a hegyvidéket kedvelik. A Szibériától délre élő és közép-ázsiai vapitik elterjedési területe korábban jóval nagyobb volt. Manapság visszaszorultak a Bajkál-tótól nyugatra fekvő Szaján- és Altáj-hegység vidékeire és a Tien-san környékére, amely határt képez Kirgizisztán, Kazahsztán és a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület között. Az altáj vapiti élőhelye hasonló az Észak-Amerikában élő sziklás-hegységi vapiti élőhelyéhez. Az elterjedési területük egész felületén a vapitik erdő- és erdőszéllakók, sok más szarvasfajhoz hasonlóan. A hegységekben az állatok nyáron a magasabb területekre vonulnak, míg télen lejjebb ereszkednek. A nagyon alkalmazkodóképes vapiti még a félsivatagokat is meghódította Észak-Amerikában, így a Nagy-medencét is. Az iszubraszarvas és az Alashan vapiti elsősorban erdőlakók, ezt kisebb méretű agancsaik is tanúsítják. ### Betelepítések A vadászati szövetségek a sziklás-hegységi vapitit kelet-amerikai Appalache-hegység környékére telepítették be a kanadai vapiti helyébe, amely korábban kihalt. Miután Kentucky, Észak-Karolina és Tennessee államokba betelepítették a fajt, az állatok átköltöztek a szomszédos Virginia és Nyugat-Virginia államokba, ahol állandó állományokat alkotnak. A vapitikat más államokba is visszatelepítették, ahonnan eltűntek, például Pennsylvaniába, Michiganbe és Wisconsinba. Egy 1989-es felmérés szerint a sziklás-hegységi vapitinak 782 500 egyede volt. Az összes észak-amerikai alfaj együtt több mint 1 millió példányból áll. Az európaiak megérkezése előtt Észak-Amerikában körülbelül 10 millió vapiti élhetett. Manapság a világ vapitijainak száma – beleértve a vadakat és fogságban tartottakat – körülbelül kétmillióra tehető. Az őshazájukon kívül a vapitikat és más szarvasfajokat húsukért, agancsaikért és agancsháncsukért olyan helyekre is betelepítették, ahol addig nagy testű patás állat csak kis számban vagy egyáltalán nem létezett. Mivel a vapitik és rokonaik igen alkalmazkodóképesek, sokszor az új élőhelyek kárára válhatnak. A vapitit és a gímszarvast a 20. század elején telepítették be Argentína és Chile területére. Ezekben az országokban inváziós fajoknak számítanak, mivel túllegelik a növényzetet, és vetélytársává váltak az őslakos chilei villásszarvasnak és más helybéli növényevőknek. Mivel jelenléte ezekben az országokban veszélyeztet ritka állatokat, a Természetvédelmi Világszövetség a 100 legrosszabb bevándorló listájára helyezte a vapitit. A vapitit és a gímszarvast Írországba és Ausztráliába is betelepítették. Új-Zélandra a 19. század közepén kezdték betelepíteni a szarvasfajokat, manapság a szigetországban a gímszarvasból van a legtöbb, a vapiti csak 15 százalékát teszi ki a szarvasállománynak. Ezek a szarvasok nemcsak a növényzetnek ártanak, hanem saját maguknak is, mivel túllegelik a kedvelt növényeket, és emiatt elszaporodnak a számukra kevésbé ízletes növények. De a túllegeléssel hosszú távú kárt is okoznak, ami azt jelenti, hogy idővel teljesen eltűnnek az olyan növények, amelyek más (általában őshonos) állatok számára is létfontosságúak. Akárcsak Argentínában és Chilében, Új-Zélandon is inváziós fajnak nyilvánította a Természetvédelmi Világszövetség a vapitit és a gímszarvast. ## Életmódja ### Viselkedése A kifejlett vapitik az év nagy részében általában egynemű csordákba gyűlnek. Az üzekedési időszak alatt a felnőtt bikák egymással harcolnak a háremükben levő tehenekért. Az ellenséges bikák magukat mutogatják egymásnak, aminek az a célja, hogy felmérjék a másik agancsát és erejét. Ha az egyik bika kisebb vagy gyengébb, akkor ösztönösen visszahúzódik. Összecsapás csak akkor következik be, amikor az ellenfelek egyformák. A „csatában” súlyos sérülések is történhetnek. A bikák a mutogatás és bőgés mellett gödröket vájnak a földbe, ahová vizelnek, később pedig ebbe hengergőznek. A vizelet beivódik a szőrzetükbe, aminek szaga igen vonzó a tehenek számára. A domináns bikák a párzási időszak alatt, ami augusztustól tél elejéig tart, követik a tehéncsordákat. Egy bika húsz, vagy ennél több tehenet gyűjt háremébe, amelyet más bikáktól és a ragadozóktól védelmez. Csak a kifejlett bikáknak vannak nagy háremeik, de ők is körülbelül csak nyolc évig párosodnak sikeresen. A 2–4 év közti, és a 11 éven felüli bikáknak ritkán van háremük, ezért az üzekedési időszak alatt a nagyobb háremek szélein „próbálnak szerencsét”. Ha egy fiatal vagy egy öreg bikának mégis sikerül háremet gyűjtenie, valószínűleg ezt nem tudja sokáig birtokolni, mert egy erőteljes bika hamar átveszi a háremet és elűzi gyengébb elődjét. A párzási időszakban a bikák ritkán vagy egyáltalán nem táplálkoznak, emiatt testsúlyuk 20 százalékát is elveszíthetik. Az olyan bikák, amelyek rossz állapotban kezdik a párosodási időszakot, nem élik túl a szezont, vagy ha mégis, akkor valószínűleg a tél folyamán pusztulnak el. A bikák hangosan ordítanak, ezt szarvasbőgésnek nevezik, mely több kilométerre, nyílt terepen még nagyobb távolságba elhallatszik. A tehenek azokat a bikákat kedvelik, amelyek többször és hangosabban bőgnek. A szarvasbőgés leggyakrabban hajnalban és az esti órákban hallható. A szürke farkasok vonyítása mellett a szarvasbőgés a legismertebb természeti hang. ### Szaporodása A vapititehenek évente csak 1–2 napig termékenyek. A megtermékenyítéshez egy tucat vagy ennél több párosodási próbálkozás szükséges. A tehenek második életévükben válnak ivarképessé, és először egy, ritkán két borjat ellenek. Azért, hogy a tehén vemhes maradhasson, súlyának legalább 200 kilósnak kell lennie. A vemhesség 240–262 napig tart; az újszülött borjú 15–16 kilogrammos. Ellés előtt a tehén elhagyja csordáját, és nem tér addig vissza, amíg borja nem elég erős ahhoz, hogy elmeneküljön a ragadozók elől. Mint sok más szarvasfajnál, a vapiti borjú is pettyekkel jön a világra, de a pettyek a nyár végére elmosódnak. Az iszubraszarvas megtart néhány narancsszínű pettyet a hátán, amíg nem lesz idősebb. Két héttel születése után a borjú anyja csordájához csatlakozik; két hónap után befejeződik a szoptatás. Féléves korukban a borjak elérik egy felnőtt fehérfarkú szarvas nőstényének tömegét, vagyis a 70 kilogrammot. A fiatal állat majdnem egy évig, a következő borjú születéséig marad anyjával. A vemhességi idő mindegyik alfajnál egyforma. A vapiti vadon 10–13 évet él, de fogságban 20 évig is elélhet. Egyes alfajok, amelyekre nem nagyon vadásznak a ragadozók, a 15 évet is elérik a vadonban. ### Ragadozói A vapitibikák több mint fél éven keresztül hordják agancsaikat. Ebben az időszakukban nem annyira társas állatok, mint miután elhullatják fejük ékességét. Ekkor a bikák legénycsordákba verődnek, hogy közösen könnyebben védelmezzék egymást. Az agancsok a bikák közti vetélkedés mellett jó védelmet nyújtanak gazdájuknak a ragadozókkal szemben. Az agancson kívül védelmet nyújtanak a mellső lábak is, ezekkel mindkét nemű állat sikeresen verheti vissza támadóját. A csordákban egy-két vapiti őrködik, figyelik a veszélyeket, míg a többi állat nyugodtan legel. A szaporodási időszak befejeztével a tehenek több mint 50 tagú csordákba gyűlnek. A fiatal borjakat az anyák hívogatják, hogy a kicsik ne széledjenek szét. Ha a csordában sok a kicsi, akkor a nap legnagyobb részében állandó hívó kiáltásokat lehet hallani. Amikor ragadozók közelednek, a legnagyobb tehenek szembefordulnak az ellenséggel és mellső lábaikkal támadni kezdenek. A kisebb ragadozók visszaveréséhez elégséges, ha torokhangokat adnak ki. A legveszélyesebb ragadozóik a falkákban élő szürke farkasok és prérifarkasok, valamint a magányos pumák, de a barna és a fekete medvék is vadásznak rájuk. A prérifarkasok inkább a borjakból válogatnak, de télen néha kiéhezett felnőtteket is megtámadnak. Yellowstone-ban a medvék a fő ragadozói a vapiti borjaknak. Ázsiában a vapitira főleg a farkasok, ázsiai vadkutyák, barna medvék, szibériai tigrisek, amuri leopárdok és hópárducok vadásznak, de a borjakra az eurázsiai hiúz és a vaddisznó is veszélyt jelent. A tigrisek korábban a Bajkál-tónál iszubraszarvasokra vadásztak, most ezt teszik az Amur vidékén is. ### Vándorlása Mint sok olyan szarvasfaj, amely a hegységekben is él, a vapiti is vándorállat. Tavasszal, miután a hó elolvad és a magasban levő mezők kizöldellnek, a vapiti felköltözik ide, ősszel viszont fordítva cselekszik, lejjebb húzódik a hegyek lábánál lévő erdőkbe, ahol több táplálék található, és a hideg szelektől is védettebbek. A vadászat is befolyásolja a vándorlását, mivel nem marad meg olyan helyeken, ahol háborgatják. A Roosevelt-vapiti általában nem vándorol, mivel élőhelyén az évszakok nem olyan eltérőek egymástól, és mert a tápláléka mindig biztosított. ### Tápláléka A vapiti kérődző állat, négyosztatú összetett gyomra van. Eltérően a fehérfarkú szarvastól és a jávorszarvastól, amelyek bokorevők, a vapiti a szarvasmarhához hasonlóan legelő, de más legelő szarvasfajokkal ellentétben a vapiti levelekkel és ágakkal is táplálkozik. A vapiti inkább a korai órákban és szürkületkor legel, a kérődzéshez visszahúzódik nyugodtabb helyekre. Táplálékát az évszakok határozzák meg: füvet egész évben fogyaszt, kivéve télen; étrendjét olyankor kéreggel, tavasszal és nyáron rügyekkel, illetve levelekkel egészíti ki. Az állat naponta 4–7, a nagyobb példányok 9 kilogramm táplálékot fogyasztanak. Mivel igen kedveli a nyárfa rügyeit, a vapiti elterjedési területének egyes részein a nyárfa állomány csökkenni kezdett. Az erdészek az ürülék tanulmányozásával figyelik a vapiti állomány egészségét és étrendjét. ### Betegségei és élősködői A vapiti fajt legalább 53 protiszta és élősködő állat támadja meg, de ezek közül csak néhány okoz jelentős elhalálozást a vad és a fogságban tartott állományok között. A Parelaphostrongylus tenuis egy fonálféreg, amely a vapiti és más szarvasfajok gerincvelőjét és agyát támadja meg. A fertőzés halálos. Az élősködő végső gazdaállata a fehérfarkú szarvas, amelynek nem árt. Az átmeneti gazdák, a házas és csupasz csigák, amelyeket a vapitik legelés közben véletlenül lenyelnek, ártalmasak, mivel ezen élősködők hordozói. A szarvasok idült lesoványodással járó betegsége a vapiti agyszövetét támadja meg. Ez a betegség fellelhető Észak-Amerika egész területén. A betegséget az 1960-as évek végén fedezték fel az öszvérszarvas állományokban. A betegség számos térségben megtámadta a tenyész- és vadvapiti állományokat. A beteg állatok súlyukból veszítenek, állandóan szomjasok, képtelenek a tájékozódásra és kedvetlenek, a súlyosan betegek el is pusztulnak. Ez a betegség hasonlít a szivacsos agyvelőelfajulásra (Bovine Spongiform Encephalopathia), de nem azonos vele. A vizsgálatok alapján kitűnt, hogy ez a betegség nem veszélyes az emberre és a szarvasmarhára, 2002-ben Dél-Korea mégis e betegség megelőzésére hivatkozva tiltotta be az USA-ból való agancsháncs beszállítást. A brucellosis néha a Yellowstone-i vapiti állományokat támadja meg. Az USA-ban csak itt létezik még ez a fajta betegség. A brucellosis a szarvasmarháknál terméketlenséget, vemhességmegszakadást és csökkent tejtermelést okoz. A betegség az embernek is átadható, az embernél több évig tartó influenzaszerű tüneteket okoz. Habár az amerikai bölény terjeszti a legjobban a brucellosist, a wyomingi lovakat és az idahoi szarvasmarhákat a vapiti fertőzte meg. A kutatók oltásokkal próbálják megállítani a betegséget, a beteg állatokat pedig kilövik. Szerintük a program sikerrel fog járni. Nemrég Pennsylvania államban 65 bélparaziták által megbetegedett állatból 33 elpusztult, a boncolás után kiderült, hogy 21 állatnak az Eimeria- és az Ostertagia-fajok okozták halálát, míg 12 állat halálának az oka tüdőgyulladás volt. Egyes élősködők, mint amilyenek a Fascioloides magna és Dictyocaulus viviparus jelenléte természetes a vapitikben. Ezek nem jelentenek veszélyt az ember számára. Mivel azonban a Fascioloides magna összetéveszthető a halálos májmétellyel, a hatóság és a vásárlók aggállyal tekintenek a vapiti termékekre, mert az eladásra szánt tenyészállatok között létezhetnek olyan egyedek is, amelyek a halálos fertőzést hordozzák. ## A vapiti és az ember ### Szerepe a kultúrában A vapiti számos amerikai őslakos törzs számára fontos szerepet tölt be. Délnyugat-Amerikában, az egykor anaszázik által lakott területen sok vapitit ábrázoló barlangrajzot találtak. A festmények több ezer évesek. Más indián törzsek, mint amilyenek a ktunaxák, a krík, a feketelábak, az odzsibvék és a paunik a vapiti bőrből takarókat és ruhákat készítettek. A vapiti a lakoták számára igen fontos szellemi szerepet játszott. Születésekor egy lakota fiú vapiti fogat kapott ajándékba, hogy hosszú életű legyen, mivel a lakota megfigyelések szerint az elpusztult vapitiből a fog porlik szét utoljára. Úgy vélik, hogy a vapitinak nagyon erős szexuális potenciálja van, és ez a lakota törzsbelieknek különösen fontos. Ha egy fiatal lakota férfi egy vapitiról álmodik, az számukra a szexuális érettség és erő jele. Az ő hitük szerint a mitológiai vagy spirituális vapiti (nem a faj valódi egyede) az ember tanítómestere és a szexuális erő és bátorság megtestesítője. Ázsiában a neolitikumi barlangrajzok agancs nélküli vapititeheneket is ábrázolnak, festőik számára ezek az állatok az újjászületést és a folytonosságot jelentették. A bronzkor elejétől a vapiti már ritkábban jelenik meg a barlangrajzokban, mivel a vadászó-gyűjtögetők áttértek a mezőgazdaságra, és az állat elveszítette szellemi jelentőségét az emberek számára. A sziklás-hegységi vapiti Utah állam hivatalos címerállata. Michigan zászlója egy vapitit és egy jávorszarvast ábrázol. A Benevolent and Protective Order of Elks (B.P.O.E.) szervezet a vapitit választotta névadó állatának (elk = vapiti), mivel szerintük az állatnak olyan tulajdonságai vannak, amelyeket a szervezet tagjainak szükséges lenne elsajátítaniuk és ápolniuk. A rend alapítói szerint a vapiti jellegzetes amerikai állat. A rend első jelvénye egy szétterülő agancsos vapitibikafej volt, amelyet ma is nagy becsben tartanak. Sok B.P.O.E. rendtagnak aranyozott, ékkövekkel kirakott vapiti foga van. ### Gazdasági jelentősége 2006-ban, az Amerikai Egyesült Államok Halászati és Vadászati Hivatala (U.S. Fish and Wildlife Service) szerint az amerikai szarvasfajok állományai csökkenőfélben vannak, de a vapitit azért szabad vadászni, mivel gazdaságilag igen fontos szerepet tölt be (a vadasparkok bevételhez jutnak a vadászengedélyekből). A vapitit farmokon tenyésztik vadászat céljából, vagy húsáért és agancsháncsáért. Egyes emberek pénzt adnak azért, hogy egy bezárt állatot, amelynek nincs lehetősége a menekülésre, lelőhessenek. Az állatokat ipari mértékben nem nagyon vágják, de azért néhány vendéglőben és bevásárló központban lehet rendelni, illetve vásárolni vapiti termékeket. A vapitihús íze a szarvasmarha- és a vadhús között van, nagyon gazdag fehérjékben, de kevesebb zsírt és koleszterint tartalmaz, mint a szarvasmarha- vagy a csirkehús. Ugyanakkor jelentős vas-, foszfor- és cinkforrás is. Egy állat 10–11 kilogramm háncsot képes „termelni”, a háncsot az Egyesült Államokbeli, a kanadai és az új-zélandi farmokon összegyűjtik és Kelet-Ázsia piacain eladják, ahol a hagyományos orvoslásban használják fel. Egyes kultúrákban a háncsot afrodiziákumként is használják. Az észak-amerikai vapitiháncs fogyasztása veszéllyel is járhat, mivel a háncs származhat olyan vapititól is, amely a szarvasok idült lesoványodással járó betegségével volt fertőzött, ezért prionokat tartalmaz, és ez az embernél Creutzfeldt–Jakob-szindrómát okozhat. Az agancsot a művészetben bútorok díszítésére és egyéb árucikkekhez használják. A han kínaiak, a türk népek, a tunguz népek, a mongolok és a koreaiak mindegyik ázsiai vapiti alfajt szelídítették és tenyésztették. A vapiti farmok eléggé elterjedtek az USA-ban és Új-Zélandon. A vapiti bőröket évezredek óta használják tipi, takaró, ruha és lábbeli készítésére. Manapság a bőr használata inkább dísznek számít, és nem ritkák a vapiti bőrből készült kesztyűk, cipők és övek. 1967-től az Amerikai Cserkészszövetség segít a Wyoming állami Nemzeti Vapiti Menhely (National Elk Refuge) dolgozóinak az agancsok begyűjtésében. A begyűjtés után az agancsokat árverésen adják el, a bevételt pedig a menhely segítésére fordítják. 2006-ban 3200 kilogramm agancsot adtak el, ami körülbelül 76 000 dollárt hozott a menhelynek. Ugyanebben az évben 980 kilogramm agancsból állították helyre Jackson város főterének díszkapuit. ## Fordítás

Aerosmith

Az Aerosmith amerikai hard rock zenekar, melyet gyakran illetnek a „The Bad Boys Boston” (bostoni rosszfiúk) és az „America's Greatest Rock and Roll Band” (Amerika legnagyobb rock and roll zenekara) jelzőkkel. A zenekar hagyományos rhytm & blues alapú rockot játszik, de hosszas pályafutásuk alatt több stílus is felbukkant zenéjükben. Míg a korai érát a rhythm and blues és a bluesalapú hard rock jellemezte, addig a 80-as években már poposabb és AOR-osabb felhanggal is megszólaltak, a hard rock mellett. A sok stílusváltás ellenére is meg tudták őrizni sajátos arculatukat, és számos későbbi rockegyüttesnek jelentettek inspirációs forrást. Az együttes 1970-ben alakult Bostonban, miután Steven Tyler énekes csatlakozott a Jam Band két tagjához, Tom Hamilton basszusgitároshoz és Joe Perry gitároshoz. A felállás Joey Kramer dobossal és Ray Tabano gitárossal lett teljes. 1971-ben Tabanót Brad Whitford váltotta fel, így kialakult az együttes klasszikus felállása. 1972-ben a Columbia Records kiadóval szerződtek, de az első két albumuk (Aerosmith 1973, Get Your Wings – 1974) még nem lett sikeres. A mainstream áttörést az 1975-ben megjelent Toys in the Attic hozta el számukra, majd az ezt követő Rocks albummal szupersztár státuszba kerültek. A sikerek hatására az első két album is platinalemez minősítést szerzett, a zenekar hűséges rajongótáborát pedig Blue Armyként (kék hadsereg) emlegették (utalva egységes farmerdzseki és nadrág megjelenésükre). Az 1970-es évek közepén-végén az egyik legnépszerűbb együttesnek számítottak, a belső konfliktusok és a mértéktelen kábítószerhasználat viszont megakasztotta az együttes pályafutását, és a 80-as évekre népszerűségük jelentősen csökkent. Joe Perry 1979-ben, Brad Whitford 1981-ben kilépett, helyükre Jimmy Crespo és Rick Dufay került. A már velük készült Rock in a Hard Place ugyan aranylemez lett, de már nem tudta megismételni a korábbi sikereket. 1984-ben Perry és Whitford visszatért, a zenekar pedig a Geffen Recordsszal kötött hosszú távú szerződést. Korábbi népszerűségüket az 1987-ben megjelent Permanent Vacation albummal érték el, amelyet már a korábban jellemző alkohol- és drogproblémák nélkül készítettek el. Ezt követően olyan sikeres albumok születtek, mint a Pump (1989), a Get a Grip (1993), vagy a Nine Lives (1997). Az együttes 1980-as évek végi sikereit úgy szokás jellemezni, mint az egyik leginkább figyelemre méltó visszatérést a rockzene történetében. Öt évtizedes pályafutásuk alatt generációk sztárzenekaraira voltak hatással, kezdve a Guns N’ Rosestól a Metallicáig, a Mötley Crüe-től a Nirvanáig. Amerika egyik legismertebb és legnagyobb múltra visszatekintő zenekara, amely kereskedelmileg a legkelendőbb amerikai zenekar, a világszerte több mint 170 millió eladott lemezével (ebből 70,2 milliót adtak el az USA-ban). Az Aerosmith tekinthető a legtöbb arany- és multiplatina-albummal rendelkező amerikai zenekarnak, ezenkívül számos zenei díj fűződik az együttes nevéhez. Pályájuk során 21 daluk került fel a Billboard Hot 100 Top 40-es listájára, amelyből kilenc vezette a Mainstream Rock listát. Emellett négy Grammy-díj és tíz MTV Video Music Awards fűződik a nevükhöz. Népszerűségüket az 1990-es években és az új évezredben is meg tudták őrizni, a mai napig telt házas stadionkoncerteket adnak. 2001-ben bekerültek a Rock and Roll Hall of Fame-be, de szerepeltek a Rolling Stone és a VH1 minden idők 100 legnagyobb előadóinak listáján is. A két fő dalszerző Tyler és Perry 2013-ban a Songwriters Hall of Fame tiszteletbeli tagja lett, míg a zenekar 2019-ben kapott csillagot a Hollywoodi hírességek sétányán. 2020-ban az Aerosmith kapta meg a MusiCares Person of the Year díjat. ## Történet ### Előzmények Az együttest Steven Tyler énekes, Joe Perry gitáros és Tom Hamilton basszusgitáros alapította 1970-ben. Tyler 1964-ben alapította meg első zenekarát, a The Strangerst, amely hamarosan a The Strangeurs nevet vette fel. Az együttes gyorsan Yonkers egyik legnépszerűbb formációja lett. 1966-ban már a Chain Reaction nevet használták, majd The Sun címmel egy kislemezt is kiadtak. A nagyrészt feldolgozásokat játszó együttes telt házas klubkoncerteket adott, Steven Tyler pedig a környék sztárénekese lett. A Chain Reaction ezt követően Chainre rövidítette a nevét, majd 1968-ban feloszlott. Tyler ezt követően olyan kérészéletű és sikertelen együttesekben bukkant fel, mint a „Pipe Dream” és a „Plastic Glass”. Joe Perry és Tom Hamilton már az 1960-as évek végén is együtt játszott a blues alapú Jam Band együttesben. A zenekar 1969 nyarán Sunapeeben is fellépett, ahol Steven Tyler is a nézők között volt. Az énekes az előadás alatt egyből eldöntötte, hogy velük képzeli el zenei karrierjét. Elsősorban az érzés és a színpadról áramló energia nyerte el a tetszését, semmint a pontos vagy kiemelkedő hangszeres teljesítmény: A közös zenélésre azonban bő egy évig mégsem került sor. Tyler ez idő alatt a „Fox Chase” és a „William Proud” együttesekben fordult meg, míg Perry és Hamilton továbbra is a Jam Band tagja maradt. 1970 szeptemberében Bostonba költöztek, hogy ott alapítsanak új zenekart. Az énekes – ahogy azt már korábban eldöntötték – Steven Tyler lett, aki hozta magával a Chain volt basszusgitárosát, Ray Tabanót is. Tabano másodgitárosként csatlakozott hozzájuk, amit Perry kezdetben ellenzett, ő ugyanis egy gitárral képzelte el a zenekart. Tyler azonban ragaszkodott a kétgitáros felálláshoz, ezenkívül Hamiltont Don Solomonra kívánta lecserélni, aki korábban a William Proudban már zenélt vele. Joe Perry viszont Hamiltont akarta basszusgitárosnak, így az a megoldás született, hogy maradt Hamilton, cserébe Ray Tabano lett a másodgitáros. Tyler a korábbi zenekaraiban dobosként kezdte pályafutását, később az éneklés mellett gyakran beült a dobfelszerelés mögé is. Ő azonban a formálódó együttesben kizárólag frontember akart lenni, így felvetette, hogy csak akkor marad, ha nem kell dobolnia. A megegyezés után – Ray Tabano javaslatára – Joey Kramer lett a zenekar dobosa, aki korábban már ismerte Tylert, mivel ő is yonkersi volt. Elmondása szerint mindig arra vágyott, hogy egy zenekarban játszhasson Tylerrel. Kramer, aki ekkortájt a Berklee College of Music hallgatója volt, elhagyta az intézményt, hogy teljes erőbedobással a zenekarra koncentrálhasson. Az 1970 nyarán megalakult Tyler–Perry–Tabano–Hamilton–Kramer-felállású zenekar Bostonba tette át székhelyét, ahol a Commonwealth Avenue 1325. szám alatt találtak egy két hálószobás kiadó lakást. A még név nélküli zenekar első próbáira egy egyetemi kollégium alagsorában került sor. Az együttesből Tyler rendelkezett a legtöbb zenekari tapasztalattal és muzikalitással, így gyakorlatilag ő volt a zenekar tanára. A hangszeresek nyers erőt és energiát mutattak neki. Kezdetben ez kovácsolta össze őket, de tulajdonképpen a mai napig ez adja a közöttük lévő szeretet-gyűlölet viszony alapját. Gyakorlásképpen Rolling Stones-számokat játszottak, hangról hangra. Steven Tyler később így idézte fel az első próbákat: ### Aerosmith, Get Your Wings (1970–1974) Zenekarnévnek elsőként a „Spike Jones and the Hookers” merült fel, de mivel a „spike” a drogos szlengben fecskendőt, a „jones” pedig függőséget jelentett, elvetették az ötletet. Ezenkívül szóba került a „The Bananas” és a „Hookers” (prostik) kifejezés is, de Tyleren kívül ezek senkinek nem tetszettek. Az Aerosmith nevet Joey Kramer találta ki, akit Harry Nilsson Aerial Ballet című albuma ihletett meg. A többieknek kezdetben nem tetszett az ötlet, mivel Sinclair Lewis Arrowsmith című, 1925-ös regényére gondoltak, amely kötelező olvasmánynak számított az iskolákban. Miután Kramer felvázolta ötleteit, és elmagyarázta, hogy nem az Arrowsmith regényre utalt, mindenki egyetértett az Aerosmith név felvételével. Az első koncertre a massachusettsi Hopkintonban került sor, a Nipmuc gimnáziumban. Az előadáson felhangzott a Movin’ Out, a Somebody, a Walkin the Dog, de olyan feldolgozások is előkerültek, mint a Good Times Bad Times, vagy a Train Kept A-Rollin (Led Zeppelin). Eleinte kénytelenek voltak saját magukat promotálni, majd New Hampshire-ben szereztek maguknak egy ügynököt, Ed Malhoit személyében, aki főiskolákon és fogadókban szervezett nekik fellépéseket hétvégenként. A zenekar pénzügyeit ekkoriban még Joey Kramer intézte. 1971-ben Ray Tabanót ingadozó teljesítménye és féktelen viselkedése miatt kirúgták. Tabano igen kezdetleges szinten használta hangszerét, ezenkívül állandóan összeszólalkozott az együttes tagjaival, elsősorban Tylerrel. A gitáros távozása azonban megviselte Tylert, akivel a mai napig barátságban maradt. Tabano kezdetben tudomásul sem vette kirúgatását, és még hetekig az együttessel maradt. Az új gitáros végül Brad Whitford lett, akit egy Justin Thyme-koncerten láttak, de korábban az Earth Inc. tagja volt. A Justin Thyme annak a Twitty Farrennek volt az új együttese, aki a William Proudban már játszott együtt Tylerrel. Whitford játéka azonnal megtetszett az Aerosmith tagjainak, és felajánlották neki a másodgitárosi posztot. Whitford, aki a Coolidge Middle School és a Berklee School of Music hallgatója volt, elfogadta az ajánlatot, és tökéletes összhangba került Perry játékával. Ezzel kialakult a klasszikusnak is hívott Tyler–Perry–Whitford–Hamilton–Kramer-felállás, amely egészen 1979-ig maradt együtt, majd 1984-ben újjáalakult, és a mai napig működőképesnek bizonyul. Az új felállású zenekar az első közös koncertjét a Vermontban lévő Savage Beastben adta. Az Aerosmith első meghallgatását lemezszerződés reményében a Columbiánál dolgozó George Page-nek tartotta. Neki tetszett a zene, ezért elvitte demójukat New Yorkba, az Epic Records munkatársához, Steve Paley-hez. Ő azonban visszautasította az együttest, lévén egy ilyen pofátlan Mick Jagger-kópia (utalva Tylerre) soha az életben nem lesz sikeres. Ezt követően a zenekar egyre több koncertet adott Új-Angliában, és szerzett magának egy 72 személyes iskolabuszt a turnézáshoz. 1971 decemberében hatalmas kiugrási lehetőséghez jutottak, amikor sikerült lekötniük egy fellépést a Humble Pie előzenekaraként. A koncerten különleges vendégként Edgar Winter is fellépett. Ez volt az Aerosmith első koncertje New Yorkban, sőt az első New Englanden kívül. A következő hetekben nehéz idők jártak rájuk: majdnem kilakoltatták őket a házukból, ráadásul próbálni sem tudtak hol. A megoldás végül Frank Connelly koncertszervező személyében érkezett, aki menedzsmentszerződést kötött velük, és a korábbiaknál jóval nagyobb bevételeket ígért a zenekarnak. Frank Connelly Boston legnagyobb koncertszervezője volt, korábban kötött le fellépéseket a Beatlesnek, Jimi Hendrixnek és a Led Zeppelinnek is. 1972 kora tavaszán a Manhattanben lévő Kansas City Clubban koncerteztek, mely fellépésen jelen voltak David Krebs és Steve Leber menedzserek. Az Aerosmith szerződést kötött a később Leber-Krebs Inc. néven ismertté vált céggel, akik ezt követően 12 éven át menedzselték az együttest. 1972 júniusában még egy koncertet adtak a Kansas City Clubban, ahol Krebs és Leber meghívására Clive Davis, a Columbia Records elnöke is megnézte a koncertet, akit teljesen lenyűgözött az előadás. Ezt követően Steve Leber az Atlanticnek és Clive Davisnek is lejátszotta az együttes demóját. Az Atlantic nem látott fantáziát az Aerosmithben, a Columbia elnöke, Clive Davis viszont megtartotta a zenekart. David Krebs és Steve Leber saját cégükön a Leber-Krebs Inc.-en keresztül szerződtették le a zenekart a Columbiához, a lemezkiadó pedig 125 ezer dolláros előleget fizetett az együttesnek. Az Aerosmith volt az utolsó zenekar, amelyet Clive Davis leszerződtetett a Columbiának. Joe Perry ekkoriban ismerkedett meg Elyssa Jerrettel (későbbi első feleségével), és ezzel elindult egy olyan folyamat, amely nagyon sok mindent megváltoztatott a zenekar történetében. Perry több időt szentelt magukra, mint a zenekarra, ezenkívül Tyler féltékeny is volt rá, ezért kettejük kapcsolata romlani kezdett. A zenekar kiköltözött korábbi lakhelyéről, a Commonwealth Avenue-ról, és külön utakra tértek. Ezzel lezárult egy korszak az együttes történetében. Ezt követően megismerkedtek Laura Kaufmannal, aki a Leber-Krebs Inc.-nél dolgozott, és az együttes sajtófelelőse lett. 1972 októberében kezdtek el dolgozni az első albumukon, a bostoni Newbury Streeten található Intermedia stúdióban. A lemez producere Adrian Barber volt, aki korábban dolgozott a Cream és a Vanilla Fudge számára is. Az album 1973 januárjában jelent meg Aerosmith címmel, és a Billboard albumlista 166. helyéig jutott. Az albumon még nem kristályosodott ki teljesen későbbi stílusuk, erősen érződik rajta az olyan brit példaképek hatása, mint a Yardbirds vagy a Rolling Stones. A későbbi hard rock stílusban fogant albumaikkal szemben itt még a rock and roll és blues-rock hatások voltak az előtérben. A lemez, a róla kimásolt kislemezekkel egyetemben (Mama Kin, Make It) megbukott, mivel a Columbia egyáltalán nem támogatta. A kiadó profiljához inkább a folkos előadók passzoltak, így leginkább az akkor debütáló Bruce Springsteen albumára fókuszáltak. Az Aerosmith albumot teljes közöny fogadta, és semmilyen reakciót nem kapott. A számokat nem játszották a rádiók, nem voltak lemezkritikák, sem interjúk. Később az olyan magazinok, mint a Rolling Stone és az AllMusic egyaránt kedvező kritikákban részesítették a lemezt, amely több olyan dalt is tartalmazott, amik ma már az együttes klasszikusai közé tartoznak. Az album kiadása után a korábbiaknál intenzívebb koncertezést terveztek, ezért Robert Kelleher személyében új turnémenedzserrel kötöttek megállapodást. Ezt követően a fúziós jazzt játszó Mahavishnu Orchestra előzenekaraként indultak turnéra. A koncerteken egyáltalán nem arattak sikereket, mivel a Mahavishnu Orchestra közönségét hidegen hagyta az Aerosmith rock and rollos zenéje. Előfordult, hogy a főzenekar azért fizetett az Aerosmithnek, hogy ne lépjenek fel aznap este. Ezt követően a USA közép-nyugati és északkeleti régióit járták végig a The Kinks előzenekaraként. Ezeken a fellépéseken már lelkesen fogadta őket a közönség, a bevételeik pedig 300 dollárról 1500-ra ugrottak. A koncertek hatására egyre ismertebb lett a zenekar, a rajongók ostromolni kezdték a rádiókat, hogy játsszanak Aerosmitht, az adók pedig előbb-utóbb „behódoltak”. Az egyik 1973. április 19-én tartott koncertet a „WBCN” rádióadó élőben is közvetítette, amely egy showcase-koncert volt, tele rádiós és sajtós meghívottal. A koncertek többségének a médiában azonban semmi visszhangja nem volt, ha valami kritika mégis megjelent, az általában így írta le őket: „primitív”, „utánzat” és „felesleges”, Tylert pedig gyenge Mick Jagger-klónnak tartották. Az első dicsérő kritika, amely fényes jövőt jósolt az együttesnek, a The Point magazintól származott: Az első országos lap, amely írt róluk, a Cream volt, akik szintén pozitívan nyilatkoztak a zenekarról. Kereskedelmileg azonban továbbra sem arattak sikereket, ezért a kiadó ejteni akarta a zenekart, mert a debütáló albumból csak példány fogyott. David Krebs javaslatára a Columbia kiadta a Dream Ont kislemezen, amely a Billboard Hot 100 listáján az 59. helyezett lett. Ennek hatására a kiadó belátta, hogy nem reménytelen az együttes, így sikerült elérniük, hogy még egy lemezt kiadhassanak a lemezcégnél. Boston első számú rádióadója, a WRKO rendezett egy ingyen koncertet, ahol az Aerosmith volt a főzenekar, és hétezren voltak rájuk kíváncsiak. Ez a rádióállomás folyamatosan játszotta a Dream Ont, ami nyolc héten állt az adó slágerlistájának élén, s később a Rolling Stones Angie című dala szorította le. Augusztus 10-én a Sha Na Na előtt léphettek fel a Suffolk Downs-i versenypályán néző előtt. A siker érdekében körbejárták az olyan híres lapok szerkesztőségeit, mint a Billboard, a Cashbox, vagy a Record World. Meglepő módon több magazinban is pozitív hangvételű kritikákat kezdtek írni róluk. 1973 októberében újabb turnéra indultak, ezúttal a Mott the Hoople előzenekaraként. Az Aerosmith Tour elnevezésű turnét követően dolgozni kezdtek a második album anyagán. A felvételek a New York-i Record Plant stúdióban zajlottak, Ray Colcord és Jack Douglas producer közreműködésével. Douglas korábban olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Miles Davis, John Lennon, Alice Cooper, Lou Reed, a Mountain, vagy a The Who. A producerrel kiváló munkakapcsolatot alakítottak ki, és egy hosszú távú együttműködés vette kezdetét. Douglas szinte a zenekar hatodik tagjává vált. A lemez felvételei 1973. december 17-étől 1974. január 14-éig tartottak. Az album Get Your Wings címmel jelent meg 1974. március 1-jén, és nemcsak az együttes, de a menedzsment számára is vízválasztónak bizonyult. Az anyagon már egy saját stílusú, blues és rock and roll alapokból építkező hard rock együttes volt hallható. A kritikák pozitívan írtak a lemezről, de a Columbia Records ezzel a lemezzel sem foglalkozott különösebben, így nem lett sikeres. Az album legismertebb dalai a Same Old Song and Dance és a The Yardbirds által is feldolgozott rock and roll klasszikus Train Kept A-Rollin'''. Ezeket a dalokat a S.O.S. (Too Bad) című számmal egyetemben kislemezen is kiadták. Ezen kívül olyan közönségkedvenc darabok is hallhatók a lemezen, mint a Lord of the Thighs, vagy a Seasons of Wither. A dalokat nem játszották a rádiók, az album viszont a Billboard 200 listáján a 100. helyen nyitott, majd a 70. helyre tornázta fel magát, és a folyamatos turnézásnak köszönhetően majdnem egy évig fenn is maradt a listán. A Get Your Wings Tour elnevezésű 1974-es turnén olyan zenekarok előtt léphettek fel, mint a Deep Purple, a Black Sabbath, a Blue Öyster Cult, a Slade, a REO Speedwagon, a The Who, az Argent, a Guess Who, Carlos Santana és a pályája elején tartó Kiss. Az energikus koncertek hatására a lemez a kiadása után egy évvel aranylemez lett. A koncertezést közép-nyugaton (East Lansing, Michigan, Fort Wayne, Indiana, Columbus, Ohio, Detroit) folytatták. Ahol a zenekar már ismertebb volt, ott a gázsijuk már meghaladta a 3500 dollárt is. Richmondban és Atlantában öt koncerten is a Hawkwind előtt léptek fel. 1974 tavaszán először adtak telt házas koncertet a bostoni Orpheumban, ahol az előzenekaruk a Blue Öyster Cult volt. Ezt Kaliforniában, Washingtonban és Missouriban követték további koncertek, ahol a REO Speedwagon és Suzi Quatro előtt léptek fel, majd április 2-án Bruce Springsteennel és a Fairport Conventionnel koncerteztek. Június végén Los Angelesben az NBC Midnight Special című műsorában léphettek fel, ahol a Train Kept a Rollint adták elő. 1974 július végén már a feloszlás szélén álló New York Dollsszal indultak turnéra. Augusztus 18-án addigi legnagyobb koncertjüket adták Boston közelében a „Westboro Speedway” pályán, ahol főzenekarként néző előtt léptek fel, tízezer dolláros gázsiért, ahol a nyitózenekar a Duke and the Drivers volt. Ősszel a Lynyrd Skynyrddel és a Blue Öyster Culttal vágtak neki az országnak. A sikeres koncertek révén a sajtó is egyre jobban viszonyult a zenekarhoz. A Rolling Stone elismerő kritikát írt a Get Your Wingsről: „Ügyesen megtalálják az egyensúlyt a Yardbirds- és Who-stílusú rock, illetve a 70-es évekbeli heavy metal között. Az Aerosmith második lemezéből elfojtott düh árad”. Ezenkívül a többi rocklap is komolyabban kezdett foglalkozni velük. 1974 késő nyarán a Central Parkban főzenekarként léptek fel a „Schaefer” fesztiválon, ahol Rory Gallagher volt a másik fellépő. Ezen a koncerten a közönség ellenségesen viszonyult hozzájuk, egy feldobott üveg Joey Kramert találta el. ### Toys in the Attic, Rocks (1975–1976) 1975-ben Walter Yetnikoff lett a Columbia elnöke, akivel Leber és Krebs újratárgyalta az együttes szerződését. David Krebs ezúttal már komolyabban, napi szinten kezdett foglalkozni az együttessel. 1975 januárjában a New York-i Record Plant stúdióban elkezdődtek a harmadik album felvételei, ami áprilisban jelent meg Toys in the Attic címmel. Az album a Billboard 200 listáján a 11. helyre került, és az év végére milliós példányszámban fogyott. A lemez kiváló kritikákban részesült, az Allmusic 5, míg a Rolling Stone 4 és fél csillagot adott rá az ötből. Kislemezként a You See Me Crying, a Walk This Way és a Sweet Emotion dalokat adták ki, melyek közül a Sweet Emotion bekerült a Top 40-be. Ezeken kívül a címadó Toys in the Attic és a Big Ten Inch Record (amely eredetileg Bull Moose Jackson dala) vált a koncertprogram részévé. A lemez sikerének köszönhetően az első két album eladásai is megnövekedtek, míg a Toys in the Attic máig a legsikeresebb stúdióalbumuk, miután 9 millió példányban kelt el az USA-ban. Ezt követően koncertezni kezdtek, Rod Stewart és a Faces előtt öt alkalommal is felléptek. Bostonban, Detroitban és a közép-nyugaton már főzenekarként játszottak, olyan előzenekarok közreműködésével, mint a Kansas, a Slade, a Mahogany Rush, Ted Nugent és a Blue Öyster Cult. A koncertek mindenhol zajos sikert arattak, a Hit Parader pedig így nyilatkozott a zenekarról: „Az Aerosmith 1975-ben ezrével állította maga mellé a heavy metal rajongókat, és ezzel egyértelműen a Led Zeppelin amerikai megfelelőjévé vált.” A Toys in the Attic Tour elnevezésű turné során több alkalommal is a ZZ Top, a Poco, a REO Speedwagon és Nils Lofgren nyitott a zenekarnak, míg a Boston Gardenben adott koncerteken a Foghat volt az előzenekar. 1976 elején a Columbia újra kiadta a Dream Ont, ami a 6. helyet szerezte meg a Billboard listáján. 1976 februárjában és márciusában a The Record Plant és a walthami (Massachusetts) Wherehouse stúdióban elkészítették negyedik lemezüket. A felvételekkel nem végeztek az előírt időre, ezért el kellett halasztaniuk egy tízhetes turnét. Az album végül Rocks címmel jelent meg, és a Billboard 200 listáján a 3. helyig jutott, és egy évig a listán is maradt. Az album kedvező kritikákat kapott, sokan a Toys in the Attickel egyetemben a legjobb lemezeik között tartják számon. Az Allmusic és a Blender öt, míg a Rolling Stone négy és fél pontot adott rá. Utóbbi magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 176. helyre került. Az anyagot hatalmas várakozás előzte meg, már az előrendelések alapján platinalemez minősítést szerzett. Az első kislemez a Last Child a Billboard Hot 100 listáján a 21. helyre került, melyet a Home Tonight (71. hely) és a Back in the Saddle (38. hely) megjelenése követett. A lemez sikere révén szupersztár státuszba került zenekar egy hosszas turnét bonyolított le (Rocks Tour), melynek révén a létező legnagyobb helyeken léptek fel. Az együttes fellépései a gigantizmus jegyében teltek, és az Egyesült Államok minden területén zajos sikert arattak. Az első főzenekarként adott stadionkoncertjükre 1976. június 12-én került sor a Michiganben lévő Pontiac Stadiumban, amelyre fél nap alatt elkelt jegy. A turné során több alkalommal is Jeff Beck és a Montrose volt a nyitózenekar. A körút teljesen kimerítette a zenekart, és elhatározták, hogy ez lesz az utolsó nagy turnéjuk. A zenekar a turné során menetrend szerinti repülővel utazott, az év vége felé már saját géppel. A tagok hedonista életstílusa, az elzártság, a drogok használata egyre nagyobb méretet öltött, s ennek révén személyes kapcsolataik is kezdtek szétzilálódni. A turné ennek ellenére tovább folytatódott, a Kingdome-ban tartott koncertre másfél óra alatt elkelt több mint hatvanezer jegy, míg Seattle-ben nézőt vonzottak. A turné alatt Los Angelesben részt vettek a „Don Kirshner Rock Awards” díjkiosztóján, amelyet a tv is közvetített. Az Aerosmitht furcsamód a „legjobb új zenekar” kategóriában jelölték, a díjat azonban a Hall & Oates vitte el előlük. Miközben a zenekar a hazájában sikert sikerre halmozott, Európában még alig ismerték őket. Első európai turnéjuk 1976. október 13-án kezdődött Liverpoolban, de a körút nem volt profin megszervezve, az együttes sajtója is különösen gyenge volt, így Európában továbbra sem lettek ismertek. Az európai kritikák nagyrészt negatívak voltak, Amerikában viszont egyre több pozitív írás jelent meg. A Melody Maker 1976 októberében így írt róluk: Másfél évvel a Toys in the Attic megjelenése után, 1976 novemberében újra megjelent a Walk This Way kislemez, és a Billboard Hot 100 listáján a 10. helyig jutott. Az év utolsó koncertjeit már újra az Egyesült Államokban adták. ### Draw the Line, Night in the Ruts (1977–1979) 1977 februárjában egy Japán turnéra indultak, amelynek során hét telt házas koncertet adtak. Az előzenekar egy japán együttes, a Bow Wow volt. Mivel a zenekar itt is rendkívüli népszerűségnek örvendett, a fogadtatásuk sokban hasonlított a Beatle-mániához. Ezt követően Amerikában koncerteztek, majd a nyár során ismét ellátogattak Európába. Az ekkori koncertjeik nagy része már egy szétesőben lévő zenekart mutatott, ami a rendszeres drogfogyasztásnak volt betudható. Az együttes clevelandi stadionban adott fellépését a rádióadók az év legrosszabb koncertjének választották. A magazinok a feloszlásról cikkeztek, az Aerosmith Express Tour elnevezésű koncertsorozat iránt viszont továbbra is hatalmas volt az érdeklődés. A körút során felléptek a németországi Lorelei fesztiválon (ahol Tyler három szám után összeesett a színpadon), majd a readingi fesztiválon adtak koncertet. Az előadások nem arattak egyértelmű sikert, a kritikák is langyos fogadtatásban részesítették a koncerteket. A The Bedford Record így írt a readingi koncertről: „Az Aerosmith egy amerikai banda, amely csupa seggfejből áll, akik ráadásul sérelmeiket még további sértésekkel orvosolják. Az általuk játszott heavy metal moslék, egy autóbontó zaját idézi, és egyáltalán nem való egy 1977-es rockfesztiválra. Minden egyes rock- és bluesszámuk egyformán selejtes, Amerika nyugodtan megtarthatja őket magának”. Az együttes a következő tíz évben nem lépett fel Európában. A turné végeztével a New York-i The Cenical stúdióban, majd német és angol stúdiókban befejezték a következő album felvételeit, amely 1977. december 1-jén jelent meg Draw the Line címmel. Az album sem a minőségét tekintve, sem kereskedelmi szempontból nem tudta megismételni a korábbi produktumokat. A kritikák – és maga a zenekar is – összecsapott albumként jellemezte, amelyről csak pár dal lett sláger. Ezek közé tartozott a kislemezen is megjelent Draw the Line és a Kings and Queens. Ezeken kívül még a Get It Up jelent meg kislemezen, de ez egyáltalán nem lett sikeres. Maga az album a Billboard listáján a 11. helyen nyitott és platinalemez lett, elődjei sikerét viszont már nem tudta megismételni. A lemez sikertelenségét nagyban befolyásolták a feloszlásról szóló hírek és a koncertezés hiánya. Az album rögzítésekor már mindannyian súlyos drogfüggők voltak, aminek hatására megszűnt a zenekari egység. A dalokat mindenki külön játszotta fel, Steven Tyler és Joe Perry pedig egyáltalán nem foglalkozott a lemezzel, így a többiek jobban kivehették a részüket a dalszerzésből. A mértéktelen kábítószer-használat nem csak a lemezen éreztette hatását, hanem az élő előadásokon is. Steven Tylert és Joe Perryt, hírhedt drogbotrányaik okán, toxikus ikrekként becézték. A Draw the Line turnéja közben felléptek a Cal Jam rendezvényen, amely az 1970-es évek végének legnagyobb fesztiválja volt. Az Aerosmith főzenekarként lépett fel ember előtt, az előzenekarok pedig a Foreigner, Ted Nugent, a Van Halen, a Heart, Carlos Santana, David Mason, Bob Welch és a Mahogany Rush voltak. A koncert után Henry Smith lett az együttes új turnémenedzsere. 1978. július 4-én a Texxas Jam '78 fesztiválon léptek fel főzenekarként, ember előtt. A Milk Cow Blues előadásakor Ted Nugent is csatlakozott a zenekarhoz. A koncert felvétele Live Texxas Jam '78 címmel VHS-videókazettán jelent meg 1989-ben. A Texxas Jamen fellépett még a Van Halen, Walter Egan, Eddie Money, a Heart, a Journey, Ted Nugent és a Mahogany Rush. Ezt követően egy Chip Away the Stone című számot kiadtak kislemezen, amelyet az a Richard Supa írt, aki később az együttesben is megfordult. Supa régi jó barátja volt Tylernek, innen az ismeretség. Nem sokkal ezután a zenekar felkérést kapott, hogy szerepeljen a Beatlemania című filmben. A Bors Őrmester filmváltozatában az Aerosmith a „Future Villain” zenekart alakította, akik a „rosszfiúk” szerepében tetszelegtek, szemben a Bee Geesszel és Peter Framptonnal. Az Aerosmith szerepét eredetileg a Rolling Stonesnak ajánlották fel, de ők nem vállalták. A film azonban olyan igénytelen lett, hogy végül hatalmas bukás lett belőle. A film apropójából az Aerosmith kiadta kislemezen a Come Together című Beatles-feldolgozást. 1978 nyarán hat hetet töltöttek turnézással, az utolsó koncertet pedig Ted Nugenttel, a Journey-vel és a Mahogany Rushsal adták Jersey Meadowlandsben, a Giant stadionban. 1978 októberében megjelent az első koncertlemezük Live! Bootleg címmel. Az album 1977–78-as koncertfelvételei mellett egy 1973-as rádióközvetítést tartalmaz. A kiadvány a Billboard listáján a 13. helyig jutott, és már a hivatalos megjelenésekor aranylemez lett. A koncertlemez és a Come Together kislemez turnéja (Live! Bootleg Tour) 1978. szeptember 28-án vette kezdetét, és decemberben ért véget. A legtöbb koncerten a Leber-Krebs Inc. által menedzselt AC/DC volt az előzenekar, a turné vége felé pedig párszor az Exile és a Golden Earring nyitott. Hatodik albumukon 1979 tavaszán kezdtek el dolgozni. Az együttes tervei között szerepelt egy fellépés a Knebworth fesztiválon, ez azonban meghiúsult a lemezkészítés elhúzódása miatt. A lemez készítése közben felléptek a California World Music Fesztiválon, melyet a Florida World Music Fesztiválon való szereplés követett a sorban. 1979. július 28-án felléptek a World Series of Rock fesztiválon, ahol Ted Nugent és a Thin Lizzy volt az előzenekar. Az együttesen belüli feszültségek már lehetetlenné tették a további együttműködést, így a koncert után Joe Perry bejelentette távozását. A gitáros ezt követően megalapította The Joe Perry Project nevű saját együttesét, amellyel 1984-ig három mérsékelten sikeres lemezt jelentetett meg. Az Aerosmith ezután tovább dolgozott a készülő albumon, majd meghallgatásokat tartottak. Felmerült a német Michael Schenker (ex-Scorpions) és Rick Derringer (Danny Johnson) neve is. Az együttes választása végül Jimmy Crespóra esett, akit a zenekar producere, Jack Douglas ajánlott. Crespón kívül még Richie Supa gitározott a lemezen, de öt dalban még Joe Perry is közreműködött. Az album Night in the Ruts címmel 1979. november 1-jén jelent meg, és az év végére bejutott a Top 20-ba. Az album a korábbi lemezekhez képest kevésbé lett sikeres, és csak aranylemez minősítést szerzett (1994-ben lett platina). A Night in the Ruts nagyrészt negatív kritikákban részesült, és a kislemezen kiadott No Surprize sem lett sikeres. Ezenkívül még a Remember (Walking in the Sand) dalt adták ki, amely eredetileg a The Shangri-Las dala volt. Ez a feldolgozás már sikeresebbnek bizonyult, mivel 67. helyezett lett. ### Rock in a Hard Place (1980–1983) 1979 végén és 1980 elején a Night in the Ruts Tour keretében adtak koncerteket. A zenekar továbbra is ingadozó koncertteljesítményt nyújtott, Tyler pedig több alkalommal is (például a maine-i Portlandban) összeesett a színpadon. 1980 októberében a Columbia egy Greatest Hits albumot dobott a piacra, amely 53. helyezett lett a Billboard 200 listáján. A válogatásalbum az együttes legkelendőbb kiadványa lett, mára csak az Egyesült Államokban 11 millió példányban kelt el. 1980 őszén Steven Tyler egy motorbaleset következtében két hónapra kórházba kényszerült, majd további felépülése is hónapokat vett igénybe. Ennek következtében az együttes pályája megakadt. A zenekaron belüli rossz hangulat és a tétlenség következményeképpen Brad Whitford kilépett az együttesből. A gitáros Ted Nugent korábbi énekesével, Derek St. Holmesszal fogott össze, és elkészítette a Whitford/St. Holmes albumot. Az 1981-ben megjelent anyag nem lett sikeres, így a közös produkció egy rövid turné után véget ért. Az Aerosmith időközben elkezdett dolgozni következő albumán New Yorkban és a Miamiban lévő Criteria stúdióban. Az együttes turnét is tervezett, így Jimmy Crespo mellé kellett találniuk még egy gitárost. Jack Douglas producer javaslatára Rick Dufay lett a másodgitáros, aki a készülő lemez Lightning Strikes című dalában is szerepelt. Dufay agresszív természete miatt állandóan összetűzött a többiekkel. Tyler szerint „egy vérbeli idióta volt, akinek esetében újra kellett értelmezni az extremitás fogalmát”. Az együttes kedvelte Dufayt, ennek ellenére állandóan összeverekedett Tylerrel, de a többieket is gátlástalanul támadta. Az együttes következő albuma 1982. augusztus 1-jén jelent meg Rock in a Hard Place címmel, és csak rövid ideig maradt a listákon, a 32. helyig kúszott fel. Az album negatív kritikákban részesült, kereskedelmileg pedig az addigi leggyengébb eladásokat produkálta. A kislemezen kiadott dalok, a Lightning Strikes és a Bitch's Brew, nem kerültek fel a listákra, és csak mérsékelt sikert arattak. Majdnem kétéves kihagyás után turnéra indultak (Rock in a Hard Place Tour), melynek során már csak kisebb arénákban, klubokban léptek fel. 1983 folyamán csak néhány koncertet adtak, többek között az USA keleti partján, majd Kaliforniában. Tyler több előadáson is összeesett a színpadon, így a koncertek félbeszakadtak, emiatt kedvezőtlen kritikák és a feloszlásról szóló hírek jelentek meg a zenekarról. Az énekes közben rendszeresen járt elvonókúrákra, ezek közül azonban egyik sem hozott megoldást a számára. ### Done with Mirrors, Permanent Vacation (1984–1987) 1983 végén Joe Perry a menedzsere, Tim Collins hatására elhatározta, hogy visszatér az Aerosmithbe. 1984. február 14-én a bostoni Orpheum Theaterben adott Aerosmith-koncerten Joe Perry és Brad Whitford is jelen volt, majd két hónap múlva csatlakoztak az együtteshez. Az újraegyesülést követően némi nézeteltérés akadt a jövőbeli menedzser személyét illetően. Perry Tim Collinsszal képzelte el a zenekar jövőjét, míg a többiek ragaszkodtak a Leber–Krebs-pároshoz. Collins eleinte csak a turnémenedzser szerepét töltötte be, majd végül Perrynek és Collinsnak a Leber-Krebs Inc.-nél egy előnyösebb szerződés ajánlatával sikerült megnyernie a zenekart, így Tim Collins lett az Aerosmith új menedzsere. Jogilag azonban még Steve Leber és David Krebs voltak az együttes menedzserei, mivel szerződéses jogaik még érvényben voltak Tylerrel, Hamiltonnal és Kramerrel. Hosszas pereskedés után sikerült függetleníteni magukat a Leber-Krebstől (és így a Columbia kiadótól), és a Geffen Records kiadóval kötöttek hosszú távú megállapodást. A Leber–Krebs-páros a későbbiekben járulékos jutalékot kapott a korábbi lemezek kiadási bevételeiből, míg Tim Collins (és a zenekar) megkapta a menedzsmentjogokat és a jövőbeli albumok kiadási jogát. Időközben, 1984 májusában, kezdetét vette a Back in the Saddle turné (Vissza a nyeregbe), amelynek első állomása a New Hampshire-ben lévő Concordban volt. Az együttes tagjai még mindig kábítószerfüggők voltak, így sok koncerten az elvárhatónál alacsonyabb színvonalon teljesítettek. A turné springfieldi koncertjét Tyler állapota miatt félbe kellett szakítani. Utána a nézőknek kárpótlásként egy ingyenes Greatest Hits lemezt küldtek. Másnap a zenei trendet uraló MTV beszámolt a „csúfos bukásról”; a nyár folyamán ez volt az egyetlen alkalom, hogy megemlítették a zenekar nevét a csatornán. Új album és a médiatámogatás hiányának ellenére a Back in the Saddle turné nyereséges lett, bruttó ötmillió dolláros bevételével. Az együttes „visszatérő” albuma 1985 novemberében jelent meg Done with Mirrors címmel, a Geffen gondozásában. Az 1974-es Get Your Wings óta ez volt az első olyan albumuk, melyen nem Jack Douglas producerrel dolgoztak, hanem Ted Templemannel. A Done with Mirrors a Billboard 200 listáján a 36. helyre került, és csak évekkel később lett aranylemez. Az albumról kiadott kislemezeket (Let the Music Do the Talking, My Fist Your Face, Shela, Darkness) nem játszották a rádiók, a Let the Music Do the Talkingra készült videóklipet pedig nem adta le az MTV. Az album többnyire negatív kritikákban részesült, melyről sokan a Let the Music Do the Talkingot tartják a legerősebb szerzeménynek. Ezt a dalt eredetileg még a Joe Perry Projekt írta meg, amely az 1980-ban megjelent azonos című albumon volt hallható. A lemezkiadást követően, 1985 augusztusában, kezdetét vette a Done with Mirrors turné, amelynek legtöbb állomásán Ted Nugent lépett fel a zenekar előtt. Ugyan a Done with Mirrors album sikertelen maradt, a turné az év legsikeresebbje lett az Egyesült Államokban. A siker hatására a Columbia piacra dobott egy Classics Live I című koncertfelvételt. Ezt követően Joe Perry és Steven Tyler felkérést kapott a Run–D.M.C. rapformációtól, hogy szerepeljenek a Walk this Way feldolgozásában. A közös munka eredményeként a dalból egy rap-rock változatot kreáltak, ami sikeresen döntötte le a műfajok közötti korlátokat. A dal óriási sikert aratott, amelynek videoklipjét az MTV óránként kétszer is leadta. A kislemez a Billboard Hot 100 listáján a 4. helyre került, és a közízlést meghatározó rádióadók is folyamatosan játszották. A dal a Run–D.M.C. Raising Hell című albumára került fel, amely milliós példányszámban fogyott, és a rap mainstreambe kerülését is elősegítette. A videoklip hatására egy teljesen új generáció ismerkedett meg az Aerosmithszel, főleg Európában, ahol korábban csak elvétve adtak koncerteket. A fellépések alkalmával viszont továbbra is ingadozó teljesítményt nyújtottak, ezért Tim Collins és a kiadó közbenjárásával kezeltették a zenekar drog- és alkoholfüggőségét. A sikeres elvonókúra után, pályafutásuk alkalmával először, teljesen józanul nekiláttak dolgozni a következő albumon. 1987 júniusában a Columbia újabb koncertanyagot adott ki Classics Live II címmel. A készülő album felvételeire az 1987-es év márciusa és májusa között került sor a Vancouverben lévő Little Mountain Sound Stúdióban, Bruce Fairbairn producer közreműködésével. A siker érdekében a Geffen Desmond Childot is bevonta a dalszerzésbe, aki korábban Bon Jovi számára is írt sikerdalokat. Az együttes ellenezte az ötletet, de végül kénytelenek voltak engedni a kiadó nyomásának. Az album Permanent Vacation címmel jelent meg 1987 augusztusában, és a Billboard lista 11. helyére került. A Desmond Child által írt Angel, a Rag Doll és a Dude (Looks Like a Lady) kislemezek egyaránt bekerültek a Top 20-ba, a dalokra készült videoklipek pedig az MTV műsorán is rendszeresen láthatóak voltak. A Permanent Vacation albumot jól fogadta a szakma, a kritikák általában azt hangsúlyozták, hogy sikerült olyan zenével előállniuk, amely egyformán tetszik a régi rajongóknak és a fiatalabb, popzenében tájékozottabb közönségnek is. Az album egy évvel a kiadása után már a legsikeresebb Aerosmith-albumnak számított, a zenekar pedig újra a legnagyobb sztárok közé emelkedett, ezúttal már Európában is. 1987-ben megjelent egy Aerosmith Video Scrapbook című videókazetta, amelyre 1970-es évekbeli koncertfelvételek és videoklipek kerültek fel. ### Pump, Get a Grip (1988–1994) Az 1988-as év nagy része a Permanent Vacation turné jegyében telt, amely már 1987 októberében elkezdődött. Ekkor a Dokken volt a nyitózenekar, majd 1988 első felében a White Lion melegítette be a színpadokat. 1988 tavaszára az Angel a 3. helyre került a Billboard listáján, majd kezdetét vette a turné harmadik szakasza, melyen több alkalommal is a Guns N’ Roses lépett fel előttük. Tim Collins menedzser nem tartotta szerencsés párosításnak a turnét, mivel a Guns N’ Roses tagjait a régi Aerosmitht idézően súlyos heroinfüggők alkották. Végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy a Guns N’ Roses csak a saját öltözőjében „garázdálkodhatott”. Ennek hatására a sajtóban olyan hírek jelentek meg, hogy az Aerosmith megtiltotta nekik a bulizást és a drogozást. A turné óriási sikerrel ért véget, immáron Európában is több tízezer férőhelyes stadionokban léptek fel. A körút végére a Permanent Vacation négyszeres platinalemez lett az USA-ban, de Japánban és Európában is hasonló sikereket ért el. 1988 novemberében a Columbia Records egy Gems című válogatásalbumot adott ki. Még 1988-ban napvilágot látott egy Permanent Vacation 3x5 című videókazetta, melyet a Geffen adott ki, és a Rag Doll, az Angel és a Dude (Looks Like a Lady) klipjeit tartalmazta. Kisebb szünet után, 1989 februárjában kezdtek el dolgozni a következő lemezen, Bruce Fairbairn producerrel. A felvételek júniusban fejeződtek be a kanadai Little Mountain Sound stúdióban, az album pedig Pump címmel jelent meg 1989. szeptember 12-én. A lemez kiváló kritikákban részesült, és már a megjelenésekor platinalemez lett. Az album kiadását a Love in an Elevator kislemez előzte meg, amely az 5. helyre került a Billboard Hot 100 listáján. Ezenkívül a What it Takes és a Janie's Got a Gun is bejutott a Top 10-be, míg a The Other Side a Top 30-ba. Az albumról még a F.I.N.E.\* és a Monkey on My Back dalok jelentek meg kislemezen. A Pump album a Billboard 200 listáján az 5. helyre került, 110 hétig maradt fenn a nagylemezek listáján, és végül hétszeres platinalemez lett. A dalokhoz készült videoklipek szintén sikeresek lettek, a Janie's Got a Gun pedig nemcsak minden idők egyik légnépszerűbb videójává vált, hanem a klipes minidráma műfaját is megteremtette. Ezt követően a „Saturday Night Live” műsorban is szerepeltek, ahol a Wayne Világa sorozat mellékszereplőiként bukkantak fel. 1990-ben megkapták első Grammy-díjukat a Janie's Got a Gunért, a Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal kategóriában. Ezt követően egy újabb videókazetta jelent meg Things That Go Pump in the Night címmel, amelyre a Pump albumhoz készült videóklipek és interjúk kerültek fel. Az együttes ezt követően szerepelt a Wayne világa 2. című filmben, majd nagyszabású turnéra indultak (Pump Tour). 1989 októberében és novemberében Európában koncerteztek, majd decembertől Amerikában, ahol a Skid Row volt az előzenekar. A turné második része a floridai Tampában indult, majd Európában folytatódott. 1990. augusztus 18-án felléptek a Doningtonban megrendezett Monsters of Rock fesztiválon, ahol még a Thunder, a Quireboys, a Poison és a Whitesnake lépett fel. Két nappal később a londoni Marquue klubban léptek fel, ahol Jimmy Page (ex-Led Zeppelin) társaságában – a saját szerzemények mellett – Yardbirds-, Led Zeppelin- és Jimi Hendrix-dalokat is előadtak. A turné Japánban és (pályafutásuk során először) Ausztráliában ért véget, 1990 októberében. Még augusztusban felléptek az MTV „Unplugged” sorozatában, melyet októberben közvetített a zenecsatorna. Ugyanebben az évben a zenekart beiktatták a hollywoodi Rock Walkba. 1991 novemberében a zenekar szerepelt A Simpson család Flaming Moe's epizódjában, majd egy Pandora's Box című kiadványuk jelent meg a Columbia kiadásában. A box szett összesen három CD-t és 53 dalt foglal magába, és egyaránt tartalmaz koncertfelvételeket, próbatermi jammeléseket és addig kiadatlan anyagokat. 1991-ben a Rolling Stone magazin a világ legjobb hard rock együttesének járó díjjal tüntette ki a zenekart. 1991 októberében több lemezre szóló szerződést írtak alá a Sony Music-kal, amely a kivételesen magas 25 százalékos jogdíjrészesedés mellett legalább 30 millió dolláros bevételt garantált az együttes számára. Ezzel az együttes az olyan kiváltságosok szűk körébe került, mint a Rolling Stones, vagy Michael Jackson. 1992-ben a Guns N’ Roses Párizsban adott koncertjén Tyler és Perry is felbukkant, hogy közösen adják elő a Mama Kint és a Train Kept a Rollint. 1992. október elején felléptek az MTV tizedik születésnapját ünneplő gálaműsoron, ahol egy 57 tagú szimfonikus zenekar kíséretében játszottak. Hosszabb szünetet követően, 1993 tavaszára, Bruce Fairbairn producerrel befejezték a következő album munkálatait. A felvételek a Los Angeles-i A&M Records és a Vancouverben található Little Mountain Sound stúdiójában zajlottak, az album pedig Get a Grip címmel jelent meg 1993 áprilisában. A zenei trendet ekkor már a grunge- és az alternatívrock-zenekarok uralták, az Aerosmith népszerűsége viszont töretlen maradt. A Get a Grip az első helyre került a Billboard 200 listáján, és egy év alatt 12 millió példányban kelt el világszerte. A Get a Grip album ugyan megosztotta a kritikusokat, a rajongók nagy része viszont az egyik legerősebb Aerosmith-albumnak tekinti. Elsőként a Livin' on the Edge-et adták ki kislemezen, melyet a sikertelen Eat the Rich követett. A Cryin, a Crazy és az Amazing dalok viszont hatalmas sikereket arattak, nagymértékben köszönhetően a hozzájuk készült videóklipeknek, melyekben szerepelt Alicia Silverstone és Steven Tyler lánya, Liv Tyler is. Ezeken kívül még a Shut Up and Dance és a Fever dalok jelentek meg kislemezen. Később a Livin' on the Edge és a Crazy dalokért Grammy-díjat nyertek a Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal kategóriában. 1993 júniusában kezdetét vette a 225 állomásból álló Get a Grip turné. Az első koncerteken a Megadeth volt az előzenekar, de miután Dave Mustaine sértő megjegyzéseket tett az Aerosmithre, elbocsátották zenekarát a turnéról. A továbbiakban a Jackyl, a 4 Non Blondes, a Soul Asylum, a Therapy?, a Collective Soul, az Extreme, a Brother Cane és a Mr. Big lépett fel előttük. 1993 szeptemberében felléptek az MTV akusztikus műsorában, az MTV Unpluggedban, ahol egyórás műsort adtak elő. A nyár folyamán hetven koncertet adtak Amerikában, majd októberben Európában léptek fel, köztük olyan országokban is (Finnország, Magyarország, Spanyolország, Ausztria), ahol korábban még sosem koncerteztek. A Halloweenkor adott brüsszeli koncertjüket mintegy 150 millió rádióhallgató követte figyelemmel, majd 1994 januárjában – karrierjük során először – Dél-Amerikában adtak koncerteket. Az itteni körút a São Paulóban lévő Morumbi stadionban vette kezdetét ember előtt. A dél-amerikai koncertek némelyikén Robert Plant zenekara is fellépett az Aerosmith mellett. A Get a Grip Tour keretében hétszer léptek fel Japánban, a Nippon Budokan Hallban, telt ház előtt. Egyes koncerteken a Neighborhoods ritmusgitárosa, David Minehan helyettesítette Brad Whitfordot, akinek az apja állapota miatt haza kellett repülnie. 1994-ben felbukkantak David Letterman show-műsorában, ezenkívül a Revolution X és a Quest for Fame videójátékokban is szerepelt az együttes. Ezt követően kiadtak egy Deuces Are Wild című dalt kislemezen, amely szerepelt a The Beavis and Butt-head Experience című, a Geffen Records által megjelentetett válogatásalbumon is. 1994-ben saját klubot nyitottak Mama Kin Music Hall néven Bostonban, majd megjelent egy Big Ones című válogatáslemez, amelyre a Geffen-korszakbeli legnagyobb slágereik mellett három új szám is felkerült (Blind Man, Walk on the Water, Deuces Are Wild). Az új dalok kislemezen is megjelentek, melyek sikerrel szerepeltek a slágerlistákon. 1994. augusztus 13-án a Woodstock '94 fesztivál utolsó fellépőjeként adtak koncertet ember előtt. A rendezvényen még a Metallica, Joe Cocker, a Nine Inch Nails és Crosby, Stills, Nash is fellépett, többek között. 1994 szeptemberében az MTV díjkiosztóján a Cryin nyert a legjobb videó kategóriában (a díjat Madonna adta át a zenekarnak). A Get a Grip turné utolsó szakasza előtt a zenekar egy olyan koncertet adott Brad Whitford kertjében, amellyel Ted Kennedy szenátor újraválasztását kívánták támogatni. Az Aerosmith történetében ez tekinthető az egyetlen esetnek, hogy a zenekar nyílt politikai gesztust tett. 1994 novemberében még egy kisebb körút erejéig újra Latin-Amerikában turnéztak. A Costa Rica-i San Joséban egy trópusi felhőszakadás pánikot váltott ki a tömegben, aminek következményeként 25-en megsebesültek és egy embert halálra tapostak. A tragédia árnyékot vetett az egész turnéra, amely decemberben ért véget közép-nyugati és északkeleti (USA) fellépésekkel. Az év novemberében a Columbia egy Box of Fire című anyagot jelentetett meg, amelyre az addig náluk megjelent lemezek kerültek fel. A 13 CD-s kiadvány utolsó korongja egy bónuszlemez, amire egy remix és egyes dalok instrumentális változata került fel. A boxszett kiadását, szintén novemberben, két videókazetta megjelenése követte. A The Making of Pump a Pump album elkészítését dokumentálja, míg a Big Ones You Can Look At kiadványra videóklipek kerültek fel. Később mindkét VHS megjelent DVD-n is. ### Nine Lives, Just Push Play (1995–2002) 1995-ben Jimmy Page arra kérte Joe Perryt, hogy ő legyen az a fővendég, aki beiktatja a Led Zeppelint a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. A rendezvényen Steven Tyler is részt vett, aki Perryvel és a Led Zeppelin tagjaival (Jason Bonhammel a dobok mögött) együtt előadta a Bring it on Home-ot. 1995 nyarán az együttes menedzsere, Tim Collins depressziós lett, és folyton azt hangoztatta, hogy az Aerosmith a feloszlás szélén áll, a tagok pedig vissza fognak esni korábbi drogfüggőségükbe. Collins szeretett mindenről tudni és mindent kézben tartani, így amikor a zenekar több dologban is ellenkezett, nézeteltérések alakultak ki a két fél között. A menedzser ezenkívül a zenészek magánéletébe is beleavatkozott, valamint rákényszerítette az együttes hangszereseit, hogy írjanak egy Tyler ellen irányuló levelet. A zenekar tagjai végül nem kívántak többet együtt dolgozni a megváltozott menedzserrel, így 1996 nyarán, több mint tízéves együttműködés után kirúgták Tim Collinst. A menedzser, kirúgatása után pár órával azt hazudta a sajtónak, hogy az együttes tagjai ismét visszaestek és drogoznak. A hír megjelent a Newsweekben és a Rolling Stone-ban is, s emiatt botrányok övezték az együttes mindennapjait. Az együttes új menedzsere Wendy Laister lett. A menedzsment körüli problémák a stúdiómunkálatokat és a koncertezést egyaránt akadályozták, így 1995 és 1996 folyamán mindössze két koncertet adtak. A két „titkos” fellépést a cambridge-i Middle Eastben és saját klubjukban, a bostoni Mama Kin Music Hallban adták, G-Spots álnéven. 1996 szeptemberében dolgozni kezdtek következő lemezükön Kevin Shirley producerrel, a New York-i Avatar stúdióban. A felvételek novemberig tartottak, a lemez pedig 1997. március 18-án jelent meg Nine Lives címmel. Az album első lett a Billboard 200 listáján, és a kritikusokkal ellentétben elnyerte a rajongótábor nagy részének a tetszését. Az album borítója A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada című könyvének egyik képén alapult, és azonnal a kaliforniai Hare Krisna-hívők támadásainak célpontjává vált. A Sony vezetői interneten keresztül halálos fenyegetéseket is kaptak, mert a támadók szerint az album borítója meggyalázta a hindu istenséget, mivel macskafejjel és női felsőtesttel ábrázolja Krisnát. Így a zenekar hiába vásárolta meg a kép felhasználási jogát, kénytelenek voltak más borítóval megjelentetni a lemezt (az első 4 millió legyártott CD-n még az eredeti borító volt látható). A Nine Lives album sikerét nagymértékben segítették a kislemezen is megjelent Falling in Love (Is Hard on the Knees), a Hole in My Soul, a Pink (amiért megkapták negyedik Grammy-díjukat a Grammy Award for Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal kategóriában) és a Full Circle című dalok. 1997 májusában vette kezdetét az albumot népszerűsítő Nine Lives turné, amelyre gyorsabb tempóban fogytak a jegyek, mint a Get a Grip turnéjára. A körút során az amerikai és európai koncertek mellett olyan németországi fesztiválokon is felléptek, mint a Rock am Ring és a Rock im Park. Az 1998. április 29-én adott alaszkai koncerten Tyler egy szerencsétlen mozdulatát követően, mikrofonállványa beleállt a térdébe, ezért a fellépés a turnészakasz végét is jelentette egyben. 1998 augusztusában megjelentettek egy I Don’t Want to Miss a Thing című dalt, amit Diane Warren szerzett az együttes számára, és az Armageddon című film betétdalaként is felcsendült (a filmben Liv Tyler volt az egyik főszereplő). A lírai hangvételű dal óriási sikert aratott, és a zenekar pályafutásában első és egyetlen alkalomként vezette a Billboard Hot 100 listáját. Az I Don't Want to Miss a Thing négy héten át volt listavezető, a hozzá készült videoklip pedig elnyerte a legjobb filmzenevideó díjat az MTV 1998-as díjkiosztóján. A dalt Oscar-díjra is jelölték a legjobb betétdal kategóriában. 1998 nyarától tovább folytatódott a Nine Lives turnéja, majd októberben egy A Little South of Sanity című koncertlemez jelent meg a Get a Grip és a Nine Lives turnék hanganyagából. Az album nem sokkal a megjelenése után platinalemez lett. 1999 júliusában, Floridában a Disney’s Hollywood Studios megépítette a Fender Stratocaster gitár alakját ábrázoló Rock 'n' Roller Coaster Starring Aerosmith hullámvasutat (majd 2001-ben a francia Disneyland Paris-ban is készült ilyen). 1999. szeptember 19-én Tyler és Perry a Run–D.M.C. és Kid Rock társaságában előadta a Walk This Wayt az MTV Video Music Awards gáláján. Az együttes Japánban ünnepelte az új évezredet, ahol december 29-én és 31-én is felléptek (Oszakában), majd január elején további négy koncertet adtak. A Japán mini turné a Roar of the Dragon Tour nevet viselte. 2000 elején kiadták az Angel's Eye című számot, amely a Charlie Angyalai című film betétdala lett. 2000 őszén elkezdtek dolgozni a következő lemezen, amelynek felvezetéseként decemberben megjelent kislemezen a Jaded című szám. A dal a 47. helyen startolt a Billboard Hot 100 listáján, majd később bejutott a Top 10-be. 2001 januárjában az együttes fellépett az amerikai fociliga, az NFL döntőjében. Az I Don't Want to Miss a Thing és a Jaded előadása után a Walk This Wayt adták elő Mary J. Blige, Britney Spears, az ’N Sync és Nelly társaságában. Ezt követően 2001. március 9-én jelent meg a Just Push Play című albumuk, amelynek Mark Hudson és Marti Frederiksen voltak a producerei. A Billboard lista 2. helyén startoló album modern hangvétele megosztotta a kritikusokat és a rajongókat egyaránt. Az albumról négy kislemezt jelentettek meg, a Jaded, a Fly Away from Here, a Sunshine és a címadó Just Push Play című számokkal. Utóbbi dal esetében a menedzsment megállapodott a Dodge-dzsal, hogy felhasználhatják az egyik reklámjukban. 2001 március végén, többek között Steely Dan, Solomon Burke, Michael Jackson és a Queen társaságában az Aerosmitht beiktatták a Rock and Roll Hírességek Csarnokába (a beszédet Kid Rock mondta). 2001 júniusában kezdetét vette a Just Push Play turné, amely 2002 februárjában ért véget Japánban. A turné során (még 2001-ben) felléptek a United We Stand: What More Can I Give jótékonysági rendezvényen, melynek bevételei a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás áldozatainak és családtagjaiknak megsegítésére szolgáltak. A fellépés után még aznap este Indianapolisban is adtak egy koncertet. 2001 novemberében egy Young Lust: The Aerosmith Anthology című kétlemezes válogatás került a boltok polcaira. 2002 elején, a Just Push Play turné vége felé szerepeltek a VH1 zenecsatorna Behind the Music sorozatában, ahol nemcsak a zenekar történetéről esett szó, hanem az akkori tevékenységeikről illetve a turnéról is. Az Aerosmith azon kevés előadok egyike volt, akik két órát meghaladó műsoridőt kaptak. Májusban a Theme from Spider-Man című számmal részt vettek a hasonló című film (Pókember) produkciójában. A Theme from Spider-Man a film betétdalaként szerepelt. A 2002. június 27-én Oszakában adott koncerten a B'z japán rockegyüttessel adták elő a Walk This Wayt. 2002 júliusában a pályafutásukat átívelő, duplalemezes válogatás jelent meg O, Yeah! Ultimate Aerosmith Hits címmel. A kiadvány dupla platinalemez lett, és egy új számot is tartalmazott: a Girls of Summert. A dalhoz videóklipet is forgattak, és kislemezen is megjelent. 2002 augusztusától az év végéig a Run–D.M.C. és a Kid Rock előzenekarokkal újabb turnéra indultak, amely a Girls of Summer Tour nevet kapta. 2002-ben az Aerosmith kapta meg az MTV Icon díjat. A verseny során többek között olyan művészek adták elő dalaikat, mint a Train (Dream On), a Papa Roach (Sweet Emotion), Shakira (Dude (Looks Like a Lady)), Kid Rock (Mama Kin, Last Child), vagy Pink (Janie’s Got a Gun). Ezenkívül olyan meglepetésvendégek is felbukkantak, mint Janet Jackson, a Limp Bizkit énekese, Fred Durst, Alicia Silverstone, a Metallica és Mila Kunis. ### Honkin' on Bobo (2003–2008) 2003 februárjában amerikai és Japán turnéra indultak a Kiss társaságában. A Rocksimus Maximus Tour elnevezésű koncertsorozat az év végéig eltartott. A turné a 63 millió dolláros bevételével az év hetedik legsikeresebb turnéja volt. A nyár folyamán a Rugrats Go Wild című filmhez kiadott filmzene albumon szerepeltek, a Lizard Love című dallal. A turné alatt elkezdődtek a régóta ígérgetett album felvételei Marti Frederiksen és a régi producer, Jack Douglas vezetésével. Az album Honkin’ on Bobo címmel jelent meg 2004. március 30-án, és egy saját dal kivételével klasszikus bluesszerzemények feldolgozásai kerültek fel rá. A lemez a Billboard 200 listáján az 5. helyre került, és pár napon belül aranylemez lett. Kislemezen a Baby, Please Don't Go, a You Gotta Move és a Road Runner jelent meg. 2004. március 11-én kezdetét vette a Honkin' on Bobo turné, ahol a Cheap Trick volt az előzenekar. 2004 novemberében megjelent egy You Gotta Move című DVD-kiadvány, amelynek gerincét egy 2004-es floridai koncert adja, de ezenkívül a Honkin' on Bobo stúdiómunkálatait is tartalmazza. 2004-ben a Dream On szerepelt a Buick hirdetési kampányában. 2005-ben Steven Tyler felbukkant a Csak lazán! című filmben, míg Joe Perry egy a saját nevét viselő szólóalbumot adott ki. A gitáros Mercy című dalát Grammy-díjra jelölték a legjobb rock instrumentális előadás kategóriában (a díjat végül Les Paul kapta). 2005 októberében egy koncertlemez jelent meg Rockin' the Joint címmel, amely a 24. helyezést érte el a Billboard listáján. Ezt követően, 2005. október végén, újra turnéra indultak, amely a Rockin' the Joint Tour elnevezést kapta. A turné első két szakaszában Lenny Kravitz, míg a harmadikban a Cheap Trick volt a nyitózenekar. A márciusra és áprilisra tervezett fellépéseket – Tyler torokműtétje miatt – törölni kellett. 2006. július 4-én a Boston Pops Orchestra közreműködésével adtak elő pár dalt. Az előadás jelentős eseménynek számított, mivel Tyler betegsége miatt, több hónapnyi kimaradás után, először léptek színpadra. 2006 augusztusától az év végéig újabb turnéra indultak. A Route of All Evil Tour elnevezésű körúton a Mötley Crüe volt az együttes turnépartnere. Augusztus 24-én bejelentették, hogy Tom Hamilton nyelőcsőrák miatt, bizonyos időig nem tudja folytatni a turnét, gyógykezelése alatt a Joe Perry Projekt basszusgitárosa, David Hull helyettesítette. Közben októberben megjelent egy Devil's Got a New Disguise – The Very Best of Aerosmith című válogatásalbum. A kiadványra két új szám is felkerült, és a Devil's Got a New Disguise kislemezen is megjelent. 2007 áprilisában világturnéra indultak (Aerosmith World Tour 2007), amely öt latin-amerikai telt házas stadionkoncerttel vette kezdetét. 2007 nyarán Európában koncerteztek, felléptek több rockfesztiválon, valamint ellátogattak néhány olyan országba is, ahol korábban még soha nem léptek fel. Ezenkívül olyan közel-keleti országokban is adtak koncerteket, mint az Egyesült Arab Emírségek és India. A turné során a Prince Edward-szigeten is felléptek, amely koncert az addigi legnagyobb nézőszámot vonzó fellépés volt a tartomány történetében. Az Aerosmith World Tour 2007 szeptemberben ért véget észak-amerikai koncertekkel, amelyeken Joan Jett nyitott az együttesnek. Az utolsó koncertre a Hawaiiban található Maui szigeten került volna sor, de ezt végül logisztikai okokból törölték. A koncertszervezők beperelték a zenekart, ezért az együttes beleegyezett abba, hogy majd később újra fellépnek a helyszínen, a megvásárolt jegyek pedig érvényesek maradhatnak a jövőbeli előadásra is (a koncert bepótlása végül 2009. október 20-án valósult meg). ### 2008-tól 2011-ig A 2008-as év nagy része pihenéssel telt az együttes számára. A nyár folyamán megjelent a népszerű Guitar Hero videójáték, Guitar Hero: Aerosmith kiadványa. A videójátékra az együttes legnépszerűbb dalai kerültek fel. Steven Tyler 2008 nyarán a VH1 Classic Radiónak adott interjújában kifejtette, hogy 2008. szeptember 4-én stúdióba vonulnak, hogy elkészítsék az együttes 15. stúdióalbumát. Az énekes megjegyezte, hogy 2009 júniusban amerikai turnét terveznek. 2009. február 1-jén Venezuelában adtak egy koncertet, de további előadásokra már nem került sor Joe Perry térdsérülése miatt. 2009. február közepén bejelentették, hogy az új album producere Brendan O'Brien lesz, és mindenképpen szeretnének elkészülni vele a júniusi turnéra. 2009 júniusában kezdetét vette az Aerosmith/ZZ Top Turné, melynek előzenekarai a ZZ Top mellett a 3 Doors Down és a Dropkick Murphys voltak. A körút 2009 szeptemberéig tartott, és csak észak-amerikai városokat érintett. A turné során az 1975-ben megjelent Toys in the Attic album nagy részét előadták. A zenekar tagjainak a koncertsorozat alatt számos egészségügyi problémával kellett szembenéznie. Brad Whitfordnak a fejét kellett műteni, míg Tylernek a 2009. június 28-i connecticuti Mohegan Sun Arénában adott koncerten sérült meg a lába. Ennek következményeképpen a következő hét fellépést törölni kellett. Whitford visszatérésével július 15-én folytatták a koncertezést a georgiai Atlantában. További hét koncert után a turné hátralévő húsz fellépését törölni kellett, mivel Tyler a dél-dakotai előadáson leesett a színpadról. Az énekest a Rapid City Regional kórházba szállították, miután eltört az egyik válla, és további nyak-, valamint fejsérüléseket szenvedett. A zenekar augusztus 14-én jelentette be, hogy nem folytatják tovább a hátralévő fellépéseket. Az Aerosmith inaktív időszakát kihasználva Joe Perry elkészítette újabb szólólemezét, amely 2009 októberében jelent meg Have Guitar, Will Travel címmel. Joey Kramer dobos pedig a Hit Hard című önéletrajzát fejezte be. Tyler felépülését követően október közepén Honoluluban, Mauin (melyet korábban logisztikai okokból töröltek) és Abu-Dzabiban (Egyesült Arab Emírségek) adtak koncerteket. Tyler 2009 végén az együttessel szemben egyéni terveit kezdte előtérbe helyezni, beleértve Does the Noise in My Head Bother You? című önéletrajzát. A Classic Rock Magazinnak adott interjúban kifejtette, hogy a közeljövőben a Tyler márkanév alatt szeretne dolgozni. Ez idő alatt Joe Perry 2009 végén Japánban, 2010 elején pedig az Egyesült Királyságban adott szólókoncerteket. 2009 novemberében bejelentette, hogy Tyler és a zenekar között megszűnt a kommunikáció, és a közeljövőben más énekessel fognak dolgozni. Nem sokkal később olyan hírek láttak napvilágot, hogy az Aerosmith már az új énekesét keresi. Egyes hírek olyan énekesek nevét közölték Tyler lehetséges utódjaként, mint Billy Idol, Chris Cornell, Paul Rodgers, Sammy Hagar és Lenny Kravitz. A szétválásról szóló híresztelések ellenére Tyler megjelent a Joe Perry Project 2009. november 10-i New York-i fellépésén, ahol a Walk This Wayt adták elő közösen. A koncerten Tyler biztosította a résztvevőket, hogy nem szándékozik kilépni az Aerosmithből. 2010. december 22-én a People bulvármagazin hírül adta, hogy Steven Tyler énekes egy elvonóintézetben kezelteti gyógyszerfüggőségét. Az énekesnek a dél-dakotai koncerten szerzett sérülései miatt receptre írt fájdalomcsillapítókat kellett szednie, aminek következtében szervezete ráállt a gyógyszerre, így a szervezett elvonókúra maradt számára a megoldás. Tyler egy sajtónyilatkozatában kifejtette, hogy nagyon hálás mindazon támogatásért és szeretetért amelyet kap, és elszántan igyekszik rendbe tenni a dolgokat: „A családom és professzionális gyógyítók csapatának segítségével felelősen kezelem a fájdalmamat, és igyekszem visszakerülni a színpadra, illetve a stúdióba, a zenekari társaim mellé.” 2010. január 20-án Perry megerősítette azokat a híreszteléseket, hogy új énekest keresnek, mivel Tyler gyógyulása több hónapot vehet igénybe, az együttes pedig koncertezni szeretne. Perry ezenkívül közzétette, hogy a későbbiekben hajlandó lenne Tylerrel együtt dolgozni, ha ő is akarná. Válaszul Skip Miller, Tyler jogi képviselője igyekezett megszilárdítani az énekes pozícióját a zenekarban, és elárulta a Billboard.comnak, hogy pereskedéstől sem riadna vissza. 2010 februárjában Joe Perry arról nyilatkozott a Classic Rock újságírójának, hogy Tyler még 2008 nyarán meghallgatáson volt egy Led Zeppelin-próbán, hogy Robert Plant helyére lépjen, és turnéra indulhasson a brit együttessel. A Led Zeppelin tagjai, Jimmy Page, John Paul Jones és Jason Bonham felajánlották Tylernek, hogy csatlakozzon hozzájuk egy világ körüli turné erejéig, az énekes azonban visszautasította az ajánlatukat. 2010\. február 15-én bejelentették, hogy az Aerosmith, Steven Tylerrel kiegészülve, a 2010-es brit Download Festival fő attrakciója lesz, melyet a Sölvesborgban adott Sweden Rock Fesztiválon való szereplés előzött meg. Ezt követően, február 24-én, egy jövőbeli turné első koncertállomásai kerültek nyilvánosságra. A turné Cocked, Locked, Ready to Rock Tour elnevezéssel vette kezdetét 2010. május 17-én Caracasban (Venezuela). Ezt további hat koncert követte Dél- és Közép-Amerikában az Amen és a Gandhi előzenekarokkal, majd júniusban Európában adtak koncerteket, többnyire nyári fesztiválokon. A turné során először léptek fel olyan országokban, mint Görögország, Kolumbia és Peru. A turné 24 fellépésből álló észak-amerikai körúttal ért véget, amelynek során a Blue October, a Blue Öyster Cult, a Cheap Trick, a The Mighty Mighty Bosstones, a The J. Geils Band, a Buckcherry, Sammy Hagar és a Joan Jett and the Blackhearts lépett fel az együttes előtt. A Cocked, Locked, Ready to Rock Turné augusztus 12-i, Wantaghban adott koncertjén Tyler mikronfonállványával véletlenül megütötte Joe Perryt (kisebb fejsérülést szenvedett), az augusztus 17-i Torontóban adott koncerten pedig Tyler megint leesett a színpadról, ezúttal azonban a közönség soraiba zuhant. A Cocked, Locked, Ready to Rock Tour 2010. szeptemberi befejezése után nem adtak több koncertet, hanem egy új album elkészítését tervezték. A munkát hátráltatta Tyler bejelentése, miszerint csatlakozik Jennifer Lopez és Randy Jackson mellé, az American Idol tehetségkutató zsűrijéhez. Az énekes hivatalosan augusztus 18-án írta alá a show-műsorban való szereplését. 2010. november 5-én Brad Whitford jelentette be, hogy az új album munkálatai valószínűleg Los Angelesben fognak zajlani, amelynek megjelenését egy világ körüli turné követné. 2010 novemberében Joey Kramer az NME.comnak adott interjújában kifejtette, hogy a zenekar minden szándékkal azon van, hogy befejezze az albumot, és 2011-ben meg is jelentesse. 2011. január 18-án Steven Tyler azt nyilatkozta, hogy Joe Perryvel már írtak dalokat, és az album felvételei is elkezdődnek, még azon a héten. 2011. március 20-án bejelentették, hogy a közeljövőben egy balladákat tartalmazó válogatásalbum fog megjelenni. A Tough Love: Best of the Ballads című kiadvány 2011. május 11-én került a boltok polcaira. 2011\. május 14-én bejelentették, hogy ősszel egy latin-amerikai turnéra fognak indulni. Augusztus 30-án közzétették, hogy a következő album 2012 májusára várható, a producere pedig az a Jack Douglas lesz, aki már számos korábbi lemezükön is szerepelt. 2011. október 22-én Limában (Peru) vette kezdetét a Back On the Road Tour elnevezésű turné. A turné részeként, karrierjük során először felléptek Paraguayban, Panamában, és Ecuadorban is. A paraguayi koncert előtt Steven Tyler szállodai szobájában, zuhanyozás közben megcsúszott, melynek következtében felszakadt a szemöldöke és kitörött két foga. Az énekest azonnal kórházba szállították, aki elárulta egy interjúban, hogy ételmérgezés miatt lett rosszul. A paraguayi koncert másnap került megrendezésre. A Back On The Road turné iránt továbbra is jelentős volt az érdeklődés, csak a paraguayi, argentin és brazil fellépések több mint nyolcmillió dollárt jövedelmeztek. A körút tíz latin-amerikai fellépés után, 2011 végéig Japánban folytatódott nyolc előadással. ### Music from Another Dimension! (2012–2017) 2012\. március 11-én a zenekar szerepelt a 60 Minutes című amerikai televíziós magazin egyik epizódjában. A szereplés során az együttes tagjai őszinte interjúkat adtak a 2011-es turné kapcsán. Beszélgetésük során az együttesben és sok nézőben is felmerült a gyanú, hogy a zenészek között újra fellobbanhatnak a múlt feszültségei. 2012. március 22-én azonban, ennek ellenpéldájaként Joe Perry az American Idol tehetségkutató műsorban köszöntötte fel Steven Tylert születésnapja alkalmából. Március 26-án bejelentette a zenekar, hogy 2012 nyarán egy Global Warming Tour elnevezésű turnét fognak lebonyolítani, ahol a Cheap Trick lesz a nyitózenekar. A körút csak az Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát fogja érinteni. Ezt követően az American Idol szezont záró fináléjában lépett fel az együttes, ahol egy vadonatúj számot adtak elő. A Legendary Child című szerzemény másnaptól digitális formában is elérhetővé vált. A dal a 29. helyre került a Billboard magazin Rock Songs listáján, és az új G.I. Joe film betétdalaként is funkcionált. Nem sokkal az új dal megjelenése után bejelentették, hogy 15. stúdióalbumuk címe Music from Another Dimension! lesz, amelynek tervezett megjelenési időpontját 2012. november 6-ra tervezték. 2012. június 16-án Minneapolisban kezdetét vette a Global Warming Tour, amelynek fellépéseit a Tacomában megrendezett koncertig, augusztus 8-ig hozták nyilvánosságra. A turné a Music from Another Dimension! megjelenése után 2012-ben és 2013-ban is tovább folytatódott, mely során Észak-Amerikában, továbbá Ausztrália és Óceánia, Ázsia, és Dél-Amerika országaiban léptek fel. 2012. augusztus 22-én két kislemez jelent meg a készülő lemezről. A rockos Lover Alot és a balladisztikus hangvételű What Could Have Been Love. Ezt követő nyilvános szereplésük szeptember 22-én volt amikor az iHeartRadio zenei fesztiválon léptek fel Las Vegasban. Később David Letterman show-műsorában a Late Show with David Lettermanben adott interjút Tyler és Perry, majd Whitforddal kiegészülve a Dream Ont adták elő, egy olyan jótékony rendezvény keretein belül, aminek a bevételeit a Sandy hurrikán áldozatainak ajánlották fel. Az Aerosmithen kívül számos előadó, köztük Christina Aguilera, Jon Bon Jovi, Billy Joel, Sting is fellépett többek között. 2012. november 5-én egy szabadtéri koncertre került sor a bostoni 1325 Commonwealth Avenue közelében, ahol a zenekar az első próbáit tartotta. Másnap boltokba került a zenekar friss lemeze a Music from Another Dimension!. Az anyagot a Columbia adta ki, a felvételei pedig 2011. július 5-től 2012 áprilisáig tartottak olyan stúdiókban mint a The Boneyard, a Poppy, a Swing House, a Mad Dog, a Retro Activ, a Briar Patch, a Hensen és a saját Pandora's Boxra keresztelt stúdiójuk. Az anyag produceri teendőt Tyler és Perry mellett Jack Douglas és Marti Frederiksen látta el, akik a korábbi években már számtalan alkalommal dolgoztak együtt a zenekarral. Az album vegyes megítélést kapott az újságírók részéről, a legtöbb szaklap kritikával illette az anyagot. Rob Sheffield a Rolling Stone magazintól három pontot adott rá az ötből, és a gitárjátékot nevezte a lemez erősségének. Az AllMusic munkatársa Stephen Thomas Erlewine szintén három pontra értékelte, és azzal a véleménnyel zárta írását, hogy a lemez a 90-es évekbeli albumok nyomvonalán halad. Hozzáfűzte, hogy van olyan jó, mint a Nine Lives vagy a Just Push Play, annak ellenére is, hogy nincs rajta kiugró slágerdal. Az Ultimate Classic Rock 10/7-es kritikájával alapvetően jó lemeznek minősítette, bár felrótta azt, hogy a lemez túl hosszú, amelyből ráadásul négy szám is ballada. Megjelenésének első hetében 63 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, mely révén az 5. helyet szerezte meg a Billboard 200 listáján. 2013-ban negyedik kislemezként a Can't Stop Lovin' Yout is kiadták, melyben Carrie Underwood countryénekesnő duettet énekel Tylerrel. Ezt követően a zenekar fő dalszerzői Steven Tyler és Joe Perry az ASCAP jóvoltából a Pop Music Awards díjat vehették át. Két nappal később pedig mindkét zenész dalszerzői munkáját elismervén, bekerültek a Songwriters Hall of Famebe. 2013 áprilisában és májusában tovább folytatódott a lemezt népszerűsítő turné. Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Indonézia, és Szingapúr mellett Ausztráliában is felléptek, ahol utoljára 23 évvel azelőtt léptek fel, míg a másik négy országban először. Az utolsó három ausztrál koncertet Tom Hamiltonnak ki kellett hagynia betegsége miatt, helyére David Hull lépett be. A május 11-i Indonéz előadást biztonsági okokra hivatkozva törölni kellett a turnédátumból. Ezt követően saját városukban, a „Boston Strong” jótékonysági koncerten léptek fel, melynek bevételeit a 2013-as bostoni robbantás áldozatainak ajánlották a szervezők. Augusztusban Ázsiában adtak koncerteket, majd a Harley-Davidson 110. születésnapját ünneplő rendezvényén léptek fel, mely augusztus 30-án Milwaukeeben került megrendezésre. A koncertezést Közép és Dél-Amerikában folytatták, köztük első ízben játszottak olyan helyeken mint Guatemala, El Salvador és Uruguay. Hamilton betegsége miatt megint nem tudott részt venni a latin-amerikai fellépéseken. 2013 júliusában Rock for the Rising Sun címmel egy koncert-DVD-t adtak ki, melynek felvételei Japánban kerültek rögzítésre még 2011-ben. A koncertfilmet 2013 októberében a mozik is bemutatták. 2014 márciusában Észak-Amerikában koncerteztek, ahol Slash zenekara, a Myles Kennedy & the Conspirators melegítette be a színpadot. 2014 júliusában kezdetét vette a Let Rock Rule Tour elnevezésű turné, amely szeptemberben ért véget, amerikai és kanadai dátumokat érintve. 2014 májusában az együttes basszusgitárosa, Tom Hamilton kijelentette egy interjú során, hogy szó van egy 16. stúdióalbum elkészítéséről, de a megjelenése még kérdéses. Ugyanakkor Joe Perry a Rolling Stonenak adott interjújában elismerte, hogy nem látja olyan szükségesnek egy új anyag elkészítését. Egy EP kihozatalát vázolta fel a gitáros, bár hozzátette hogy ez is csak egy felvetés, mert ő sem tudja mit hoz a jövő. 2014. október 7-én Perry David Ritz társszerző közreműködésével kiadta önéletrajzi könyvét, mely Rocks: My Life in and Out of Aerosmith címmel látott napvilágot. Október 14-én tartotta a bemutatóját, mely során dedikáltatta is a rajongók egy részével a könyveket. 2015 októberében 300 észak-amerikai mozi bemutatta az együttes új koncertfilmjét. Az Aerosmith Rocks Donington a Donington Parkban (Anglia) megrendezésre kerülő Download Festivalon adott főzenekari koncertjüket örökítette meg még 2014-ből. A felvétel szeptember 4-től DVD- és Blu-ray-kiadásban is beszerezhetővé vált. 2015. március 31-én Steven Tyler énekes bejelentette, hogy elkezd dolgozni első önálló countryalbumán. Április 6-án nyilvánosságra hozta, hogy Scott Borchetta Dot Records lemezcégével kötött szerződést. Ezt követően megjelentette közelgő albumáról a Love is Your Name című dalt. Támogatójának olyan cégeket/műsorokat szerzett meg Tyler, mint a Bobby Bones Show, az iHeartMedia, a CBS This Morning, az Entertainment Tonight, vagy az American Idol, melynek 14. fináléjában bemutatta a dalt. 2015\. június 10-től augusztus 7-ig egy Blue Army Tour fedőnevű turnét bonyolítottak le, amerikai és kanadai dátumokkal. A körút érdekessége volt, hogy olyan helyeken léptek fel amelyeket korábban hanyagolt a zenekar. Zárásként egy szeptemberi koncertet is beiktattak, amely Moszkvában került megrendezésre. A turné után Tyler kiadta szólóalbumát, amely We're All Somebody from Somewhere címmel jelent meg 2016. július 15-én. Még a kiadása előtt hozzáférhetővé tették a címadó és a Red, White & You című dalokat. Ez idő alatt Joe Perry egy Hollywood Vampires nevű projektet hozott össze, amelyben Alice Cooper és Johnny Depp lettek a társai. A névadó debütáló albumuk 2015 szeptemberében jelent meg, és a formáció fellépett az 58. Grammy Awards díjkiosztó gálán. Brad Whitford újra csatlakozott Derek St. Holmeshoz pár fellépés erejéig, majd szóvá tették hogy 2016 folyamán egy album elkészítése is lehetséges. A „Whitford/St. Holmes” projekt végül Reunion címmel adta ki lemezét, amelyre első anyaguk újrakevert változata mellett új dalok is felkerültek. Tom Hamilton pár európai fellépés erejéig a Thin Lizzy együttessel lépett fel 2016 nyarán. Ezt követően a Pearl Jam színpadán lépett fel egy szám erejéig, amikor az együttes a Draw the Line dalt adta elő a bostoni Fenway Park-beli koncertjén augusztus 7-én. Mindezek közepette Joey Kramer tevékenyen részt vett a „Rockin' & Roastin'” nevű kávéüzlet működtetésében, amely Newry, Maineben és Észak-Attleboroughban (Massachusetts) is üzemel. 2015 decemberében különböző interjúk során Whitford, Tyler és Perry egyaránt felvetette, hogy az Aerosmith a búcsúturnéján gondolkodik. 2017 elején Perry már úgy fogalmazott, hogy az utolsó turné akár két évig is eltarthat, mindeközben Whitford és Tyler egy utolsó stúdióalbum lehetőségét sem zárta ki. 2016. július 10-én Joe Perry a Hollywood Vampires Coney Island-beli koncertjén rosszul lett és összeesett. Egyes híresztelések szerint szívbetegség okozhatta a rosszullétét. Még aznap éjszaka stabil állapotba hozták az orvosok. A Hollywood Vampires folytatta a koncertet, a turné hátralévő dátumait is beleértve. Egyedül a The Late Show with Stephen Colbert című televíziós szereplést mondták le. 2016 októberében az Aerosmith megkezdte a Rock 'N' Roll Rumble Tour elnevezésű turnéját, amely főleg dél-amerikai fellépéseket foglalt magába. Az első koncert még San Diegóban volt a Kaaboo Festival keretében. 2016 novemberében közleményben tudatták, hogy 2017 tavaszán és nyarán búcsúturnét tesznek Európában, amely Aero-Vederci Baby! Tour néven fog futni. A túra Izraelben, Tel-Avivban, 2017. május 17-én indult útjára, ahol mintegy jegyet adtak el. 2017 szeptemberében Dél-Amerikában folytatódott a turné, bár néhány előadást törölni kellett egészségügyi problémák miatt. Brad Whitford nyilatkozata szerint a turné 2017-től akár 2021-ig is eltarthat. ### A „Deuces are Wild” koncertsorozat és a „Peace Out: The Farewell Tour” (2019–től napjainkig) 2018\. január 19-én Perry kiadta a Sweetzerland Manifesto című szólóalbumát, majd egyes interjúk során kijelentette, hogy a Aero-Vederci Baby turné valójában még hosszú ideig eltarthat, és 2019-ben turnéval szeretnék ünnepelni az együttes 50. éves évfordulóját. 2018. augusztus 15-én az NBC Today show-ban szerepelt a zenekar, ahol bejelentették hogy az 1994-es daluk a Deuces are Wild nyomán, ugyanezen a néven saját kaszinót nyitnak Las Vegasban. A zenekar Las Vegas-i Park Theater-beli koncertsorozatuk 2019 áprilisában, júniusában, júliusában és szeptemberében zajlott, egészen 2019 decemberéig. A tervek szerint 2020 januárjára, februárjára, májusára és júniusára meghosszabbították volna a fellépéseket, de a 2020-as dátumokat a COVID-19 járvány miatt törölni kellett. A Las Vegas-i koncertek mellett 2019. július közepén a zenekar fellépett egy minnesotai fesztiválon, 2019 augusztusában pedig összesen kilenc koncertet adtak három MGM-helyszínen elosztva Marylandben, New Jerseyben és Massachusettsben. 2019-ben európai turnét jelentettek be, amelyre a Las Vegas-i fellépések befejezése után 2020 nyarán került volna sor, a koncerteket azonban a COVID-19 járvány miatt lemondták, akárcsak az eredetileg 2020 szeptemberére tervezett 50. jubileumi koncertet a bostoni Fenway Parkban. Az európai dátumok eredetileg 2021 nyarára lettek átütemezve, de később a folyamatban lévő világjárvány miatt ismét 2022 nyarára kerültek át. 2019 januárjában Joe Perry kijelentette, hogy ő és Steven Tyler új anyagot kezdtek felvenni egy új Aerosmith-albumhoz. 2019. február 14-én, a következő hónapban az Aerosmith a tervek szerint csillagot kapott volna a Hollywood Walk of Fame-en, de a ceremóniát és a felállítását elhalasztották a kedvezőtlen időjárás miatt, az eseményre végül az év egy későbbi időpontjában került sor. 2019 áprilisában Joey Kramer dobos egy meg nem nevezett baleset következtében kisebb sérüléseket szenvedett a vállán, és kénytelen volt lemondani a zenekar Las Vegas-i előadássorozatuk több koncertjét. Dobtechnikusa, John Douglas helyettesítette őt. Ugyanezen év novemberében Kramer több híroldalnak is elmondta, hogy felépülése ellenére nem csatlakozhatott újra a zenekarhoz, amire a zenekar azt válaszolta, hogy a játéka „nem felel meg az Aerosmith színvonalának”. 2020 januárjában a nézeteltérés pereskedéssorozatban csúcsosodott ki, ami után Kramer nem léphetett fel a zenekarral a 2020-as Grammy-díjátadón. 2020 februárjában azonban Kramer már újra csatlakozott az Aerosmithhez a Las Vegas-i koncertekre, miután pár fellépést mégis össze tudtak hozni, a covid-19 enyhülése miatt. Szintén 2020-ban az Aerosmith kapta meg a MusiCares Person of the Year díjat. A The Black Crowes egykori dobosával, Steve Gorman-nel készített 2020. augusztusi interjúban, a Steve Gorman Rocks című rádióműsorban Brad Whitfordot arról kérdezték, hogy milyen a zenekar jövője. A válasza a következő volt: „Nem igazán tudom, mit akarnak csinálni. És nem is igazán érdekel, mert, őszintén szólva, már nem érdekel”, hivatkozva a zenekaron belüli folyamatos működési zavarokra. Hasonló aggodalmának adott hangot egy interjúban Joe Bonamassa „Live From Nerdville” podcastjában 2021 júniusában. Whitford megosztotta gondolatait arról, hogy a COVID-19 járvány hogyan befolyásolja az Aerosmith és általában a zenészek turnézási terveit, miközben elismerte saját és bandatársai jelenlegi életkorát: „Úgy értem, kétségeim vannak afelől, hogy az Aerosmith valaha is újra koncertezni fog ebben a szakaszban, mert a kor kezd valódi tényezővé válni. Ez van, ami van”. 2021. augusztus 23-án az Aerosmith forgalmazási szerződést írt alá az Universal Music Grouppal, amely a zenekar teljes katalógusát – mind a Geffen (a Universal leányvállalata), mind a Columbia kiadványait – lefedte. 2022 márciusában, az átütemezett európai turné lemondását követően az Aerosmith bejelentette, hogy a Deuces Are Wild koncertsorozat júniusban kezdődik és decemberig tart, a szeptemberre átütemezett Fenway Park fellépéssel együtt. Kramer megerősítette a pletykákat, miszerint minden koncertet kihagy, a zenekar pedig azt állította, hogy „teljes figyelmét a családjára fogja fordítani ezekben a bizonytalan időkben”. Az Aerosmith 2022. május 24-én bejelentette, hogy a Deuces Are Wild sorozat júniusi és júliusi fellépéseit lemondják, mivel Tyler bejelentkezett egy rehabilitációs intézetbe, miután visszaesést szenvedett egy lábműtét okozta fájdalomcsillapítás után. Tyler több mint 30 napos rehabilitációs kezelését követően a zenekar a bostoni Fenway Parkban lépett fel az 50. évfordulós koncertjükön, majd folytatták a 2022 szeptemberétől decemberéig tervezett Las Vegas-i koncertjeiket. 2023 májusában a zenekar bejelentette a „Peace Out: The Farewell Tour” nevű búcsúturnéját, amely szeptemberben kezdődik. A turné 2024 januárjáig 40 észak-amerikai helyszínre küldi a bandát, és a The Black Crowes lesz a nyitófelvonás. A turnén nem fog részt venni az eredeti dobos, Joey Kramert. ## Zene, stílus Az Aerosmith zenéjét többnyire a hard rock stílusmeghatározásba szokás sorolni, de ezen kívül számos más zenei műfajból is merítettek pályafutásuk során. Az együttes stílusának az alapját a rock and roll és a blues adja, többnyire az 1960-as évek végi, 70-es évek eleji brit együttesek nyomvonalán. Első albumukon még nem forrott ki teljes mértékben sajátos stílusuk, a Yardbirds és a Rolling Stones hatása még erősen érződött zenéjükben. Az ezt követő albumaikon megmaradtak a blues- és rock and roll hatások, amelyeket már a hard rock keményebb riffjeivel és sajátos stílusukkal párosítottak. A Circus magazin 1976-ban a „Yardbirds által létrehozott, majd a Led Zeppelin által továbbvitt hard rock hagyományok örököseinek” tartotta a zenekart. Zenéjükben helyenként a funk zenei megoldásai is felbukkantak (Walk this Way), az 1970-es évek végén és a 80-as évek elején készült albumaik pedig az amerikai stílusú dallamos hard rock/metal stílusokra is döntő befolyást gyakoroltak. Az 1980–90-es években készült albumaikon tovább szélesítették zenei horizontjukat, így fúvósok, könnyedebb, poposabb dalok és epikus, sokszor nagyzenekari kísérettel felhangzó balladák is felkerültek a lemezeikre. Stílusukat úgy sikerült szélesíteni és modernizálni, hogy közben blues-, rock and roll és hard rock gyökereiket is megtartották. Az együttes legfőbb ismertetőjegye Steven Tyler karakteres énekhangja. ## Sikereik, hatásuk Az Aerosmith a 170 millió eladott albummal minden idők egyik legsikeresebb rockzenekara, Amerika legnagyobb rock and roll zenekara. Az első két albumukkal (Aerosmith, Get Your Wings) médiatámogatás hiányában még nem arattak átütő sikereket, a folyamatos turnézás révén viszont egyre ismertebbek lettek. Az igazi áttörést a Toys in the Attic (1975) és a Rocks (1976) albumok hozták el számukra, amelyek már milliós példányszámban keltek el, az együttes pedig a korszak egyik legsikeresebb zenekara lett. Ekkorra már a rádiók is műsorukra tűzték a dalaikat (főleg a Dream Ont), a fellépéseik alkalmával pedig már a legnagyobb stadionokat is megtöltötték. 1976 szeptemberében kilencszázezer dollárt kerestek harminc nap alatt. 1976-ban a Circus magazin szerint „legfeljebb a Kiss és a ZZ Top maradhatott velük versenyben a legizgalmasabb új zenekar címéért”. A lendület azonban csak az évtized végéig, Joe Perry és Brad Whitford kiválásáig tartott. Az ezt követő három album, a Night in the Ruts (1979), a Rock in a Hard Place (1982) és a Done with Mirrors (1985) ugyan arany-, illetve platinalemez lett, a korábbi sikereket már nem tudták megismételni. 1986-ban viszont a Run–D.M.C.-vel közösen felvett Walk This Way rap-rock átirattal és azt ezt követő Permanent Vacation albummal az Aerosmith valósággal újjászületett. Dalaikat az MTV a műsorára tűzte, aminek révén egy új generáció ismerkedhetett meg az együttessel. A zenekar bekerült abba a szűk előadói körbe, amely a 80-as évek végén több sikeres kislemezt is meg tudott jelentetni egymás után, ezáltal folyamatosan láthatóak voltak az MTV-n, albumaik pedig sokszoros platinalemezekké váltak. A sikerhez hozzájárultak az olyan, a mainstream közönség által is könnyen fogyasztható dalok (többnyire balladák), amelyeket a biztos siker érdekében, a kiadó nyomására, külsős dalszerzők írtak az együttes számára. E dalok sikerét nagyban segítették a hozzájuk készült látványos képi világú videóklipek is. Az Aerosmith azon kevés hard rock együttes közé tartozott, akik az 1990-es évek eleji-közepi grunge- és alternatívrock-hullám idején is meg tudták őrizni népszerűségüket. Az együttes iránti érdeklődés az új évezredben sem csökkent, manapság is telt házas koncerteket adnak. Az együttes 70,2 millió albumot adott el az Egyesült Államokban, amelynek a révén az ország legkelendőbb zenekarának számít, olyan előadókat is megelőzve, mint a Rolling Stones, a U2, Madonna, Bon Jovi, a Queen, Carlos Santana, az ABBA stb. A hard rock/metal előadók közül világszerte (és az USA-ban is) csak az AC/DC és a Led Zeppelin adott el több lemezt náluk. Az együttes hat multiplatina státuszt elért stúdióalbummal rendelkezik, kislemezeik közül pedig 21 került fel a Billboard Hot 100 Top 40-es listájára. Az Aerosmith a legtöbb arany- és multiplatina-albummal rendelkező amerikai zenekar. Karrierjük során 25 arany-, 18 platina- és 12 multiplatina-lemezt tudhatnak magukénak, ezenkívül egy gyémántlemez és négy arany kislemez is fűződik a nevükhöz. Az Aerosmith számos későbbi zenekarra gyakorolt jelentős befolyást. Az olyan későbbi sztárzenekarok, mint a Guns N’ Roses, a Metallica, a Mötley Crüe és a Nirvana egyaránt fontos hatásukként említik őket. Ezenkívül az utóbbi két és fél évtizedben felbukkant, a rock and roll és bluesgyökereket szem előtt tartó hard-sleaze rockegyüttesekre (Scream, Hardcore Superstar, Buckcherry, Great White, Skid Row, Tesla, Ratt, L.A. Guns, Cinderella, Extreme, Warrant, The Black Crowes, Faster Pussycat, The Quireboys, Inglorious stb.) szintén nagy hatást gyakorolt a zenekar. A Guns N’ Roses és a Velvet Revolver gitárosa Slash többször is kijelentette, hogy az Aerosmith a kedvenc bandája, míg Nikki Sixx a Mötley Crüe basszusgitárosa a The Dirt és aThe Heroin Diaries című könyveiben vallotta magát a korai éra rajongójának. Ezenkívül a grunge- és alternatívrock-hullám előadói mint a Mother Love Bone, Pearl Jam, Stone Temple Pilots, Staind, Godsmack szintén példaképként tekintenek rájuk. A Joe Perry és Brad Whitford közötti kölcsönhatás szintén sok gitárduóra, mindenekelőtt a Guns N’ Roses tagjaira volt nagy hatással. Joe Perry széleskörű elismerést és dicséretet kapott pályája során, mely révén olyan példaképeivel oszthatta meg a színpadot, mint Jimmy Page vagy Jeff Beck. Page Perryt és Tylert kérte meg arra, hogy a Led Zeppelint "iktassák be" a Rock and Roll Hall of Fame-be. A Metallica beiktatásánál szintén jelen volt Perry, aki Beck, Page és a Metallica tagjaival eljátszotta a Train Kept A-Rollint. Az együttes nem csak a rock, hanem más stílusok képviselőire is döntő befolyást gyakorolt. Pályájuk során olyan előadókkal is együttműködtek, mint Run–D.M.C., Eminem, Carrie Underwood, ’N Sync, Britney Spears, Mary J. Blige vagy Nelly. Amerika countrysztárja Garth Brooks pedig a Fever, míg Mark Chesnutt az I Don't Want to Miss a Thing dalokat dolgozta át a zenekartól. ## Élő előadások Steven Tyler elmondása szerint az Aerosmith mindig is vérbeli koncertzenekar volt. Az együttes első koncertjein még nagyrészt más előadók dalai tették ki a repertoárt: olyan zenekarok dalait játszották, mint a Rolling Stones, a Beatles, a Led Zeppelin, vagy a Yardbirds. Az együttes rajongótáborát „kék hadseregként” emlegették, mivel a koncerteket nagyrészt hosszú hajú, farmernadrágos és farmerdzsekis fiatalok alkották. A 70-es évekbeli koncertjeiken a rajongók tombolása miatt sokszor hordozható fémkorlátot kellett a színpad elé állítani. A koncerteken gyakoriak voltak a rendbontások is. Egy 1975-ben Philadelphiában adott koncerten több száz ember felgyújtotta a székeket, összetörték a kapukat, megverték a biztonsági őröket. Másnap az újságok tömegverekedésről cikkeztek. Egy 1977-es, szintén philadelphiai koncerten, színpadra dobott petárdák megégették Tyler szaruhártyáját, Perrynek pedig egy artériája szakadt fel az egyik karján. 1978. november 24-én, a Philadelphiában található Spektrumban, egy színpadra dobott sörösüveg szilánkjai Tyler arcába vágódtak, ezért a koncertet félbe kellett szakítani. A zenekar annak ellenére, hogy hamar rendelkezett megfelelő számú saját dallal, a feldolgozásokat sem szokta elhanyagolni. A Pump turnéján a Rats in the Cellar közepébe részleteket szőttek a Fleetwood Mac Searching for Madge című számából, de Jimi Hendrix Red House című szerzeménye is gyakran felhangzott. A Get a Grip turnéján a Draw the Line középrészébe a Rolling Stones Honky Tonk Womenjét idézték meg, továbbá elhangzott Peter Green Stop Messin Aroundja is, amelybe a Bright Light Fright és az I’m a Man című Yardbirds-dalokat szőtték bele. Az 1994-ben adott koncertek alkalmával, a Sweet Emotion középrészében, több helyen is megidézték a Led Zeppelin Dazed and Confused című dalának egyes részleteit. Az 1994-es woodstocki fellépés első ráadásdala pedig John Lennon Come Togetherje volt. Az albumaikon hallható billentyűs hangzásokat élőben különböző vendégmuzsikusok szólaltatják meg. 1977–78-ban Mark Radice, 1980-ban Richard Supa, 1983-ban Bobby Mayo, 1987 és 1994 között Thom Gimbel játszott billentyűs hangszereken, 1997-től huzamosabb ideig Russ Irwin lépett fel a zenekar koncertjein, majd őt váltotta Buck Johnson 2014-ben. Az együttes koncertjein alkalomadtán jammelések, gitár- és dobszólók is elhangzanak. Az előadások középpontjában általában Tyler és Perry áll. Az énekes színpadi jellegzetességei közé tartozik sálakkal tekert mikrofonállványa és kézen átfordulásai is. ## Díjak és eredmények A zenekar már az 1970-es években is szupersztár volt, ennek ellenére az igazi elismerést és a különböző díjakat a következő két évtizedben kapták meg. 1987-ben a Run D.M.C.-vel közösen készített Walk This Wayért megnyerték a Soul Train Music Award for Best Rap – Single (a legjobb rapkislemezért járó) díjat. Első Grammy-díjukat 1990-ben kapták a Janie's Got a Gun című dalért, a Grammy Award for Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal kategóriában. Ezt követően még a Livin' on the Edge, a Crazy és a Pink című dalok is megkapták ezt a díjat, mindegyik az 1990-es években. Ezzel az eredménnyel a második helyen állnak a U2 mögött, akiknek számos daluk nyerte el a Grammy Award for Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal díjat. Az 1990-es években videóklipjeik révén több díjat is elnyertek. A MTV Video Music Awards ranglistáján a negyedik legsikeresebbek, miután már tíz alkalommal is megkapták az MTV Video Music Awards díjat. A tíz alkalom során az alábbi dalok kapták a díjat: a Janie's Got a Gun (két alkalommal), a The Other Side (egy alkalommal), a Livin' on the Edge (egy alkalommal), a Cryin (három alkalommal), a Falling in Love (Is Hard on the Knees) (egy alkalommal), a Pink (egy alkalommal) és az I Don’t Want to Miss a Thing (egy alkalommal). A különböző előadók közül az Aerosmith nyerte meg legtöbbször a Best Rock Video (legjobb rockvideó, négyszer) és a Viewer's Choice (háromszor) díjakat. Ezenkívül egy alkalommal nyertek a Video of the Year (az év videója), a Best Group Video (a legjobb zenekari videó) és a Best Video from a Film kategóriákban. Pályafutásuk során (elsősorban az 1990-es években) még további hét American Music Awards, négy Billboard Music Awards, két People's Choice Awards, 17 Boston Music Awards díjat nyertek el, számtalan egyéb kitüntetés és díj mellett. 1990-ben bekerültek a Hollywood Rock Walkba, ezenkívül az 1993. április 13-i napot Massachusetts állam akkori kormányzója, William Weld, „Aerosmith-napnak” nyilvánította. 2001-ben kerültek be a Rock and Roll Hall of Fame-be, 2002-ben pedig mtvICON díjat nyertek. 2008-ban az Aerosmith lett az első előadó, akik számára a Guitar Hero egy külön videójátékot adott ki, Guitar Hero: Aerosmith címmel. ## Film- és videográfia Karrierjük során több filmben és videójátékban szerepeltek, valamint videóklipeket is készítettek. 1978-ban a „Future Villain Band” együttest alakították a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (vagy Beatlemania) című filmben. 1990-ben szerepeltek a Saturday Night Live műsorban, ahol a Wayne's World (Wayne világa) tv-sorozat egyik epizódjában mellékszereplőként bukkantak fel. 1991-ben A Simpson család sorozat Flaming Moe's epizódjában szerepeltek, míg 1993-ban a Wayne világa 2. című filmben. Steven Tyler felbukkant a 2005-ös Csak lazán! című komédiában, amelyben John Travolta, Uma Thurman, Dwayne Johnson, Cedric the Entertainer és Vince Vaughn színészek is szerepeltek. Az együttes több videójátékban is szerepelt, beleértve az 1994-es Revolution X, az 1995-ös Quest for Fame és a 2008-as Guitar Hero: Aerosmith címűeket is. A zenekar nevéhez több mint harminc jelentős sikerű videóklip és hét VHS/DVD kiadvány fűződik. ## Ranglisták - A Dream On, Toys in the Attic és a Walk This Way dalok felkerültek a The Rock and Roll Hall of Fame's 500 Songs that Shaped Rock and Roll listára. - 1993-ban a Rolling Stone magazin A 100 legjobb videóklip listáján a Walk This Way (Run-DMC-vel közös változata) a 11., míg a Janie's Got a Gun a 95. helyre került. - 1999-ben az MTV 100 Greatest Videos Ever Made listáján Walk This Way 5., míg a Janie's Got a Gun 48. helyezett lett. - 2000-ben a VH1 zenecsatorna 100 legnagyobb rock dalának listáján a Walk This Way a 35., míg a Dream On a 47. helyre került. - 2000-ben a VH1 A hard rock 100 legnagyobb előadója listáján az Aerosmith a 11. helyre került. - 2001-ben a VH1 100 legnagyobb videójának listáján a Walk This Way (Run-D.M.C.-vel közös változata) a 11., a Crazy a 23., míg a Janie's Got a Gun a 48. helyre került. - 2003-ban a Rolling Stone Minden idők 500 legjobb albumának listáján a Toys in the Attic a 228., míg a Rocks a 176. helyre került. - 2003-ban a VH1 Az elmúlt 25 év 100 legjobb dalának listáján az I Don’t Want to Miss a Thing a 45. helyre került. - 2004-ben a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb dalának listáján a Dream On a 172., a Walk This Way (Run-D.M.C.-vel közös változata) a 287., a Walk This Way eredeti 1975-ös verziója a 336., míg a Sweet Emotion a 408. helyre került. - 2004-ben az együttest a 18. helyre rangsorolták az Elmúlt 25 év legnagyobb popművészeinek listáján. - 2004-ben a Rolling Stone magazin Minden idők 100 legnagyobb előadója listáján az 57. helyre kerültek. - 2008-ban a Rolling Stone magazin az eredeti, 1975-ben megjelent Walk This Wayt a 34. helyre rangsorolta a Minden idők 100 legjobb gitárdala listáján. - 2009-ben a VH1 100 legnagyobb hard rock dalának a listáján az eredeti Walk This Way a 8. helyre került. - 2010-ben a VH1 Minden idők 100 legnagyobb előadójának a listáján a 30. helyre kerültek. - 2013-ban az Ultimate Classic Rock honlap a Sweet Emotion dalt első helyre sorolta a Top 100 Classic Rock Songs listáján. ## Diszkográfia ### Stúdióalbumok ### Kislemezek Az együttesnek pályafutása során 21 kislemeze került fel a Billboard Hot 100 lista Top 40-be: - 1975: Sweet Emotion, 36. hely - 1976: Dream On, 6. hely - 1976: Last Child, 21. hely - 1977: Walk This Way, 10. hely - 1977: Back in the Saddle, 38. hely - 1978: Come Together, 23. hely - 1987: Dude (Looks Like a Lady), 14. hely - 1988: Angel, 3. hely - 1988: Rag Doll, 17. hely - 1989: Love in an Elevator, 5. hely - 1990: Janie's Got a Gun, 4. hely - 1990: What It Takes, 9. hely - 1990: The Other Side, 22. hely - 1993: Livin' on the Edge, 18. hely - 1993: Cryin, 12. hely - 1994: Amazing, 24. hely - 1994: Crazy, 17. hely - 1997: Falling in Love (Is Hard on the Knees), 35. hely - 1998: Pink, 27. hely - 1998: I Don’t Want to Miss a Thing, 1. hely - 2001: Jaded, 7. hely ## Az együttes tagjai Jelenlegi tagok - Steven Tyler – ének, szájharmonika - Joe Perry – gitár, vokál - Brad Whitford – gitár - Tom Hamilton – basszusgitár - Joey Kramer – dob, ütőhangszerek - Buck Johnson – Csak a turnékon van jelen 2014-től, mint billentyűs és háttérvokalista. Korábbi tagok - Ray Tabano – gitár - Jimmy Crespo – gitár, vokál - Rick Dufay – gitár Idővonal ## Aerosmith-turnék - 1970–1972: Club Days - 1973: Aerosmith Tour - 1974: Get Your Wings Tour - 1975: Toys in the Attic Tour - 1976–1977: Rocks Tour - 1977–1978: Aerosmith Express Tour - 1978: Live! Bootleg Tour - 1979–1980: Night in the Ruts Tour - 1982–1983: Rock in a Hard Place Tour - 1984: Back in the Saddle Tour - 1985–1986: Done with Mirrors Tour - 1987–1988: Permanent Vacation Tour - 1989–1990: Pump Tour - 1993–1994: Get a Grip Tour - 1997–1999: Nine Lives Tour - 1999–2000: Roar of the Dragon Tour - 2001–2002: Just Push Play Tour - 2002: Girls of Summer Tour - 2003: Rocksimus Maximus Tour - 2004: Honkin' on Bobo Tour - 2005–2006: Rockin' the Joint Tour - 2006: Route of All Evil Tour - 2007: World Tour 2007 - 2009: Aerosmith/ZZ Top Tour - 2010: Cocked, Locked, Ready to Rock Tour - 2011: Back On the Road Tour - 2012-2014: Global Warming Tour - 2014: Let Rock Rule Tour - 2015: Blue Army Tour - 2016: Rock 'N' Roll Rumble Tour - 2017: Aero-Vederci Baby! Tour''

Portugália az első világháborúban

Portugália az első világháborúban 1916-tól vett részt hadviselő félként az antant oldalán. Bár a győztes oldalon fejezte be a háborút és a területén nem folytak harcok, az ország mégis jelentős veszteségeket könyvelhetett el, amelyek elsősorban gazdasági jellegűek voltak. Portugália korábban kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkező hatalom volt, azonban Brazília függetlenné válásakor a gyarmatok jelentősége lecsökkent. Az ország az Egyesült Királyság szövetségese volt, melyet elsősorban az Angliához köthető gazdasági és ipari függőség indokolt. Az első világháború kitörése hátrányosan érintette a két ország közti kereskedelmet, de ennek ellenére Portugália nem csatlakozott azonnal az antanthoz, hanem a háború elején semlegességet deklarált. 1914 őszén a portugál fennhatóság alatt álló Angola területén több összecsapásra is sor került a portugálok és a németek között. Ennek következményeként Portugália csapatokat küldött a gyarmatra és részt vett Német Délnyugat-Afrika elfoglalásában, továbbá a Német Kelet-Afrika elleni harcokban. Ez kiemelt szerepet játszott abban, hogy a Német Birodalom 1916. március 9-én hadat üzent az országnak. Portugália hadba lépését követően felállították a Portugál Expedíciós Hadtestet (CEP), amely 1917 nyarától részt vett a nyugati front küzdelmeiben, köztük a Lys-völgyi csatában. Ez utóbbi a portugál hadtörténelem talán legnagyobb vereségével végződött. A háborúban körülbelül hétezer portugál katona esett el, majd a háború után kitört spanyolnátha következtében további tízezrek vesztették életüket. A versailles-i békeszerződés aláírását követően Portugáliának ítélték a ma Tanzániához tartozó Kionga-háromszöget. A háború a csekély területi nyereség ellenére nagyon súlyosan érintette a portugál gazdaságot, ráadásul a rendkívüli feszültséggel terhelt belpolitikai helyzetet is tovább rontotta. Az egymás után elbukó republikánus kormányok tehetetlenségét megelégelve 1926. május 28-án Braga városában Manuel Gomes da Costa vezetésével felkelés tört ki (melyhez a hadsereg is csatlakozott) és véráldozat nélkül megdöntötték a demokratikus kormányt. Ezt egy több évtizedig tartó jobboldali diktatúra követte. ## A háborúba lépés előzményei ### Portugália bel- és külpolitikai helyzete a világháború előtt A João Carlos de Saldanha tábornok hatalomra kerülésekor, 1851-ben kezdődő úgynevezett „megújulás” demokratikus korszaka kétpártrendszeren alapuló kormányzatot hozott létre Portugáliában, amely a kor Európájának több kisebb államában is végbemenő gazdasági fejlődéssel összhangban igyekezett modernizálni az országot. Létrejött a korszerű posta intézménye, utakat építettek és távíró rendszert létesítettek. Azonban a megújulást segítő folyamat többször is megakadt. Az 1870-ben egész Európára kiterjedő gazdasági visszaesés jelentősen hatott a portugál gazdaságra is és többek közt visszavetette azt a fellendülését, amit az ország a borárak csökkentésével és az exportlehetőségek korlátozásával ért el. Ez a rövid visszaesést követően a portugál kormányzat számára újra felvetette az iparosítás politikájának kérdését, továbbá ismételten napirendre kerültek a gyarmatosítási lehetőségek. Megszületett az új afrikai portugál birodalom ötlete, melyet az úgynevezett „rózsaszínű térkép” vázolt fel. Ezek a gyarmatosítási törekvések azonban előbb Belgium érdekeibe ütköztek, majd a brit ultimátum törte derékba őket végérvényesen. A brit ultimátum nagyban hozzájárult a királyi hatalom tekintélyének csökkenéséhez és országos zendülésekhez vezetett, ami az 1890-es évek elején kibontakozó köztársasági eszme erősödését hozta. Portugália ipara ebben az időszakban kezdett erőteljesen lemaradni kortársaihoz képest és az első világháború kitörésekor nem tudta felvenni a versenyt a többi fejlett európai állammal. Az ország kormányai egymás után buktak el, mire I. Károly portugál király a parlamentet megkerülve João Francót nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányfő rendkívüli népszerűtlensége miatt tüntetésekre került sor. A helyzetet tovább rontotta az, hogy Franco javaslatára a király feloszlatta a parlamentet. 1908. február 1-jén a fővárosba visszatérő király ellen merényletet követtek el. A kocsin utazó királyt több lövés is eltalálta és Lajos Fülöp trónörökössel együtt a helyszínen életét vesztette. A meggyilkolt király utódja a merényletben maga is megsebesült Mánuel királyi herceg lett. A királyi hatalom ekkora azonban végzetesen meggyengült. Két évvel később a portugál NRP Adamastor cirkáló lövéseire meginduló 1910-es portugál forradalom megdöntötte a monarchiát és 1910. október 5-én kikiáltották a köztársaságot. Az ideiglenes kormány élére Teófilo Braga került, aki új választási törvényt adott ki és alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze, ami 1911. augusztus 20-án elfogadta az ország új alkotmányát. Az új államformába vetett kezdeti remények azonban túlzónak bizonyultak, mivel a köztársaság nem tudott megbirkózni a királyságtól örökölt problémákkal. Bár 1911-ben sikerült leverni a Henrique de Paiva Couceiro vezette monarchista felkelést, az ország politikájában teljes belső megosztottság, emellett a kormányzó republikánusok részéről szélsőséges egyházgyűlölet volt a jellemző. A köztársaság kikiáltását követően a szerzetesrendeket kiűzték, vagyonukat elkobozták, jogszabályban rögzítették a vallásoktatás és az egyházi ünnepek betiltását. Ezek az intézkedések számos külföldi országban negatív visszhangot váltottak ki. Az egyházellenes törvények és az új alkotmány kiadása mellett a kormányok mindenképp igyekeztek fejleszteni az oktatást, az egészségügyet, a polgári szabadságjogokat és a gyarmati adminisztrációt. Ezek azonban – többek közt a közigazgatási bizonytalanság és a munkaerő nyugtalansága miatt – nem vezettek túl sok eredményre. Az 1914. június 28-án elkövetett szarajevói merénylet miatt az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának ultimátumot küldött, mivel a szerb kormányt hibáztatták a történtekért. Az ultimátum átvételét követően az oroszok támogatását élvező szerb vezetés általános mozgósítást hirdetett, mire az Osztrák–Magyar Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának. Nemsokára a világ számos országa is belekényszerült a konfliktusba, amelyből világháború alakult ki. A háború kitörését követően Portugália érdeke azt kívánta, hogy semlegességet hirdessen és ne vegyen részt a konfliktusban. A portugál kormány azonban látta, hogy az Afrikában zajló harcok előbb-utóbb egyértelműen német vereséggel fognak végződni. Ezzel együtt az eshetőség is fennállt, hogy a portugál gyarmatok német fenyegetettségét Nagy-Britannia nem azért szünteti meg, hogy békét teremtsen és Portugália helyzetét segítse, hanem azért, hogy a saját pozícióját erősítse a térségben. Ezért döntött úgy később a portugál kormány, hogy csapatokat küldenek a portugál gyarmatokra a hazai érdekek védelmében. A továbbiakban ez is hozzájárult ahhoz, hogy portugál csapatok részt vállaltak a nyugati front harcaiban. ### Portugália afrikai gyarmatrendszere és gyarmatosítási törekvései Az 1820-as évekre Portugália néhány ázsiai és afrikai területtől eltekintve minden gyarmatát elvesztette (Brazília 1824-ben vívta ki függetlenségét), ezért a portugál gyarmatosító törekvések nagy része Afrika felé fordult. Az ország részt kívánt venni a többi európai nagyhatalom mellett az úgynevezett Hajsza Afrikáért nevű gyarmatosítási hullámban, amely során a 20. század elejére Afrika majdnem egészét (Etiópiát és Libériát leszámítva) birtokukba vették az imperialista hatalmak. Portugália afrikai gyarmati törekvéseit az úgynevezett rózsaszínű térkép (portugálul: Mapa cor-de-rosa) ábrázolta, amelyben egy összefüggő portugál gyarmat jelent meg, összekötve az akkor portugál uralom alatt álló Angolát és Mozambikot magába foglalva a mai Zambiát, Zimbabwét és Malawit. A rózsaszínű térkép megvalósítása volt a portugálok fő célkitűzése az 1880-as években. Ez azonban erősen ütközött a belga és brit érdekekkel, mivel az utóbbi egy egységes, Kairótól Fokvárosig terjedő angol gyarmatot képzelt el. A Szász–Coburg–Gothai-házból származó II. Lipót belga király a portugál királyi családdal való rokonsága alapján (is) igényt tartott az Afrika nyugati partján található kongói területekre. A király ügyes diplomáciai érzékének köszönhetően egy másfél millió négyzetméternyi, elefántvadászatra és gumibegyűjtésre alkalmas területhez jutott hozzá Kongói Szabadállam néven. Ebbe beletartoztak Katanga tartomány rézbányái is. A portugálokat a belgák a Cabinda fölötti fennhatóság jogával kárpótolták, de az a terület csak évtizedek múltán lett rendkívül nyereséges a portugálok számára, amikor olajat fedeztek fel tengerpart mentén. A rózsaszínű térkép megvalósításának mégsem Belgium, hanem a Brit Birodalom vetett végérvényesen véget. 1890-ben ultimátumot szabtak a frissen trónra kerülő I. Károly portugál királynak azt követelve, hogy a portugál katonák rövid időn belül hagyják el az Angola és Mozambik közötti területet. Ellenkező esetben hadiállapot kihirdetését helyezték kilátásba az országgal szemben. A király az egyre feszültebb politikai és a súlyos gazdasági helyzetre tekintettel nem engedhetett meg egy háborút a kor legnagyobb hatalmával, ezért kénytelen volt teljesíteni a brit követeléseket. Ezt követően Portugália a rózsaszínű térképet és a Királyi Transzafrikai Vasút terveit egy időre mindenképp elvetni kényszerült. A király ultimátumra adott válaszát a republikánus körök kiszivárogtatták és ezzel nagy felzúdulást okoztak országszerte, ami végül 1891. január 31-én Portóban lázadásba torkollott. Ezt sikerült ugyan elfojtani, de ennek következtében megerősödtek a republikánus körök és végső soron a királyi ház bukását is ez okozta. ### A németek Angola elleni hadjárata és a naulilai incidens 1914 októberének közepén a Német Délnyugat-Afrikában található outjói kerület megbízottja, Hans Schultze-Jena (egy eltűnt élelemszállítmányok után kutató őrjárat élén) engedély nélkül átlépte a portugálok ellenőrizte Angola határát. Portugál gyarmati katonák egy csoportja Sereno zászlós vezetésével a németeket körbefogta és Naulila helységébe kísérte kihallgatásra. A városba érve a portugál különítmény őrizetbe akarta venni a németeket, amely során tűzharcra is sor került. Az ötfős őrjáratból Schultze-Jena és két másik katona életét vesztette, a megmaradó két bajtársukat pedig elfogták és őrizetbe vették. Amikor a Német Délnyugat-Afrika védelmével megbízott Joachim von Heydebreck alezredes értesült az esetről, október 31-én büntető expedícióra küldte Oswald Ostermannt, Nkurenkuru rendőrkapitányát. Ostermann csapata támadást intézett a határ túloldalán, az Okavango folyó bal partján található Cuangar erődje ellen. A németek elfoglalták a portugál helyőrséget, amelynek során a védők jelentős része életét vesztette. Ezt követően Bunja és Sambio apró erődjeit is lerombolták és novemberben Diricót és Mucussót is elfoglalták. Von Heydebreck 1914. november 11-én bekövetkezett halála után Victor Franke alezredes vette át a német gyarmati erők parancsnokságát. Franke egy 500 fős különítménnyel a határon átlépve megtámadta a portugál katonák által védett Naulilát. A számbeli fölényben lévő, körülbelül 900 fős portugál védőerő parancsnoka José Augusto Alves Roçadas alezredes volt. A portugálok részéről heves ellenállás fogadta a németeket, de számbeli fölényük ellenére is a védők a teljes megsemmisülést elkerülendő visszavonulásra kényszerültek és egy dragonyos roham fedezete mellett feladták az állásaikat. Az összecsapásban megközelítőleg 150 portugál katona esett el vagy sebesült meg, míg a német oldalon 31 fő volt a veszteség. A németek Naulila elfoglalásával nagy mennyiségű lőszert, egy géppuskát és egy kórházi lovaskocsit zsákmányoltak. A portugál védők közül csak kevesen adták meg magukat, mert a német csapatok közülük többet kivégeztek. A portugál kormány az aktuális belpolitikai válság miatt nem tudott érdemben reagálni az eseményekre, de még a naulilai incidens előtt, 1914. november 23-án hivatalos nyilatkozatot tett a Brit Birodalommal való együttműködésről. Ezt követően decemberben portugál egységek indultak Portugál Nyugat-Afrikába (Angola), hogy segítsék a Német Délnyugat-Afrika területein harcoló antant-csapatok hadműveleteit. Mivel a dél-afrikai antant-csapatok a portugálok segítsége nélkül is legyőzték Franke katonáit, a haderő egy részét átszállították Portugál Kelet-Afrikába (Mozambik), amely részt vett a Német Kelet-Afrika elleni hadműveletekben. A naulilai vereségnek különösebb katonai következményei nem voltak, attól eltekintve, hogy a portugál gyarmat Cuanhama régiójában néhány őslakos törzs fellázadt a kormányzat ellen. A lázadás azonban rövid életű volt és a gyarmatra érkező, Pereira d’Eça vezette portugál erők hamar leverték azt. ## Portugália részvétele a világháborúban ### Portugália hadba lépése A portugál kormány már naulilai incidens előtt döntést hozott arról, hogy az anyaországból az angolai gyarmatra további portugál egységeket küld az ott állomásozó katonaság mellé, azzal a céllal, hogy a brit és a dél-afrikai erők Német Délnyugat-Afrika elleni hadjáratát támogassák. Miután a britek jelentős portugál támogatás nélkül is megsemmisítették a német gyarmat védelmét, a portugál katonáknak csekély harci feladat adódott a területen. Emiatt a gyarmatra küldött hadsereg nagy részét átszállították Mozambikba, ahol az egységek hamarosan aktívan bekapcsolódtak a háború végéig ellenálló Német Kelet-Afrika elleni harcokba. 1916. február 23-án Portugália lefoglalta a gyarmatai kikötőiben horgonyzó, illetve a menedéket kereső német szállítóhajókat. A rajtuk lévő szállítmányt elkobozták, amely német ellenvetéseket vont maga után (a lefoglalt német hajók közül a háború alatt többet is szolgálatba állított a Portugál Haditengerészet). 1916\. március 9-én végül a Német Birodalom hadat üzent Portugáliának, melyet március 15-én az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenete követett. Ezt követően a már Mozambikban harcoló portugál katonák nyíltan támadhatták a német állásokat és a lisszaboni kormány elhatározta, hogy csapatokat küld Franciaországba is. A portugál légierő néhány pilótája már 1916-ban, a nemsokára létrejövő Portugál Expedíciós Hadtest (CEP) egységei pedig először 1917 folyamán vettek részt a franciaországi küzdelmekben. ### A Portugál Expedíciós Hadtest (CEP) felállítása és részvétele a nyugati front harcaiban A portugál kormány az ország hadba lépését követően úgy döntött, hogy expedíciós erőt állít fel, amit kész a nyugati frontra küldeni. Az első egységeket 1916 júliusában hozták létre. Ezek két részre tagolódtak. Az egyik részt a Portugál Expedíciós Hadtest (Corpo Expedicionário Português, röviden CEP) tette ki, amely mintegy főt számlált és később az első brit hadsereg irányítása alá lett rendelve. A másik részt az úgynevezett Független Nehéztüzérségi Hadtest (Corpo de Artilharia Pesada Independente, röviden CAPI) alkotta, ami kilenc nehéz vasúti lövegből állt. Ennek kezelőszemélyzete portugálokból állt, de az alakulat francia irányítás alatt működött a nyugati fronton. A CEP első egységei 1917 elején szálltak partra Franciaországban. Itt kaptak kiképzést az lövészárok-hadviselés harci eljárásait illetően, továbbá kiképezték őket gáztámadásra és szuronyharcra. A katonákat megérkezésüket követően brit felszereléssel látták el (brit sisakokat, Lee-Enfield puskákat és Lewis golyószórókat kaptak). Az első egységek májusban érkeztek meg a frontra. Az egész hadsereg novemberre foglalta el a számára kijelölt 18 kilométeres frontszakaszt. A portugál sereg harcrendje három vonalból, az A-, a B- és a C-vonalból állt. A portugál csapatok nyugati frontra való megérkezésüket követően hamar harcba kerültek a német csapatokkal. A portugál szektor elleni első német támadásra 1917. június 4-én került sor, amelyet a portugálok csekély veszteségek mellett visszavertek. A németek hét portugál katonát fogtak el. A következő összecsapásra július 16-án került sor, amikor éjszaka támadtak a németek Neuve-Chapelle térségében. A váratlan hadmozdulat először meglepte a portugálokat, azonban azt végül sikeresen visszaverték. Augusztus 14-e éjszakáján újra támadásba lendültek a németek, ezúttal a Neuve-Chapelle és a Fauquissart közötti szakaszon. A németeknek heves tüzérségi támadást követően sikerült Fauquissart térségében előrehaladniuk. Több tucat portugál katonát fogtak el, de Hernâni Cidade csapatai többüket sikeresen kiszabadította. Augusztus 19-én a német tüzérség a portugál területen található Isbergues és Saint-Venant városát lőtte. Ennek során több épület megsérült és öt gránát eltalálta a kórházat, ahol több portugál sebesült életét vesztette. Szeptember 14-én újabb német rajtaütésre került sor, amely során a Gomes Teixeira vezette portugál katonák több foglyot is ejtettek. 1918. március 2-án a németek tüzérségi előkészítést követően hajnalban támadtak. A Chapigny közelében előre nyomuló (megközelítőleg) zászlóaljnyi német katona sikeresen áttörte a BI 4 jelzésű alszektor első vonalát és behatoltak a második vonalra. Egy gyors portugál ellentámadást követően azonban kiszorították őket a szektorból. Négy nap folyamatos ágyúzást követően, március 7-én a németek újra támadtak, ezúttal még nagyobb erőkkel. A védők visszaverték őket és az egységeket dicséretben részesítette az első brit hadsereg parancsnoksága. Március 9-én a portugálok vették át a kezdeményezést. A Ribeiro de Carvalho vezette 1. század (1a companhia) és az őt támogató 25 fős utászkülönítmény erős támadást indított a Ferme du Bois-nál álló német vonal ellen. A portugál katonák több németet megöltek és elfogtak, továbbá számos erődítményt is sikeresen leromboltak. Az 1. század teljesítményéért megkapta a Hadi Kereszt első osztályát. Március 12-én és március 14-én a németek indítottak újabb támadásokat, de ezeket a portugáloknak ismét sikerült visszaverniük. Március 19-én hajnali egy órakor a Vale de Andrade százados vezette portugálok tüzérségi előkészítést követően három órán át kúsztak a senki földjén, majd megrohanták a német lövészárkokat. A siker teljes volt, több németet megöltek, emellett számos foglyot ejtettek és fegyvert zsákmányoltak. A sikeres akcióért de Andrade századost őrnaggyá léptették elő. A március 21-i német támadást a portugálok visszaverték, de mindkét fél jelentős veszteséget szenvedett. Az április 3-án, Americo Olavo parancsnoksága alatt végrehajtott rajtaütés során ismét sikerült kárt tenni a német erőkben. ### Lys-völgyi csata A portugál kormány 1918 tavaszára összesen főnyi sereget küldött Franciaországba. A nyugati hadszíntéren harcoló portugálok legnagyobb ütközetére a Lys-völgyében került sor. A csatában részt vevő 2. Portugál Hadosztály parancsnoka (a későbbi köztársasági elnök) Gomes da Costa tábornok volt, aki katona felett rendelkezett. A portugál katonák egy összesen 12 kilométeres szakasz védelméért voltak felelősek. Az első vonalban hat, a másodikban pedig három gyalogezred állomásozott. Ezen kívül még három volt tartalékban és a portugál szektorban lévő falvakat az 1. Portugál Hadosztály 3. dandárja őrizte, amely ugyancsak három gyalogezredből állt. A Ludwig von Falkenhausen vezette német csapatok április 9-én indították meg első támadásukat. Erre hajnalban, negyed ötkor került sor tüzérségi előkészítéssel, amelyet a portugál tüzérség válasza követett. A német tüzérség egészen 08:45-ig lőtte a brit és portugál egységeket, majd a meginduló német hadosztályok Armentières-től számítva egy húsz kilométer széles szakaszon a különleges rohamcsapatokkal (Stoßtruppen) kiegészülve lendültek támadásba. A II. Bajor Hadtest északon a britek által védett Armentières-t támadta. A XIX. Hadtest Petillon, a LV. Hadtest Fauquissart, Richebourg és Neuve-Chapelle, valamint a IV. Hadtest Epinette irányában tört előre. A jobbszárnyon egy teljes német hadosztálynak sikerült áttörnie a védelmi vonalakat a portugál és az angol egységek között és hátba támadta a portugál 5. dandár állásait. A balszárnyon is hasonló módon alakultak az események és a 3. dandár által védett állásokat a németek hamarosan bevették. Bár néhány helyen a portugálok elkeseredett harcot folytattak, a 2. hadosztály hamarosan széthullott és a túlerő elől visszavonult. A portugál katonából 327 tiszt és 7000 katona vesztette életét vagy sebesült meg és további 6000 fő esett hadifogságba. A német csapatok néhány nap alatt több kilométernyi területet foglaltak el és egészen a Lawe- és a Lys folyók vonaláig nyomultak előre. Bár további angol, francia és amerikai erőkkel kiegészülve a sereg maradéka végül április végére megállította a német támadást, (az 1578-as alcácer-quibiri csata után) ez a csata számít a portugál hadtörténelem talán legnagyobb vereségének. A Portugál Expedíciós Hadtest vezetője, Fernando Tamagnini de Abreu tábornok a vereséget követően lemondott. Utódja Tomás António Garcia Rosado tábornok lett. A portugálok között a csatának azonban akadtak hősei is. Az 1895-ben született Aníbal Milhais egyszerű földműves volt, mielőtt belépett a hadseregbe és kikerült a nyugati frontra. Milhais a visszavonulás során a saját maga által csak „Luísának” nevezett Lewis golyószórójával fedezte társait és egymaga két német rohamot is visszavert. Tettéért később „Soldado Milhões”nak („a milliókkal felérő katonának”) nevezték el és több kitüntetést is átvehetett. Halála után szobrot avattak a tiszteletére és életét egy portugál nyelvű képregény is feldolgozta. ### Harcok Német Kelet-Afrikában Az 1910-es forradalmat követően született portugál rendelkezések közül sok károsan érintette a gyarmatok védőerejének létszámát és Mozambikban a gyarmati egységek jelentős részét megszüntették. Az első világháború kitörését követően, a német fenyegetettség ellensúlyozására, a portugál kormány csapatok kiküldéséről hozott döntést. 1914. augusztus 18-án elrendelték egy 1500 fős alakulat átszállítását az anyaországból Mozambikba, melynek parancsnokává Peter Massano de Amorim alezredest nevezték ki. Az egység felállítása azonban nehézségekbe ütközött. Ezt a kiképzettség, az egészségügyi felszerelés hiányosságai és a nagyarányú írástudatlanság is súlyosan hátráltatta. A katonák végül egy angol, majd egy portugál gőzösön utazva érkeztek meg Porto Améliába 1914. november 1-jén. A csapatoknak, az ellátmány és a pénzügyi segítség elmaradása következtében, saját maguknak kellett felépíteniük az igényelt katonai bázist. Emellett különböző járványok során is jelentős számú katona vesztette életét. 1915 júniusában a gyarmat kormányzója, Álvaro de Castro továbbította de Amorim ezredesnek azt a Lisszabonból érkező utasítást, amely szerint katonáival be kell hatolnia Német Kelet-Afrika területére, és birtokba kell vennie a portugál érdekszférához tartozó Kiongai-háromszöget. Ezt az alezredes lehetetlen vállalkozásnak tartotta. A támadás helyett inkább a határvédelmet igyekezett megerősíteni a fennálló lehetőségek szerint. November 7-én újabb portugál egység érkezett Porto Améliába José Luis de Moura Mendes őrnagy parancsnoksága alatt. Az érkező egységek parancsnokának az volt a feladata, hogy megvédje a Rovuma-folyó mentén húzódó portugál–német határt és megfigyelő hálózatot építsen ki. Az őrnagy azonban gyarmati tapasztalatok nélkül lett kinevezve, és így a rossz szervezésnek köszönhetően katonái jelentős része hamar megbetegedett. A német hadüzenetet követően azonban megélénkültek a harci cselekmények. A portugál katonaság átlépte a határt és benyomult a Kiongai-háromszög területére. 1916 áprilisának végén a német csapatok támadást indítottak a terület visszaszerzéséért, amely lényegében sikerrel járt. Május végén Namaca térségében sor került az első jelentős ütközetre is. A Rovuma-folyón felhajózó NRP Adamastor és NRP Chaimite hadihajók a közeli német állásokat lőtték, majd a portugál csapatok is támadásba lendültek, de végül kénytelenek voltak visszavonulni. 1916\. július 5-én újabb erősítés érkezett a gyarmatra Ferreira Gil tábornok parancsnoksága alatt, amely több mint 4500 főt számlált. Gil megpróbált javítani a csapatok helyzetén, de ez nehézségekbe ütközött. Augusztus 1-jén újabb összecsapásokra került sor a határ közelében. A németek megtámadták Nangadi állomását, ahol több sebesült katonát is ápoltak. A védőknek csak kétórás heves harc árán sikerült visszaverniük a támadást. 1916 őszén a németek egy körülbelül 500 főnyi csapattal Nevala térségében indítottak újabb támadást a portugál állások ellen. A háromszoros túlerőben lévő portugál védők azonban megalázó vereséget szenvedtek. Ennek következtében jelentős lőszer és egyéb ellátmány került ellenséges kézre, továbbá a németek rövid időn belül teljes egészében visszafoglalták a portugál megszállás alá került Kiongai-háromszög területét. A támadást követően az ekkora megbetegedett Ferreira Gil tábornok hazatért az anyaországba és a csapatok irányítását ideiglenesen Álvaro de Castro kormányzó vette át, majd Sousa Rosa ezredes nevezték ki a parancsnoki tisztség ellátására. 1917 áprilisától a német csapatok többször is behatoltak a portugál gyarmat területére ellátmányszerzés céljából. 1917. november 25-én a Mozambikba betörő Paul von Lettow-Vorbeck tábornok vezette német csapatok összecsaptak a João Teixeira Pinto parancsnok vezette portugál katonasággal. A tapasztalt német tiszt súlyos vereséget mért a portugálokra. A 900 portugál katonából 200 fő (köztük a parancsnok is) életét vesztette vagy megsebesült, további 700 katona pedig megadta magát. 1917 decemberében Mecula, 1918 januárjában pedig Muíte környékén folytak harcok. A gyarmaton az utolsó nagyobb összecsapásra 1918 júliusának elején került sor Nhamacurra mellett, ami a helyi brit csapatok megfutamodása miatt német győzelemmel végződött. Ez a helyi siker azonban nem változtatott azon a tényen, hogy az ellátmányhiánnyal küzdő Paul von Lettow-Vorbeck megmaradt katonáival november 13-án megadta magát a briteknek. ### Portugál pilóták az első világháborúban 1916-ban a portugál hadügyminisztérium kérte Nagy-Britanniától, hogy portugál katonákat is képezzenek ki pilótáknak abból a célból, hogy ezek képeznék a CEP létrejövő légi szolgálatát. Így még februárban Angliába küldték António de Sousa Maya hadnagyot, Óscar Monteiro Torrest és Alberto Portela Lellót, akik 1916 nyarán rövid kiképzésben részesültek a northolti katonai iskolában, továbbá Hendonban polgári és katonai repülési ismereteket sajátítottak el. A rossz tervezés, a kormányok közti összehangolt együttműködés (és az angol részéről az akarat) hiánya azonban meghiúsította az egység felállítását. A portugál Norberto Ferreira Guimarães százados azonban újabb kísérletet tett az egység létrehozására. A kapitányt nevezték ki az alakuló Serviço de Aviação do CEP10 élére és a brit légierő felépítését jól ismerő Guimarães javaslatot tett egy Flandriában létrehozandó portugál légierőről. Tekintettel az angol fél által támasztott nehézségekre, a portugál pilóták (Guimarães francia vezérkari kapcsolatai révén) francia repülőiskolákba kerülhettek és francia vadász- és bombázószázadoknál szerezhettek harci tapasztalatokat. A tervek szerint a Serviço de Aviação do CEP három századból állt volna. A szervezet részére Nagy-Britanniától többek közt tíz darab SPAD gyártmányú repülőgépet, fegyvereket, bombákat, motorokat, alkatrészeket, hangárokat és sátrakat kértek. Az angolok 1917 decemberében jelezték, hogy logisztikai segítséget adnak a portugál egységnek, azonban anyagi támogatást nem tudnak felajánlani. A francia vezérkar a következő év januárjában értesítette a portugálokat, hogy az angolok helyett nincs lehetőségük felszerelést adni, így a Flandriába szánt portugál repülőegység a jövőben sem kezdhette meg a működését. Guimarães kénytelen volt visszatérni Portugáliába és később minden külföldön tanuló portugál repülőst is visszahívtak. Ennek ellenére számos portugál megtagadta az utasítást és többen a Francia Légierő kötelékéhez csatlakozva harcoltak a németek ellen. A pilóták közül kiemelhető Óscar Monteiro Torres és Alberto Lello Portela harci tevékenysége. Torres 1917 novemberétől lett az Escadrille des Cigognes pilótája és hamarosan két légi győzelmet is elért. 1917. november 19-én nehéz körülmények között újabb győzelemre tett szert egy német Fokker vadászgép lelövésével. November 20-án azonban egy légi harcban hősi halált halt. Torres mellett a másik neves portugál pilóta Lello Portela volt, aki szintén három légi győzelmet ért el és 22 bevetésen vett részt a háború során. Bár a CEP-nek nem lett külön légi egysége a portugál katonák számára végezendő felderítő műveletekhez, 1918. január 1-jétől a gyalogság és a lovasság támogatása céljából egy tizenkét gépből álló angol légi egységet küldtek a nyugati fronton állomásozó portugál egységekhez. Európa mellett kisebb létszámban Mozambikban is teljesítettek szolgálatot portugál pilóták, de kevés harci tevékenységben tudtak csak részt venni. Itt főleg felderítő műveletek, teherszállítás és a szárazföldi egységek támogatása volt a feladatuk. Megemlíthető, hogy Mozambikban szolgált Francisco Craveiro Lopes is, aki 1951–1958 között hazája elnöke volt. ### Portugál részvétel a tengereken A portugál hadiflotta a 20. század elején csekély erőt képviselt a többi nagyhatalom flottáihoz képest. A világháborúban kevés portugál hajó került harci érintkezésbe német vízi egységekkel. A portugál NRP Adamastor cirkáló részt vett a német kelet-afrikai harcokban és többek között német állások ellen is intézett tüzérségi támadásokat. Több portugál hajó is részt vett aknazárak létesítésében, valamint a haditengerészet repülő egységei mellett kisebb tengeri hadihajók is bekapcsolódtak a német tengeralattjárók elleni harcba. A legnevezetesebb közülük az NRP Augusto de Castilho nevű portugál őrhajó (eredetileg halászhajó) volt, amely kétszer is harcba keveredett német tengeralattjárókkal. Először 1918 márciusában, amikor az általa kísért hajót egy tengeralattjáró megtámadta, azonban az őrhajó sikeresen elsüllyesztette a német búvárnaszádot. A második alkalomra a háború végén (1918 októberében) került sor, amikor az őrhajó az Empresa Insulana de Navegação tulajdonában álló São Miguel kereskedelmi gőzöst kísérte a Madeira-szigetektől az Azori-szigetekig. Az Augusto de Castilho a 206 főnyi utast szállító gőzössel október 13-án, napnyugtakor hagyta el a Madeira-szigeteken található Funchal kikötőjét. Reggel negyed hétkor a São Miguel gőzöst tűz alá vette a felbukkanó SM U–139-es tengeralattjáró, amelynek a kapitánya a híres német tengerésztiszt, Lothar von Arnauld de la Perière volt. A Carvalho Araújo kapitány vezette portugál őrhajó a gőzös megmentésének érdekében füstfüggönyt fejlesztett, majd egy félkörívet leírva szembeszállt a tengeralattjáróval. A két órán át tartó heves tűzpárbajban az Augusto de Castilho fegyverzete súlyosan megsérült, megrongálódott a távíró és a lőszer is elfogyott. Miután a hajónak megsérült a motorja, kénytelenek voltak felhúzni a fehér zászlót. A német tengeralattjáró azonban tovább folytatta a tüzelést és egy közvetlen találat következtében a hajó kapitánya életét vesztette és Armando Ferraz tengerészkadét is megsebesült. A portugálok az ellenséges tűz során két mentőcsónakkal elhagyták a súlyosan megrongálódott hajót, magukkal víve a harcban elesettek holttesteit. Több nappal később érkezett meg az egyik, túlélőket szállító csónak a Santa Maria szigetre, a másik pedig a São Miguel szigetre. A hajón szolgáló tengerészek közül összesen hatan vesztették életüket és többen is megsebesültek. Bár az őrhajó elsüllyedt, a São Miguel biztonságban megérkezett az egyik portugál kikötőbe. Az első világháborúban a német tengeralattjárók összesen kilencvenöt portugál hajót süllyesztettek el ( tonna), továbbá öt hajót rongáltak meg súlyosan (7485 tonna). ## Következmények Az 1918 nyarán végrehajtott száznapos offenzíva során az antant-csapatok az ekkorra már megérkező amerikai csapatok támogatásával végső győzelmet arattak a német csapatok felett (ezekben a hadműveletekben komoly részt vállaltak a portugál katonák is). A háború után, mivel a győztes antant országok között szerepelt, Portugáliát is meghívták a Németország jövőjével foglalkozó versailles-i békeszerződés aláírására. Az ország küldöttségét a későbbi Nobel-díjas tudós, António Egas Moniz külügyminiszter vezette. A békeszerződésben foglaltak szerint Portugál Kelet-Afrikához, a mai Mozambikhoz csatolták Német Kelet-Afrikának a partvidéken lévő, a Rovuma folyó torkolata és a gyarmati határ közötti úgynevezett Kionga-háromszöget. A harcokban részt vevő portugál katonák közül összesen 7222 fő esett el és további fő sebesült meg. A győzelem ellenére az ország megsínylette a háborút, a gazdaság visszaesett és a háborút követően kitörő spanyolnátha több tízezer áldozatot követelt Portugáliában is. Az ország továbbra is belső feszültségekkel küzdött. Afonso Costa kormánya a háborúba való belépés káros gazdasági, pénzügyi és politikai következményei miatt még 1917. december 11-én lemondásra kényszerült. Ezt a volt berlini nagykövet, Sidónio Pais egy évig tartó diktatúrája követte. 1918 végén Portóban monarchista felkelés tört ki és Paist 1918. december 14-én (a Porto felé tartó útján) meggyilkolták. A lázadást a kormányerők leverték és Pais halálát követően egy ideig republikánus kormányok követték egymást, de az instabilitás továbbra is folyamatosan fennállt. Kevés volt az élelmiszer és virágzott a korrupció. 1926. május 28-án Manuel Gomes da Costa tábornok vezetésével katonai felkelés tört ki az ultrakatolikus Braga városában és rövidesen az egész hadsereg a felkelők oldalára áll. Bernardino Machado köztársasági elnök néhány nappal később lemondott. A fővárosba, Lisszabonba a felkelők harc nélkül vonultak be, amelyet követően Gomes da Costa tábornok megszüntette a köztársaságot és katonai vezetésű jobboldali diktatúrát vezetett be. A létrejövő új, diktatórikus rendszer sem tudott lényegesen javítani az ország helyzetén. 1928-ban az ország új pénzügyminisztere a gazdasági kérdésekben jártas António de Oliveira Salazar lett. Az új miniszter azzal a feltétellel fogadta el a kinevezését, hogy teljes kincstári ellenőrzést biztosítottak a számára az összes minisztérium felett. Az új pénzügyminiszter tevékenységének köszönhetően hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el és az ország gazdasági mutatói is javultak. 1933-ban Óscar Carmona Salazart nevezte ki miniszterelnöknek, aki kikiáltotta az Új Államot (Estado Novo). Ez egy egypárti, korporatív, autoriter rendszer volt, amelyet Salazar gyakorlatilag diktátorként vezetett. A hadsereg támogatta rezsim több évtizedig működött és vérontás nélkül a gyarmatbirodalom végleges szétesését követően 1974-ben bukott meg. ## Első világháborús portugál emlékművek

Magyar Hold-radar-kísérlet

A magyar Hold-radar-kísérletet Bay Zoltán, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. műszaki igazgatója és laboratóriumvezetője, valamint munkatársai egy évvel Budapest ostroma után, 1946. február 6-án végezték el, amikor saját fejlesztésű radarberendezéssel sikerült kimutatniuk a Holdra sugárzott rádióhullámok visszaverődését az égitest felszínéről. Ez az esemény tekinthető a magyar űrtevékenység kezdetének. A feladat fizikai nehézségét az adja, hogy a radaregyenlet szerint a visszaérkező jel teljesítménye a távolság negyedik hatványával csökken, ezért a kb. --es Föld–Hold-távolságot oda-vissza megtett rádiójel annyira legyengült, hogy nem lehetett kiszűrni a zajból. Bay Zoltánék úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy periodikusan ismétlődő jelsorozatot bocsátottak ki, a visszaérkező jeleket összegezték, és az így felerősödött jel mérhetővé vált. Mivel az adóberendezés teljesítménye korlátozott volt, az impulzusok hosszabbításával növelték a kisugárzott energiát, de emiatt – a sok helyen olvasható téves információval ellentétben – pontos távolságmérést nem tudtak végezni. Néhány héttel korábban az Amerikai Egyesült Államokban az amerikai hadsereg híradástechnikai törzsének Diana-projekt fedőnevű Hold-radar-kísérlete szintén sikeres volt. Az eredmények hatására alakult ki és indult fejlődésnek a csillagászat új ága, a radarcsillagászat. A Hold-radar-kísérletek jelentősége abban áll, hogy ezek voltak az első természettudományos vizsgálatok, melyeket Földön kívüli tárgyon végeztek. Az égitestekről szerzett ismeretek évezredeken keresztül kizárólag passzív megfigyeléseken alapultak, de a mikrohullámú technika lehetővé tette a távoli objektumok fizikai vizsgálatát is. Tulajdonképpen ekkor bizonyosodott be, hogy a Hold egy anyagi jellemzőkkel bíró tárgy, jól meghatározható távolságra a Földtől. ## Előzmények Magyarországnak a második világháborúba való belépésével a Magyar Honvédségnél felmerült az országot várhatóan megtámadó repülőgépek mihamarabbi észlelésének szükségessége, ezért 1942-ben a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet (HTI) légvédelmi célú rádiólokátorok létrehozását kezdte meg. Dr. Jáky József hadiműszaki törzskari ezredes, a HTI híradó szakosztálya vezetőjének miniszteri biztosi irányításával – több neves kutató, például Simonyi Károly és Bay Zoltán részvételével – felállítottak egy kb. 40 fős csoportot, amely az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában szigorú titoktartás mellett dolgozott a felderítő, tüzérségi és vadászirányító radarberendezések kifejlesztésén. A Bay-csoport 1944 elejére sikert ért el: olyan radart helyeztek üzembe, amely az ellenséges repülőgépeket több mint 60 kilométeres távolságból is észlelni tudta. Ezen felbuzdulva márciusban Bay Zoltán a munkatársait újabb kihívás elé állította: „Meg fogjuk lokátorozni a Holdat!” Korábban csak feltételezték, hogy a Földről sugárzott mikrohullámú jelek eljutnak a Holdig, és azt sem tudták, hogy a felszínről visszavert jeleket lehet-e észlelni a világűr rádiózajában. A hadiállapot miatt a kísérlet csak a honvédség támogatásával valósulhatott meg, de a csoport megkapta Jáky József támogatását. ## Történet Az 1944 tavaszán végzett előzetes számítások biztatóak voltak, de a háborús viszonyok miatt többször is költöztetni kellett a csoport telephelyét és a kísérleti eszközöket. 1944 nyarán az Egyesült Izzó laboratóriumában kezdtek el dolgozni, de Budapest bombázása miatt júniusban egy nógrádverőcei panzióba települtek, ahol magas deszkapalánk mögé állították fel a 3 méteres antennát. Itt végezték el az adó- és a vevőkészülékek hangolását és próbaüzemeltetését. Nyár végén, szeptember elején már néhány adást sugároztak a Hold felé, de a rendszer nem működött elég megbízhatóan ahhoz, hogy a vétel is sikerüljön. Ha a készülékek közül bármelyik leállt, vagy az áramellátás megszűnt, a kísérlet megszakadt. Szeptember végén a front közeledte miatt a hadvezetőség visszatelepítette a csoportot az Egyesült Izzó újpesti gyárába, éppen időben, mert néhány nap múlva a nógrádverőcei panziót bombatalálat érte. A nyilasok hatalomátvételével a csoport legitimitása megszűnt, a katonaköteles munkatársakat besorozták, a zsidó származásúaknak pedig menekülniük kellett, akiket Bay élete veszélyeztetésével védelmezett (1998-ban posztumusz megkapta a Világ Igaza kitüntetést). 1944 végén Bay Zoltánt is elfogták, és rövid időre a Margit körúti fogházba zárták, mert Szent-Györgyi Alberttel részt vett az Ellenállási Front nevű mozgalomban. Budapest ostroma során, 1945. január 10-én a szovjet csapatok nagyobb harc nélkül elfoglalták Újpestet. Az Egyesült Izzó gyárát jelentős hadi kár nem érte, így hamarosan beindulhatott az élet, 20-án már az oroszok számára gyártottak katonai rádiócsöveket, de aztán jöttek a nehézségek. A felrobbantott hidak romjai miatt a Dunán jégtorlasz keletkezett, a folyó kiöntött, és az árvíz elárasztotta a gyárat, tönkretéve az ott tárolt anyagokat, iratokat. Március 28-án este egy 500 fős orosz katonai különítmény megszállta az üzemet, és közölték, hogy a teljes gyártóberendezést elviszik. A gépeket, műszereket, anyagokat, gyakorlatilag minden mozdíthatót leszereltettek a magyar munkásokkal és 700 vagonban elszállították. Kifosztották a műszaki könyvtárat és a laboratóriumokat, elvitték a Hold-radart és az antennát is, összesen tizenegy millió dollár értékű kárt okoztak. Az akadályok ellenére a fiatal kutatókkal és a hadifogságból visszatért Simonyi Károllyal kibővült csoport folytatta a kísérletet. Egy teljesen új radarberendezést kezdtek el építeni, amihez 1945 nyarán a Standard Villamossági Rt.-től kaptak egy katonai felderítőradart, de az adóberendezés korábbitól eltérő paraméterei miatt nagyobb antennára volt szükség, és növelni kellett az impulzushosszt. December elején lett kész a teljes rendszer, ekkor kezdték el a tényleges kísérleteket. Végül 1946. február 6-án éjjel a visszavert jelek magasabb értéket mutattak, mint az ún. „vakpróbán” mért zaj, így bizonyítottá vált, hogy a radarhullámok elérték a Holdat, és onnan visszaverődtek. Másnap Bay sajtótájékoztatón jelentette be az eredményt, amit kissé árnyalt, hogy az Egyesült Államokban néhány héttel korábban, január 10-én sikeresen hajtottak végre egy hasonló kísérletet. Bay egyedi módszerét, a jelösszegzés eljárását – amelyet egyébként nem ismertek és így nem is használtak az amerikai kísérletnél – a mai napig alkalmazzák a rádió- és radarcsillagászatban. Vagyis Bay Zoltán nemcsak elindította a radarcsillagászatot, hanem mind a mai napig az általa feltalált eljárást alkalmazzák. Másik ötletét, mely szerint úgy lehet óriási méretű rádiótávcsövet építeni, hogy egy földbe ásott katlant fémmel burkolnak be, az Arecibo Obszervatóriumnál valósítottak meg, amely 305 méteres átmérőjével a Föld második legnagyobb rádióteleszkópja. ## Elméleti kérdések A kísérlet megkezdésekor a kutatók a következő elméleti feltevéseket tették: a Földről sugárzott rádiójelek akkor juthatnak át az ionoszférán a világűrbe, ha kb. 1 méteres hullámhosszt használnak. A földi tapasztalatok alapján a Hold felületének visszaverő-képességét nagyjából 10%-os értékűnek becsülték. A visszavert jel terjedéséről azt feltételezték, hogy a térben egyenletesen fog szétszóródni. Ezeket figyelembe véve, valamint az adóberendezés és az antenna paramétereit, illetve a Föld–Hold-távolságot ismertnek tekintve a számítás szerint a visszaérkező jel a kisugárzottnak kb. 10⁻¹⁶-szorosa. Ez az eredmény a jel-zaj viszonyra nagyon alacsony értéket, mindössze 1/10-et adott, ami azt jelenti, hogy a jel kimutathatatlan. A jel arányát növelni lehetett volna a vevőkészülék sávszélességének csökkentésével, de ehhez 20–30 Hz frekvenciastabilitású, kvarcvezérlésű adóra és vevőre lett volna szükség, ami Magyarországon nem állt rendelkezésre. A megoldást Bay zseniális ötlete, a jelösszegzés módszere jelentette, ami azt jelenti, hogy ismétlődően kell sugározni a jeleket, és a visszavert impulzusokat össze kell gyűjteni és összegezni. A valószínűségszámítás szerint az eljárás során a jelek összege az ismétlések számával egyenes arányban nő, míg a véletlenszerű zajok összege ennél lassabb ütemben (a darabszám négyzetgyökével arányosan). Ebből következik, hogy elég nagy számú ismétléssel a jel aránya a zajhoz képest legalább egy nagyságrenddel növelhető, tehát 1000 jel leadásával, vételével és összegzésével a jel-zaj arány $\sqrt{1000}$ ≈ 30-szorosára emelkedik. Mivel a fénysebességgel haladó rádióhullámok kb. 2,5 másodperc alatt teszik meg a Föld–Hold–Föld-útvonalat, ismétlési periódusnak 3 másodpercet választottak, ezért az 1000 impulzusos kísérlet 50 percig tartott. A következő problémát a nagyon gyenge elektromos jelek közel egy órán át tartó gyűjtése okozta, mert a rendelkezésükre álló analóg áramkörök (pl. kondenzátor–ellenállás hálózatok) pontossága és stabilitása erre nem volt alkalmas, ezért Bay az elektronikában nem szokásos eszköz, a hidrogén-coulombméter (röviden coulométer) használatát javasolta. Az üvegcsövekből álló készülékbe töltött 30%-os kálium-hidroxid vizes oldatából az elektromos áram hatására a töltéssel arányos mennyiségű hidrogéngáz fejlődik, ami egy vékony csőben (kapilláris) összegyűlik, és a folyadék felszínét az összegzett árammal (áramintegrállal) arányosan tolja le. A jel pontosabb meghatározása érdekében a kutatók tíz párhuzamosan működő közös anódú műszert használtak, melyeknek katódjait egy szinkronmotoros forgókapcsoló sorban egymás után kapcsolta be az adóimpulzushoz igazítva, ezzel mindegyik coulométer meghatározott időpontban kapta az áramot a vevőkészülék kimenő fokozatáról. A Holdról visszaérkező jel így mindig ugyanabba a készülékbe jut és ott összegződik, a többi csak a zajt észleli, ami véletlenszerűen pozitív és negatív előjelű, tehát statisztikusan átlagolódik. A jelösszegzésnek és a zaj relatív csökkentésének ezen módszere ma már általános a radarcsillagászatban. ## Műszaki megoldás A sikertelen nógrádverőcei kísérletek és a háború viszontagságai után a csoport 1945 nyarán újrakezdte a munkát. A korábbi, 0,5 méteres hullámhosszú jeleket sugárzó 3 méteres parabolaantennát tartalmazó felszerelést az orosz katonák elvitték, ezért egy hadi felderítésre szolgáló radarral dolgoztak, ami ötször akkora (2,5 méteres) hullámhosszon működött. Ez 25-ször nagyobb jelveszteséget jelentett, amin nagyobb antennafelület alkalmazásával igyekeztek javítani: a HTI kísérleti telepén megmaradt Borbála típusú tüzérségi lokátor alkatrészeiből kialakított 6×8 m2 aktív felületű vaskeretre 36 dipólantennát helyeztek el. A keretet úgy szerelték egy masszív forgóállványra, hogy a magassági szöge is változtatható legyen. A Standard gyártmányú SAS típusú adóban két darab OQQ 500/3000 típusú adócső üzemelt. A berendezést ellenütemű teljesítmény-végfokozattal, a vevőt demodulálás utáni sávszélesség-csökkentő kisfrekvenciás szűrővel kellett ellátni. Az antennát az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának lapos tetején állították fel, a műszereket pedig a radar alatti két szobában helyezték el, a labor második emeletén. A berendezés legérzékenyebb részeit, a vevő végerősítő fokozatait és a coulométereket a forgókapcsolóval egy elektromosan árnyékolt ketrecben tartották. Mivel a meglévő elektroncsövekkel kb. 3–4 kW csúcsteljesítményt tudtak elérni, a kisugárzott jel energiájának növelése érdekében az impulzusok időtartamát 0,06 másodpercre emelték, így viszont nem lehetett pontos távolságmérést végezni. A vevő nagyfrekvenciás részének sávszélessége 200 kHz volt, a detektálás utáni körök effektív sávszélessége kb. 20 Hz, ezzel az adóimpulzus frekvenciatartományát át lehetett fogni. Szegmensekkel ellátott forgókapcsolóval oldották meg az adó-vevő rendszer vezérlését: a szinkronmotorral meghajtott készülék 3 másodperc alatt tett meg egy kört, közben mágnesrelék segítségével kapcsolta a 2000 V rácsfeszültséget vagy a földpotenciált az adóra, így állítva elő az adóimpulzust. Az adás idejére pedig kiiktatta (immunizálta, akkori zsargon szerint „döglesztette”) a vevőt, hogy a nagy adási energia által létrehozott feszültséghullámok ne állítsák át az egyes körök munkapontjait. Az adás után kb. 2,5 másodperccel – a visszavert jel megérkezésekor – a forgókapcsoló a vevő végerősítő EL6 cső anódjára egyesével rákapcsolta a coulométereket. A készülékben folyó áramerősség max. 60 mA volt, ennek hatására a folyadék szintje 4–6 mm/mA/perc sebességgel emelkedett. A teljes rendszer 1945 december végére állt össze, ekkor kezdhettek neki a tényleges kísérleteknek, amiket éjszaka kellett végezni, mert napközben az Elektromos Izzó üzemeinek elektromos zajszintje zavarta a vételt. Emiatt újhold idején szüneteltetni kellett a méréseket, mert ilyenkor a Hold (látszólag) közel van a Naphoz, vagyis éjszaka nincs a látóhatár fölött. Mivel a Hold kb. 15°/óra sebességgel halad az égbolton, az antenna irányát a szabadság-hegyi csillagdából kapott adatok alapján folyamatosan korrigálták, hogy a Hold égi koordinátáinak megfelelő szögben álljon, ezt az antennára szerelt távcsővel is ellenőrizték. Egy-egy kísérlet 50 percig tartott, amit egy „vakpróba” követett, ilyenkor a Holdtól eltérő irányba sugározva mérték a zaj szintjét. Mivel a berendezés különálló részeinek zavartalan együttműködése nehezen valósult meg, sok sikertelen próbálkozás történt, de 1946 januárjában egyre biztatóbb eredményeket kaptak, míg végül február 6-án a visszaérkező jeleket gyűjtő coulométer 4%-kal nagyobb értéket mutatott, mint a csupán zavart összegző kapillárisok. Ez az érték jóval a hibahatár felett volt, ezért a kísérletet sikeresnek tekintették, amit a következő napon sajtótájékoztatón jelentettek be. A berendezés technikai részleteit Bay Zoltán 1946. május 24-én ismertette a Magyar Elektrotechnikai Egyesületben, a kísérlet elméleti hátterét és gyakorlati megoldását tartalmazó angol nyelvű beszámoló a Magyar Tudományos Akadémia Hungarica Acta Physica című szaklapjában jelent meg 1947 januárjában. A sikeres kísérlet előtt néhány héttel, január 10-én a csoport tudomására jutott, hogy az amerikai hadsereg John H. DeWitt ezredes vezetésével a Holdról visszaérkező egyedi impulzusokat is detektált nagy teljesítményű berendezésével. A hír részletei áprilisban jelentek meg az Electronics folyóiratban, ebből kiderült, hogy az amerikai Hold-radar-berendezés sokkal fejlettebb volt, mint a magyaroké: alacsony sávszélességű, stabil frekvenciájú kvarcvezérlésű adóval és vevővel rendelkezett, és ki tudta egyenlíteni a Föld forgása és a Hold radiális sebessége miatti Doppler-effektust is, ezzel biztosította a jel frekvenciájának állandóságát. ## A kísérlet résztvevői A források az alábbi résztvevőket említik: - A kísérlet vezetője: Bay Zoltán. - A számításokat végezték: Papp György és Simonyi Károly. - A coulométereket készítették: Budincsevics Andor és üvegtechnikusa, Várbíró Emil. - Az adó és a vevő összehangolását és bemérését Barta István végezte. - Az antennarendszert tervezte Istvánffy Edvin. - A coulométer mérésekben és a forgókapcsoló „vak” kísérleteiben ifj. Bay Zoltán (Bay unokaöccse, műegyetemi hallgató) is részt vett. - A Hold égi koordinátáit Takács Lajos és Horváth Tibor számította a szabadság-hegyi Csillagda adatai alapján. - Eszközöket készítette: Patak János, Pintér János. - További résztvevők: Pócza Jenő, Bodó Zalán, Csiki Jenő, Tary László, Takács Lajos, Horváth Tibor és Magó Kálmán. ## A kísérlet utóélete A nemzetközi sajtó elismerte a magyar kísérletek sikerét, kiemelve a jelösszegzés módszerének újszerűségét, szellemességét. Andrew J. Butrica amerikai kutatástörténész szerint a Bay-csoport megelőzte volna az Egyesült Államok híradós katonáit, ha nem háborús körülmények között kellett volna dolgozniuk. A magyarok igazi eredménye nem is ez, hanem a jelösszegzés eljárásának (long-time integration) kitalálása és gyakorlati kifejlesztése, amit a korszerű radarcsillagászat ma is alkalmaz, természetesen a modern számítástechnikai eszközöket használva. Amikor 1947-ben Bay Zoltán Amerikában meglátogatta a Diana-projekt laboratóriumát, a fejlett, költséges berendezéseket látva elállt a radarkísérletek folytatásától. A következő évben a kommunista rendszer kiépülése miatt kénytelen volt Amerikába távozni, mert az élete is veszélybe került. Később a tisztségeitől és magyar állampolgárságától is megfosztották. A Magyar Honvédségnél 1994 óta a sikeres Hold-radar-kísérlet évfordulóján, február 6-án ünneplik a rádiótechnikai csapatok fegyvernemi napját. A Hold-radar-kísérlet 50. évfordulóján, 1996-ban Bay Zoltánt posztumusz Magyar Örökség díjjal tüntették ki. Bay Zoltán születésének centenáriumán, 2000. október 12-én este, a Magyar Honvédség és a HM Haditechnikai Intézet (HM HTI) a saját eszközeivel megismételte a Hold-radar-kísérletet. A használt P–18 típusú radar az eredetihez hasonlóan a méteres hullámhossztartományban működött (frekvenciája 155 MHz), de teljesítménye jóval nagyobb volt annál (200 kW). Megjelenítésre, kiértékelésre és vezérlésre LabVIEW virtuális műszerezést alkalmaztak. 2013–2014-ben Simon Judit rendezésében 52 perces portréfilm készült Bay Zoltánról A Hold válaszolt címmel, melyben felidézték a sikeres Hold-radar-kísérletet is.

Plateosaurus

A Plateosaurus (jelentése „széles úti gyík”, bár gyakran tévesen „lapos gyíknak” vagy „széles gyíknak” is fordítják) a dinoszauruszok Plateosauridae családjának névadó neme. A késő triász korban, körülbelül 216–199 millió éve élt Európa középső és északi részén. A Plateosaurus egy bazális (korai) sauropodomorpha, egy úgynevezett „prosauropoda”. A legutolsó vizsgálat két érvényes fajt azonosított: a késő nori alkorszak és a rhaeti korszak idején élt típusfajt, a P. engelhardtit és a valamivel korábbi, a kora nori alkorszakban élt P. gracilist. Korábban más fajokat is ebbe a nembe soroltak, és a plateosaurida dinoszauruszok rendszertanában máig nincs egyetértés. A nemhez számos szinonima (érvénytelen duplikált név) is kapcsolódik. Az 1834-ben Johann Friedrich Engelhardt által felfedezett és három évvel később Hermann von Meyer által leírt Plateosaurus az ötödikként elnevezett, még napjainkban is érvényes dinoszaurusznem, de nem tartozik azon három nem közé, amelyek alapján Richard Owen 1842-ben a Dinosauria öregrendet definiálta — akkoriban ugyanis még alig volt ismert, és nehezen lehetett dinoszauruszként azonosítani. A Plateosaurus azóta több mint száz, részben majdnem teljes csontvázzal a tudomány számára legismertebb dinoszauruszok egyikévé vált. Mivel fosszíliái gyakran kerülnek elő Délnyugat-Németországban, a Schwäbischer Lindwurm (sváb sárkány) becenevet kapta. A Plateosaurus két lábon járt. Hosszú, mozgékony nyakán kis koponya ült. Éles, de egyenes, a növények megőrlésére használt fogai, erőteljes hátsó és rövid, izmos mellső lábai voltak fogásra képes kezekkel, amelyek három ujja nagy, feltehetően védekezésre és táplálkozásra szolgáló karomban végződött. A Plateosaurusra erősen jellemző a fejlődési plaszticitás, ami a dinoszauruszoknál szokatlan: a teljesen kifejlett egyedek hossza 4,8 és 10 méter, tömege 600 és 4000 kilogramm között változott. Az egyes példányok legalább 12–20 évig éltek; maximális élettartamuk nem ismert. A fosszilis leletanyag bősége és kitűnő állapota ellenére a Plateosaurus sokáig a leginkább félreértett dinoszauruszok egyike volt. Egyes kutatók a közvélemény részévé vált, de a későbbi geológiai és őslénytani bizonyítékokkal szembenálló elméleteket állítottak fel. Az 1980-as évektől a Plateosaurus taxonómiáját (rokoni kapcsolatait), tafonómiáját (fosszilizálódásának módját), biomechanikáját (csontvázának működését) és ősbiológiáját (életkörülményeit) részletesen átvizsgálták, megváltoztatva az állat biológiájának, testhelyzetének és viselkedésének értelmezését. ## Anatómia A Plateosaurus a korai növényevők egy csoportjába, a „prosauropodák” közé tartozik. A csoport elavult, mivel a „Prosauropoda” nem monofiletikus csoport (ezért írandó idézőjelbe), így a legtöbb kutató inkább a bazális sauropodomorpha kifejezést használja. A két lábon járó növényevőkre jellemző testfelépítéssel; kis koponyával, hosszú, tíz csigolyából álló hajlékony nyakkal, zömök törzzsel és hosszú, legalább 40 csigolyából álló mozgékony farokkal rendelkezett. A Plateosaurus karjai még a legtöbb egyéb „prosauropodához” viszonyítva is nagyon megrövidültek, de erős felépítésűek voltak, a kezek pedig erőteljes szorításhoz adaptálódtak. A vállöv keskeny volt (a felállított csontvázakon és az ábrázolásokon gyakran rosszul van elhelyezve), a kulcscsontok a többi bazális sauropodomorphára is jellemzően a test középvonalánál érintkeznek. A hátsó lábak a test alatt találhatók, a térdek és a bokák kissé túlfeszítettek, a lábfejek felépítése miatt az állat az ujjain járt. Az aránylag hosszú alsó lábszárak és lábközépcsontok azt mutatják, hogy a Plateosaurus a gyors két lábon történő mozgáshoz alkalmazkodott. A Plateosaurus farka a dinoszauruszokra jellemzően izmos és nagyon mozgékony volt. A Plateosaurus koponyája kicsi és keskeny, oldalnézetből négyszögletes és közel háromszor olyan hosszú volt, mint amilyen magas. Mindkét oldalán hátul egy majdnem négyszögletes temporális koponyaablak, elöl pedig egy nagy kerek szemnyílás, egy nagyjából háromszögletű szem előtti koponyaablak és egy majdnem ugyanakkora tojás alakú orrnyílás található. A pofa sok apró, levél formájú, gyökérrel ellátott fogat tartalmazott a felső és az alsó állcsontban egyaránt, melyekből 5–6 a premaxillában, 24–30 a maxillában, 21–28 pedig a fogcsontban helyezkedett el. A fogak durván recézettek voltak, vastag, levél formájú koronájuk lehetővé tette a növényi anyagok megőrlését. Az állkapocsízület alacsony helyzete nagy emelőerőt biztosított a rágóizmok számára, így a Plateosaurus harapása igen erős lehetett. Ezek a jellegzetességek arra utalnak, hogy az állat kizárólag vagy főleg növényekkel táplálkozott. A szemei inkább két oldalra, mint előre irányultak, hogy a ragadozók könnyebb észlelése érdekében minden irányban biztosítsák a látást. Egyes fosszilis csontvázakkal együtt a szemeket körülvevő szklerotikus gyűrűk is megőrződtek. A Plateosaurus bordái a hátcsigolyákhoz két ízülettel kapcsolódtak, melyek egyetlen csuklós ízületként működtek, lehetővé téve a mellkas belélegző és kilélegző helyzetének rekonstruálását. A két pozíció közötti térfogat különbség alapján meghatározható a légcsere térfogat (az egyetlen lélegzetvétellel megmozgatott levegő mennyisége), ami körülbelül 20 liter egy 690 kilogrammosra becsült tömegű P. engelhardti példány esetén, azaz a testtömeghez viszonyítva 29 ml/kg. Ez a madarakra, és nem az emlősökre jellemző érték, és azt jelzi, hogy a Plateosaurus valószínűleg madárszerű, levegőáramoltató tüdővel rendelkezett, azonban a pneumatizmusnak (a tüdőhöz kapcsolódó és a csontok belsejében végződő, tömegcsökkentésre szolgáló légzsákoknak) csak néhány példány esetén találták jelét a koponya alatti csontvázon. A csont szövettani bizonyítékokkal kombinálva ez azt jelzi, hogy a Plateosaurus endotherm (melegvérű) volt. A Plateosaurus típusfaja a P. engelhardti. E faj felnőtt példányai elérték a 4,8–10 méteres hosszúságot. Az átlagos egyedek tömege körülbelül 600–4000 kilogramm lehetett. A második, későbbi faj, a P. gracilis (korábbi nevén Sellosaurus gracilis) valamivel kisebb volt, a teljes hossza 4–5 métert ért el. ## Felfedezés és történet 1834-ben Johann Friedrich Engelhardt német orvos felfedezett néhány csigolyát és lábcsontot a Nürnberg közelében levő Heroldsbergnél. Három évvel később a maradványokat Hermann von Meyer a Plateosaurus típuspéldányává tette. Azóta több mint száz Plateosaurus példány maradványait fedezték fel különféle európai lelőhelyeken. A Plateosaurushoz kapcsolt leletanyag több mint ötven különböző helyről, Németországból (főként a Neckar és Pegnitz folyók völgyéből), Svájcból (Frickből) és Franciaországból származik. Három lelőhely különösen fontos, ezek ugyanis nagy számú és szokatlanul jó minőségű példányokkal szolgáltak. Az 1910-es és az 1930-as évek között a Szász-Anhalt egyik agyaggödrében végzett ásatás során 39–50, a Plateosaurushoz tartozó csontváz, mellette pedig a theropoda Liliensternus fogai és néhány csontja, valamint a teknősök közé tartozó Proganochelys két csontváza és néhány csonttöredéke került elő. A plateosaurida leletanyag egy részét az Otto Jaekel által 1914-ben leírt P. longicepshez kapcsolták, amely később a P. engelhardti fiatalabb szinonimájává vált. A fosszíliák többsége a berlini Természetrajzi Múzeum (Museum für Naturkunde) gyűjteményébe került, majd nagyrészt megsemmisült a második világháború alatt. Az egykor jelentős halberstadti lelőhelyen napjainkban ingatlanfejlesztés folyik. A második jelentős P. engelhardti fosszíliákkal szolgáló lelőhely a Fekete-erdőben levő Trossingenben található. A 20. században több ásatás színhelye volt. 1911 és 1932 között az Eberhard Fraas (1911–1912), Friedrich von Huene (1921–1923) és Reinhold Seemann (1932) által vezetett hat ásatás során összesen 35 teljes vagy részleges Plateosaurus csontvázat fedeztek fel, emellett pedig további 70 példány töredékes maradványai kerültek elő. A területről származó nagy számú példány miatt Friedrich August von Quenstedt német őslénykutató az állatnak a Schwäbischer Lindwurm (sváb sárkány) nevet adta. A Plateosaurus csontvázait a svájci Frickben, a Tonwerke Keller AG egyik agyaggödrében, 1976-ban találták meg először. Bár a csontok gyakran súlyosan deformálódtak a tafonómiai folyamatok következtében, a Frickben felfedezett P. engelhardti csontvázak teljességükben és elhelyezkedésükben összemérhetők a Trossingenben és Halberstadtban feltártakkal. 1997-ben a Snorre olajmező egyik olajfúró platformjának munkásai az Északi-tenger északi részén, amikor egy homokkő rétegen fúrtak keresztül, a tengerfenék alatt méteres mélységben rábukkantak egy fosszíliára, amiről azt hitték, hogy egy növénytől származik. A Bonni Egyetem őslénykutatói, Martin Sander és Nicole Klein elemezték a csont mikroszerkezetét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a kőzet egy Plateosaurus összetört lábcsontjának szálas csontszövetét őrizte meg, így ez a fosszília Norvégia első dinoszaurusz leletévé vált. A Plateosaurus fosszíliáját a Grönland keleti részén levő Fleming Fjord-formációban is felfedezték. ## Osztályozás és típuspéldány A Plateosaurus az első „prosauropoda”, amelyről leírás készült, emellett pedig a Plateosauridae család típusneme és névadója. Kezdetben, amikor még a nemet alig ismerték, pontosan meg nem határozott hüllőként a Sauria csoportba sorolták be. 1845-ben, von Meyer megalkotta (a Dinosauria már nem használt fiatalabb szinonimáját) a Pachypodes csoportot, a Plateosaurus, az Iguanodon, a Megalosaurus és a Hylaeosaurus számára. A Plateosauridae-t 1895-ben Othniel Charles Marsh hozta létre a Theropoda alrenden belül. A családot Huene később áthelyezte a „Prosauropoda” alrendágba, a legtöbb szerző pedig elfogadta ezt a változtatást. A klád évekig csak a Plateosaurust és fiatalabb szinonimáit foglalta magába, de később további két nemet, a Sellosaurust és a feltételezett Unaysaurust is ide sorolták be. E kettő közül a Sellosaurus valószínűleg a Plateosaurus újabb fiatalabb szinonimája. A Plateosaurus engelhardti típussorozata „durván 45 csontból” állt. E csontok közel fele mára elveszett. A megmaradt leletanyagot a németországi Erlangen-Nürnberg Egyetem Őslénytani Intézete (Institut für Paläontologie der Universität Erlangen-Nürnberg) őrzi. A leletanyagból Markus Moser 2003-ban egy részleges keresztcsontot szüntípusnak jelölt ki. A típuslelőhely nem ismert pontosan, de Moser a korábbi publikációk, valamint a csontok színe és állapota alapján arra a következtetésre jutott, hogy Heroldsbergtől körülbelül 2 kilométerre, délre, a Nürnberg közelében található Buchenbühl területén lehet. A Plateosaurus gracilis típuspéldánya egy hiányos koponya alatti csontváz, amely a Stuttgarti Természettudományi Múzeum (Staatliches Museum für Naturkunde Stuttgart) gyűjteményében található. A faj típuslelőhelye Stuttgart egyik külvárosa, Heslach. ### Etimológia A Plateosaurus nevének eredete nem egyértelmű. Ahogy Markus Moser rámutatott, az eredeti leírás nem tartalmaz erre vonatkozó információt, az egyes szerzők pedig különböző magyarázatokkal szolgáltak. Az első magyarázat Louis Agassiztól származik, aki azon az állásponton volt, hogy a név az ógörög πλατη / platé (= 'evező', 'kormánylapát', melyet Agassiz a latin pala = 'lapát' szóra fordított le) és a σαυρος / szaürosz (= 'gyík') szavak összetételéből ered. Agassiz emiatt átnevezte a nemet Platysaurusra, valószínűleg a görög πλατυς / platüsz = 'széles', 'lapos', 'széles vállú' szóból kiindulva, amivel egy érvénytelen fiatalabb szinonimát hozott létre. Ezt az etimológiát átvéve a Plateosaurust a későbbi szerzők sokszor 'széles gyíknak' vagy 'lapos gyíknak' fordították. Gyakran állították, hogy a πλατυς / platüsz szó a Plateosaurus oldalirányban lapított fogaira utal, ami képtelenség, mivel a fog a leírás elkészültekor még ismeretlen volt. Moser alternatívaként az ógörög πλατεια / plateia = 'széles út', 'tér' szót vetette fel, melynek szótöve „plate-” és nem „platü-”, ezért jobban megfelel. Emiatt a Plateosaurus név fordítása 'széles úti gyík' ('főúti gyík') vagy 'térgyík' is lehet. ## Taxonómia ### Érvényes fajok A Plateosaurus taxonómiai története összetett és zavaros. 2009 óta csak két faját tekintik érvényesnek, a típusfajt, a P. engelhardtit és a régebbi P. gracilist, melyet korábban Sellosaurus néven saját nembe soroltak be. Peter Galton világosan kimutatta, hogy a keuper rétegből származó összes Plateosaurus és egyéb prosauropoda fosszília egyetlen fajhoz, a Plateosaurus engelhardtihoz tartozik. A legkiterjedtebb és legrészletesebb vizsgálatot a teljes német és svájci plateosaurida leletanyagon, beleértve a típusfajjal megegyező fajtól származó trossingeni maradványokat is, Markus Moser végezte. Moser a Sellosaurust a Plateosaurus nemmel azonosnak tekintette, de azt nem taglalta, hogy a S. gracilis és a P. engelhardti azonos fajhoz tartozik-e. Adam Yates a Witwatersrandi Egyetem (University of the Witwatersrand) őslénykutatója tovább növelte a nemként való elkülönítéssel kapcsolatos kételyt, és a típusfaj leletanyagát, valamint a Sellosaurus gracilis fosszíliáinak egy részét a Plateosaurus nemen belül a P. gracilis fajban helyezte el. Ezt megelőzően, 1926-ban Huene ugyanerre a következtetésre jutott. Azonban Yates felhívta a figyelmet arra, hogy a P. gracilis metataxon lehet, ami azt jelenti, hogy nincs bizonyíték sem arra, hogy a hozzá kapcsolt leletanyag monofiletikus (egy fajtól származik), sem arra, hogy parafiletikus (több fajtól származik). Ennek az az oka, hogy a P. (Sellosaurus) gracilis holotípusához nem tartozik koponya, az egyéb példányok pedig csak koponyákból és olyan maradványokból állnak, amelyek túl kis átfedésben vannak a holotípussal, ahhoz, hogy biztosan ki lehessen jelenteni, hogy ugyanahhoz a taxonhoz tartoznak. Ennek következtében lehetséges, hogy az ismert leletanyag több Plateosaurus fajhoz tartozik. ### Érvénytelen fajok bélyegkép\|200px\|jobbra\|A Plateosaurus engelhardti rekonstrukciója a Müncheni Palaeontológiai Múzeumban A Plateosaurus elnevezett fajairól, a P. gracilist leszámítva kiderült, hogy a típusfaj vagy valamelyik érvénytelen név fiatalabb szinonimái. Huene szinte minden új, aránylag teljes lelet számára új fajt vagy új nemet hozott létre a trossingeni (három Pachysaurus és hét Plateosaurus faj) és a halberstadti (egy Gresslyosaurus és nyolc Plateosaurus faj) fosszíliák esetében egyaránt. E fajok közül később többet összevont, de biztos volt abban, hogy a két lelőhelyen több nem és egynél több Plateosaurus faj leletei kerültek elő. Jaekel szintén úgy gondolta, hogy a halberstadti leletanyag több plateosaurida és nem plateosaurida dinoszaurusz maradványait tartalmazza. Peter Galton szisztematikus vizsgálata drasztikusan csökkentette a nemek és fajok számát. Galton szinonimizálta az összes koponyamaradványt, és leírást készített a P. engelhardti szüntípusai és az általa a P. longicepshez kapcsolt trossingeni fosszíliák közötti különbségekről. Galton a P. trossingensist, a P. fraasianust és a P. integert a P. longicepsszel azonosította. Markus Moser azonban világosan kimutatta, hogy a P. longiceps a P. engelhardti fiatalabb szinonimája. Emellett a P. engelhardtihoz tartozó maradványok számára más nemeken belül különféle fajokat hoztak létre, például Dimodosaurus poligniensis, Gresslyosaurus robustus, Gresslyosaurus torgeri, Pachysaurus ajax, Pachysaurus giganteus, Pachysaurus magnus és Pachysaurus wetzelianus néven. Azonban a Knollenmergelből származó, a múzeumi gyűjteményekben többnyire Plateosaurus címkével ellátott prosauropoda leletanyag nagy része nem a típusfajhoz, és feltehetően nem is a Plateosaurushoz tartozik. E maradványok némelyike nem diagnosztikus, egyes darabok esetében pedig felismerték a különbözőséget, de sosem készült róluk megfelelő leírás. ## Tafonómia A három nagyobb Plateosaurus lelőhely, a németországi Trossingen, Halberstadt és a svájci Frick tafonómiája (eltemetődési és fosszilizációs folyamata) több szempontból is szokatlan. Mindhárom hely közel monospecifikus elrendezésű, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag csak egyetlen faj fosszíliáit tartalmazzák, amihez nagyon szokatlan körülmények szükségesek. Azonban a theropodák elszórt fogai mindhárom lelőhelyen megtalálhatók, ahogy a korai teknős, a Proganochelys maradványai is. Emellett Halberstadtban egy hiányos „prosauropoda” csontvázat is találtak, ami nem tartozik a Plateosaurushoz, de hasonló helyzetben őrződött meg. E lelőhelyek majdnem teljes és részleges Plateosaurus csontvázakkal, valamint különálló csontokkal is szolgáltak. A részleges csontvázakhoz általában a hátsó végtagok és a csípő részei tartoznak, a törzs elülső része és a nyak csak ritkán találhatók meg külön. Az állatok mind felnőttek vagy majdnem felnőttek voltak; fiatal példányok vagy fiókák nem kerültek elő. A hátsó lábakat magukba foglaló teljes csontvázak és nagyobb csontváz részek mind a jobb oldalukkal felfelé helyezkednek el, ahogy a teknősök fosszíliái is. Emellett többnyire jól tagoltak, a hátsó lábaik pedig háromdimenziósan, cikk-cakkban őrződtek meg, gyakran úgy, hogy a talpuk mélyebben merült az üledékbe a csípőjüknél. ### Korábbi értelmezések A Plateosaurus leletekkel kapcsolatos első vitában Fraas kijelentette, hogy csak a sárban való elmerülés tette lehetővé az egyetlen addig ismert teljes csontváz megőrződését. Ehhez hasonlóan Jaekel a halberstadti leleteket olyan állatként értelmezte, amely a mocsárban túl mélyen gázolva megrekedt és elmerült. A részleges maradványokat a víz által sodort hordalékként értelmezte, és erősen cáfolta, hogy egy katasztrófa során halmozódtak fel. Ezzel ellentétben von Huene az üledéket a nehéz sivatagi körülmények hatására összegyűlt, majd az időszakos víztárolók helyén létrejött sárba merült leggyengébb állatok, többnyire még nem teljesen kifejlett példányok szélhordta üledékeként értelmezte. Kijelentette, hogy a számos lelet teljessége azt jelzi, hogy nem történt elmozdulás, a részleges példányok és a különálló csontok pedig az időjárás és a többi állat csontokon való átvonulásának eredményei. Seemann egy másik lehetőséget is felvázolt, mely szerint a Plateosaurus csordák összegyűltek a nagy víztárolóknál, melyekbe a csorda egyes tagjait beszorították. A könnyű állatok kiszabadultak, a nehezek viszont beragadtak a sárba és elpusztultak. Nagyjából egy fél évszázaddal később kialakult egy újfajta gondolkodásmód, ami alapján David Weishampel kijelentette, hogy az alsóbb rétegekben talált csontvázak egy sárfolyamban elpusztult csorda maradványai, míg a felső rétegekben lévők hosszabb időn át gyűltek össze. A furcsa monospecifikus leletegyüttest Weishampel azzal a feltevéssel magyarázta, hogy a Plateosaurus igen gyakori volt. Ezt az elméletet tévesen Seemannak tulajdonítják, mivel a Tübingeni Egyetemhez tartozó Geológiai és Paleontológiai Intézet és Múzeum gyűjteményének a Plateosaurus fontos részét képezi, emellett pedig az Interneten és a dinoszauruszokat népszerűsítő könyvekben elfogadott magyarázatként jelent meg. Hans Rieber bonyolultabb feltevéssel állt elő, ami szerint az állatok a szomjúság vagy az éhezés következtében pusztultak el és a sárfolyamokkal sodródtak egy helyre. ### Jelenlegi értelmezés A tafonómia részletes újraértelmezése, melyet a Bonni Egyetem őslénykutatója Martin Sander végzett el, kimutatta, hogy a sárban való elmerülés elmélete, amit elsőként Fraas vetett fel, igaz: a bizonyos testtömeget meghaladó állatok elmerültek a sárban, ami egyre hígabbá vált a menekülési kísérleteiktől. Sander forgatókönyve hasonló ahhoz, amit a híres La Brea-i kátránygödrök esetében is felvázoltak, melyeknél csak ez magyarázza meg valamennyi tafonómiai adatot. A tetemek teljességének mértékét nem befolyásolta az odakerülés módja, az eltemetődést megelőző helyváltoztatás, illetőleg a dögevés jelei is hiányoznak. A Plateosaurus és az egyéb növényevő taxonok fiatal egyedei túl könnyűek voltak ahhoz, hogy elmerüljenek a sárban, illetve kiszabadíthatták magukat, ezért nem őrződtek meg. Ehhez hasonlóan alacsonyabb tömegük és aránylag nagyobb talpfelületük miatt a dögevő theropodák sem estek csapdába. Nincs jele a csordában való életmódnak, illetve egy csorda katasztrofális eltemetődésének, sem annak, hogy a korábban máshol, elszigetelten elpusztult állatok gyűltek össze egy katasztrófa következtében. ## Ősbiológia ### Testtartás és járás A szakirodalomban szinte minden elképzelhető testhelyzetet felvetettek a Plateosaurus számára. Friedrich von Huene a két hátsó láb ujjain, felegyenesedett testtartásban, legalábbis a gyors mozgás során meredek szögben tartott gerinccel történő járást feltételezte az általa Trossingenben talált állatok esetében. Ezzel szemben a halberstadti leletanyagot legtöbbet tanulmányozó Otto Jaekel kezdetben arra következtetett, hogy az állatok a gyíkokhoz hasonlóan, négy lábon, terpesztett lábakkal, a talpukat a földre helyezve, a törzsüket oldalirányban meghajlítva mozogtak. Mindössze egy évvel később Jaekel az esetlen, kenguruszerű ugrálás mellett foglalt állást a német Gustav Tornier zoológus hatására, aki szerint a csípő és a váll ízületi felületei jellemzően hüllőszerűek. A trossingeni csúcslelőhelyet elsőként feltáró Fraas szintén a hüllőszerű testtartást részesítette előnyben. Hans Müller-Stoll több, a Plateosaurus függőleges lábtartásához szükséges, hiányzó tulajdonságot sorolt fel, arra a következtetésre jutva, hogy a gyíkszerű rekonstrukciók helyesek. Ezek az adaptációk azonban valójában megtalálhatók a Plateosaurusnál. 1980-tól a dinoszauruszok biomechanikájának jobb megértése, továbbá a Plateosaurus hátának behajlítását cáfoló Andreas Christian és Holger Preuschoft által írt tanulmányok a függőleges, ujjon járó lábtartás és a hát nagyjából vízszintes helyzetének széles körű elfogadásához vezettek. Sok kutató arra a véleményre jutott, hogy a Plateosaurus (kis sebességű mozgásnál) négy lábon és (nagy sebességű mozgásnál) két lábon is járt, Peter Wellnhofer azonban kitartott amellett, hogy a farok erősen lefelé hajlott, lehetetlenné téve a két lábon álló testhelyzetet. Moser viszont kimutatta, hogy a farok valójában egyenesen állt. Ezt az elfogadott álláspontot a Plateosaurus mellső lábáról szóló, Matthew Bonnan és Phil Senter által írt részletes tanulmány cáfolta meg, amely világosan megmutatta, hogy a Plateosaurus képtelen volt a kezei elcsavarására. Az egyes múzeumokban felállított csontvázak esetében az elcsavart helyzetet az orsócsont és a singcsont könyöknél való felcserélésével érték el. Ez azt jelenti, hogy a Plateosaurus kizárólag két lábon, ujjakon járó állat volt. A két lábon történő mozgás további jele a lábak hosszának nagy különbsége (a hátsó láb durván kétszer hosszabb a mellsőnél), a mellső láb nagymértékben korlátozott mozgása és az a tény, hogy a tömegközéppont pontosan a hátsó lábak felett helyezkedett el. A Plateosaurus olyan, a futó életmódhoz szükséges adaptációkkal rendelkezett, mint a függőleges hátsó láb, az aránylag hosszú alsó lábszár, a meghosszabbodott lábközépcsontok és a talp ujjonjáró helyzete. Azonban a futó életmódú emlősöktől eltérően a végtagokat nyújtó izmok mozgatókarjai rövidek, különösen a bokánál, ahol hiányzik a sarokcsonton levő egyedi mozgatókar növelő kidudorodás. Ez azt jelenti, hogy a futó emlősökkel szemben a Plateosaurus valószínűleg képtelen volt légi, talajra való támaszkodás nélküli mozgásfázis elérésére. Ehelyett a sebesség növelése érdekében nagyobb lépésgyakoriságot kellett elérnie gyorsabb és erőteljesebb izom-összehúzódásokkal. A nyújtás helyett az összehúzódásokra való hagyatkozás jellemző a madarak közé nem tartozó dinoszauruszokra. ### Táplálkozás és étrend A legtöbb prosauropoda fontos koponyajellemzői (mint például az állkapocsízület) közelebb állnak a növényevő hüllőkéhez, mint a húsevőkéhez, a fogaik koronájának alakja pedig jobban hasonlít a modern növényevő vagy mindenevő iguanákéra. A koronák legnagyobb szélessége nagyobb, mint a gyökéré, ezáltal a vágóél emlékeztet a ma élő növényevő vagy mindenevő hüllőkére. Ez igaz a Plateosaurusra is. Paul Barrett szerint a prosauropodák kiegészítették növényevő étrendjüket kisebb állatok elejtésével, illetve döghús fogyasztásával. A régi, sokat idézett ötlet szerint az összes nagyméretű dinoszaurusz, beleértve a Plateosaurust is gasztrolitokat (zúzóköveket) nyeltek az emésztésük megkönnyítésére, a száj segítségével történő korlátozott ételfeldolgozási képességet azonban Oliver Wings a gasztrolitok számával, tömegével és felületével kapcsolatos, az aligátorokkal és struccokkal való összehasonlítást tartalmazó vizsgálata cáfolta. Úgy tűnik, hogy a gasztrolitok emésztési célú használata a bazális theropodáktól a madarakig tartó fejlődési vonalon és a Psittacosaurus fejlődési vonalán párhuzamosan fejlődött ki. ### Növekedés, anyagcsere és élettartam Az addig tanulmányozott, madarak közé nem tartozó összes dinoszauruszhoz hasonlóan a Plateosaurus olyan növekedési minta szerint fejlődött, ami eltér mind a ma élő emlősökétől, mind pedig a madarak közé tartozó dinoszauruszokétól. A közeli rokonságába tartozó, szokványos dinoszaurusz fiziológiával rendelkező sauropodák növekedése kezdetben gyors volt, amit a nemi érettség kialakulását követően egy valamivel lassabb, de döntőbb szakasz követett, ugyanis a maximális méret elérését követően az állat növekedése megállt. Az emlősök gyorsan növekednek, de a nemi érettség általában a gyors növekedési fázis végére esik. A végső méret mindkét csoportnál aránylag állandó, az embereknél azonban szokatlanul változó. A ma élő hüllők növekedési mintája a sauropodákéhoz hasonló, gyors kezdeti és a nemi érettség után lecsökkenő növekedési aránnyal, amit az öregkorban a növekedés majdnem teljes leállása követ. Kezdeti növekedési arányuk azonban jóval lassabb, mint az emlősöké, a madaraké és a dinoszauruszoké. A hüllők növekedési aránya szintén nagyon változó, így az azonos korú egyedek nagyon különböző méretűek lehetnek, ahogy a végső méretük is jelentősen eltérhet. A ma élő állatoknál ez a növekedési arány a hőszabályozáshoz és a lassú metabolikus arányhoz (például az ektotermiához), azaz a „fejlődési plaszticitáshoz” kapcsolódik. (Megjegyzendő, hogy ez nem azonos az idegi fejlődési plaszticitással.) A Plateosaurus növekedése a sauropodákéhoz hasonló görbét követett, de a növekedési arány és a végső méret valószínűleg a környezeti tényezők hatására a ma élő hüllőkénél jobban változott. Egyes példányok már 4,8 méteres testhossznál teljesen kifejletté váltak, míg mások elérték a 10 métert is. A csontok mikrostruktúrája gyors növekedést jelez, ahogy a sauropodáknál és a ma élő emlősöknél is, ami endotermiára utal. A Plateosaurus nyilvánvalóan a melegvérűség olyan korai állapotát képviseli, amelynél az endotermia a fejlődési plaszticitáshoz kapcsolódott. Ez a feltételezés a Plateosaurus hosszú csontjain végzett, a Bonni Egyetem kutatói, Martin Sander és Nicole Klein által vezetett részletes hisztológiai vizsgálaton alapul. A Plateosaurus esetében az endotermia további jele a madárszerű tüdő. A hosszú csont hisztológia az egyed által elért kor megbecslését is lehetővé teszi. Sander és Klein úgy találták, hogy egyes példányok 12 éves korukra teljesen kifejletté váltak, de 20 éves korukig lassan tovább növekedtek, egyikük pedig még 18 évesen is a gyors növekedési szakaszban volt. A legöregebb példány 26 éves volt és még növekedett; a legtöbb egyed kora viszont 12 és 20 év közé esett. Egyes példányok azonban jóval tovább élhettek, mivel a fricki és trossingeni fosszíliák mind balesetek során, és nem idős korban elpusztult állatokhoz tartoznak. A 4,8 méternél kisebb példányok hiánya miatt nem lehet a Plateosaurus teljes ontogenetikus sorozatára való következtetést levonni, illetve a 10 évnél fiatalabb állatok növekedési arányát meghatározni. ### Nappali aktivitás A Plateosaurus, valamint a modern madarak és hüllők szklerotikus gyűrűin és a szemek becsült méretén végzett összehasonlítások arra utalnak, hogy a Plateosaurus nappal és éjjel is aktív életet élt, feltehetően megvédve magát a nappali hőségtől. ## Fordítás

Székelyföld

Székelyföld (rovásírással , (ritkábban Secuimea), , ) alatt az Erdély, Románia, területén található, történelmi székely székek területét kell érteni. A történelmi Székelyföldhöz tartozott a mai Kovászna (Háromszék) és Hargita megye (Csíkszék, Udvarhelyszék), Maros megye egy része (Marosszék), a mai Fehér és Kolozs megyék kisebb darabjai (Aranyosszék). Aranyosszék exklávé volt (a többi székkel területileg nem függött össze), és volt a Székelyföldnek enklávéja is (szigetszerűen közrezárt vármegyei terület): Felső-Fehér vármegye peselneki járása Tusnádfürdő és Kézdivásárhely között. A mai értelemben vett Székelyföld nem tartalmazza Aranyosszéket, de magába foglalja Maroshévízet és környékét, illetve az egykori enklávét, a Felső-Fehér vármegye peselneki járását. Székelyföld önrendelkezéssel bírt, az évszázadok folyamán, melyben központi szerepet kapott Székelyudvarhely, majd később Székelyvásárhely, mai nevén Marosvásárhely, mely a régió kulturális, oktatási, gazdasági és ipari központja lett. Az első világháborús magyar vereség és az 1920-as trianoni békediktátum után Székelyföld Románia része lett. Az 1940-es második bécsi döntéssel a mai értelemben vett Székelyföld visszakerült Magyarországhoz (Aranyosszék Románia része maradt), 1944-ben szovjet és román csapatok foglalták el, az 1947-es párizsi békeszerződéssel pedig Székelyföld újra román fennhatóság alá került. Románia 1950-es régiósításánál néhány település, illetve a székelyföldi megyékhez tartozó falvak külterületei Neamț (Csíkszéktől) és Bákó (Csík- és Háromszéktől) megyékhez kerültek. Erdély történelmi-etnográfiai régiói közül – figyelmen kívül hagyva Aranyosszéket, mely nagyrészt elrománosodott – jelenleg csak itt vannak a magyar anyanyelvűek többségben (arányuk 71,4% volt 2002-ben, 71,72% 2011-ben). ## Földrajz A történelmi Székelyföld területe Orbán Balázs szerint , mai értelemben vett területe (Aranyosszék nélkül) Az SZNT autonómia statútumában szereplő terület, illetve az általa készíttetett térkép szerint – amely tartalmazza az 1950-es régiósításnál elcsatolt területeket, és hozzászámolja az 1968-ban Hargita megyéhez csatolt Maroshévíz területét is (amely csak időszakosan volt Székelyföld része) – . Kiterjedése észak–déli irányban 150 kilométer, kelet-nyugati irányban 140 kilométer (Aranyosszékkel együtt 200 km). A Keleti-Kárpátok középső és délkeleti vonulatait, ennek hegyközi medencéit, valamint az Erdélyi-medence, ezen belül a Mezőség peremterületeit foglalja magába. A történelmi Székelyföld távolabbra szakadt különálló része volt ezenkívül Aranyosszék is az Erdélyi-középhegység lábainál, az Aranyos folyó alsó szakaszánál. ### Domborzat Székelyföld domborzatának nagy részét a Keleti-Kárpátok belső vonulatai és előhegységei alkotják. Nyugaton az Erdélyi-medence dombságai találhatók. Székelyföld hegységei a Kelemen-havasok déli része, a Görgényi-havasok, a Hargita-hegység, a Besztercei-havasok déli része, a Gyergyói-havasok, a Hagymás-hegység, a Naskalat-hegység, a Csíki-havasok, a Persányi-hegység északi része, a Baróti-hegység, a Bodoki-hegység, a Répát-hegység, a Nemere-hegység nyugati része, a Háromszéki-havasok nyugati része, a Bodzafordulói-hegyek és a Bodzai-havasok északnyugati része. A nyugati vonulat (Kelemen, Görgényi, Hargita) a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatához tartozik. Ezekben és a környező hegységekben gyakran találni vulkáni utóműködésre utaló nyomokat. A keleti vonulathoz kristályos hegységek (Gyergyói, Hagymás, Csíki) tartoznak. A Kárpátok Székelyföldre eső két fő vonulata olyan nagy kiterjedésű medencéket fog közre, mint a Gyergyói-medence és a Csíki-medence. A Háromszék területén több részre szakadó vonulatok között helyezkedik el a Baróti-medence, a Kászoni-medence, a Felső-háromszéki-medence és Székelyföldhöz tartozik még a Brassói-medence északkeleti része. A medencéket a folyóvölgyek mentén vagy hágókon áthaladó közlekedési útvonalak kötik össze. ### Éghajlat Az éghajlat az alacsonyabban fekvő részeken mérsékelt kontinentális, a magasabban fekvő részeken függőleges övezetességű hegyvidéki éghajlat. A viszonylag nagy tengerszint feletti magasság miatt az éghajlat jóval hidegebb, mint Románia legnagyobb részén. Az évi középhőmérséklet általában 7,1 és 7,6 °C körül mozog, ennél valamivel magasabb a Mezőségen (9 °C), illetve jóval alacsonyabb a magasabb hegyekben (helyenként 2 °C alatt). A leghidegebb hónap (január) középhőmérséklete ‒3 és ‒10 °C között van, a legmelegebbé (július) pedig 10–19 °C. Az eddig mért legmagasabb hőmérséklet 40 °C volt, melyet Szabédon regisztráltak 1952-ben, a legalacsonyabb mért hőmérséklet pedig ‒38,4 °C volt, melyet Csíkszeredában mértek 1985 januárjában, és ez a mai napig a romániai országos hideg-rekord. Télen gyakori a hőmérsékleti inverzió: a hideg levegő bennreked az alacsonyan fekvő területeken, ezért a völgyekben és medencékben hidegebb van, mint a hegycsúcsokon (a legalacsonyabb hőmérsékletet is 750 méteres magasságban mérték). A napsütéses órák száma 1500-2000 évente. Az évi átlagos csapadékmennyiség 500–600 mm a Mezőségen és a hegyközi medencékben, a hegységekben meghaladhatja az 1200 mm-t is. A csapadék jelentős része hó formájában hull, a hóréteg vastagsága meghaladhatja az 1 métert is. A legmagasabb hegycsúcsokon a hó egészen júniusig megmarad. ### Vízrajz Székelyföld két legnagyobb folyója a Maros és az Olt, mindkettő a Gyergyói-havasok déli részén ered. Más nagyobb folyók: Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Tatros, Feketeügy. Nincsenek nagy kiterjedésű állóvizek. A legnagyobb tavakat (Bözödújfalusi-víztározó, Zeteváralji-víztározó, Szépvízi-víztározó) mesterségesen alakították ki. A kisebb méretű természetes tavakhoz tartozik a Gyilkos-tó, amely természetes gáttó a Hagymás-hegységben, a Szent Anna-tó, egy egyedülálló krátertó a Csomád-hegység egyik kráterében, amely a szomszédos Mohos-tőzegláp sorsára van ítélve. Említeni kell ugyanakkor a szovátai sós tavakat, közülük kiemelhető a sókarszton létrejött heliotermikus Medve-tó, amely Európa legnagyobb ilyen jellegű tava. Az Olt és a Feketeügy árterein kedvezőek a feltételek az eutróf lápok megjelenéséhez, ezek közül a rétyi és a kökösi a legismertebbek. ### Élővilág, természetvédelem Növényföldrajzi szempontból Székelyföld a Carpaticum flóratartományba tartozik. A tengerszint feletti magasság szerint több növényzeti öv különíthető el. 500 m alatt a természetes növényzetet a gyertyános–tölgyes öv alkotja, itt előfordul még a cserfa, szil, hárs, kőris. 500 és 1000 m között, a dombságok magasabb és a hegységek alacsonyabb részein a bükkerdők öve húzódik. 1000 m-nél magasabban a tűlevelű erdők öve található (ez az erdőövezet legfelső szintje, túlnyomórészt lucfenyő alkotja), amely nagy kiterjedésű területeket borít. A hegyközi medencék körül (a hőmérsékleti inverzió miatt) és a hegyek északi lejtőin a fenyőerdők már 600 m magasan is megjelennek. A legmagasabb hegységekben (Hargita, Hagymás-hegység) megtalálható az alpesi övezet is, jellemző növényei: közönséges boróka, fekete áfonya, havasi törpefenyő. A nagy növényzeti övezeteken kívül vannak sajátos növényzetű területek is (ilyenek például a vízpartok közelében az ártéri berkek). Székelyföld legféltettebb természeti vagyona az erdő, amit már sok éve a politikai körökkel összefonódott érdekszövetségek termelnek ki. Székelyföld területén jelenleg három nemzeti park található, ebből két nemzeti park egy része Hargita megye területén is fekszik, ezek a Békás-szoros-Nagyhagymás Nemzeti Park és a Kelemen-havasok Nemzeti Park. A harmadik nemzeti park az 1950-es régiósításkor Székelyföldtől Neamț megyéhez csatolt Csalhó, Gyergyóbékás közigazgatási területein is elterülő Csalhó Nemzeti Park. Ugyanakkor Székelyföldön 47 természetvédelmi terület van (ebből 32 Hargita, három Maros, négy Neamț, és négy Kovászna megye területén), köztük a Medve-tó és a sós sziklák erdőségei, Rétyi Nyír természetvédelmi terület, Maroshévízi termál-vízesés természetvédelmi terület és Sóhát és Sószoros Természetvédelmi terület. ## Történelem ### A Székelyföld betelepülése A milkóviai püspökség levelei között, melyek 1096–1228 között íródtak, található egy oklevél, amely arról szól, hogy a székelyek már 1089-ben a jelenlegi Székelyföldön laktak. Az oklevél datálása vitatott. A székelyek honfoglalás utáni első – nem vitatott – említése II. István uralkodásának idejére esik, és az Olsava folyó melletti, 1116. évi csatával kapcsolatos. II. Géza idején, 1146-ban a Lajta folyó menti csatában szintén székelyekből és besenyőkből álltak a magyar sereg előhadai. Ezek a tudósítások valószínűleg csak a nyugati határszél őrizetét ellátó székelyekre vonatkoztak. A magyar királyság határai nem állapodtak meg a Kárpátoknál, már az 1200-as évek elejétől elkezdődött a havasokon túli területek egységbe szerveződése. Legkésőbb ekkor alakult meg – mintegy Székelyföld folytatásaként – a mai Bodza megye és Prahova megye részein: Săcuieni megye (más néven: Saac, Săcueni, Secuieni (azaz székely). (A székelyek megtelepedése ezen a vidéken kapcsolatba hozható a teuton lovagok 1221–1225 közötti délkelet-erdélyi várépítéseivel, de ugyanúgy lehetséges, hogy a székelyek területe a 11. század elejétől vagy akár a honfoglalás előttről, nemcsak a mai Székelyföldet, hanem Saac-ot is magába foglalta.) Az erdélyi székelyek első ismert hadjárata 1210-ben Bodon elfoglalásával kapcsolatos. A hadjáratot a Türje nembeli Joachim szebeni ispán vezette, a Szebenből indított hadban (Saxonibus, Olacis, Siculís et Bissenis) szászok, oláhok, székelyek és besenyők vettek részt. A hadjárat leírása IV. Béla egy 1250. évi oklevelében maradt fenn, amely II. András egy régebbi oklevelének az átiratát is tartalmazza. A 13. század elején a székelyeknek Dél-Erdélyben Sebes, Kézd, Orbó és Daróc vidékén voltak népes telepeik. Az itt élő székelyek tömeges Székelyföldre települését a dél-erdélyi szászok kiváltságainak rendezése (Andreanum) váltotta ki. II. András 1224-ben az erdélyi szász hospeseket egységesen a szebeni ispán hatalma alá helyezte: Egyidejűleg pedig a terület elhagyására kötelezte mindazokat a népelemeket, amelyek vonakodtak a szebeni ispán joghatóságát elfogadni. Az Andreánumban körülhatárolt területen élő székelyek ekkor települtek át a Háromszéki-medencébe, és magukkal vitték a helyneveiket is. Az aranyosszéki székelyek levelei szerint elődeik a 13. század közepe előtt már Kézd vidékén éltek. Karácsonyi János áttelepülésüket V. István – feketehalmi tartózkodása alatti szolgálataik fejében juttatott – adományával magyarázta. A Székelyföldre (Erdélybe) költözöttek kivételével a szétszórtan elhelyezkedő székely népelemek a 14. század végére elvesztették népi és területi önállóságukat. Beolvadásuk a Magyar Királyság középkori társadalmába nem tekinthető egységesnek. A baranyai vátyi székelyek IV. Béla idejéig 100 fegyverest tartoztak kiállítani, de utóbb a király úgy rendelkezett, hogy fejenként, mint királyi serviensek vonuljanak hadba. A bihari Székelyszáz centurionatus a Váradi regestrum szavaiból kivehetően a várnépek egy századának felelt meg, amely társadalmilag nem tartozott a szabadok közé. ### A középkori Székelyföld társadalma A 9. században a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott székelyek, hasonlóan a többi keleti néphez, vérségi kötelékeken alapuló nemzetségi szervezetben éltek. Zárt közösségük miatt társadalmi felépítésük archaikus jellegzetességei a középkor alatt mindvégig fennmaradtak, a székelyeknél még a 16. század elején is kimutatható a nemzetségek és az azokon belüli ágak továbbélése. Földjeiket közösen birtokolták, szokásjoguk alapja a személyes szabadság és a közös tulajdon volt, közösségüket az oklevelekben universitasnak nevezték. A székelyek univerzitása hat nemzetségre, nemzetségeik pedig négy-négy ágra oszlottak. Nemzetségneveik magyar nevűek, közöttük pedig több magyar törzsnév – Jenő, Kürt – is előfordul. A 14. és 15. századi forrásokban viszont többször is a székelyek három neme tűnik fel – comes trium generum Siculorum, universos syculos trium generum – amit egyes kutatók (pl. Szádeczky is) a székelyek eredetibb három nemzetségére vonatkoztattak. Györffy György szerint viszont már a legkorábbi források világosan kimondják, hogy e három genus a székelyek három társadalmi rétege. Szerinte ezt támasztja alá a székely társadalmi szervezetet először leíró, 16. század eleji kódexbe másolt szövegrész is: A kódex további szövege szerint a székelyek három neme egyetemlegesen birtokolja az öröklött javakat, a primorok és primipilusok csak öröklött tisztség útján állnak a közösség felett, amely évenként szállt rájuk a hat nem szerint. Már Hóman Bálint is felfigyelt rá, hogy a primorok és primipilusok osztálya pontosan fedi a – későbbi – főnemesi és köznemesi osztályokat, de a társadalmi és vagyoni különbségek sokkal kevésbé szembeszökők, mint a nagyobb nemzetek gazdagabb társadalmában. Györffy a hat nemet a három nemzetség tisztségviselő részeként azonosította, a székelyek társadalmát pedig – kívülről – szervezett társadalomnak tartja. Az ágak tiszti nemzetségek, a székely ágaknak a Székelyföld területi beosztásához nincs köze. A nemek és ágak eredete a 10. századi különböző honfoglaló törzsekből származó jobbágyréteggel (miles) azonosítja. Szerinte a székelység három genusa megfelel az István király törvényeiben foglalt szabadok három (comes – potior; miles – loffew; pauper - communitas) rétegének. A székely nemnek és ágnak tehát ugyanaz a társadalmi funkciója volt, mint a magyar nemesi, jobbágyi és udvarnoki genusoknak. Nem különbözött lényegesen a székelység közigazgatási szervezete sem a megyék – kezdetben nemzetségek – István király alatt kialakult szerkezetétől. A székelyek ugyanúgy ispán vezetése alatt állottak (Comes Siculorum), mint a megyék; hadnagy, később kapitány (maior exercitus) vezette a katonáskodásra kötelezetteket csatába, mint a vár jobbágyságát; bíró (judex regius, summus judex) ítélkezett a nép felett, mint a vármegyében. A két utóbbi tisztséget a lófők látták el, akik közül a székelyek évenként választottak tisztségviselőt. A lófők tették ki az ágakból kiállított századot (ágszáz-réteg), az ágak tehát a tisztségviselők ágai voltak. – Szerepük hasonló lehetett a királyi várszervezet száznagyainak szerepéhez, akik a centurionatusoknak, a királyi szolgálónépek szervezési egységeinek az élén álltak. A társadalom rétegeződését vagyoni tagolódása – hadizsákmányból származó és állat-vagyonbeli különbségek – is előmozdította. A 15. században a nemzetségi szervezet helyét az etnikai autonómiát bíró más népekre is jellemző, területi egység alapú székrendszer vette át. A hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) élén kezdetben továbbra is a székely ispán, a középkor végén (1462 után) pedig az erdélyi vajda állt. A népesség növekedésével a székek száma is nőtt vagy tagolódott (fiúszékek kialakulásával). Az erdélyi székelyek, szászok és magyarok kiváltságos rétegei 1437 őszén a kápolnai unióban léptek szövetségre, ami egyben az erdélyi rendiség alapjait is megteremtette. ### A kiváltságok elvesztése Kiváltságaikat a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni. Az ekkor létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább próbálták megnyirbálni ezeket. Elsőként II. János magyar királlyal, a későbbi János Zsigmond fejedelemmel kerültek összetűzésbe, emiatt tört ki az 1562-es székely felkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván féken tartani a székelyeket. II. János magyar király az ellene lázadó székelyeket 1562 után jobbágysorba taszította. Az erdélyi fejedelmek közül még a Báthoryak próbálkoztak az ősi jogok csorbításával. Ennek következménye volt, hogy Vitéz Mihály havasalföldi román vajda 1599-es támadásakor a háromszéki, csíki, gyergyói, udvarhelyi székelység a román vajda mellé állt (Báthory András mellett állt az aranyos- és marosszéki székelység), aki 1599. november 28-án kiadott kiváltságlevelében visszaadta minden kiváltságukat. Vitéz Mihály legyőzése után végül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1601. december 31-én Déván kiváltságlevelet állított ki, amelyben visszaadta a székelyek korábbi szabadságjogait, melyet követően az erdélyi fejedelmek a szabadságjogokat nem próbálták megvonni. Az Erdélyi Fejedelemség egyetlen székely fejedelme az udvarhelyi születésű Székely Mózes volt, aki 1603-ban Erdélyt felszabadította a Habsburg-uralom alól, de 1603. július 17-én az Erdély Mohácsának is nevezett, Brassó melletti csatában életét vesztette. Halálát követően a székelyek nagy számban csatlakoztak Bocskai Istvánhoz, akinek sikerült Erdély függetlenségét visszaállítania. 1691-ben a Diploma Leopoldinum még elismerte a székelyek adómentességét, sőt ebben az oklevélben azt is leírják, hogy a székelyek a földkerekség legharciasabb népe, ugyanakkor hosszú távon szabályozta Erdély és benne a Székelyföld jogállását, népének mozgásterét. Az utolsó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 1711-es elbukásával a székelyek hamarosan megtapasztalhatták a Habsburgok elnyomó, magyarellenes politikáját. Az 1754–1769 közötti sorozatos adóreformok nyomán adómentességük ellenére önkényesen kivetett adókat kellett fizetniük. Amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott (1764): a császári katonaság lemészárolt több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után többen átmenekültek a keleti határon Moldvába, vagy a Csíki-havasokban elbújva a románokéhoz hasonló viseletbe öltöztek, hogy ne kelljen több évre laktanyába vonulniuk, de magyar nyelvüket megtartották. Ezek a jelenlegi gyimesi csángók. Amikor a Habsburgok megszerezték Bukovinát, akkor Hadik András huszárezredes összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyeket, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység, melynek egy része a 19. század végén, 1883-ban költözött vissza a történelmi Magyarország területére, maradékukat 1941-ben telepítették át a Délvidékre, majd onnan a Völgységbe, Tolna megyébe, a kitelepített svábok helyére. ### Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. május 19-én felhívást intézett a fegyveres székelységhez, hogy a szerbek és horvátok ellen Szegeden alakítandó magyar táborba jöjjenek. A miniszterelnök a csíkszentgyörgyi Gál Sándort és Klapka Györgyöt indította bizalmas küldetéssel s nyomatott felhívásokkal a székelyek közé, mely felhívásokat a nép lelkesedéssel fogadott. A székely nép lett Erdélyben az „egyetlen biztos védőgát, melyen a reakció áradata megtört”, s mely mindvégig híven kitartott a szabadság és az új alkotmány védelme mellett. A képviselőház 1848. szeptember 19-i ülésében határozatban kimondta, hogy „a székely katonaságot terhelő törvénytelen és sérelmes határőrrendszert megszünteti, s őket a haza más polgáraival ugyanazon katonai terhek alá tétetni rendeli”, ezzel jelezve, hogy a székelyektől nem csak áldozatot kívánják, hanem régi sérelmeiket is orvosolják. Az 1848. október 16–18-án megtartott agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen mondta ki a mintegy egybegyűlt, hogy kiállnak a magyar kormány és az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény mellett. A békésen indult gyűlésen 17-én elterjedt a híre, miszerint a Partiumban román népfelkelők magyarokra támadtak, és ez arra sarkallta a jelenlévőket, hogy hadba szálljanak. Az agyagfalvi gyűlés jelentette tehát a székely népfelkelés kezdetét, székelység csatlakozását az 1848–49-es szabadságharchoz. Az 1848. év végén nagyot fordult Erdély, egyben Székelyföld sorsa, miután Bem tábornok, a híres lengyel szabadsághős lett az erdélyi csapatok fővezére. Miután kiverte az ellenséget, melyet a hírhedt Karl Urban ezredes vezetett, Bukovinába. Bem apó – ahogy a székelyek nevezték – hadműveleteiben főként Székelyföldre támaszkodott. Ennek harcias, hazaszerető, önfeláldozó népe volt az ő legfőbb erőforrása. A harcokban tanúsított székely vitézséget a szabadságharc költője, Petőfi Sándor, örökítette meg: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi színhelye Nyerges-tető volt, ahol 1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt 200 honvédjére bízta a csatát. A székelyek élethalálharcot vívtak Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen, de a kis számú székely hadsereg – önfeláldozó küzdelmük ellenére – vereséget szenvedett az ellenségtől egy kászoni származású ember árulásának következtében. Kányádi Sándor így írt erről: A szabadságharcot követő elnyomatást nehezen tűrte a székely nemzet. Kossuth Lajos állítólagos megbízottai 1851-ben a Székelyföldön titkos összeesküvést szerveztek, melynek célja volt Makk József 1848/49-es tüzérezredes és Gál Sándor székely honvédezredes vezérlete alatt fölkelést indítani s lerázni a zsarnokságot. Az összeesküvés nem maradt titokban, egy bukaresti keltezésű feljelentés következtében felfedezték, részeseit elfogták, osztrák császári haditörvényszék elé állították. 1853. október 11-én Török János, Horváth Károly és Gálffy Mihály felségárulás címén kötél általi halálra ítélték, és 1854. március 10-én Marosvásárhelyen kivégezték őket. Nekik állíttatták a Székely vértanúk emlékművét, melyet Aradi Zsigmond szobrász készített, és 1875. június 27-én leleplezték le. ### A közigazgatási átszervezéstől az első világháborúig A hagyományos felosztás az 1867-es kiegyezést követő közigazgatási átszervezéssel szűnt meg, mivel a feudalizmus megszűntével a székelyek korábbi kiváltságai is értelmüket vesztették. A magyar országgyűlés 1876-ban szüntette meg a székelyek sajátos önrendelkezési jogait és jogi intézményeit, az addigi autonómiájukat teljesen felszámolta, a modernizáció és a reformok jegyében. Ekkor a területet a következő vármegyékre osztották: Csík vármegye, Háromszék vármegye, Udvarhely vármegye, és részben Maros-Torda vármegye. A századfordulón tervezetek születtek Erdély hiteléletének javítására, a szövetkezeti mozgalom kiterebélyesítésére, lépések történtek szociális-nemzeti szempontú telepítéspolitika bevezetésére. A legjelentősebb lépés a társadalmi élet és a kormányzat képviselőinek részvételével tartott 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus volt, mely valójában komplex programot adott a Székelyföld fejlesztésére. Az első világháború kitörésekor még úgy nézett ki, Székelyföldet elkerülik a komolyabb összetűzések, de ez a helyzet 1916-ra megváltozott. A központi hatalmakhoz húzó romániai politikusok kisebbségben maradtak, és augusztus 27-én este 9 órakor, Bécsben átadták a Román Királyság hadüzenetét a monarchiának, az I. Károly örökébe lépett Ferdinánd király csapatai pedig az éj folyamán átkeltek a Kárpátok valójában őrizetlen hágóin. A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására – ami elsősorban a magyar és szász városi népességet és a Székelyföldet érintette –, a román csapatok augusztus 30-án bevonultak a kiürített Brassóba, majd a Székelyföld nagy részét is megszállták. A román csapatokat csak októberre sikerült teljesen kiszorítani Erdélyből. ### A két világháború között Az őszirózsás forradalom után, a belgrádi fegyverszünet alapján a román hadsereg a Maros vonaláig kezdett előrenyomulni. Ekkor született meg az önálló Székely Köztársaság terve a wilsoni elvekre hivatkozva. A Wilson-elv szerint – az első Székely Nemzeti Tanács támogatásával – Székelyföld önálló kis állammá vált volna úgy, hogy néhány vonatkozásban mégis Magyarországhoz tartozzon. Haderejét a nagyrészt reguláris katonaságból épp átszerveződő Székely Hadosztály adta volna. A marosvásárhelyi székely nagygyűlés felkarolta a gondolatot, de a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács és a budapesti kormány megbízottja ellenezték, mert szerintük túl korai és időszerűtlen volt az ötlet. A Székely Hadosztály megkísérelte Magyarországot is megvédeni a megszálló román csapatok ellen, azonban a gyenge felszerelés és a magyar kormány közömbössége miatt eredménytelenül, mivel a Károlyi Mihály-kormány a pacifista eszméktől vezérelve feloszlatta a magyar hadsereget. A Tanácsköztársaság idején megpróbálták helyrehozni a hibát, Felállították a Vörös Hadsereget és megtámadták a románokat (1919-es magyar–román háború), az offenzíva azonban csúfosan összeomlott, a román hadsereg pedig megszállta egész Magyarországot. A Székely Köztársaság terve végül ki sem bontakozhatott. A trianoni békeszerződés aláírása után az erőszakosan románosító nemzetpolitika hatására sorra jelentek meg a „Csak románul beszéljenek!” feliratok a közintézmények és hivatalok falán. A kisebbségek anyanyelvének használatát tiltó sorozatos akciókat tetőzte az 1936. március 27-től életbe lépett új közigazgatási törvény, amely már egyenesen szigorú és megtorló intézkedések egész sorát írta elő az anyanyelv használatáért. 1938-ban ugyan megszületett a Kisebbségi Statútum, de kevés jelentőséggel bírt. Némi elenyésző változás az anyanyelvhasználat terén 1938 után volt észlelhető, de ezt a sürgető intézkedést is csupán külpolitikai érdekek hatására hozták meg. ### A második világháború alatt A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) Észak-Erdéllyel együtt Székelyföldet (kivéve Aranyosszéket) is visszaadta Magyarországnak. A második világháború idején a Székelyföldön határőrséget állítottak fel, amely részt vett a harcokban és sikerrel védte Erdélyt, amíg a túlerővel szemben lehetett (Úzvölgyi csata). 1944. november elején – a Maniu-gárda kegyetlenkedései és más visszaélések miatt – a szovjet hadvezetés kiparancsolta a visszatérő román közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezetett be Észak-Erdély területén, amely állapot 1945. március 5-éig (a Groza-kormány megalakulása) tartott. ### 1947-től a rendszerváltásig 1946 májusában Párizsban a nagyhatalmak megegyeztek Erdély és Székelyföld területi hovatartozásáról, majd az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés alapján a Székelyföld, Észak-Erdély többi részével együtt, újra Romániához került. Az 1948. január 25-én tartott népszámlálás adatai szerint a négy székely megyének (Maros, Udvarhely, Csík és Háromszék) összesen lakosa volt. Udvarhelyen 97,3%, Háromszéken 87,7%, Csíkban pedig 86,9%-os volt a magyar anyanyelvűek aránya. A Mezőség felé terjedő, közel 330 ezres összlakosságú Maros megyében a magyarok csekély többségben voltak (50,8%). Az 1950. szeptember 6-án életbe lépett 1950/5. számú törvény, amely megszüntette a két világháború között francia mintára kialakított közigazgatási rendszert (falu–község/város–járás–megye), és bevezette a szovjet mintára szervezett területi felosztást (község/város/municípium–rajon–tartomány). A reformot előkészítő szakértői anyagot a román kommunista vezetés részére Moszkvában készítették elő, és a Szovjetunióból már románra fordítva küldték Bukarestbe. A közigazgatási reform Erdély területén ugyanis 11 tartomány jött létre, ebből kilenc román többségű volt. A négy „székely megyét” két tartományra osztották: Sztálin tartomány Brassó székhellyel (a város nevét 1950-ben Sztálinvárosra változtatták) és Maros tartomány Marosvásárhely központtal. Csík megyét például úgy osztották ketté, hogy Gyergyó vidéke Maros tartományhoz, míg Csík és Udvarhely Sztálin tartományhoz került. A régi Maros megyéhez ugyanakkor a román Balázsfalvát és a vegyes, de román többségű Dicsőszentmártont csatolták. Szovjet nyomásra 1952. szeptember 21-én létrehozták a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely székhellyel, ahol a magyarság száma meghaladta a -t (76,9%). Az 1956-os forradalom hatására Erdélyben is szervezkedések kezdődtek, amelyet a Securitate hamar felszámolt, majd rengeteg magyar személyt elítéltek, sokan közülük a börtönben haltak meg, másokat szökés közben lőttek agyon, 1958. szeptember 1-jén pedig tíz személyt kivégeztek, közülük kilencen magyarok voltak, nagyobbrészt székelyek. 1960-ban e tartomány területét megkurtították (Háromszéket elcsatolták), ekkor jött létre a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az átszervezéssel a magyarok száma -re (61,1%) csökkent, a románok száma -ről -re nőtt az adminisztratív intézkedések nyomán. Az 1968-ban megejtett újabb közigazgatási átszervezés után megközelítőleg Hargita megye, Kovászna megye és Maros megye egy része alkotja a Székelyföldet. A „hivatalos”-nak mondott román népszámlálás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az ún. szocialista iparosítás és a termelőerők észszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait, beleértve a székelyföldi városokat is, mindezt a román nemzetstratégia jegyében. Ezzel párhuzamosan különösen az 1980-as években erősödött fel a pályakezdő erdélyi – és köztük a székelyföldi – magyar értelmiség Regátba való telepítése. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Ha­vaselvéről is sokan érkeztek. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte, melynek első áldozata Marosvásárhely lett. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására, ezáltal a lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezt a román vezetés az iskolák elrománosításával próbálták „kiegyensúlyozni”. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó románság telepedhetett. 1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet, melynek a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu esett áldozatul, amelyet ugyanabban az évben vízzel árasztottak el. ### A rendszerváltás után 1990 márciusában komoly etnikai zavargások voltak Marosvásárhelyen a románok és a magyarok között. A „fekete márciusnak” öt halottja (három magyar és két román) és körülbelül 300 sérültje volt, köztük Sütő András író. A román hadsereg csak harmadnap avatkozott be érdemben és fékezte meg az összecsapásokat, elkerülve így egy esetleges polgárháborút. Később több mint negyven embert ítéltek el, köztük csak két román volt, a többiek magyarok és magyar cigányok voltak. A rendszerváltás óta az ortodox és görögkatolikus román egyházi intézmények és az állami szervezetek (hadsereg, csendőrség, rendőrség) szervezése útján folytatódott, folytatódik a románosítás. Az RMDSZ 1993-tól 1995-ig még ha bizonyos fontos kérdésekben nem is ért el előrelépést, de egy autonomista, magyar érdekek mentén megfogalmazódó politikát követett, de 1995–1996-ban ennek vége szakadt, annak ellenére, hogy önmeghatározása szerint: Szőcs Géza, az RMDSZ első három évének egyik meghatározó politikusa szerint a szervezet addigi alapvető belülről vezéreltségét, kívülről való irányítottság váltotta fel. Amíg Domokos Géza volt az RMDSZ elnöke, az erdélyi és egyben a székelyföldi magyar politika homogén vonásokat mutatott fel. Ilyen a Bukarest-centrikusság, a konfliktuskerülés, a román politika legitimálása a Nyugat irányában, ami ellen az autonóm magyar erőket képviselő Szőcs Géza és a mögötte felsorakozók folyamatos harcot vívtak, míg a 1992. október 25-én a kolozsvári nyilatkozat elfogadásával elvi síkon kiütéses győzelmet nem arattak. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása 1996-tól az autonómiatörekvések ügyét negatív irányban befolyásolta: Autonómiaügyben a 2000-es évekig nem történt komolyabb előrelépés a román és az RMDSZ-politikában, annak ellenére, hogy erre megvolt az igény. 2003-ban megalakult a politikai pártok fölött álló, közképviseleti elven szerveződő EMNT, Tőkés László, és SZNT Csapó I. József vezetésével, hogy Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. Utóbbi az autonómia eléréséért több megmozdulást is szervezett, mint a székely szabadság napja (2013. március 10.) vagy a Székelyek Nagy Menetelése (2013. október 27.), illetve további tömegmegmozdulásokat szervez a cél érdekében. 2004-ben több település is kiírta a népszavazást az autonómiáról, de ezeket a határozatokat a kormánymegbízottak (prefektusok) megtámadták és elérték érvénytelenítésüket, így végül az SZNT 2006-ban nemhivatalos népszavazást tartott: 254 település szavazatra jogosult polgárának nyílt lehetősége szavazni Székelyföld autonómiájáról, az igenek részaránya 99,31% volt. A 2009-ben 25 település által kiírt autonómia népszavazás is a 2004-es sorsára jutott. Ugyanakkor az RMDSZ középvezetők, megyei, illetve települési önkormányzati vezetők a 2010-es években már az autonómia szükségessége mellett foglaltak állást, illetve a küszöbön álló romániai közigazgatási reform tervét kihasználva népszavazás kiírását kezdeményezték Székelyföld mint fejlesztési régió (ebben az esetben Hargita, Kovászna és a teljes Maros megyéről volt szó), illetve mint közigazgatási régió létrehozásáért, de eddig a román hatalom minden kezdeményezést megtámadott a kihelyezett kormánymegbízottjai révén. ## Közigazgatás A mai értelemben vett Székelyföld Hargita, Kovászna és Maros, illetve kis részben Bákó, Brassó és Neamț megye területén fekszik. A történelmi Székelyföldhöz tartozó Aranyosszék Kolozs és Fehér megye területén található. A mai értelemben vett Székelyföldön 18 város – melyből hét municípium (törvényhatósági jogú város) – és 134 község van, illetve ezek településrészei. Megyék szerint: Székek szerint: ### Történelmi székek A székelyek közigazgatási területeit félezer éven át (1400–1876) székeknek nevezték (sedes), és ezek ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a vármegyék. Megkülönböztették az eredetileg alakult fő- vagy anyaszékeket és a később ezek keretében alakult fiúszékeket (sedes filialis). Az első oklevelek általában csak földnek (terra) vagy területnek (districtus), vagy egyházi felosztás szerint esperességnek (dioecesis) nevezik a későbbi székeket. A területi szervezkedés a pásztoréletről a földművelésre való áttérés korára, azaz a 13. század elejére tehető. A területi nevek meghatározása ingatag, és több mint egy évszázad alatt alakult ki. Ahogy a szomszédos szászoknál is váltakozott a meghatározás: használták a terra, districtus, comitatus szavakat, de a 14. század folyamán általánossá vált náluk a szék (sedes) elnevezés, mely mintául szolgált a székelyeknek, akik szintén a szék-rendszert vették át. Ez a 14. század végén kezdődött, s lassanként általánossá vált. A legfőbb, központi, úgynevezett anyaszék Udvarhely volt, amely eredetileg Telegd néven szerepelt 1235-ben mint esperesség, majd mint terület. Telegdszékként V. István király egyik oklevelében említik, Udvarhelyszék néven 1448-ban fordul elő először. A széknek két fiúszéke volt, a délnyugati részen Bardócszék, nyugati részén Keresztúrszék. A második főszék Marosszék (sedes Maros), amely a 15. század elején (1408–1410) szerepel először oklevelekben. Azonban székhelye, Székelyvásárhely (később Marosvásárhely) előfordul már 1344-ben. 1562-ben egyesült Háromszék néven három szék. Ezekből Sepsi (Sebus) már 1224-ben előfordult mint terület (terra Sicolorum terre Sebus) II. András király ama kiváltságlevelében, melyben a szászoknak önkormányzatot adott. A Sepsiszék nyugat felé nyúló része fiúszékké alakult Miklósvárszék néven. Társszéke, Kézdi szintén már az Árpád-korban szerepel, s hogy népes lehetett, mutatja az, hogy V. István király onnan telepítette be az újonnan alakított Aranyosszéket, amely 1291–93-ban már 29 helységet számlált. Kézdiszék néven 1427-ben említik először. A két szék között terült el Orbaiszék, amelyet oklevélben először csak 1419-ben említettek. Háromszék felett északra nyúlt el hosszan a határszélen, a Kárpátok és a Hargita hegylánca között, az Olt folyó völgyében Csíkszék, melyet 1324-ben említenek először oklevélben. Széknek először 1419-ben említik. Később társult hozzá két fiúszék: északon Gyergyószék és délkeleten Kászonszék, de ugyanakkor Csíkszék Al- és Felcsíkra tagolódott. Az összes székely székek száma tehát hét fő- és öt fiúszék. Ha a székelyek összességéről volt szó, mindig csak hét székről van írásos emlékezés. Oklevelekben „a hét szék székelyei” gyűjtőnév alatt szerepelnek, vagy mint „három nembeli székelyek” (trium generum Siculi), vagy összefoglalva „a hét szék három nembeli székhelyei” (universitas trium generum Siculorum septem sedium). ### A Székely Nemzeti Tanács által javasolt székek A Székely Nemzeti Tanács által készített autonómia-statútum nyolc főszéket hozna létre. Az autonóm régió területe a jelenlegi Kovászna és Hargita megyék területét, valamint a Maros megyéhez tartozó történelmi Marosszék területét foglalná magába. A Statútum 1. sz. melléklete tartalmazza Székelyföld autonóm terület határait és településeit. A székek hagyományos közigazgatási területek az alábbiak szerint: „a) Kézdiszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Kézdivásárhely; b) Orbaiszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Kovászna; c) Sepsiszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Sepsiszentgyörgy; d) Csíkszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Csíkszereda; e) Udvarhelyszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Székelyudvarhely; f) Gyergyószék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Gyergyószentmiklós; g) Marosszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Marosvásárhely; h) Miklósvár- és Bardocszék, amelynek területe a hozzá tartozó településeket foglalja magába; székhelye Barót.” Ezen a közigazgatási felosztás szerint a történelmi Aranyosszék nem tartozna a mai értelemben vett Székelyföldhöz, ellenben olyan településeket foglalna magába, amelyek közigazgatásilag nem tartoztak korábban a történelmi Székelyföldhöz, de többségben magyarok lakják. Ilyenek a történelmi Felső-Fehér vármegye peselneki járásának települései: Alsórákos, Apáca, Egrestő, Előpatak, Felsőrákos, Hídvég, Petek, Mikóújfalu, Peselnek, Sepsibükszád, Szárazpatak, Torja és Ürmös; jelenleg Maros megyéhez tartozó települések, mint Balavásár, Beresztelke, Gernyeszeg, Marossárpatak, Nagykend, Sáromberke és Szentdemeter. Ugyanakkor a statútum melléklete tartalmaz olyan jelenleg Hargita megyéhez tartozó települést is, amely nem volt folyamatosan a történelmi Székelyföld része és ahol a magyarok kisebbségben vannak (Maroshévíz), de nem tesz említést az 1950-es régiósításkor Neamț megyéhez csatolt településekről (például Gyergyóbékás község és az abból kivált falvak), illetve a Bákó megyéhez csatolt Gyimes és Gyimesbükk településekről, utóbbiaknak számottevő csángó-magyar lakossága van. A statútumban foglaltakkal ellentétben a 2009 nyarán kiadott Székelyföld térkép mindezeket a településeket magába foglalja, és ezzel a térképpel kezdeményezték ugyanaz év őszén a svájci székhelyű Nemzetközi Szabványügyi Szervezetnél (International Organization for Standardization; ISO) Székelyföld ISO 3166-2 földrajzi régiókódjának megigénylését, a 2009. szeptember 5-i székelyudvarhelyi Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen hozott határozat alapján. ### Városok - Municípiumok ### Politika Székelyföld fő politikai erőit az erdélyi magyar pártok adják, azaz a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A 2012-es választások szerint Székelyföldön az RMDSZ-nek van a legnagyobb támogatottsága, követi őt az EMNP, amelynek kevéssel nagyobb támogatottsága volt, mint az MPP-nek. A 2012-es helyhatósági választásokon mindegyik nagyobb román párt szerzett néhány mandátumot a megyei tanácsokban, illetve a városi önkormányzatokban. A három magyar pártból jelenleg csak egynek van Székelyföldön a székhelye: az MPP-nek Székelyudvarhelyen. Régebb az RMDSZ-nek is a székelyföldi Marosvásárhelyen volt a központi székhelye, de Kolozsvárra költöztette. A Székely Nemzeti Tanács bár nem párt, hanem közképviseleti szervezet, céljai és az azok eléréséért folytatott politikája fontos Székelyföld szempontjából. Minden székely település képviseletének szavatolásáért az 1500 magyar nemzetiségű lakosnál kisebb település a széki székely tanácsba egy küldöttet jelölhet. Az 1500 magyar nemzetiségű lakosnál nagyobb települések, minden újabb 3000 magyar nemzetiségű lakos után egy-egy küldöttet jelölhetnek. Az SZNT ugyanakkor nyitott minden párt felé, amelyik támogatja Székelyföld autonómiáját és cselekvően részt vesz annak elérésében. ### Autonómiatörekvések - 2003\. október 26.: Sepsiszentgyörgyön megalakul a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Célja, hogy Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. - 2004\. január 17.: a SZNT véglegesíti és elfogadja Székelyföld autonómiájának statútumtervezetét, amelyet március 1-jén Birtalan Ákos, Kovács Zoltán Attila, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly országgyűlési képviselők terjesztettek Románia parlamentje elé. A törvényjavaslatot a képviselőház és a szenátus is megvitatás nélkül elutasította. - 2006\. március 15.: Székely Nagygyűlés Székelyudvarhelyen. A tömeggyűlésen ember követeli Székelyföld autonómiáját. A résztvevők közfelkiáltással egy kiáltványt fogadnak el, amely lényegében egy közösségi akaratnyilvánítás az autonómia mellett. - 2006\. október 7.: a SZNT nemhivatalos népszavazást tart. 254 település szavazatra jogosult polgárának nyílt lehetősége szavazni Székelyföld autonómiájáról. állampolgár ment el szavazni, ebből mondott igent az autonómiára, a nem szavazatok száma 1108 volt, érvénytelen 300. Százalékban kifejezve tehát, az igenek részaránya 99,31%, az elutasító szavazatoké 0,52%, az érvényteleneké pedig 0,14%. - Néhány székelyföldi településen kitűzték a székely zászlót. A Hargita megyei prefektus átiratban figyelmeztette az MPP-s polgármesterrel rendelkező Gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatalt e zászló levételére, ennek ellenére egyre több székelyföldi önkormányzat épületére került ki a székely zászló, majd a további prefektusi feljelentések hatására – melyet a székely közösségi jelkép elnyomásaként lehetett értelmezni, mivel Romániában jogi akadálya a zászlók kitűzésének jelenleg sincs – 2013 elejétől kezdve a magyarországi, majd felvidéki és délvidéki települések önkormányzatai, illetve a magyar parlament is kitűzték a székely zászlót kifejezve ezzel is a „jelkép-harc”-ban való szolidaritásukat. - Több székelyföldi település önkormányzata népszavazási írt ki 2009. március 15-ére. A referendumon arról kérdeznék meg a polgárokat, hogy akarják-e, hogy a jelenlegi megyehatárok úgy módosuljanak, hogy az illető települések a létrehozandó Székelyföld autonóm közigazgatási egységhez tartozzanak. A népszavazásokat nem tartották meg a kijelölt dátumon, ugyanis a prefektusok mindegyiket megtámadták a bíróságon, ahol ezeket alkotmányellenesnek minősítették. - 2009\. május: A Székely Nemzeti Tanács lefoglalta a .sic legmagasabb szintű doméniumnevet, amit a doméniumnevek kiosztását és felügyeletét ellátó nemzetközi szervezet, az ICANN általában országoknak ad meg. A sic a siculitas rövidítése, amelynek fordítása székelység. - 2009\. szeptember 4.: önkormányzati nagygyűlést tartottak Csíkszeredában, majd rá egy napra Székelyudvarhelyen, előbbit az RMDSZ, utóbbit az SZNT szervezésében. Székelyudvarhelyen elfogadták Székelyföld Autonómia Statútumát, amelyet a Székelyföldi önkormányzatok is elfogadnak. Ekkor fogadták el Székelyföld hivatalos jelképeinek az SZNT által már használatba hozott zászlót, címert, illetve a Székely Himnusz is hivatalos himnusza lett Székelyföldnek. Ugyanekkor mutatták be Székelyföld jelenlegi térképét, amelyen a leendő autonóm terület közigazgatásilag 8 székre van felosztva (Maros, Udvarhely, Sepsi, Orbai, Bardoc-Miklósvár, Csík, Gyergyó, Kézdi). Ezen a területen zajlott a véleménynyilvánító népszavazás is. - 2013\. március 10.: A székely vértanúk emléknapját, amikor a marosvásárhelyi Postaréten megemlékezést szoktak tartani az ott kivégzett székely vértanúkról (Bágyi Török János Gálffy Mihály és Horváth Károly), akik a Makk-féle összeesküvés részeseiként kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani, az SZNT székely szabadság napjának nyilvánítására hívta fel a székelyeket és ezzel a megemlékezés egyben demonstráció lett Székelyföld autonómiájáért, melyen körülbelül ember vett részt. A postaréti megemlékezés keretében beszédet mondott Tőkés László, Mark Gafarott Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt képviselője, aki a katalánok szolidaritásáról biztosította a tömeget. Ugyanakkor Dél-Tirol kormányzója, Luis Durnwalder és a Baszk Nemzeti Párt elnöke, Andoni Ortuzar levélben köszöntötte az egybegyűlteket és népeik szolidaritását fejezték ki a székelyekkel. A Magyar Közösség Pártjának elnöke, Berényi József és Szlovénia bukaresti nagykövete, Jadranka Sturm-Kocjan is levélben biztosította az egybegyűlteket támogatásukról, utóbbi arról is, hogy tiszteletben tartják az uniónak a kisebbségek védelmére vonatkozó törvényeit. A megemlékezés után a demonstrálók a Maros megyei prefektúra épületéhez vonultak, ahol Románia kormányához címzett beadvány adtak át a prefektusnak, jelezve autonómiaigényüket: A marosvásárhelyi megmozdulással egy időben több magyarországi, nyugat-európai és észak-amerikai nagyvárosban is demonstrációkat tartottak. A marosvásárhelyi nagyszámú részvétel, illetve a Székelyek Nagy Menetelésén való szintén magas részvételre való tekintettel 2014 márciusában is megszervezésre kerül a demonstráció, melyre a szervezők legalább embert várnak. - 2013\. október 27.: Székelyek Nagy Menetelése, a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút 54 kilométeres székelyföldi szakaszán menetelést és ebből kialakuló élőláncot szerveztek, az 1963-as Washingtoni Menetelés, illetve a balti államok és a katalánok élőláncai mintájára tiltakozásul a Romániában tervezett közigazgatási átalakítás ellen, és egyúttal Székelyföld területi autonómiája mellett tüntettek. A tömegrendezvény 14 helyszínére Erdély egész területéről érkeztek tüntetők, székely és magyar zászlók ezreivel. A tüntetés mellett Budapesten és több más magyarországi településen is szimpátia-tüntetést tartottak. Európa és Észak-Amerika több nagyvárosában is szolidaritási megmozdulások voltak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) háromszéki tüntetésével párhuzamosan. A menetelésen olyan európai közösségeknek a zászlaját is kitűzték, amelyek a székelység támogatásaként jelentek meg az autonómia eléréséért folytatott küzdelemben. A helyszínen baszk, katalán, skót és dél-tiroli zászlókat is lehetett látni. A meneteléssel a SZNT és a hozzá csatlakozott erdélyi magyar pártok és szervezetek példátlan összefogással az egységes, autonóm Székelyföld iránti elkötelezettségüknek adtak nyomatékot. Adataik szerint mintegy 120 ezren vonultak a tömegben, bár a román hatóságok ezt a számot csak 15 ezernek állították be. Ugyanakkor incidens is köthető az eseményhez: az eseményre bérelt és előre kifizetett vonat mozdonya, amelyik Csík vidékéről szállította volna a székelyeket a menetelésre – a hivatalos közlés szerint elromlott. Sokan ezt a román állam befolyásának tulajdonították, mellyel próbálták szabotálni, megakadályozni részvételt. Híradások szerint sikertelenül, mivel a szervezők és vezető politikusok felhívása nyomán a menetre tartók hathatós segítségével és nagyon gyors önszerveződésnek köszönhetően autókkal, buszokkal indultak a menetelésre a pórul jártak. A menetelés résztvevői kiáltványban erősítették meg, hogy élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását. A székelyföldi menetelést az eseményt megnyitó egyik ökumenikus istentisztelettel együtt a Duna Televízión és a Kossuth Rádióban is élőben közvetítették. ## Népesség A 2011-es népszámlálási adatok alapján, az SZNT által behatárolt területen Székelyföld népessége fő. A lakosság etnikai összetétele a következő: fő (71,72%) magyar, fő (22,65%) román, (4,04%) roma és (1,59%) egyéb nemzetiségű. Ebből: - városi lakosság: fő (47,74%) - falusi lakosság: fő (52,26%) - férfi: fő (50,18%) - nő: fő (49,82%) ## Vallások Székelyföldön a legtöbben a római katolikus felekezethez tartoznak, de nagyszámú református és unitárius székely lakossága is van. A román nemzetiségűek főképp görögkatolikusok voltak, de a kommunista hatalom 1948-ban betiltotta a görögkatolikus egyházat, és a híveket görög keletieknek (ortodoxoknak) nyilvánították. Nagy részüket be is kebelezte a román ortodox egyház, de egy kevesen megmaradtak hitüknél. Ugyanakkor a székelyföldi ortodoxok számát a kommunista időben Moldvából és Havasalföldről betelepített románok is növelték. Székelyföld felekezeti megoszlása: ## Kultúra A székely népi kultúra legismertebb jellegzetességei a látványos népviselet, a sajátos néptánc, népdal és népzene, illetve a székelykapuk. A Székelyföldi Legendárium által is összegyűjtött sokszínű mese- és mondavilág különös világba vezeti az olvasót. A székely és csángó (gyimesi) népdaloknak egyedülálló hangzásvilága van. A fazekas- és díszítőművészetben egyes tájak különösen gazdag formavilágot alakítottak ki, mint a „tipikusan székely” és összetéveszthetetlen csíkdánfalvi fekete kerámia vagy a korondi kerámiaedény-készítés és -festés. Számos nagy írónk, zeneszerzőnk és képzőművészünk merített a gazdag székely néphagyományokból, mint Benedek Elek, Tamási Áron vagy Bartók Béla. Egyes könnyűzenei alkotók is felhasználnak székely vagy csángó népzenei elemeket, kezdve az Illés-együttestől a Balkan Fanatikon át Sebestyén Mártáig. Utóbbi három gyimesi csángó dalfeldolgozást is énekelt a Deep Foresttel együtt, a legismertebb a Márta dala, azaz a Marta’s Song. A népi kultúrához tartoznak továbbá a jellegzetes székely ételek is, mint például a kürtőskalács. ### Művészetek Székelyföld művészete szorosan kötődik a magyar kultúrához, hisz annak része is. Kialakulásának időpontját nehéz megállapítani, de feltehetően a honfoglalás korában alakult ki. A székely kultúra, művészet tényleges kifinomulása a középkorra tehető. A székelység művészete sokáig nem különült el a Magyar Királyság többi részének művészetétől, nem ismerhető fel a „székelység”. Kezdeteiben az 1791-ben alakított erdélyi magyar nyelvmívelő társaság még nem is kezelte külön, az 1885-ben létrejövő Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), majd az 1888-ban alapított Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság még mindig nem székelyként, hanem erdélyi magyarként gyűjtötte össze a helyi értékeket. Az EMKE könyvtárakat (több mint kétszázat) és népdalosköröket alakított irodalmi tevékenysége mellett. Ugyanebből az időből származnak az első olyan erdélyi társaságok, amelyek már nem pusztán erdélyiek, hanem azon belül is székelyek, mint a Székely Szövetség, vagy a Székelyföld nyugati csücskében, Marosvásárhelyen létrejövő Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság. A Magyar Királysággal újra egybeforró Erdélyben az erdélyi egyesületek hangsúlyozni kívánták a Magyarországgal való egységet, ez pedig alkalmat adott arra, hogy most már magán Erdélyen belül is megjelenjenek a különböző tájegységi szerveződések. A második világháború után Erdélyt ismét elszakították Magyarországtól. A kialakuló helyzetben az erdélyi magyar – és azon belül székely – művészet nehéz helyzetbe került, de mindezek ellenére erősen tartotta és tartja jellegzetességét, amely megkülönbözteti az anyaországi és erdélyi magyar művészettől. Erre példát találhatunk az irodalomban, ahol általában sajátos humor és észjárás jellemzi, de leginkább attól lesz székely irodalom, hogy a székely kultúrához és a Székelyföldhöz kötődik tematikájában. De kiemelhetjük akár építészetét vagy népművészetét, amelynek jellegzetessége is megkülönbözteti Erdély többi részétől, vegyük csak példának a székelykapus házak sorát, a fatornácos székely parasztházat vagy a korondi, illetve csíkdánfalvi kerámiát. ### Tudomány Kiemelkedő székely tudósok Apáczai Csere János filozófiai és pedagógiai író, teológus, a hazai művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője, a Magyar encyclopaedia (1655) megalkotója és megjelentetője, aki közt szolgáló tevékenységében harmóniát teremtett erdélyi, magyar, európai és egyetemes emberi értékek között és Kőrösi Csoma Sándor, aki utazó, nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója és a tibeti–angol szótár megalkotója volt. Marosvásárhelyt a Bolyaiak városának is nevezik, ugyanis itt töltötte élete nagy részét Bolyai Farkas és fia, Bolyai János, akit a legnagyobb magyar matematikusnak tartanak. Mindketten a marosvásárhelyi református temetőben vannak eltemetve. Marosvásárhelyen született Vályi Gyula matematikus, feltaláló, az MTA tagja. Napjaink egyik világhírű székely tudósa a csíkkarcfalvi születésű, az Amerikai Egyesült Államokban élő Barabási Albert László fizikus és hálózatkutató, akinek szakterülete a hálózatelmélet. 2003 óta az Amerikai Fizikai Társaság, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia, 2007 óta pedig az Academia Europaea tagja. ### Oktatási rendszer Mivel Székelyföld nem alkot közigazgatási egységet, hanem több megyéhez tartozik, ezért a megyei beosztáshoz igazodó romániai tanügyigazgatási rendszerben nincs önálló oktatási rendszere. A magyar közoktatásnak nincs biztosítva sem a szakmai intézményi háttere, sem a szakmai felügyelete. Az oktatási hatóság felső szintjein és a megyei tanfelügyelőségeken részben a mindenkori politikai helyzettől függően vezetői funkciókban biztosítva van a magyar képviselet. Az alap- és középfokú oktatási intézmények jórészt az illetékes megyei tanfelügyelőségek felügyelete alá tartoznak. A magyarországi eredetű tanulmányi versenyek, közös projektek, magyarországi nyomtatású tankönyvek és munkafüzetek révén a tanintézetek jellegzetesen elkülönülnek más, román, illetve szórványban levő vegyes (román és magyar) tannyelvű oktatási intézményektől, ahol minden magyarokat érintő döntést megelőzően kompromisszumot kell kötni a román többséggel. Az általános iskolákban rendszeresen megszervezik a helyi tanulmányi versenyeket, és bekapcsolódnak a magyarországi versenyekbe is (Zrínyi Ilona Matematikaverseny, Kárpát-medencei Rovásírásverseny stb). Ugyanakkor egy-egy kistérséghez tartozó iskolák saját vetélkedőket is szerveznek (Nagyapó mesefája mesemondó verseny, Bekecsaljai tantárgyverseny). A magyarság tömbjellegéből adódóan Székelyföldön ritka a vegyes tannyelvű (magyar és román tagozat egyazon intézményben) óvoda, illetve iskola, amely ma leginkább csak Marosvásárhelyre jellemző. A legnevesebb székelyföldi középiskolák a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Márton Áron Főgimnázium, a Székely Mikó Kollégium, a Tamási Áron Gimnázium és a Salamon Ernő Gimnázium. A román–magyar tagozatos középiskolák közül neves az Egyesülés Főgimnázium (Colegiul Național „Unirea”), amely az egykori Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épületében van, mely épületet 2005-ben a római katolikus egyháznak visszaszolgáltattak. Jelenleg szervezik a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újraindítását, mivel az önkormányzat nem tartotta be a bérleti szerződésben foglaltakat. Neves a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian Főgimnázium (Colegiul „Alexandru Papiu Ilarian”) az egykori Felsőbb Leányiskola épületében, amely 1919. október 3-i megnyitásától az első román tannyelvű középiskola volt a Felső-Maros vidékén. Mindkét román tannyelvű középiskola Marosvásárhelyen van. Két tagozatosként kiemelhető a szintén marosvásárhelyi Művészeti Líceum és Sportlíceum. A felsőfokú oktatásban jelentős szerep hárul a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemre, ahol 2001-től Marosvásárhelyen és Csíkszeredában egyaránt zajlik oktatás. Ugyanakkor a Babeș–Bolyai Tudományegyetem évente kihelyezett tagozatokat indít a nagyobb székelyföldi városokban. Más felsőfokú oktatási intézmények a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, Edutus Főiskola (volt Modern Üzleti Tudományok Főiskolája) Székelyudvarhelyi Képzési Központ, Budapesti Corvinus Egyetem nyárádszeredai kihelyezett tagozata, és mások. Mindezek mellett még mindig jelentős azon székelyföldi diákok száma is, akik Kolozsváron vagy más nagyvárosokban folytatják tanulmányaikat, ugyanakkor egyre több magyarországi és felvidéki diák jelentkezik a székelyföldi egyetemekre. Román tannyelvű egyetemek Marosvásárhelyen találhatóak, ezek a Petru Maior és Dimitre Cantemir Egyetemek. ### Székely–magyar rovás A székelység megőrizte és napjainkban is használja a saját írásrendszerét, a székely–magyar rovásírást a latin írás mellett. ### Ünnepek, hagyományok Székelyföld legkiemelkedőbb és legtöbb embert megmozgató ünnepe a csíksomlyói búcsú, melyet a kommunizmus éveiben is megtartottak. A rendszerváltás után nemcsak az erdélyi, de a világ keresztény magyarságának ökumenikus közös nemzeti kegyhelyévé és találkozóhelyévé vált a búcsú, melyet minden év pünkösdkor több százezer résztvevő jelenlétében tartják meg a Csíksomlyó melletti Kissomlyó-hegy és a Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben. 2008-tól, a Székely Gyors különvonat indulása óta, második székelyföldi zarándokhellyé vált a gyimesi volt határ melletti kontumáci kápolna és emlékhely, illetve a felújított őrház. A vonat gyimesbükki volt határállomásra érkezése óta minden pünkösdkor szabadtéri szentmisét mutatnak be az ezeréves határnál. A pünkösdi búcsúhoz köthető hagyomány a „keresztalja” otthoni fogadása. Ilyenkor több százan várják virágokkal és ajándékokkal a székelyföldi településeken a csíksomlyói búcsúból hazatérő keresztalját, vagyis a falu „küldötteit”, akik abban az évben is megjárták a pünkösdi búcsút. Az évente megszervezett Ezer Székely Leány Napja a székely népviselet, néptánc és népzene hagyományőrző találkozója, amelyre rendszerint július első vasárnapján kerül sor Csíkszeredában. Az évről évre megrendezett találkozó lehetőséget teremt a székely népviselet és népművészet értékeinek bemutatására, megőrzésére, népszerűsítésére. Az esemény seregszemlével kezdődik, Csíkszereda főterén felvonulnak a székely falvak népviseletbe öltözött leányai és legényei, népi játékok bemutatásával, körtánccal szórakoztatják az összesereglett közönséget, majd együtt vonulnak ki a csíksomlyói nyeregbe Csík különböző vidékeiről és a Székelyföld távolabbi tájairól sajátos népviseletükben érkező, néptáncukat, népzenéjüket és népdalaikat magukkal hozó hagyományőrző csoportok. Szintén fontos ünnep március 10-e, a székely vértanúk emléknapja, melyet a marosvásárhelyi Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél szoktak megtartani. Ugyanitt ünnepli a marosvásárhelyi magyarság a március 15-ét is. ### Gasztronómia A székelynek három alapélelmiszere van: a pityóka, a kukorica és a káposzta. Savanyú káposztából készítik az ünnepek elmaradhatatlan töltött káposztáját, a székely gulyást és a rakott káposztát. A csirke, a kacsa és liba húsát is előszeretettel fogyasztják kisütve vagy paprikásnak. A levesek választéka is számottevő: tárkonyos, babérlapis, köménymagos, tejfölös, túrós pityókaleves, zakotaleves, kaszásleves, agyasleves. A levesekhez jellegzetes fűszereket használnak: tárkony, kömény, csombor, kapor, petrezselyem, babérlevél, rozmaring és lestyán. Jellegzetesség még a kemencében sült pityókás házi kenyér, illetve a kürtőskalács, amely Románia más részein és Magyarországon is elterjedt. ## Gazdaság ### Mezőgazdaság A földterület megoszlása művelési áganként: szántó 23,5%, legelő 19,2%, kaszáló 15,4%, szőlős 0,2%, gyümölcsös 0,5%, erdő 33,1%, vízfelület 0,6%, egyéb 7,5%. Legfontosabb termesztett növények: burgonya (különösen elterjedt, mivel jól bírja a hűvös éghajlatot), búza, kukorica, rozs, árpa, cukorrépa. ### Bányászat A bányászat szempontjából a legjelentősebb a parajdi sóbánya. A szintén jelentős hargitafürdői kaolinitbányát 2000-ben, a balánbányai rézbányát 2006-ban zárták be. 2013-ban felmerült, hogy Gyergyótölgyesen uránbányát nyitnának, de ez ellen tiltakozások indultak a sugárszennyezés veszélye miatt. ### Ipar A nyersanyagok közül jelentős a kősó (Parajd), vasérc (Lövéte), földgáz (Maros megyében), ezen kívül előfordul még szén (Borszék, Barót), réz (Balánbánya), andezit, dolomit, uránérc (Gyergyótölgyes), kaolinit (Hargitafürdő). Jelentős ásványkincsnek minősülnek a különféle ásványi sókban gazdag borvizek, melyek a turizmusban fontos szerepet játszanak. Ércfeldolgozó és vasüzeme a lövétei vasbányászatra is támaszkodó szentegyházi volt, melyet 2009–2010-ben modernizáltak, ennek ellenére a 2011-es privatizáció után bezárták. A balánbányai rézfeldolgozó üzeme a bánya 2006-os bezárásával egyidejűleg szűnt meg. Székelyföld területének jelentős részét erdő borítja, ezért a fakitermelés és feldolgozás (fűrészáru, bútorgyártás) az egyik legfontosabb iparág. Kiemelhetőek a szentegyházi, székelyudvarhelyi, csíkszeredai, galócási gyárak. Marosvásárhelyen működik Románia legnagyobb műtrágyagyártó vállalata, az Azomureș. Az élelmiszeripar szempontjából országos jelentőségű a marosvásárhelyi (Bere Mureș) és a csíki sörgyár (Bere Ciuc), pár éve mindkettő a Heineken tulajdonába került. Ugyanakkora jelentőséggel bírnak az ásványvíz-, illetve borvízpalackozó üzemek (Bibarcfalva, Borszék, Csíkszereda, Csíkszentkirály, Előpatak, Kovászna, Málnás, Sepsibodok, Tusnád). A székelyföldi gyógyszergyártás színhelye Marosvásárhely, ahol 1985-ben az Armedica gyárral indult, melyet 1998-ban Gedeon Richter Romania SRL kivásárolta a román államtól a cég 50,98%-os többségi részesedését. 2003-ban a Gedeon Richter Romania SRL beolvadt a nyilvánosan működő SC Armedica SA. részvénytársaságba, megtörtént a társaság zártkörűvé alakítása és a neve Gedeon Richter Romania SA-ra változott. A többszöri tőkeemelések során a Richter tulajdonrészesedése 98,96%-ra emelkedett. A gyógyszergyár 2006-ban 39 termékével volt jelen a román piacon, legfontosabb termékcsoportjai: a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszerre ható készítmények, antibiotikumok tabletta, kenőcs, illetve oldat formájában. A bel- és külföldi piaci kereslet növekedése valamint a piaci pozíció megszilárdítása szükségessé tette 2007-ben, egy modern logisztikai központ létrehozását. Ez beépített területet jelent Koronkán, közvetlenül a város mellett, amiből a raktárépület. ### Kereskedelem Székelyföld export–import egyenlege (nettó exportja) a rendszerváltás után negatív lett, és azóta is az maradt. A külföldi tőkerészvétellel bejegyzett vállalkozások számára 2012-ben a legvonzóbb Marosszék, kevésbé vonzó Háromszék volt. Székelyföld fő exporttermékei a fa- és fűrészáru, a mezőgazdasági termékek, élőállatok, illetve a két utóbbi feldolgozásából gyártott élelmiszeripari termékek. Utóbbiak hatékony értékesítésére székelyföldi kezdeményezések nyomán létrejöttek a Székelyföldi termék és a Székely termék védjegyek, melyek a minőségi székelyföldi és székely termékek kereskedelmét segítik elő Székelyföldön, Romániában, illetve az Európai Unió országaiban. A védjegyes termékek sikeresek minden országban, ahova eljutottak. Magyarországon a Cora hipermarketekben tartottak rendszeresen „székely heteket”, ahol ezeknek a védjegyes termékeknek óriási sikerük volt. ### Idegenforgalom Székelyföld számos olyan értéket mondhat magáénak, melyek miatt messze földről felkeresik. Számtalan kulturális látnivalója között nemzetközi viszonylatban is különleges műemlékek, templomok, kastélyok, ókori, középkori emlékek, barokk, klasszicista, romantikus, neoreneszánsz, eklektikus és szecessziós stílusú középületek és lakóházak, múzeumok és galériák, valamint a köztéri szobrok, emlékművek sokasága található. Számos évenként megrendezett művészeti fesztiválnak, néprajzi, turisztikai és sporteseménynek ad otthont. Ezek közé tartozik az Ezer Székely Leány Napja, a Székely Majális, a Székely Sziget Fesztivál, a Székely Pajzs Napok (régi nevén Székely Félsziget Fesztivál), az Aquarius, a borvíz ünnepe, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, az EMI-tábor, a Székelyföldi Rockmaraton, a Félsziget Fesztivál és a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny. Mindezek mellett fontos események a székelyföldi város- és falunapok, ahol hagyományőrző és kézműves foglalkozások és bemutatók vannak. Természeti látnivalói közül felejthetetlen élményt nyújt a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, a Szent Anna-tó, a Medve-tó. Ugyanakkor Székelyföld bor- és gyógyvizei, mofettái, sós vizei és parajdi sóbarlangja emelik Székelyföld turisztikai vonzerejét. ## Közlekedés ### Közúti közlekedés A személy- és teherforgalom legnagyobb része közúton történik. Autópályák még egyáltalán nincsenek, de a már épülő Észak-Erdélyi autópálya érintőlegesen át fog haladni Nyárádtő–Lukafalva–Balavásár nyomvonalon, utóbbi települések egyikénél lesz a csatlakozási csomópont a tervezett Kelet-Nyugat autópályával, amely át fogja szelni Székelyföld északi felét (Lukafalva vagy Balavásár–Nyárádszereda–Szováta–Ditró–Gyergyótölgyes nyomvonalon). Európai utak: E60, E574, E578. Aranyosszéken áthalad az E81 és E578 európai út, illetve át fog haladni a Szászsebes–Torda-autópálya is. Székelyföld (Aranyosszék nélkül) 828,632 km főúthálózattal (drum național) rendelkezik, ebből 412,267 km Hargita megye, 269,314 km Kovászna megye, 120,911 km Maros megye, 8,702 km Bákó megye és 17,438 km Neamț megye területén. ### Vasúti közlekedés Az első Székelyföldet elérő vasútvonalat (Székelykocsárd–Marosvásárhely) 1871-ben nyitották meg. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia más részeihez képest viszonylag későn történt, viszont az akkori Romániában is csak 1869-ben épült meg az első vasútvonal. Az ún. székely körvasút (Brassó–Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda–Gyergyószentmiklós–Déda–Marosvásárhely) 1909-re készült el teljesen. Az 1940-es Magyarországhoz való visszacsatolás folytán rekord idő alatt új vasútvonal épült 1941–1942-ben Szeretfalva–Déda-vasútvonal néven, a székely körvasút észak-erdélyi hálózatba kapcsolása érdekében. A vasúti közlekedés az utóbbi két évtizedben jelentősen visszaszorult a közúti közlekedéshez képest. Ennek oka, hogy vasutak működtetése gyakran veszteséges, kevés a vasútvonal és sok város között nincs közvetlen vasúti összeköttetés (például Székelyudvarhely és Csíkszereda között a távolság közúton , míg vasúton ). Ugyanakkor a keskeny nyomtávú vonalakon általában megszűnt a közlekedés (ilyen volt a Nyárád völgyében haladó, Marosvásárhelyt Szovátával összekötő vasút). 2008 májusában indult első útjára a Székely Gyors különvonat, amelyik a csíksomlyói búcsúra szállította a zarándokokat, és amelyik 64 év után az első nappali személyvonatként, illetve magyar címeres M61 Nohab mozdony vontatásában közlekedett Budapest és a Székelyföld között. A különvonat a búcsú másodnapján Gyimesi-szoroson áthaladva Gyimesbükk állomásáig közlekedett, majd a mozdony az Osztrák–Magyar Monarchia egykori határára, a Monarchia egykori legkeletibb vasúti őrházához ment le, amelyik a Rákóczi-vár romjainak tövében található. 2010-ben már elindult a második különvonat is Sopronból Csíksomlyó Expressz névvel, melyet magyar werbelokok vontattak: Széchenyi (2010), Liszt Ferenc (2011), Aranycsapat (2012), Mátyás király (2013), Gábor Áron (2014), II. Rákóczi Ferenc (2015, 2017). Szent Márton (2016), Szent István király (2018, 2019), Tamási Áron (2022, 2023), 2012-től elindult a Boldogasszony Zarándokvonat (a lengyelországi Częstochowába közlekedő Fekete Madonna Zarándokvonat párja). A Székely Gyors és Csíksomlyó Expressz 2013-ban Szombathelyről indult és „Székely Gyors-Csíksomlyó Expressz, Össznemzeti zarándokvonat” néven közlekedett. A három zarándokvonat 2013-ban közel személyt szállított. Ferenc pápa romániai apostoli látogatása második napján, 2019. június 1-én tartott csíksomlyói szentmisére különvonattal is utaztak magyarországi zarándokok Csíkszeredára, szám szerint személy. 2022-től újabb vonat indítottak Csíkszeredára, a Misszió Zarándokvonat néven. Székelyföldi városokon áthaladó menetrend szerinti nemzetközi járatok: Ady Endre (Marosvásárhely), illetve Corona és Hargita (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsiszentgyörgy). InterCity vonatok Marosvásárhely és Bukarest között 2008 óta közlekednek, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Tusnádfürdő és Sepsiszentgyörgy városok érintésével. A mai értelemben vett Székelyföld jelenlegi vasúti hálózata összesen hosszú, ebből villamosított vonal. Ebből (villamosított ) Hargita megye, (villamosított ) Kovászna megye, normál nyomtávú és túlnyomórészt üzemen kívüli keskeny nyomtávú (villamosított ) Maros megye, (villamosított ) Bákó megye területén fekszik. ### Vízi közlekedés Székelyföldön nincsenek hajózható folyók vagy nagyobb tavak, ezért vízi szállítás gyakorlatilag nem létezik. ### Légi közlekedés Székelyföldön egy nemzetközi repülőtér van, a Vidrátszegen található Marosvásárhelyi nemzetközi repülőtér (Transilvania Târgu Mureș Airport), amely Maros és Hargita megye belföldi utasforgalmának a lebonyolítása érdekében épült 1961-ben. 2006-tól a Wizz Air megjelenésével a repülőtér a távolabbi helyekről is vonzza az utasokat és – a 2007–2008-as visszaesést leszámítva, amíg a Wizz Air nem indított járatokat erről a repülőtérről – dinamikusan fejlődik, közvetlen kapcsolatot biztosítva Székelyföldnek Bukaresten kívül több Európa nagyvárossal (Barcelona, Bergamo, Budapest, Dortmund, Frankfurt am Main, Koppenhága (szezonális), London, Madrid, Memmingen, Milánó, Párizs, Róma). Jelenleg egy új nemzetközi repülőtér épül a Brassó melletti Vidombákon, melynek átadását 2022-ben tervezik. Ez a repülőtér gazdasági és turisztikai előnyökkel járna a repülőtérhez nagyon közel (kevesebb, mint 30 km) levő Kovászna, de ugyanakkor Hargita megye számára is. Gazdasági indokok miatt szeretnék a székelyföldi kisreptér (Cekend-tető, Csíkcsicsó, Csíkmindszent, Kibéd–Makfalva határa, Gyergyószárhegy) hálózatot fejleszteni (vagy újra megnyitni) és hatékonyan működtetni. ## Sajtó A mai Székelyföld nagyon sok rádióadóval, televízióadóval és írott (internet és hagyományos) sajtóval rendelkezik. Rádióadók: - Csíkszereda: Fun FM, Retró Rádió - Gyergyószentmiklós: Mixrádió - Kézdivásárhely: Siculus Rádió - Marosvásárhely: Marosvásárhelyi Rádió, Rádió GaGa, Erdély FM - Sepsiszentgyörgy: Sláger Rádió, Sepsi Rádió - Székelykeresztúr: Vox Rádió - Székelyudvarhely: Príma Rádió, Sztár Rádió - Gyergyószentmiklós: Gyergyói Székely Rádió, Televízióadók: - Csíkszentdomokos: E-SAT, R.A. Stúdió - Csíkszereda: Csíki TV, Székely TV - Gyergyószentmiklós: Gyergyó TV, Fény TV - Kézdivásárhely: Polyp TV - Marosvásárhely: Erdélyi Magyar Televízió, Maros TV - Székelyudvarhely: Digitál 3 Televízió - Szováta: Sóvidék TV Napilapok: - Csíkszereda: Csíki Hírlap, Hargita Népe - Kézdivásárhely: Székely Hírmondó - Marosvásárhely: Népújság, Vásárhelyi Hírlap - Sepsiszentgyörgy: Háromszék - Székelyudvarhely: Udvarhelyi Híradó Hetilapok: - Központ (Maros megye) - Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós) - Új Kelet (Gyergyószentmiklós) Havilapok: - Látó (Marosvásárhely) - Székelyföld (Csíkszereda) Folyóiratok: - Erdélyi Művészet (Székelyudvarhely) Online Közössegi Kommunikációs Eszköz - Kézdivásárhely: Kézdi.Infó ## Sport Jégkorongban a legfontosabb csapatok a Csíkszeredai Sport Club, a Progym-Hargita Gyöngye és a 2009-ben megszűnt HC Csíkszereda, előbbi ma is játszik, utóbbi kettő csak játszott a MOL Ligában, a HC Csíkszereda az első győztese volt a ligának. A kosárlabda terén jelentős csapat a BC Mureș, amely az első ligában játszik és a 2006/2007-es évadban országos szinten a kilencedik helyen végzett. Szintén jelentős volt a Sepsi BC, amely kétszer ezüstérmet szerzett a román ligában, de megszűnt 2012-ben. Helyét a Sepsi SIC vette át. Kézilabdában jelentős csapat az első divízióban szereplő Székelyudvarhelyi KC, amely a 2011–2012-es idényben az előkelő, európai kupa szereplést is jelentő 3. helyen végzett. A Hargita Megyei Tanács 2012-ben Csicsói-Hargitára tervezett magashegyi sportkomplexumot, amely felkeltette a Magyar Olimpiai Bizottság érdeklődését is. A Csicsói-Hargita tengerszint fölött 1700 méteren fekvő platóján létrehozandó komplexum három focipályát, sportcsarnokot, teniszpályákat, lövőtérrel ellátott sífutópályát, 200–250 személy befogadására alkalmas szálláshelyet és vendéglőt foglalna magában. A tervek szerint a sportkomplexumban magyarországi élsportolókkal közös edzőtáborokat szerveznének, valamint fizikai alapozótáborokat kajak-kenusok, öttusázók vagy akár vívók számára. A leghíresebb labdarúgócsapat a ASA Marosvásárhely volt, ebben a csapatban játszott 1970 és 1984 között Bölöni László. Ez volt az egyedüli székelyföldi csapat, amelyik játszott az első ligában és az UEFA-ban is. A csapat 2005-ben szűnt meg anyagi okok miatt. 2013 szeptemberében elindult a Székelyföld Labdarúgó Akadémia, amely az első határon túli szakmai partnere a Puskás Akadémiának. ### Jelentős sportesemények - Székelyföldi Kerékpáros Körverseny - MOL Liga mérkőzéssorozat ### Kiemelkedő sportolók - Bölöni László (sz. Marosvásárhely) labdarúgó, edző - Erőss Zsolt (sz. Csíkszereda) Magyarország legeredményesebb magashegyi hegymászója; tíz 8000 m fölötti csúcsot hódított meg (ebből kettőt műlábbal) - Hazai Kálmán (sz. Marosvásárhely) olimpiai bajnok vízilabdázó, úszó - Imre Emil (sz. Csíkszereda) romániai gyorskorcsolya bajnok - Keresztes Lajos (sz. Alsósófalva) olimpiai bajnok birkózó - Lőrincz Márton (sz. Korond) olimpiai bajnok birkózó - Molnár Endre (sz. Gyergyószentmiklós) olimpiai bajnok vízilabdázó, edző - Novák Károly Eduárd (sz. Csíkszereda) paralimpiai bajnok kerékpározó - Szabó Katalin (sz. Zágon) többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornász ## Képgaléria

M1 Abrams

Az M1 Abrams amerikai általános (fő) harckocsi, amely az Amerikai Egyesült Államok hadseregének és Tengerészgyalogságának fő típusa. 1980-ban állították szolgálatba, három fő változatát rendszeresítették (M1, M1A1, M1A2). Névadója Creighton Abrams tábornok, aki az Egyesült Államok hadseregének vezérkari főnöke és a 37. Páncélos Ezred parancsnoka volt. Az M1 Abrams az M60 Patton és az M48A5 típusokat váltotta le. Ennek ellenére nem vonták ki valamennyi M60A3 harckocsit azonnal, mert ez az altípus csak két évvel az Abrams megjelenése előtt, 1978-ban lépett szolgálatba. ## Háttér Az öregedő M60-as harckocsik cseréjére tett első kísérlet a sikertelen MBT–70 projekt volt, melyen Nyugat-Németországgal közösen dolgoztak. Az M60 Patton a második világháború végén rendszerbe állított M26 Pershing folyamatos fejlesztésével keletkezett. Alacsony felépítményű, teljesen átlagos páncélzatú és fegyverzetű harckocsi volt. Megállta a helyét a vele egy időben alkalmazott szovjet típusokkal szemben is. Az MBT–70 rendkívül ambiciózus konstrukció volt, akárcsak a hatvanas évek sok más amerikai fejlesztése. A tervek között szerepelt például a lövegcsőből indítható irányított páncéltörő rakéta, a vezetőt toronyban helyezték volna el, és még sok más ötlet, amiket akkoriban nem lehetett megbízhatóan megvalósítani. Végül az MBT-70 programot mindenestül törölték, az elért eredményeket viszont részben hasznosították az amerikaiak és a németek egyaránt. Ezután indították el az M1 Abrams fejlesztését, a fejlesztés során elkerülve az MBT-70 innovatív, sok problémát okozó ötleteit, így az M1 sokkal sikeresebb fejlesztési program és konstrukció lett. ## Fejlesztés Az M1 Abrams harckocsit a Chrysler Defense cég tervezte, jelenleg a General Dynamics Corporation gyártja az ohiói Limában. 1980-ban állították szolgálatba. Az M1 első általános továbbfejlesztése az M1A1 volt 1985-ben. A változtatások kipróbálására építették az M1E1 változatot (utólagosan felhegesztett páncéllemezekkel a torony homlokfelületén, 120 mm-es ágyúval, módosított ABV védelmi rendszerrel, módosított kihajtással és módosított külső tárolórekeszekkel), és részlegesen be lettek ezek vezetve az IPM1-n (az új ágyú és az ABV védelmi rendszer kivételével). A legfontosabb változtatás a 120 mm-es M256 sima csövű ágyú bevezetése volt. Ez az ágyú eredetileg a német Rheinmetall AG fejlesztése a Leopard 2 harckocsi számára. Az M256 ennek a licencben gyártott, egyszerűsített szerkezetű változata (az amerikaiak a túlzott bonyolultság miatt nem alkalmazták az M1 esetén, viszont a tornyot és lövegpajzsot eleve úgy tervezték, hogy képes legyen befogadni). Az IPM1-től eltért a torony tetejének kialakítása, amit előkészítettek a CITV (Command Independent Thermal Viewer) részére, amit a költségek csökkentése miatt nem rendszeresítettek ekkor, illetve a lőszertároló robbanópaneljeinek elrendezését is megváltoztatták. A második általános továbbfejlesztés az M1A2 volt. Az újdonságok között szerepelt többek között a CITV rendszeresítése, új navigációs rendszer, digitális adatbusz és új rádiókészülék. Az egyes alváltozatokat folyamatosan fejlesztették tovább. Ilyen fejlesztés volt a szegényített urán páncélzat (angolul DU, azaz depleted uranium), az összes M1A1 nagyjavítása, új digitális alrendszer, a hadsereg és a tengerészgyalogság által használt alkatrészek egységesítése, valamint javított elektronikus rendszer az M1A2 számára. Az öbölháború („Sivatagi Pajzs”, „Sivatagi Vihar” hadműveletek) és a délszláv háború boszniai hadműveletei során néhány egységnek módosították a páncélzatát. Az M1 aknák felszedésére használatos ekékkel is ellátható. A teknő továbbá bázisául szolgál több speciális járműnek, például a Grizzly műszaki-mentő verziónak és az M104 Wolverine nehéz hídvető harcjárműnek. Több mint 8800 db M1 és M1A1 harckocsit gyártottak. A gyártási költség darabonként 2 350 000 – 4 300 000 amerikai dollár között mozog. Exportra szánt változatok is léteznek, ezeknek lehet módosított a páncélzata, ill. létezik dízelmotoros kivitel is. Az exportált változatokat vásárló országok: Ausztrália, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Kuvait. Svédország, Görögország és több más ország is tesztelte, de nem rendszeresítette. ## Páncélzat Az Abrams teste és tornya úgynevezett Dorchester páncélból épül fel, de ha szükséges, reaktív páncélzatot is lehet rá szerelni. Ez a Dorchester egy modern páncélzat, mely a speciális, keményített acélból készült üreges páncélzatban elhelyezett, döntött, rugalmasan rögzített nem-robbanó-reaktív rétegekből tevődik össze, amelyek a kumulatív páncéltörő töltetek hatásosságát 90%-kal csökkentik, így viszonylag vékony belső kompozit páncélzat is elegendő a legmodernebb rakéták és kinetikus lövedékek ellen. Az üzemanyag és a lőszer külön védett helyre került. A lőszerrekesz lemezei gyengítéseket tartalmaznak, így ha – találat vagy más ok miatt – lőszerrobbanás következik be, a személyzet sérülésének a veszélye jelentősen kisebb, mert a robbanás energiája kifelé távozhat. 1988-tól az M1A1 változatok szegényített uránnal erősített páncélzatot kaptak a toronyra és a teknő homlokfelületére. Ez az átalakítás valamennyi lövedékfajtával szemben jelentősen megnövelte a jármű védettségét, de nagy tömegnövekedéssel járt együtt. Először a Németországban állomásozó első vonalbeli egységeknél hajtották végre a módosítást, majd a „Sivatagi Vihar” hadművelet kezdetén soron kívül átalakították a benne részt vevő harckocsikat is. Az M1A2 változatú harckocsik mind ezzel a páncélzattal készültek, illetve valamennyi aktív szolgálatot ellátó M1A1-et módosították. Az Abrams szegényített urán tartalmú páncélzata 610 mm vastag hagyományos hengerelt homogén páncéllemezzel egyenértékű. Ez hasonló védettséget ad, mint a többi modern nyugati típus (például Leopard 2). Több találatot is elvisel, és a leghatékonyabb lövedékfajtáknak (például 120 mm szegényített urán páncéltörő lövedékek) és űrméret alatti páncéltörő rakétáknak is ellenáll. Az öbölháborúban az T–72-es harckocsik közelről leadott találatai után is üzemképesek maradtak, de a saját harckocsik tévedésből vagy szándékosan – járműelhagyás miatt – leadott saját tüzét is állták. Ilyenkor a homlok- ill. az oldalpáncélokra leadott lövésekkel próbálták meg teljesen megsemmisíteni, azonban rendre belső robbantással kellett üzemképtelenné tenni a roncsokat. ## Fegyverzet ### Fő fegyverzet M68A1 huzagolt csövű ágyú Az első sorozatban gyártott egységek fő fegyvere az M68A1 105 mm-es löveg volt. Licencben gyártott változata a brit Royal Ordnance L7A3 típusú lövegnek. Többféle lőszer állt hozzá rendelkezésre, például kumulatív (HEAT), repesz-romboló (HE), ködfejlesztő gránát (WP), űrméret alatti nyíllövedék (APFSDS) és gyalogság elleni lövedékek. Megbízható és pontos fegyver, azonban 3000 m feletti teljesítménye nem volt kielégítő, illetve a gyorsan fejlődő páncélzatok miatt elavultá vált. Az M1 továbbfejlesztett változatain már nem alkalmazzák. M256 sima csövű ágyú Az M1A1 és M1A2 (és a kísérleti M1E1) változatok fő fegyvere az M256A1 típusú 120 mm-es sima csövű ágyú. A Rheinmetall Rh 120 típusú, L/44 űrmérethosszú ágyú licencben gyártott változata. Az eredeti L/44 űrmérethosszú ágyú a korai Leopard 2-k főfegyvere volt. Az Abrams harckocsik számára a Watervliet Arsenal amerikai cég gyártja. Az ágyú űrmérete 120 mm, a cső hossza 5,28 m, tömege 1190 kg, a teljes ágyú tömege 3780 kg. Az aktuális feladatoknak megfelelően többféle lőszerfajta használható hozzá, akár szegényített uránnal szerelt típusok is. Egyes lőszertípusokat (például az M829) kifejezetten a T–90 és T–80U harckocsik ellen fejlesztettek ki. Ennek az első módosított változatát, az M829A1-et intenzíven használták a „Sivatagi Vihar” hadműveletben, nagy sikerrel. Eredményesen használható a Kontakt–5 típusú reaktív páncélzattal ellátott harckocsik ellen is. Minden páncélozott eszköz ellen hatásos, sőt alacsonyan repülő repülőgépek és helikopterek ellen is alkalmazható (megfelelő irányzék esetén). Az önműködő (automata) töltőgépet különféle okokból elvetették a fejlesztések során, ezért az ágyú manuális töltésű. A megfontolások között szerepelt, hogy a kézi töltés sokkal gyorsabb, mint az automatikus, az automata töltő egy időben csak egyféle lőszert tud adagolni, továbbá az automatikus adagoló veszélyes is lehet, amit egyes szovjet típusok példája mutatott (elsősorban a T–64-esek 2A26-os ágyújánál, mely a világ első töltőgéppel felszerelt ágyúja volt, következett be néha vétlen robbanás a töltés közben). ### Kiegészítő fegyverzet A harckocsi 3 db géppuskával rendelkezik: 1. 12,7 mm-es M2 Browning géppuska a parancsnok búvónyílásánál. Az M1, M1IP és M1A1 változatokon távirányítású, gépi mozgatású és 3-szoros nagyítású optikai irányzék tartozik hozzá. Az M1A2 és M1A2SEP változatokon a fegyver mozgatása manuális. A bevezetés alatt álló ún. TUSK csomagban erre a helyre egy M19-es gránátvető is felszerelhető. 2. 7,62 mm-es M240 géppuska a töltő búvónyílásán (az FN MAG licencváltozata), csúszótalpakra szerelve. 3. 7,62 mm-es M240 géppuska a főfegyverzettel párhuzamosítva, melyet a harckocsiágyú tűzvezető rendszere irányoz. A tornyon található még 2 db hatcsövű ködgránátvető (a Tengerészgyalogság nyolccsövű gránátvetőket használ). Sűrű ködöt állítanak elő, mely védelmet nyújt mind a látható fény, mind az infravörös tartományban dolgozó érzékelők ellen. Radarsugárzást visszaverő köd is előállítható. A hajtómű szintén felszerelhető ködfejlesztővel, melyeket a vezető működtet. A toronyban elegendő hely van M16 gépkarabélyok és M4 kézigránátok tárolására. Amennyiben a legénységnek el kell hagynia a harckocsit, mindannyiuknak jut kézifegyver, a parancsnok pisztollyal (rendszerint M9 Beretta) is el van látva, illetve előbb nevezett gépkarabélyokon kívül még géppisztolyokkal is rendszeresítették. ## Célzórendszer Az M1 Abrams tűzvezető számítógéppel van felszerelve, amely többféle adatforrást használ. A pontos célzáshoz három fő ballisztikai adatra van szükség: az ágyú állásszöge, a lőszer fajtája és a cél távolsága. Ezek kiszámításához többféle érzékelőt használ az irányzó: lézertávmérő, szélsebességmérő, statikus dőlésszög-mérő, külső hőmérő és barométer, tachométer (a cél sebességének és mozgásának megállapításához kell). Szükséges még a lőszer típusa és hőmérséklete, a harckocsira jellemző egyedi beállítási adatok és a lövegcső állásszöge. Ezekből az adatokból kiindulva a tűzvezető számítógép megoldást javasol az irányzó számára. A találat esélye ideális esetben 95% felett van. Az irányzó és a parancsnok egyaránt kezelheti az ágyút. Az M1A2 változaton a parancsnok saját hőképalkotó kamerával rendelkezik (CITV, Commander's Independent Thermal Viewer), így az irányzótól függetlenül tud új célt keresni, míg az a korábban kijelölt céllal foglalkozik. A főfegyverzet és a vele párhuzamosított géppuska manuálisan is kezelhető, amennyiben valamilyen ok miatt az automata irányzás nem lehetséges. Az ehhez szükséges segéd célzóberendezés a főfegyverzettel párhuzamosítottan helyezkedik el. Ilyen esetekben csak kétféle lőszer használható. A torony forgatása és az ágyú emelése/süllyesztése manuálisan is lehetséges. Az M1 és az M1A1 parancsnoki géppuskája 3-szoros nagyítású irányzótávcsővel van ellátva, míg az M1A2-n teljesen hagyományos nyílt irányzék található. A töltőkezelő géppuskája hagyományos nyílt irányzékkal felszerelt, illetve infravörös tartományban működő („éjjellátó”) irányzékkal is kiegészíthető. ## Mozgékonyság ### Hajtó- és futómű Az M1 Abrams erőforrása egy 1119 kW (1500 LE) teljesítményű Honeywell AGT–1500 típusú gázturbina. Ehhez kapcsolódik egy hatsebességes Allison X1100–3B hidrokinetikus automata sebességváltó, négy előre- és két hátrameneti fokozattal. Az Abrams csúcssebessége műúton 72 km/h, terepen 48 km/h. Üzemanyaga lehet gázolaj, bármilyen motorbenzin vagy JP–4 illetve JP–8 típusú kerozin. Az USA hadserege logisztikai okokból a JP–8 kerozint használja. A gázturbina megbízhatónak bizonyult harci körülmények között is, ugyanakkor komoly logisztikai problémákat okozott a magas üzemanyag-fogyasztás. A kiáramló gázok nagy sebessége és igen magas hőmérséklete megnehezítette a városi harcokban a gyalogság számára, hogy fedezékként használhassák a járművet. A turbina halknak mondható, összehasonlítva más, hasonló teljesítményű dízelmotorokkal. A harckocsi hangszíne teljesen más, ezért kapta a „Suttogó Halál” (Whispering Death) nevet. A jövőben elképzelhető, hogy az USA visszatér a négyütemű dízelmotorok alkalmazásához, ugyanis más modern általános harckocsik (MBT, például Leopard 2, Merkava, Challenger 2) sikeresen használnak ilyen motorokat. Kis mérete, egyszerű felépítése, nagy teljesítmény/tömeg aránya és egyszerű karbantarthatósága a gázturbina előnye bármilyen egyéb meghajtással szemben. A jármű futóműve nagyon hasonló a Leopard 2-ben alkalmazotthoz, lévén az MBT–70-programból vált szét a két fejlesztés. A gázturbina által forgatott meghajtókerék a járműtest hátsó részében lett elhelyezve jól védetten, elöl pedig a láncfeszítő kerék található. A korai, M1 és M1IP változatoknál a meghajtókerék külső felületére egy kör alakú tárcsát csavaroztak a biztos lánctartás érdekében, ezt azonban az M1A1-től kezdve nem alkalmazzák. Helyette az M48, M60 típusokon alkalmazottakhoz hasonló lánckerék lett felszerelve. E kettő kötött található 7 lengőkaron (Z-tengely) a futógörgősor, melyekre duplakerekes, gumi futófelületű, könnyűfémöntvény futógörgőket szereltek. A nagy sebességű futás biztosítását a felettük elhelyezett két támasztógörgő segíti (a 2. és a 6. lengőkar fölött), a láncról való lehajtás kiküszöbölésére. A támaszgörgőket teljesen eltakarja a rétegelt oldalkötényezés. Az 1–2. lengőkar között nagyobb a tengelytáv, mint a következők között. A hét Z-tengely torziós rugókra szerelt, azok a harckocsitest haspáncélja fölé vannak beépítve, az oldalpáncél–haspáncél-csomópontokban befogva. A lengőkarok mozgását oldalanként több hidropneumatikus (olaj-levegős rendszerű) lengéscsillapító szabályozza. Az első két lengőkar fölé 1-1 végszabályzót (bump stop) is felszereltek az oldalpáncél felületére. A jármű aknára futása után lehetőség van a futómű módosítására is: amennyiben az 1–2. lengőkar és futógörgő használhatatlanná válnak, a 3. lengőkart előrenyúló állapotba visszaszerelve ez válik a legelső futógörgővé és a láncfeszítő szerepét is átveszi (természetesen az így útjába kerülő sérült 2. lengőkart és a felette levő végszabályzót teljesen le kell szerelni). A támasztógörgők közül ekkor csak a hátsó funkcionál. A jármű az átépítést követően mozgásképes marad. A C–5 Galaxy és C–17 Globemaster III teherszállító repülőgépek képesek az Abramsek szállítására. A C–5 két, míg a C–17 egy harckész harckocsit tud szállítani. Az első öbölháború idején annak ellenére, hogy volt elég idő a harckocsikat a hadszintérre szállítani, komoly logisztikai problémák merültek fel a szállítás során. ## Álcázás Mint minden modern amerikai harcjárműt (a Stryker kivételével), az Abrams harckocsikat is kétféle álcamintával szállíthatták: egy sivatagi és egy barna-fekete-zöld háromszínű minta. A cserealkatrészek zöldre vannak festve, így sivatagban a harckocsik kettős sivatagi sárga és zöld színt vesznek fel. A prototípusokat és a korai M1 példányokat olíva színre festették. Ezt a színt a második világháborúban és a vietnámi háborúban is alkalmazták. ## Harci alkalmazás, tapasztalatok A második világháborúban egy M4 Sherman harckocsival egy 700 m-re lévő ellenséges harckocsi kilövéséhez átlagosan 17 lövést kellett leadni. Ehhez képest az Abrams egyetlen lövéssel képes egy 2000 m-re lévő mozgó jármű megsemmisítésére. Amikor szolgálatba lépett 1980-ban, még az M60A3-mal és szövetséges országok más típusaival szolgált együtt a hidegháború során. A hadgyakorlatok rendszerint Nyugat-Európában, főként Nyugat-Németországban zajlottak le. Ezeken a gyakorlatokon a harckocsizók ellenséges szovjet harckocsik elleni ütközetekre készültek. Végül a Szovjetunió 1991-ben összeomlott, így végül az Abrams-ek a Közel-Keleten estek át a tűzkeresztségen. ### Sivatagi Vihar hadművelet A hadműveletben összesen 1848 Abrams vett részt, melyeket előzőleg Szaúd-Arábiában vontak össze. A harcokban felülmúlták a szovjet T–55 és T–62 közepes harckocsikat. Az iraki hadsereg rendelkezett licencben gyártott T–72-esekkel is, azonban ezekre nem volt éjjellátó készülék szerelve, így aztán ezek is alulmaradtak a harcokban. Összesen 23 Abrams kapott komolyabb találatot. A legénység tagjai közül senki nem halt meg. A sivatagi ütközetek során az M1A1 képes volt 2500 m-re lévő célpontok megsemmisítésére. Ez a nagy távolság hatalmas előnyt jelentett, mert az iraki harckocsik lőtávolsága 2000 m-en belül volt. Az iraki harckocsikhoz nem voltak rendszeresítve ágyúcsőből indítható űrméret alatti páncéltörő rakéták, így az Abramsek még azelőtt támadni tudtak, mielőtt ők maguk az ellenség lőtávolán belülre értek volna. A páncélzat nagyon ellenállónak bizonyult, a torony és a harckocsitest homlokpáncéljaira leadott lövések egyetlenegy alkalommal sem tudták áttörni azokat. Azonban az oldalról és hátulról leadott lövésekkel már nem ez volt a helyzet. A források többsége szerint egyetlen Abrams sem az ellenséges harckocsik tüzétől semmisült meg. Egy olyan esetről tudunk, amikor az egyik iraki T–72-es harcképtelenné tudott tenni egy Abramst, űrméret alatti páncéltörő lövedék használatával. Az Abrams nem semmisült meg, de nagyjavításra kellett küldeni. A tároló rész kigyulladt és lángra kapott, későbbi elemzések szerint hagyományos lövedék találta el. Az irakiak nem használtak szegényített uránt tartalmazó lövedékeket. Hat másik Abrams kapott találatot T–72-es harckocsiktól, de a sérülések nem voltak komolyak. 1991\. február 26-án a 37. páncélosezred néhány Abrams harckocsiját egy szintén amerikai AH–64 Apache harci helikopter támadta meg tévedésből, és AGM–114 Hellfire páncéltörő rakétákkal négyet harcképtelenné tett. A legénység néhány tagja is megsebesült. Ez nem bizonyított teljesen, mert ugyanekkor iraki T-72-esek is támadták ugyanezeket a harckocsikat, azonban a későbbi vizsgálat alapján a baráti Apache támadást tartják a legvalószínűbbnek. Egy másik alkalommal három Abrams elszakadt a saját csapatoktól, és az ellenséges vonalak mögött magára maradt. Egyikük találatot kapott, míg a másik kettő elakadt, így a legénységüknek el kellett azokat hagynia. Végül az amerikai erők mindhármat teljesen megsemmisítették, nehogy ellenséges kézre kerüljenek. ### Irak, 2003– A 2003-as iraki invázióban szintén részt vett a típus. A hadjárat hasonló eredménnyel zárult, mint az előző. Egyetlen harckocsizó sem halt meg ellenséges harckocsitűztől, ami elsősorban az erős légi támogatásnak volt köszönhető. Néhány harckocsi másodlagos robbanások eredményeként semmisült meg. Az M1A2 Abramsek legnagyobb sikere hét iraki T–72-es megsemmisítése volt. A harckocsik egészen közelről harcoltak egymás ellen, a távolságuk nem volt több 100 m-nél. Amerikai harckocsi nem veszett oda, ami nem meglepő, mert a T–72-es nem képes az Abrams páncélzatát átlőni. Azonban 2003. október 29-én két katona meghalt és egy harmadik megsebesült, amikor a harckocsijukat egy harckocsiakna megsemmisítette. Az aknák hatását egyéb robbanóanyaggal (többek között 155 mm-es tüzérségi lövedékkel) növelték meg. Ez volt az első alkalom, hogy egy Abrams legénysége ellenséges cselekmény miatt halt meg. A „Sivatagi Vihar” hadműveletből okulva, valamennyi amerikai harckocsi és harcjármű fel volt szerelve egy úgynevezett „Harci Azonosító Panel”lel (Combat Identification Panel) azért, hogy a „baráti támadás” veszélyét csökkentsék. Ezek a torony két oldalára és hátuljára voltak felszerelve. A fegyverzet is kibővült vállról indítható páncéltörő rakétákkal. Ezeket olyan városi harcra szánták, ahol a főfegyverzet nem használható. Egyes harckocsikon a rakodóteret megnövelték külső tartók felszerelésével. A hadműveletek során a Hadsereg és a Tengerészgyalogság egy-egy harckocsija alatt leszakadt egy híd, amikor át akartak kelni rajta. A harckocsik belezuhantak az Eufrátesz folyóba. A tengerészgyalogosok nem tudták időben elhagyni a járművet és megfulladtak. Bagdad megtámadásakor az egyik harckocsit egy hátrasiklás nélküli löveg lövedéke találta el. Kilyukasztotta az üzemanyagtartályt, az üzemanyag pedig kiömlött a forró hajtóműre, amely nagy tüzet okozott. A legénység végül felrobbantotta és elhagyta a harckocsit. Egy másik a biztonság kedvéért kilőtt rá egy lövedéket, de a célpont továbbra is sértetlen maradt. Később egy AGM–65 Maverick és két Hellfire rakétát is kilőttek rá, míg végül sikerült megsemmisíteni. Érdekes módon kívülről nézve a harckocsi teljesen sértetlennek látszott, noha a belseje teljesen kiégett. 2004\. november 27-én három nagy erejű M109A6 lövedékből készült pokolgép (IED) robbant fel egy Abrams mellett. A bennük lévő robbanóanyag össztömege 34,5 kg volt. A vezető halálos sérülést kapott egy repeszdarabtól, míg a legénység többi tagja szerencsésen megmenekült. A harckocsi harcképtelenné vált. 2005. december 25-én egy másik harckocsi semmisült meg hasonló támadás következtében. A legénység egyik tagja életét vesztette. 2006\. június 4-én szintén pokolgép semmisített meg egy M1A2-t, a legénység két tagja elesett a támadásban. A hadműveletek során néhány Abramset iraki gyalogos katonák tettek harcképtelenné RPG–7 és hasonló kézi rakétavetők alkalmazásával. Ugyan az RPG-7 lövedéke nem képes átütni a homlok- és oldalpáncélzatot, a hátsó és felső részek viszont sebezhetőek általa. Általában a lánctalpakat vették célba az irakiak. Egy esetben a kívül tárolt üzemagyag okozott tüzet nehézgéppuska-lövedékek találata következtében. A harckocsit vissza kellett vonni javításra. Néhány esetben mesterlövész fegyverekkel öltek meg harckocsizókat, amikor a búvónyílásokon közlekedtek ki-be, vagy ültek benne. Néhány ilyen támadást propagandacélból filmre vettek elkövetőik, és a filmeket az interneten terjesztették. Szintén az interneten található video egy nagyerejű pokolgépes támadásról (a szerkezet a harckocsi alatt robbant), melynek következtében az Abrams kis híján átfordult. Azonban visszazuhant a lánctalpaira, és láthatóan komolyabb sérülések nélkül továbbra is részt vett a harci cselekményben. ## Változatok - XM1: Prototípus. Kilenc darabot gyártottak le 1978. folyamán. - M1: Az első sorozatban gyártott változat. A gyártás 1979-ben kezdődött, és 1985-ig tartott. Összesen 3273 db készült el. - M1E1: Tesztverzió a leendő módosítások kipróbálására. - M1IP: Az alaptípus javított változata (IP = Improved, azaz „javított”). Rövid ideig gyártották 1984. folyamán, még az M1A1 bevezetése előtt. Számos módosítást és fejlesztést tartalmazott. - M1A1: A második nagyobb sorozat, 1986 és 1992 között gyártva, M256 típusú 120 mm-es sima csövű harckocsiágyúval felszerelve. 4976 db készült a Hadsereg számára, 221 db a Tengerészgyalogságnak, 555 db Egyiptomnak. 59 használt példányt később Ausztrália vásárolt meg. - M1A1HC (Heavy Common): szegényített uránból készült páncélzat, ABV-védelem, megnövelt rakodótér és M256 120 mm-es sima csövű harckocsiágyú. - M1A1-D (Digital): Digitális rendszerek az M1A1HC-be szerelve. - M1A1-AIM (Abrams Integrated Management): Az elavult példányok nagyjavított, modernizált változata. - M1A1 KVT (Krasnovian Variant Tank): Módosított M1A1 változat, amelyet úgy alakítottak át, hogy hasonlítson a szovjet harckocsikra. Kiképzési célokra készültek. - M1A2: A harmadik fő változat. Gyártása 1992-ben kezdődött. 77 db új egység, illetve 600-nál is több M1A1 lett továbbfejlesztve. 315-öt Szaud-Arábiának, 215-öt Kuvaitnak adtak el. - M1A2 SEP (System Enhancement Package): Harmadik generációs szegényített urán páncélzat. 240 új egység, illetve 300 darab M1A2-ből átépítve. - M1 Grizzly: Műszaki mentő változat - M1 Panther II: Távvezérlésű aknamentesítő változat. - M104 Wolverine: Hídvető változat. - M1 Armored Recovery Vehicle. Páncélozott műszaki mentő változat, melyből csak egy prototípus készült. ### Az egyes alváltozatok specifikációi ### Speciális túlélőkészlet városi harcokhoz (Tank Urban Survival Kit) A városi túlélőkészlet (Tank Urban Survival Kit, TUSK) alkalmasabbá teszi a harckocsikat városi harcokhoz. A városi hadszínterek mindig is a legrosszabbak voltak a harckocsik számára. Ennek oka az, hogy a páncélzat nem nyújt minden irányból egyenlő védelmet. A felülről vagy hátulról jövő támadásokkal szemben sokkal kisebb a védelem, emellett a szűk utcákban a szabad manőverezés lehetősége sincsen meg. Ennek megfelelően az oldalsó és felső páncélzatot megerősítették további reaktív elemekkel. A töltőkezelő géppuskája szintén páncélzatot kapott, a parancsnok géppuskáját is kicserélték. Telefont szereltek a test hátsó részére, így a gyalogság könnyebben tud kommunikálni a parancsnokkal (az M48 és M60 harckocsikhoz hasonlóan). A módosításokat a reaktív páncélzat kivételével a teljes hadrendben álló flotta megkapja. Az átépítés tábori körülmények között is elvégezhető, nem szükséges kivonni a járműveket a csapatszolgálatból. ## M1 TTB Az M1 harckocsi eredetileg III. generációsnak tervezett változata a 30 évvel később elkészült T-14 Armatához hasonlóan kisméretű, távvezérelt toronnyal ellátott változat lett volna. Az elkészült technológiákat az úgynevezett Tank Test Bed prototípuson próbálták ki 1983 és 1987 között. E jármű egy jelentősen megnövelt frontális páncélzatú M1 alvázat használt, míg a torony helyén egy automata töltővel ellátott, az M60A2 tornyára hasonlító kis frontális keresztmetszetű, relatíve vékony páncélzatú szerkezet terült, ami a 120 mm-es M256 löveg módosított változatát és egy géppuskát tartalmazott. A tűzvezető rendszer teljesen digitális volt, a személyzet a jármű elejében páncélkapszulában ülve képernyőkön keresztül vezérelte a járművet, ezáltal igen védett helyen voltak és egy esetleges lőszerrobbanás sem végzett volna velünk. A digitális komponensek egy részét az M1A1, az egyéb ötleteket részben a Stryker MGS, részben a Challenger 1 harckocsi Falcon tornyos változata hasznosította. Kép a kész prototípusról A jármű sikeresen vett minden tesztet és az amerikai szakértők szerint a módszer minimálisan fokozta a jármű túlélő-képességét is, mégis oly mértékben megnövelte a karbantartási költségeket, hogy egyszerűen értelmetlennek tartották bevezetését. A sors fintora, hogy miután értelmetlennek kiáltották ki a rendszert a párhuzamosan futó, hasonló jármű kialakítását célzó orosz Project 195 ötlete 30 évvel később a T-14 képében gyártásra került. ## Rendszeresítő államok - ' (8000 feletti darabszám) - 1174 M1A2 (hadsereg) - 4393 db M1A1 (hadsereg) - 403 db M1A1 (tengerészgyalogság) - A többi mind M1 és valószínűleg kizárólag a Nemzeti Gárda állományában van. - ' (59 db M1A1 AIM). - ' (1005 db M1A1) - ' (315 db M1A2, 73 db M1A1) - ' (218 db M1A2) - ' (140 db M1A1 megrendelve) - '''''' (400 db M1A1 megrendelve)

Xabi Alonso

Xabi Alonso (), teljes nevén Xabier Alonso Olano (Tolosa, 1981. november 25. –) baszk származású spanyol labdarúgó, edző, aki a Bayern Münchenben játszott középpályásként. Testvére, Mikel és apja, Miguel Ángel szintén labdarúgók. Karrierjét az egyik legismertebb baszk csapatban, a Real Sociedadban kezdte. Egy évig az SD Eibarban volt kölcsönjátékos, majd visszatért a csapathoz, és a 2002–03-as szezonban, amikor a Real Sociedad nagy klubsikert elérve második lett, már ő is játszott. 2004 nyarán 10,5 millió fontért a Liverpool játékosa lett. Első szezonjában rögtön BL-győztes lett csapatával. Egy évvel később kupa- és szuperkupa-győztes lett. Öt évet töltött az angol csapatnál, ezalatt 141 mérkőzésen lépett pályára, amelyen 15 gólt szerzett. 2009-től 2014-ig a Real Madrid játékosa volt. 2009-ben ismét hivatalba lépő elnök, Florentino Pérez egyik igazolása volt. Vételára ekkor már 30 millió font volt. A válogatottban 2003-tól 2014-ig szerepelt. Ez idő alatt négy nagy tornán vett részt. 2008-ban és 2012-ben Európa-, 2010-ben pedig világbajnok lett. Övé a legmesszebbről lőtt akciógól rekordja (64 méter) a Premier League-ben. Ezt a találatot a Newcastle ellen szerezte még 2006-ban. 2017\. május 20-án végleg befejezte labdarúgó-pályafutását a Bayern Münchennél. ## Játékos pályafutása ### Kezdetek Alonso egy kis baszk városban, Tolosában született. Apja, Miguel Ángel Alonso is labdarúgó volt, háromszoros bajnok, ebből kettőt fia későbbi csapatával, a Real Sociedaddal, egyet pedig a Barcelonával nyert, ezenkívül hússzor szerepelt a válogatottban, ahol egy gólt szerzett. Apja labdarúgó karrierjének változásával összhangban gyermekkorának első hat évét Barcelonában, majd Donostia-San Sebastián töltötte. Labdarúgó karrierjéhez szövődő legenda szerint a kitűnő baszk edző, Javier Clemente San Sebastián egyik utcáján látta meg őt először. Foci közben társaihoz képest olyan kiemelkedően jól játszott, hogy elhívta a városi klub utánpótlásbázisába. Gyerekkorában sok időt töltött a Playa de la Conchán, a baszk tengerparton, és testvérével, Mikellel együtt a Sabadellnél kezdett edzeni. Játékára apja volt nagy hatással, aki ugyancsak inkább a jó passzra, mint a góllövésre fektette a hangsúlyt. Szülei odafigyeltek nyelvi képzésére is, hiszen 16 éves korában Írországban, Kells városban töltötte a nyarat az O'Brien családnál, hogy tökéletesítse angol nyelvtudását. Itt megismerkedett továbbá a kelta futballal is, ami a labdarúgásnak egy változata. Még gyerekkorában barátkozott össze a jelenleg Angliában játszó Mikel Artetával. Ők ketten sokáig együtt játszottak az Antiguoko nevű spanyol ifjúsági csapatban, ám később Arteta a Barcelona, Alonso pedig a Real Sociedad akadémiájára került. ### Real Sociedad Első mérkőzését a Real Sociedad felnőttcsapatában 1999 decemberében, a CD Logroñés elleni kupameccsen játszotta. Ebben a szezonban több mérkőzésen nem lépett pályára, azonban a következőben kölcsönadták őt az akkor még másodosztályú Eibarnak. Itt állandó kezdő volt. A Real Sociedadnál eközben nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt eltervezték, a csapat 2001 elején utolsó is volt a tabellán. Több edzőváltás következett, két hónapig apja is irányította a csapatot. A megbízott edzők után végül a walesi John Toshacket nevezték ki a csapat élére, aki visszahívta őt a kölcsönből. Egy meglepő húzással őt jelölte ki csapatkapitánynak is. A szezon végére, többek között Alonso jó játékának is köszönhetően a baszk együttes elkerült a kiesőzónából, és tizennegyedik helyen végzett. A 2001–02-es idény során megszerezte első gólját, a szezont egyébként három találattal zárta. A klub nem lépett sokat előre, mindössze egy helyet javítva tizenharmadikként zárt. A vezetőség emiatt úgy döntött, hogy meneszti Toshacket, helyére Raynald Denoueix-t nevezték ki. A következő szezon volt a klub legjobb szezonja az utolsó bajnoki cím, vagyis 1982 óta. A Sociedad második lett, mindössze két ponttal lemaradva a Real Madrid mögött úgy, hogy egészen az utolsó fordulóig esélye volt a bajnoki cím megszerzésére. Ez új pontrekordot, valamint Bajnokok Ligája-szereplést jelentett. A csapat sikereiben szerzett érdemeiért Alonso az év végén megkapta a Don Balón-díjat a legjobb spanyol játékos kategóriájában. Mindent egybevéve tizenkét gólt szerzett a különböző sorozatokban. Ekkor kapott először meghívót a válogatottba is, a szövetségi kapitány, Iñaki Sáez, egy Ecuador elleni barátságos összecsapáson hívta be őt először. A soron következő szezon vegyesen sikerült az ő és csapata szempontjából. Bár a BL-ben a csapatnak sikerült továbbjutnia csoportjából, a bajnokságban csak a tizenötödik helyen végzett. Ekkor már több nagy csapat, köztük a Real Madrid is szerette volna leigazolni, ám a „királyi gárda” ekkor még nem járt sikerrel. A nyár folyamán érkezett a Sociedadhoz barátja, Mikel Arteta. Ők ketten végül tétmérkőzésen soha nem játszhattak együtt, ugyanis nem sokkal később Alonso a Liverpool játékosa lett 10,7 millió font ellenében. ### Liverpool #### 2004–2005: BL-győzelem Alonso és korábban Barcelonás honfitársa, Luis García a szintén spanyol vezetőedzővel, Rafael Benítezzel együtt érkezett a csapathoz. Első mérkőzését a bajnokságban a Bolton elleni idegenbeli mérkőzésen játszotta. Bár a Liverpool kikapott, Alonso a sajtó részéről mégis pozitív kritikákat kapott. Első gólját a Fulham ellen szerezte. Ezen a meccsen egyébként a Liverpool a félidőben már kétgólos hátrányban volt, ám többek között Alonso félidei becserélésének, majd jó játékának köszönhetően végül 4–2-re nyerni tudott. Később további fontos gólokat szerzett, ilyen például az első hazai pályán szerzett találata az Arsenal ellen. Ekkor már egyre jobban érezte magát Angliában. A sérülésből visszatérő csapatkapitánnyal, Steven Gerrarddal jól működő párost alkottak a középpályán, azonban 2005-ben, újév napján, a Chelsea ellen bokatörést szenvedett Frank Lampard belépője után, emiatt három hónapot kellett kihagynia. Visszatérésére a BL-negyeddöntőben, a regnáló olasz bajnok, a Juventus elleni negyeddöntő visszavágóján került sor. Bár nem volt tökéletes fizikai állapotban, Gerrard távollétében mind a 90 percet végigjátszotta. Torinóban elért 0–0-jának köszönhetően a Liverpool jutott tovább az elődöntőbe. A Chelsea elleni elődöntő első mérkőzésén sárga lapot kapott, így a visszavágót kénytelen volt kihagyni, de csapata végül Luis García góljával kivívta a továbbjutást. A döntő első félidejében a Milan már háromgólos előnyre tett szert, azonban a második félidőben a Liverpool drámai felzárkózást produkált. 3–2-es Milan-vezetésnél a „Pool” tizenegyest kapott, és az előzetes megbeszélések szerint ennek végrehajtója Alonso volt. Bár a büntetőt elsőre kihagyta, a kipattanót a léc alá zúdította, döntetlenre alakítva az állást. A hosszabbításban nem született gól, a tizenegyespárbajt pedig a Liverpool 3–2-re megnyerte, így övé lett a trófea. A győztes szakvezető, Benítez, Alonso játékát is kiemelte a győzelem megszerzésének okai között. #### 2005–2006: Kupagyőzelem A 2005–06-os szezon során gyakorlatilag minden meccsen játszott, ugyanis elkerülték a sérülések. Mohamed Sissoko érkezésével nagyobb volt a konkurencia a posztján, azonban Gerrard sérülékenységének és a Benítez által kedvelt 4–5–1-es formációnak köszönhetően játszani tudott. Szintén játszott minden egyes BL-meccsen is, azonban a címvédés, mint előtte senkinek, a Liverpoolnak sem sikerült, ugyanis már a kieséses szakasz legelső körében, a nyolcaddöntőben búcsúzott a Benfica ellen. 2006\. január 3-án, a Luton Town FC elleni kupamérkőzésen először szerzett tétmérkőzésen két gólt. Két gólja közül az utóbbi volt a látványosabb, ugyanis közel 60 méterről, bőven a felezővonal mögül talált a hálóba. Ez a mérkőzés egy angol fogadó számára is nagy szerencsét hozott, hiszen 200 fontot tett arra a bajnokság előtt, hogy Xabi Alonso lő egy gólt az idény során a félpályán túlról. Ezt a fogadást Xabi a Luton ellen hozta, és ez a merész brit fogadónak font nyereményt jelentett. A Liverpool 3–1-es hátrányból végül 5–3-ra nyerni tudott. A kupadöntőt Alonso egy korábbi sérülés miatt nem tudta végigjátszani, azonban így is sikerült gólpasszt adnia. A Liverpool tizenegyesekkel diadalmaskodott a West Ham felett. #### 2006–2007, 2007–2008 2006\. szeptember 20-án, a Newcastle ellen, pályafutása egyik leglátványosabb találatát szerezte. Mintegy 64 méterről, vagyis bőven saját térfeléről talált az ellenfél kapujába. Előző gólját a Luton ellen ugyanígy szerezte, így egymás után két gólt is a saját térfeléről lőtt. 2007\. június 8-án öt évvel meghosszabbította szerződését. A szezon egyébként jól indult számára, Gerrard hiányzásával ugyanis nagyobb szerep hárult rá. A nyomást jól viselte, az újonc Derby ellen kétszer is betalált a 6–0-ra megnyert meccsen. Később egy Portsmouth ellen összeszedett sérülés miatt hathetes pihenőre kényszerült. Lábközépcsont-sérüléséből 2007 végén tért vissza, azonban komoly konkurenciái akadtak a jó formában lévő Lucas Leiva és Javier Mascherano személyében. Ebben a szezonban, egészen pontosan 2008. január 12-én játszotta századik bajnokiját a Liverpool színeiben, a Middlesbrough ellen. #### A 2008–2009-es szezon A szezon elején felmerült a távozás lehetősége, ugyanis a Liverpool megpróbálta leigazolni Gareth Barryt. Bár nem távozott, elégedetlen volt a játéklehetőségek hiánya miatt. A Liverpool jól kezdte a szezont, és ebben nagy szerepe volt neki is. Ő lett az első játékos az idény során, aki 1000 jó passzt ki tudott osztani. Utolsó gólját liverpooli színekben a Hull ellen szerezte. ### Real Madrid #### 2009–2010 2009\. augusztus 5-én, 30 millió font körüli összegért lett a Real Madrid játékosa. Sokáig úgy gondolta, nem távozik Liverpoolból, azonban a Benítezzel történt kisebb-nagyobb viták után meggondolta magát. A csapatkapitány, Steven Gerrard csalódottságát fejezte ki Alonso távozását illetően, illetve ennek is tudta be a Pool gyenge szezonkezdését. Első gólját új csapata színeiben a Villarreal 6–2-es kiütésekor szerezte február 10-én, tizenegyesből. Hacsak nem volt sérült vagy eltiltott, minden bajnoki és BL-meccsen kezdőként kapott lehetőséget Manuel Pellegrini vezetőedzőtől. A Real a bajnokság végén 96 ponttal másodikként zárt, vagyis a „királyi gárda” is megdöntötte az előző pontrekordot, mégsem tudott bajnoki címet szerezni, ugyanis az FC Barcelona 98-at szerzett. Év végén a Marca sportnapilap szavazásán az egyetlen Real-játékos lett Cristiano Ronaldo mellett, aki bekerült az év csapatába. Ezenkívül jelölték a liga legjobb középpályásának is, Xavival és Javi Martínezzel együtt. Több spanyol sajtóorgánum a „La Barba Roja”, vagyis a „Vörösszakáll” becenevet adta neki. Ez a Real szurkolói körében is elterjedt. #### 2010–2011 Az új idényt a csapat új vezetőedzővel, az Internazionalétól szerződtetett José Mourinhóval kezdte. Alonso Guti távozásával megkapta a 14-es számú mezt. Az évad során egyetlen gólt szerzett, augusztus 14-i, FC Barcelona elleni szuperkupa-mérkőzésen. #### 2011–2012 Harmadik madridi szezonját ismét egy szuperkupa-góllal kezdte, ismét a Barcelona ellen. 2011. szeptember 21-én lejátszotta századik hivatalos mérkőzését a Real Madrid színeiben, a Racing de Santander ellen 0–0-ra végződő bajnokin. Ebben a szezonban egy év szünet után a bajnokságban is betalált, és továbbra is a legtöbb mérkőzésen kezdőként kap játéklehetőséget. Xabi Alonso értékes játékával segítette hozzá a Real Madridot 32. bajnoki címéhez. #### 2013–2014 2014\. január 8-án további két évvel hosszabbította meg szerződését a Királyi Gárdánál. 2014\. április 29-én a Real Madrid 4–0-s győzelmet aratott a Bajnokok Ligája elődöntőjében az FC Bayern München felett, így összesítésben 5–0 arányban kvalifikálta magát a fináléba. Alonso a mérkőzés során sárga lapot kapott, és mivel már a meccs előtt is rendelkezett kettővel, ez azt jelentette, hogy a döntőben nem léphet pályára. Csapata hosszabbítás után a tizedik Bajnokok Ligája trófeáját szerezte meg, miután hosszabbításban 4–1-re győzte le a városi rivális Atlético Madridot. ### FC Bayern München thumb\|left\|161px\|A Bayern München színeiben a CSZKA Moszkva ellen 2014-ben. 2014. augusztus 29-én 2 évre írt alá a Bayern Münchenhez. Első mérkőzését a bajor klub színeiben a Schalke 04 elleni 1-1-es döntetlenre végződő idegenbeli mérkőzésen játszotta. Szeptember 27-én új rekordot állított fel a német bajnokságban: az 1. FC Köln elleni 2–0-ra megnyert idegenbeli mérkőzésen 198 sikeres passzot osztott ki. Első gólját új csapatában október 18-án az SV Werder Bremen elleni 6–0-ra megnyert mérkőzésen szerezte szabadrúgásból a labdát a sorfal alatt elgurítva. 2015\. február 17-én 100. Bajnokok Ligája meccsén két sárga lapja után kiállították a Sahtar Doneck ellen, a találkozó 0–0-s döntetlennel zárult. Eltiltását azonban feloldották a visszavágóra, ott a Bayern 7–0-s győzelmet aratott. Április 28-án egyike volt azon négy játékosnak, akik a klubvilágbajnok győztes csapatból kihagyták a Borussia Dortmund elleni kupaelődöntőt, mely 2–0-s vereséggel zárult számukra. A Wolfsburg elleni szuperkupa mérkőzés során ő volt az egyetlen, aki tizenegyest hibázott a szétlövések során a gárdából. December 18-án 2017-ig hosszabbított klubjával. 2017\. március 9-én a klub televíziójának élő adásában jelentette be, hogy felhagy a profi futballal. ### Válogatott Először a 2004-es Európa-bajnokságon szerepelt a válogatottal. Mindhárom csoportmeccsen, vagyis Oroszország, Portugália és a később győztes Görögország ellen is játszott. A spanyoloknak nem sikerült a csoportból való továbbjutás, mivel utóbbi két ellenfelétől egyaránt vereséget szenvedett. A két évvel későbbi világbajnokságon Ukrajna ellen ő szerezte a válogatott első gólját a tornán, ez egyben az ő első gólja is volt a nemzeti csapat színeiben. A csoportelsőség ellenére Spanyolország már rögtön a nyolcaddöntőben kiesett, ahol a francia válogatott jelentett túl nagy feladatot számára. A 2008-as Európa-bajnokságon javarészt csere volt, azonban a kulcsemberek pihentetése miatt az utolsó csoportmeccsen csapatkapitányként vezethette ki a spanyolokat, és ő lett a mérkőzés legjobbja. A nagy konkurenciát mutatja, hogy ezzel együtt sem sikerült megtartania kezdőcsapatbeli pozícióját. A spanyolok 44 év után tudtak ismét felnőtt világversenyen győzni, Alonso a hatból négy mérkőzésen játszott. A 2010-es vb-n már az összes meccset végigjátszotta, és nagy szerepe volt abban, hogy a spanyolok megszerezték történetük első világbajnoki címét. A döntő 26. percében Nigel de Jong egy rendkívül durva szabálytalanságot követett el ellene. Egy átlagos, labdáért folytatott párharcot követően teli talppal találta el Alonso mellkasát. Bár ápolni kellett, nem sokkal ezután mégis folytatta a játékot. 2012\. június 23-án 100. válogatott meccsét játszotta az Európa-bajnokságon a franciák elleni nyolcaddöntőben, a számukra győztes kimenetelű összecsapás mindkét találatát ő szerezte. A portugálok ellen az elődöntőben 0–0-s döntetlen született a rendes játékidőben, a hosszabbítás után a tizenegyes párbaj során büntetőt hibázott, ugyanakkor Spanyolország 4–2 arányban felülmúlta ellenfelét. A döntőben 4–0-ra győzött a spanyol válogatott az olaszok ellen, így Alonso második Európa-bajnoki címét ünnepelhette. A 2014-es vb során már a csoportkörben kapitulált a La Roja. Alonso ugyan tizenegyesből vezetést szerzett Hollandia ellen, de a hollandok megfordították az összecsapást 2–1-re. A Chile elleni találkozón sárga lapot kapott és mindössze egy félidőt játszott, a mérkőzés 2–0-s vereséggel zárult számukra. Az utolsó meccsen, Ausztrália ellen 3–0-s győzelmet arattak, Alonso pedig 83 percet töltött a pályán. 2014\. augusztus 27-én bejelentette visszavonulását a nemzeti tizenegyben. ## Edzői pályafutása 2018\. augusztus 29-én bejelentették, hogy visszatér a Real Madridhoz és az U13-as csapat edzője lesz. 2019. július 10-én hivatalosan jelentette be a Real Sociedad csapata, hogy a harmadosztályban szereplő második csapat vezetőedzője lett. A 2020–21-es szezont követően feljutottak a másodosztályba. 2022. május 25-én bejelentette, hogy a szezon végén távozik a klubtól. Október 5-én a német Bayer Leverkusen vezetőedzőjének nevezték ki. ## Magánélete Felesége Nagore Aranburu, első gyermekük 2008. március 11-én született, a fiú a Jontxu nevet kapta. Mivel a gyermek születésekor mindvégig feleségével maradt, kénytelen volt kihagyni egy Internazionale elleni BL-mérkőzést, emiatt kisebb összetűzésbe keveredett a vezetőedzővel, Rafa Benítezzel. 2010. március 30-án született meg második gyermekük, a lány az Ane nevet kapta. Jó kapcsolatot ápol a jelenleg az Arsenalban játszó Mikel Artetával, akivel gyerekkorában egy utcában lakott. Arteta részben Alonso meggyőzésének köszönhetően igazolt korábban a kisebbik liverpooli csapathoz az Evertonhoz. Testvére, Mikel, szintén szerepelt rövid ideig Angliában, egy szezonon keresztül kölcsönben a Boltonnál. Mivel nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, egy év elteltével visszatért az őt kölcsönadó Real Sociedadhoz. Másik testvére, Jon, játékvezetőként tevékenykedik. ## Karrierje statisztikái ### Klub 2014\. október 28-i állapot szerint. ¹Tartalmazza az FA Kupa és a Copa del Rey mérkőzéseket. 2Tartalmazza az Európai Szuperkupa, a Klubvilágbajnokság, a Community Shield és a Spanyol szuperkupa mérkőzéseket. ### Válogatott 2014\. június 18-i állapot szerint. ### Válogatott góljai ## Edzői statisztika 2024\. február 03-án lett frissítve. ## Sikerei, díjai ### Liverpool - Angol kupa (1): 2005–06 - Angol szuperkupa (1): 2006 - Bajnokok Ligája (1): 2004–05 - UEFA Szuperkupa (1): 2005 ### Real Madrid - Spanyol kupa (1): 2010–11, 2013-14 - Spanyol bajnok (1): 2011–12 - Bajnokok Ligája (1): 2013–14 - UEFA Szuperkupa (1): 2014 ### Válogatott - Európa-bajnok (2): 2008, 2012 - Világbajnok (1): 2010 ### Egyéni - Don Balón-díj: 2003

Tépőzár

A tépőzár napjaink egyik fontos, ma már nélkülözhetetlen oldható záró vagy rögzítő eleme. Ruházati termékeken, háztartási és lakástextíliákon, bőrdíszmű árukon, cipőkön, gyógyászati eszközökön, csomagolásokon, járműveken és sok más helyen is alkalmazzák gyors, tartós, biztos megfogású zárásra, kézzel oldható nyitásra, kisebb-nagyobb tárgyak oldható rögzítésére. ## Története A tépőzár feltalálója a svájci Georges de Mestral (1907–1990), aki az ötletet a bojtorján „működéséből” merítette és sikerült textilanyagból hasonló „horgos-hurkos” rendszert előállítania. A hagyomány szerint 1941-ben egy hegyi kirándulásról hazatérve a kutyája szőrébe és a saját nadrágjába ragadt bojtorján terméseket csak nagy nehezen tudta eltávolítani. Ezeket mikroszkóp alatt megvizsgálva adódott az ötlet, hogy megkíséreljen a bojtorján apró, rugalmas horgait utánozva egy hasonló elven működő záróelemet kifejleszteni. (Idézik is egy későbbi mondását, amelyet cége vezetőinek mondott: „Ha bármelyik alkalmazottjuk kétheti szabadságot kér, hogy kirándulni mehessen, engedjék el!”.) De Mestral egy lyoni szövőmesterrel együttműködve (az egyetlennel, aki hitt a megoldás sikerében, nevét a források nem említik) először pamut anyagú szövettel kísérletezett, de ez nem vált be, a pamut szakítószilárdsága nem bizonyult elég nagynak, hamar tönkrement. Ezért a nem sokkal korábban elterjedt poliamid szálasanyaggal folytatta próbálkozásait és ez sikerre vezetett. Rájött, hogy ha a poliamidszálakat a szövés során infravörös (hő)sugárzásnak teszi ki, majd gyorsan lehűti, a szálakból képzett hurkok alakjukat megtartva rögzülnek, de rugalmasak maradnak. Hosszas kísérletezés során arra is talált megoldást, hogy a szövésnél eredetileg zárt hurkokat még a gépen felvágja, így alakítva ki a szövet felületéből kiálló horgokat, amelyek azután – a bojtorjánhoz hasonlóan – bele tudnak kapaszkodni a másik, sokkal finomabb fonalhurkokkal borított bolyhos plüssfelületbe. Az egész eljárás gépesített megoldása egy évtizedig tartó kísérletezés eredménye volt és 1951-ben érett meg arra, hogy szabadalmaztathassa. A találmányt Velcrónak nevezte el, ami a tépőzár két alkotóelemének, a hurkos plüss-szalagnak (velours) és a horgokkal borított másik textilszalagnak (crochet) francia elnevezését kombinálja. A feltaláló 1952-ben Svájcban céget alapított az új termék előállítására. Először Nyugat-Európában és Kanadában vezette be termékét, majd 1957-ben az USA-ban megalapította a Velco Industries céget. 1958-ban az USA-ban is szabadalmaztatta találmányát és ott is megkezdte a forgalmazást. A tépőzárat kezdetben ruházati cikkeken alkalmazták, de hamar kiderült, hogy más területeken is igen jól beválik. Legnagyobb sikerét akkor érte el, amikor a NASA használni kezdte a tépőzárszalagokat az űrhajósok ruházatán, jelentősen megkönnyítve ezzel számukra bonyolult öltözékük zárását, illetve nyitását, valamint egyes felszerelések rögzítésére az űrhajóban. Ennek mintájára sportruházatokon, búvárruhákon, sporteszközökön is jelentős szerepet kapott. De Mestral idővel a világ minden, iparilag jelentős országában szabadalmaztatta találmányát és ma már világszerte ismerik és használják, gyakran helyettesítve vele a cipzárat. A Velcro szabadalmi védettsége 1978-ban lejárt, és ma már sokfelé, más cégek (Kuraray, Unitika, YKK stb.) is gyártanak ugyanezen az elven működő tépőzárat. Ugyanakkor a velcro szót gyakran gyűjtőnévként is használják az ilyen fajta tépőzárakra, bár a Velcro cég hevesen tiltakozik ez ellen. ## A tépőzár gyártása ### Szövés A tépőzár elemeit, a horgokkal, illetve hurkokkal borított szalagokat textilipari kelmeképző eljárással állítják elő. A horgokkal borított szalagot szalagszövéssel, a plüss-szövetek gyártási elvén készítik, a hurkos szalagot hasonlóképpen szövéssel, vagy pedig kötéssel állítják elő. Anyaguk általában poliamid vagy poliészter, de speciális célokra készítik más anyagokból is. A horgokkal ellátott szalagban a kampókat viszonylag vastag, huzalszerű monofilamentből alakítják ki, a hurkokkal ellátott másik szalag felületét (amelybe a horgok belekapaszodnak) vékony, multifilament fonalak alkotják. A megfelelő szövetszerkezet kialakításához speciális szalagszövőgépet használnak, amely az ún. forgófonalas kötésmód (szaknyelven: „dreher-szövés”) elvén működik, ezzel biztosítva, hogy a felvágott horgok ne hullhassanak ki. ### Kikészítés Annak érdekében, hogy a monofilament fonalból képzett hurkok szabályos alakúak legyenek és azt felvágás után is megtartsák, a szövött szalagot hőrögzíteni kell. Az előrögzítést magán a szövőgépen végzik egy hősugárzó segítségével, amely poliamid 6.6 esetében pl. 170-175 °C-ra hevíti fel a szalagot, amit azután hirtelen lehűtenek, így stabilizálva a hurkok alakját. A végső rögzítést azután külön műveletben, speciális apró fémszemcsés közegben, ún. „homokban” végzik. Ezt a kezelést az előrögzítésnél magasabb hőmérsékleten hajtják végre, ez a hatás biztosítja a tartós hurokalakot a tépőzár zárása, illetve nyitása során, vagy a tépőzárral ellátott termék tisztításakor. A hőközlés és hűtés művelete a hurokalak rögzítésén kívül az egész termék maradandó stabilizálást célozza. A hőrögzítést követően porolással távolítják el a hurkok között esetleg bennmaradt szemcséket. Az appretálás műveletével a hurkos, illetve horgos felület további stabilizálását érik el. A szalagok fonákoldalát műgyantával vonják be, a hőkezeléssel kialakuló makromolekulás réteg a színoldalon kiálló hurkok, illetve horgok még jobb megtartását eredményezi. Eddig együtt folyik a kétféle szalag gyártása, ezután a funkciótól függően kettéválik a további technológia. #### A hurkos szalag kezelése A hurkos szalag aktív felületén a hurokrendszert mechanikai hatásokkal fellazítják. A multifilamentből (sok elemiszálból) álló hurkokat minél jobban szét kell választani, hogy a horgok jól belekapaszkodhassanak. A tépőzár hurkos szalagja ezért látszik szabad szemmel rendkívül borzolt plüss-szerű felületnek. A hurkok stabil szalagban maradását az alkalmazott szövetkötésmód és a hőrögzítés, appretálás együttesen biztosítja. #### A horgos szalag kezelése A monofilból (a huzalszerű, viszonylag vastag szintetikus fonalból) kialakított hurkok pontos felvágása – a horgok kiképzése – alapvetően befolyásolja a kész tépőzár minőségét. A vágás során arra kell ügyelni, hogy csak az egyik hurokszár kijelölt helyén következzék be szabályozott vágás, hiszen ha két helyen is átvágnák, vagy nem megfelelő helyen vágnák el a hurkot, nem alakulhatna ki az a kampó (horog), ami beleakadhat a másik szalag szálhurkaiba. A vágást egymással ellentétesen elmozduló vágóélekkel hajtják végre, elrendezésük és mozgatásuk szigorú szabályokat követ. Mind a horgos, mind a hurkos szalag hátoldalát elláthatják olyan bevonattal, amely öntapadóvá teszi ezeket. Amelyeken ilyen bevonat nincs, azokat varrással lehet rögzíteni az alapkelméhez. ### Színezés A tépőzár színezésére a gyártási folyamat legvégén kerül sor. Mindkét szalagfélnek azonos színűnek és egyaránt kiváló színtartóságúnak kell lennie. Olyan nyersanyagokat kell tehát választani, amelyek mind a színezésnél, mind a hőrögzítésnél egyformán viselkednek. Leggyakrabban poliamid 6.6-ot választanak, de egyéb szintetikus alapanyagok is előfordulnak (pl. poliészter), azonban épp a színezési körülmények lehetnek korlátozó tényezők (pl. a poliészter csak atmoszferikus nyomás felett színezhető). Mivel mindkét szalagfél teljesen kész állapotában kerül sor a színezésre, a színezés során fellépő hatások nem ronthatják a szalagok tapadó képességét. ## A tépőzár tulajdonságai A tépőzár rendkívül erős rögzítést ad, ami azonban függ az egyes szalagfelek kiképzésétől, elsősorban a felhasznált fonalak anyagától és finomságától, a horogsűrűségtől (azaz a felületegységre eső horgok számától), a horgok irányítottságától (az egy irányban rendezett horgok tetszetősebb felületet, de kevésbé szilárd rögzítést eredményeznek), valamint az alkalmazott szövetszerkezettől. Magától értetődik, hogy minél nagyobb felületű az egymáshoz rögzített két szalagfél, és minél sűrűbben vannak horgok a szalagban, annál erősebb kötést biztosítanak, hiszen annál több horog és hurok kapcsolódik egymáshoz. A nyíróerőkkel szembeni rendkívül nagy ellenállása még egyes kötőelemek szegecselést helyettesítő, egyszerűbb szerelését is lehetővé teszi. Szakirodalmi utalások szerint egy kb. 13 cm2 területű, függőleges falra erősített tépőzár akár 79 kg-ot is képes megtartani. Ha rezgő alkatrészeket rögzítenek egymáshoz ily módon, ez még fokozza is a rögzítőerőt, mert elősegíti, hogy minél több horog akaszkodjon bele az ellenoldali hurkokba. A rögzítő erőt a szalagok helyes alkalmazási módjával is növelni lehet. A legerősebb kötést az biztosítja, ha a szalagok síkban helyezkednek el. Szétnyitni is úgy lehet, ha az egyik szalagfelet meghajlítják és úgy választják le a másik szalagfélről. Kis felületű tépőzár is nagy rögzítőerőt eredményezhet, ha gondoskodnak arról, hogy a két szalagfél külső erő hatására folyamatosan egymáshoz nyomódjon. Ezt használják ki például egyes cipőkonstrukciók esetében, ahol az egyik szalagot egy nyíláson fűzik át a másik szalagfélhez való tapasztás előtt. A textiltermékeken alkalmazott tépőzárakkal szemben az egyik alapkövetelmény a használat, illetve tisztítás során fellépő mechanikai és vegyi hatásokkal szemben tanúsított ellenállás. A textilanyagra vonatkozó kezelési jelképekben megfogalmazott körülményeket károsodásmentesen és a záródási/nyithatósági funkció teljes megtartásával kell bírnia a késztermék teljes életciklusa alatt. A tépőzárat gyakran nagy értékű árukba építik be, így a kifogástalan minőség és tartósság garantálása rendkívül fontos. A horgok még a legjobb minőségű tépőzárak esetében is előbb-utóbb veszítenek rugalmasságukból és kinyúlnak, ami természetesen rontja a rögzítőképességüket, de a tapasztalatok szerint ezek a szalagok akár 10–20 ezer zárást-nyitást is minőségromlás nélkül viselnek el. Mindemellett a tépőzár alkalmazásának bizonyos hátrányai is vannak. Ruházati cikkeken például előfordul, hogy záráskor a két szalagfelet nem pontosan fektetik egymásra, ilyenkor a horgok a velük szemben levő alapkelme felületét sértik meg és nemkívánatos bolyhozódást okoznak. Ez oda is vezet, hogy az alapkelméből leváló apró szálak előbb-utóbb szennyezik a tépőzárat, különösen a horgos felet. Ha ez bekövetkezik, ez ronthatja a tapadóerőt. A tépőzár nyitása elkerülhetetlenül jellegzetes hanghatással jár, ami bizonyos körülmények között (pl. rejtőzködő katonák esetében) hátrány lehet. ## Alkalmazási területek A tépőzárral történő oldható rögzítés igen sokféle területen kiválóan bevált. Mindenekelőtt a ruházkodásban terjedt el széles körben: eredményesen alkalmazzák gombok, csatok, cipzárak helyett kabátokon, nadrágokon, zsebeknél, cipők, szandálok és csizmák zárására (cipőfűző vagy csatok helyett). Emellett alkalmazásra talált különböző bőrdíszműárukon (táskákon, bőröndökön, tárcákon stb.), hátizsákokon, sporteszközökön, szőnyegek, függönyök, kárpitok rögzítésénél, az egészségügyben pelenkák, maszkok, gyógyászati segédeszközök rögzítésénél stb., még mesterséges szív rögzítésére is használják. Kiválóan bevált a járműiparban például üléshuzatok rögzítésére, egyes felszerelési tárgyak, kábelek rögzítésére, valamint az űrhajózásban szintén tárgyak rögzítésére és az űrhajós öltözékek egyes elemeinek zárására, rögzítésére. Az űrhajósok öltözékében speciális felhasználásokkal is találkozunk: a sisakba épített tépőzárbélyeg például orruk megvakarását teszi lehetővé. Nagy felhasználója a tépőszalagoknak a hadsereg is, amely az egyenruhákon sok helyütt alkalmazza ezt a záróelemet. (A fentiekben említett hátrány kiküszöbölésére a Velcro cég kifejlesztette az USA hadserege számára a zajtalanul nyitható változatot is.) Ugyancsak katonai alkalmazás, hogy tépőszalaggal rögzítenek lövedékálló kerámialemezeket katonai járművek oldalára. Felhasználják a tépőzárat műgyep rögzítésére, sőt paróka rögzítésére is. Különböző felhasználási területek igényeinek megfelelően ma már gyártanak hőáló (meta-aramid szálakból készített), különlegesen nagy szilárdságú (para-aramid szálakból álló), elektromosan vezető és vízálló tépőzárváltozatokat is. Az űrhajózásban használnak olyan tépőzárat, amelyen a horgokat Teflonból, a másik felet üvegszál szalagból kiálló poliészter hurkokból alakítják ki. Kifejlesztették a szalagok rugalmas változatát is. A tépőzárakat ma már különböző formákban hozzák forgalomba. A legelterjedtebbek a különböző szélességű szalagok, amelyeket a felhasználó a szükséges hosszúságokra darabolhat fel, de emellett kaphatók előre elkészített négyzetes, kör alakú stb. formák is, öntapadós vagy felvarrható kivitelben egyaránt. Gyűrű alakú rögzítések készítésére (pl. kábelkötegek rögzítésére) olyan változat is készül, amelynél a szalag egyik végén az egyik oldalt horgok, a másik végén a másik oldalt hurkok borítják, így amikor a két szalagvéget összeillesztik, egymáshoz rögzíthetők. Kialakult egy új sportág is: a „tépőzárugrás”. Itt a résztvevők a tépőzár egyik elemével borított ruházatot viselnek és nekiugranak egy felfújt falnak, amelyet a tépőzár másik elemével vontak be. A két záróelem összetapad és megtartja az ugrót a falon. ## Újabb fejlesztések Gombafejes tépőzár A horgokat helyettesíthetik gomba alakú kis tüskék is, amelyek feje beleakad az ellenoldal szálakból kialakított hurkaiba. Ez az ún. „gombafejes tépőzár”. Ennek „Dual Lock” illetve „Duotec” márkanevű változata műanyagból (pl. polipropilénből) készül. Az alaplemezből apró, gomba alakú „tüskék” állnak ki szabályos elrendezésben és olyan kialakításban, hogy két ilyen lemez a „tüskés” oldalával egymás felé fordítva nyomásra összekapaszkodik: a „gombafejek” egymásba kapaszkodnak. Ez igen erős, de mégis oldható kötést eredményez. A lemezeket többnyire ragasztós hátoldallal készítik. Nem ruhadarabokon alkalmazzák, hanem tárgyak rögzítésére. Egymásba csúsztatható rögzítőelemek Leonard Duffy nevéhez fűződik egy másfajta megoldás. Itt nem horgok kapcsolódnak hurkokhoz, hanem egymásba csúsztatható, szigetszerűen kiemelkedő elemek rögzítik az összeillesztendő két felet. Ez a megoldás erősebb kötést biztosít, tartósabb a tépőzárnál (amelynek bolyhos része hamarabb elkophat, és a horgok kitágulhatnak), kevésbé kényes a szennyeződésre, hangtalanul nyitható, emellett lég- és páraáteresztő alapra készült, ami - ha például kötszer rögzítésére használják - előnyös a viselés szempontjából. Hátránya viszont, hogy terjedelmesebb, mint a tépőzár, és nem annyira hajlékony. Duffy ezzel a találmányával 2007-ben elnyerte a NASA által kiírt Invention „Create the Future” (Jövőteremtés) feltalálói díjat. Fém tépőzár Németországban kísérleteznek azzal is, hogy a horgokat fémlemez felületén alakítsák ki. Nanotépőzár Az USA-ban kísérletek folynak az ún. „nanotépőzár” létrehozására, amelyben a horgokat szén nanocsövecskékből állítanák elő. A nano méretű horgok a jelenleginél sokkal nagyobb számban boríthatnák a felületet, megsokszorozva ezzel a rögzítőerőt. A nanotépőzár egy másik változata egy olyan készítmény, amelyet a gyógyászatban alkalmaznak. Valójában ez nem textilipari eljárással készül, hanem egy biopolimer (chitosan), amelyet egyes rákfélék páncéljából vonnak ki és amely horgok módjára képes rátapadni az élő szervezet egyes szöveteire, hasonlóképpen, mint a valódi tépőzár. Ez a jelenleg fejlesztés alatt álló eljárás a sebkezelésben lenne alkalmazható.

Törpe víziló

A törpe víziló (Choeropsis liberiensis, korábban Hexaprotodon liberiensis) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a vízilófélék (Hippopotamidae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen élő képviselője és egyben típusfaja is. A legközelebbi rokona a ma már kihalt madagaszkári törpe víziló (Choeropsis madagascariensis). A nílusi víziló (Hippopotamus amphibius) kisméretű rokona Nyugat-Afrika esőerdeiben és mocsaraiban őshonos. Főleg Libériában található meg, azonban kisebb állományai vannak Guineában, Sierra Leonéban és Elefántcsontparton is. A törpe víziló nagyobb társa mellett a másik élő vízilófaj. A törpe víziló jobban alkalmazkodott a szárazföldi életmódhoz, de ez is a vizek közelében él, mivel bőrét nedvesen kell tartania, továbbá a víz csökkenti a testhőmérsékletét. A párzás és az ellés egyaránt megtörténhet a vízben vagy a szárazon. Növényevő állatként a törpe víziló számos növényi eredetű táplálékot fogyaszt, többek között páfrányokat, széleslevelű növényeket, füveket és gyümölcsöket. Mivel nagyon ritka állat és éjjeli életmódot folytat, igen nehéz a vadonban megfigyelni. Létezését talán ezért is a természettudomány csak a 19. század végén fogadta el, azelőtt mesebeli állatnak, afféle kitalációnak tartották. A késői elfogadás oka még részben a hitetlenkedés és részben az, hogy Nyugat-Afrika esőerdeiben, a századforduló idején élt „fehér ember” számára kevésbé ismert környezetben honos. Rendszertani beosztása többször változott azzal párhuzamosan, ahogy egyre többet tudtak róla a természettudósok kideríteni. Az állatkertekbe csak a 20. század elején került be. Fogságban egyébként jól szaporodik és tanulmányozása is főleg az állatkerti példányoknak köszönhető. A faj fennmaradása sokkal inkább biztosítható az állatkertekben, mint a természetben. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) veszélyeztetett fajként tartja számon; becslései szerint a vadonban kevesebb, mint 3000 példány él. A törpe víziló számára a legfőbb veszélyforrás az élőhelyének az elvesztése, mivel az erdőket, amelyben él, kivágják, és helyükön mezőgazdasági területeket létesítenek. Továbbá irtják az orvvadászok és a helybeliek is a húsáért. A térségben zajló háborúk és egyéb fegyveres konfliktusok is ártanak ennek az állatnak, és természetes ellenségei is elejthetnek e fajból néhány példányt. Libériában azon állatok közé tartozik, amelyeket rendszeresen orvvadásznak. ## Rendszertani besorolása Általánosan elfogadott tény, hogy ez az emlősállat a vízilófélék közé tartozik, azonban a nembeli besorolása még mai napig is vitatott. Egyes rendszerezők a Choeropsis („disznóra hasonló”) nembe helyezik, míg mások a Hexaprotodon (hat metszőfogú) nevű nembe sorolnák be. A vízilófélék családját egyesek lealacsonyítják alcsaládi szintre, míg megint mások a fosszilis Anthracotheriidae családdal tennék egy csoportba, megalkotva az Anthracotheroidea vagy a Hippopotamoidea nevű öregcsaládot. Amint egyre többet tudott meg róla a tudomány, úgy változott az állat rendszertani besorolása. Első leírója, Samuel George Morton amerikai orvos és természettudós, először a Hippopotamus minor nevet adta neki, de mivel szerinte is megjelenésben és életmódban igen eltér a közismert nagytestű rokontól, megalkotta számára a saját Choeropsis nevet. 1977-ben Coryndon azt javasolta, hogy az állatot sorolják be a Hexaprotodon nembe, amely főleg a kihalt, ázsiai vízilovakat foglalja magába. A javaslatot széles körben elfogadták, legalábbis 2005-ig, amikor is Boisserie – miután alaposan áttanulmányozta a vízilovak törzsfejlődését – határozottan azt állította, hogy a törpe víziló nem tartozik a Hexaprotodon-fajok közé. Továbbá javasolta, hogy az állatot helyezzék vissza a korábbi, azaz a Choeropsis nembe. Akármelyik nembe is tartozik tudományos néven H. liberiensis vagy C. liberiensis, a zoológusok egyetértenek abban, hogy a nemében az egyetlen élő fajt alkotja. ### Kifejlődése A törpe víziló evolúcióját főleg a nílusi víziló szempontjából szokták kutatni. Korábban úgy vélték, hogy a vízilófélék családja szoros rokonsági kapcsolatban áll a disznófélék (Suidae), illetve a pekarifélék (Tayassuidae) családjával. Azonban az utóbbi tíz év kutatásai azt mutatták, hogy valójában a vízilovak legközelebbi rokonai a cetek (Cetacea), vagyis a közismert bálnák és delfinek. E két állatcsoportnak körülbelül 60 millió évvel ezelőtt a párosujjú patásokból származó kétéltű életmódot folytató közös őse volt. Ez a feltételezett ős körülbelül hatmillió évvel később vált két különálló fajra. Ennek az egyik ágából a cetek fejlődtek ki, míg a másikból a mára már fosszilis Anthracotheriidae család, amelynek számos tagja volt. E családhoz tartozó fajok az eocén végén jelentek meg; négy lábujjuk volt és a mai vízilovakra hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy nekik kisebb és keskenyebb fejük volt. Az eddigi kutatások alapján a vízilófélék mélyen be vannak ágyazódva az ősi Anthracotheriidae családba. A legkorábbi ismert igazi víziló a 16-8 millió éves, afrikai származású Kenyapotamus. Ez az ősállat csak néhány töredékes maradványból ismert, de becslések szerint a mérete akkora lehetett, mint a mai törpe vízilóé. Feltételezések szerint a vízilófélék Afrikában jelentek meg először, később közülük egyes fajok áttelepültek Ázsiába és Európába. Amerikában eddig még nem fedezték fel egyik fajukat sem. Körülbelül 7,5-1,8 millió évvel ezelőtt megjelent az Archaeopotamus, a Hippopotamusok és a Hexaprotodonok feltételezett közös őse; ez az emlősállat Afrikában és a Közel-Keleten élt. A víziló maradványokat csak kevesen tanulmányozták eddig, de az eddigi ismeretek szerint a ma élő két emlősnem, azaz a Hippopotamus és a Choeropsis közös őse körülbelül 8 millió évvel ezelőtt élhetett. A törpe víziló ősi változata a Saotherium lehetett. A Saotherium és a Choeropsis a Hippopotamustól és a Hexaprotodontól eltérően bazálisabb csoportot alkot, tehát jobban hasonlítanak az ősvízilovakra. ### Alfajai A 20. század elejéig Nigériában is élt egy törpe víziló alfaj, bár sokak szerint a létezése kérdéses. Ezt az alfajt sosem látták a vadonban és be sem fogtak belőle egy példányt sem. Minden állatkerti és múzeumi egyed a libériai alfajhoz tartozik. Ez az állat a Choeropsis liberiensis heslopi (Corbet, 1969); korábbi nevén Hexaprotodon liberiensis heslopi (Corbet, 1969) trinomiális tudományos nevet kapta. Csak a Niger folyó deltájában élt, Port Harcourt nevű város közelében. Az 1940-es évek elején I. R. P. Heslop brit gyarmati tiszt gyűjtött be néhány példányt a múzeum számára, de azóta sem érkezett hiteles beszámoló erről az állatról. Ha létezett is, valószínűleg ez az alfaj mára már kihalt. A Choeropsis liberiensis heslopi az alfaj nevét I. R. P. Heslop brit tisztről kapta, aki 1945-ben azt állította, hogy a Niger deltájában lelőtt egy ilyen állatot és begyűjtött néhány koponyát. Az ő akkori becslései szerint a térségben legfeljebb 30 egyed maradt. Heslop a londoni Természettudományi Múzeumnak négy törpe víziló koponyát küldött el. 1969-ig ezeket a koponyákat nem vetették taxonómiai vizsgálatok alá. G. B. Corbet, miután összehasonlította a koponyák alakját és méretét máshonnan származó leletekkel, kijelentette, hogy a Heslop által begyűjtött maradványok nem azonosak a C. l. liberiensis nevű alfajjal. A nigériai törpe vízilovakat a következő helyeken látták, illetve lőtték le: Rivers, Imo és Bayelsa állam. A helyi lakosok tudnak arról, hogy a térségben egykor létezett ez az emlősfaj, de hiteles leírások nincsenek róla és a történeteik már mese számba mennek. A két alfajt 1800 km távolság és az úgynevezett Dahomey Gap választja el. Ez egy hatalmas szavannás térség, amely Nyugat-Afrika erdős részeit választja szét. A másik alfaj színre lépésével a Choeropsis liberiensis liberiensis (Morton, 1849) trinomiális tudományos nevet a libériai alfaj kapta meg; ennek a korábbi szinonimái a következők: Hexaprotodon liberiensis liberiensis (Morton, 1849); Hippopotamus minor (Morton, 1844). Ez az alfaj, amely egyben a törzsalfaj is, Libérián kívül még megtalálható Guineában, Sierra Leonéban és Elefántcsontparton. ### Rokon fajok A törpe víziló legközelebbi rokona és a Choeropsis emlősnem másik faja a mára már kihalt madagaszkári törpe víziló. Ez az állat két másik nemrég kihalt vízilófélével együtt Madagaszkáron élt. A kihalt állat mérete és életmódja nagyjából megegyezett a ma is élő kétéltű emlősével. A sziget magasabban fekvő erdeiben élt, nem pedig a nyíltabb folyószakaszokban. Körülbelül az utóbbi 500 évben halhatott ki. A pleisztocén és a holocén korok idején a Földközi-tenger szigetein is éltek törpe vízilovak; ilyenek a ciprusi törpe víziló (Hippopotamus minor), a krétai törpevíziló (Hippopotamus creutzburgi), a Hippopotamus melitensis és a Hippopotamus pentlandi. Bár ezek neveiben szerepel a „törpe” megnevezés, ezek nem is olyan közeli rokonai a törpe vízilónak. Ugyanabba az emlősnembe tartoznak, mint amelybe a nílusi víziló is tartozik. Ezek az ősvízilovak az úgynevezett messinai sókrízis, a Földközi-tenger időleges kiszáradása idején jutottak el későbbi élőhelyükre. A tengerszint helyreállása után a szigeteken maradva lett a méretük kisebb (izolált zsugorodás), aztán fokozatosan kihaltak. Feltételezések szerint ezek a „zsugorodott” fajok az európai Hippopotamus antiquus leszármazottai. Ez az állat kicsivel nagyobb volt, mint a ma is élő nílusi víziló. A „zsugorodott” fajoktól eltérően az élő törpe víziló nem „ment össze”, hanem egyszerűen ősi tulajdonságokkal rendelkezik. Ekkora a tényleges mérete, és valójában nem lenne helyénvaló törpének nevezni. ## Megjelenése Ez az állat megjelenésében majdnem olyan, mint a közönségesebb, nagyobb rokona. Négyujjú, rövid lábai hordozzák tömzsi és nehézkes testét. A csontjai, hogy elbírják a testsúlyát, vastagok. Mindezek ellenére a törpe víziló fele olyan magas, mint a nílusi víziló, testtömege pedig egynegyede a nagyobb rokonáénak. A kifejlett törpe víziló marmagassága körülbelül 75–100 centiméter, hossza 150–175 centiméter, testtömege 180–275 kilogramm. Csupasz, szőrtelen bőre zöldesfekete árnyalatú vagy sötétbarna, amely már majdnem feketének tűnik. Hasa jóval világosabb, krémes szürke színezetű. A bőre igen hasonlít a nagyobb rokonéra; a kisebb állat esetében is a felhám vékony, míg az irha néhány centiméter vastagságú. Amint a nílusi vízilónak, a törpe vízilónak is van egy különleges testnedve, ami olyan, mint a „véres izzadság”; bár ez a vörös színű bőrvédő váladék sem nem vér és sem nem izzadság. Ez az erősen lúgos anyag feltételezések szerint fertőtlenítő (antiszeptikus) és fényvédő hatású. A vízilovak bőre ugyanis elég hamar kiszárad és olyankor megrepedhet, emiatt a két állatfaj – főleg nappal – sok időt tölt a vízben. Nílusi rokonának csontvázával összehasonlítva az övé vékonyabb, ami normális a kisebb méretből adódóan. További különbség, hogy a nílusi víziló gerince, azaz hátvonala párhuzamos a talajjal, míg a kisebb emlősé púpozott, ami megkönnyíti a haladását az erdők sűrű növényzete között. Testéhez viszonyítva a törpe víziló lába és nyaka hosszabb, míg a feje kisebb. Szemei, fülei és orrnyílásai nem olyan nagyok és nem is a fej teteje tájékán helyezkednek el, mint a nílusi víziló esetében, ami azt jelenti, hogy a szóban forgó víziló nem tartózkodik olyan sokat a mély vízben, mint a másik faj. Lábfejei keskenyebbek, de a lábujjai jobban szétterülnek, továbbá nem annyira úszóhártyások; mindezek az erdő talaján való járást segítik elő. A nagyobb rokontól eltérően a törpe faj jobban alkalmazkodott a szárazföldi életmódhoz, mindazonáltal több ideig ül a vízben, mint más párosujjú patás fajok. Az állat orrnyílásait és füleit erős izmok zárják el a merülések alatt. Bőrének gyors kiszáradása miatt a törpe víziló vízfüggő állat, bár kevésbé, mint a nílusi víziló. ## Életmódja A törpe víziló kevésbé vízhez kötött, mint nagyobb és elterjedtebb rokona. Viselkedése főleg a tapírokéra hasonlít, bár ez a konvergens evolúciónak tulajdonítható. Veszély esetén egyaránt menekülhet a vízbe, de a sűrű bozótba is, továbbá közel ugyanannyi időt tölt szárazföldön, mint vízben. A trópusi esőerdők mocsaraiban, kisebb folyóiban él. Míg a nílusi víziló általában nagy csordákba verődik, ahol egy hím köré több nőstény és fiatal tömörül, addig a törpe víziló általában magányosan él, vagy nagyon kis csoportokat, vagy inkább párokat alkot. Ezek a kis csoportok állhatnak egy hímből és egy nőstényből, vagy a nőstényből és annak borjából. Ha két idegen egyed találkozik, akkor kikerülik egymást, nem kezdenek verekedni, ahogy azt a nagyobb rokon előszeretettel teszi. Az eddigi terepkutatások szerint az átlagos hím területe körülbelül 1,85 négyzetkilométer, míg a nőstényé 0,4–0,6 négyzetkilométer. Ez az állat néhány napig elidőz egy helyen, aztán továbbáll. Azt is megfigyelték, amint part menti üregekbe húzódik, de azt nem tudni, hogy ezeket az üregeket a törpe víziló vájta-e, vagy más állatokét foglalta el. Azt sem lehet tudni, hogy az üregben való pihenés elterjedt-e a faj körében, vagy csak néhány egyed űzi. A távolabbi rokon, a szintén párosujjú patás varacskosdisznó (Phacochoerus) rendszeresen váj magának üregeket, amelyben elrejtőzhet és felnevelheti a malacait. Elsősorban késő délután és este aktív, a nap legnagyobb részét – késő délutánig – pihenéssel tölti. A sűrű aljnövényzetbe taposott ösvényeit megosztja más erdőlakó állatokkal. Táplálékszerzéskor és az új helyek felkutatásakor ide-oda mozgatja a farkát, miközben folytonosan szórja az ürülékét. Naponta körülbelül 6 órát tölt táplálkozással. Növényevő állat, és mivel kevésbé vízi életmódú, az esőerdők árnyas talaján pedig kevés a fű, csak kis mértékben fogyaszt vízinövényeket és füvet. Táplálékának nagyobb részét a fákról lehullott gyümölcsök, valamint a bokrok és cserjék levelei és páfrányok képezik. A törpe víziló tápláléka változatosabb és jobb minőségű, mint a nílusi vízilóé. ## Szaporodása A vadonban a mai napig nem tudták megfigyelni a törpe víziló szaporodási szokásait. Az állatkertekben tartott példányok párzási szokásai a fogságban levő kondíciók miatt eltérhetnek a vadonbeliekétől. Az ivarérettséget 3–5 évesen éri el. A legfiatalabb nőstény, amely fogságban ellett, a svájci Bázel állatkertjében élt; az állat az ellés idején 3 éves és 3 hónapos volt. A nőstény, ha nincs megtermékenyítve, minden 35,5 nap után lesz fogékony; a fogamzóképessége csak 24–48 órán át tart. Az állat párban is élhet, azonban a párkapcsolat tartama nem ismert. Az állatkertekben általában monogám párban tartják őket. A nőstények fogamzóképességéről a hímek azok ürülékének illata alapján szereznek tudomást. A nőstény párzókészségét a hím érintésére a hátán kiváló habszerű anyag jelzi. A nílusi víziló kizárólag csak a vízben párosodik, míg a kis rokona vízben és szárazföldön egyaránt, illetve az ellésre is igaz ez. A nőstény fogékonysága alatt egyszer, de akár négyszer is párosodhatnak az állatok. Fogságban az év akármelyik szakában párosodhatnak, ennek következtében pedig ellhetnek is. A vemhesség körülbelül 190–210 napig tart. Általában egyszerre egy borjú születik, bár ikrek is jöttek már világra. Az újszülött törpe víziló majdnem azonnal képes úszni. Születésekor a testtömege 4,5–6,2 kilogramm; a hím példányok általában 250 grammal nehezebbek, mint a nőstények. Az elválasztás a 6–8 hónapos kor elérésekor van. Az elválasztás előtt a borjú nem kíséri el az anyját táplálékszerzéskor, inkább a vízben vagy egy üregben rejtőzködik. Az anyaállat naponta körülbelül háromszor tér vissza a borjához, hogy megszoptassa. Szoptatáskor az anyaállat az oldalára fekszik. Fogságban 30–55 éves koráig is elél, azonban a szabad természetben nem valószínű, hogy megéri ezt az életkort. ## A törpe víziló és az ember ### Természetvédelmi helyzete Viszonylag kis elterjedési területe miatt soha nem számított gyakori fajnak, a manapság is folytatódó ipari mértékű erdőirtás további nyomást gyakorol e ritka állat fennmaradására. Élőhelyén az őslakosok vadásszák, és élőhelye is zsugorodik, ezért állományai mindenhol fogyatkoznak; populációjának egyes csoportjai elszigetelődtek egymástól, tehát nem képesek többé felfrissíteni génállományaikat. Az előbb felsoroltak miatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) a „veszélyeztetett” kategóriába sorolja a törpe vízilovat. Libériában, azaz a fő elterjedési területén nagy mértékű az orvvadászata. Akik megkóstolták a húsát, azt állítják, hogy nagyon ízletes, és a vaddisznóéra hasonlít. A nílusi vízilótól eltérően a törpe víziló agyarfogai értéktelenek. Nem ismert pontosan, hogy a Nyugat-Afrikában zajló polgárháborúk miként érintik ezt az állatot, azonban feltételezhető, hogy negatív hatással vannak a fajra. A vadonban a természetes ellenségei közé sorolhatok a leopárdok, a nagyobb pitonok és a krokodilok; azonban e téren sem ismert e ragadozók által okozott halálozási ráta. 2007-ben az úgynevezett EDGE lista (Evolutionarily Distinct and Globally Endangered), amely a világ legveszélyeztetettebb fajait foglalja magába, a törpe vízilovat az első tíz közé sorolja be. Sierra Leonéban a Gola Nemzeti Parkban van egy védett állománya. #### Állatkerti tartása A bázeli állatkertben nemzetközi törzskönyvet vezetnek a fogságban tartott törpe vízilovakról. Az 1970–1991 között fogságban tartott példányok száma megkétszereződött. Emiatt valószínűbb e faj fennmaradása a fogságban, mint a vadonban. Veszélyeztetett volta miatt az állatkertekben tartása fajmentő tevékenységnek bizonyulhat. További előny, hogy kisebb férőhelyet és medencét igényelnek a nílusi vízilovaknál. Jelenleg a világ közel 140 állatkertjében több mint 300 törpe víziló él; közülük 120–130 Európában. Első egyede 1873-ban került az európai kontinensre, és mindössze egy hónapot élt a Dublini Állatkertben. Szaporítani először a Berlini Állatkertnek sikerült, 1921-ben. Az 1970-es évek óta nem érkezett a vadonból törpe víziló az amerikai és európai állatkertekbe, mivel számuk fogságban is szépen gyarapodott. Ritkasága miatt az állatkertekben is ritkább, mint a nílusi víziló. Agresszivitása miatt nílusi rokonával ellentétben csak magányosan tartható. A hím és a nőstény csak a párzási időszakban engedhető össze, így a szaporulatnak mielőbb új állatkertet kell találni. Fogságban sokkal ritkábbak a hímek, mint a nőstények. 1919-től a fogságban született törpe vízilovak 59 százaléka nőstény volt. ##### Magyarországon Magyarországon a győri Xántus János Állatkertben, a Nyíregyházi Állatparkban és a Szegedi Vadasparkban látható. A Szegedi Vadasparkba 2007-ben érkezett az első törpe víziló, egy nőstény a csehországi Olmützi Állatkertből, amely itt a Tigi nevet kapta. Párja, Chippo igen fiatal, még egyéves sem volt, mikor Szegedre került a németországi Chemnitzi Állatkertből. 2012. november 17-én megszületett az első utód, egy hím, amely a Dube nevet kapta. ### Felfedezése és jelenléte a kultúrában A nílusi vízilovat az európaiak már az ókorban is ismerték, a nyugat-afrikai törpe vízilóról csak a 19. szádban szereztek tudomást. Még a helyiek is alig ismerik félénk és rejtőzködő mivolta miatt. Libériában „vízi tehénnek” is nevezik. Az első beszámolók erről az állatról tévesen, mint valami vaddisznóféléről írtak. Míg az amerikai természettudós Samuel George Morton a libériai Monroviában tartózkodott, elküldtek neki néhány e fajhoz tartozó koponyát. Morton először 1843-ban írta le az állatot. Az első teljes maradványokat Johann Büttikofer svájci zoológus gyűjtötte be Libériában az 1870-es és 1880-as években. Ezeket a példányokat a Hollandiában levő Leideni Természettudományi Múzeum vette meg. Európába az első példányt 1873-ban hozták be. Az állatot a brit koloniális egyesület fogta be Sierra Leonéban, de az a példány hamarosan elpusztult. 1911-ben sikerült „meghonosítani” Európában ezt az állatot. Először a németországi és a New York-i bronxi állatkertekben talált otthonra, és mindkét helyen szaporodtak is. 1927-ben Harvey Samuel Firestone a „Firestone Tire and Rubber Company” gumigyár tulajdonosa egy törpe vízilovat ajándékozott az Amerikai Egyesült Államok elnökének, Calvin Coolidge-nak, aki a washingtoni állatkertnek adományozta az állatot. Az állatkert állításai szerint ez a Billy nevű törpe víziló az őse a legtöbb ma élő USA-beli törpe vízilónak. Az őslakosok körében több népmese és tévhit is van erről a vízilóról. Az egyik történet szerint a törpe víziló szájában egy fényes, csillogó gyémánt található, amelynek segítségével az állat éjszaka a sűrű erdőben eltévedt embereket kalauzolja biztonságba. Nappal a víziló egy titkos helyre rejti el a gyémántot. Ha a vadász éjjel fogja meg a törpe vízilovat, akkor megszerezheti a gyémántot. Egyes falusiak tévesen azt hiszik, hogy a víziló borjak nem szopnak, hanem az anyjuk „vér izzadságát” nyalva táplálkoznak. ## Fordítás

Marija Jurjevna Sarapova

Marija Jurjevna Sarapova (; Nyagany, Szovjetunió, 1987. április 19. –) ötszörös Grand Slam-győztes, olimpiai ezüstérmes, év végi világbajnok (2004), csapatban Fed-kupa-győztes (2008), korábbi világelső, visszavonult orosz teniszezőnő. 2005\. augusztus 22-én került először a világranglista élére, amelyet 2012-ig öt alkalommal, összesen huszonegy héten át vezetett. Ő volt az első orosz világelső a női teniszben. Mindössze 17 évesen megnyerte a wimbledoni teniszbajnokságot, és ő lett Wimbledon harmadik legfiatalabb női bajnoka (Lottie Dod és Martina Hingis után). Ugyanebben az évben, 2004-ben megnyerte az év végi világbajnokságot is, miután a döntőben Serena Williams ellen győzött 4–6, 6–2, 6–4 arányban. 2006-ban aratta élete második Grand Slam-győzelmét a US Openen, majd – miután 2007-ben döntőt játszott – 2008-ban megnyerte az Australian Opent is úgy, hogy az egész tornát szettveszteség nélkül játszotta le. Ő az eddigi egyetlen orosz teniszezőnő, aki nyerni tudott Wimbledonban és az Australian Openen is. 2012-ben a Roland Garroson is veretlen maradt, ezzel teljesítette az úgynevezett karrier Grand Slamet, miután mind a négy Grand Slam-tornát megnyerte legalább egyszer. 2014-ben második címét is megszerezte a Roland Garroson. A női tenisz történetében ő a tizedik játékos, az open érában pedig a hatodik, akinek sikerült ez a bravúr. 2001–2020 közötti profi karrierje során egyéniben 36, párosban három WTA-tornát nyert meg, emellett egyéniben négy ITF-tornán végzett az első helyen. A londoni olimpián ezüstérmet szerzett egyesben, miután a döntőben vereséget szenvedett Serena Williamstől. 2008–2015 között szerepelt Oroszország Fed-kupa-válogatottjában, és tagja volt a 2008-ban győztes, valamint a 2015-ben döntőt játszó orosz válogatottnak. 2007-től kezdődően Sarapova a sérült jobb vállával bajlódott, és 2007 októberében – három év után először – kiesett a ranglista legjobb öt játékosa közül. 2008-ban átesett egy műtéten, ami miatt 2009 májusáig nem teniszezhetett versenyszerűen. Sérülése miatt visszacsúszott a 126. helyre a WTA ranglistáján, de 2009-ben visszakapaszkodott az élvonalba, és az évet a ranglista 14. helyén zárta. 2012-es Roland Garros-győzelmének köszönhetően négy év elteltével újra a világranglista élére állt, de négy hét után elveszítette a vezető pozícióját. Népszerűségét jelzi, hogy 2005-ben és 2008-ban a sportolók közül Sarapovára kerestek rá a Yahoo! honlapján a legtöbben. 2008 júliusában a pályán és azon kívül elért sikerei miatt ő volt a legjobban fizetett női sportoló 26 millió dolláros éves keresetével. A tenisz mellett Sarapova modellként leszerződött az IMG modellügynökséghez, és több alkalommal is megbízták, például a Sports Illustrated is. Szerződése volt többek közt a Nike, a Canon, a TAG Heuer, a Land Rover, a Colgate, a Gatorade, a Tropicana, a Head és a Sony Ericsson multinacionális cégekkel. 2016\. januárban a szervezetében tiltott szert mutattak ki, melynek következtében kétéves eltiltást kapott. Az eltiltás ellen fellebbezést nyújtott be a Nemzetközi Sportdöntőbírósághoz, amely a büntetést 15 hónapra csökkentette, így 2017. április 26-tól ismét versenyezhetett. 2017. január 10-én hivatalosan bejelentették, hogy eltiltása után először 2017. áprilisban a stuttgarti Porsche Tennis Grand Prix tornán lép pályára. Visszatérése április 26-án sikeres volt, az első fordulóban legyőzte Roberta Vincit, majd egészen az elődöntőig jutott. Visszatérését követő első tornagyőzelmét 2017. októberben a Tianjin Openen aratta. 2018-ban még sikerült visszakapaszkodnia a Top25-be, de ezt követően 2019-ben sorozatos sérülések hátráltatták versenyzését. Utolsó profi mérkőzését a 2020-as Australian Openen játszotta, ahol az első körben vereséget szenvedett a horvát Donna Vekićtől. 2020. február 26-án jelentette be visszavonulását. 2022 áprilisában, 35. születésnapja alkalmából jelentette be, hogy gyereket vár. Július 1-én született Alexander Gilkes brit üzletemberrel közös gyereke, Theodore. ## Magánélete Családja eredetileg a fehéroroszországi Homelből származik, de később, az 1986-os csernobili katasztrófa után Oroszországba költözött. Sarapova a szibériai Nyagany (Oroszország) városában született 1987-ben. Édesapja Jurij Sarapov, édesanyja Jelena. Mikor Sarapova kétéves volt, a család Szocsiba költözött, ahol az apja összebarátkozott Alekszandr Kafelnyikovval, Jevgenyij Kafelnyikov későbbi Grand Slam-bajnok teniszező apjával. Alekszandr adta az akkor négyéves Sarapovának az első teniszütőjét, aki ezután kezdett el rendszeresen edzeni az apjával egy helyi parkban. Hatévesen Sarapova már Moszkvában edzett egy teniszakadémián, amit Martina Navratilova irányított. Navratilova profi képzést ajánlott neki a Nick Bollettieri Teniszakadémián, Floridában. 1994-ben Sarapova az apjával Floridába költözött úgy, hogy egyikük sem beszélt angolul. Különböző vízumproblémák miatt Sarapova édesanyja két évig kénytelen volt otthon maradni. Édesapja rosszul fizető állásokat is vállalt (köztük például mosogatást), hogy finanszírozni tudja lánya edzéseit, amíg fel nem veszik az akadémiára. 1995-ben végül felvették az edzőközpontba. Annak ellenére, hogy hétéves kora óta az Egyesült Államokban él, megtartotta orosz állampolgárságát, és jelenleg Kaliforniában, Manhattan Beach városában lakik. „Belül mindenképpen orosznak érzem magam, még ha épp Amerikában vagyok, akkor is” – nyilatkozta. Részt vesz a 2014-ben, Szocsiban megrendezendő téli olimpiai játékok kampányprogramjában is. Sarapova kedveli a divatot, a filmeket, a zenét, és nagy rajongója a Sherlock Holmes és Harisnyás Pippi könyvsorozatnak. Arról is beszélt, hogy régebben hiphop táncórákra járt. A 2004-es US Openen Sarapova néhány orosz teniszezőtársával együtt fekete szalagot viselt az egy nappal azelőtt történt beszláni túszdráma emlékére. 2005-ben dollárral támogatta a krízis érintettjeit. Sarapovát 2007. február 14-én az ENSZ Fejlesztési Programjának nagykövetévé választották, és dollárral támogatta a csernobili helyreállítási projekteket. Megígérte, hogy 2008-ban, Wimbledon után elutazik az érintett területre, azonban nem lehet tudni, hogy ez megtörtént-e. 2008 júliusában Sarapova küldött egy képüzenetet DVD-n Emily Bailes, annak a rákos kislánynak a temetésére, aki a 2004-es wimbledoni torna döntőjében végezte el az érem feldobását. Sarapova gyakran utal egy esetleges korai visszavonulásra. A 25 éves Justine Henin visszavonulása után így nyilatkozott: „Ha 25 éves koromra ennyi Grand Slamet nyernék, én is befejezném.” Egy interjúban a 2008-as Australian Open után megijedt attól az elképzeléstől, hogy további tíz éven keresztül játsszon, és azt mondta, reméli, hogy addigra már lesz egy szép férje és néhány gyermeke. Teniszsikereinek és szép külsejének köszönhetően reklámbevételei messze túlszárnyalják a teniszsikereivel szerzett pénzdíjait. 2005 áprilisában egyike volt a People magazin által összeállított 50 legszebb hírességnek, 2002-től kezdve pedig a Maxim négy egymást követő évig őt választotta a világ legszexibb sportolójának. 2006 Valentin napján fürdőruhában pózolt a Sports Illustrated Swimsuit Issue-jának 25 másik szupermodellel. ## Pályafutása ### 2001–2003 – A profi karrier kezdete Sarapova 2001-ben debütált a profi élvonalban, de ebben az évben csupán egy versenyen indult. A következő évben a tizennégy éves Sarapova vált minden idők legfiatalabb junior Ausztrál Open döntősévé, és még ugyanebben az évben a junior wimbledoni tenisztorna döntőjéig menetelt. Három ITF címet nyert, és pályára lépett élete első felnőtt WTA versenyén, a Kaliforniában megrendezett Indian Wells Mastersen. Az első fordulón sikeresen túl is jutott, ám a második körben az egykori világelső Szeles Mónika ellen kikapott. Sarapova 2003-ban csatlakozott véglegesen a felnőtt WTA versenysorozathoz. Először kvalifikálta magát sikeresen az Ausztrál Open és a Roland Garros főtáblájára, azonban mind a két tornán már az első fordulóban búcsúzni kényszerült. A nagy áttörés a füves borítású birminghami DFS Classic tornán történt, ahol Sarapova az akkori ranglista tizenötödik Jelena Gyementyjevát verte a negyeddöntőben. Ez a győzelem juttatta Sarapovát élete első WTA Tour elődöntőjéhez, és ez volt az első alkalom, hogy egy top húszas játékost győzött le. Végül az elődöntőben Aszagoe Sinobutóltól kikapott. Szabadkártyásként részt vehetett a 2003-as wimbledoni teniszbajnokságon, ahol a harmadik körben a tizenegyedik kiemelt Jelena Dokićot búcsúztatta, és így bejutott a negyedik fordulóba, ahol három szettben kikapott Szvetlana Kuznyecovától. Miután a 2003-as US Open második fordulójában legyőzte Émilie Loit-t, Sarapova megnyerte élete első két WTA Tour címét, amik Tier III-as – most már Premier – kategóriájúak voltak. A két torna egyike a tokiói Japan Open Tennis Championships, ahol a döntőben Kapros Anikót verte, a másik pedig a Québecben rendezett Bell Challenge, itt a fináléban Milagros Sequera fölött aratott győzelmet. Az évet a ranglista harminckettedik helyén zárta, és neki ítélték a WTA év újonca címet. ### 2004 – Az áttörés éve Az Ausztrál Open harmadik fordulójában kikapott a hetedik kiemelt Anasztaszija Miszkinától. A hátralévő tavaszi keménypályás szezonjában elődöntőt játszott Memphisben, a Cellular South Cupon, ahol vereséget szenvedett Vera Zvonarjovától. A tavaszi salakos szezonban Sarapova két Tier I kategóriájú versenyen is eljutott a harmadik fordulóig, Berlinben, a Qatar Telecom German Openen és Rómában, a Rome Mastersen. Ennek köszönhetően a világranglista legjobb húsz játékosa között tartották számon. Az utóbbi versenyen, szettveszteség nélkül legyőzte a ranglista tizedik Jelena Gyementyjevát, ez volt élete első top tízes játékos fölött aratott győzelme. Sarapova bejutott élete első Grand Slam-negyeddöntőjébe a Roland Garroson, de ott kikapott Paola Suáreztől 6–1, 6–3-ra. Megnyerte karrierje harmadik WTA-címét, a wimbledoni teniszbajnokság előtti, Birminghamben megrendezett DFS Classicot, ahol a döntőben Tatiana Golovint győzte le. Wimbledonban a tizenharmadik kiemeltként és tizenhét évesen Sarapova bejutott élete második Grand Slam-negyeddöntőjébe, ahol Szugijama Ait győzte le 5–7, 7–5, 6–1-re, és így továbbjutott profi versenyzői karrierje első Grand Slam-elődöntőjébe. Ott 2–6, 1–3-ról fordított, és legyőzte az ötödik kiemelt és korábbi bajnok Lindsay Davenportot 2–6, 7–6(5), 6–1-re. A fináléban az első kiemelt és címvédő Serena Williamsszel találkozott, és legyőzte 6–1, 6–4 arányban, ezzel megszerezve élete első Grand Slam-címét. Ő volt a harmadik legfiatalabb Wimbledon győztes női játékos, Lottie Dod és Martina Hingis után. A győzelem eredményeképpen karrierje során először jutott be a ranglista legjobb tíz játékosa közé. Sarapova formája igencsak leromlott a wimbledoni győzelme után. A US Openre való felkészülési időszak alatt hat meccséből mindössze hármat nyert meg. Magán a US Openen eljutott a harmadik fordulóig, ám ott vereséget szenvedett Mary Piercetól. Az amerikai versenyek után Sarapova formahanyatlása abbamaradt, és jelentős címeket szerzett Ázsiában. Először Marta Domachowskát győzte le Szöulban, a Hansol Korea Open Tennis Championships döntőjében, aztán pedig Mashona Washington felett aratott győzelmet Tokióban a Japan Openen, ezzel megvédve a címét. Októberben, Sarapova a Zürich Openen, a döntőbe vezető úton legyőzte Venus Williamset, ám a döntőben kikapott Alicia Moliktól. Először vett részt az év végi WTA Tour Championshipsen, Los Angelesben. Ott a három csoportmérkőzéséből kettőt megnyert – köztük az akkori US Open bajnok Szvetlana Kuznyecova ellenit –, ezzel továbblépve az elődöntőbe, ahol Miszkinát győzte le. A döntőben a sérült Serena Williams volt az ellenfele, és le is győzte 4–6, 6–2, 6–4-re, miután a döntő szettet 0–4-ről fordította meg. 2004-ben nyert-veszített meccseinek aránya 55–15 volt. Az év folyamán szerzett öt címét csak Davenport múlta felül hét tornagyőzelemmel, Justine Henin szintén öt tornát nyert. A női mezőnyben Sarapova kereste a legtöbb pénzt az év során, dollárt, és az évet a világranglista negyedik helyén zárta. Az év során nyújtott teljesítményéért több díjat is kapott (WTA Player of the Year, WTA Most Improved Player of the Year). ### 2005 Sarapova az évet az Ausztrál Openen kezdte, ahol az ötödik kiemelt Szvetlana Kuznyecovát győzte le, és ezzel bejutott karrierje második Grand Slam-elődöntőjébe. Ott meccslabdái voltak a harmadik szettben, ám végül kikapott a későbbi bajnok Serena Williamstől 2–6, 7–5, 8–6 arányban. Februárban a Toray Pan Pacific Openen, Tokióban, legyőzte az első kiemelt Lindsay Davenportot, ezzel megnyerve karrierje első Tier I kategóriájú tornáját. Három héttel később megnyerte a következő versenyét, a Qatar Total Opent Dohában, ahol Alicia Molikot győzte le a döntőben. Ennek a sikernek köszönhetően Sarapova életében először bekerült a WTA három legjobban rangsorolt játékosa közé. Indian Wellsben a Pacific Life Open elődöntőjében Sarapova 6–0, 6–0-s arányban kikapott Davenporttól, ez volt az első alkalom, hogy nem tudott játékot nyerni egy meccs alatt. Az elkövetkezendő két hétben legyőzte az akkori világelső Justine Henint és Venus Williamst, így bejutott a Miamiban megrendezett NASDAQ-100 Open döntőjébe, ahol kikapott Kim Clijsterstől. Ennek hozadékaként előrelépett a ranglista második helyére, ezzel elérve karrierje legjobb ranglista helyezését. Sarapova karrierje során először eljutott egy salakos verseny elődöntőjébe, Rómában az Internazionali BNL d'Italian, ahol kikapott Patty Schnydertől. Ha megnyerte volna a tornát, első alkalommal lett volna világelső. Az előző évi eredményét megismételve Sarapova most is a negyeddöntőig jutott a Roland Garroson, ám ott kikapott a leendő tornagyőztes Justine Henintől. `Sarapova füvön szerezte meg harmadik tornagyőzelmét az évben, mikor is sikeresen megvédte címét Birminghamben, a DFS Classicon – ma már AEGON Classic –, ahol a döntőben Jelena Jankovićot verte. Wimbledonban címvédőként szettveszteség nélkül jutott be az elődöntőbe, és az adogatását is csak egyszer vesztette el az ide vezető úton, ezzel füvön huszonnégy egymást követő győzelmet aratott. Ott azonban kikapott a későbbi bajnok Venus Williamstől 7–6(2), 6–1-re.` Los Angelesben a JPMorgan Chase Openen Sarapova három szettben nyert a harmadik fordulóban Anna Csakvetadze ellen. Úgy volt, hogy a negyeddöntőben Daniela Hantuchová lesz az ellenfele, de mivel az előző meccsén sérüléssel bajlódott, Sarapova visszalépett a tornától, hogy felépüljön a közelgő US Openre. Wimbledonban az akkori világelső Lindsay Davenport hátsérülést szenvedett, így kénytelen volt kihagyni a nyári kemény pályás szezont, ami azt jelentette, hogy nem tudja megvédeni az előző évben szerzett ranglistapontjait. Sarapova szintén sérüléssel bajlódott ebben az időszakban, azonban sokkal kevesebb pontot kellett megvédenie, így 2005. augusztus 22-én ő lett az első orosz női világelső. Elsősége ekkor azonban csak egy hétig tartott, ugyanis Davenport megnyerte a New Haveni Pilot Pen Tennis versenyt, és gyorsan visszavette vezető helyét. A US Openen Sarapova első kiemeltként indult, ám az elődöntőben kikapott a későbbi bajnok Kim Clijsterstől 6–2, 6–7(4), 6–3 arányban. 2005. szeptember 12-én mégis újra felkapaszkodott a világranglista első helyére, amit ezúttal hat hétig tartott is. Ősszel azonban újra helyet kellett cserélnie Davenporttal, mert sérülés miatt csak néhány versenyen tudott játszani. Az év végéhez közeledve Sarapova nem tudta megvédeni címét az évet záró WTA Tour Championshipsen Los Angelesben, és bár legyőzte Davenportot az egyik csoportmérkőzésén, az elődöntőben kikapott a későbbi bajnok Amélie Mauresmótól. 2005-ben nyert-vesztett meccseinek aránya 53–12 volt. Az évet a ranglista negyedik helyén zárta, és első alkalommal volt a legjobban rangsorolt orosz játékos, az év során három tornát nyert meg. Ő volt az egyetlen játékos, aki három Grand Slam-torna elődöntőjébe is eljutott, és mind a négy Grand Slam-tornán a későbbi bajnoktól kapott ki. ### 2006 Az évet az Ausztrál Openen kezdte, ahol az elődöntőben három szettben kapott ki Justine Henintől. Néhány héttel később a Barclays Dubai Tennis Championships döntőjét Sarapova szintén Henin ellen vesztette el, pedig a torna korábbi fordulóiban az akkori világelső Martina Hingist és a ranglista harmadik Lindsay Davenportot is legyőzte. Kilenc hónap után sikerült újabb tornát nyernie, a Tier I kategóriájú Indian Wells Masterst, ahol az elődöntőben Hingist búcsúztatta, a döntőben pedig Jelena Gyementyjeva felett aratott győzelmet. Az elkövetkezendő két hétben bejutott a Miami Masters döntőjébe, ám ott kikapott Szvetlana Kuznyecovától 6–4, 6–3 arányban. Egy sérülés következtében Sarapova nem vett részt a salakpályás szezon versenyein, ám a Roland Garrosra visszatért. Ott, miután az első fordulóban meccslabdákat hárítva győzte le Mashona Washingtont, 7–5, 2–6, 7–5-ös vereséget szenvedett Gyinara Szafinától a negyedik körben úgy, hogy a harmadik szettben 5–1-re vezetett. A füves pályás szezont Birminghamben kezdte, ahová kétszeres címvédőként érkezett. Harmadszorra azonban nem sikerült nyernie, az elődöntőben kikapott Jamea Jacksontól. Annak ellenére, hogy nagy esélyesnek tartották a wimbledoni tornagyőzelemre, az elődöntőben vereséget szenvedett az első kiemelt és későbbi bajnok Mauresmótól. Ez volt az egymást követő ötödik veresége Grand Slam-elődöntőben. Sarapova megszerezte második tornagyőzelmét az évben, a Tier I kategóriájú Acura Classicot San Diegóban, ahol első alkalommal győzte le Clijsterst a döntőben. A US Openen harmadik kiemeltként Sarapova első alkalommal győzte le Mauresmót az elődöntőben 6–0, 4–6, 6–0 arányban. A második Grand Slam-döntőjében a második kiemelt Justine Heninnel találkozott, és győzte le 6–4, 6–4-re, ezzel megszerezve karrierje második Grand Slam-címét. Az ősszel egymást követően két címet is szerzett: először a Zürich Openen Daniela Hantuchovát győzte le a döntőben, utána pedig a Generali Ladies Linz fináléjában aratott győzelmet a címvédő Nagyja Petrova felett. Az év végi WTA Tour Championshipsen Madridban Sarapova mindhárom csoportmérkőzését megnyerte két szettben (beleértve egy győzelmet Clijsters ellen), és ezzel 19 meccses veretlenségi sorozatot állított be. Az elődöntőben azonban kikapott a későbbi bajnok Henintől. Ha Sarapova megnyerte volna a tornát, az évet világelsőként zárja. Így viszont eddigi legjobb év végi helyezését elérve, második volt az év végén. Már második éve ő volt a legjobban rangsorolt orosz játékos. A három Tier I kategóriájú címénél egy játékos sem szerzett többet, és az év folyamán nyert öt címénél csak Heninnek volt több, hat. Az év végén nyert-vesztett meccseinek aránya 59-9 volt. ### 2007 2007-ben Justine Henin visszalépése miatt Sarapova volt az Ausztrál Open első kiemeltje. Két pont választotta el a kieséstől Camille Pin ellen az első fordulóban, ám végül győzött 6–3, 4–6, 9–7-re. Eljutott az elődöntőig, ahol a negyedik kiemelt Kim Clijsterst győzte le 6–4, 6–2 arányban, és így bejutott az első Ausztrál Open-döntőjébe. A döntőben az akkor 81. helyen rangsorolt Serena Williamssel találkozott, aki könnyűszerrel legyőzte 6–1, 6–2-re. Azzal, hogy eljutott a döntőig, Sarapova visszavette első helyét a ranglistán. Hét hétig meg is tartotta világelsőségét, ám azután, hogy nem tudta megvédeni a címét Indian Wellsben – a negyedik fordulóban kapott ki Vera Zvonarjovától –, Henin ismét átvette listavezető helyét a ranglistán. Az elkövetkezendő két hétben Sarapova ugyan három szettben legyőzte Venus Williamst a Sony Ericsson Open harmadik fordulójában, ám a következő körben nagyon sima 6–1, 6–1-es vereséget szenvedett Serena Williamstől. Egy vállsérülés arra kényszerítette Sarapovát, hogy két egymást követő évben is kihagyja a salakos szezon nagy részét. Az egyetlen Roland Garros előtti verseny, amin indult, az Istanbul Cup volt, ahol az elődöntőben kikapott Aravane Rezaïtól. A felkészülés hiányának ellenére karrierje során először bejutott a Roland Garros elődöntőjébe – a negyedik körben meccslabdákat hárított Patty Schnyder ellen –, ám ott kikapott Ana Ivanovićtól 6–2, 6–1 arányban. Füves borításon Sarapova bejutott második döntőjébe az évben a birminghami DFS Classicon, azonban a döntőben három szettben kikapott Jelena Jankovićtól. Wimbledonban a negyedik körig jutott, ahol kikapott a későbbi bajnok Venus Williamstől 6–1, 6–3-ra. Ez volt Sarapova legkorábbi wimbledoni búcsúja 2003 óta. Sarapova megvédte a címét San Diegoban az Acura Classicon, ahol a döntőben Patty Schnydert verte. Ez volt az első tornagyőzelme az évben. Részben ennek a győzelemnek köszönhetően karrierje során először első helyen végzett a US Open Series-versenyén. A US Open második kiemeltjeként megnyerte első két meccsét, úgy, hogy mindössze két játékot veszített el, ám a harmadik fordulóban kikapott a 18 éves és 30. kiemelt Agnieszka Radwańska ellen 6–4, 1–6, 6–2-re, miután a harmadik szettet egyből breakkel kezdte. Ez volt Sarapova legkorábbi búcsúja Grand Slam-tornáról a 2004-es US Open óta, ahol szintén a harmadik körben búcsúzott. A US Open vereséget követően Sarapova a Kremlin Cupon indult októberben, ahol a nyitómérkőzésén kikapott Viktorija Azarankától. Röviddel ezután kiesett a ranglista legjobb öt játékosa közül, 2004 óta először. Kvalifikálta magát az év végi WTA Tour Championshipsre, köszönhetően annak, hogy Venus Williams visszalépett a tornáról. Annak ellenére, hogy a korábbi két hónapban nem nyert meccset, első lett a csoportjában, mivel megnyerte mindhárom csoportmérkőzését, beleértve egy háromszettes győzelmet az akkori világranglista második Szvetlana Alekszandrovna Kuznyecova ellen, és egy 6–1, 6–2-es győzelmet Ana Ivanović ellen. Ezután az elődöntőben legyőzte Anna Csakvetadzét. A döntőben Sarapova az akkori világelső Justine Henintől kapott ki 5–7, 7–5, 6–3 arányban, egy 3 óra 24 perces mérkőzésen. Sarapova 2007-es nyert-vesztett meccseinek aránya 40–11 volt, és az évet a ranglista ötödik helyén zárta. Ezzel már négy egymást követő éve a világ legjobb öt játékosa között volt. Azonban 2004 óta először nem ő volt a legjobban rangsorolt orosz játékos, hanem Kuznyecova, és a 2002-es év óta először csak egy címet szerzett. ### 2008 Sarapova első versenye 2008-ban az Ausztrál Open volt, ahol ötödik kiemeltként indult. A második körben legyőzte a korábbi világelső Lindsay Davenportot, mielőtt a negyeddöntőben legyőzte az akkori világelső Justine Henint 6–4, 6–0-ra, ezzel megszakítva annak 32 meccses veretlenségi sorozatát. Az elődöntőben Sarapova a harmadik kiemelt Jelena Jankovićcsal találkozott, és legyőzte 6–3, 6–1-re, így az előző évhez hasonlóan bejutott a döntőbe. A döntőben a negyedik kiemelt Ana Ivanović volt az ellenfele, és le is győzte 7–5, 6–3 arányban, ezzel megszerezve harmadik Grand Slam-címét. Ő lett az egyetlen orosz teniszezőnő, akinek sikerült nyerni az Ausztrál Openen, ráadásul az egész tornát szettveszteség nélkül játszotta le. Az Ausztrál Open után Sarapova egy 18 mérkőzéses veretlenségi sorozatot állított fel, mielőtt először veszített volna a szezonban. Ez a sorozat magába foglalt két egyéni győzelmet a Fed-kupán, mikor Izrael ellen debütált, és egy torna győzelmet a Qatar Total Opent Dohában, ahol a döntőben Vera Zvonarjovát győzte le. Veretlenségi sorozatát Kuznyecova szakította meg az Indian Wells Masters elődöntőjében. Áprilisban Sarapova bejutott Amelia Islanden a Bausch & Lomb Championships döntőjébe. Ez volt az első alkalom, hogy bejutott egy salakborítású verseny döntőjébe, és a harmadik fordulóban Anabel Medina Garrigues ellen lejátszotta karrierje leghosszabb mérkőzését, ami 3 óra 26 perc hosszú volt. A döntőben Sarapova Dominika Cibulkovát győzte le 7–6(7), 6–3 arányban, és ezzel megnyerte profi teniszezői karrierje első salakos versenyét. A következő héten Charlestonban a Family Circle Cup negyeddöntőjében kikapott Serena Williamstől, ez volt zsinórban a negyedik veresége az amerikaival szemben. Májusban Justine Henin visszavonulása miatt ismét ő lett a világelső. A Roland Garros első kiemeltjeként Sarapova két pontra volt attól, hogy vereséget szenvedjen az első fordulóban Jevgenyija Rogyina ellen, de végül megnyerte a mérkőzést. Sarapova végül a 13. kiemelt és későbbi döntős Gyinara Szafinától kapott ki a negyedik körben 6–7(6), 7–6(5), 6–2-re úgy, hogy a második szettben meccslabdája volt. Maga a mérkőzés 2 óra 52 percig tartott. E vereség miatt elveszítette világelsőségét. Sarapova romló formája Wimbledonban is megmutatkozott, ahol a második körben kikapott a ranglista 154. Alla Kudrjavcevától. Az elmúlt öt évben ez volt a legkorábbi kiesése Grand Slam-tornáról, és a valaha volt legkorábbi búcsúja Wimbledontól. Augusztusban a Rogers Cupon Sarapova vállsérülés miatt visszalépett a tornától, miután az első meccsén legyőzte Marta Domachowskát. Egy MRI vizsgálat kimutatta, hogy már április óta rotátor köpeny szakadással bajlódik. Ez a sérülés megakadályozta, hogy részt vegyen a 2008. évi nyári olimpiai játékokon, a US Openen és az év végi WTA Tour Championshipsen. Októberben egy sikertelen vállrehabilitációs kísérlet után megműtötték a jobb vállát. A hosszú kihagyás következtében még 40 meccset sem tudott játszani az évben, így az év végi nyert-vesztett meccseinek aránya 32–4 volt, és az év során három tornát nyert. Az évet a ranglista 9. helyén zárta, és 2004 óta először nem volt benne az év végi ranglista öt legjobban rangsorolt játékosa között. ### 2009 – A visszatérés Sarapova vállműtéte miatt nem tudta megvédeni a címét az Ausztrál Openen. Márciusban elindult egy páros versenyen a BNP Paribas Openen Indian Wellsben, azonban ő és partnere, Jelena Vesznyina már az első fordulóban kiestek. Ezután Sarapova visszalépett az összes többi egyéni versenyétől. Kihagyása miatt a ranglistán egyre hátrébb csúszott. Májusban, hat év után először kiesett a ranglista első száz játékosa közül, a legrosszabb helyezése a ranglista 126. volt. Sarapova első egyéni tornáján közel tíz hónap kihagyás után indult, májusban, a Warsaw Openen. Ott megnyerte első két mérkőzését, azonban a negyeddöntőben kikapott Aljona Bondarenkotól. A következő héten részt vett a Roland Garroson, ahol az első négy meccsét három szettben nyerte meg, beleértve egy győzelmet a 11. kiemelt Nagyja Petrova ellen, ahol a döntő játszmában 2–4-es állásról jött vissza, és végül 6–2, 1–6, 8–6-ra megnyerte a mérkőzést. A negyeddöntőben Dominika Cibulková volt az ellenfele, akitől kikapott 6–0, 6–2-re. Sarapova bejutott a Wimbledon előtti AEGON Classic elődöntőjébe, ahol első alkalommal kikapott Li Nától. Wimbledonban nagy meglepetésre a második fordulóban három szettben kikapott Gisela Dulko ellen. Zsinórban ez volt a második év, hogy nem sikerült bejutnia a 3. fordulóba Wimbledonban. Ezután Sarapova elutazott Észak-Amerikába a US Open Seriesre. Stanfordon bejutott a Bank of the West Classic negyeddöntőjébe, ahol kikapott a későbbi döntős Venus Williamstől. Los Angelesben az LA Women’s Tennis Championships elődöntőjébe vezető úton legyőzte Viktorija Azarankát és Aljona Bondarenkót, de végül az elődöntőben kikapott a későbbi bajnok Flavia Pennettától. 2008 áprilisa óta bejutott az első döntőjébe Torontoban, a Rogers Cupon. A torna során legyőzte Vera Zvonarjovát és Agnieszka Radwanskát is. Végül a döntőben Jelena Gyementyjevától kikapott. A US Openen egy sokkoló vereséget szenvedett a harmadik fordulóban a mindössze 17 éves Melanie Oudin ellen. A meccs végeredménye 3–6, 6–4, 7–5 lett, és érdekes, hogy Sarapova rekord értékű 21 kettős hibát és 60 ki nem kényszerített hibát ütött. A Toray Pan Pacific Openen Tokióban bejutott második döntőjébe, miután legyőzte Samantha Stosurt és Agnieszka Radwanskát is. Sarapova megszerezte első tornagyőzelmét az évben, mivel a döntőben ellenfele, Jelena Janković 5–2-es állásnál csuklósérülés miatt feladta a mérkőzést. A győzelem eredményeképpen előreugrott a ranglista 15. helyére. Számára az év utolsó tornája a Premier Mandatory kategóriájú China Open volt Pekingben. Mivel tagja volt a Toray Pan Pacific Open négy elődöntősének, automatikusan továbbjutott a tornán a második fordulóba. Ő volt az első nem kiemelt játékos, akinek nem kellett játszania a kezdő körben a WTA történelmében. A második fordulóban úgy tűnt, Sarapova elveszíti a meccset, mivel ellenfele Viktorija Azaranka 2–5-ös vezetéshez jutott a harmadik szettben, ám végül 6–3, 6–7(5), 7–5 arányban megnyerte a háromórás mérkőzést. Utolsó mérkőzését az évben Shuai Peng ellen veszítette el a harmadik fordulóban 6–2, 6–4-re. Wimbledon és a US Open mellett ez volt a harmadik olyan torna, ahol a negyeddöntő előtt kényszerült búcsúzni. A harmadik fordulós eredménye miatt előreugrott egyet a ranglista 14. helyére. Sarapova év végi nyert-vesztett meccseinek aránya 31-9 volt, és nyert egy címet a Toray Pan Pacific Openen. Sérülése miatt 2003 óta először nem volt benne évvégén a ranglista legjobb tíz játékosa között, azonban az év folyamán a 126. helyről sikerült előrelépnie a 14.-re. ### 2010 Sarapova a 2010-es szezont két bemutató mérkőzéssel kezdte Thaiföld Hua Hin nevű városában. Egyéni mérkőzésén legyőzte Venus Williamst 6–3, 6–4 arányban, azonban partnerével, Pharadon Szricsaphannal elvesztették a vegyes páros meccsüket 8–6-ra. Sarapova folytatta felkészülését az Ausztrál Openre, és részt vett a Hong Kong Tennis Classicon. A tornán négy csapat indult, az amerikai csapat – kapitány Venus Williams –, az ázsiai csapat – kapitány Cseng Csie –, az európai csapat – kapitány Caroline Wozniacki – és végül az orosz csapat, akiknek Sarapova volt a csapatkapitánya. A verseny során legyőzte Cseng Csiét és Caroline Wozniackit is, ezzel hozzásegítve az orosz csapatot a torna megnyeréséhez. Az Ausztrál Openen a 14. kiemeltként indult, ahol az első fordulóban a ranglista 58. helyezettje, Marija Kirilenko volt az ellenfele, és 7–6, 3–6, 6–4 arányban elvesztette a 202 perces mérkőzést. A 2003-as Roland Garros óta ez volt az első alkalom, hogy nem jutott túl egy Grand Slam-torna első fordulóján. Az ausztráliai vereség után Sarapova Memphisbe utazott, hogy részt vegyen a fedett pályás Cellular South Cupon. A torna első kiemeltjeként indult, és szettveszteség nélkül eljutott az első döntőjébe az évben. A fináléban Sofia Arvidsson volt az ellenfele, és 6–2, 6–1 arányban megnyerte a mérkőzést, ezzel megszerezve karrierje 21. tornagyőzelmét. Győzelme után Indian Wellsbe utazott a BNP Paribas Openre, ahol a 10. kiemeltként indult, azonban a torna 3. fordulójában Cseng Csie ellen kikapott 6–3, 2–6, 6–3-ra. Egy könyöksérülés következtében nemcsak a Miamiban megrendezésre kerülő Sony Ericsson Openen, hanem a Family Circle Cupon sem indult. Sérüléséből visszatérve Sarapova a salakpályás szezont a Madrid Mastersen kezdte, azonban már az első fordulóban kikapott Lucie Šafářovától 6–4, 6–3-ra. A Roland Garrosra való felkészülését Strasbourgban az Internationaux de Strasbourgon folytatta, ahol a torna első kiemeltjeként indult. Az elődöntőben Anabel Medina Garrigues felett aratott győzelme után a döntőben a német Kristina Barroist győzte le 7–5, 6–1-re, ezzel megszerezve második tornagyőzelmét az év során. A Roland Garroson első két meccsét könnyedén megnyerte, azonban a harmadik fordulóban kikapott a négyszeres bajnok Justine Henintől 6–2, 3–6, 6–3-ra. 2004 óta ő volt az első teniszező, aki szettet tudott nyerni Henin ellen a Roland Garroson. Karrierje során hetedszer indult a füves borítású AEGON Classicon, ahol könnyedén eljutott a torna döntőjébe, azonban ott sima két szettben kikapott Li Nától. Sarapova két év után először sikeresen túljutott a wimbledoni teniszbajnokság második fordulóján. A harmadik fordulóban két játszmában győzte le a cseh Barbora Strýcovát, azonban a negyedik körben 7–6, 6–4 arányban kikapott az első kiemelt és későbbi bajnok Serena Williamstől. Sarapova számára a US Open Series első állomása a Bank of the West Classic volt, ahol ötödik kiemeltként indult. Az elődöntőben egy 6–1-re elvesztett első szett után fordítani tudott, és végül 1–6, 6–2, 6–2-re legyőzte a lengyel Agnieszka Radwańskát. Az év során játszott negyedik döntőjében azonban sima két játszmában kapott ki a torna nyolcadik kiemeltjétől, Viktorija Azarankától. Következő versenye a Cincinnatiben megrendezésre kerülő Western & Southern Financial Group Women's Open volt, aminek döntőjében Kim Clijsters ellenfeleként lépett pályára. Miután 6–2, 5–3-as állásnál nem tudta kihasználni három meccslabdáját, egy hatalmas vihar miatt felfüggesztették a mérkőzést. Az esőszünet után Sarapova szerválhatott a meccsért, a mérkőzést azonban végül Clijsters nyerte 2–6, 7–6, 6–2-re. Ha Sarapova megnyerte volna a döntőt, több mint egy év után újra bekerült volna a ranglista legjobb tíz játékosa közé. A cincinnati torna döntőjében megsérült bal bokája miatt visszalépett a Rogers Cupon való szereplésétől. A US Open Seriesen nyújtott teljesítménye miatt sokan a US Open egyik legnagyobb esélyesének tartották. A harmadik fordulóban karrierje századik Grand Slam-tornán megnyert mérkőzésének örülhetett, miután 6–0, 6–0 arányban legyőzte a szabadkártyás Beatrice Caprát. A következő körben az első kiemelt Caroline Wozniacki volt az ellenfele, és harminckét nyerő ütésének ellenére végül 6–3, 6–4-re kikapott. A Toray Pan Pacific Openre címvédőként érkezett, azonban nem sikerült megismételni előző évi győzelmét, és már az első körben kikapott az akkor egy nap híján negyvenéves Krumm Date Kimikótól. Sarapova Pekingben sem alkotott maradandót, ott a második fordulóig jutott, ahol Jelena Vesznyinától kapott ki 7–6, 6–2-re. Év végi nyert-vesztett meccseinek aránya 33–11 volt, és az év során játszott öt döntőjéből kettőt nyert meg. Egyik tornagyőzelmét Memphisben, másikat Strasbourgban aratta, és az évet a ranglista 17. helyén zárta. ### 2011 Sarapova 2002 óta először nem az Ausztrál Openen kezdte az évet, hanem az Aucklandben megrendezett ASB Classicon, és nagy meglepetésre már a negyeddöntőben könnyedén kikapott a későbbi bajnok Arn Grétától 6–2, 7–5-re. Az ASB Classic után úgy döntött, hogy hat év közös munka után megválik edzőjétől, Michael Joycetól és Li Na korábbi edzőjével Thomas Hogstedtvel dolgozik együtt. Az Ausztrál Openen csak úgy mint tavaly a 14. kiemeltként indult. A harmadik körben Julia Görges ellen szetthátrányból tudott fordítani és végül 4–6, 6–4, 6–4-re megnyerte a mérkőzést, azonban a következő körben részben a 30 ki nem kényszerített hibájának köszönhetően két szettben kikapott Andrea Petkovićtól. Ezután Sarapova Moszkvába utazott, hogy az orosz csapat tagjaként 2008 óta először részt vegyen a Fed-kupán, ahol ellenfeleik a franciák voltak. Az eredeti tervek szerint két egyéni mérkőzést játszott volna, azonban miután első meccsén könnyedén kikapott Virginie Razzanótól, az orosz kapitány helyette Anasztaszija Pavljucsenkovát küldte ki a pályára Alizé Cornet ellen. Oroszország végül egy 3–2-es győzelmet aratva tovább jutott az elődöntőbe, ahol majd az olaszok lesznek az ellenfeleik. Moszkvában elkapott egy vírusos betegséget, aminek következtében kénytelen volt visszalépni a Párizsban, Dubajban és Dohában megrendezett tornáktól egyaránt. Az Ausztrál Open utáni első tornája az BNP Paribas Open volt, ahol a vállműtéte előtti formáját idézve könnyedén eljutott az elődöntőig. Ott az akkori világelső Caroline Wozniackival találkozott, akitől kikapott 6–1, 6–2-re. Sarapova több nyerő ütést ütött, azonban hibáinak száma is jóval túlszárnyalta ellenfeléét. A következő héten az ötödik Grand Slam-tornaként emlegetett Sony Ericsson Openen játszott, ahol a negyedik fordulóban 6–4, 6–1-re győzte le a negyedik kiemelt Samantha Stosurt. 2008 óta ez volt az első top ötbe tartozó játékos felett aratott győzelme. A negyeddöntőben Alexandra Dulgheruval minden idők leghosszabb Miamiban lejátszott női mérkőzését játszották le, ami 3 óra 29 percig tartott, és végül Sarapova nyert 3–6, 7–6, 7–6-ra. Az elődöntőben az élete eddig legjobb formájában játszó Andrea Petkovićcsal került szembe aki ellen szintén egy három szettes mérkőzés során tudott nyerni, és így bejutott élete harmadik Miami-döntőjébe. A tornagyőzelem azonban most sem jött össze, ugyanis két sima játszmában, 6–1, 6–4-re kikapott Viktorija Azarankától úgy, hogy a meccs során mindössze egyszer tudta hozni saját adogatását. Az itt elért eredménye miatt több, mint két év után először ismét bekerült a ranglista legjobb tíz játékosa közé. Sarapova első salakos tornája az évben a Mutua Madrileña Masters Madrid volt, ahol Dominika Cibulkovától kapott ki a harmadik körben 7–5, 6–4-re. Következő héten már Rómában, a szintén vörös salakon megrendezett Internazionali BNL d'Italia hetedik kiemeltjeként indult. Első két mérkőzésén mindössze hat játékot vesztett, így jutott be a torna negyeddöntőjébe, ahol Viktorija Azaranka volt az ellenfele. Az első szettet 6–4-re elvesztette, azonban a második játszmában remek kezdéssel elhúzott 3–0-ra. Ekkor Azaranka könyöksérülése miatt kénytelen volt feladni a mérkőzést, így végül Sarapova jutott tovább az elődöntőbe. Ott az akkori világelső és első kiemelt Caroline Wozniacki volt az ellenfele, aki felett legnagyobb győzelmét aratta visszatérése óta, azzal, hogy két szettben, 7–5, 6–3-ra győzte le. A finálét Samantha Stosur ellen vívta, és akárcsak Wozniackit, őt is két szettben győzte le, ezzel megszerezve karrierje 23. és egyben legnagyobb salak pályás tornagyőzelmét. A Roland Garroson hetedik kiemeltként indult, azonban sokan őt tartották legesélyesebbnek a torna megnyerésére. Idén is egy újabb lehetőség állt Sarapova előtt, hogy teljesítse a Karrier Grand Slamet, ugyanis a négy Grand Slam-torna közül ez az egyetlen amit még nem nyert meg karrierje során. Első körös meccsén mindössze három játékot engedett ellenfelének, azonban a második fordulóban két játékra volt a kieséstől a mindössze 17 éves Caroline Garcia ellen. Garcia egy 6–3, 4–1-es vezetésre tett szert a meccs során, azonban Sarapova 11 játékot nyerve zsinórban megfordította a találkozót. Innentől kezdve szettveszteség nélkül győzte le Agnieszka Radwańskát és Andrea Petkovićot is, így 2007-es legjobb roland garrosi eredményét megismételve bejutott a torna elődöntőjébe. A döntőbe jutásért a hatodik kiemelt és későbbi bajnok Li Nával találkozott, akitől azonban két szettben kikapott 6–4, 7–5-re. Ezzel az eredménnyel előrelépett a ranglista 6. helyére. A Wimbledonra való felkészülését mint az eddigi évek során annyiszor, idén is az AEGON Classicon szerette volna folytatni, azonban egy megbetegedés miatt – 2003 óta először – kénytelen kihagyni a tornát. Wimbledonban Sarapova az ötödik kiemelést kapta, és szettveszteség nélkül, hét év után először ismét sikerült bejutnia a torna döntőjébe. A fináléba vezető úton legyőzte többek közt Peng Suajt, Dominika Cibulkovát és Sabine Lisickit is. A döntőben sima két játszmában, 6–3, 6–4-re kapott ki a nyolcadik kiemelt Petra Kvitovától, aki ezzel a győzelemmel karrierje első Grand Slam-győzelmét aratta. A torna utáni héten, 2008 óta először ismét a ranglista legjobb öt játékosa között tartották számon. Csakúgy, mint az elmúlt két évben, első tornája a US Open Seriesen ismét a Stanfordon megrendezett Bank of the West Classic volt, ahol a negyeddöntőben kikapott a későbbi bajnok és egy év kihagyás után mindössze harmadik tornáját játszó Serena Williamstől 6–1, 6–3-ra. Következő versenyén a Rogers Cupon ismét a korai búcsúzók között volt miután már a harmadik körben kikapott a legjobb százon kívül rangsorolt Galina Voszkobojevától. Ez volt Sarapova profi karrierjének századik elszenvedett veresége. Utolsó felkészítő tornája a US Openre a Western & Southern Open volt, ahol a negyedik kiemeltként indult. Már a harmadik körben a kétszeres Grand Slam-győztes Szvetlana Kuznyecovával találkozott, akit remek játékkal könnyedén legyőzött 6–2, 6–3-ra. A negyeddöntőben ismét egy sima két szettes győzelmet aratott a tizedik kiemelt Samantha Stosur felett, így bejutott a torna elődöntőjébe, ahol az akkori ranglista második Vera Zvonarjova volt az ellenfele. Miután az első szettet elvesztette 6–2-re fordított és végül 2–6, 6–3, 6–3 arányban megnyerte a mérkőzést, ezzel bejutva negyedik döntőjébe az év során. A döntőben Jelena Janković állt vele szemben, és egy 4–6, 0–2-es hátrány után ismét fordítani tudott és végül megnyerte a meccset 4–6, 7–6(3), 6–3-ra, ezzel megszerezve karrierje 24. tornagyőzelmét. A finálé maga 2 óra 49 percig tartott és eddig ez a 2011-es év leghosszabb női torna döntője. Ezzel a torna győzelemmel a ranglista negyedik helyére jött fel. Az év utolsó Grand Slam-tornáján, a US Openen harmadik kiemeltként indult, és sokak meglepetésére az első körben 6–3-ra elveszítette az első szettet a mindössze 17 éves Heather Watson ellen, de a pillanatnyi megingást igazolta, hogy végül három szettben tovább jutott a következő fordulóba, ahol két játékot elveszítve jutott túl Nasztasszja Jakimaván. Első komolyabb ellenfelével, Flavia Pennettával, a harmadik körben találkozott akivel ismét egy három szettes mérkőzésbe bonyolódott és végül ki is kapott 3–6, 6–3, 4–6-ra. Érdekesség, hogy ez volt Sarapova tizenharmadik három szettes mérkőzése az évfolyamán, azonban csak az első amit el is veszített. Kim Clijsters és Vera Zvonarjova korai veresége miatt a torna után így is feljött a ranglista második helyére. Ázsiában az első tornája a Toray Pan Pacific Open volt Tokióban. Mivel a torna második kiemeltjeként indult, az első körben automatikus továbbjutó volt. A második és harmadik fordulóban Tamarine Tanasugarnt valamint Julia Görgest győzte le, ezzel bejutva a torna negyeddöntőjébe, ahol Petra Kvitová ellen 4–3-as állásnál olyan boka sérülést szenvedett, hogy kénytelen volt feladni a mérkőzést. Ennek a sérülésnek a következtében szintén kénytelen volt visszalépni a China Opentől. Utolsó tornája a szezonban az év végi WTA Tour Championships volt, ahová 2007 után először sikerült ismét kijutnia, méghozzá a második játékosként. Hosszabb kihagyása meglátszott a csoportmérkőzései alatt, ugyanis karrierje során először kapott ki Samantha Stosurtól valamint következő mérkőzését is két szettben veszítette el Li Na ellen. Sarapova az évet a ranglista negyedik helyezettjeként és két torna győzteseként zárta. 2008 óta először került az év végi tabella első tíz helyezettje között, a legjobb ötbe pedig négy éve, 2007-ben tartozott utoljára. ### 2012: Karrier Grand Slam, újra világelső 2012-ben az első tornája az Australian Open volt, ahol negyedik kiemeltként indult. A tornán úgy jutott el a döntőig, hogy közben legyőzte Angelique Kerbert, majd pedig Sabine Lisickit. A legjobb 8 közt honfitársa, Jekatyerina Makarova ellen kellett játszania, majd a 2011-es wimbledoni teniszbajnokság győztesével, Petra Kvitovával találkozott, aki ellen bejutott a döntőbe a háromszettes elődöntő után. A döntőben a harmadik kiemelt Viktorija Azaranka volt az ellenfele, akitől 6–3, 6–0 arányú vereséget szenvedett. Győzelem esetén a világranglista élére ugorhatott volna, így azonban a negyedikről a harmadik helyre került. Tavasszal az év második Grand Slam-tornájára, a Roland Garrosra második kiemeltként érkezett. Az ágáról a nehezebb ellenfelek korán kiestek, nagy meglepetés volt például Serena Williams első körös búcsúja vagy a nemrég még világelső Caroline Wozniacki harmadik körös kiesése. A harmadik körben a 28. kiemelt Peng Suajt győzte le, majd Klára Zakopalová következett. A negyeddöntőben a 23. kiemelt Kaia Kanepi után az elődöntőben ismét Petra Kvitová ellen játszott, s ezúttal is sikerült diadalt aratnia 6–3, 6–3 arányban. A döntőbe jutás óriási lehetőség volt Sarapova számára, mert esélye nyílt arra, hogy teljesítse a karrier Grand Slamet, azaz pályafutása során legalább egyszer megnyerje mind a négy nagy tornát. Két elődöntő után először jutott be a Roland Garros döntőjébe, salakon sosem vallotta magát erős játékosnak. A döntőt a 21. kiemelt olasz Sara Errani ellen játszotta, és mindössze 48 perc alatt fejezték be a meccset 6–3, 6–2-es eredménnyel, így Sarapova megszerezte első trófeáját a Roland Garroson. Sikerének értékét növelte, hogy négy év után ismét világelső lett. Franciaország után Anglia következett, és a nagy múltú wimbledoni teniszbajnokság. Sarapova a torna első kiemeltjeként volt rangsorolva, és egészen a negyedik körig nem is találkozott kiemelttel. Ekkor jött a rangsorban 15. Sabine Lisicki, aki füves borításon visszavágott az Australian Openen elszenvedett vereségéért, miután 6–4, 6–3-as eredménnyel búcsúztatta a világelsőt. Mivel Sarapova 2011-ben döntőt játszott, a negyedik körös kiesésével búcsút mondhatott a néhány hétig őrzött világelsőségének. A londoni szereplés azonban 2012-re nem ért véget, ugyanis a wimbledoni teniszpályákon kétszer is játszhattak a teniszezők ebben az évben, hiszen az olimpiai játékok keretein belül is itt rendezték meg a versenyt. Erre a tornára ismét egy nagy lehetőséggel érkezett Sarapova, mivel a négy nagy torna mellett az olimpiai arany megnyerésére is esélye nyílt, amivel teljesíthette volna a karrier golden slamet. A wimbledoni pontveszteség miatt a torna harmadik kiemeltje volt. A második körben megverte a később vegyes párosban Andy Murray oldalán ezüstérmes Laura Robsont, majd a harmadik körben újra Sabine Lisickivel állhatott szemben, akit ezúttal három játszmában kiejtett a versenyből. A negyeddöntőben Kim Clijsterst győzte le, az elődöntőben a szintén orosz Marija Kirilenkóval küzdött a biztos dobogós helyezésért, s sikerült bejutnia a döntőbe. Ellenfele a párosban és egyéniben is ötszörös wimbledoni bajnok Serena Williams volt, aki megállíthatatlannak látszott, miután az elődöntőben 6–1, 6–2-vel kiejtette a világelső Viktorija Azarankát. Az amerikai játékos ugyanazzal a téttel érkezett a döntőbe, mint Sarapova, tehát a karrier golden slam teljesítésének lehetőségével. A végeredmény fölényes 6–0, 6–1 lett Serena javára, tehát az első olimpiáján részt vevő Sarapova ezüstéremmel térhetett haza. 2012 augusztusában világelsőségének visszaszerzésétől távolabb került, mert a cincinnati tornán egészségügyi okok miatt nem tudott részt venni. Egy jelentős eseményről volt szó, melynek a címvédője volt, így pontvesztesége miatt a US Open utáni csúcsra kerülés is nehezen elérhetőnek látszott. Az év negyedik Grand Slam-tornájára, a US Openre 3. kiemeltként érkezett és hárman voltak esélyesek arra, hogy a világranglista élére kerüljenek: Viktorija Azaranka, Agnieszka Radwańska és Marija Sarapova, viszont ahhoz, hogy a 3. helyről az élre kerüljön, az előtte rangsorolt játékosoknak korán ki kellett volna esniük. Sarapova az első körben egy magyar játékossal, Czink Melindával játszott, akit 6–2, 6–2-vel búcsúztatott. A negyedik körig simán nyerte a meccseket, a második körben Lourdes Domínguez Lino ellen 6–0, 6–1-es eredménnyel haladt tovább, a harmadik körben pedig a szabadkártyás Mallory Burdette-et ejtette ki szintén fölényes 6–1, 6–1-es győzelemmel. A negyedik körben honfitársa, a szintén orosz Nagyja Petrova ellen viszont már háromszettes mérkőzésre kényszerült, de az elvesztett második szett után a harmadikat sikerült megnyernie. A negyeddöntőben a francia Marion Bartoli ellen viszont már komolyabb problémái akadtak, az első szettben a francia 4–0-ra vezetett, amikor esőszünet miatt megszakították a mérkőzést. Sarapova látványosan nem játszott jól, ezt mutatta a dupla brékhátránya is. Az időjárás miatt csak másnap tudták folytatni a játékot, de ekkor az első szett már elvesztettnek látszott. A szünet jót tett az orosz játékosnak, később összeszedettebben játszott és ez az eredményen is meglátszott: 3–6, 6–3, 6–4 lett az eredmény. Az elődöntőben Azaranka volt az ellenfele, akivel az év elején az Australian Openen döntőt játszott (és veszített el). Ekkor már biztos volt, hogy Sarapova nem lehet világelső, de Radwańska negyedik körös kiesése miatt a második helye már megvolt a torna és a mérkőzés eredményétől függetlenül. A fehérorosz játékos ellen végül 3–6, 6–2, 6–4-re veszített, így ezúttal sem tudott döntőbe jutni 2006-os győzelmét követően, bár az utóbbi hat évben (melyből csak ötször versenyzett) Flushing Meadowsban ez az elődöntő volt a legjobb eredménye. ## Doppingügye 2016\. március 7-én sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az Australian Open után végzett doppingteszt során a szervezetében a Nemzetközi Doppingellenes Szövetség (WADA) a meldonium nevű tiltott szert mutatta ki. A szer 2016. január 1-től került fel a WADA tiltólistájára. Sarapova elismerte a pozitív doppingtesztet, és elmondta, hogy öröklődő szívritmuszavara és cukorbetegsége miatt 10 éve szedi a meldoniumot is tartalmazó Mildronate nevű gyógyszert, amely korábban nem volt tiltott. Nem szeretné pályafutását ilyen módon befejezni, és várja a Nemzetközi Tenisz Szövetség (WTA) döntését. A WADA illetékesének nyilatkozata szerint a szankció mértékét a WTA határozza meg, és annak ismeretében döntenek, hogy azt elfogadják-e, vagy a Sportbíróság (Court of Arbitration for Sport (CAS)) elé viszik az ügyet. Sarapova a teljes felelősséget magára vállalta, szakértők szerint azonban a mögötte levő orvosi stábnak lett volna a kötelessége reagálni a szer doppinglistára való felkerülésére. A bejelentést követően legnagyobb szponzorai azonnal felfüggesztették a támogatását. 2016 június 8-án a Nemzetközi Teniszszövetség két évre eltiltotta. Az eltiltás a minta levétele napjától számít, azaz 2018. január 26-ig szól. Sarapova fellebbez a döntés ellen, és a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) elé viszi az ügyét. A kétéves eltiltás mértékét sokallja, mivel a döntés hivatalos indoklása szerint sem szándékosan sértette meg a doppingszabályokat. Az első hírek szerint a Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) gyorsított eljárásban 2016. július 18-ig döntött volna a fellebbezéséről, így esetleges felmentés vagy a szankció felfüggesztése esetén Sarapova elindulhatott volna a riói olimpián. Az ügy tárgyalását később szeptember 19-re tűzték ki, így a riói olimpián való indulásának reményei meghiúsultak. A tárgyalásra végül 2016. október 4-én került sor, ahol a büntetést 15 hónapra mérsékelték, így 2017. április 26-án ismét versenybe állhatott. Visszatérése Stuttgartban a Porsche Tennis Grand Prix versenyén sikeres volt, az első fordulóban legyőzte Roberta Vincit, majd egészen az elődöntőig jutott, ahol Kristina Mladenovic ütötte el a döntőbe jutástól. ## Fed-kupa részvétel Többen helytelenítették a Sarapova beválogatását az orosz Fed-kupa-csapatba: nem nézték jó szemmel a teniszező Fed-kupához való hozzáállását, valamint apjának a WTA Tour-meccseken tanúsított viselkedését sem. Miután Sarapova legyőzte honfitársát, Anasztaszija Miszkinát a 2004-es WTA Tour Championshipsen, Miszkina Sarapova apját kritizálva így nyilatkozott: „Az egész meccsen megállás nélkül kiabált és utasításokkal látta el lányát, szinte már azt hittem, hogy be is ugrik helyette játszani.” Két héttel később a Fed-kupa elődöntőjében Miszkina kijelentette, hogy ha Sarapova a következő szezonban tagja lesz az orosz Fed-kupa csapatnak, ő nem fog játszani: „Ha jövőre csatlakozik a csapatunkhoz, én biztosan nem veszek részt. Az apja viselkedése egyáltalán nem korrekt, kifejezetten faragatlan. Nem kívánok olyan emberekkel egy légtérben lenni, mint ő.” Samil Tarpiscsev orosz Fed-kupa kapitány helyettese, Larisa Neiland hozzátette: „Az apja viselkedése (a WTA Tour Championshipsen) egyszerűen gyalázatos volt. Fogalmam sincs, hogy tudna velünk dolgozni.” Tarpiscsev azonban nem tulajdonított túlzott jelentőséget a problémának: „Úgy érzem, hamarosan lenyugszanak a kedélyek, és mind Miszkina, mind Sarapova, mind Kuznyecova és mindenki más együtt fog Oroszországért küzdeni.” Sarapova 2005 végén kijelentette, hogy mindenképpen szeretne bemutatkozni a Fed-kupában. 2006 áprilisában Belgiumban játszotta volna első mérkőzését, azonban később visszalépett. Sérülések miatt további Fed-kupa meccseket is lemondott: először 2007 áprilisában Spanyolország elleni, utána pedig 2007 júliusában az Egyesült Államok elleni meccseket. A legutóbbi visszalépés következményeként az orosz kapitány nem kívánta Sarapovát nevezni a szeptemberi Fed-kupa döntőjébe. Sarapova azonban ott volt a döntőn, szurkolt az oldalvonalról és ütőpartnerként vett részt a bemelegítéseken. Több csapattársa ezért arra utalt, hogy csak azért volt ott a döntőn, hogy 2008-ban játszhasson az olimpián (a szabályok szerint a játékosoknak bizonyos szintű elkötelezettséget kell tanúsítaniuk a Fed-kupa iránt, hogy játszhassanak). Kuznyecova megjegyezte: „Azt mondta, hogy a tréningpartnerünk akar lenni, de hogy lehetne az, ha nem is játszik?” Sarapova végül 2008 februárjában, Izrael ellen debütált a Fed-kupa negyeddöntőjében. Mindkét egyéni meccsét megnyerte, az elsőt Cipórá Obzíler, a másodikat pedig Sahar Peér ellenfeleként, ezzel hozzásegítve Oroszországot egy 4–1-es győzelemhez. Sérülése miatt azonban nem tudott részt venni sem az elődöntőn, sem pedig a döntőn. 2011-ben ismét tagja volt az orosz csapatnak, akiknek első fordulós ellenfelei a franciák voltak. Első egyéni meccsén két szettben kikapott Virginie Razzanótól, és az orosz kapitány úgy döntött, hogy az Alizé Cornet elleni mérkőzésre Anasztaszija Pavljucsenkovát állítja ki Sarapova helyett. ## Játékstílus Érdekes, hogy egy sima röpte vagy lecsapás helyett gyakran egy erőteljes lendített röptét vagy átemelést üt. Sarapovát egyébként gyors játékosként tartják számon, különösen ha figyelembe vesszük a magasságát. 2008 elején néhányan Sarapova játékának fejlődését vélték felfedezni, mely a magasabb szintű lábmunka és mozgás mellett a rövidítések és nyesett fonákok megjelenésében mutatkozott meg. Sarapova híres a pályán rendezett „sikoltozásairól”, 2005-ben a wimbledoni torna egyik meccsén az egyik ilyen alkalommal 101 decibelt rögzítettek a műszerek. Szeles Mónika szerint ez a sikoltozás reflexszerű folyamat, és szerves része a játéknak. Sarapova erre a média kérdéseinek kereszttüzében csupán így reagált: „csak nézzék a meccset”. ### Szervái Pályafutása elején Sarapova első és második szervája is igen erőteljes volt. 2007 elejétől azonban vállproblémái miatt szervái sokat gyengültek, egy-egy meccsen gyakran több kettős hibát is vétett. Sérüléséből visszatérve „lerövidítette” szervamozdulatát, amitől sokkal kevesebb lett az ász és több a kettős hiba. A kétszeres US Open-győztes Tracy Austin szerint Sarapova gyakran az elrontott szervák miatt veszítette el önbizalmát; olyankor bizonytalanabbul, több ki nem kényszerített hibával játszott. Amióta áttért egy új, a régihez hasonló szervamozdulatra, kevesebb a kettős hibája, több adogatása foghatatlan, sőt a 2010-es AEGON Classicon ütött egy 121 mérföld/órás (195 km/h) adogatást is, amely karrierjének eddigi leggyorsabb szervája. ### Borítások Mivel a játékát az erőre alapozza, Sarapova jobban kedveli a kemény és a füves borítású pályákat, és nagyon sokáig nem volt igazán jónak nevezhető a salakos borításon mutatott játéka. Egy korábbi kijelentése szerint salakon nincs úgy megelégedve a mozgásával, mint a többi borításon, és egyszer, egy salakos pályán lefolyt meccs után így jellemezte magát: „tehén a jégen”. Állítását a salakon mutatott eredményei sokáig alátámasztották, mivel egészen 2012-ig a Roland Garros volt az egyetlen Grand Slam-torna, amelyet nem nyert meg. Az első WTA-győzelmét salakos borításon profi versenyzői karrierje nyolcadik évében érte el, a korábbi tizennyolc, másféle borításon szerzett címe után. 2012-ben azonban két felvezető torna (Stuttgart és Róma) megnyerése után életében először a Roland Garroson is diadalmaskodott, bizonyítva ezzel játéka fejlődését ezen a borításon. ### Döntői Grand Slam-tornákon #### Győzelmek (5) #### Elvesztett döntők (4) ## Részvételei az év végi bajnokságokon - NK=nem szerzett kvalifikációt; CSK=csoportkör; ND=negyeddöntő; ED=elődöntő; D=döntő; GY=győztes. ### WTA Finals (WTA Tour Championships) döntői Győzelmek (1) Elvesztett döntők (2) ## Statisztikák ### Pénzdíjak | Év | GS-győzelem | WTA-győzelem | Megnyert tornák | Pénzdíjazás (US \$) | | |---------|-------------|--------------|-----------------|---------------------|-------| | 2003 | 0 | 2 | 2 | | 51\. | | 2004 | 1 | 4 | 5 | | 1\. | | 2005 | 0 | 3 | 3 | | 5\. | | 2006 | 1 | 4 | 5 | | 2\. | | 2007 | 0 | 1 | 1 | | 7\. | | 2008 | 1 | 2 | 3 | | 7\. | | 2009 | 0 | 1 | 1 | | 15\. | | 2010 | 0 | 2 | 2 | | 31\. | | 2011 | 0 | 2 | 2 | | 6\. | | 2012 | 1 | 2 | 3 | | 3\. | | 2013 | 0 | 2 | 2 | | 4\. | | 2014 | 1 | 3 | 4 | | 2\. | | 2015 | 0 | 2 | 2 | | 6\. | | 2016 | 0 | 0 | 0 | | 111\. | | 2017 | 0 | 1 | 1 | . | 66 | | 2018 | 0 | 0 | 0 | | 29\. | | 2019 | 0 | 0 | 0 | | 115\. | | 2020 | 0 | 0 | 0 | | 113\. | | Karrier | 5 | 31 | 36 | [ ''''] | 3\. | ## Tornagyőzelmei (39) ### Egyéni (36) - 2009-től megváltozott a tornák rendszere. Az egymás mellett azonos színnel jelölt tornatípusok között nincs teljes mértékű megfelelés. ### Páros (3) - 2009-től megváltozott a tornák rendszere. Az egymás mellett azonos színnel jelölt tornatípusok között nincs teljes mértékű megfelelés. ## Eredményei Grand Slam-tornákon ### Egyéni ## Év végi világranglista-helyezései ## Díjai, elismerései - Newcomer of the Year (az év felfedezettje): 2003 - Most Improved Player (a legtöbbet fejlődő játékos): 2004 - Player of the Year (az év játékosa): 2004 - Fan Favorite Singles Player of the Year (az év kedvenc játékosa szurkolói díj): 2010 - Fan Favorite Match of the Year (a legszebb mérkőzés szurkolói díja): - 2013 (Sarapova–Azaranka, French Open) (Video) - 2014 (Sarapova–Halep, French Open) ## Önéletírása magyarul - Marija Sarapova: Megállíthatatlan. Egy teniszcsillag lebilincselően izgalmas története a saját tollából''; ford. Biró Andor; MotiBooks, Szada, 2021

Grandpierre K. Endre

Grandpierre K. Endre, születési nevén Kolozsvári Grandpierre Endre (Hódság, 1916. október 6. – Budapest, 2003. július 17.) magyar író, költő, gondolkodó és magyarságkutató. Nemesi származású ősei Franciaországból elűzött hugenották voltak. Fiai Grandpierre Attila csillagász, író, költő, a fizikai tudományok kandidátusa, zenész, valamint Grandpierre Károly festőművész. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar–történelem szakán végzett. Aktívan sportolt, futásban ifjúsági országos bajnok volt. Fiatal korában inkább költőként vált ismertté. A Fogadalom című versét az 1956-os forradalom során beolvasták a rádióban, míg a Magamról című költeménye az angol BBC rádió adásában szerepelt. Történészként a magyar történelem azon oldalát kutatta, amivel nem igazán foglalkoztak kortársai, például a „Fekete hóesés” című művében arról írt, hogy Zrínyi Miklóst 1664-ben nem vadkan, hanem egy merénylő sebezhette halálra. A magyarságkutatás témájában publikált munkáit a fősodorbeli magyar történettudomány képviselői nem fogadták el. A „nemzeti ősvallás” alapjainak lerakására irányuló erőfeszítései gyakorlatilag visszhangtalanok maradtak. Történészi munkásságának eredménye, hogy közvetlenül László Gyula 1978-as „kettős honfoglalás” elmélete után tette közzé a Tárih-i-Üngürüsz ismertetését (1979-ben). A művet az 1860-as években Vámbéry Ármin és Budenz József is ismertette és az 1960-as években Törökországban török nyelven Hazai György több írást is publikált a műről. Grandpierre K. Endre érdeme, hogy a krónika magyar nyelven is elérhetővé vált, hiszen ő küzdötte ki ezt a minisztériummal folytatott levelezésével és nagy hatású tanulmányával. Az 1970-es években felhívta a figyelmet arra is, hogy a közismerttől egészen eltérő csodaszarvas-történet található a krónikában. ## Életrajza ### Származása Ősei francia hugenotta nemesek voltak, és Szent Bertalan éjszakáján, 1572. augusztus 23-án menekültek el Párizsból Svájcba, Genf kantonba. A családi legenda szerint Franciaországban jelentős szerepet játszottak, többen közülük püspökök voltak. Svájcban egyikük (Louis Grandpierre) köztársasági elnök volt, egy másikukról (Ernst Grandpierre) pedig egy hibrid rózsát neveztek el az 1900-as évek elején. Charles Grandpierre – talán a napóleoni háborúk idején Magyarországra vetődött egyik ősének hatására – 1826–27-ben egész Európát végiglátogatta (útlevele tanúsága szerint járt Kölnben és Hamburgban is) és végül Magyarországon telepedett le, ahol nemsokára kitört a magyar szabadságharc. A Svájcból, pontosabban Genf kantonjából idetelepült Charles (aki később magyarosította nevét Grandpierre Károlyra), már magyarként szerzett érdemeket: Kossuth Lajos írnoka és tanácsadója volt, nagy tudományú, több nyelven beszélő tudósként írtak róla. A magyar szabadságharc leverése után a szabadsághoz ragaszkodó honvédként Itáliába ment, ahol Garibaldi tisztjeként fiával és még egy másik Grandpierre-rel is együtt harcolt. Ez a fia, a már 1839-ben született Grandpierre Károly, Grandpierre K. Endre nagyapja, aki igazi „rebellis” volt, és nemcsak az 1859-es szárd–francia–osztrák háborúból vette ki részét, de a kufsteini várbörtönt is megjárta. Később Pesten posta- és távírótanácsos, valamint a távírdai igazgatóság titkára lett. Érdemei elismeréséül a Grandpierre család nemesi címet és birtokot kapott Kolozsvár környékén, innen ered nemesi címük és kolozsvári előnevük. 1891-ben Budapesten halt meg, életének 52. évében. Az ő fiaként 1869-ben született dr. Grandpierre Károly, akit előbb felvinci majd később, 1914. augusztus 23-án, hódsági járásbírónak neveztek ki. Mivel Trianon után Erdélyben magyarnak vallotta magát és nem akart esküt tenni a Román Királyságnak, ezért elvesztette birtokait, valamint állását is. Ezután napszámosként dolgozva tartotta el a családját. Felesége zongoratanárnő volt. Tizenhárom gyermekük született. ### Fiatalkora, tanulmányai, családja Grandpierre K. Endre (anyakönyvi nevén Kolozsvári Grandpierre Endre) 1916-ban született Hódságban, a Délvidéken, ahol akkoriban édesapja dolgozott. Már ötéves korában kivívta, hogy iskolába járhasson. Nemcsak szellemi képességeivel, hanem testi erejével, gyorsaságával és fellépésével is hamar kitűnt társai közül. Kitűnő futó volt, atléta-alkat, így az ifjúsági korosztályban futó-atléta országos bajnok lett (családjában nem volt ritka a jó sportteljesítmény: Grandpierre Miklós – később Kolozsvári Miklós – több atlétikai bajnokságot is nyert magasugróként, és Óbudán utcát neveztek el róla. Grandpierre Csaba pedig 21 évesen, 1974-ben országos bajnokságot nyert 50 km-es gyaloglásban.). Testvérei közül különösen Károly állt közel hozzá, aki szintén írt verseket, valamint az országos bajnok magasugró, Miklós. 1944-ben Budapesten fegyverrel harcoltak a németek ellen a magyar szabadságért. Ebben a harcban esett el legkedveltebb testvére Grandpierre Károly. Amikor a szovjetek beérték és felszólították őket, hogy álljanak át a szovjetek oldalára, visszautasították azzal, hogy ők a magyar szabadságért harcoltak. A második világháború után elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, ahol a Bölcsészettudományi Kar magyar-történelem szakán szerzett diplomát. Rideg Erzsébettel 1946-ban kötött házasságából két fia született: Grandpierre Károly (1949–2014, festőművész), és Grandpierre Atilla (1951–, csillagász, zenész, író). Elvált, második felesége Török Júlia volt. ### Munkássága Költőként kezdte pályáját, 1956-os forradalom alatt Magamról című költeménye elhangzott az angol BBC rádióban, a Fogadalom című versét pedig beolvasták a Magyar Rádióban. Mindezek ellenére nem volt azok között az irodalmárok között, akik nyílt levélben tiltakoztak az ellen, hogy az ENSZ Közgyűlése megtárgyalja a világszervezet – úgynevezett – ötös bizottságának jelentését a forradalmat követő megtorlásokról. A forradalom után a történelem alapkérdései felé fordult. Pályafutásában jelentős szerepet játszottak barátai. Megismerkedett Majtényi Zoltánnal, aki a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott, és nagy tisztelője és segítője volt. Neki köszönhetően jelentek meg kisebb könyvei: a Jégtündér (1957), a Találós kérdések (1959), és a Szegénylegény és levélmenyasszony (1961). Ezeket a munkákat követte 1961-ben első nagyszabású műve, Az ördög apostolai (1962). A könyv kilenc év után jelenhetett meg és sikeres lett. Következő műve, a Fekete hóesés (1970). Ebben több mint 100 oldalon át, kordokumentumok alapján igyekezett bizonyítani, hogy Zrínyi Miklós, költő és hadvezér halálát nem vadkan okozta, hanem a Habsburgok gyilkoltatták meg. Bár egy kritikában kötelező olvasmánynak ajánlották, a történelmi-politikai gyilkosság ügyében elfoglalt álláspontja miatt háttérbe szorult. Később egy újabb barátság biztosított megjelenési lehetőséget: Kiss Dénes, a Népszava munkatársa, tisztelőjeként elérte, hogy legalább versei, kisebb írásai napvilágot láthassanak 1979-ben alapos elemezéssel jelentkezett a Kortárs című folyóiratban: az „Árpád-nagykirály kori ősgeszta”, a Tárih-i-Üngürüsz hosszú idő után első ismertetésével és tanulmányával. Elsősorban kutatásainak, és a minisztériummal folytatott kitartó levelezésének köszönhetően, sokéves közéleti küzdelem után látott először napvilágot ez a mű magyar nyelven 1982-ben. Hirdette, hogy az igazsághoz való jog minden más jognál alapvetőbb. Kapcsolatban állt Oláh Imrével, Orbán Dezsővel, és sok más magyar őstörténésszel, mégis önmagára utalva, önállóan, egymagában dolgozott. Munkássága évtizedei alatt megalkotta a Magyarság központi titkai, a Magyar ősidők csodálatos mondái, és a Magyarok titkos története sorozatokat, amelyeket igyekezett a magyarság fontos útmutatóinak rangjára emelni a széles köztudatban. 1989-ben jelent meg Lajos király három halála és négy temetése című oknyomozó tanulmánykötete. Ezt követte az Aranykincsek hulltak a Hargitára (1990), majd a Királygyilkosságok (1993). Kiemelkedik életművéből a Történelmünk központi titkai sorozat megjelent 11 füzete (1996; egy könyvben kiadva 2011-ben), az Anonymus gesztájának jelentőségét először tárgyaló Anonymus titkai nyomában (1998), a Déva várához fűződő mondakört feltáró Kővárból kiáltó asszony / A Magyar ősidők csodálatos mondái (1998), és az Isten kardja mondakört bemutató és titkait megfejtő Rögberejtett Isten kardja (1998). Huszonöt történelmi, őstörténelmi könyve jelent meg 1989 után, majd két posztumusz műve, az Atilla és a hunok (2006) és a Történelmünk központi titkai (2011). Társadalmi tevékenységei közé tartozott, hogy ő vetette fel a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság újraalakulásának időszerűségét, és kezdte el Kiss Dénessel annak újjászervezését. Emellett útjára indította a Magyar Védőkar Mozgalmat is. A magyar nemzeti ősvallás történelmi alapjainak feltárása után megpróbálta újjáéleszteni a Magyar Nemzeti Egyházat, ám ennek bejegyzéséhez a cégbíróság nem járult hozzá, csak Megyeri Keresztény Egyház elnevezéssel. Hat oldalas terv alapján kezdeményezte a Magyar Ősidők Várának felépítését. Tanácsaival, javaslataival segítette a Rituális Színházat is, amely Kirsten Delholm kezdeményezésére alakult meg. Nem csak a történelem terén alkotott, tudományos munkássága interdiszciplináris módon terjedt ki a tudományfilozófiára, kultúrtörténeti írásokat jelentetett meg, de alkotott a szépirodalomban is. Tevékenységét pozitívan értékelték kortárs magyar költők, írók, tudósok (Bakay Kornél, Majtényi Zoltán) is. Egyik versét (Magyar mesehősök) a Misztrál zenekar megzenésítette. Részt vett a „Collective Consciousness” (Közösségi tudati erőterek) nemzetközi kutatócsoport munkájában, amelynek a Nobel-díjas Ilya Prigogine is tagja volt. Ennek keretében részletes kutatási tervet dolgozott ki a kozmikus és közösségi erőterek szerepének vizsgálatára az élet, a tudat és az ember kialakulásában és evolúciójában (Kutatási Terv, 1996), amelynek egy része angol nyelvű szakfolyóiratban is napvilágot látott. Természettudományos munkásságában a tudatkutatás mellett szerepet játszott a Napkutatás, a kozmológia, az evolúció elmélete, az elméleti biológia és az elméleti fizika is. Úgy vélte, hogy a kölcsönhatások elsődlegesek az anyaghoz képest, és hogy a kölcsönhatások kozmikus törvénye érzékelést, együttműködést, elemi és természetes kölcsönösséget jelent, és az egész világegyetem öntevékeny, titáni szerveződés, önkéntes csoportosulás révén fejlődik az érzékelés elemi és mindent átható elve alapján. Mindemellett nyelvészeti, társadalom-elméleti, filozófiai és egyéb természettudományos kutatásokat is folytatott. 2003\. július 17-én hunyt el Budapesten, sírja a Farkasréti temetőben található. ### Vitatott nézetei Munkássága a magyarság Kárpát-medencei őshonos mivoltának bizonyítására irányult, ellentétben a magyar honfoglalás általánosan elfogadott elméletével, illetve a magyar nép kialakulásának, etnogenezisének mind a finnugor nyelvrokonságot, mind a hun–magyar rokonságot valló nézeteivel. Erőfeszítéseket tett egy ősmagyar alapokon nyugvó Magyar Nemzeti Egyház megalapítására, de nem tudta keresztülvinni ezt a nagyszabású elképzelését. A Tarih-i Üngürüszben található csodaszarvasmonda elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az őshonos nép kirajzásai után még hét magyar „hazatérésre” került sor. Az árpádi „hazatérést” tartotta az utolsónak, azaz szám szerint a nyolcadiknak. Ezeket a megállapításait nem tudta úgy bemutatni, hogy történész társai tudományos vitára alkalmasnak találják. Történészi munkásságát bírálva Paksa Rudolf azt a megállapítást tette hogyː „Azzal sem értek egyet, hogy Grandpierre K. Endre mint történész kerül említésre, hiszen áltudományos könyvei során kívül tudományosan értékelhető munkát nem tett le az asztalra.” Királygyilkosságok című művében azt az állítást fogalmazta meg, hogy a középkori magyar királyok egyetlen kivétellel (IV. Béla) valamilyen külső hatalom által vezérelt gyilkosság áldozatai lettek. Érvelésében arra épített, hogy a magyar királyok szokatlanul fiatalon léptek trónra, szokatlanul rövid ideig uralkodtak és szokatlanul fiatalon haltak meg. Egy, a könyvét kritizáló írásban, azt vetik fel, hogy számításai során több hibát is vétett. Egyfelől az összehasonlítása alapját képező Habsburg-dinasztiának csak a 16-20. század közötti uralkodóit vette számba, ami a hosszabbodó élettartam miatt torzította az eredményt. Másfelől a kérdéses életkorú magyar uralkodók esetén rendre lefelé tévedett. A kortárs európai uralkodódinasztiákat megvizsgálva megállapítható, hogy a magyar királyok kétségtelenül a fiatalabban trónra lépő, rövidebb ideig országló és életüket korábban bevégző uralkodók közé tartoztak, de számos európai ország kortárs dinasztiája külső hatás nélkül is rosszabb számokat „produkált”, így titkos külső beavatkozást sejteni nem indokolt. Garamvölgyi László: Hunyadi Mátyás – meggyilkolták a királyt című írásában sokat merített Grandpierre a Magyarok titkos története című sorozatából. Horváth Richárd, Garamvölgyi könyvének elemzése során arra az álláspontra jutott, hogy Grandpierre ebben a művében nem megfelelően kezelte a forrásokat. Véleménye szerint: „Grandpierre megállapításai talán figyelmetlenségből, talán a forrásokban való járatlanságából adódóan finoman szólva is kétségesek”. ## Emlékezete Ifjúsági és verseskötetei nélkül hivatalosan 24 nagyobb horderejű művet (könyvet) hozott létre. Ezek közül A magyarok eredete című munkája Bakay Kornél szerint egyfajta népkönyvvé vált. Fia Grandpierre Attila 2011-ben jelentette meg Grandpierre K. Endre emlékezete címen kiadott Magyarságtudományi füzetek 9. számát. ## Műveinek jegyzéke ### Történelmi regény ### Oknyomozó történelmi könyvei - A magyarok Istenének elrablása avagy A magyar faj nagy elárultatása; Koronás Kerecsen, Bp., 2008 (Magyarok titkos története) - Történelmünk központi titkai; Titokfejtő, Bp., 2011 - A magyarok Istenének elrablása; jav., kieg. Grandpierre Atilla; 3. jav. kiad.; Titokfejtő, Zebegény, 2015 (Grandpierre K. Endre könyvei) ### A Történelmünk központi titkai sorozat füzetei Az írások megjelentek a Grandpierre Atilla által 2011-ben kiadott Történelmünk központi titkai / Magyar ősvallás-őshaza: Kárpát-medence - Árpád nagykirály című gyűjteményes kötetben, melynek előszavát is ő maga írta. A kötet tartalma és az írások (A könyvben nem szerepel a sorozatban hetedikként kiadott Miért söpri el a történelem a trianonokat? című írás): 1. rész: Mi az igazság az Árpádi bejövetel körül? / Ellentmondó, rejtélyes jelenségek a honvisszavétel körül (1994) 2. rész: Hol van a magyar őshaza? / Az őshazakutatás csődje (1995) 3. rész: Mióta él nemzet e hazán? (1996) 4. rész: Isten szava a magyar nép szava / Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása (1996) 5. rész: A magyar ősvallás történelmi alapjai (1996) 6. rész: Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért (1996) 7. rész: A magyarság őseredete. (1996) 8. rész: Árpád kirekesztése az Árpád-házból (1996) 9. rész: Istennyomok hét ölnyi por alatt I. rész / Amit a magyar ősvallásról tudni kell (1997) 10. rész: Istennyomok hét ölnyi por alatt II. rész. / Az Élet vallása (1997) A Miért söpri el a történelem a trianonokat? című mű 1996-ban jelent meg a Titokfejtő Könyvkiadó gondozásában. ### Verseskötetei - Apám szíve dobog bennem – A Grandpierre-család verseiből - Ez a haza - Hajnal Homoródon - Titokzatos halottak - Az ősz csodái - Kisdedeknek - Magyar mesehősök - Hallottam sír a lőtt vad az erdőben - Szerelmünk bársonyszőnyegén - Hóemberként állok a havazásban - Zeng már az ősz - Mese - Elrabolt tavaszok szétdúlt sírja fölött - Titikzatos virradat - Bűntelenek - Erdőszagú igásdal - A rózsa belülről csönget - Megcsókolom a sziklát - Csodahalott - Idegenpártolás - A Hadak Útja ősi pogány színképei - Csontjaimon átsüt a farkasok éhe - Galambraj száll az égen - Emberi fohász a harmadik évezred küszöbén - Az emlékezet eszmélése ### Legfontosabb tanulmányai folyóiratokban, heti- és napilapokban ### Legfontosabb szépirodalmi kisebb művei ### Legfontosabb kisebb tanulmányai ### Angolul megjelent tudományos tanulmánya ### Néhány fontosabb interjú ### Kiadatlan munkái #### Széppróza ### Drámák ### Verseskötetek ### Nyílt levele - Felhívás a világ magyarságához: valósítsuk meg a Magyar Ősidők Várát! ## Elismerései, méltatásai ### Kitüntetései Az 1940-es és 1970-es évek között több állami díjjal is kitüntették.: - A Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozata 1949, - Szabadság Érdemrend 1954 - A Szocialista Kultúráért 1954 - A Szocialista Munkáért Érdemérem 1954 - A Munka Érdemrend arany fokozata 1976

The Fame Monster

A The Fame Monster (a borító írásmódja szerint The Fame Mons†er) Lady Gaga amerikai énekesnő harmadik középlemeze (EP), valamint debütáló stúdióalbumának, a The Fame-nek (2008) az újrakiadása, amely 2009. november 18-án jelent meg. Az eredeti elképzelések szerint újra kiadták volna Gaga The Fame című debütáló albumát, kiegészítve a nyolc új dallal. Később azonban az Interscope Records kiadó úgy döntött, hogy az új számok néhány országban egy különálló albumon is megjelennek, mivel az énekesnő szerint az újrakiadás túl drága lett volna, és a nyolc szám önálló koncepcióval rendelkezik, így önmagában is megállja a helyét. Ugyanakkor a The Fame Monster deluxe kiadása dupla albumon jelent meg a kezdeti terveknek megfelelően; az első lemez tartalmazza a nyolc új dalt, míg a The Fame dalait egy második lemezre helyezték. Emellett több, kifejezetten rajongóknak szánt kiadás is napvilágot látott az albumból. A The Fame Monster egy elektropop felvétel, melyen az 1970-es és 1980-as évek diszkó, glam rock és szintipop zenéje érződik. Ezenfelül az indusztriális és gótikus zene stílusait is hordozza magában. Dalainak inspirációi a divatbemutatók és a kifutók voltak. Gaga szerint az album a hírnév sötétebb oldalát dolgozza fel. A különféle buktatókat – például szex, szerelem, magány, alkohol – Gaga egy-egy szörnyetegként („monster”) nevezte meg. Debütáló albuma és a The Fame Monster hangulatvilágának különbségét a jin-jang kettős koncepciójához hasonlította. A Hedi Slimane által készített albumborító gótikus témájú, melyet a lemezkiadója elutasított, de Gaga sikeresen meggyőzte őket a kiadásról. Az album pozitív kritikákat kapott a zenei kritikusoktól. Az album néhány országban a The Fame-mel együtt szerepelt az albumeladási listákon, ezáltal olyan országokban került a csúcsra, mint Ausztrália, Belgium, Finnország, Új-Zéland és Lengyelország. Az Egyesült Államokban (ahol különálló albumként szerepelt a listákon) az EP az ötödik helyet érte el a Billboard 200-as listán, valamint a Dance/Electronic Albums lista élére került. Az album a megjelenése óta számos díjban részesült. Az 53. Grammy-díjátadón összesen hat kategóriában jelölték, köztük Gaga megkapta zsinórban másodjára Az év albuma jelölést. A The Fame Monster végül három díjat érdemelt ki, köztük A legjobb popalbum Grammy-díját. Az album első kislemeze, a Bad Romance nagy kereskedelmi sikert aratott, és több mint húsz országban vezette a slágerlistákat. Az Egyesült Államokban a második helyig emelkedett a Billboard Hot 100 listán. A következő két kislemez, a Telephone és az Alejandro további sikereket hoztak és világszerte több országban is a Top 10-be kerültek. A Dance in the Dark kislemezként csak bizonyos országokban jelent meg, és mérsékelt sikereket ért el a slágerlistákon. Az album népszerűsítésére Gaga elindította a The Monster Ball Tour (2009-2011) elnevezésű világ körüli turnéját, amely a zenetörténelem legjövedelmezőbb turnéjává vált debütáló előadótól. ## Háttér, inspirációk Gaga 2009 októberében a Rolling Stone magazinnak beszélt arról, hogy fülhallgatókat tervez Dr. Dre rapperrel, és az interjúban arról is beszámolt, hogy egy új albumot készül kiadni. Ezt mondta: „Szerintem az albumok újrakiadása nem valami korrekt, [...] Ez arról szól, hogy az előadók újabb kislemezdalokat pakolnak rá egy már kész alkotásra, hogy az még jobban fogyjon. Eredetileg [a kiadóm] három új számot kért tőlem [hogy újra kiadhassák a The Fame albumot], de végül több lett belőle. Ez egy új album értékű zenei anyag.” Az album a The Fame Monster nevet kapta. Gaga elmondta, hogy csupán a véletlen műve, hogy az album címe hasonlít a tervezett fülhallgató nevére („Monster Heartbeats”). Valójában az album egyik dala, a Monster volt a címadó, melyet Gaga elmondása szerint jóval Dr. Dre-vel való találkozása és a közös munkájuk előtt megírt. Az énekesnő arról is beszélt, hogy imádja a szörnyes filmeket, illetve ezt mondta: „Megszállottja lettem a témának, miképp süllyednek hanyatlásba a hírességek, illetve hogy a hírnév egyfajta szörnyeteg a társadalomban. Erről is szól az új albumom...” Lady Gaga elmondása szerint az albumot a The Fame folytatásának szánta. „...A The Fame Monster( [...] afféle még nem végeztem a The Fame albummal dolog. Amondó voltam: „[...] még nem állok készen arra, hogy egy teljesen új koncepcióval rendelkező lemezt csináljak. A The Fame Monster-rel elkészítem egyfajta lezárását művemnek, a The Fame-nek” – mondta. Gaga később elmondta, hogy az albumon nyolc új dal lesz, és egyes kiadásai a teljes debütáló albumot is tartalmazzák. A The Fame Monster a hírnév sötétebb oldalával foglalkozik, mellyel Gagának 2008–2009-ben kellett szembesülnie. Egy interjúban ezt mondta: > „Miközben a világ körüli turnémon voltam két évig, számos szörnyeteggel kellett szembenéznem, melyek mindegyike megjelenik az album egy-egy dalában: »Félelem a Szex Szörnyetegtől«, »Félelem az Alkohol Szörnyetegtől«, »Félelem a Szerelem Szörnyetegtől«, »Félelem a Halál Szörnyetegtől«, »Félelem a Magány Szörnyetegtől«, és így tovább.” > „...ez az album egy kísérletezés [...] a gótikus rock ütemeivel, a 90-es évek dance zenéjének dallamaival, a 80-as évek melankolikus popjának szövegei iránti mániám, és a kifutók világa iránt érzett szeretetem megjelenítődése. Miközben a dalszövegeket írtam divatbemutatókat néztem, melyekről levettem a hangot, és a dalaim megszületésében nagy szerepük volt.” A Billboard.com egy cikkében beszámolt róla, hogy a The Fame Monster első kislemeze a Bad Romance lesz. Gaga beszélt egy Speechless nevű balladáról, amelyet édesapjának ajánlott. Azt is elmondta, hogy az új számok nem a pénzzel vagy a hírnévvel foglalkoznak, hanem mindazzal ami mögöttük van. A The Fame és a The Fame Monster albumokat egymás ellentéteinek nevezte, s a hangulatviláguk közti különbséget a jin és jang kettős koncepciójához hasonlította. Gaga azt mondta, az album készítése közben egyfajta kettősséget érzett önmagában is. Az MTV-nek ezt így magyarázta: „Készen állok a jövőre, de gyászolom a múltat, [...] muszáj elengedni bizonyos dolgokat. Gyászolnod kell őket, mintha meghaltak volna, hogy aztán továbbléphess... erről a folyamatról szól az album.” ## Kompozíció A The Independent szerint az album első dala, a Bad Romance rögtön megalapozza az album hangulatát, amely tökéletesen illeszkedik a CD-borító gótikus stílusához. A dalban hallható „I want your ugly; I want your disease...” szöveg a Boney M-re utal, de felidézheti a Depeche Mode 1986-os ötödik nagylemezét, a Black Celebrationt is. Több dal szövegében morbid, zombifilmeket idéző sorokat fedezhetünk fel, mint például a Monsterben („He ate my heart...”), a kozákok zenéjéhez hasonlatos Teeth-ben („Take a bite of my bad-girl meat...”) és a Dance in the Darkban („Silicone, saline, poison, inject me...”). Utóbbi dalban az énekesnő olyan híres embereket említ meg, akiknek élete tragikus véget ért: Marilyn Monroe, Judy Garland, Sylvia Plath, Diána walesi hercegné, Liberace és JonBenét Ramsey. A Monster Gaga korábbi zenéjére is jellemző dadogós részeket tartalmaz, hangszerelésére pedig erőteljes dobhasználat jellemző. A Speechlesst az 1970-es évek rockzenéje inspirálta. A PopMatters szerint a dalban Gaga éneklési stílusa és a gitárbetétek Freddie Mercuryt és a Queent idézik. A dal élő hangszerekkel lett felvéve, köztük dobokkal, gitárral és zongorával – ez utóbbit Gaga szólaltatja meg a számban. Az album ötödik dala, a Dance in the Dark egy olyan lányt mutat be, aki kényelmetlenül érzi magát, amikor szeretkezik. A számmal kapcsolatban Gaga az alábbiakat nyilatkozta: „A lány nem akarja hogy a barátja lássa őt meztelenül. Csak akkor képes kiengedni magából a belső állatot és szabad lenni, ha a fények kialusznak.” A So Happy I Could Die egy óda jellegű dal, amely arról szól, hogy szexuális vonzalmat érez egy nő iránt, és ezzel kapcsolatban ezt énekli: „I love that lavender blonde/ The way she moves the way she walks/ I touch myself, can't get enough.” A dal egy szerelmi vallomás, amely értelmezhető úgy is, hogy Gaga önmagát teszi meg szerelme tárgyául, hiszen a szöveg szerint önmagával táncol és saját magát érinti meg. Az Alejandro című dalon az ABBA és az Ace of Base együttesek erőteljes hatása érezhető. Dalszövegét tekintve arról szól, hogy Gaga igyekszik elhárítani több latin férfi közeledését. A Telephone arról szól, hogy az énekesnő inkább a táncparkettet választja, ahelyett hogy válaszolna a szerelme hívására. A dal fő inspirációja Gaga fulladástól való félelme volt, egy fojtogató érzés, amely amiatt alakult ki, mert kevés ideje van életében ellazulni, mikor mindenféle gondok és a munka terhe nélkül jól érezheti magát. Gaga elmondása szerint a dalban szereplő telefon jelképes; nem egy fizikailag is létező telefon, hanem egy hang a fejében, amely folyton arra ösztökéli hogy még keményebben és keményebben dolgozzon. Az utolsó dal a gospel stílusú Teeth, melynek szövege BDSM stílusban íródott. Gaga az igazságtól való félelmét énekli meg a dalban – a „show me your teeth” („mutasd ki a fogad”) sor a „show me your truth” („mutasd az igazságod”) felszólítás sajátos megfogalmazása. ## Kiadás és borító Az eredeti tervek szerint az album egy kétlemezes újra-kiadása lett volna a The Fame albumnak, de 2009. november 12-én Gaga elmondta az MTV-nek, hogy az album egylemezes változatban is megjelenik, mert nem akarja újból megvetetni rajongóival debütáló albumát. Döntését így indokolta: > „...ez valójában a második albumom, [...] Nem tennék hozzá dalokat, vagy vennék el az albumra kerülő dalokból. Ez egy komplett zenei alkotás, amely megáll a saját lábain. Nincs szüksége a The Fame támogatására. Akiknek nincs meg a debütáló albumom, készül dupla lemezes kiadás is, amely tartalmazza mindkét albumot.” Így a „standard” verzión csak a nyolc új szám, a „deluxe” verzión pedig a The Fame dalai is helyet kaptak. Az albumból készült egy Super Deluxe Fame Monster Pack nevű, rajongóknak szánt kiadás, mely 2009. december 15-én látott napvilágot. Ez a verzió számos extrát tartalmaz a The Fame Monster lemez mellett: egy füzetet az énekesnőről, képeslapokat, posztert, egy papírbaba-kollekciót, személyes feljegyzéseket az énekesnőtől, Gaga egy hajtincsét – valójában egy tincset egyik parókájából – és egy 3D-s szemüveget, amely az énekesnő elmondása szerint nagyon hasznos lesz „több dologhoz, amely nemsokára történni fog”. Gaga a rajongóitól kapott képek egy válogatását is mellékelte a csomaghoz. „Ezer és ezer festményem, rajzom, vázlatrajzom, divattervem van ... képek a rajongóimtól. Ezeket összegyűjtöttem ebbe a kis könyvbe” – mesélte Gaga. 2010\. május 3-án megjelent a The Fame Monster limitált számban kapható pendrive-változata. Ezen a nyolc dal mellett helyet kapott kilenc remix, nyolc videóklip, egy digitális füzet, kislemezborítók és egy fotógaléria. 2010. augusztus 24-én került forgalomba a The Fame Monster Ultimate Fan Pac nevű kiadás, amely az album mellett egy Lady Gaga képével és Just Dance felirattal díszített pólót és egy Lady Gaga-feliratú kulcstartót is tartalmaz. Hedi Slimane divattervező-fényképész, aki az énekesnő Haus of Gaga nevű kreatív csapatjának is tagja, két borítót is készített a The Fame Monsterhez. Az egyiken Gaga szőke parókában van és fekete dzsekit visel, míg a másikon barna parókában van, erős szemceruza-használattal. Gaga azt mondta, amikor az album koncepcióján gondolkodott, eltökélte, hogy a borítókép sokkal sötétebb tónusú, ingerültebb hangulatvilágú lesz, mint bármi, amit korábban csinált. Kiadójának azonban nem tetszett a barna parókás kép, mert túl gótikusnak, elvontnak találták, azt mondták, nem illenék egy poplemezhez. Gaga elmondta, hogy reagált erre: > „Nem tudjátok mi a popzene, mert tavaly is mindenki ezt hajtogatta nekem, hogy amit csinálok, nem pop, és most nézd, hol tartok – szóval ne mondd meg nekem mi a popzene, mert én tudom hogy mi a popzene. [...] A jin és jang koncepciót akartam megjeleníteni a borítókkal is. [...] Nem akarok valami elbűvölő fotót, [...] mint akármelyik szőke lány. Azt akarom hogy a képet nézve a rajongóim azt mondják: »Ugyanazt érzem, amit ő is.«” ## Kislemezek A Bad Romance jelent meg az album első kislemezeként. Alexander McQueen 2010-es tavaszi/nyári Párizsi divathetén került bemutatásra 2009. október 23-án, pár nappal azután hogy kiszivárgott a dal félkész, demó változata. 2009. október 27-étől megjelent digitális letöltés formájában. A dal első helyezést ért el Kanadában, Nagy-Britanniában, az Európai Hot 100 listán, Németországban, Ausztriában, Bulgáriában, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Magyarországon, Írországban, Olaszországban, Norvégiában, Romániában, Szlovákiában, Spanyolországban és Svédországban, miközben a 2. helyig jutott az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Belgiumban és Svájcban. A 2011-ben megrendezett 52. Grammy-díjkiosztón Gaga díjat kapott a Bad Romance-ért A legjobb női popénekes teljesítmény kategóriában. A számhoz készült, Francis Lawrence-rendezte videóklip egy fürdőházban játszódik, ahol Gagát eladják szexrabszolgának az orosz maffiának. A videó rendkívül pozitív fogadtatásban részesült, és A legjobb rövid hosszúságú videóklip kategóriában elnyert Grammy mellett hét kategóriában díjat nyert a 2010-es MTV Video Music Awards gálán is. Második kislemezként jelent meg a Beyoncé Knowles R&B énekesnő közreműködésével készült Telephone. Szintén pozitív kritikai fogadtatásban részesült, és Grammy-jelölést kapott A legjobb popénekesi közreműködés kategóriában. A dal már hivatalos megjelenése előtt számos országban megjelent a slágerlistákon. 2010. március 22-én megszerezte az első helyezést a brit kislemezlistán, és ezzel Lady Gagának zsinórban a második első helyezett kislemeze volt Nagy-Britanniában, összességében pedig már a negyedik. A Billboard Hot 100 listán a 3. volt a legjobb helyezése, mellyel már zsinórban a hatodik kislemeze amely a legjobb tízbe tudott kerülni az Egyesült Államokban. Első lett még a legjobb popdalokat összesítő Pop Songs listán is, és ezzel megismételte az előző kislemezek sikereit, melyek mind elsők lettek ezen a listán. Ezzel beérte Beyoncét és Mariah Carey-t, akik szintén hat első hellyel büszkélkedhettek ekkor a Pop Songson. A dalhoz készült, Jonas Åkerlund által rendezett videóklip 2010. március 11-én került bemutatásra az E! News című tévéműsorban. A Quentin Tarantino filmes munkái előtt tisztelgő klipben Gaga folytatta a Paparazzi című szám videójának történetét, és többek között egy női börtönben játszódik, ahonnan Beyoncé kihozza a gyilkossá vált Lady Gagát. A klipben található feltűnően sok termékelhelyezés az énekesnő elmondása szerint nem reklámcélú volt, csupán egyfajta „Warholi kommentárt akart fűzni az amerikai kommersz kultúrához.” A videó díjat kapott A legjobb közreműködés egy videóklipben kategóriában a 2010-es MTV VMA-n. Az Alejandro lett az album harmadik, és egyben utolsó kislemeze. Lady Gaga lemezkiadója a Dance in the Dark című számot szerette volna kislemeznek a Telephone-t követően, de Gaga az Alejandro megjelenését pártolta. Az énekesnő és kiadója közti konfliktus után végül valóban az Alejandro került kiadásra. Gaga Twitter oldalán fejezte ki ebből fakadó elégedettségét: „Az Alejandro megy a rádióban. Basszus, annyira jól hangzik, megcsináltuk, kis szörnyek.” A kislemez 2010. április 20-án került a rádiókhoz az Egyesült Államokban. Az Alejandro világszerte remek eredményeket ért el, sikerült a legjobb ötbe jutnia többek között Ausztráliában, Kanadában, Németországban és Spanyolországban is. Az Egyesült Államokban is bejutott a legjobb öt közé, s ezzel már zsinórban a hetedik kislemeze volt az énekesnőnek, amely a legjobb tíz közé jutott a Billboard Hot 100 listáján. A dalhoz Steven Klein amerikai fotográfus forgatott videót, melyben elmondása szerint az igaz szerelmünk nélküli életből fakadó fájdalmat akarta megjeleníteni. Amellett, hogy a videó nagyrészt pozitív kritikai visszhangban részesült, Lady Gagát a klippel kapcsolatban több támadás is érte. Az amerikai Katolikus Liga a vallásos elemek használata miatt kritizálta az énekesnőt. Lady Gaga 2011-ben, az In:Demand című rádiós műsorban adott interjúban elmondta, hogy a tervek szerint a Dance in the Dark és a Monster című számok is kiadásra kerültek volna kislemezként az Alejandro után, de új albumának, a Born This Way-nek munkálatai miatt nem lett volna ideje népszerűsíteni a számokat, ezért ez végül nem valósult meg. ## Promóció A The Fame Monster népszerűsítése a Saturday Night Live műsorban vette kezdetét, ahol Gaga zongorán előadott egy részletet Bad Romance című dalából. Gaga ezután számos talk showban népszerűsítette albumát, úgy mint az It's on with Alexa Chung és a németországi Wetten, dass..?. 2009. november 16-án Gaga előadta a Speechless című dalát a 30 éves születésnapját ünneplő Los Angeles-i Kortárs Művészetek Múzeumában. Az előadásban egy orosz balettiskola tagjai is közreműködtek. 2009. november 16-án Gaga szerepelt a CW tévécsatorna Gossip Girl – A pletykafészek című sorozatának The Last Days of Disco Stick című epizódjában, és előadta a The Fame Monster első kislemezét, a Bad Romance-et. Az epizódban az Alejandro, a Telephone és a néhány országban promóciós kislemezként megjelenő Dance in the Dark is felcsendült. A Bad Romance és más dalok a 2009-es American Music Awards gálán, a The Jay Leno Show-ban, és a The Ellen DeGeneres Show-ban is előadásra kerültek. 2010. január 15-én Gaga a The Oprah Winfrey Show vendége volt, ahol a Monster, a Bad Romance, és a Speechless elegyéből álló produkcióval lépett fel. Az 52. Grammy-díjkiosztót Gaga nyitotta meg előadásával, és a Poker Face után Elton Johnnal duettezve elénekelte a Speechlesst, illetve Elton Your Song című dalát. 2010. február 16-án, a BRIT Awardson Alexander McQueen emlékének ajánlva előadta a Telephone balladaverzióját, majd a Dance in the Darkot. 2010. április 20-án GagaKoh címmel adott koncertet Tokióban a MAC kozmetikai cég Viva Glam kampányának részeként, amely a nők figyelmének felhívását tűzte ki célul a HIV-fertőzés veszélyeire és annak megelőzésére. Gaga Speechless, Alejandro, és Bad Romance című számait énekelte el a rendezvényen. 2010. július 9-én az amerikai NBC tévécsatorna Today című reggeli szórakoztató műsora keretében adott koncertet a Rockefeller Plaza előtt, ahol többek között Bad Romance, Alejandro és Teeth című számait is elénekelte. Gaga már az album megjelenése előtt bejelentette, hogy közös turnéra indul Kanye Westtel. A turné a The Fame Kills Starring: Lady Gaga and Kanye West nevet kapta. Azonban Kanye West Taylor Swifttel való incidense után – a 2009-es MTV Video Music Awards gálán – azt mondta, egy időre szünetet tart a zenei életben. Kanye bejelentését követően a tervezett turné minden állomásán lemondták a koncertet. Nem sokkal később Gaga arról beszélt, hogy önálló turnéra fog indulni a közös projekt helyett a The Fame Monster népszerűsítésére. A show, melyet az énekesnő az „első pop elektro operaként” jellemzett, a The Monster Ball Tour címet kapta. 2009. november 18-án, négy nappal a The Fame Monster megjelenése után kezdődött, és 2011 májusában ért véget. A turnén olyan előadók vezették fel Gaga koncertjét, mint Kid Cudi és Jason Derülo. Gaga és produkciós csapata, a Haus of Gaga tervezte meg az előadásokhoz illeszkedő színpadot, amellyel azt kívánták elérni, hogy az énekesnő akárhol is ad koncertet, a nézők ugyanazt az élményt kapják. A koncertek során a lemondott Fame Kills turné néhány színpadi elemét is felhasználták. Az előadáson Gaga azokat a személyes démonait jelenítette meg, amelyekről a The Fame Monsteren is énekelt; központi témája az emberi fejlődés volt. Az előadott dalok listája javarészt az EP és az azt megelőző The Fame album számaiból épült fel. 2010-ben Gaga a show egy teljesen új változatával állt elő, mivel úgy érezte, az eredeti turné nagyon rövid idő alatt lett összeállítva. A megújított koncertek már egy történettel is rendelkeznek, amelyben Gaga és barátai New Yorkban eltévednek miközben megpróbálnak eljutni a Monster Ballba, a „Szörnyek báljába”. A turné mindkét verziója egymástól tematikailag jól elkülöníthető részekből épült fel. Gaga mindegyikben új ruhában jelent meg, és a koncertrész végén az énekesnőt művészi pózokban mutató videós jelenetek vezettek át a következő színbe. A 2009-es koncerteken Gaga egy hálószerű lézerfény mögött kezdte előadását. A show többek között zongorán előadott dalokat, egyiptomi stílusú ruhát és Rapunzelt idéző hajkölteményt vonultatott fel. A megújított turné sokkal több színpadi elemet használt, úgy mint egy kocsiba épített szintetizátor, egy hatalmas tengeri szörny, neon feliratok és számos ruhaköltemény, például egy szinte teljesen átlátszó, apácaöltözetre emlékeztető műanyagruha és egy fehér, önmagától mozgó ruha, tollas fejdísszel és szárnyakkal. A turné pozitív kritikai fogadtatásban részesült. Gaga énekesi képességei és divatérzéke mellett a színháziasságot is méltatták, és Madonna turnéihoz hasonlították a koncertsorozatot. ## Fogadtatás ### A kritikusok értékelései A krikusok értékeléseit összesítő Metacritic a 100-ból 76 ponttal értékelte az albumot, amely javarészt jó értékeléseket sugall. Sal Cinquemani, a Slant Magazine írója nem érezte a The Fame Monstert nagy előrelépésnek Gaga számára, ettől függetlenül jónak találta. Az album fénypontjainak a Bad Romance és a Dance in the Dark számokat nevezte. Simon Price, a The Independent írója méltatta az albumot, amely szerinte „egy igazi művészi alkotás”. Kitty Empire, a The Observertől pompásnak találta az albumon uralkodó káoszt. A Speechlesst nevezte az egyetlen gyenge dalnak, a Bad Romancet pedig egy újabb bizonyítéknak találta arra, hogy Gaga az új Madonna. Paul Lester a BBC-től az album mind a nyolc számát dicsérte. Ezt mondta: „[Az album] nem túl eredeti, és nem is a női egyenjogúság nagy sikere, [...] de különös divatot teremt, [...] és mindenképpen szórakoztató hogy létrejött.” Evan Sawdey, a PopMatters kritikusa ezt mondta: „...a The Fame Monster nem fog új követőket nyerni Gaga számára, viszont bebizonyít valamit a már meglévő több millió rajongójának: nem elégszik meg azzal, hogy ugyanazt a dolgot csinálja újra és újra. Hajlandó kipróbálni új dolgokat, szerteágazó zenei stílust alkotni, miközben úgy tűnik, szinte minden popdíva inkább lemond a művészi előremenetelről, csakhogy biztos rádiósikereket termeljenek. [...] Elnézzük Gagának, ha néhány hibát is elkövet, miközben a pop nirvánájának elérésére törekszik – és a The Fame Monster alapján nagy rá az esélye, hogy erre hamar sor fog kerülni.” Sarah Hajibagheri, a The Times írója nagyot csalódott az albumban, amiből szerinte hiányzik mindaz, ami miatt megszerettük Gagát az első albuma idején. Bill Lamb az About.com-tól ötből öt csillagos osztályzatot adott az albumnak, és ezt mondta: „a The Fame Monster az elmúlt idő legimpozánsabb popzenei alkotása. Érezhető az albumon olyan nagy pop elődök hatása, mint Madonna, Annie Lennox és Debbie Harry, de Gaga ezt határozottan a magáévá teszi. Ha ilyen irányba tart a jelen pop zenéje, nagyon jó kezekben vagyunk.” Mikael Woods a Los Angeles Timestól úgy véli, Gaga kreatív ambíciója és stílusának széles skálája a The Fame Monsterben újfent tökéletesen felfedezhető. John Dolan, a Rolling Stone írója szerint az album fele „Madonna-koppintás”, amely szerinte azért nem zavaró, mert senki nem várja el az egyediséget Gagától. Michael Hubbard, a MusicOMH írója szerint az album minden száma jól sikerült. Neil McCormick, a The Daily Telegraphtól azt írta, hogy az album „elfojthatatlan minőséget képvisel, ami igazán ki tud bontakozni. [...] Bár a tematikája nem olyan egységes mint a Fame esetében [a The Fame albumra utal], a Gagából kitörő energia, a lendületes dallamok, és a néha már nevetségesnek ható szenzációhajhász jellege miatt mégis érdekes marad.” Robert Christgau, az MSN Music írójának nagyon tetszettek Gaga ötletes dalszövegei és A- minősítést adott az albumnak (a magyar „ötös alá” amerikai megfelelője). Kiemelte azt is, hogy milyen változatosak a számok, ami „nagy luxus manapság, amikor a piacot túlárasztják a zenei újdonságok”, és elmondta, szerinte „mindenki, akit nem zavarnak az album ateista megnyilvánulásai, legalább az album felét élvezni tudja”. A magyar zenei portálok vegyes érzésekkel fogadták az albumot. A Quart internetes oldal egyik írója ezt emelte ki:„Az énekesnő a Fame Monsteren sem változik túl nagyot: ugyanúgy közönséges, amit és főleg, ahogy csinál, viszont kétségtelenül hatásos. [...] A lemez csak éppen annyival gyengébb az előzőnél, hogy semmi újat nem tesz hozzá ahhoz a recepthez, inkább még egy bőrt lehúz a koncepcióról, de ebben a mainstream pop-mezőnyben még bőven megállja a helyét így is.” A zene.hu egyik szerzője szerint a dalok szövegei sokszor „popposan butácskák”, összességében mégis működik amit Gaga szeretett volna adni az albummal: a The Fame hangulatvilágának tökéletes kontrasztját, a „sötétebb oldalról” megragadni a dolgokat. Kiemelte azt is, hogy milyen rendkívüli teljesítményt ért el az albummal Gaga: „A legtöbb előadó csak sok-sok évi munkával tud egy olyan albumot készíteni, aminek minden dala igazán jó és működőképes. Lady Gagának ez két év alatt sikerült.” 2010-ben Gaga megnyerte a Kiemelkedő Zenei Előadó díjat a The Fame Monster-ért a 21. GLAAD Media Awards gálán. Az album és dalai hat jelölést kaptak az 53. Grammy-díjkiosztóra. Maga az album Az év albuma és A legjobb vokális pop album kategóriákban kapott jelölést, melyek közül ez utóbbiban a díjat is elnyerte. A Bad Romance megnyerte A legjobb női popénekes teljesítmény és A legjobb rövid hosszúságú videóklip díját. A Telephone című dal A legjobb popénekesi közreműködés, míg a Dance in the Dark A legjobb dance felvétel kategóriákban kapott jelölést. ### Kereskedelmi fogadtatás Az Egyesült Államokban a különálló albumként megjelent The Fame Monster az ötödik helyet érte el az ottani albumeladási listán eladott példánnyal, míg a kétlemezes deluxe változat, amely a The Fame dalait is tartalmazza -es eladással a hatodik helyig jutott. Első helyezést ért el a digitális módon értékesített albumokat összesítő Top Digital Albums listán -nyi eladott lemezzel. A digitális úton eladott dalokat összesítő Hot Digital Songs listán az album nyolc dalából hétnek is sikerült a listára kerülnie. Ezen kívül első helyezett lett a Billboard Dance/Elektronikus albumlistáján is, éppen az eredeti The Fame-et váltva az élen. 2010 januárjában a The Fame Monster átlépte az egymilliós eladott darabszámot, így a Recording Industry Association of America (RIAA) szervezete platinalemez minősítéssel látta el az albumot. A Nielsen Soundscan adatai szerint 2015 áprilisáig a lemez mintegy 1,6 millió példányban kelt el az Egyesült Államokban. Ausztráliában és Új-Zélandon a The Fame Monster először elődjével együtt szerepelt a listákon, de később úgy döntöttek hogy a The Fame eladásait külön számítják. Az ausztrál albumlistán tizennyolc héttel a megjelenését követően tudott első helyezést elérni, később pedig háromszoros platinalemez minősítést kapott a -es eladás mellett. Dániában, Írországban és Németországban azonban maradt a két nagylemez eladásainak egyesítésével számított listás szereplés, utóbbi két országban az első helyezést is sikerült megszereznie. A japán Oricon albumlistán egészen a második pozícióig jutott az album. Az országban 548,000 példányban kelt el a lemez. Az Egyesült Királyságban a The Fame Monster csak deluxe változatban jelent meg, ebből adódóan a brit listán a The Fame eladásaihoz számították hozzá. Az album megjelenésekor az akkor már csak az ötvenötödik helyen álló The Fame újra visszakerült a legjobb tízbe, egészen a hetedik helyig lépett előre, 2010. január 3-án pedig már a második pozíciónál járt az album. A The Fame Monster összes számának sikerült a brit kislemezlistán a legjobb 10-be kerülnie, az ekkor még kislemezként nem megjelent Telephone a harmincadik helyen szerepelt. Végül az album 2010. február 28-án érte el az első helyezést Nagy-Britanniában, később pedig a The Fame még március 21-én és április 11-én is egy-egy hétig újra visszakerült a brit albumlista élére. Az Európa eladásait összesítő Európai Top 100 albumlistán a tizenharmadik hely volt a The Fame Monster legjobbja. Az International Federation of the Phonographic Industry (IFPI) szervezet háromszoros platinalemez minősítéssel látta el az albumot, a szerte Európában eladott három millió példány következtében. Az album Magyarországon The Fame / The Fame Monster néven a két album eladási adatait összesítve szerepelt a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének Top 40 albumlistáján. A középlemez támogatásával a The Fame 2009. december 28-án újra visszakerült hazánk tíz legnagyobb példányszámban eladott albuma közé. A The Fame / The Fame Monster a legjobb helyezését 2010. június 28-án érte el, amely a második helyezés volt. A Mahasz a két albumot együttesen kétszeres platinalemez minősítéssel jutalmazta a eladott darabszám elérését követően. A szintén a Mahasz által készített év végi összesített lista alapján a The Fame / The Fame Monster Magyarország hatodik legnagyobb példányszámban eladott albuma volt 2009-ben. ## Az albumon szereplő dalok listája ## Helyezések ### Heti listák ### Havi listák ### Év végi összesített listák ### Évtized végi összesített listák ### Első helyezések '' \|- ## Minősítések és eladási adatok ## Megjelenések ## Közreműködők A lemezborító alapján. - Lady Gaga – zongora, szervezés, zeneszerző, számítógép generálta hangok, vokál, háttérvokál, producer, hangszerelés - Takayuki Matsushima – asszisztens - Hisashi Mizoguchi – hangmérnök - Musicians Regiment Horns – kürt - Tal Oz – hangmérnök asszisztens - Jennifer Paola – A&R - Dan Parry – hangmérnök, tracking - Julian Peploe – művészeti rendezés - Jack Joseph Puig – hangkeverés - RedOne – zeneszerző, számítógép generálta hangok, háttérvokál, producer, hangmérnök, hangszerek, hangvágó - Taja Riley – zeneszerző - Teddy Riley – producer, hangkeverés - Andrea Ruffalo – produkciós koordinátor - Dave Russell – hangmérnök, hangkeverés, tracking - Peter Savic – fodrász - Johnny Severin – hangmérnök, hangvágó - Hedi Slimane – fényképész - Space Cowboy – zeneszerző, számítógép generálta hangok, háttérvokál, producer, hangmérnök, hangszerek - Mark „Spike” Stent – hangkeverés - Teyonie – háttérvokál - Jonas Wetling – hangmérnök, tracking - Frank Wolff – hangmérnök - Ianthe Zevos – kreatív munka - Gretchen Anderson – producer - Eelco Bakker – hangmérnök - Beyoncé – zeneszerző - Bobby Campbell – kreatív munka - Joe Cory – hangmérnök asszisztens - Mike Daly – asszisztens - LaShawn Daniels – zeneszerző - Christian Delano – hangmérnök, tracking - Mike „Handz” Donaldson – különleges effektek, hangmérnök - Stacy Dulan – háttérvokál - Ron Fair – szervezés, vezetés, producer - Paul Foley – hangmérnök - Nicola Formichetti – stylist - Lazonate Franklin – zeneszerző - Fernando Garibay – szervezés, zeneszerző, számítógép generálta hangok, producer, hangszerelés - Lisa Einhorn Gilder – produkciós koordinátor - John Goux – gitár - Matty Green – asszisztens - Vincent Herbert – ügyvezető producer, A&R - Tal Herzberg – basszusgitár, producer, hangmérnök - Eric Jackson – gitár - Rodney Jerkins – zeneszerző, producer, zenész, hangkeverés - Dyana Kass – kreatív munka, marketing - Ryan Kennedy – hangmérnök asszisztens - Martin Kierszenbaum – A&R - Abe Laboriel, Jr. – dobok ## Fordítás [Lady Gaga](Kategória:Lady_Gaga "wikilink") [Lady Gaga-albumok](Kategória:Lady_Gaga-albumok "wikilink") [2009 középlemezei](Kategória:2009_középlemezei "wikilink") [Grammy-díjas albumok](Kategória:Grammy-díjas_albumok "wikilink") [Popalbumok](Kategória:Popalbumok "wikilink") [Az ausztrál albumlista első helyezettjei](Kategória:Az_ausztrál_albumlista_első_helyezettjei "wikilink")

Gyalog galopp

A Gyalog galopp (eredeti cím: Monty Python and the Holy Grail) 1975-ben bemutatott egész estés brit filmvígjáték, amely Monty Python társulat alapján készült. Az alkotást a következő évben mutatták be, először az Amerikai Egyesült Államokban, majd az Egyesült Királyságban. Az öt hét alatt készített film az abszurd angol humor leghíresebb társulatának kultuszfilmje lett, forgatókönyve alapján 2005-ben musical készült Spamalot címmel, többször kiadták DVD-n, szövegkönyve megjelent nyomtatott formában, zenéje pedig CD-n. A filmet alig 230 ezer fontból, a pénzhiányból adódó nehéz körülmények között forgatták. A film elkészítését a kor nagy zenekarai és lemezstúdiók anyagilag támogatták, mert a pénzt leírhatták az adójukból. Az alacsony költségvetés ellenére a Gyalog galopp nagyszerűen megidézte az emberek fejében élő középkort, és a költségkímélés miatt kitalált „ló nélküli lovaglás” a film egyik meghatározó motívuma lett. A lovagok végig így közlekednek a filmben, erre utal a magyar cím is. A társulat minden tagja több karaktert személyesített meg a filmben. Michael Palin játszotta a legtöbbet, 12-t, a legkevesebbet, négyet pedig Graham Chapman. A statiszták egyetemisták, illetve a forgatási helyszíneken feltűnő turisták voltak. A történet alapja Artúr király és a Kerekasztal lovagjainak legendás vándorútja, amelynek célja, hogy megtalálják a Szent Grált. A Gyalog galoppban a felhőkből kitekintő Úr ad utasítást Artúrnak és lovagjainak a kehely felkutatására. A Gyalog galopp abszurd, vicces jelenetek során mutatja be Artúr és lovagjai hányattatását. A vizuális és szöveges poénok gyakran a teljesen különböző, össze nem illő dolgok ütköztetésére épülnek, mint például a középkorban elképzelhetetlen vitákra az osztályharcról vagy a különböző hőmérsékleti zónákról. „A komolyság, amellyel a szereplők a karaktereket alakítják, például ahogy megjátsszák a lovaglást, miközben segédeik kókuszhéjakat zörgetnek, teszi a poénokat viccesebbé. (...) Úgy tűnik, a füstös tájak, a sáros helyszínek és a természetes megvilágítás pontosan ragadta meg a középkort. A jelmezek és sminkek szintén azt a koncepciót támasztották alá, hogy a karakterek egy durva világban próbálják létezésüket kiteljesíteni” – írta David Morgan a Gyalog galoppról. A film két idősíkban játszódik, a középkorban és a jelenben. A két sík – a Szent Grál keresése, illetve egy történész gyilkosa után folyó nyomozás – az utolsó jelenetben ér össze. A filmben Terry Gilliamre jellemző egyedi, a Monty Python más munkáiból ismert animációs jelenetek is szerepelnek. Darl Larsen a Monty Python, Shakespeare and English Renaissance Drama (A Monty Python, Shakespeare és az angol reneszánsz dráma) című könyvben arról ír, hogy az idősíkok, az élő szereplős és animációs részek keverése, a „kibeszélés” a filmből, az azt jellemző sorozatos önreflexitás folyamatosan emlékeztetik a nézőt, hogy nem a valóságot, hanem annak egy megrendezett formáját látják, egy olyan valóságot, amelyet bármikor meg lehet szakítani. A film magyar szinkronja és az eredeti angol verzió között számos eltérés van. A cselekmény ismertetésekor a szócikk a magyar szinkront veszi alapul, mert egyes tulajdon- és köznevek annak alapján rögzültek a magyar nyelvterületen. ## Cselekmény 932-ben Angliában Artúr király lovaglást utánozva gyalogol, és ehhez szolgája kókuszokat rázva adja a patkódobogás hangját. Egy várhoz érve a falon kinéző katonának elmondja célját: lovagokat keres, akik elmennének vele Camelotba. Hosszas és értelmetlen vita után Artúr továbbindul. Artúr egy sáros, nyomorult faluban látja, ahogy az elhunytakat (és a leendő halottakat) gyűjtik össze egy kordén, majd továbbhaladva egy erdőben a Fekete Lovag elállja az útját. Összecsapnak, a király a lovag valamennyi végtagját levágja, majd torzóját, amely dühödten kiabál utána, otthagyja. A következő faluban a király találkozik Bedevere-rel, aki meg akar menteni egy boszorkánysággal vádolt nőt, akiről azonban bebizonyosodik, hogy tényleg boszorkány. Artúr lovaggá üti Bedevere-t, és elhívja magával Camelotba. Ezután megnyílik a Filmek könyve, amely bemutatja a többi lovagot – Sir Lancelot, Sir Bors, Sir Robin és Sir Galahad –, aki csatlakozik a királyhoz. A társaság megérkezik Camelotba, de egy zenés-táncos betét hatására inkább továbbmennek. Egy felhőből kitekintve Isten megszólítja a királyt, és megbízza, hogy keresse meg a Szent Grált. A lovagok a kelyhet keresve eljutnak egy várhoz, amely a franciák kezében van. Sir Bedevere ötletére, a trójai faló mintájára készítenek egy hatalmas fanyulat, amit a gyanútlan franciák be is tolnak a várba, de a lovagok kívül maradnak, mert elfelejtettek elbújni a nyúlban. Ezután a másik idősíkban egy jelenkori történész Artúr királyról beszél, de egy arra lovagló páncélos karddal megöli. A lovagok elválnak egymástól, és külön-külön erednek a kehely nyomába. Először a gyáva Sir Robin története következik, aki az erdőben találkozik az óriási, állandóan önmagával vitatkozó Háromfejű Lovaggal. Sir Galahad Rossznyavalya várba jut, ahol gyönyörű nők fogadják, akik alig várják, hogy ágyba bújhassanak vele. A korábban szüzességet fogadó lovag már-már enged nekik, de berontanak társai, és akarata ellenére kituszkolják. Artúr király és Sir Bedevere egy varázsló után tudakolózik, aki látta a Szent Grált, és tudja, hol van a barlang, ahova a lovagoknak el kell jutniuk. A ködös erdőben találkoznak a Lovagokkal, Akik Azt Mondják, Ni! Artúréktól egy rekettyést kérnek, hogy továbbengedjék őket. Sir Lancelot története a Mocsár várban kezdődik. Az ottani uralkodó arra kényszeríti tutyimutyi fiát, hogy vegye el egy gazdag úr lányát. A herceg nyíllal segélykérő üzenetet lő ki, amelyet Sir Lancelot kap meg. A lovag lemészárolja a vidáman készülődő násznépet, hogy megmenthesse a levél küldőjét, akit nőnek vél. Artúr és Sir Bedevere egy faluban beszerzi a rekettyést, és egy szózatot hallgatnak meg Rogertől, a rekettyéstől a gazdasági helyzetről. Artúr ezután elindul megkeresni a varázslót, aki tudhat a kehely hollétéről. Közben a másik idősíkon folyik a nyomozás a történész gyilkosa után. Egy kietlen fennsíkon találkoznak Timmel, a varázslóval, aki elkíséri őket a Caerbannog-barlanghoz, amelyben egy feliratot találnak a kehely hollétéről. Az üreg bejáratát egy gyilkos nyúl őrzi, amelyet csak az Antiochiai Szent Kézigránáttal tudnak legyőzni. A barlangban megtalálják a feliratot, de az nem vezeti el őket a kehelyhez. Megtámadja őket Aaaaarrrrrrggghhh Legendás Fekete Szörnye, és csak az menti meg életüket, hogy közben az animáció rajzolója szívrohamban „meghal”. Artúrék a Halál hídjánál bukkannak elő. A hídon csak az mehet át, aki megfelel az ott őrködő öregember kérdéseire. Lancelot, Artúr és Bedevere átjut a túlpartra. Ekkor a két idősík összeér, Sir Lancelotot rendőrök motozzák. Artúr és Bedevere egy tó partjára ér, és beszáll egy sárkányfejes vitorlásba, amely Avalonba, egy szigeten álló várhoz viszi őket. A várat, ahol a Szent Grált remélik, a korábban megismert franciák uralják. Amikor a két lovag támadásra készül, a távolban sok száz angol vitéz tűnik fel, de mielőtt a roham elérné az erődítményt, megjelennek a rendőrök, és letartóztatják a főhősöket a történész meggyilkolása miatt. ## Szereplők ## Előkészületek 1974-re a Monty Python társulat öt év közös munka után gyakorlatilag a szétesés szélén volt. Túl voltak három tévésorozaton, egy turnén és az And Now For Something Completely Different amerikai bukásán. John Cleese úgy döntött, hogy nem vesz részt a Repülő Cirkusz negyedik évadában. Ebben a nem túl biztató környezetben született a Gyalog galopp. A Gyalog galopp a társulat első olyan filmje, amelynek cselekménye többé-kevésbé lineárisan elmesélhető. Később forgattak még ilyen filmet, mint például a Brian életét, de addig csak egy filmet készítettek, az And Now For Something Completely Different (szabad fordításban: És most valami teljesen más!), de az a televíziós műsoruk első két évadának legjobb – különálló, egymáshoz nem kapcsolódó – szkeccseiből állt össze. A film 932-ben, illetve néhány jelenet erejéig a jelenben játszódik. Az eredeti tervek szerint a jelenkor szerepeltetése sokkal hangsúlyosabb lett volna, Artúr egyaránt kereste volna a Szent Kelyhet a középkori és a modern Londonban. A film a Harrod's áruházban, a Szent Grál-pultnál fejeződött volna be, míg Sir Galahadből ügyvéd lett volna Surreyben. Gilliam és Jones viszont azt javasolta, maradjanak a középkorban, ugyanis mindkettőjükre nagy hatással voltak Pier Paolo Pasolini olasz rendezőnek a korban játszódó filmjei. Terry Gilliam egy interjúban elmondta: Pasolini némi mocsokkal valóságossá tette a látványt, annyira, hogy szinte szaga volt a filmjeinek. Felhívta a figyelmet, a lényeg az autentikus kinézeten, nem a pontosságon volt. Ebben az időben Terry Jones a Chaucher lovagjai – Egy középkori zsoldos portréja című könyvén dolgozott, és őt is magával ragadta a középkor. Ezzel az „eredettörténettel” ellentétes beszámolót adott a forgatókönyv keletkezéséről 2012-ben Mark Forstater, a film producere. Forstater bírósághoz fordult annak érdekében, hogy részesüljön a Spamalot musical bevételeiből, és meghallgatásán azt mondta: a Gyalog galopp eredeti forgatókönyve egyáltalán nem volt annyira vicces, mint a végső változat, és a végeredmény neki köszönhető. Azt mondta, hogy a forgatókönyv szerint a film egyik fele Artúr királyról (King Arthur), másik fele, amely a jelenben játszódik, Király Artúrról (Arthur King) szólt volna. „Előálltam a javaslataimmal. Elmondtam nekik, hogy szerintem a kortárs anyag sokkal kevésbé vicces (...), és javasoltam, bővítsék az Artúr királyos részt. Minél több a középkor, annál viccesebb” – fogalmazott Forstater. A bírósági meghallgatásról beszámoló Telegraph szerint a hátsó padokban ülő Eric Idle ezt hangos hahotázással fogadta. A csúfolódó franciák szerepeltetésének ötlete John Cleese-től származik, aki egy könyvben olvasott az ellenfeleket hergelő katonákról. Ezt kombinálták a filmben a római szokással, hogy hajítógépekkel döglött, oszlásnak indult állatokat lőttek be az ostromlott várakba, míg a védők ürüléket öntöttek a támadókra. ## Forgatás ### Költségvetés Az alig 230 ezer fontos költségvetés nagyon szűkös volt. A befektetők között volt a Pink Floyd, a Led Zeppelin, a Jethro Tull, Elton John és a Genesis, valamint több lemezkiadó, az Island Records, a Chrysalis Records és a Charisma Records, filmstúdió viszont egy sem akadt, amely támogatta volna a projektet. A rocksztárok azért voltak ennyire adakozók, mert a gazdagok bevételét akár 90 százalékos adó is sújthatta, ezért keresték az adóleírási lehetőségeket. A kevés pénz miatt számos „fapados” megoldást alkalmaztak a film készítői, közülük némelyik ikonikussá vált. A lovagok például az eredeti tervek szerint lóháton közlekedtek volna, de állatokra nem jutott pénz, ezért kitalálták, hogy csak imitálni fogják a lovaglást, miközben kísérőik a patadobogás hangját utánozzák kókuszdióhéjakkal. Az utóbbi ötlet a BBC gyakorlatából jött, mert a rádióstúdióban így „készítettek” lódobogást. A stábnak egy kamerája volt, amely az első forgatási nap első jelenetében (a Halál hídja) elromlott. Amikor sikerült ismét működésbe hozni, nem vette fel rendesen a hangot, ezért csak olyan felvételeket tudtak készíteni, amelyekben nem volt dialógus. Hazel Pethig jelmeztervező azt mondta, hogy mindössze egy fontot költhettek kosztümökként, a Monty Python tagjai pedig fejenként négyezer fontot kaptak. Julian Doyle, a film gyártásvezetője egy interjúban elmondta, hogy az állandó pénzhiány szinte megoldhatatlan helyzetek elé állították a stábot. „Reggel ötkor elindultam a speciális effektusokért felelős John Horton társaságában a kisteherautómmal, hogy keressünk egy döglött bárányt. Az egyetlen, amelyet megszerezhettünk, már zöld és puffadt volt, ezért visszafelé úgy vezettem, hogy kidugtam a fejem az ablakon, és öklendeztem” – emlékezett vissza. Olcsóbbá tették a forgatást az ismerősök, családtagok, alkalmi résztvevők is, például a boszorkányt John Cleese felesége, Connie Booth alakította. A Herbert herceg esküvőjén szereplő statiszták a várban megjelenő vállalkozó szellemű turisták voltak, akiket a producer kért fel a részvételre a filmben, míg az utolsó jelenetben felbukkanó hadsereg a Stirling-egyetem 175 diákjából állt; napidíjuk fejenként két font volt. ### Körülmények A film bemutatásának 40. évfordulóján adott interjújában John Cleese gyötrelmesnek nevezte a forgatást. Visszaemlékezése szerint állandóan esett, és a forgatási napok végén csak azzal törődtek, hogy megnyerjék a visszajutási „versenyt” a hotelbe, mert a szálló túl kicsi volt ahhoz, hogy valamennyiüknek jusson melegvíz.[^1] Jelentősen nehezítette az előrehaladást, hogy a két társrendező sokat vitatkozott, valamint az alkoholista Graham Chapman rossz állapota. ### Helyszínek A stábnak komoly gondja akadt a helyszínekkel. Terry Jones egy interjúban így beszélt erről: „Még ma is szorongással nézem a Gyalog galoppot, mert a forgatás és a vágás egy rémálom volt. Mindössze két héttel a forgatás megkezdése előtt (...) a skót környezetvédelmi hatóság megtiltotta, hogy a váraikat bármilyen, az épületek méltóságával összeegyeztethetetlen dologra használjuk. Attól féltek, hogy olyan helyeken fogunk viccelődni, amelyeket kínzásra és gyilkolásra építettek.” A várjelenetek túlnyomó többségét végül két magánkézben lévő épületben és előtt (a doune-i vár és a Stalker-vár) vették fel. Camelot makettként jelenik meg, a forgatást többször meg kellett szakítani, mert a furnérlemezből készült építményt elfújta a szél. A filmben megjelenik a dél-walesi Kidwelly vár, illetve a Mocsár vári király váraként használt kelet-sussexi Bodiam vár, valamint az Arnhall vár romjai, ahol a történészt megöli a lovag. A film jelentős részét Skóciában, részben Glen Coe környékén forgatták. A várkülsők és belsők mindazonáltal szinte teljes egészében a doune-i várban készültek, ez volt ugyanis az egyetlen 14. századi erődítmény, amelyben kedvük szerint forgathattak. Ez látható például az első jelenetben, amikor Artúr a fecskékről és tökökről vitatkozik, illetve itt forgatták a cameloti és Lépfene vári belső jeleneteket is. A Sir Robin történetének elején látható sziklás táj, amely Ewing sötét erdejeként jelenik meg, igazából egy fénykép, amely az ausztráliai Mount Buffalo Nemzeti Parkban készült. A pénzhiány miatt némelyik jelenetet – harc a nyúllal, a lovagok behullása az Örök Kárhozat-szakadékba – Julian Doyle gyártásvezető hampsteadi otthonának közelében vették fel. Terry Gilliam mint rajzoló Henry Moore szobrászművész lányának dolgozószobájában kapott „szívrohamot”, a lovagok történetét felvezető könyv képsorait pedig Terry Gilliam nappalijának padlóján vették fel. A lapozgató női kéz feleségéé, Maggie Westoné, aki sminkesként dolgozott a Monty Pythonnal. ### Speciális kellékek A lovagok történetét bemutató könyv jelenetében megjelenő gorillakezet Terry Gilliam vette egy vicces tárgyakat áruló londoni boltban, míg a Lovag, Aki Nincs Jelen a Filmben fotója Michael Palin fiáról, Thomasról készült. Michael Palinnek sarat kellett ennie a pestises faluban, ezért csokoládéból készítettek neki műföldet, de a sokadik felvételre elvesztette, és John Cleese elmondása szerint emiatt hisztérikusan ütötte a talajt. A kész filmbe a sárevés nem került bele. A felhők közül Artúr királyt megszólító Isten arca egy híres angol krikettjátékos, William Gilbert Grace fényképének felhasználásával készült. ### Zene A Gyalog galopp dalait Neil Innes szerezte, aki korábban már dolgozott együtt a Monty Python-csoporttal a Repülő Cirkusz több részében. A filmben több kisebb szerepben is feltűnik, például ő az a férfi, aki a kacsáját kölcsönadja a boszorkánymérlegeléshez. Két dal van a filmben, az egyik a cameloti lovagok vidám nótája, a másik Sir Robin kísérőjének – ura gyávaságáról szóló – éneke. Az előbbiben hangzik el a film alapján készült musical címadó szóösszetétele is (We dine well here in Camelot/ We eat ham and jam and spam a lot) Camelot rímeként. ## Fogadtatás A filmet többször megvágták, mielőtt először bemutatták a Los Angeles-i Filmex-fesztiválon, majd 1975 tavaszán New Yorkban. Az első ezer vásárló – a filmben a patkódobogás hangjának utánzásához használt – kókuszdiót kapott jegye mellé. A következő hónapban Londonban is bemutatták a Gyalog galoppot. A film cannes-i bemutatóját bombafenyegetés miatt rögtön az elején meg kellett szakítani, a nézők közül többen azt hitték, hogy a mozi kiürítése is része a Monty Python-film vetítésének, az amerikai forgalmazó, a Cinema 5 narkolepsziás vezetője, Don Rugoff pedig elaludt az első vetítésen. Elvis Presley nagy rajongója volt a filmnek, saját kópiája is volt, amelyet ötször nézett meg Graceland nevű birtokán. Szintén 1974-ben mutatták be a francia rendező, Robert Bresson Lancelot, a Tó lovagja című filmjét, és Terry Gilliam úgy emlékezett vissza, hogy a nézők – a Gyalog galopp hatására – nem tudták visszatartani kuncogásukat a komoly hangvételű alkotás vetítése alatt. Ugyanebből az okból a The New York Times kritikusa is azt javasolta az olvasóknak 1975-ben, hogy ha kíváncsiak Bresson művére, akkor előbb azt nézzék meg, és csak utána a Monty Python-filmet, mert az összehasonlítás „halálos a nagy francia rendező munkájára”. Mindazonáltal a film nem egyszerűen, hétköznapi értelemben véve vicces. Sajátos, abszurd humoráról Takács Ferenc így írt a Filmvilágban: „Szabadon és szeszélyesen – azaz bármiféle kivehető cél vagy logika híján – tolakodnak be a választott kerethez tartozó látványvilágtól idegen, önmagukban viszont szintén erős és jellegzetes (és a nézőt éppen ezért abszurdan céltalan váltásokra kényszerítő) másféle filmstílusok. (...) Camelot várában egy filmmusicalből hirtelen idetévedt női tánckar készül Arthur király és kísérete fogadására, majd ugyanilyen érthetetlen módon el is tűnik a Gyalog-galoppból. Minden ötlet szigorúan ötletszerű, Monty Pythonék egyikből sem csinálnak rendszert.” Rebecca Housel író a film viccessége helyett éppen komolyságát emelte ki. Azt állította, hogy a film legalább annyira az 1970-es évek dokumentuma, mint a középkori kultúra szatírája. Szerinte a film készítői Artúr királyt és lovagjait felhasználva koruk politikai, vallási és szexualitással kapcsolatos kérdéseire reflektáltak. Hasonlóan írt erről Takács Ferenc is, aki szerint a Gyalog galoppban, csakúgy, mint a társulat más filmjeiben, magasztos, hősi történetek forrnak egybe a kisszerű és prózai élet elemeivel, és „Arthur király lovagjai a hősi mezben is voltaképpen gyáva kisemberek, s emelkedett párbeszédek helyett huszadik századi banalitásokkal traktálják egymást”. A Gyalog galopp hatalmas anyagi és kritikai siker lett világszerte, aminek köszönhetően a Monty Python mint társulat és tagjai is ismertté váltak. A film mozibevétele jóval meghaladta a másfél millió dollárt. Négy DVD-kiadása jelent meg (1999, 2001, 2006 és 2015) extrákkal, az eredetiből kimaradt felvételekkel. A Bravo magazin listáján, amely a száz legviccesebb filmet sorolja fel, a negyvenedik helyre került, a Total Film magazin az ötödik legmulatságosabb alkotásnak választotta, a Hollywood Reporter 2014-es százas, a filmváros legkedvesebb filmjeit felsoroló listáján pedig – amelyet amerikai profi filmesek állítottak össze – a 68. helyen végzett. Ez a második legmagasabb pozíció, amelyet nem hollywoodi film elért. ## Más kiadások A filmből videojáték, valamint Spamalot címmel musical is készült, amely 2005-ben Tony-díjat nyert. A film alapján számos könyv jelent meg, zenéjét pedig CD-n is kiadták. A 2001-es DVD-kiadásban látható a Rossznyavalya várában felvett jelenet, amelyben a Dingót alakító Carol Cleveland többek között kiszól a nézőkhöz: „Úgy gondolják, hogy ezt a jelenetet ki kellett volna vágni?” A képsort az eredeti amerikai változatból valóban kivágták. 2015-ben, a film bemutatásának negyvenedik évfordulóján ismét kiadták a Gyalog galoppot DVD-n, kiegészítve további jelenetekkel, amelyek korábban kimaradtak. A társulat október 14-én 14 percnyi „elveszett” animációt hozott nyilvánosságra honlapján. Ezeket készítőjük, Terry Gilliam így ajánlotta a nézők figyelmébe: „Valószínűleg az új animáció az egyetlen ok a film új Blu-ray verziójának megvásárlására. Valójában ez régi animáció, de kivágták a csapat irigyebb tagjai, akik így próbáltak meg elnyomni egy fiatal, tehetséges illusztrátort.” Gilliam az új kiadásban elmondta, hogy a film animációjához egy könyvből merítette az ihletet, amelyben a középkori kéziratok margóján található rajzokat gyűjtötték egybe. Úgy fogalmazott, hogy megfogták a fantasztikus figurák, furcsa fenevadak és gyönyörű virágok, amelyeket a „nyilvánvalóan unatkozó szerzetesek” rajzoltak a papír szélére. ## Magyar szinkron, fordítás A Gyalog galoppot 1977-ben mutatták be Magyarországon. A filmhez olyan színészek adták hangjukat, mint Bodrogi Gyula, Kern András, Képessy József, Mécs Károly, Rátonyi Róbert és Tordy Géza. Érdekesség, hogy a hangokat nem feltétlenül rendelték a színészekhez, így például Terry Jones megszólalt Bodrogi Gyula, Gálvölgyi János, Kristóf Tibor és Képessy József hangján is a különböző szerepekben. Galla Miklós, aki 2004-ben újrafordította a szöveget, ezt írta a munkájához kapcsolt előszóban: a fordítás „súlyos visszaélés (...) azzal a ténnyel, hogy a magyar közönség túlnyomó többségének nem volt módja összehasonlítani a fordítást az angol szöveggel”. A filmben hallható fordítás és az eredeti szöveg között komoly eltérések vannak, például a Ni-lovagok nem rekettyést, hanem díszcserjeágyást kérnek, a lódobogást utánzó kókuszokat pedig töknek keresztelték át. ### Kötetek magyarul - Gyalog-galopp – Filmregény, fordította és átdolgozta: Tóth Tamás, Tóth Tamás, Budapest, 1997 - Monty Python és a Szent Kehely – A film teljes szövegkönyve, szöveg: Graham Chapman et al., fordította: Galla Miklós és Bárány Ferenc, Cartaphilus, Budapest, 2004 - Monty Python önéletrajz, szerkesztette: Bob McCabe, fordította: Baló András Márton, Cartaphilus, Budapest, 2008 - David Morganː Itt a Monty Python beszél!, fordította: Bori Erzsébet és Kövesdi Miklós Gábor, Gabo, Budapest, 2015 ## Hanganyag magyarul - Eric Idle–John Du Prez: Spamalot – Monty Python lefordíthatatlan című musicalje, amely a világhírű Gyalog Galopp címen ismertté vált filmből, gyengéd érzéssel lenyúlatott'', Madách Színház, Budapest, 2009 [^1]: Express:

Mary Celeste

A Mary Celeste amerikai kereskedelmi vitorláshajó volt, amelyet 1872. december 4-én találtak meg elhagyatva az Azori-szigetektől keletre. A kísértethajón senkit sem találtak, a legénysége nyomtalanul eltűnt. A New Yorkból Genovába tartó hajó jó állapotban volt, és készletekkel is fel volt szerelve. Denaturált szeszből álló rakománya is érintetlen volt, a mentőcsónakja azonban hiányzott. Hajónaplójában az utolsó bejegyzés kilenc nappal korábbról származott. A hajón utazók sohasem kerültek elő. A hajót eredetileg Kanadában építette egy kereskedői csoport, és az Amazon nevet kapta, megépítése után kereskedőhajóként állt szolgálatba. Pályafutása elég szerencsétlenül kezdődött, mert akkori kapitánya még az első útja előtt betegségben meghalt. Miután 1867-ben zátonyra futott, amerikaiak vásárolták meg, kijavították, és Mary Celeste néven ismét kereskedelmi szállításokat végzett. Megtalálása után a bírósági meghallgatás nem tudta kideríteni, hogy miért hagyta el a legénysége. Számos elmélet született a lázadástól a kalóztámadáson, biztosítási csaláson és az alkoholgőzök berobbanásán át a víztölcsérig vagy tenger alatti földrengésig, de teljes egészében egyik sem tudta megmagyarázni a hajó állapotát. Még az óriáspolipokat és a földönkívülieket is megpróbálták felelőssé tenni. Az eset sokáig izgatta a nagyközönség fantáziáját, sokszor szerepelt az újságokban, könyveket írtak róla, filmeket rendeztek történetéből. A Mary Celeste az egyik legismertebb kísértethajóvá vált. Megtalálása után a Mary Celeste többször gazdát cserélt, és folytatta kereskedelmi útjait; eközben egyik kapitánya gyors lefolyású betegségben halt meg Szent Ilona szigetén. 1885-ben egy biztosítási csalás keretében szándékosan zátonyra futtatták Haiti partjainál. ## Építése és első évei A hajó építését 1860 végén kezdték Joshua Dewis hajóépítő műhelyében, amely a kanadai Fundy-öböl partján fekvő Spencer’s Island faluban állt. A kétárbocos hajótest helyben kivágott fából, karvelpalánkozással készült és brigantinvitorlázattal szerelték fel. 1861. május 18-án bocsátották vízre, és június 10-én Amazon néven regisztrálták a legközelebbi kikötőben, Parrsboróban. A regisztrációs dokumentumok szerint hossza 30,3 m, szélessége 6,9 m, merülése 3,6 m, vízkiszorítása pedig 198,42 regisztertonna volt. Eredeti tulajdonosa egy kilencfős konzorcium volt, melyet Dewis vezetett, és tagjai közé tartozott Robert McLellan, a hajó első kapitánya is. Első útjára 1861 júniusában került sor, amikor Five Islandsből az Atlanti-óceánon át Londonba szállított volna rönkfát (Charles Edey Fay történész szerint a kanadai Windsorból vitt volna gipszet New Yorkba). A berakodás után azonban McLellan kapitány megbetegedett. Állapota gyorsan súlyosbodott, és az Amazon visszatért Spencer’s Islandre, ahol McLellan június 19-én meghalt. Az új parancsnok John Nutting Parker lett, és a hajó folytatta útját. Az Amazon továbbra is balszerencsés maradt; a maine-i Eastportnál egy szorosban halászhálókba futott, Londonból visszatérőben pedig a La Manche csatornában összeütközött egy briggel, amely elsüllyedt. Parker még két évig vezette a hajót, amely főleg a Karib-térségből szállított árut. 1861 novemberében átszelte az Atlanti-óceánt, és Marseille-ben egy festő – feltehetően Honoré de Pellegrin, a marseille-i iskola jól ismert tagja – készített róla festményt. 1863-ban Parkert William Thompson váltotta a kapitányi poszton. 1867 októberében a kanadai Cape Breton Islandnél az Amazon egy vihar során kisodródott a partra, és olyan súlyos károsodások érték, hogy tulajdonosai lemondtak róla. Október 15-én a Glace Bay-i Alexander McBean mint elhagyott roncsot birtokba vette. ## Új tulajdonosai és átépítése McBean egy hónapon belül eladta a roncsot egy helybeli üzletembernek, aki 1868 novemberében továbbadta a New York-i Richard W. Hainesnek. Haines fizetett az Amazonért, majd további költött a javítására. Saját maga szándékozott vezetni a hajót, amelyet Mary Celeste néven 1868 decemberében regisztráltatott a New York-i kikötői hatóságnál. A névválasztás oka nem ismert, így hívták Galileo Galilei házasságon kívül született lányát, illetve egy közismert apácát is, talán egyikük inspirálta Hainest. 1869 októberében Haines hitelezői elkobozták a hajót és eladták egy New York-i konzorciumnak, amelynek vezetője James H. Winchester volt. A következő három év során a konzorcium tagsága több alkalommal is változott, de Winchester megtartotta a tulajdontöbbségét. Ebben az időszakban a Mary Celeste útjai nincsenek dokumentálva. 1872 elején tízezer dollárért átépítették és kibővítették a szállítókapacitását. Hossza 31 méterre nőtt, szélessége 7,8 méterre, merülése pedig 4,9 méterre. Beillesztettek egy második fedélzetet is. A rekonstrukció után a Mary Celeste vízkiszorítása 282,28 tonnára bővült. 1872 októberében a tulajdonos konzorcium négy tagból állt: Winchester a vagyon hattizenkettedét birtokolta, két kisebb befektető egy-egytizenkettedet, a hajó új kapitánya, Benjamin Briggs pedig négytizenkettedet. ## Briggs kapitány és a legénység Benjamin Briggs 1835. április 24-én született a massachusettsi Warehamban, a tengerészkapitány Nathan Briggs fiaként. Négy fiútestvére közül háromból tengerész lett. Briggs hívő keresztény volt, rendszeresen olvasta a Bibliát. 1862-ben, amikor feleségül vette unokatestvérét, Sarah Elizabeth Cobbot, már a Forest King szkúner kapitánya volt, és ezzel a hajóval vitorláztak el földközi-tengeri nászútra. Két gyermekük született: Arthur 1865 szeptemberében és Sophia Matilda 1870 októberében. Mikor Sophia megszületett, Briggs már köztiszteletben álló tengerészkapitány volt. Ekkoriban gondolkodott azon, hogy visszavonul a tengertől, és inkább csak üzlettel foglalkozik; ebben támogatta Oliver fivére, aki szintén kapitány volt, és elege lett a kóbor életmódból. A tervből végül nem lett semmi, de mindketten egy-egy hajóba fektették összegyűjtött vagyonukat: Oliver a Julia A. Hallockban, Benjamin pedig a Mary Celeste-ben vásárolt részt (egyik sem volt szerencsés választás, a Julia A. Hallock 1873. január 8-án egy viharban elsüllyedt a Vizcayai-öbölben, és Oliver Briggs kapitány is odaveszett). 1872 októberében Benjamin Briggs átvette a Mary Celeste parancsnokságát, hogy az átépítése utáni első útján New Yorkból az olaszországi Genovába hajózzon. Az útra felesége és kislánya is elkísérte, míg iskolás korú fia a nagymamánál maradt. Briggs gondosan válogatta ki legénységét. Az első tiszt, Albert G. Richardson Winchester unokahúgát vette feleségül, és már korábban is együtt hajózott Briggs-szel. A második tiszt Andrew Gilling volt, egy 25 éves, dán származású New York-i. Az ellátásért a friss házas Edward William Head felelt, akit Winchester ajánlásával vett fel. A négy matróz a Fríz-szigetekről származó német volt: két testvér, Volkert és Boz Lorenzen, valamint Arian Martens és Gottlieb Goodschaad. Egy későbbi tanúvallomásban „békés és első osztályú tengerészként” írták le őket. Az út előtt anyjának írt levelében Briggs elégedett volt hajójával és a legénységgel. Felesége, Sarah azt mondta, hogy a legénység meglehetősen hozzáértőnek látszott „ha úgy folytatják, ahogyan elkezdték”. ## Az elhagyott hajó Briggs 1872. október 20-án érkezett a New York-i East River 50-es mólójához, hogy felügyelje a rakomány, 1701 hordónyi mérgező denaturált szesz berakodását. Egy héttel később csatlakozott hozzá felesége és kislánya. November 3-án, vasárnap levelet írt az anyjának, amiben közölte, hogy kedden akar indulni, és hogy „a hajónk csodálatosan takaros és remélem jó utunk lesz”. November 5-én, kedd reggel a Mary Celeste elhagyta az 50-es mólót és bevitorlázott a New York-i kikötőbe. Az időjárás bizonytalan volt, ezért Briggs úgy döntött, hogy megvárja a jobb időt, és lehorgonyzott Staten Island mellett. November 7-ére az időjárás megjavult, és a Mary Celeste kifutott az Atlanti-óceánra. Míg a Mary Celeste várakozott, egy másik brigantin, a kanadai Dei Gratia a közeli Hoboken kikötőjében várta petróleumszállítmányát, amelyet Gibraltárba kellett vinnie. Kapitánya, David Morehouse és elsőtisztje, Oliver Deveau is Nova Scotiából származott, és köztiszteletben álló, tapasztalt tengerészek voltak. Lehetséges, hogy Morehouse és Briggs ismerte is egymást. Morehouse özvegye 50 évvel később úgy emlékezett, hogy a két kapitány közeli barátok voltak, és a Mary Celeste kifutása előtti estén együtt vacsoráztak. A Dei Gratia november 15-én, nyolc nappal a Mary Celeste után indult el, nagyjából ugyanazon az útvonalon. 1872\. december 4-én délután 1 óra körül, amikor a Dei Gratia az Azori-szigetek és Portugália között, az é. sz. 38°20', ny. h. 17°15'-nél járt, a fedélzetre lépő Morehouse kapitányt a kormányos azzal fogadta, hogy mintegy 6 mérföldnyire (9,7 km) egy vitorlást lát, amely bizonytalanul közeledik feléjük. A hajó imbolygásából és vitorlái furcsa helyzetéből Morehouse gyanút fogott, hogy valami nincs rendben vele. Amikor közelebb értek, senkit sem látott a fedélzeten, és a vitorlás nem válaszolt a jelzésekre sem. A kapitány átküldte az első tisztet és egy matrózt, hogy vizsgálják meg az ismeretlen hajót. Közelebb érve meglátták a Mary Celeste feliratot a taton, és miután felkapaszkodtak a fedélzetre, átkutatták a hajót, de egyetlen embert sem találtak rajta. A rossz állapotú vitorlák csak részben voltak felhúzva, néhány teljesen hiányzott, és a kötélzet is sérült volt, egyes kötelek lelógtak a hajó oldalán. A fő fedélzeti lejáró zárva volt, de az elülső és a szükséglejáratot nyitva találták, fedelük mellettük hevert a fedélzeten. A fő fedélzeti nyílás mellett elhelyezett egyetlen mentőcsónak hiányzott, és a kormánykerék melletti iránytű tartója elmozdult a helyéből, üvege betört. A raktérben mintegy 1 méter magasan állt a víz, ami jelentős mennyiség, de nem annyi, amennyivel a legénység ne tudott volna megbirkózni. A fedélzeten egy rögtönzött vízmércét is találtak. Az első tiszt kabinjában megtalálták a hajónaplót, amelyben kilenc nappal korábban, november 25-én reggel 8:00-kor tették az utolsó bejegyzést. Eszerint az akkori pozíciója é. sz. 37°01', ny. h. 25°01' volt, az Azori-szigetekhez tartozó Santa Maria sziget mellett, mintegy 400 tengeri mérföldnyire (740 km-re) attól a ponttól, ahol a Dei Gratia rátalált. A kabin belseje eléggé elázott, mert láthatóan betört a víz az ajtón és tetőablakokon keresztül, de amúgy a berendezést meglehetős rendben találták. Briggs kabinjában a személyes holmijait szétszórva találták, hüvelyében hagyott kardja az ágy alatt volt, de a hajó papírjai és a navigációs műszerek hiányoztak. A konyha rendbe volt rakva, kész vagy félkész étel nem volt benne, de raktáraiban még bőségesek voltak a készletek. Tűz vagy küzdelem jelei nem voltak fellelhetők, minden a hajó rendezett elhagyására utalt, feltehetően a hiányzó mentőcsónakba szálltak. Morehouse kapitány úgy döntött, hogy az elhagyott Mary Celeste-et elviszi az 1100 km-re lévő Gibraltárba. A hajózási törvények szerint a hajómentők az elszenvedett veszély mértéke szerint jelentős részt kaptak a hajó és rakománya értékéből. A Dei Gratia nyolcfős legénységét megosztották a két hajó között; Oliver Deveau első tiszt és két tapasztalt matróz átszállt a Mary Celeste-re, Morehouse pedig négy tengerésszel a Dei Gratián maradt. Az időjárás végig nyugodt maradt, de a kis létszám miatt igen lassan haladtak. A Dei Gratia 1872. december 12-én ért Gibraltárba, a ködbe került Mary Celeste másnap reggel. A Mary Celeste-et azonnal lefoglalta az admiralitás bírósága, és előkészítették a hajómentési meghallgatást. ## A gibraltári meghallgatás 1872\. december 17-én megkezdődött a bírósági meghallgatás, amelyet Sir James Cochrane gibraltári főbíró vezetett és Frederick Solly Flood főügyész bonyolított le. Floodról a Mary Celeste-rejtélyt feldolgozó történészek azt írták, hogy az a fajta, „akinek arroganciája és felfuvalkodottsága fordítottan arányos az IQ-jával”, vagy „az a fajta ember, aki miután valamiről véleményt alkotott, semmivel nem lehet attól eltántorítani”. A hajót felderítő két ember tanúvallomása meggyőzte Floodot, hogy bűncselekmény történt, amelyet a New York-i Shipping and Commercial List úgy interpretált december 21-én, hogy „a következtetés az, hogy valahol csalásnak kell lennie, amelynek hátterében az alkohol van.” December 23-án Flood elrendelte a Mary Celeste részletes átvizsgálását, amelyet John Austin tengerészeti felügyelő és Ricardo Portunato búvár végzett el. Austin a hajóorr mindkét oldalán bevágásokat vett észre, amelyeket szerinte egy éles eszközzel végeztek, valamint a kapitány kardján esetleges vérnyomokat észlelt. Jelentésében hangsúlyozta, hogy a hajó nem kerülhetett viharba, mert egy üvegcsényi varrógépolajat álló pozícióban talált. Az nem merült fel sem a jelentésben, sem a meghallgatáson, hogy az üvegcsét a Mary Celeste megtalálása után is felállíthatták. Portunato azt jelentette, hogy a hajótesten nem volt található ütközés vagy zátonyra futás nyoma. Néhány haditengerészeti tiszt is megvizsgálta a hajót, és megerősítették, hogy az orron talált bevágásokat szándékosan ejtették. A korláton foltokat is felfedeztek, ami akár vér is lehetett, valamint egy mély bevágást, amit talán fejszével okoztak. Mindez csak megerősítette Flood meggyőződését, hogy nem természeti csapás, hanem szándékos bűntett áll a rejtély hátterében. 1873. január 22-én elküldte jelentését a londoni Kereskedelmi Tanácsnak, miszerint a szerencsétlenség oka az volt, hogy a legénység részegre itta magát a szállított alkohollal (annak ihatatlanságát nem vette figyelembe), és meggyilkolták a Briggs-családot és a tiszteket. Ezután bevagdosták a hajóorrot, hogy ütközést szimuláljanak, majd elmenekültek a csónakon. Floodnak meggyőződése volt, hogy Morehouse és emberei eltitkolnak valamit, hogy a Mary Celeste-et jóval keletebbre találták meg, és meghamisították a hajónaplót. Hihetetlennek találta, hogy a hajó ekkora távolságot képes volt megtenni legénység nélkül (megjegyzendő, hogy a William L. White 1888–89-ben tíz hónapig sodródott, és eközben (9300 km) tett meg, és 45 másik hajó figyelte meg). A tulajdonos James Winchester január 15-én érkezett Gibraltárba, és kérte a bíróságot, hogy a Mary Celeste leszállíthassa rakományát. Flood óvadékot követelt, amit Winchester nem tudott kifizetni. A tulajdonos fülébe jutott, hogy Flood szerint ő esetleg szándékosan olyan legénységet alkalmazott, akik meg fogják ölni Briggset és a tiszteket. Winchester január 29-én tett tanúvallomást, melynek során többször összeszólalkozott az ügyésszel. Vallomásában Briggs makulátlan jellemére hivatkozott és kijelentette, hogy a kapitány csak végszükség esetén hagyta volna el a hajóját. A későbbiekben Flood lázadáselmélete két tényező miatt is megingott: egyrészt a tudományos analízis szerint a kardon és másutt talált foltok nem vértől származtak, másrészt az amerikai haditengerészet egyik kapitánya megállapította, hogy az orrban talált vágások nem emberkéztől származtak, hanem a tenger hajótestre gyakorolt hatásától keletkeztek. Mivel elméletét nem tudta alátámasztani, Flood végül vonakodva ugyan, de kiengedte a Mary Celeste-et a bírósági vizsgálat hatásköréből. Két héttel később a massachusettsi George Blatchford vezetésével és helyben felfogadott matrózokkal a brigantin elindult Genova felé. Április 8-án Cochrane főbíró kiszabta az mentési díjat, ami a hajó és rakománya összértékének egyötöde volt. Ez jóval alacsonyabb volt a vártnál, egyes szakértők akár két-háromszor ennyit is méltányosnak tartottak volna. A főbíró korábban élesen kritizálta Morehouse kapitányt, hogy első tisztjét küldte el leszállítani a Dei Gratia petróleumrakományát, hogy ő maga a bíróság rendelkezésére állhasson. ## A rejtély lehetséges megoldásai ### Bűncselekmény Bár Floodnak nem sikerült bizonyítékot találnia arra, hogy a legénység – vagy akár a Dei Gratia legénysége – gyilkolta volna meg Briggset és tisztjeit, a bűncselekmény gyanúja fennmaradt. Az újságcikkek szerint a Mary Celeste túl volt biztosítva, és esetleg biztosítási csalás állt az eset hátterében, de Winchesternek sikerült megcáfolni a vádakat, és a biztosítótársaságok sem indítottak külön vizsgálatot. A Quarterly Review 1931-es cikke szerint Morehouse lesben állva várt a Mary Celeste-re, átcsalta Briggset és legénységét a Dei Gratiára, ahol meggyilkolták őket. Ám ez az elképzelés nem veszi figyelembe, hogy a Mary Celeste nyolc nappal korábban indult Amerikából, és gyorsabb volt, mint a másik vitorlás. Egy másik elmélet szerint Briggs és Morehouse összejátszott, hogy megszerezzék a mentési részesedést. Ha azonban tényleg csalni akartak, akkor nem egy ilyen figyelemfelkeltő, rejtélyes eltűnést választanak, és ha Briggs végleg el akart volna tűnni, nem hagyta volna hátra a fiát. Voltak olyan elképzelések, hogy marokkói kalózok támadtak volna a hajóra, ők azonban kifosztották volna a vitorlást, márpedig a kapitány és a legénység értékei a Mary Celeste-en maradtak érintetlenül. 1925-ben John Gilbert Lockhart történész felvetette, hogy Briggs vallásos őrületében mindenkit megölt, aztán öngyilkos lett. Lockhart később beszélt Briggs leszármazottaival, bocsánatot kért tőlük, és könyvének későbbi kiadásából kihagyta elméletét. ### Természeti jelenségek Ha elvetjük a gyilkosságok elméletét, felmerül a kérdés, hogy miért hagyta el Briggs és legénysége a jó állapotban lévő, készletekkel alaposan ellátott vitorlást. Nyilvánvaló, hogy valamilyen különleges és riasztó eseménynek kellett történnie. A Dei Gratia első tisztje, Oliver Deveau a fedélzeten talált mélységmérő rúd alapján úgy gondolta, hogy Briggs a szivattyúi hibája miatt tévesen úgy vélhette, hogy a hajóba gyors ütemben áramlik a víz. Egy víztölcsérrel való találkozás megmagyarázná a Mary Celeste vízzel elárasztott kabinjait és a vitorlák, kötelek tépett állapotát. Ezenkívül a víztölcsért kísérő alacsony légköri nyomás miatt a víz feláramolhatott a hajófenékből a szivattyúkba, és a legénység úgy vélhette, hogy magasabban áll a víz a ténylegesnél, és a hajót az elsüllyedés fenyegeti. Más elképzelések szerint a legénység megijedhetett egy jéghegy miatt, vagy egy földrengés okozta „tengerrengéstől”, vagy hogy a szélcsend miatt az áramlat zátonyra viszi őket. Ennyire délre azonban csak nagyon ritkán jutnak el jéghegyek, és azt más hajóknak is észlelniük kellett volna. Lehetséges, hogy a Santa Maria-szigetnél elállt a szél, és Briggs attól tartott, hogy az áramlat zátonyra sodorja a Mary Celeste-et. Csónakba szálltak és megindultak a sziget felé, de a mentőcsónak elsüllyedt, a feltámadó szél pedig elsodorta a hajót. Ennek az elméletnek a hátulütője, hogy szélcsendben a vitorlák ki lettek volna feszítve, hogy elkapják a gyenge szellőket, márpedig a Mary Celeste több vitorlája fel volt tekerve. Van olyan elmélet, hogy egy földrengés okozta tengerrengés megrongálta a rakományt, és a kiömlő alkohol párologni kezdett, és Briggs attól tartott, hogy a hajó kigyullad vagy felrobban. A nyitva hagyott fedélzeti nyílások szellőztetési próbálkozásra is utalhatnak. Földrengéstől függetlenül az 1886. január 24-i New York World hírt adott egy alkoholszállító hajó felrobbanásáról. Ugyanezen újság 1913. február 9-i cikke a porózus hordókat okolta az alkohol kipárolgásáért a Mary Celeste-en, ami a legénység evakuálását okozta a robbanásveszély miatt, esetleg tényleg történt egy kisebb robbanás, utóbbinak azonban nem találták nyomát. Amikor a rakomány megérkezett Genovába, az 1701 hordó közül 9 volt üres kisebb sérülések vagy szivárgás miatt. Ilyen jellegű rakomány esetében ez elfogadható veszteség volt. 2006-ban Andrea Sella, a University College London tanára egy kísérletet végzett a Channel 5 brit kereskedelmi televízió részére. Elkészítette a raktér modelljét, benne papírból utánozva a hordókat. Butángázzal végzett robbantás után – bár látványos tűzgolyót és lökéshullámot produkált – semmilyen égésnyomot nem fedezett fel a hordóutánzatokon. Az elképzelés támogatói szerint csak ideiglenesen szálltak be a csónakba. A Mary Celeste kötélzetének állapotából feltételezhető, hogy a csónakot azokhoz erősítették, de a kötél elszakadt, a hajó elsodródott, a mentőcsónak pedig elsüllyedt. Nem világos viszont, hogy miért kötötte volna ki a legénység a csónakot a hajóhoz, amiről úgy gondolták, hogy felrobban vagy elsüllyed. ## Tévedések és feldolgozások Ahogy telt az idő, egyre több kitalált részlet keveredett a Mary Celeste történetébe. Már 1883-ban a Los Angeles Times „feljavítva” ismertette a rejtélyt: „Minden vitorla ki volt feszítve, a kormányt rögzítették, minden kötél a helyén volt... A tűz égett a konyhában. A vacsora érintetlenül és csak kissé kihűlve állt... a hajónaplót a megtalálás órájáig vezették”. Húsz évvel később, az Overland Monthly and Out West Magazine 1906 novemberében azt írta, hogy a Mary Celeste-et a Zöld-foki szigeteknél találták meg, 2600 km-re a tényleges helyzetétől. Egyéb pontatlanságok is szerepelnek, Briggset első tisztnek tudja be, és szerinte élő tyúkok voltak a hajón. A legelterjedtebb interpretáció, amely sok kutató szerint biztosította, hogy a Mary Celeste története sose merüljön feledésbe, az akkor 25 éves Arthur Conan Doyle novellája volt, amely a Cornhill Magazine 1884 januári számában jelent meg. A J. Habakuk Jephson vallomása című írásban kissé megváltoztatta a körülményeket, de a sztori felismerhető maradt: a hajót átnevezte Marie Celeste-re, a kapitányt J. W. Tibbsnek hívták és az út 1873-ban történt Boston és Lisszabon között. A hajónak utasai is voltak, közöttük az elbeszélő Jephson. A novellában egy másik utas, a fanatikus fehérgyűlölő Septimus Goring ráveszi a legénységet, hogy öljék meg a kapitányt és hajózzanak Nyugat-Afrikába, ahol a többi utast is megölték, Jephson kivételével, mert őt Goring tisztelte varázserejű amulettje miatt. Doyle nem hitte, hogy történetét bárki komolyan veszi, de a gibraltári amerikai konzul (aki a hivatalos meghallgatás idején is helyén volt már) vizsgálatot indított, hogy alá lehet-e támasztani valamivel az író verzióját. 1913-ban a The Strand Magazine közölte egy állítólagos túlélő, Abel Fosdyk vallomását, miszerint úszóversenyt tartottak, amit mindenki egy ideiglenes emelvényen állva figyelt. Az emelvény beszakadt a tengerbe, és a legénység vagy megfulladt vagy megették őket a cápák. Az újság ezt valódi történetként tüntette fel, bár számos apró hibát ejtettek: Griggsnek nevezték a kapitányt, Boyce-nak Morehouse-t, Briggs lányát hétévesként tüntetik fel, pedig csak kettő volt, és a legénységet is 13 fősnek írták. Az 1920-as években az ír Laurence J. Keating állt elő egy valódinak beállított túlélő-sztorival, amelyben gyilkosság, őrültek és a Dei Gratiá-t is bevonó összeesküvés szerepelt. Annyira meggyőzően sikerült előadnia a történetet, hogy a New York Herald Tribune 1926-ban „vitathatatlan igazságnak” titulálta. 1924-ben a Daily Express közölt egy történetet, amelyben a Mary Celeste legénysége rábukkant egy elhagyott gőzhajóra, amelynek széfjében 3500 fontnyi aranyat és ezüstöt találtak. A pénzt elosztották, a mentőcsónakokon elhagyták a hajójukat, és új életet kezdtek Spanyolországban. 1904-ben a Chambers's Journalban jelent meg egy cikk, amely szerint a teljes legénységet egy óriáspolip szedte le a Mary Celeste-ről, egyiket a másik után. Bár az óriáskalmár (Architeuthis dux) 15 méteres hosszúságot is elérhet, és előfordult, hogy hajókat támadott meg, nem valószínű, hogy magával vitte volna a kapitány navigációs műszereit. Voltak, akik a Bermuda-háromszöget is említették, bár a hajót az Atlanti-óceán túloldalán találták meg, és a repülő csészealjakat is megvádolták a legénység elrablásával. ## A Mary Celeste későbbi sorsa A Mary Celeste 1873. június 26-án indult el Genovából és szeptember 19-én érkezett vissza New Yorkba. A bírósági meghallgatások és a rejtélyt övező véres történetek miatt nem tudtak rá legénységet találni, és végül 1874 februárjában a konzorcium áron alul eladta New York-i üzletemberek egy csoportjának. Az új tulajdonosok a Karib-tengerre és az Indiai-óceánra küldték a hajót, de útjain rendszerint veszteséget termelt. 1879 februárjában Szent Ilona szigetén szerepelt a kikötői jelentésekben azzal, hogy kapitánya, Edgar Tuthill megbetegedett, és orvost kellett hívni hozzá. A kapitány meghalt a szigeten, ami csak megerősítette a tengerészek meggyőződését, hogy a Mary Celeste el van átkozva. Tuthill már a harmadik parancsnoka volt, aki idő előtt halt meg. 1880 februárjában a hajó ismét gazdát cserélt, ezúttal egy bostoni társaság vette meg. Új kapitánya, Thomas L. Fleming 1884 augusztusáig szolgált rajta, amikor Gilman C. Parker váltotta fel. Kereskedelmi útjairól nem maradtak fent feljegyzések, de a hajót több ízben új kikötőbe regisztrálták át, utoljára Bostonba. 1884 novemberében Parker összebeszélt néhány bostoni szállítóval, akik értéktelen rakománnyal töltötték meg a Mary Celeste-et, amelyet a hajó papírjain jóval értékesebbnek tüntettek fel, majd az egészet 30 ezer dollárra biztosították. December 16-án kifutottak Haiti fővárosa, Port-au-Prince irányába. 1885. január 3-án a Mary Celeste a Gonâve-sziget déli oldala mentén közelítette meg célkikötőjét, ahol Parker szándékosan ráfuttatta a jól ismert és térképeken is szereplő korallzátonyra, a Rochelois-zátonyra. A hajó alja felszakadt és annyira megsérült, hogy javíthatatlanná vált. A kapitány és a legénység partra evezett a mentőcsónakban, és Parker a rakomány menthető részét 500 dollárért eladta az amerikai konzulnak. A konzul hamar rájött, hogy szinte teljesen értéktelen árut vásárolt, és értesítette a biztosítótársaságot, amely vizsgálatot kezdeményezett, és kiderült a csalás. 1885 júliusában Parkert és a bostoni szállítmányozókat biztosítási csalásért bíróság elé állították. Parkert ezenkívül hajója szándékos megrongálásával is vádolták, ami akkor a tengerészeti törvények szerint akár halálbüntetéssel is sújtható volt. Először a csalást tárgyalták, de az esküdtek egy része nem merte bűnösnek nyilvánítani Parkert, mert akkor szinte biztos volt, hogy a másik vád alapján halálra ítélik. A bíró a költséges újratárgyalás helyett a megegyezést szorgalmazta, és a biztosító végül visszavonta a csalás vádját. A rongálás ügyében Parkert végül felmentették, így büntetés nélkül megúszta az ügyet, ám szakmai hírneve tönkrement, és nyomorban halt meg három hónappal később. Vádlott-társai közül egyik később megőrült, egy másik pedig öngyilkos lett. 2001 augusztusában Clive Cussler tengeri régész bejelentette, hogy megtalálta a Mary Celeste maradványait a korallzátonyon. Több mint száz év elteltével csak néhány fa- és fémdarab maradt a hajóból. A faanyag első vizsgálatai szerint olyan fajta volt, amelyet gyakran használtak New Yorkban a Mary Celeste 1872-es átépítése idején, de a dendrokronológiai analízis alapján olyan fából származott, amely még 1894-ben is életben volt, tíz évvel a hajó elsüllyedése után. ## A legenda utóélete Nem a Mary Celeste volt az első hajó, amelyet rejtélyes körülmények között, elhagyva találtak meg. Rupert Gould tengerésztiszt és tengerészeti rejtélyek kutatója több ilyen esetet is talált 1840 és 1855 között. Azonban a Mary Celeste volt az, amelynek neve szinte eggyé vált a kísértethajókkal. 1955 októberében a 70 tonnás MV Joyita tűnt el a Csendes-óceán déli részén Szamoa és Tokelau között, fedélzetén 25 emberrel. A hajót egy hónappal később találták meg üresen, 970 km-rel letérve útvonaláról. Az eset leírója, David Wright úgy fogalmazott, hogy „a Mary Celeste esetéhez fogható klasszikus tengeri rejtéllyel” állunk szemben. A rejtélyt több alkalommal is feldolgozták filmen vagy rádióban. Az 1930-as években két rádiójátékot készítettek belőle, 1949-ben pedig színdarabot. Számos könyvet írtak róla, többnyire természeti jelenségeket okolva a titokzatos eltűnésért. 1935-ben a brit Hammer Film Productions stúdió A Marie Celeste rejtélye címmel filmet forgatott, amelyben Lugosi Béla játszotta a megháborodott tengerészt, ám a film nem aratott jelentős sikert. Egy 1938-as rövidfilmben, Az elpusztult hajóban dramatizálva adták elő a különböző elméleteket, a lázadást, az alkoholgőzös robbanást és a természetfölötti magyarázatot. Spencer’s Islanden a Mary Celeste készítésének helyszínén emlékművet és egy hajótest formájú filmvetítőhelyet építettek a hajó és legénysége emlékére. A Mary Celeste szerepelt a Maldív-szigetek és Gibraltár által kiadott bélyegeken. ## Fordítás

Nemez

Bizonyított tény, hogy a nemezkészítés ... ősibb mesterség és művészet, mint a fonás vagy a szövés. (Berthold Laufer amerikai néprajzkutató) A nemez ősi eredetű textilanyag, amit hagyományosan birkagyapjúból gyúrnak vizes közegben. A nemezkészítők megkülönböztetik a kézzel előállított nemezt a gyári, műszaki nemeztől, bár készítésük alapja azonos. A nemezt a textiliparban és gyakran a köznyelvben is filcnek nevezik; szűkebb értelemben csak a műszaki nemez a „filc”, megkülönböztetve azt a hagyományosan, kézzel készített anyagtól. Más nyelvekben nem tesznek különbséget a kétféle nemez között, és mindkettőt ugyanazzal a szóval jelölik (például németül Filz, angolul felt). A nemez készítésének alapja egyes állatfajok szőrének hajlama a nemezelődésre vagy filcesedésre. (A magyar kutyafajták közül például közismerten ilyen a puli és a komondor.) Ezt a jelenséget használják fel a gyapjú vagy szőr speciális textillé alakításához. A szőrszál külsején cserépszerűen elhelyezkedő, lapos sejtek (kutikula) találhatók. Erős nagyítás alatt ez a réteg egy fenyőtoboz pikkelyes felületéhez hasonlít. Lúgos vagy savas kémhatású meleg víz hatására a pikkelyek felnyílnak, és a nyomkodás (kallózás) hatására összeakaszkodnak más pikkelyekkel . Az elkészült nemezben alapos öblítés és szárítás után visszatérnek eredeti állapotukba, és erősen összekapaszkodva szinte eltéphetetlenné teszik a textilt. Ehhez a folyamathoz természetesen sok víz és a lúgos kémhatás eléréséhez lehetőleg házilag főzött, természetes anyagokat tartalmazó szappan kell. Bár nagyon sokféle állati szőrből, sőt még az emberi hajból is készíthető nemez (a rasztafrizura készítésének alapja az emberi haj nemezelődése), a hagyományos kézműves eljárások szinte csak a birkagyapjút használják. A finomabb anyagú nemeztárgyak a merinó juh gyapjából készülnek. A cigája gyapja is megfelelő, de barna színe behatárolja felhasználását. A rackajuh hosszú szőre csak más juhfajták szőrével keverve használható, és az így készült nemez felülete nagyon durva. A nemeznek fontos szerepe van a ruházkodásban, többek között a kalap jellegzetes alapanyagaként. Emellett az iparban, a mezőgazdaságban és gyógyászatban is felhasználják. Sokrétű alkalmazásában szerepet játszik vízálló, hőálló és hőszigetelő tulajdonsága. Lángállósága miatt a tűzoltók és kohászok védőruháit, valamint gyakran a színházak függönyeit is ebből az anyagból készítik. Nemezből készülnek népművészeti, kézműipari termékek és műalkotások is. ## Története A legkorábbról eredő régészeti lelet, amely a nemez létére, használatára utal, Kr. e. 6500-ból való és Törökországban találták. A szibériai halomsírokban számos Kr. e. 600 körül készült nemeztárgyat és szőnyeget leltek, olykor a sírok falát is nemezzel borították. Ezek a leletek is bizonyítják, hogy használata milyen nagy múltra tekint vissza. Kutatók szerint abban az időben keletkezett, amikor az emberiség az állatbőrt, az állatszőrt ruhák készítésére kezdte használni. De földrajzilag erősen behatárolt területen jellemző elterjedése: Európában és Közép-Ázsiában. Legkeletibb határa a kínai nagy fal, legnyugatibb pedig a Kárpát-medence. Északon a svédek is foglalkoztak nemezkészítéssel. Erről tanúskodik Hedebyben, az egyik viking kori temetőben talált nemezből készült álarc. Délen a görögöknél és a rómaiaknál találunk forrásokat nemeztárgyak használatára. ### Ókori leírások A nemez első írásos említése a kínai évkönyvekben lelhető fel a Kr. e. 4-3. században. A kínaiak alapvetően növényi eredetű textileket használtak, s bár később, Kr. u. 3. században meghonosodott náluk a nemezkészítés, nem tett szert nagy jelentőségre, ellentétben a velük háborúskodó ázsiai hun törzsekkel. A kínai szerzők a nomád népek lakta területeket mint „Nemezország” emlegették, ez is jelzi elterjedtségét és fontosságát. De szomszédaik közül nem csak az északiak, hanem a tibetiek is ismerték a nemezt. Ők páncélként is viselték, s az előkelőek hatalmas nemezsátrakban laktak. A férfiak által viselt csúcsos fejfedő a mai napig nemezből készül, mint ahogy a nők csizmája is. A tibetiektől tanulták el a burmaiak a nemezkészítést, ez az anyag tökéletesen megfelelt vallási előírásaiknak, hiszen a buddhista tanoknak megfelelően a gyapjúért nem kellett kioltani egy élőlény életét sem. Indiában is ismert volt ez a textil. Nagy Sándor hadvezére, Nearchus beszámol az indiai nemezkészítésről. A görögök közül elsőként Homérosz az Iliaszban Odüsszeusz nemezzel bélelt sisakjáról ír. Hérodotosz Kr. e. 440 körül a szkíták nemezsátairól tesz említést, akik ezeket a sátrakat mint ókori szaunákat is használták. Ugyancsak ő ír a perzsa harcosok fejfedőiről. Rajta kívül számos ókori szerző ír a nemezről, többek között Platón a Lakomában, Hésziodosz a Munkák és napokban említ belőle készült használati tárgyakat. Valószínűleg görög közvetítéssel ismerték meg a rómaiak: náluk a felszabadított rabszolgák egyik jelképe a nemezsapka volt. A görög és a római katonáknál a páncélt helyettesítette, Plinius leírása szerint ha ecetben áztatják, a vasnak és a tűznek is ellenáll. ### A nemez jelentősége Belső-Ázsia népeinek életében Te bárányok gyapjából való, tíz ujjal óvatosan készített, ezernyi vízcseppel meghintett, mezőn erős lovakkal görgetett, drága hazánk édes kincse, lyukadásig sose kopj, olyan legyél, mint az igaz erőd, fejér, mint a hó, erős, mint a selyem. Úgy legyen. (Mongol jó kívánság) Sem a kínaiaknál, sem a görögöknél, sem a rómaiaknál nem játszott olyan nagy szerepet a nemez, mint Belső-Ázsia nomád népeinél. A kínaiak és a görögök tőlük vették át készítésének tudományát, de soha nem volt életükben nagy jelentősége, mindössze használati tárgyak anyagát látták benne. A nomád népek számára viszont a nemez kultúrájuk alapja, létszükséglet volt. Az ázsiai puszták szegények fában, viszont rengeteg a juh, a kecske és a teve, ebből következően a gyapjú, az állatszőr. Olyan anyagot kellett találni, amely tartós, könnyen szállítható, elkészítéséhez kevés szerszámra van szükség. Ez az anyag lett a nemez. Ebből készítették sátraikat, szőnyegeiket, ruházatuk nagy részét. Mágikus hatalmat tulajdonítottak neki: nemezből készültek a sámánok kultikus tárgyai, s azok a kivarrt istenek, amelyek óvták a nemezsátor lakóit. A mongolok a törzsfőket fehér nemezszőnyegen emelték magasba, és a menyasszony is ezen ült az esküvői szertartás alatt. Napjainkban is különös jelentőséggel bírnak a fehér, gondosan tisztított gyapjúból készült díszes imanemezek, amelyek köré szigorú szabályrendszert alakítottak ki, például az imanemezt nem szabad átlépni, vásárláskor nem szabad rá alkudozni, míg a többire szinte kötelező. A gyapjú, a nemezszőnyeg gyógyító erejét ma is kihasználják. Reumás fájdalmaik elkerülésére nemez derékaljat használnak, sőt a sebek gyógyítására még a közelmúltban is előszeretettel használták a zsíros gyapjút. A nomád pásztorok a téli és nyári szállásaikon ma is nemezsátrakban laknak, a talajt és a falak egy részét nemezszőnyegekkel borítják. Úgy tartják, ott az otthonuk, ahol a nemeztakarójuk. A hagyományokhoz való erős ragaszkodás ellenére a nemez az utóbbi időben vesztett jelentőségéből, napjainkban egyre ritkábban foglalkoznak készítésével. #### Nemezkészítés A nemez készítése e népeknél általában az asszonyok feladata még ma is. A kislányok már 9-10 éves korukban önállóan készítettek kisméretű nemezeket, amelyeket rendszerint a sátor bejáratánál lábtörlőnek használtak, s mire férjhez mentek, kelengyéjükben több nemezszőnyeg is lehetett. A mongoloknál az egész család részt vett a közös munkában. Belső-Ázsiában nem tartanak számottevő mennyiségű merinó juhot, nem felel meg teljesen a környezeti igényeknek. Az ott élő juhfajták, mint a zsírfarkú juh, több húst adnak, de durvább gyapjút, mint a merinó. Legtöbbször a jó minőségű őszi nyírású gyapjút használták, tartósabb és finomabb munkákat lehetett belőle létrehozni. A legtöbb helyen a nemez kalákában készült, egy szőnyeg elkészítéséhez legalább 3-4 fő munkájára volt szükség. Ha valakit nem hívtak meg, az felért egy sértéssel. Egy egész nap állt az asszonyok rendelkezésére, hiszen ez a munka igen időigényes volt. Előzőleg a háziasszony a gyapjút megtisztította a szennyeződésektől és szétválogatta szín és minőség szerint, majd a nap kezdetén közösen fellazították. Ezt végezhették tépéssel, de a kazakok és a baskírok botokkal verték a gyapjút, ám vannak népek, akik ehhez a folyamathoz íjat használtak, ekkor a húr pengése lazította a szálakat. A türkmének a kimosott gyapjút egy speciális fésűn kifésülték. A következő lépés a gyapjú egyenletes szétterítése volt. Egy gyékényszőnyegre, néha vászonra, rétegekben leterítették, vigyázva arra, hogy a leendő szőnyeg színoldalára a legjobb minőségű anyag kerüljön. A kirgizek egy csoportjánál ehhez a művelethez egy ötágú villát használtak, „elvetették a gyapjút”. A gyapjúszőnyeget ezt követően belocsolták forró vízzel, majd a gyékénnyel együtt összegöngyölték és szorosan összekötözték. Következett a mángorlás: ezt a göngyöleget lábbal hengergették a földön a sátorban vagy kint a szabadban. A kazakoknál szokás volt a görgetés során átsétálni a szomszédos nagycsalád lakóhelyéig, amely kb. egy órányi járásra volt. Ott megvendégelték őket, majd visszasétáltak, a hengert természetesen végig görgették. Előfordult, hogy lóval vontatták, ekkor a gyapjúréteget a gyékénnyel egy fatengelyre tekerték fel. A meghengerelt nemezt óvatosan leválasztották a gyékényről, tisztára mosták, majd következett a tömörítés. A földön térdelve vagy egy alacsony asztal mellett állva újra feltekercselték, az asszonyok egymás mellett a kezük, alkarjuk segítségével hengergették, gyakori helycserével, hogy a nemezre gyakorolt nyomás egyenletes legyen. Ahol a minta még nem tapadt az alapba, ott erősen rányomtak egy szappandarabot. Ez a munka 2-3 óra hosszat is eltartott, közben a szőnyeget gyakran kitekerték, meglocsolták forró vízzel és a másik irányból göngyölték össze. Ekkor a nemez egyenletesen tömörödött és egyre rugalmasabb lett. Végül a napra terítve megszárították. A türkmének egy idő elteltével, általában egy év múlva újrahengerelték a nemeztakarót, s ekkor tekintették késznek. #### Díszítési eljárások Főleg a mongoloknál és rokon népeiknél, burjátoknál, kalmüköknél volt elterjedt a tűzéssel való díszítés. A nemezt gyapjúszálakkal varrták át, s díszítményeik leggyakrabban geometrikus minták voltak: négyzetek, párhuzamos vonalak, rombuszok, félkörívek. Hagyományosan így díszítették a mongol jurta bejáratát fedő nemezlapot. Gyakori díszítési mód volt az úgynevezett „belehengerelés”, amikor a különböző színű gyapjúból mintát raktak ki a gyékényre, majd összenemezelték. Az eredmény egy mindkét oldalon látható, színátmenetes minta lett, ahol a színek füstszerűen egymásba folytak. Hasonló és igen elterjedt eljárás, amikor a mintát a gyékényre fektetve betakarták az alapszínt adó gyapjúval, ekkor a díszítés csak az egyik oldalon látszott. Ilyen technikával készítettek mindkét oldalon mintás takarókat is, ahol az egyik oldal ünnepi, a másik oldal hétköznapi használatra szolgált. A nemezszőnyegeket, takarókat olykor díszítették applikálással is. Ekkor az egyszínű alapra szövetből, vékony nemezből, bőrből kivágott alakzatokat varrtak, esetleg fémlapokat ragasztottak. Így hoztak létre különböző növényi eredetű, görbe vonalú mintákat. A kazakok, kirgizek a varrás helyét sodrott gyapjúzsinórral fedték el. A finom nemeztárgyakat, a jurta díszítésére használt függönyöket, takarókat ékítették ily módon. Díszítettek hímzéssel is, a kazakok és szomszédaik gyapjúfonalat, az üzbégek színes selyemfonalat használtak. A legerősebb, legtartósabb nemezeket mozaiktechnikával készítették. Ez igen nagy ügyességet és gyakorlatot igénylő eljárás. Először készítettek két (három) színben összeillő nemezt, amit a szokásosnál tovább hengereltek, hogy erős és megfelelő vékonyságú legyen. A két nemezt egymásra fektették, és éles késsel vagy ollóval kivágták belőle ugyanazt a mintát. A kivágott részeket felcserélték egymással, s az illeszkedő széleket összevarrták. Így megkapták az ellentétes színezésű díszítményeket, amelyből összeállították a szőnyeget. A színoldal alá egy nemezlapot illesztettek, s a rétegeket gondosan összetűzték. A tűzés hagyományosan a varrás két oldalán haladt, ugyanolyan színű gyapjúfonallal, mint a nemez. Végül a varrásokat és a szőnyeg szélét sodott gyapjúfonallal takarták el. Az ilyen eljárással készült szőnyegeket a kirgizek sirdamalnak, a kazakok szirmaknak nevezik. A kazakoknál a legelterjedtebb a fekete-fehér és a piros-fehér-fekete színösszeállítás, a kirgizek általában piros-kék, fehér-barna színű sirdamalokat készítettek. ### Török nemezkészítés Belső-Ázsia népeivel ellentétben a törököknél és a kurdoknál férfiak foglalkoznak manufaktúrákban a nemezkészítéssel. Anatóliában találhatóak a hagyományos nemezközpontok, közülük a legrégebbi Konya, ahol a nemezkészítés hagyománya egészen a szeldzsukok koráig nyúlik vissza. A céhek a 16. századtól a 20. század elejéig álltak fenn. A török hagyománytisztelet és az anatóliai ridegen tartott birkanyájak által adott gyapjú még életben tartja ezt a mesterséget, de a műhelyek száma egyre csökken. Nyírás előtt a birkákat megfürösztik, de nyírás után a gyapjút már nem mossák ki, csak kiszedik a szennyeződést és szétválogatják színárnyalat szerint. A műhelyek a nyersanyagot vásárokon szerzik be, de a megrendelő is beviheti saját gyapját. Egy-egy szőnyeghez mérettől függően 3–8 kg gyapjú szükséges. Az épp kellő mennyiség fellazítása kártolóüzemekben történik, a kisebb falvakban íj segítségével. A lazítást követi a festés, amihez ma már szintetikus festéket használnak. A minták közül a megrendelő választ, lerakásához nem használnak sablont. A gyékényszőnyegen lefektetett mintára egyenletesen leterített gyapjút szappanos vízzel locsolják be, majd a hagyományos módon felgöngyölik, összekötik, és lábbal tapossák. A tömörítés (ványolás) megkönnyítésére nagyobb műhelyekben az 1960-as évek óta ványológépet használnak, segítségével ez a munkafolyamat jelentősen lerövidül. A ványolás melegigényes, ezért a műhelyek nyáron vállalják a legtöbb munkát, de végezhetik ezt a munkát gőzfürdőben is, itt télen is dolgozhatnak. Ilyenkor nem használnak szappant. Régebben ismert mesterség volt a vándor nemezkészítő, akinek volt ugyan műhelye, de a nyár végeztével, amikor túljutottak a munka dandárján, felkereste e környező falvakat, és háznál dolgozta fel a gazda gyapját. Ez nemcsak az anatóliai törököknél, hanem az iráni felföldön és a kurdoknál is jellemző volt. A török férfi fejfedő, a fez mellett a legjellegzetesebb török nemezruhadarab a kepenek, az ujjatlan köpönyeg, amelyet a pásztorok és a parasztok a vállukra vetve viselnek. A hosszú takarót félbehajtják, és a széleket összedolgozzák. A nemezelés végén az elejét felvágják, és a nyaknál is ejtenek egy rövid vízszintes vágást. Ezt a köpenyt rossz időben szintén nemezből készült csuklyával viselték. Tusétiában a hasonlóan készült köpenyeket burkának, Dagesztánban burtinának nevezik. ### A nemez története a Kárpát-medencében Nemez szavunk iráni eredetű, näm, jelentése: ver. Készítése a többi közép-ázsiai néphez hasonlóan az asszonyok munkája volt, s ők állították fel a nemezsátrakat is. Honfoglaló őseink ruházatának egyik jellegzetessége a nemezsüveg volt, amelynek csúcsát fémkúppal, szélét prémmel díszítették. Ratherius, Verona, majd Liège püspöke 934-ben elítélően szólt azokról az egyházi vezetőkről, akik a divatnak hódolva „a papi kalapot a magyar söveggel cserélik fel.” A bőrcsizmák mellett elterjedt volt a nemezcsizma viselése is. A lovak nyerge alá való izzasztó szintén nemezből készült, mint ahogy olykor a nyereg fölé borított díszes takaró is. A nemezsátrakat az egykorú források szerint honfoglaló őseink elsősorban a nyári szállásokon használták, a téli szállásokon állandó házaikban laktak, de ennek építésénél is használták ezt a textilt tetőfedésre. A nemezsátrakat később kun hatásra felváltotta a csergesátor. Ebben szerepe lehetett a Kárpát-medence nedvesebb éghajlatának, hiszen a száraz időjárású Közép-Ázsiában született nemez a gyakori, nagyobb mennyiségű csapadékot nem jól bírja, bepenészedik és hamar tönkremegy. A 13. század végére a sátrak szinte teljesen eltűntek, a magyarok véglegesen letelepedtek falvaikban, boronaházaikban. A nemez azonban nem tűnt el a magyar nép életéből. Fennmaradt a nemezgyártás mestersége, s ezek a mesterek szőrcsizmát (botost), mamuszt, vékony anyagú harisnyát és süveget készítettek. Az erdélyi fejedelmek és nemesek a 17. században gyakran vásároltak török nemeztakarókat, köpenyeket, ezeket abban az időben a török eredetű kecse szóval jelölték. Később a vásárlások megszűntek, és a szó feledésbe merült. A nemezből készült ruhadarabok többségét a 19. századtól kiszorították a modern textilipar más anyagai, ez alól egyedül a fejfedő jelentett kivételt. A hagyományos magyar nemezsüveget azonban felváltotta a világszerte elterjedt nemezkalap viselése. Bár a kalapviselés az 1960-as évek óta szintén kiment a divatból, ma kis mértékben újra terjedőben van. Máig élő népi kézműves mesterség a hortobágyi pásztorkalapok készítése. A nyereg alá való izzasztókat szintén nem tudták más anyaggal kiváltani. Amíg az 1870-es években nem kezdett a kőszegi Nemez és Fez Gyár nemezt gyártani, addig a nyergesmesterek feladata volt az elkészítése. ### A nemez Észak-Európában Észak-Európában is készültek nemezből használati tárgyak, de nem csak forró vizet, hanem szappanoldatot is használtak. Itt jellemzően harisnyát, csizmát, cipőt, kesztyűt készítettek nemezből. Ehhez szükség volt formára, amely készülhetett fából, vászonból vagy papírból. A formát begöngyölték kártolt gyapjúba, majd elkezdték a nemezelést. ## A nemez napjainkban ### Nemezművészet A keleti nemezművészet újrafelfedezése az 1960-as, 1970-es években történt, amikor néprajzkutatók indultak a világ minden tájáról Közép-Ázsiába és Törökországba, hogy megfigyeljék és feljegyezzék ennek a sok évezredes múltra visszatekintő textilnek az előállítását, a díszítési eljárásokat, a körülötte kialakult szokásokat, hiedelmeket. Egyre több kiállítást rendeztek ázsiai nemezekből, könyvek, cikkek jelentek meg, konferenciákat tartottak Amerikától Európán át Ausztráliáig. Ennek nyomán az iparművészek is megismerkedtek a nemezművészettel, és egyre inkább eltávolodva a keleti hagyományoktól új utakat találtak felhasználására. Ma már a hagyományos szőnyegek, csizmák, kesztyűk, kalapok mellett babák, légiesen könnyed ruhák és művészi installációk is készülnek belőle. A nemezkészítés megjelent az oktatásban és a művészeti főiskolák tananyagában is. Magyarországon a nemez minél szélesebb körben való megismertetése Nagy Mari és Vidák István nevéhez fűződik. 1984-ben ők szervezték meg az első magyar nemezkészítő tanfolyamot, s még ebben az évben sor került az I. Nemzetközi Nemezművészeti Világtalálkozó és Tudományos Tanácskozásra Kecskeméten. Az első magyar nemezkiállítás 1980-ban Gödöllőn volt, s ezt még számtalan követte. Közülük is kiemelkedtek a 2004-ben újra Magyarországon megrendezett Nemezművészeti Világtalálkozó keretein belül létrejött kiállítások, amelyek két jelentős helyszíne volt a Magyar Nemzeti Galéria és az Iparművészeti Múzeum. ### A nemez nagyipari előállítása és felhasználása A juhgyapjúból készült műszaki nemez készítése elvileg nem különbözik attól az eljárástól, amit a kézműiparban is használnak, de gyári körülmények között a műveleteket korszerű gépeken és berendezésekben végzik. A műszaki nemezt lapokban, tekercsekben és különböző alakú, készre megmunkált formákban hozzák forgalomba. A formázott nemeztárgyakat forgácsolással vagy kivágópréseken alakítják ki. Nemezszerű terméket olyan anyagokból (többnyire mesterséges szálasanyagokból, például poliamidból vagy poliészterből) is készítenek, amelyek a szó hagyományos értelmében nem nemezelhetők. Ezek gyártásánál a szálak egymásba kapaszkodását mechanikus úton, tűzéssel oldják meg. Ezt tűzött nemeznek nevezik.

Gímszarvas

A gímszarvas (Cervus elaphus) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és a szarvasformák (Cervinae) alcsaládjába tartozó faj. Nemének a típusfaja. Régies elnevezése a rőtvad, ez a német Rotwild (rőt- vagy vörösvad) és az angol Red Deer (rőt vagy vörös szarvas) megfelelője. Magyarország legnagyobb testű kérődző vadfaja, a köznyelvben gyakran szarvasként említik. Hímjét bikának, nőstényét tehénnek, szaporítás előtt ünőnek, szaporulatát bika- vagy ünőborjúnak nevezik. A gímszarvas az egyik legnagyobb szarvasféle. Az állat Európa legnagyobb részét, a Kaukázus térségét, Anatóliát és Ázsia nyugati és középső részeit népesíti be. A gímszarvas a Marokkó és Tunézia közötti Atlasz hegységben is megtalálható, ez Afrika egyetlen szarvasa. Az állatot Ausztráliába, Új-Zélandra, Argentínába és Chilébe is betelepítették. Húsa a világ sok részén táplálékforrásnak számít. Gyönyörű agancsáért is sokan vadásznak rá. A gímszarvas kérődző, fő jellemzője a négy üregű összetett gyomor és a hasított paták. A legújabb DNS-vizsgálatok szerint a gímszarvas (Cervus elaphus) és a vapiti (Cervus canadensis) két külön fajba sorolható. Ezt a tényt egy közép-ázsiai alcsoport is alátámasztja, amely inkább az észak-amerikai vapitikkal rokon, és nem a körülöttük élő többi gímszarvassal. A gímszarvas őse Közép-Ázsiából származik és valószínűleg a mai szikaszarvashoz hasonlított. Habár egyes helyeken a gímszarvasállományok erősen csökkentek, a faj egésze soha sem állt a kihalás szélén. A visszatelepítések és a védelmi intézkedések Európa nagy részén a szarvasállomány növekedését eredményezték, ami alól Magyarország sem kivétel. Észak-Afrikában ezek ellenére egyre kevesebb gímszarvas él. ## Ökológia ### Előfordulása A Cervus nevű emlősnem legelső képviselője 12 millió évvel ezelőtt jelent meg Eurázsiában, a miocén korban. A mára már kihalt óriásszarvas, amellyel valamikor kortárs volt, nem tartozik a Cervus nembe, inkább az európai dámvaddal áll közelebbi rokonságban. Az óriásszarvas a szarvasfélék valaha élt legnagyobb képviselője volt. A gímszarvas Délnyugat-Ázsia (Anatólia, Kaukázus), Észak-Afrika és Európa legnagyobb vadászható állata. Ez az állat sok európai ország, például Anglia és Írország legnagyobb szárazföldi vad emlőse. A berber szarvas, amely nagyon hasonlít a nyugat-európai gímszarvasra, az egyetlen afrikai szarvasféle; állományának legnagyobb része az Atlasz-hegység északnyugati részén található. Az 1990-es évektől Afrikában csak Marokkóban, Tunéziában és Algériában élnek gímszarvasok. Nagy-Britanniában a skóciai Lake Districtnél és Exmoor (Délnyugat-Anglia) vidékén még élnek őshonos gímszarvasok. De ezekben az állományokban nemcsak fajtiszta állatok vannak, hanem a betelepített gímszarvasok hibridjei is (a betelepített állatokat Warnham és Woburn Abbey környékéről hozták); a skóciai állatok pedig az Ázsiából hozott szikaszarvasokkal keveredtek. Új-Zélandra és kisebb mértékben Ausztráliába is betelepítették. Új-Zélandon a gímszarvas mindkét szigeten jól alkalmazkodott, és nagy területen elszaporodott, emiatt nyugodtan lehet vadászni rá. A szigetországi állatok ősei a skóciai Invermarkból vagy az angliai Warnhamből, Woburn Abbeyből vagy Windsor Great Parkból származnak. Afrikában a gímszarvasállományok csökkenőben vannak, míg Dél-Európában növekedésnek indultak. Argentínában a gímszarvas kártékony állatnak minősül és a Természetvédelmi Világszövetség is a 100 legkárosabb inváziós faj listájára helyezte. #### Kárpát-medencei előfordulása Magyarországon, a dél-dunántúli területeken található jelentős szarvasállomány, ahol 1996-ban a hazai állomány fele, mintegy 30 000 szarvas élt. A minőséget jelzi az évente ott elejtett 150–180 aranyérmes bika is. A legtöbb példány a Dunától nyugatra él, Zala, Somogy, Tolna és Baranya vármegyében. ### Élőhelye A tisztásokkal és rétekkel tarkított lombos- és elegyes erdők lakója. A legjobb körülményeket valaha bizonyára a folyóárterekben találta meg, de kedveli a hegyi erdőket is, és ma éppen Közép-Európa nyugati felén találhatók a legerősebb agancsosok. A faj mai elterjedési területét leginkább az befolyásolja, hogy hol lehet egy ilyen nagy testű vadat gondozni úgy, hogy ne támadjanak súlyos konfliktusok az erdő- és mezőgazdasággal. A természetes élőhelyekről a gímszarvas már szinte teljesen kiszorult. Az agancsok minősége pontosan megmutatja, mennyire alkalmasak a jelenlegi életterek a gímszarvas számára. Ezen területek közül néhány elégtelennek bizonyul, vagy már egyáltalán nem is tud szarvasokat fenntartani, ezért a mai szarvas-előfordulási helyek nagy részén szigorúan ellenőrzik a feltételeket, télen rendszeresen és bőségesen etetik az állatokat, kiegészítő abrakot és ásványi anyagokat is adnak nekik. A szigetszerűen szétforgácsolódott kis élőhelyeknek semmiféle kapcsolata nincs egymással. ## Rendszertani besorolása Nemrég még úgy tartották, hogy a gímszarvas és a vapiti egy fajba tartozik, ily módon folytonos elterjedési területet alkotva a mérsékelt övi Eurázsián és Észak-Amerikán keresztül. Ezt a feltételezést az is alátámasztotta, hogy fogságban a két állat keresztezéséből ivarképes hibrid egyed születik, amely maga is szaporodásra képes. Az újabb mitokondriális DNS vizsgálatok után, amelynek során több száz gímszarvas és vapiti alfajtól vettek mintát, rájöttek, hogy két külön fajt képez. A vapitinak legalább kilenc, a gímszarvasnak legalább nyolc alfaja létezik. Az is kiderült, hogy a vapiti nem is a gímszarvassal, hanem a szikaszarvassal és a fehérajkú szarvassal áll közelebbi rokonságban. A két faj közötti határ Kazahsztán és Kína között húzódik; a gímszarvasoké Európa, Észak-Afrika, Nyugat- és Közép-Ázsia, míg a vapitiké Kelet-Ázsia és Észak-Amerika. ### Alfajai A gímszarvas alfajait egymástól jól elkülöníthető csoportokba lehet sorolni. Manapság már csak két csoport létezik, mivel a 2004-es évi DNS-vizsgálat utáni rendszerezés szerint a vapitikat külön fajba sorolják. A két megmaradt csoport (az európai gímszarvasok és a közép-ázsiai gímszarvasok) viszonylag közeli rokonai egymásnak, de egyes feltételezések szerint az utóbbi csoport külön fajt is alkothat, mivel elzárva élnek az európai gímszarvasoktól. A közép-ázsiai gímszarvasok Türkmenisztántól Kínáig találhatók meg, míg az európai gímszarvasok elterjedési területe keleten csak a Kaszpi-tengertől nyugatra kezdődik. A közép-ázsiai gímszarvasok ősibb vonásokat is mutatnak. A Természetvédelmi Világszövetség a gímszarvas fajt nem nyilvánította veszélyeztetett fajnak, de egyes alfajok súlyosan vagy mérsékelten veszélyeztetettek. #### Európai gímszarvasok - nyugat-európai gímszarvas (Cervus elaphus elaphus) Linnaeus, 1758 – Az Egyesült Királyság és Nyugat-Európa területén él. - skót gímszarvas (Cervus elaphus scoticus) Lönnberg, 1906 – Élettere Skócia. A skót-felföld erdeiben jóval kisebb termetű gímszarvasok élnek, mint Angliában, de külön alfajba sorolásuk vitatott. - kelet-európai gímszarvas (Cervus elaphus hippelaphus) Erxleben, 1777 – Délkelet-Európa és Közép-Európa lakója, a nyugati alfajtól az Alpok és a Kárpátok szigeteli el. Magyarországon ez az alfaj él. - ibériai gímszarvas (Cervus elaphus hispanicus) Hilzheimer, 1909 – Spanyolországban és Portugáliában terjedt el. - berber szarvas (Cervus elaphus barbarus) Bennett, 1833 – az Atlasz-hegységben Marokkó, Tunézia és Algéria területén él. Már a római kor óta erősen vadászott alfaj, sokáig nagyon ritkának tartották. Az utóbbi időben állományai növekedtek, már nagyjából 5000 egyede élhet. A Természetvédelmi Világszövetség a „mérsékelten veszélyeztetett” kategóriába sorolja. - korzikai gímszarvas (Cervus elaphus corsicanus) Erxleben, 1777 – Korzika és Szardínia szigetén él. Nem világos, hogy valóban földrajzilag elkülönült alfaj, vagy csak az ókori időkben telepítették be a szigetekre. Letörpült méreteitől eltekintve, genetikailag alig különbözik az észak-afrikai berber szarvastól. Szardínia szigetén még mintegy 2000 példánya élhet, melyeket továbbra is fenyeget az élőhelyük elvesztése és a vadászat. E tényezők miatt mára Korzika szigetéről ki is haltak. A Természetvédelmi Világszövetség a „kihalástól közvetlenül veszélyeztetett” kategóriába sorolja ezt az alfajt. - kaukázusi gímszarvas vagy más néven maralszarvas (Cervus elaphus maral) J. E. Gray, 1850 – A Kaukázusban, Anatóliában és a Kaszpi-tengertől délre eső vidékeken fordul elő. #### Közép-ázsiai gímszarvasok A gímszarvas Közép- és Kelet-Ázsiában élő alfajait olykor külön fajként sorolják be. - afgán gímszarvas (Cervus elaphus bactrianus) (Lydekker, 1900) – Afganisztán, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán területén élő veszélyeztetett alfaj. - Jarkand-gímszarvas (Cervus elaphus yarkandensis) Blanford, 1892 – Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen él. Korábban kihaltnak vélték, de rábukkantak mintegy 5000 élő egyedére a Tarim folyó völgyében. Még így is veszélyeztetett alfajnak számít. #### Egykori alfaja A kasmírszarvast (Cervus canadensis hanglu) korábban a gímszarvas alfajának vélték, de mivel igen hasonlít a tibeti vapitira (Cervus canadensis wallichii) a kasmírszarvast áthelyezték a vapiti nevű szarvasfajba. Az állat a Kasmír régióban él. Súlyosan veszélyeztetett alfaj. A 2009. márciusi szarvasszámláláskor 175 állatot találtak ebből az alfajból. ## Megjelenése A gímszarvas a legnagyobb szarvasfélék közé tartozik. Rokonaihoz hasonlóan kérődző, összetett gyomra négyüregű. A nyelőcső után a bendő (rumen) található, utána következik a recésgyomor (reticulum). A harmadik rész a leveles- vagy százrétű gyomor (omasus), végül az igazi, oltógyomor (abomasus). Lábai párosujjban végződnek, mint a tevefélék, kecskeformák és tulokformák lábai. A gímszarvas farka hosszabb, mint a vapitié. A gímszarvas alfajok között is van némi különbség, a méretben és agancsnagyságban. A legkisebb alfaj a Korzika és Szardínia szigeteken élő korzikai gímszarvas, míg a legnagyobb a kaukázusi gímszarvas, amely nem csak a Kaukázusban él, hanem Anatólia félszigetén is. A kelet-európai gímszarvasok közül a legnagyobb példányok a közép-európai Kárpátokban találhatók. A nyugat-európai gímszarvasok eléggé nagy méretűek, mivel bőséges a táplálékforrásuk (ide értve az emberek általi rendszeres etetését is) és keresztezik őket az Új-Zélandról és Argentínából visszatelepített „óriás” példányokkal; emiatt agancsaik is igen méretesek, ami a vadászok kedvére van. A kaukázusi és kárpátokbeli állatok nagysága vetekedhet a vapitikéval. A tehenek kisebbek és könnyebbek, mint a bikák. Általában a bika hossza 175–250 centiméter, marmagassága 100–150 centiméter, farokhossza 12–19 centiméter és testtömege 160–300 kilogramm; a tehén hossza 160–210 centiméter, testtömege 120–170 kilogramm. A Kárpátokban élő állatok 500 kilogrammosak is lehetnek, de agancsaik valamivel kisebbek, mint a többi alfajé. A korzikai gímszarvas (a legkisebb alfaj) tömege körülbelül 80–100 kilogramm. Akármelyik alfaj testtömege, ha rosszak az életfeltételei, 53–112 kilogrammos tömegüre csökken vissza. A bikák ágas-bogas agancsot viselnek, melyet minden évben elhullajtanak és újat növesztenek. A gímszarvas szőrzete télen szürkésbarna, nyáron vörhenyesbarna. A tavasszal született borjak szőrzete vörösesbarna, sárgásfehér pettyekkel. A szarvasok „tükre” nyáron világos barnássárga, télen sárgásfehér. A viszonylag hosszú farok elfedi a combok hátulsó részén lévő tükröt. A nyakszőrzet és a hastájék szőrzete a bikáknál sötétebb, mint a teheneknél. Szőrzetüket évente kétszer váltják, ősszel szeptember–október hónapban, tavasszal április–május hónapban. A szőrzet színe évszaktól, élőhelytől és alfajtól függően változik; általában télen szürkésebb, nyáron vörösesebb; egyes alfajok kifejlett példányain nyáron is lehet találni fehér pettyeket. Egyes gímszarvasalfajok bikái ősszel rövid nyaksörényt növesztenek. Ez a Brit-szigeteken élő és a norvég bikáknak a legszembetűnőbb és legvastagabb, míg a kaukázusi alfajnak és az ibériai gímszarvasnak nincs sörénye. Mindegyik alfaj bikájának vastagabb a nyaka, mint a teheneknek, emiatt úgy néznek ki, mintha mindegyik sörényt viselnének; a teheneknél ellenben hiányzik a nyaksörény. A gímszarvas alkata erőteljes, oldalról nézve csaknem négyzetes. Hosszú lába és egyenesen kecses csülke alapján testét könnyebbnek gondolnánk, mint amilyen a valóságban. A félhold alakú csülköket szarutok alkotja, ez védi az utolsó ujjpercet, segíti a járást és a futást, emellett jó hőszigetelő. ### Az agancs fejlődése Néhány nappal azután, hogy a bika levetette agancsát, a rózsatőn máris növekedésnek indul új koronája: a fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja, növekedése körülbelül 120 napig tart. A legjobb éveiben és ereje teljében lévő bika sokágú, erős agancsot fejleszt. Az agancs naponta 2,5 centimétert nő. Az első évben csak egy-egy szár fejlődik (nyársak), a következő évben azonban már a közbeeső fokozatokat (villásak) átugorva, akár hatos agancs is fejlődhet. Az öreg bikák fejdísze akár huszonnégyes, kivételesen még ennél is többágú lehet. A legfelső ágak alkotják az úgynevezett koronát. Az agancs röviddel a háncs levetése előtt kelti a leghatásosabb benyomást. A bikák nagyon érzékenyen reagálnak minden, a háncsot ért sérülésre, és ez alatt az idő alatt nagyon óvják még az ágaktól is. Amikor az agancs körülbelül öt hónap után végre teljesen kifejlődött, az állat néhány hét alatt megtisztítja, azaz megszabadítja a háncstól. Az agancs fejlődéséhez sok mész szükséges, amit az állatnak viszonylag rövid idő alatt kell előteremtenie. Ez részben úgy történik, hogy a szervezete más csontjaiból „átcsoportosítja” a meszet. A kész agancs igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül. A hormonháztartásban beállott változás hatására februárban leválik az agancscsapról, a visszamaradó seb pedig gyorsan behámosodik, meggyógyul. Miután igen szoros összefüggés van a bika agancsfejlődése és kondíciója között, ha az állat ereje csökken, vagy esetleg táplálkozása nem kielégítő, az agancs visszafejlődik. A vadászok úgy mondják, a bika „visszarak”, ami azt jelenti, hogy az állat túljutott élete delelőjén, és ő maga, valamint agancsa is leszálló ágba került. A bika agancsa a riválisok elleni fegyver a tehenek birtoklásáért folytatott harcban. A közeledő trónkövetelő az agancsot látva meg tudja ítélni esélyeit, ezért nagyon eltérő erejű bikák csak ritkán keverednek harcba egymással. Az agancs ágai megakadályozzák, hogy az ellenfelek komoly sérüléseket okozzanak egymásnak, mivel összeakadva felfogják a másik csapásait. ## Életmódja A bikák egyedül vagy kis csapatokban, a tehenek kis családi kötelékekben élnek. A bikák inkább agancsvesztésük után gyűlnek össze. Ellés előtt a tehenek kissé elkülönülnek a többiektől, de később ismét laza csoportokba verődnek; ezek a borjas csapatok ötven egyedből is állhatnak. Az őzekkel ellentétben a szarvasok szívesen dagonyáznak az iszapos tócsákban. Nem kötődnek annyira egy meghatározott territóriumhoz. Ha sarokba szorítják őket, elülső lábuk szapora csapásaival védekeznek, és rendkívül éles csülkük hatásos fegyvert jelent. A tehenek ily módon jól meg tudják védeni borjaikat. A gímszarvasok napközben rendszerint védett helyen pihennek, és csak este indulnak táplálkozni. Legelő típusú faj, tápláléka lágy szárú növények, de tavasszal a bokrokról és fákról a rügyeket is elfogyasztja. Télen helyenként nagy károkat okoz, amikor a fák kérgét lehántja. Nagy gyomrukban a nyers rostokban gazdag táplálékot is képesek megemészteni. A nyár végén és ősszel, a tölgyfélék gazdag makktermése idején, rengeteget eszik, és bőre alatt szalonnaréteget fejleszt a szűkös téli időszakra. Napi 8–10 órát tölt táplálkozással, majd ugyanennyit kérődzéssel. Táplálkozás közben, míg a csorda legel, egy-két állat a veszélyekre figyel, és figyelmezteti társait, ha ragadozó közeledik. A jól táplált szarvasok bírják a hideget és a nagy havazásokat is. A gímszarvas a természetben körülbelül 16–18 évig, fogságban a bikák körülbelül 20 évig, a tehenek 22 évig élnek. ### Vándorlása Az európai gímszarvasok a telet alacsonyabb és erdősebb területeken töltik. Nyáron az állatok a hegységekbe húzódnak fel, ahol bőségesebb táplálékra találnak, ami létfontosságú a borjak számára. ### Ellenségei Ma már a gímszarvasnak nincs természetes ellensége Közép- és Nyugat-Európában. Korábban az európai kontinensen a szürke farkas és az eurázsiai hiúz pusztította, különösen a fiatal állatokat. Az állományszabályozást sok év óta már csak a vadászok végzik. Ahol még élnek gímszarvasok a vadasparkokon kívül, főleg Kelet-Európában, ott a borjakra és a fiatal állatokra barna medvék és vaddisznók is vadásznak. Skóciában feljegyezték, hogy a fiatal szarvasokat még a sasok is megtámadják: egy esetben pedig dokumentálták, hogy egy 20,5 kilogrammos borjat egy még fejlődésben lévő sas ejtett zsákmányul. Korábban Afrikában és az ázsiai elterjedési területükön oroszlánok és leopárdok vadásztak a gímszarvasra. ## Szaporodása A tehenek 2–4, a bikák 5–6 éves korban érik el az ivarérettséget. A párzási időszak szeptemberben és október elején van. Amikor az üzekedési időszak elkezdődik, különösen az alkonyati és esti órákban, az erdőkben messzire hangzik a zengő szarvasbőgés. A háremüket őrző bikákhoz riválisok érkeznek, és megpróbálják a küzdelemben kifárasztani és elűzni azokat a területről. A tehenek alig vesznek tudomást minderről, a harc kevéssé érdekli őket. Néha a küzdő bikák halálosan is megsebzik egymást. A vezérbika lehetőleg szorosan együtt tartja a teheneket, és ha valamelyikük eltávolodik, agancsának ütéseivel kergeti vissza. Ha viszont külső veszély fenyegeti, a bika egyáltalán nem törődik háremével. Egy háremben húsz tehén is lehet. Csak a kifejlett bikáknak vannak nagy háremeik, de ők is csak körülbelül nyolc évig párosodnak sikeresen. A 2–4 év közti és 11 éven felüli bikáknak ritkán van háremük, ezért az üzekedési idő alatt a nagyobb háremek szélein „próbálnak szerencsét”. Ha fiatal vagy öreg bikának mégis sikerül háremet gyűjtenie, valószínűleg jönni fog egy erőteljes bika, amely aztán elűzi a hárem tulajdonosát. Ez idő alatt a bika egyáltalán nem vagy ritkán táplálkozik, emiatt testsúlyának a 20 százalékát is elveszítheti. Az olyan bikák, amelyek rossz állapotban kezdik a párosodási időszakot, nem élik túl a szezont, vagy ha mégis, akkor a tél folyamán valószínűleg elpusztulnak. A megtermékenyítéshez egy tucat vagy ennél több párosodási próbálkozás szükséges. A tehenek bár vemhesek, a csíra télen pihen, így a borjak csak májusban vagy júniusban jönnek a világra. A vemhességi idő 240 nap, a tehén egyetlen borjút hoz világra, az ikerszülés nagyon ritka. Maga az ellés gyorsan megy végbe, ritkán tart tovább 10 percnél. Az újszülött borjú körülbelül 15 kilogrammos. A borjú rejtekhelyen fekszik, anyja eleinte csak szoptatáskor látogatja. Az anya 6–8 hónapig szoptatja borját. A borjú a legközelebbi ellésig anyjával marad, és többnyire utána is annak a csapatnak a tagja marad, amikor tehén lesz belőle. A fiatal bikák a bikacsapatokhoz csatlakoznak. ## A gímszarvas és az ember ### Szerepe a kultúrában A gímszarvas számos európai barlangfestményen és tárgyon szerepel; a legrégebbiek 40 000 évesek és a paleolitikumból származnak. A szibériai neolitikumi ember számára (7000 évvel ezelőtt) a szarvasnak szellemi jelentősége volt, emiatt sok barlangrajzon megtalálható. Ezek vizsgálatakor figyelembe kell venni azt is, hogy a szibériai barlangrajzok valószínűbb, hogy vapitiket, és nem gímszarvasokat ábrázolnak. Skóciában is vannak gímszarvas ábrázolások, de ezek már az i. sz. 550–850-ben készültek. A rajzok vadászeseményeket mutatnak be. A csodaszarvas egy hun-magyar mondakörben és a magyar népi hagyományokban is ismert mitikus állat. Az az állat, amelyet a monda szerint Magor és Hunor üldözött, valószínűleg gímszarvas volt. ### Gazdasági jelentősége A gímszarvast számos ok miatt tenyésztik. Az állatot ipari méretekben nem nagyon vágják, de azért néhány vendéglőben és bevásárlóközpontban lehet rendelni, illetve vásárolni gímszarvasból készült termékeket. Az állat húsa ízletes, és nagy a tápértéke. A szarvashús nagyon gazdag fehérjékben és kevesebb zsírt tartalmaz, mint a szarvasmarha vagy a csirke húsa. A gímszarvas húsa gazdag vasban, foszforban és cinkben, de koleszterint alig tartalmaz. Egyes közép-ázsiai országokban még mindig a szarvas a legfőbb vadászott emberi táplálékforrás. A gímszarvas 10–15 kilogramm agancsháncsot is termelhet évente. Új-Zélandon, Kínában, Szibériában és más szarvastenyésztő országokban, a háncsot összegyűjtik, hogy a kelet-ázsiai piacokon a hagyományos orvoslást gyakorlóknak értékesítsék. A fő háncsvásárló Dél-Korea. Oroszországban, a Pantokrin nevű orvosságot is háncsból készítik. A kelet-ázsiai hagyományos orvoslásban a háncs mellett az agancsot is használják, melyet megőrölnek és kis adagokban fogyasztanak. A han kínaiak, a türk népek, a tunguz népek, a mongolok és a koreaiak a fehérajkú szarvas, a szikaszarvas és a vapiti szarvas mellett gímszarvast is háziasítottak és tenyésztettek. Az agancsot világszerte használják dísztárgyként, bútorok, szobrok és egyéb cikkek szépítéséhez. ## Fordítás

Rodoszi johannita uralom

A rodoszi johannita uralom 1310. augusztus 15-én kezdődött, amikor a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend elfoglalta Rodoszt. Az Égei-tengeri sziget 1522-ig, a sikeres török ostromig volt a johanniták központja. A rend első központja Jeruzsálem volt, onnan a város eleste (1187) után Margatba, majd Akkóba költöztek. 1291-ben onnan is távozniuk kellett. Ciprusra költöztek, ahol birtokaik voltak, de II. Henrik ciprusi király ellenséges magatartása miatt új központot kellett keresniük. Erre a célra a termékeny Rodoszt nézték ki, amely Anatóliához való közelsége miatt kiváló kiindulási pont volt a muzulmánok elleni harchoz. 1306. június 23-án Foulques de Villaret nagymester és serege megtámadta a szigetet, amelyet 1310-ben sikerült teljesen elfoglalni. A következő éveket a rend és a keresztény kereskedők, elsősorban a genovaiak és a velenceiek vitái határozták meg, mivel a johanniták felléptek a muzulmánokkal folytatott árucsere ellen. Ezzel párhuzamosan az ispotályosok megkezdték az Anatólia nyugati partjain elhelyezkedő kisebb emirátusok kikötőiből induló muzulmán hajók elleni akciókat is. A rend először az 1312-es amorgószi ütközetben, majd az 1319-es híoszi csatában mért vereséget a törökökre. A rend perjelségeiben burjánzott a korrupció és a szervezetlenség, Rodosz a pápa anyagi támogatásától függött. A lovagok úsztak az adósságban, és a Rodoszon megkezdett erődítési munkák is egyre több pénzt emésztettek fel. Az ispotályosok kezdetben a hajózásban is segítségre szorultak, elsősorban a genovaiakéra. Az egész évszázadban ritkán tudtak három-négy gályánál többet adni egy-egy hadjáratba. Mindezek ellenére 1334 őszén a Szent Liga soraiban harcoltak az edremiti csatában, majd elfoglalták Leszboszt, 1337-ben pedig visszaszerezték Koszt. Komoly szerepet vállaltak Szmirna bevételében és megtartásában. Az 1350-es éveket a keresztény hatalmak versengése és az Oszmán Birodalom terjeszkedése jellemezte. A rend 1365-ben részt vett az Alexandria elleni hadjáratban, majd 1376-ben partra szállt Epiruszban. Az utóbbi, az ispotályosok első önálló akciója, súlyos kudarccal zárult. Az évszázad végén a Peloponnészoszon próbálták megakadályozni a török térnyerést. A 15. század elején nagy erődépítések kezdődtek Rodoszon, amelyek aztán az egész évszázadot jellemezték. A latin keresztény területek jelentős csökkenésével párhuzamosan felértékelődött Rodosz. Egyre több kereskedő használta bázisként. Eközben a rend összetétele is megváltozott, és jelentősen csökkent a francia nyelv tagjainak aránya. Rodosz a muzulmánok és a keresztény kereskedők elleni kalóztámadások kiindulópontja lett. A támadások miatt gyakran keveredtek vitába a velenceiekkel és a genovaiakkal. A kalózakciók súlyos károkat okoztak a Mamlúk Birodalomnak, amellyel a rend hol szövetségben, hol ellenséges viszonyban volt. A mamlúkok 1444-ben sikertelenül ostromolták meg Rodoszt. 1453 tavaszán elesett Konstantinápoly. A város és a Bizánci Birodalom bukása egyértelművé tette, hogy alapvetően fognak megváltozni a viszonyok térségben, amelyet egyértelműen a keresztények uraltak a 11. és a 15. század között. II. Mehmed ambíciói ugyanis hatalmasak voltakː azt akarta, hogy a világon „egy birodalom, egy hit és egy hatalom” legyen. Ettől kezdve a lovagok életét az ostromra való készülés és a pénzhiány határozta meg. A szultán flottája 1480. május 23-án horgonyzott le Rodosz előtt. Az ostrom csaknem három hónapon át tartott, és a védők sikerét hozta. A következő másfél évtized viszonylagos nyugalomban telt, mivel a lovagok békét kötöttek a törökökkel, annak vállalásával, hogy őrzik a trónkövetelő Dzsem herceget. Az ellenségeskedés a 16. század elején kiújult, és 1522. június 28-án I. Szulejmán megkezdte a város ostromát. A hat hónapos öldöklés végén a szultán engedte távozni a magukat megadó lovagokat, akik Máltán alakították ki új központjukat. ## Előzmények A lovagrendet a 11. század közepén alapította néhány Amalfiban élő kereskedő Jeruzsálemben, azzal a céllal, hogy menedéket nyújtsanak a Szentföldre érkező zarándokoknak. A templomot és kórházat Keresztelő János oltalmába ajánlották, és az ott szolgálók Ispotályos Testvériség néven híresültek el. Először csak a zarándokok ápolása és a szegények segítése volt a céljuk. A 12. század elején, az első keresztes hadjárat kezdeti sikere után ápolási-katonai renddé alakultak, és az elesettek védelmezése mellett felesküdtek a keresztény hit védelmére is. II. Paszkál pápa 1113-ban ismerte el hivatalosan rendi tevékenységüket. Miután Jeruzsálem 1187-ben elesett, a rend Margatba, később Akkóba tette át székhelyét, majd 1291-ben onnan is távoznia kellett. A lovagrend megmaradt tagjai, köztük Jean de Villiers, az ostromban megsebesült nagymester, a ciprusi Lemeszószba költöztek át, ahol birtokaik voltak. II. Henrik ciprusi király nem örült az érkezésüknek. Adóvitáik támadtak, és az uralkodó megtiltotta, hogy a lovagok újabb birtokokat szerezzenek a szigeten. A rend olyan kevés pénzhez jutott, hogy csak II. Jakab aragóniai király és II. Károly nápolyi király segítségével tudott élelmiszert, lovakat és takarmányt vásárolni. A johannitákat cselekvésre sarkallta a templomosok ellen indított leszámolás, és úgy döntöttek, önálló birodalomra van szükségük. Erre a célra a termékeny Rodoszt nézték ki, amely Anatóliához való közelsége miatt kiváló kiindulási pont volt a muzulmánok elleni harchoz. 1306\. június 23-án Foulques de Villaret nagymester két gályával, négy másik hajóval, mintegy 35 lovaggal, hat levantei lovassal és ötszáz gyalogossal kifutott Lemeszószból, hogy megtámadja a szigetet. Rodoszt csak négy év múlva, 1310. augusztus 15-én sikerült elfoglalniuk. A rend központja a következő két évszázadra Rodosz város lett. A szigeten néhány tízezer görög élt. Kis számban voltak latin keresztények is, firenzei, genovai és más kereskedők. A rend önállóan működött, vezetője a nagymester volt, aki csak a pápának tartozott elszámolással. A nagymestert a rend 13 elektora választotta meg élethossziglan. Teoretikusan a tanáccsal együtt kormányzott, valójában csak a nagykáptalan ellenőrizhette hatalmát, amelyet néhány évente hívtak össze. A többi fontos pozíciót a nyelvek (a lovagokat anyanyelvük, származási területük alapján összegyűjtő csoportok) egymás között osztották el úgy, hogy mindegyiknek jusson komolyabb tisztség. 1312. május 2-án az Ad providam kezdetű pápai bulla az ispotályosoknak juttatta a templomosok birtokait, kivéve az Ibériai-félszigetieket. ## A 14. század első fele A konvent és a kórház Ciprusról Rodoszra költözött. Nagyjából száz lovag és ugyanennyi fegyvernök kezdte meg a rodoszi berendezkedést. A rend 1313 májusában bejelentette, hogy görög és török kézben lévő földeket koboz el Rodoszon és a szárazföldön, amelyeket olyan katolikus családoknak ad, amelyek cserébe vállalják a katonai szolgálatot a „szakadár görögök és a hitetlen törökökkel szemben.” A rend, V. Kelemen pápa elvárásának megfelelően, megkezdte a keresztények és a muzulmánok közötti kereskedelmi kapcsolatok szétzilálását. A lovagok gályái rendszeresen járőröztek a szigethez közeli vizeken, és még a Genovai Köztársaság kereskedelmi hajóit is megtámadták, pedig 1309-ben csak az ő segítségükkel tudták Rodoszt elfoglalni. A következő éveket a rend és a keresztény kereskedők, elsősorban a genovaiak és a velenceiek vitái határozták meg, a johanniták – kitrejesztve védelmi vonalukat – 1313-ban elfoglalták például a velencei fennhatóságú Kárpáthoszt, valamint Kászosz szigetét. Ezzel párhuzamosan az ispotályosok megkezdték az Anatólia nyugati partjain elhelyezkedő kisebb emirátusok kikötőiből induló muzulmán hajók elleni akcióikat is. A rend először az 1312-es amorgószi ütközetben, majd 1319-ben a híoszi csatában mért súlyos vereséget a törökökre. 1320-ban ismét legyőzték a törököket, ezután egy évtizedig nem volt hasonló összecsapás. Villaret, miután megszilárdította rodoszi hatalmát, zsarnokoskodni kezdett, és a rendben megjelent a korrupció. A nagymester a keresztes hadjáratok terveivel nem törődött, és a nyugat-európai perjelségektől befolyó pénz egy részét saját céljaira fordította. A rend hatalmas adósságot halmozott fel. 1317-ben a lovagok merényletet kíséreltek meg ellene, és Maurice de Pagnac-ot választották nagymesternek. XXII. János pápa nem ismerte el választásukat, de rábeszélte Villaretet a lemondásra. 1319-ben a pápa – élve különleges jogkörével – Hélion de Villeneuve-öt nevezte ki nagymesternek. A rend perjelségeiben burjánzott a korrupció és szervezetlenség. Elvileg minden perjelségnek bevétele egyharmadát kellett volna a rend rodoszi központjába küldenie, de ez nagyon gyakran elmaradt. Az ispotályosoknak voltak birtokaik, kereskedtek és raboltak is, de állandó szükségük volt a keresztény fejedelmek támogatására, akik viszont nem adtak szívesen, mert már Rodosz elfoglalását is öncélúnak tekintették. A Rodoszon megkezdett erődítési munkák is egyre több pénzt emésztettek fel. Az első néhány évtizedben legalább húsz erődítményt emeltek. ### Hajós rend A lovagok a hajózásban eleinte segítségre szorultak, elsősorban a genovaiakéra, hiszen korábban csak a szárazföldön harcoltak. Az évszázad közepére azonban elsajátították a tengeri harcmodort. A flottájuk kicsi volt, csak ritkán tudtak három-négy gályánál többet adni egy-egy hadjáratba, miközben a sziget védelmére csak egy-két hajójuk maradt. Ezek a gályák Genovában és Marseille-ben készültek, nagyjából 150 ember fért el rajtuk. A legerősebb része az orrfelépítmény volt, amelyből a számszeríjászok lőtték az ellenséget. A hajós szolgálat (caravan) minden lovag számára kötelező volt. 1334 őszén a rend gályái részt vettek a Szent Liga soraiban az edremiti csatában, majd elfoglalták Leszboszt, 1337-ben pedig visszaszerezték Koszt. Komoly szerepet vállaltak Szmirna bevételében és megtartásában. 1347-ben elkergették az Imbrosz-sziget ellen felvonuló törököket. Villeneuve másfél évtizedet töltött Európában, hogy rendbe szedje a rend pénzügyeit és ténylegesen birtokba vegye a templomosok földjeit, vagyontárgyait. Visszatérése után komoly erődítési munkálatokba fogott, amelyet az 1346-ban hivatalba lépő Dieudonné de Gozon is folytatott. I. Omár szmirnai bég 1348-as halála után megritkultak a muzulmán támadások a térségben. ### Élet Rodoszon 1345-ben Rodoszon és Koszon négyszáz lovag tartózkodott, őket zsoldosok és helyi hűbéresek segítették. A lovagok Rodosz belső várában, a collachiumban éltek, amelyet fal választott el a település másik részétől, a borgótól. Néhány lovagnak saját háza volt, a többiek az aubergének (fogadónak) nevezett központi épületekben éltek, amelyek a lovagok származási területe, beszélt nyelve szerint languékba (nyelvekbe) szerveződtek. A legtöbben a francia területekről érkeztek. A borgo latin részében éltek a jegyzők, írnokok, egyházfik, orvosok, katonák, üzletemberek és zarándokok, a másikban az ortodox hitű görögök és a zsidók. A görögök kapcsolata jó volt a lovagokkal, védelmezőként tekintettek rájuk. A kikötő gyakori megállója volt a kereskedőhajóknak és még a kalózoknak is, akik miatt IV. Hugó ciprusi király erősen neheztelt a lovagokra. A rend szövetet importált Európából, amelyet a kis-ázsiai partvidéken adott tovább, illetve cukrot exportált Itáliába és a Francia Királyságba. Az 1350-es évek elején IV. Ince pápa megpróbálta rávenni Pierre de Corneillan nagymestert, hogy a rend költözzön az ellenséghez közelebb, Szmirnába, de a johanniták nem mozdultak. ## A 14. század második fele Az 1350-es éveket a keresztény hatalmak versengése és az Oszmán Birodalom terjeszkedése jellemezte. Indultak közös keresztény akciók a törökök ellen, ilyen volt az 1359-es megarai csata, amelyben Raymond Bérenger vezette az ispotályos hajókat. A flottának sikerült 35 török hajót felgyújtania. A Bizánci Birodalomban polgárháború robbant ki, amely megkönnyítette az oszmánok előrenyomulását. VI. Ince pápa arra használta ki az alkalmat, hogy a görögökkel elfogadtassa a latinok vezető szerepét a kereszténységben. 1354-ben a törökök elfoglalták Gallipolit, és ezzel megvetették a lábukat Európában. 1359-ben a keresztények elfoglalták a mai Lapseki helyén álló erődöt a törököktől, a harcban ötven rodoszi lovag vett részt. I. Péter ciprusi király 1359-es hatalomra jutása után keresztes háborút kezdett szervezni Jeruzsálem visszafoglalására. A johanniták – a francia kapcsolat miatt – hagyományosan nyitottak volna a ciprusi ügyekre, valamint jobban megfelelt saját lovagi ideáljuknak, hogy a Szentföldért, mintsem a különböző kereskedőállamok gazdasági érdekeiért harcoljanak, így ők is csatlakoztak az akcióhoz. 1361 augusztusában négy rodoszi gálya vett részt Attalia elfoglalásában. Ezután Péter nyugatra utazott, hogy megszervezze a hadjáratot. 1365-ben Rodoszra érkezett, ahol a hajóhad gyülekezett. Október 4-én kifutott a 150 gálya, amelyek közül négy a rendé volt. Az ispotályosok néhány szállítóhajót is biztosítottak. A száz lovag parancsnoka Ferlino di Airasca lombardiai perjel volt. A cél Alexandria volt, ahol a johannita lovagok hátba támadták a védőket, így a többiek partra szállhattak. 1366 elején hírek érkezett az oszmánok és a mamelukok készülődéséről Rodosz ellen. Raymond Bérenger száz lovagot rendelt a szigetre, és sikerült pénzt szereznie ahhoz, hogy Itáliában lovakat és fegyvereket vegyenek. A támadás végül elmaradt, így a rend a következő években részt vehetett I. Péter új vállalkozásaiban, így a Kilikiai Örmény Királyság területén folytatott harcokban és a szíriai partvidék kirablásában. Az egyik csatában elesett a johannita könnyűlovasság parancsnoka, a turcopolier. 1371-ben XI. Gergely pápa egy johannita lovagot, Bertrand Flotét nevezte ki a kiskorú II. Péter ciprusi király régenstanácsának elnökévé. 1373-ban genovai felkelés tört ki a szigeten, és a johanniták nem tudtak fellépni ellene. 1375-ben a rend nem tudott mit tenni az örmények megvédése érdekében sem. A rend tehetetlenségének oka a korrupció és a nyugati perjelségek fegyelmezetlensége volt. Egy kortárs megfigyelő, Philippe de Mézières abban látta a szervezet gondjainak gyökerét, hogy a lovagok csak azért szolgálnak négy-öt évet Rodoszon, hogy azután jó birtokokhoz és perjelségekhez jussanak Nyugat-Európában. A korrupcióban része volt VI. Ince pápának is, aki számos alkalommal saját pártfogoltjait nevezte ki fontos pozíciókba, és nem vett tudomást a konvent panaszairól. Az 1370-es években felerősödtek a viták a vezető pozíciók egyenlőtlen elosztásáról a nyelvek között. VII. Kelemen pápa nyomást gyakorolt a rendre a francia lovagok visszaszorítása érdekében. Ennek eredményeként választotta meg a nagykáptalan az aragóniai Juan Fernández de Herediát nagymesternek 1377-ben. ### Török előrenyomulás 1371\. szeptember 26-án a törökök megsemmisítő vereséget mértek a szerbekre a második Marica menti csatában. Az új pápa, XI. Gergely pápa úgy döntött, hogy beveti a rendet az oszmánok ellen. Első lépésként érseki vizsgálatot rendelt el a johanniták valamennyi európai birtokán, hogy felméresse azok állapotát. Az egyházfő úgy gondolta, hogy fel kell állítani egy flottát, amely a Dardanelláknál és az Égei-tengeren száll szembe a törökökkel. 1374-ben, nem törődve a rend ellenkezésével, az ispotályosokra bízta Szmirna megtartását. Két lovagot, Bertrand Flotét és Hesso Schlegelholtzot Konstantinápolyba küldte, hogy a görögökkel egyeztessenek egy keresztes háborúról. 1375-re négyszáz lovag és fegyvernöke gyűlt össze, a legtöbben a Francia Királyságból. Tizenhét magyar lovag is volt közöttük. A finanszírozásra johannita birtokokat adtak el vagy adtak bérbe, és 24 500 aranyforintot kölcsönöztek a firenzei Alberti háztól. 1376\. augusztus 10-én Robert de Juilly kihirdette a hadjáratot, amelynek célja a thébai és az athéni katalán kolóniák védelme volt. A had azonban nem tudott elindulni, mert Genova és Velence között új háború tört ki. A pápa ennek ellenére nem hagyta abba a szervezést, de 1377 nyarán az Adriai-tengert jelölte meg célpontként. A passagium (kisméretű keresztes hadjárat) Epirusz ellen indult. A johanniták partra szálltak Epiruszban, majd súlyos vereséget szenvedtek a helyi fejedelmektől. Juan Fernández de Heredia nagymester csaknem egy éven át volt albán fogságban. ### Egyházszakadás és Nikápoly 1378-tól a rendet is megosztotta a nagy nyugati egyházszakadás. A francia lovagok által ellenőrzött konvent az avignoni pápa mellé állt. 1381-ben egy francia lovag, Bertrin de Gagnac megpróbálta megölni az aragóniai származású Herediát. A nagymester válaszul ötven francia lovagot visszaküldött Európába. 1381 márciusában VI. Orbán pápa vizsgálatot rendelt el a rend ellen, ami ahhoz vezetett 1383 áprilisában, hogy ellen nagymesternek nevezte ki nápolyi barátját, Capua perjelét. Riccardo Caracciolo összehívott néhány nagykáptalannak nevezett találkozót Nápolyba, de kevés támogatója volt, akik elsősorban az itáliai, a gascogne-i, az angol és a német nyelvből kerültek ki. Caracciolo megpróbálta titokban megszerezni több rodoszi lovag támogatását is, de nem sikerült. A belső háborúban még inkább meglazult a rend pénzügyi fegyelme, és egyre aggasztóbb lett a pénzhiány és a folyamatosan növekedő adósság. Ennek ellenére Juan Fernández de Heredia kénytelen volt 1381-ben növelni a szmirnai védelem támogatását, mert a kikötőváros elvesztése politikai katasztrófát jelentett volna a rendnek Nyugat-Európában. 1389-ben a 21 nyugat-európai perjelségből csak kilenc támogatta a rodoszi vezetést. 1389-ben az ambiciózus I. Bajazid lett az oszmán szultán. Az ispotályosok Kosz megerősítése érdekében egy tengeri szövetség kialakítása mellett döntöttek Ciprussal, Híosszal, Leszbosszal és Perával. Amikor a szultán serege megindult a Balkán ellen, egy csapat lovag a Fekete-tengerről felhajózott a Dunán, és részt vett a megsemmisítő keresztény vereséggel végződő 1396-os nikápolyi csatában. A lovagokat Philibert de Naillac, Auvergne perjele vezette, akit mire 1397-ben hazatért, a rend megválasztott az időközben elhunyt Heredia utódjának. Nikápoly után a görögök katasztrofális helyzetbe kerültek. A Korinthoszi-öböltől északra fekvő területek túlnyomó többségét az Oszmán Birodalom ellenőrizte, és miután a velenceiek nem voltak hajlandók megvédeni a Peloponnészoszra vezető Korinthoszi-földszorost, a törökök 1397 áprilisában benyomultak a félszigetre. Június 3-án elfoglalták Argoszt. Ezután feldúlták a környező területet, majd visszavonultak. 1397 második felében a johanniták elfoglalták a földszorost, hogy megakadályozzanak egy újabb inváziót. A következő években a rend megszerzett több fontos települést a félszigeten, és folyamatosan kereste a szövetségeseket a Peloponnészosz megvédéséhez. ## A 15. század első fele 1402 júliusában Timur Lenk megverte az oszmánokat az ankarai csatában, és Szmirna ellen fordult. A városban kétszáz lovag volt az aragoni Íñigo de Alfaro parancsnoksága alatt. A rend erősítést küldött a városba. Decemberben a perzsák elfoglalták a várost, a keresztények közül sokat lemészároltak, de a johanniták egy részének sikerült hajóval elmenekülnie. Timur Lenk előrenyomulása egy időre megakasztotta az oszmán terjeszkedést, de véget vetett a johanniták jelenlétének is a szárazföldi görög területeken. 1403-ban a rend megállapodást kötött a Mamlúk Szultánsággal arról, hogy Jeruzsálemben, Ramlában és Damiettában konzult állomásoztasson, valamint kórházat és néhány szentélyt működtessen Jeruzsálemben és környékén. Kiújultak viszont a harcok a Peloponnészoszon, ahol a különböző keresztény államok támadtak egymásra. Június 7-én Antonio Acciaioli, Athén hercege és török szövetségese megtámadta a rendet Korintosznál. Egy évvel később a rend kiürítette a várost, és elhagyta a félszigetet. A Nikápolynál és a görög területeken elszenvedett vereségek és kudarcok miatt az ispotályosok felülvizsgálták az utóbbi éveket jellemző aktív beavatkozási politikájukat, és visszatértek korábbi koncepciójukhoz, amely a védekezésre koncentrált. A keresztények nem tudták kihasználni az Oszmán Birodalom meggyengülését, és nem indítottak közös ellentámadást, Velence pedig továbbra is ellenséges maradt a renddel. 1409 februárjában Naillac Európába hajózott, és fontos alakja lett V. Sándor ellenpápa megválasztásának Pisában. Emiatt XII. Gergely pápánál kegyvesztett lett. Naillac Európában maradt, és azon dolgozott, hogy megszüntesse a renden belüli „eretnekséget”. 1410-ben az Aix-en-Provence-ban összeülő nagykáptalan, hét évvel a pápai viszály befejeződése előtt, elsimította a renden belüli hitvitát. 1412-ben Gergely utóda, XXIII. János pápa megkezdte a rend birtokainak eladását, köztük a ciprusit, de a johanniták Rodosz kiürítésével fenyegették meg. Szmirna lerombolása után a rend nagyszabású erődítési munkálatokba kezdett a városban, de I. Mehmed oszmán szultán ismét lerombolta a falakat. 1408 körül a lovagok megkezdték Bodrumban a Szent Péter-erőd építését a német lovag, Heinrich Schlegelholt irányításával. Rodoszban is építkezések indultak, ebben az időben épült fel a kereskedelmi kikötő bejáratát őrző egyik torony. Megerősítették a sziget más településeinek – Lindosz, Polakia, Cattavia – erődítményeit is, ahol a lakosság menedéket találhatott egy esetleges török támadás idején. Hasonló munkálatok folytak az ellenőrzésük alatt álló közeli szigeteken, Koszon, Castellorizzón. A latin keresztény területek jelentős csökkenésével párhuzamosan felértékelődött Rodosz. Egyre több kereskedő, elsősorban a környéken birtok nélküli firenzeiek és katalánok, használták bázisként. Eközben a rend összetétele is megváltozott, és jelentősen csökkent a francia nyelv tagjainak aránya. A folyamatosan pénzhiánnyal küzdő lovagok az 1410-es években csökkentették harci tevékenységüket. Helyette Rodosz a muzulmánok és keresztény kereskedők elleni kalóztámadások kiindulópontja lett. A támadások miatt a rend gyakran keveredett vitába a velenceiekkel és a genovaiakkal. A keresztény államok eltérő érdekei, a johanniták korrupciós ügyei miatt a lovagok nem tudtak megfelelő szövetséget kialakítani, amely garantálta volna a sziget megvédését egy esetleges oszmán támadás ellen. A rend ebben az ügyben csak magára számíthatott. Az ispotályosok a pápa alárendeltjei voltak, de bizonyos kérdésekben nagy önállósággal bírtak. Rodoszon önállóan hoztak törvényeket, verettek pénzt, illetve küldtek követeket a különböző uralkodókhoz. A nagymester rodoszi hatalmát nem korlátozta semmi. A század első két évtizede nagyobb összecsapás nélkül telt el. A Mamlúk Szultánsággal kötött 1403-as béke még érvényben volt, az Oszmán Birodalom előrenyomulását pedig visszavetette az ankarai vereség. A rend első számú ellenfelei hosszú ideig az anatóliai partok kikötőiből kihajózó muzulmán kalózok voltak. 1421-ben meghalt Naillac, akit Antoni de Fluvià követett a nagymesteri poszton. Ekkorra már az oszmánok ismét megerősödtek. 1426-ban a Szmirnai, a Milétoszi és a Pamfüliai bejség elvesztette önállóságát, így az oszmánok vették át a hatalmat a Kosszal, Rodosszal szembeni partokon és Bodrum erődje körül. Ugyanebben az évben a mamlúkok Ciprust támadták meg, és elpusztították a johannita parancsnokságot. A rend 1428-ben újabb békeszerződést kötött a szultánnal. ### Mamlúk támadások A Rodoszról induló kalózok támadásai súlyos károkat okoztak a mamlúk birodalomnak. Az-Záhir Csakmak egyiptomi szultán ezért elhatározta, hogy véget vet a lovagok tevékenységének. Először 1440-ben indított egy kisebb flottát a sziget ellen. Az ütközetben a támadók 12 hajót vesztettek. A rend oldalán avatkozott be a burgundiai Geoffroy de Thoisy lovag négy hadihajója is. A szultán 1443-ban nagyobb flottával hajózott ki Damiettából. Bejrút, Tripolisz, Lárnaka, Lemeszósz és Adabia érintésével közelítették meg Rodoszt, összegyűjtve az alávetett városok katonáit. Először Castellorizzót foglalták el, hogy a lovagok ne tudják hátba támadni őket és kiiktassák a johanniták jelzőrendszerét, amely füst- és fényjelekkel tudatta a Rodosztól délre történő eseményeket a lovagokkal. Mivel a mamelukok túl sok időt vesztegettek el, visszahajóztak Damiettába. 1444 tavaszán a mameluk flotta ismét kifutott. A had negyven hadihajóból és több szállítóhajóból, valamint mintegy ezer katonából állt. A muzulmánok augusztus 10-én partra szálltak a szigeten, és megkezdték a vidék elpusztítását, majd Rodosz város ostromát. A johanniták kitörtek az erődből, és az időközben megérkező burgundiakkal megsemmisítő vereséget mértek a szervezetlenül harcoló mamelukokra. 1446-ban a felek ismét békét kötöttek. ## Konstantinápoly eleste 1453\. április 6-án az alig több mint két éve uralkodó II. Mehmed oszmán szultán megkezdte Konstantinápoly ostromát. A hónap végére elesett a város, amelynek híre július 6-án érkezett meg a szigetre. A város és a Bizánci Birodalom bukása egyértelművé tette, hogy alapvetően fognak megváltozni a viszonyok a Földközi-tenger keleti medencéjében, amelyet egyértelműen a keresztények uraltak a 11. és a 15. század között. Mehmed ambíciói ugyanis hatalmasak voltakː azt akarta, hogy a világon „egy birodalom, egy hit és egy hatalom” legyen. Magát két tenger (Földközi-tenger és Fekete-tenger) urának tekintette. Terjeszkedésének útjában álltak viszont a görög partvidék és az égei-tengeri szigetvilág keresztény miniállamai, Velence és Genova gyarmatai, a Ciprusi Királyság, valamint Rodosz, amelyek a nyugatot a Szentfölddel összekötötték. Ezek a területek mind kiszolgáltatottá váltak Konstantinápoly bukásával. A rend tisztában volt azzal, hogy a támadás elkerülhetetlen, csak az időpont volt kérdéses. Az egymást követő nagymesterek ezért egyszerre harcoltak az adóssággal és az idővel. Különböző eréllyel és váltakozó eredménnyel próbáltak pénzt kisajtolni a nyugati perjelségekből, az európai uralkodóktól és a pápától, valamint próbáltak lovagokat „csábítani” a szigetre, hogy legyen, aki megvédi egy támadás idején. 1454-ben II. Mehmed felszólította Rodoszt, hogy Leszboszhoz és Híoszhoz hasonlóan fizessen évi kétezer dukát adót. Ezt a rend visszautasította. A szultán ezután több támadást indított a johannita érdekeltségek ellenː 1455-ben Szími, Kosz és Niszirosz, valamint a rodoszi Archangelos volt a célpont, 1456-ban pedig elesett Híosz. Ebben az évben nagy éhezés volt Rodoszon, és a pestis is pusztított. 1458-ban meghalt II. János ciprusi király, örököse Sarolta volt. János törvényen kívüli gyereke, Jakab nicosiai érsek úgy döntött, hogy megszerzi a trónt. Egyiptomban felvette a muzulmán vallást, és Al-Asraf Ínál szultán csapataival 1460. augusztus 18-án partra szállt Cipruson. Sarolta Rodoszra menekült, a támadók pedig megostromolták Girne várát, amelyet Savoyai Lajos és az ispotályosok védtek. Nem sikerült megóvniuk Sarolta örökségét, és 1473-ig Jakab uralkodott. 1460-ban a velenceiek feldúlták Rodosz egy részét, válaszul arra, hogy a johanniták lefoglalták a gályáikat. Négy évvel később egy hasonló incidens miatt a köztársaság flottája elrettentő felvonulást tartott Rodosz előtt. 1462-ben a rend és az Oszmán Birodalom megújította békeszerződését. A lovagok ismét visszautasították, hogy adót fizessenek, helyette inkább „ajándékot” adtak jó szándékukat jelezve a szultánnak. Mivel az ispotályosok kifogytak a pénzből, Piero Raimondo Zacosta nagymester kétszázalékos adót vezetett be az importárukra. Ez volt a láncadó, vagyis az adó, amelyet a kikötő bejáratát őrző lánc leeresztéséért kellett fizetni. A rend folytatta az erődítési munkálatokatː 1464-ben elkészült a haditengerészeti kikötőt védő Szent Miklós-torony, amely az 1480-as ostromban kiemelkedően fontosságú szerepet játszik majd. 1470-ben két johannita gálya vett részt a Negroponte felszabadítására induló flottában. A hajóhad kapitánya nem merte megtámadni a törököket, ezért a város elesett. 1472-ben az ispotályosok részt vettek Szmirna elpusztításában, majd a tőle délre eső kikötők kirablásában. 1476-ban Pierre d’Aubusson lett a nagymester, aki felgyorsította az erődítmények építését és erős kézzel fellépett a korrupt nyugati perjelségek ellen. 1479. december 4-én egy kisebb török csapat partra szállt Rodoszon, és kifosztottak néhány falut. ## Az 1480-as török ostrom II\. Mehmed oszmán szultán flottája 1480. május 23-án horgonyzott le Rodosz előtt. Serege 10-15 ezer embert számlált, parancsnokuk Meszih pasa volt. A török sereget nagyjából hatszáz johannita várta Rodoszon, akik 1500-2000 fegyveresre, ott rekedt zarándokra, valamint a helyi lakosokra számíthattak. Összességében mintegy 3500-an lehettek Rodosz védői. A pasa tüzérsége megkezdte a városfalak omlasztását. Első számú célpontjuk a johannita hajók kikötőjének bejáratát őrző Szent Miklós-torony volt, amely egy móló végén állt. Tíz nap alatt az óriási bronzágyúk rommá lőtték az erődöt, és a török a tenger felől megtámadták. A harcban több száz török halt meg. Az ostrom folyamán a torony több hasonló rohamot élt túl. A pasa ezután a zsidó negyedet őrző öreg falakra koncentrált, és ötheti ágyúzással szinte teljesen elpusztította azokat. A védők a fal mögött mély árkot ástak, mögötte pedig újabb falat emeltek. Június 28-án hajnalban a török gyalogosok megrohanták a falakat. Áttörtek a várfalon, de a mögötte emelt sánccal már nem boldogultak. A pusztító öldöklésben súlyosan megsebesült a nagymester is. Végül a törökök megfutamodtak, és a várból kitörő védők a sátraikig kergették őket. 1481\. április 27-én meghalt II. Mehemed oszmán szultán. Fiai, Bajazid és Dzsem között utódlási harc tört ki, amelynek végén Dzsem Rodoszra menekült. 1482. augusztus 22-én előzetes békemegállapodást írt alá az ottomán Birodalom nevében d'Aubussonnal. December 2-án a rend és II. Bajazid békét kötött, és a johanniták vállalták, hogy évi 35 ezer dukátért túszként Európában tartják Dzsemet, és nem adják át egyik uralkodónak sem, hogy eszközként használja fel a törökök ellen. II. Bajazid követe 1484. április 20-án átadta az ispotályosoknak a rend védőszentje, Keresztelő János kézereklyéjét. 1489-ben a rend végül átadta Dzsemet VIII. Ince pápának, és ezért az egyházfő bíborosnak nevezte ki D'Aubussont, aki folytatta a sziget erődítményeinek felújítását, korszerűsítését. 1495-ben Dzsem herceg meghalt, így véget ért a másfél évtizedes békeidőszak. A lovagok pénzügyi helyzete továbbra is katasztrofális volt. A rend 1496. március 1-jén szicíliai toborzó akcióra küldte Paolo di Saloma messinai lovagot, hogy gyűjtsön felfegyverzett hajókat, amelyek a török kereskedőket zaklatnák. Az évszázad utolsó éveiben megnövekedett a török kalózok aktivitása is a térségben. 1498-ban a rend és a szultán megerősítette békeszerződését. II. Bajazid nem támadta meg Rodoszt, helyette a Velencei Köztársaságot és az Adriát tekintette célpontnak. 1499-ben elhódította Lepantót. ## Az utolsó két évtized 1502-ben a rend gályái részt vettek a lefkádai Santa Maura-erődítmény elleni keresztény akcióban. Augusztus 29-én a vár elesett, és a rend sok török kalózt fogott el, akiket vagy kivégeztek, vagy a rodoszi sáncárok építésére rendeltek. 1503-ban a velenceiek békét kötöttek a törökökkel. Augusztusban a rend három gályája – Petronilla, Victoriosa és Catherineta – nyolc török hajót elsüllyesztett, kettőt elfoglalt. Az egyik johannita gálya leégett. 1506 és 1510 között a rend gályái számos egyiptomi hajót süllyesztettek el, illetve foglaltak el. 1507-ben elfoglalták a kor legnagyobbnak mondott vízi járművét, egy kereskedelmi hajót, amelyet hadihajóvá alakítottak át. Santa Mariának nevezték el, és számos part menti portyában vett részt, mások mellett a leendő nagymester, Philippe de Villiers de L’Isle-Adam parancsnoksága alatt. 1510. augusztus 23-án a johanniták lecsaptak egy egyiptomi hajókaravánra, 11 szállítóhajót és négy gályát elfoglaltak, a többit felgyújtották. 1512\. május 26-án meghalt II. Bajazid, utódja I. Szelim lett. Ugyanebben az évben elhunyt Emery d’Amboise. Utódjának Guy de Blanchefort-t választották, aki nem jutott el Rodoszra, mert meghalt az oda vezető úton. A lovagok Fabrizio del Carrettót választották meg nagymesternek. Szelim megszabadult testvéreitől, majd 1514-ben megkezdte a perzsák elleni hadjáratát. A szultán 1517-ben a mamlúk sereget is legyőzte, és Egyiptomot birodalmához csatolta. 1520-ban I. Szulejmán szultán, 1521. január 22-én pedig Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester lett. L’Isle-Adam még megválasztása előtt európai utat tett, hogy segítséget kérjen az uralkodóktól, de a kontinenst éppen I. Ferenc francia király és V. Károly német-római császár vitája osztotta meg. A nagymester főleg ígéreteket kapott, és az instabil politikai helyzet miatt a perjelségektől sem számíthatott komolyabb támogatásra. A Velencei Köztársaság mint a térség legerősebb európai hatalma talán segíthetett volna, de nem akarta a törökökkel kiépített kereskedelmi kapcsolatait veszélyeztetni. ### Az utolsó ostrom 1522\. június 24-én megérkezett Rodoszhoz a szultán négyszáz hajója. A sziget védői körülbelül 7500-an voltak. Június 28-án megkezdődött az ostrom. A török ágyúk módszeresen rombolták a falakat, míg az utászok árkokkal próbálták elérni ugyanezt. A védők ellenárkai egészen szeptember 4-éig sikerrel akadályozták ezt, de akkor a törökök berobbantották az angol nyelv által védett fal jelentős részét. A beözönlő támadókat a védők visszaverték; a törökök ebben az egy rohamban kétezer embert vesztettek. Ugyanezen a helyen újabb rohamot indítottak a törökök, ekkor háromezer esett el közülük. Szeptember 13-án a itáliai nyelv által védett falak ellen indult sikertelen támadás. A szeptember 17-ei, mindkét oldalon hatalmas véráldozatot követelő támadás után, szeptember 24-én általános rohamot indítottak a törökök, de nem sikerült elfoglalniuk a várost. A védők hiába várták az európai segítséget, az nem jött. Az ostrom váltakozó intenzitással egész ősszel folyt. Novemberben a szultán megadásra szólította fel a lovagokat, de elutasításra talált. December elején, a kilátástalan helyzet miatt, már a rend kezdeményezett tárgyalást a szultánnal, aki megígérte, hogy megkíméli a lovagok és a lakosok életét, tulajdonát. Mivel a lovagok nem válaszoltak időben, december 17-én Szulejmán ismét rohamot rendelt el, amely áttörést hozott. Másnap a rend megadta magát, a megállapodást december 20-án írták alá. A lovagok 12 napot kaptak a sziget elhagyására. 1523. január 1-jén a nagymester a Santa Maria gályán elhagyta Rodoszt, és ezzel véget ért a rend kétszáz éves uralma. ## Málta 1523 és 1530 között a lovagoknak nem volt állandó otthonuk. Először a pápához, VII. Kelemenhez fordultak, aki maga is a rend tagja volt, de ő óvakodott attól, hogy kihívja I. Ferenc francia király, vagy V. Károly német-római császár, egyben I. Károly néven spanyol király rosszallását, ha beleegyezésük nélkül adományoz területet a lovagoknak. A rend szerencséjére V. Károly jó lehetőséget látott a lovagok letelepítésében, és felajánlotta nekik Málta, valamint Gozo szigetét. A lovagok „bérleti díja” évi egy sólyom volt, amelyet a szicíliai spanyol alkirálynak kellett küldeniük, illetve mindenszentek napján ünnepélyes misét kellett tartaniuk. A császár elvárta a lovagoktól, hogy létesítsenek helyőrséget az észak-afrikai partokon fekvő Tripoliban, amelyet az Oszmán Birodalom szövetségesei, a berber kalózok tartottak ellenőrzésük alatt. Az uralkodó kikötötte azt is, hogy a rendnek semlegesnek kell maradnia az európai hatalmak vetélkedésében. A szigetre 1530. október 6-án érkezett meg követőivel Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester. A termékeny Rodosz után Málta elkeserítően kietlen és terméketlen volt, híján az édesvíznek, a termőföldnek és a fáknak. 1565. május 18-án I. Szulejmán serege megkezdte az ostromot, de Rodosszal ellentétben, nem sikerült megtörnie az ellenállást. A törökök 25-30 ezer katonát vesztettek a sikertelen támadások során.

Hubay Jenő

Szalatnyai Hubay Jenő, születési nevén Huber Jenő Rudolf János (Pest, 1858. szeptember 15. – Budapest, 1937. március 12.) magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus. 1921-ben az MTA tiszteleti tagjává választották. A 19. század utolsó negyedében a világ hegedűművészeinek élvonalába tartozott: a hetvenes évek végétől évtizedeken át sorozatosan aratta sikereit Európa-szerte. Jelentős elismerést vívott ki kamaramuzsikusként is. Előbb brüsszeli, majd budapesti vonósnégyesével és szonáta-partnereivel a legmagasabb igényű muzsikálásnak igyekezett híveket szerezni. Zenepedagógusként is kiváló eredményeket ért el. 23 évesen került az előkelő Brüsszeli Konzervatórium hegedű tanszakának élére, és négy év múlva kitűnő muzsikusok egész sora került ki osztályából, köztük Bram Eldering. Ezután visszatért Magyarországra, ahol a Zeneakadémia hegedűtanszakát vezette. A Hubay-iskolából olyan híres művészek kerültek ki, mint Geyer Stefi, Vecsey Ferenc, Szigeti József. 1919-től 1934-ig a Zeneakadémia igazgatója volt. A 19. század végétől népszerűek voltak hegedűművei és magyar, francia, valamint német dalai. Később érdeklődése egyre inkább a nagyobb szabású, szimfonikus és színpadi műfajok felé fordult: A cremonai hegedűs és az Anna Karenina című operáival maradandót alkotott. ## Életpályája ### Gyermekkora Apja Huber Károly, a neves hegedűművész, Jenő születésekor a Nemzeti Színház karmestere és koncertmestere (korabeli szóhasználattal: vezérhegedűse) és a Nemzeti Zenede tanára volt. Édesanyja, Szevera Lujza, olasz eredetű, gazdag pesti szalámigyáros család leánya volt. A kisfiút születésétől fogva muzsika vette körül. Anyja magyar nótákkal altatta; apjának dolgozószobája, ahol zongorája állt, szomszédos volt a gyerekszobával. Ötévesen kapta első hegedűjét, apja ekkor kezdte komolyan tanítani. Hétéves korában a Cukor utcai, Szőnyi-féle magániskolába íratták be. A kisfiút, aki már akkor több ízben szerepelt a Zenede hangversenyein és jótékony célú rendezvényeken, osztálytársai „művésznek” nevezték. Gyermekkorának legmélyebb benyomást keltő eseménye Liszt Ferenc 1865. augusztus 15-ei hangversenye volt: a Nemzeti Zenede fennállásának 25. évfordulója alkalmából a Vigadóban rendezett ünnepi estén mutatták be a Szent Erzsébet legendáját, Liszt maga vezényelte az együttest. Az ifjú Jenő az élmény hatására végleg eldöntötte, hogy a zenét választja hivatásának. Ösztönzően hatott rá, hogy apja jóvoltából 1866. december 1-jén a pesti Nemzeti Színházban bemutatták Richard Wagner operáját, a Lohengrint. Második elemistaként otthoni életét akkoriban teljesen ez az opera töltötte be: hallhatta apja partitúratanulmányait és próbáit az énekesekkel, és a kisfiút elvitték a bemutatóra is. A nyolcéves Huber Jenő ezután állandó helyet kapott a Nemzeti Színház operaestjein, közvetlenül a karmester mögött. Egyaránt végighallgatta kedvenceit, a Mozart-operákat és az általa „meglehetősen unalmasnak” talált olasz műveket. Közben továbbtanult: az elemi iskola elvégzése után, 1869 szeptemberében beíratták az akkor IV. kerületi (belvárosi) főreáliskolába. Az iskola megválasztásában döntő szempont volt, hogy akkoriban hatosztályos reáliskolát szerveztek, amelynek növendékei két évvel korábban érettségiztek, mint a nyolc osztályt végigjáró gimnazisták. Az 1870–71. tanévben kitűnő eredménnyel végezte az I–II. osztályt, de édesanyja halála 1870 júniusában súlyos csapást jelentett az érzékeny lelkű fiú számára, és átmenetileg visszavetette tanulmányaiban. Tizenhárom éves volt, amikor első ízben tűnt fel a Nemzeti Zenede vizsgahangversenyén. 1872-ben két koncerten is fellépett: egyik az Egyetemi Dalegylet március 9-ei hangversenye volt, a másik pedig a Zenede vizsgahangversenye. Ezt követően középiskolai tanulmányai háttérbe szorultak, erősen lekötötte a gyakorlás és a mind gyakoribbá váló fellépések sorozata, egyre kevésbé volt képes figyelmét az iskolai tantárgyakra összpontosítani. Az anya nélkül maradt gyermek sehogyan sem találta helyét, és megegyezett apjával, hogy külföldre megy tanulni. ### Berlini tanulmányok Huber Károly eredetileg Louis Spohr tanítványához, Ferdinand Davidhoz akarta vinni a fiát Lipcsébe. A nagy hírű mester azonban 1873-ban meghalt, így Huber úgy döntött, hogy Jenő Joachim József növendéke legyen, akit 1868-ban neveztek ki az akkor alapított berlini Hochschule für Musik igazgatójává. Jenő örült, hogy Joachim tanítványa lehet, de a mester kérésére előbb be kellett fejeznie középiskolai tanulmányait, így beíratták egy magániskolába. Felvételi vizsgája a berlini főiskolán zökkenőmentesen zajlott, a vizsgáztató bizottság dicsérő szavakkal illette tehetségét. A hegedűjáték technikájának elsajátítása mellett Joachimnak köszönhetően ismerte meg a kvartett-muzsikálást. A berlini Singakademie nagytermében megtartott próbákon és hangversenyeken hallhatta először Ludwig van Beethoven vonósnégyeseit és Johannes Brahms hetvenes években írott, egyenesen Joachiméknak Berlinbe vitt kvartettjeit. Igyekezett kihasználni az akadémistáknak a Hofoper előadásaira járó szabadjegyét is, minél többet meghallgatni a műsoron levő, főként német és olasz operákból. Első berlini éve végén, 1874-ben visszatért édesapjának dunaharaszti házába. Az apa, aki ekkor az Országos Dalárszövetség karnagya volt, magával vitte fiát a szövetség hetedik dalosversenyére, Kolozsvárra, ahol Jenő augusztus 29-én – országos hírű énekesnőkkel és művészekkel együtt – a kolozsvári dalosegyesület műsorában szerepelt. A második Berlinben töltött esztendőben oktatója volt Eduard Rappoldi brácsás, valamint Benno Härtel, aki zeneszerzésre tanította. Jenő még az 1874–75-ös tanévben fellépett a Hochschule egyik hangversenyén: Spohr 12. versenyművét adta elő nagy sikerrel. Rendkívüli képességei a harmadik évben rendezett intézeti hangversenyen váltak nyilvánvalóvá, amikor a hegedűművészek legnehezebb és legszebb feladatainak egyikét, Johann Sebastian Bach Chaconne-ját mély átéléssel és magas szintű virtuóz felkészültséggel szólaltatta meg. 1876-ban Joachim a fiatal Jenőt ajánlotta a düsseldorfi zenekar hangversenymesteri állására, de ezt apja ellenkezése miatt nem vállalhatta. 1876 tavaszán fejezte be tanulmányait és apja kérésére hazautazott Magyarországra. ### Ismerkedése Liszt Ferenccel Huber Károly számára egy németországi karrier lehetőségénél fontosabb volt, hogy fia hazatérjen és az akkor a Zeneakadémia elnökeként tevékenykedő Liszt Ferenc körébe kerüljön, és szülőföldjén is bizonyítsa tehetségét. Rögtön hazatérése után Jenőt felkérték, hogy lépjen fel a szegedi dalosverseny ünnepi koncertjén. Az ifjú hegedűs viharos sikert aratott Henri Vieuxtemps Ballade et Polonaise-ével és Brahms Magyar táncai-nak Joachim-féle átiratával. Igazi bemutatkozására azonban csak ősszel került sor, amikor a Filharmóniai Társaság tagjainak közreműködésével és apja vezényletével zenekari hangversenyt adott a Vigadóban. Hatalmas sikert aratott, a közönség soraiban ott ült Liszt Ferenc is. Ezt követően fővárosi és vidéki hangversenyek egész sorozatára kérték fel, amelyek hozzájárultak az ifjú művész országos hírnevének megalapozásához. Nagy elismerés volt számára, hogy Liszt meghívta az általa szervezett zeneakadémiai matinékra, melyeken rendszerint csak ő maga, illetve tanítványai léptek fel. Hubayék ezt követően többször is Liszt vendégei voltak, aki módot adott Jenőnek saját kompozíciói bemutatására is. A nagy zeneszerző kifogásolta, hogy Berlinben született művei – tanárai hatására – a klasszikus zenei formák világában születtek, és arra buzdította tanítványát, hogy próbálkozzon „új utakra lépni”. Liszt rendszeresen hangversenyezett műkedvelő budapesti családoknál is, általában egymaga muzsikált, de gyakran magával vitte Jenőt is. A zeneestek állandó vendégei közé tartozott Volkmann Róbert zeneszerző, akinek rendszerint előadták egy-egy művét. Amikor valamelyik új alkotásának bemutatását készítették elő, Volkmann meghívta lakására Jenőt, s néha fél napon át magyarázta neki új művét, majd zongorához ültek, és négy kézre lejátszották a darabot. Volkmanntól, aki 1875-től élete végéig, 1883-ig, zeneszerzést tanított a Zeneakadémián, szellemes formaelemzéseinek és kitűnő összhangzattani magyarázatainak köszönhetően Jenő két év alatt sokat fejlődött. Nem hanyagolta el a komponálást sem: több Petőfi-verset is megzenésített, melyeket bariton hangú bátyja, Károly kíséretében a pesti szalonokban elő is adtak. Zeneszerzőként első nagy sikerét egy hegedű-feldolgozással aratta Bizet Carmen című operájának dallamaira, majd Szentirmay Elemér darabját, a Plevna-nótát dolgozta fel, azonos címmel, hegedűre. A fiatal művész, annak ellenére, hogy országszerte ismert volt, úgy érezte, hogy az akkori magyarországi zenei viszonyok, a német kultúra uralma a zenei élet felett nem engedik kellőképpen kibontakozni. Ezért úgy döntött, hogy Párizsba költözik. ### Párizsi évek 1878 tavaszán Liszt Ferenc ajánlólevelével érkezett meg Párizsba. Kezdetben Camille Saint-Saëns segítette, majd Csillag Béla, Párizsban élő banktisztviselő. Az ő révén ismerkedett meg a Grand Café magyar asztalának tagjaival: Deák-Ébner Lajossal, Rippl-Rónai Józseffel és Feledi-Flesch Tivadarral. A fiatal művésznek – aki akkor már a Hubay Jenő nevet viselte, bár a névváltoztatási engedélyt csak több mint egy évvel később, 1879 novemberében kapta meg –, komoly megpróbáltatást jelentettek a Párizsban töltött első hónapok. Tört franciaságával kezdetben nehezen értette meg magát. Az év végén Liszt is Párizsba érkezett, és bemutatta az ifjú művészt az Érard hárfa- és zongorakészítő cég akkori tulajdonosának, akinek szalonjában megismerkedett a francia irodalom és zene nagyjaival: Victor Hugóval, Charles Gounod-val, Ambroise Thomas-val és Édouard Lalóval. Fordulópontot jelentett pályáján, amikor elhatározta, hogy felkeresi Henri Vieuxtemps-t, a szentpétervári és brüsszeli konzervatóriumok egykori tanárát, aki a század első felében Európa-szerte ünnepelt muzsikus volt. A betegeskedő tanár, felismerve Hubay tehetségét, tanítványává fogadta. Időközben Párizsba érkezett Aggházy Károly is, szintén Liszt-tanítvány, akivel Hubay szegedi hangversenye alkalmával ismerkedett meg. Vieuxtemps tanácsára úgy döntöttek, hogy 1879. január 22-én Érard szalonjában közös koncertet szerveznek. Erre meghívták összes párizsi ismerősüket, elsősorban a Párizsi Magyar Egylet tagjait, élükön Munkácsyval és Zichy Mihállyal. Az eseményen a párizsi lapok zenekritikusai is megjelentek. Aggházy Liszt- és Chopin-műveket játszott, Philippine Lévy dalokat és operaáriákat énekelt. Hubay és Aggházy a kor divatjának megfelelően Beethoven Kreutzer-szonátájának csupán II. és III. tételét adta elő, továbbá Vieuxtemps Ballade et Polonaise-ét, valamint Huber Károly Magyar fantáziáját és Rákóczi-induló-parafrázisát. Mind a közönség, mind a kritikusok elismeréssel nyilatkoztak a két fiatal magyar művészetéről, a lapokban kedvező kritikák jelentek meg mindkettejükről. Nagy népszerűségre tettek szert, és annyira divatosnak számított őket meghívni, hogy esténként néha két-három „soirée”-n is felléptek az úri szalonokban. Hubay első párizsi esztendejének márciusában iszonyú csapás érte Magyarországot: az 1879-es szegedi árvíz. A monarchia párizsi nagykövete két zenei matinét rendezett az árvízkárosultak javára, amelyeket Hubay és Aggházy nyitottak meg. Ezt követően – saját kezdeményezésre – április 20-án újabb koncertet adtak, amelynek bevételét szintén az árvízkárosultak javára ajánlották fel. Hubay a fárasztó első év elteltével úgy döntött, hogy néhány hónapra hazamegy pihenni. Aggházyt is rábeszélte a hazalátogatásra, de megérkezésük után sem volt nyugalmuk. A pesti sajtó ugyanis híven beszámolt párizsi hangversenyeikről, és a két művész sorra kapta a vidéki meghívásokat. Így hathetes pihenő után csaknem öt hónapos hangversenysorozat következett. Hubay és Aggházy két ízben hangversenyezett Székesfehérváron, Csurgón, Szolnokon és Szekszárdon, egy-egy koncert színhelye volt Apatin, Szentes, Pécs, Karcag, Balassagyarmat, Vác, Eger, Miskolc, Ungvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Lugos, Temesvár, Zombor, Arad, Nagyvárad, Jászberény és jó néhány más kisebb-nagyobb város. A két fiatal művész augusztusban félbeszakította nagy sikerű hangversenysorozatát, hogy részt vehessen a fővárosban, a Margit-szigeten rendezett Arrogante-ünnepségen. Ennek jövedelmével az akkoriban felrobbant Arrogante francia csatahajó legénységének hozzátartozóit kívánták segélyezni, hogy viszonozzák a párizsi Nagyoperában a szegedi árvízkárosultak javára – páratlanul fényűző külsőségek között – rendezett hangversenyt. Párizsból öttagú francia küldöttség és jó néhány ott élő magyar érkezett az ünnepségre, köztük Munkácsy Mihály és a francia művészi és politikai élet sok kiváló képviselője, így Charles Gounod, Léo Delibes, Jules Massenet és Camille Saint-Saëns. Az Arrogante-ünnep után folytatódott Hubay és Aggházy hazai hangversenykörútja, elsősorban Erdély városaiban (Kolozsvár, Marosvásárhely). A hosszas hazai koncertkörút után a két művész visszatért Párizsba. A Hubay-Aggházy kettős 1880. január 29-én rendezte harmadik önálló párizsi hangversenyét, és tovább folytatták a zenélést a főúri szalonokban. Hubay sokat muzsikált Charles-Marie Widor, Édouard Lalo és Benjamin Godard házában, sűrűn találkozott Charles Gounod-val, Gabriel Fauréval, André Messager-vel (a Nagyopera későbbi igazgatójával) és Camille Saint-Säens-szal. Többször fellépett a Société Nationale de Musique-ben, ahol a francia komponisták először mutatták be műveiket. A monarchia párizsi követsége május 1-jén fogadást rendezett, melynek zenei részét Hubay Jenő állította össze; a műsor fénypontja ezúttal is Aggházy és – a hegedű Liszt Ferencének elkeresztelt – Hubay együttes fellépése volt. ### Londoni koncertek A két muzsikus 1880-ban meghívást kapott Londonba, ahol a St James's Hallban megrendezett nagyszabású hangversenyen rajtuk kívül fellépett Marcella Sembrich és Albani Mária, illetve Sarah Bernhardt is. Hubayék népdal-parafrázisokat játszottak Hungarian National Melodies címmel. Fellépésüknek hatalmas sikere volt, a sajtó csodahegedűsnek nevezte Hubayt. Ennek köszönhetően a következő hetekben számos más koncerten is felléptek. Akkoriban London kedvencei közé tartozott a The Swedish Vocal Sextet néven skandináv népdalokat és műdalokat éneklő hat uppsalai diák, akik Hubayék rohamosan növekvő népszerűségének láttán felajánlották, hogy rendezzenek közös hangversenyeket, mely öt alkalommal meg is valósult. A két művész londoni élményei közé tartozott az angol uralkodóházzal rokoni kapcsolatban álló Lord Paget palotájában rendezett zártkörű hangverseny, az angol trónörököspár – a későbbi VII. Edward és felesége – és a velük rokonságban lévő görög királyi pár tiszteletére. A hangversenyt ünnepi vacsora előzte meg, s a műsoron a két magyar muzsikus mellett mindössze egy énekes szerepelt, a Covent Garden első tenoristája. Hubayék nyitó száma Goldmark Károly Suite-je volt, mely a rákövetkező szólószámokhoz hasonlóan nagy sikert aratott. A koncert vége felé felcsendülő magyar műveket a walesi herceg különösen nagy érdeklődéssel hallgatta, s a művészeknek további magyar darabokkal kellett megtoldani műsorukat. Komolyan meghökkentek azonban, amikor a walesi hercegné azzal a kéréssel fordult hozzájuk: játsszák el ifjabb Johann Strauss Kék Duna keringő-jét, mert „azt bizonyára senki sem tolmácsolja olyan szépen, mint a magyar művészek”. A két muzsikus nem tehetett mást, mint hogy parafrázist rögtönzött az általuk még sohasem játszott keringőre, elragadtatást keltve az előkelő társaságban. Hubayék augusztus elején abban a hiszemben utaztak el Londonból, hogy a nyári sikereket majd a következő évadban fogják kamatoztatni. Tévedtek: többször nem léptek fel együtt a brit fővárosban, ahová Hubay csaknem három évtizeddel később jutott el ismét. Legközelebbi úti céljuk Brüsszel volt: a művészeti és kereskedelmi kiállítás igazgatósága hét délutáni hangversenyre szerződtette őket. Az augusztus 18–24. között megrendezett koncerteken többek között egy magyar és egy francia műsort mutattak be, s külön programokat állítottak össze Liszt- és Vieuxtemps-művekből. ### Visszatérés Párizsba, Vieuxtemps halála Brüsszelből Munkácsyék luxemburgi kastélyába utaztak, a nagy magyar festő otthonában csaknem két hónapos zavartalan pihenő következett. Hubay csak amiatt nyugtalankodott, hogy a két világvárosban, Párizsban és Londonban aratott sikerek ellenére még mindig nem sikerült beverekednie magát a Párizs-szerte legnépszerűbb Pasdeloup-koncertek műsorába. Első sikerei idején Vieuxtemps közbenjárt ugyan Jules Pasdeloupnál, de a szűkszavú és rideg karmester dölyfösen azzal utasította el, hogy nála csak világhírű művészek lépnek fel. Az alkalom azonban nem sokáig váratott magára. Hubay egy ízben Munkácsyné rengeteg kottája között rábukkant az akkoriban rendkívül népszerű operaszerző, Jules Massenet Lahore királya című operájának zongorakivonatára. Ennek legszebb dallamaiból egy szvitet írt, és amikor visszatért Párizsba, megmutatta azt a zeneszerzőnek. Massenet, aki akkor már a francia Szépművészeti Akadémia tagja volt, nagy csodálattal hallgatta végig a művet és úgy döntött, hogy meghangszereli és közbenjár, hogy vegyék fel a Pasdeloup-koncertek műsorára. A sorsdöntő hangversenyre 1880. december 19-én került sor. A Lahore-szvit első tételének kantilénája után viharos brávó-kiáltások szakították félbe Hubay játékát, s a befejező rész után az egész közönség felállva ünnepelte a remek átiratot bemutató hegedűművészt. Pasdeloup, a karmester, aki néhány hónappal korábban még fogadni sem akarta, most kérte, hogy lépjen fel következő hangversenyén, egy általa választott hegedűversennyel. Hubay Vieuxtemps kedvencét, az idős mester V. versenyművét választotta. A közönség és a kritika kedvezően fogadta. Sikerének köszönhetően a zenei élet középpontjába került, ügynökök környékezték meg, számos hangversenykörutat ajánlva. Hubay azonban nem akarta elhagyni Franciaországot, élvezte párizsi sikereit, és csak kisebb körutakat tett Liège-be és Luxemburgba. Párizsban megismerkedett Hegyesi Vilmos magyar gordonkaművésszel, aki korábban a Firenzei Vonósnégyes tagja volt, majd a kölni konzervatórium tanára lett. A három muzsikus számos közös fellépésen vett részt. Vieuxtemps gyógykezelés végett Algériába utazott. Hubay és Aggházy is odautaztak, hogy mesterüket meglátogassák. Algírban számos magánhangversenyt adtak, első nyilvános koncertjükön Vieuxtemps is jelen volt. Az idős zeneszerző nem sokkal ezután meghalt. Hubay a család kérésére egy ideig Algírban maradt, hogy rendezze Vieuxtemps zenei hagyatékát. A két magyar muzsikus irtózatos viharban tért vissza Afrikából: a borzalmas utazás harminc órán át tartott. Hubay akkor megfogadta, hogy soha többé nem száll tengerre. Ez volt egyik legfőbb oka annak, hogy később nem volt hajlandó Amerikába menni, és sorra visszautasította az impresszáriók ajánlatait. Visszautazásuk után Aggházy hazatért Budapestre, Hubay pedig Dunaharasztiba, ahol édesapjának nyaralója állt. Itt meghangszerelte Vieuxtemps 7. versenyművét és saját Suite-jét. A Musikwelt című német folyóirat számára cikket írt Vieuxtemps hátrahagyott műveiről. Vieuxtemps hozzá írott leveleit a La Renaissance Musicale című francia zenei lap szeptemberi számában tette közzé. Hubay ősszel tért vissza Párizsba, ezúttal Aggházy nélkül. Mindössze egy hangversenyen lépett fel, majd Brüsszelbe utazott, ahol nagy érdeklődéssel várták: Vieuxtemps ugyanis már korábban javasolta őt a megüresedett konzervatóriumi hegedűtanári állásra. Bár már korábban is koncertezett a belga fővárosban, hivatalos bemutatkozására csak 1881. december 14-én került sor. Ettől kezdve a közönség és sajtó nagy kedvence lett. Kinevezésének egyedüli akadálya az volt, hogy a belga belügyminisztérium a belga állampolgárság megszerzését kívánta a magyar művésztől. Hubay semmi áron nem akart hűtlenné válni hazájához, és így a belga zene lelkes mecénásának, Hubay későbbi jó barátjának, Francois van Halnak közbenjárására volt szükség a kérdés megoldásához. Van Hal kérésére a monarchia brüsszeli követe eljárt a belügyminiszternél, aki elállt a belga honosság követelményétől. Hivatalos kinevezésére 1882. február 8-án került sor: a huszonhárom éves Hubay Jenő a brüsszeli konzervatórium katedráján Henri Vieuxtemps és Henryk Wieniawski örökébe lépett. ### Hegedűtanár Brüsszelben Hubay idejében a brüsszeli konzervatórium igazgatója François-Auguste Gevaert zeneszerző volt, aki ekkor a legbefolyásosabb belga zenei személyiségnek számított. Gevaert ösztönzésére Hubay már kinevezésének évében vonósnégyest szervezett, amelyben az első hegedűt felváltva játszotta az ötvenes éveiben járó Jean-Baptiste Colyns professzorral. Colyns már Vieuxtemps és Wieniawski idején is az egyik hegedűosztályt vezette. A vonósnégyes második hegedűse Désiré Van Styvoort, csellistája a már említett Joseph Servais volt. Az együttes 1882 őszén mutatkozott be Beethoven két vonósnégyesével. Nagy sikert arattak, ami arra késztette Gevaert-t, hogy azonnal állami támogatást kérjen a vonósnégyes-esték folytatásához. Meg is szerezte Hubayéknak az állami szubvenciót, melynek feltételeként kikötötték, hogy minden művet kétszer kell előadniuk. A Beethoven-kvartetteket négy estére osztották el; hangversenyeikhez megkapták a konzervatórium 1400 főnyi közönséget befogadó nagytermét és esténként ezer frankot. A főiskola egy másik tanára, Cornelius is rendezett vonósnégyes-estéket a konzervatórium kistermében: együttesét Hubayék „le grand quatuor”-jávai ellentétben, le petit quatuor-nak nevezték. A Hubay-kvartett igen gyorsan népszerűvé vált, sűrűn szerepelt klubok és gazdag zenebarátok estéin. Hubay mint szólista is kivette részét a város eleven zenei életéből, melynek gerincét a brüsszeli operaház, a Théâtre de la Monnaie zenekarának négy koncertje, és a konzervatórium tanáraiból és növendékeiből alakult együttes négy hangversenye alkotta. Szabad hónapjaiban Hubay zenekari hangversenyek sorát adta, nemcsak Belgiumban, hanem Franciaországban, sőt, Hollandiában is. A konzervatóriumban csak heti hat órája volt, így szabadidejében a Bois de la Cambre parkjában dolgozott. A Bois fái alatt született meg a nagy sikerű Concert Dramatique, a Sonate Romantique, és az I. szimfónia nagyzenekarra. Több dalciklust komponált Brüsszelben Victor Hugo, Lucien Paté, Sully Prudhomme és Elena Văcărescu verseire, és ott fogott hozzá Edmond Haraucourt Merlin, a varázsló című operaszövegének megzenésítéséhez. Ezt utóbb Alienor címmel mutatták be Budapesten. Alig négy hónappal kinevezése után, 1882 májusában Hubay viszontláthatta Liszt Ferencet, akinek tiszteletére zenés ünnepségeket rendeztek Brüsszelben és Antwerpenben. Hubay ismét fellépett a nagy zeneszerzővel, estélyeken és kirándulásokon vettek részt közösen. Távozásakor Liszt megölelte Hubayt, s hangot adott örömének, hogy fiatal honfitársa ilyen megtisztelő pozícióba került. 1883-ban Hubay szonátaesteket rendezett a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban, Józef Wieniawski zongoraművésszel, Henryk öccsével, aki szintén a konzervatórium tanára volt. A következő évben kétszer is ellátogatott Párizsba: márciusban Vieuxtemps fisz-moll hegedűversenyét, decemberben Antonio Bazzini hegedűversenyét és a maga egyik csárdajelenetét adta elő. Márciusban szerepelt utoljára Pasdeloup vezényletével, aki ezután átadta a zenekar vezetését Hubay jó barátjának, Benjamin Godard-nak. Az 1884. év eseményei közé tartozott a konzervatórium ünnepi hangversenye a walesi herceg látogatása alkalmából, amelyen a Hubay-vonósnégyes Wolfgang Amadeus Mozart és Felix Mendelssohn Bartholdy egy-egy művét adta elő. A hangverseny után Gevaert bemutatta a művészeket II. Lipót belga királynak, aki a walesi herceggel együtt melegen gratulált nekik. A másik esemény az antwerpeni Rubinstein-hangverseny volt, amelyen Hubay mint szólista és mint a vonósnégyes prímhegedűse is fellépett. 1885\. december 20-án a vonósnégyes próbája közben érkezett dr. Hubay Károlynak, a művész bátyjának távirata, amely tudatta, hogy édesapjuk rosszul van. Egy óra múlva a második távirat már Huber Károly halálhírét hozta. Hubay hazautazott a temetésre, azonban csak néhány napot töltött Budapesten. Néhány héttel később, 1886. január 10-én a brüsszeli Théâtre de la Monnaie-ben bemutatta első hegedűversenyét, a Concerto dramatique-ot. A belga sajtó elismerően nyilatkozott a művészről és művéről. Hubay akkoriban vonóstriót alapított Józef Wieniawskival és Jacobs gordonkaművésszel, és ezzel az együttessel több hangversenyt adott Brüsszelben és más belga nagyvárosokban. A vonósnégyes műsora is tovább bővült, és más főiskolai tanárok bevonásával előadták a kamarazene-irodalom leghíresebb alkotásait, köztük Beethoven Szeptettjét. A művészt nagy magyarországi megtiszteltetés érte: az Országos Magyar Dalárszövetség elhunyt édesapja helyébe országos karnaggyá választotta. A határozatot Bartay Ede elnök és Ábrányi Kornél titkár hozta hivatalosan Hubay tudomására. Trefort Ágoston kultuszminiszter arra utasította a Zeneakadémia alelnökét, ifj. Verebi Végh Jánost, hogy tárgyaljon Hubayval hazatérésének feltételeiről. A művész gondolkodási időt kért, hiszen az akadémiai tanárság elvállalásával nemcsak előkelő pozíciójáról kellett lemondania, hanem a zeneszerzői munkájához biztosított nagy fokú szabadságról is. Hubay végül a hazatérés mellett döntött. Ezek után 1886 márciusában Budapestre látogatott és 17-én fellépett a filharmonikusok hangversenyén. Minthogy 1879 ősze óta nem játszott a magyar fővárosban, így szereplése bemutatkozásszámba ment. Hubay remélte, hogy visszatérésével közelebb kerül Liszt Ferenchez is, de a sors úgy hozta, hogy a nagy zeneszerző július 31-én meghalt. Hubay 1886 júniusában utoljára vizsgáztatott Brüsszelben. Tanítványai közül heten kaptak első díjat, köztük Bram Eldering holland hegedűművész, aki később a Hubay-Popper vonósnégyes brácsása lett. Hubay később is kapcsolatban maradt Brüsszellel, Gevaert-rel, a belga fővárosban élő tanártársaival, egykori növendékeivel is, de mindenekfölött jó barátjával, a zenepártoló, hangszergyűjtő Van Hallal. Belgiumról mindig mint második hazájáról beszélt. ### Visszatérés Budapestre A 28 esztendős Hubay Jenő a Zeneakadémiára 1884-ben kinevezett édesapjának helyére került. Zenei pályafutásának szempontjából hazatérése igen szerencsés pillanatban következett be. Már több mint egy évtizede működött a Zeneakadémia, mely őt most a hegedűtanszak élére állította; két évvel korábban, 1884 szeptemberében nyílt meg az Operaház, amely lehetőséget nyújtott dalműveinek bemutatására, s melynek zenekara 1886 márciusában koncertegyüttesként hivatalosan is felvette „A Magyar Királyi Operaház tagjaiból alakult Filharmóniai Társaság” nevet. A pesti Vigadó 1868-ban megnyitotta kapuit, megfelelő keretet biztosította hangversenyek rendezésére. Azonkívül Hubayt az Országos Dalárszövetség 1885 telén megválasztotta országos karnagyává. Nehézségek azonban bőségesen jelentkeztek: ilyen volt elsősorban a német nyelv uralma a zeneoktatásban és az operazenekarban. A főiskola tanári kara főként osztrákokból és csehekből állt, akik közül egyesek nem is akarták megtanulni a magyar nyelvet. A zeneszerzés első tanára, a vonósszerenádjairól és kamarazenéjéről híres Volkmann Róbert, tudatosan német művész akart maradni. A német muzsika szellemét terjesztette a pozsonyi születésű, de Németországból Pestre került Herzfeld Viktor is, aki két éven át a második hegedűt játszotta Hubay vonósnégyesében, valamint Koessler János, Volkmann utóda, aki szilárd alapokat adott Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerző tevékenységéhez, de Brahms iránti feltétlen tiszteletével és Liszt-ellenes beállítottságával ugyancsak a német szellemet képviselte. A magyarul, németül és franciául egyaránt jól beszélő Hubay Jenő nyelvi szempontból jól megértethette magát a tanári kar minden tagjával, de nehezen fogadtathatta el álláspontját a zenei élet és a zeneoktatás magyarabbá tételének kérdésében. Két szövetségesre akadt. Az egyik Mihalovich Ödön zeneszerző volt, aki ugyan Szlavóniában született, de 1855-től Pesten tanult, s annak ellenére, hogy haláláig Wagner lelkes híve maradt, magyar zeneszerzőnek vallotta magát, és több magyar tárgyú művet is írt. Másik szövetségese testvérbátyja, dr. Hubay Károly ügyvéd volt, aki a magyarosító törekvések lelkes élharcosa lett. Mint az 1881-ben megalakult Harmónia Rt. hangversenyrendező és zeneműkiadó vállalat igazgatója, igyekezett kiküszöbölni a német nyelvet a hirdetésekből és a műsorfüzetekből. Magyar műveket adott ki, és azokat minél nagyobb számban tűzte műsorra. A Harmónia adta ki Hubay kórusműveit, négyszólamú férfikarait, operáit és magyar szövegre írott dalait, míg hegedűre írott művei továbbra is nagyrészt külföldön jelentek meg. Hazatérése után Hubay az Országos Dalárszövetség rendezvényén lépett először a nagy nyilvánosság elé, az augusztus 11–16. között Pécsett megtartott dalünnepen. Ezen ezer dalos vett részt, s zsűrijébe természetesen beválasztották Hubayt, az országos karnagyot is. A dalárdák augusztus 12-én Hubaynak Petőfi szövegére írt A magyarok Istene című férfikarával versenyeztek, majd 13-án szabadon választott számaikat adták elő. A 14-i műsorban előadott Erkel, Liszt és egyéb műveket – köztük saját Sóhajtás című kórusát – Hubay tanította be és vezényelte. A Bajza József szövegére írott, baritonszólós kórusmű nagy sikert aratott. ### A Hubay–Popper vonósnégyes Hubay 1886 őszén Popper Dáviddal karöltve kamarazene-együttest alapított. Ennek másodhegedűse két éven át Herzfeld Viktor, a Zeneakadémia későbbi zeneelmélet-tanára, brácsása pedig Hubay brüsszeli növendéke, Bram Eldering lett. Az 1903-ig rendszeresen együtt szereplő vonósnégyes két oszlopa Hubay és Popper maradt. A II. hegedűt 1888-ban az Operaház hangversenymestere, Grünfeld Vilmos, 1889-ben Bloch József, későbbi zeneakadémiai tanár , majd két Hubay-növendék – 1894-ben Farkas János és 1895-ben Kemény Rezső, későbbi zeneakadémiai tanár vette át. Brácsán 1893-tól 1898-ig Waldbauer József, majd Szerémi Gusztáv játszott, aki utóbb az operaházi brácsaszólam vezetője és a Zeneakadémia brácsatanára lett. Az együttes Hubay-Kemény-Szerémi-Popper összeállításban muzsikált tovább Popper haláláig. A Hubay–Popper vonósnégyes 1886. október 24-én rendezte első hangversenyét a Vigadó kistermében. Az új együttesnek és kitűnő muzsikálásának híre úgyszólván pillanatok alatt elterjedt, s tagjai már a bemutatkozást követő hónapban, 1886 novemberében, kilenc nagyvárosban (Pécs, Kassa, Miskolc, Debrecen, Arad, Temesvár, Lugos, Kolozsvár, Nagyvárad) léptek fel. Hubay nagy sikere volt, hogy sikerült visszacsábítania Budapestre Johannes Brahmsot. A vonósnégyes első Brahms-hangversenyét 1886. december 23-án tartották meg, amelyen Brahms maga adta elő e-moll gordonka-szonátáját, valamint az operaház énekesei dalaiból énekeltek. A közönség lelkes ünneplésben részesítette őket. Brahms ezután még négy alkalommal látogatott el a magyar fővárosba. ### Zeneszervezői munkássága és koncertjei A Franciaországban töltött évek és az ott szerzett kapcsolatok lehetővé tették Hubay Jenő számára, hogy a hazatérését követő esztendőben sajátságos vállalkozásra szánja el magát: 1887 februárjában, a Loire partján fekvő Angers-ben magyar fesztivált rendezett a magyar zene külföldi népszerűsítése céljából. A műsort Hubay állította össze magyar szerzők: Mihalovich Ödön, Bertha Sándor, Goldmark Károly, Zichy Géza, Liszt Ferenc és saját műveiből. Hubay saját Concerto dramatique-ját és a Plevna-nótát adta elő, s a közönség valamennyi szám után viharosan ünnepelte. A fesztivál után nyugalmas időszak következett, Hubay a tanítással és komponálással foglalkozott. 1888-ban a filharmonikusok bemutatták I. szimfóniáját, majd ezt követően Bécsbe utazott, ahol a közönség lelkesen megtapsolta, de a kritikusok visszafogottan nyilatkoztak művészetéről. Márciusban Hubay Zichy Géza társaságában jótékony célú hangversenykörútra indult Ausztriába és Olaszországba. A római Teatro Costanziban rendezett koncertjükön megjelent az egész udvar, élén az olasz királynéval, akinek bemutatták a művészeket. Áprilisban Párizsban járt, a Salle Érard-ban hangversenyezett. A koncert után Munkácsy estélyt adott tiszteletére. Hubay magyar műsorából adott elő egy-két számot, és a Nagyopera egyik művésznője a román királynő udvarhölgyének, Elena Văcărescunak verseire komponált Hubay-dalokat énekelt. Az udvarhölgy-költőnő közvetítésével Erzsébet román királyné (aki Carmen Sylva álnéven jelentette meg verseit) meghívta palotájába, Sinaiába „kedvelt magyar művészét”. Hubay az év végén Bécsben koncertezett, Brahms zongorás szonátáiból adott elő. Hubay Jenő az 1889-es esztendőt – májusi párizsi látogatásától eltekintve – odahaza töltötte. Februárban idelátogatott Joachim, aki kerek tíz évvel korábban – Hubay párizsi éveinek idején – járt utoljára Budapesten. Önálló estjén kívül még két koncerten lépett dobogóra: a február 8-ai kamaraesten és a február 12-ei zenekari hangversenyen. A Vigadó zsúfolásig megtelt mindkét alkalommal. A kamaraesten Joachim a Hubay–Popper vonósnégyes muzsikusaival együtt lépett fel. Ehhez fogható elismerést csak a Brahms-hangversenyek jelentettek az együttesnek. Hubay május elején Párizsban, a Salle Pleyelben adott hangversenyt Bach és Vieuxtemps műveiből, valamint saját alkotásaiból. 1889 augusztusában részt vett a dalárszövetség szegedi ünnepségén. Korábbi elégedetlenségek miatt a szövetség vezetői – velük együtt Hubay is – lemondott. Hubay ekkor végleg megvált az Országos Magyar Dalárszövetségtől, de nem a dalos mozgalomtól. Az ungvári dalárda szeptemberben meghívta a fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendezett háromnapos ünnepségre, amelyen hosszasan ünnepelték a volt országos karnagyot. Hubay 1890 februárjában Szófiába és Konstantinápolyba látogatott, és mindkét helyen nagy sikert aratott. Ezt követően Frankfurtba, majd Brüsszelbe utazott, meglátogatni barátait. Novemberben egy hónapos körútra indult Oroszország és Finnország városaiba. Az 1891-es év jelentős eseménye volt Hubay számára, hogy a Zeneakadémián bevezették az oktatott tárgyak közé a kamarazenét és a vonósnégyest, melyek tanítását rábízták. Ugyancsak ebben az évben, december 5-én került sor első operájának, az Alienornak a bemutatójára az Operaházban. A Wagner dallam- és harmóniavilágát idéző művet, amelynek főhőse Merlin, a varázsló, kedvezően fogadták, de kiemelték a szövegkönyv gyengeségeit. 1892 januárjában Joachim ismét Budapesten járt és koncertet adott Hubay vonósnégyesével. Február végén Hubay Németországba utazott, Hamburgban és Berlinben mutatta be Concerto dramatique-ját. A németországi koncertek után vidéki hangversenykörútra indult Bodó Alajos zongoraművésszel. A nyarat A cremonai hegedűs komponálásával töltötte: művét a Pester Lloyd 1892. augusztusi értesülése szerint Oostendében fejezte be. 1892–93 telén két hangversenyt adott Brüsszelben, majd kamarazene-turnéra indult (Gent, Liège, Antwerpen, Oostende). Ezután Németországba utazott, ahol zenekari estek sorozatát adta Frankfurtban, Mainzban, Kölnben, Wiesbadenben és végül a svájci Genfben. Itt annyira mélyreható benyomást keltett a szakemberek és a közönség körében, hogy felajánlották neki a konzervatórium éppen megüresedett igazgatói állását, melyet magyarországi kötelezettségeire hivatkozva, természetesen nem fogadott el. Genf után Lyonban koncertezett, majd Normandiába utazott, onnan pedig Moszkvába, Nyizsnyij Novgorodba és Szentpétervárra, ahol kilenc fellépésre szerződtették. Ezt követően Brixenbe utazott, ahol egy hónapot töltött szövegírója, Wohl Janka költőnő társaságában, akinek vázlatai alapján Atair címmel egy „zenei regényt” írt hegedűre, öt fejezetben. A Női szeszély – Invocatio – Lidércfény – Vallomás – Szerelemittasan című tételekből álló „zenei regény” a boroszlói Hainauer zeneműkiadónál látott napvilágot, 1893-ban. A következő év februárjában Hubay újabb hangversenyt adott Bécsben. Márciusban Boroszlóba, majd Prágába látogatott. Az 1893–94. évi budapesti hangversenyévad befejező eseménye Hubay Jenő koncertje volt a Vigadó kistermében, ahol Giuseppe Tartini Ördögtrilláján kívül a művész kizárólag saját műveit mutatta be: a Brüsszelben 1884-ben írt Sonate romantique-ot, a Wohl Janka szövegére komponált Atair című „zenei regényt” és a Kossuth-nóta dallamaiból szőtt 7. csárdajelenetet. ### Házassága Az 1894-es esztendő Hubay életében fordulópontot jelentett: házasságot kötött Cebrián Rózával. A leány arisztokrata származású volt, művelt, és jó zenei adottságokkal rendelkezett. Minden jelentősebb hangversenyt meghallgatott, s már a nyolcvanas évek végén megismerte a Zeneakadémia fiatalon is nagy múltú, világot járt és európai hírű tanárát, akit hazatérése óta a főváros arisztokrata köreiben is szívesen láttak. Jól zongorázott és csengő hangon énekelt. Megtisztelőnek érezte, hogy a nála tizenkét évvel idősebb professzor hajlandó együtt kamarazenélni vele. Buzgón gyakorolta a Hubay által előírt Beethoven- és Grieg-szonátákat. Kölcsönös vonzalmuk az 1890-es évek elején nyilvánvalóvá vált, s Hubay elhatározta, hogy megkéri Róza kezét apjától, Cebrián László gróftól. Az apa visszautasította Hubayt, de nem sikerült lányának házasságát megakadályoznia. Háromévi várakozás után, mintegy tüntetőleg a törvény által engedélyezett első pillanatban, Róza huszonnegyedik születésnapján kora reggel, a losonci plébániatemplomban a zeneszerző oltár elé vezette menyasszonyát. Tanúja a budapesti román főkonzul, Cantacuzino herceg volt. ### Pályájának csúcsán Míg az 1894. év első fele az esküvő előkészületeinek boldog izgalmában telt el, második felét A cremonai hegedűs november 19-ei bemutatójának előmunkálatai töltötték be. A Francois Coppée dramolettjéből készült kétfelvonásos opera szövegkönyvét Henri Beauclair írta és Ábrányi Emil fordította magyarra. Muzsikája világsikert aratott. A dalmű – a drámai szempontból tökéletlen szövegkönyv ellenére – osztatlan sikert aratott Magyarországon és Németországban, de bemutatták Párizsban, Brüsszelben, sőt, New Yorkban is. Házassága után Hubay 1895 januárjában indult először külföldi hangversenykörútra, Németországba. Tavasszal elnökévé választotta a Magyar Zeneszerzők Társasága. Októberben ismét Oostendében vendégszerepelt, a következő évben pedig Svájcban és Németországban lépett fel. Az Operaház 1896 márciusában bemutatta A falu rossza című dalművét, amelynek szövegkönyvét – Tóth Ede nagy sikerrel játszott népszínműve alapján – Váradi Antal írta. A Hubay-mű azonban csalódást keltett: a prózai színpadon kasszasikernek számító népszínművet nem lehetett operaszínpadra átültetni. A közönséget nem elégítette ki az a tény, hogy Hubay magasabb igényű dalművet írt a falusi történetből. A népszínmű zeneszerzőjének, Erkel Gyulának húsz év óta népszerű melódiái túl mélyen vésődtek bele a köztudatba. Az 1896-os esztendő több szomorú eseményt is tartogatott Hubay számára. Május 29-én meghalt bátyja, Hubay Károly, majd néhány héttel később Hubayék elsőszülött fia, László. Hubay idegrendszerét annyira megviselte az egymást követő két váratlan megrázkódtatás, hogy ágynak dőlt, majd hosszabb időn át pihent Délvidéken, hogy kiheverje a sorozatos csapásokat. A következő évben, 1897-ben, hazai koncerteken vett részt. A család életében nagy fontosságú volt ez az esztendő: a kőművesek az év nyarán fogtak hozzá a Fő utcában épülő és a Margit rakpartra (ma Bem rakpart) néző Hubay-palota alapozásához. Az épületet már őszre felhúzták, de a belső kiképzés még hosszú hónapokig tartott, úgyhogy Hubayék lakrésze csak 1898. október elején vált beköltözhetővé. A fényűzően megépített palota teljesen Hubay elképzelései szerint készült. Az első emeleten zenetermet rendeztek be a házi hangversenyek céljaira, velencei csillárokkal, falikarokkal, fehér zongorával és külön kis próbaszobával. Ez a palota adta Hubay Jenő életének jellemző keretét a hátralevő csaknem negyven éven át. A család életének másik nagy eseménye 1898-ban Hubay Andor születése volt. Öccse, Tibor, két évvel később látta meg a napvilágot. Az 1899-es év szomorú eseményei közé tartozott Hubay brüsszeli jó barátjának, Francois van Halnak halála, ami Hubayt annál is inkább megrendítette, minthogy intenzív elfoglaltsága – többek között párizsi hangversenye – miatt hónapok óta nem válaszolt barátja leveleire. Amikor meghallotta, hogy Van Hal Stradivariusát árverésre bocsátják, rokonát, Farkasházy Jenőt bízta meg: szerezze meg neki barátja hangszerét. Farkasházynak sikerült a Stradivarit 25 000 koronáért megvásárolnia. A kilencvenes évek második felében a Zeneakadémia hegedűosztályában folytatott lázas munka 1899-ben hozta meg első nagy eredményét. A budapesti közönség ekkor ismerte meg Hubay első kimagasló tehetségű, csodagyereknek tartott tanítványát, Geyer Stefit. Őt három évvel később követte a gyors világsikert aratott Vecsey Ferenc, majd az 1900-as évek derekán a 20. század egyik legismertebb és legünnepeltebb hegedűművésze, Szigeti József. ### Hubay és Bartók Hubay a századforduló évében is elindult külföldi hangversenykörútjára: Németországba, Franciaországba, Svájcba, Belgiumba. Időközben a Nemzeti Zenede választmánya meghívta az időközben megürült igazgatói állásra, de az igazgatóválasztó gyűlés csak módosítással fogadta volna el feltételeit, mire Hubay visszalépett a jelöltségtől. Ezzel örökre megvált a Nemzeti Zenedétől, melynek hegedűtanszaka a hetvenes években Huber Károlynak köszönhette fellendülését, s amelynek a századfordulóig Hubay Jenő maga is állandó vizsgabiztosa volt. Az 1902-es év nagy szenzációja Bartók Béla volt, aki mindössze huszonegy évesen, zongorakivonat nélkül, a partitúra alapján megtanulta és emlékezetből elzongorázta Richard Strauss Heldenleben (Hősi élet) című szimfonikus költeményét. Bartók páratlan tehetségét Hubay azonnal felismerte. A kettejük közötti ellentét azonban hamar körvonalazódott, ugyanis Bartók nyíltan Habsburg-ellenes volt, amit a Ferenc József-rend lovagkeresztjével éppen akkoriban kitüntetett Hubay Jenő nem méltányolt. Bartók 1903 tavaszán hegedű–zongoraszonátát írt, amelyet mint vizsgadarabot nyújtott be Koesslernek. Az érdekes, francia romantikus befolyást tükröző, de már a jövő kísérletező vonásait is magán viselő művet előadták a vizsgahangversenyen. Fél évvel később Hubay vállalta, hogy Bartók társaságában a nagyközönség elé viszi a szonátát, s ezzel kifejezésre juttatta megbecsülését a fiatal szerző és a mű iránt. A nagy visszhangot keltő bemutató dátuma: 1904. január 25. ### A századforduló évei Hubay a századfordulón negyedik operáján, a Moharózsán dolgozott. Ennek szövegkönyvét egy angol novella alapján Ruttkay György írta. A gyenge librettó és gyenge zene miatt a mű hamar lekerült műsorról. A lipcsei konzervatórium meghívását 1903-ban éppúgy nem fogadta el, mint 1904-ben a londoni Royal Academy of Music igazgatójának azt az ajánlatát, hogy évente öt hónapon át vezesse az intézet hegedűművész-képző osztályát. A budapesti Hubay-iskolát nem akarta feladni. 1903-ban ismét nagyszabású koncertkörútra indult, majd visszatérve a komponálásnak szentelte idejét: meg akarta oldani a modern magyar zenedráma problémáját. A falu rossza kísérlete nem járt eredménnyel: a népszínműből átvett történetben a magyar parasztok nem találták meg helyüket az operaszínpadon. Az 1904–1905-ben komponált és az Operaházban 1906-ban színre került Lavotta szerelme volt Hubay utolsó kísérlete magyar tárgyú és zenéjű dalmű megírására. A Kerner István vezényletével előadott, száz évvel korábbi cselekményre épülő opera hamar lekerült a műsorról. A Hubay–Popper vonósnégyes gyakorlatilag már az 1904–1905-ös évadban felhagyott a nyilvános szerepléssel. Szerepét a Hubay–Popper növendékekből alakult Kemény–Kladivkó–Szerémi–Schiffer-kvartett vette át. 1907. május 29-én „szalatnyai” előnévvel nemesi címet kapott. A Philharmonic Society meghívására 1908 január végén Londonba utazott, hogy a még mindig csodagyerekszámba menő Vecsey Ferenccel előadja Bach kettősversenyét, s elvezényelje a Vecseynek ajánlott III. hegedűversenyét. A londoni sajtó a legteljesebb elismeréssel emlékezett meg Hubay művéről, hegedüléséről, karmesteri képességeiről és pedagógiai eredményeiről egyaránt. Ebben az évben alakult meg az akadémiai tanárok zenekari társasága, amelynek két karnagya Hubay Jenő és Popper Dávid volt, és amely évente négy hangversenyen friss művek egész sorát mutatta be. A február 24-ei hangverseny újdonsága Hubay Concerto all'antica című, Geyer Stefinek ajánlott IV. hegedűversenye volt. Hubay Jenő 1910-ben 52 éves volt, és 24 éve állt a Zeneakadémia hegedű-tanszakának élén. A nyári hónapokat is kihasználta a magyar zene propagálására: orvosai pihenni küldték Oostendébe, de ő az ottani Kursaalban 1910 júliusában magyar hangversenyt vezényelt. A műsorban Bartók, Dohnányi, Siklós Albert, Weiner Leó és Zichy művei mellett saját Alienor-nyitánya szerepelt. Augusztusban a Berlini Filharmonikusok élén Scheveningenben elvezényelte saját II. (E-dúr) versenyművét, melynek hegedűszólamát a fiatal Szigeti József adta elő. Hubay egyébként nyári szabadsága alatt is foglalkozott azokkal a növendékeivel, akik Oostendében meglátogatták. Martos Ferenc, több nagy sikerű operett szövegének írója, már évekkel előbb felhívta Hubay figyelmét a Szerelmi éj című operatémára. Ebből született Hubay Az álarc című operája. Martos a szövegkönyv elkészítését nem vállalta, de átengedte témaötletét. Hubay felkereste Berlinben Eugen d'Albert akkoriban világszerte játszott operája, a Hegyek alján szövegének szerzőjét, Rudolf Lothar német írót, aki érdekesnek találta a történetet, és vállalkozott a szövegkönyv megírására. Hubay eleve úgy képzelte, hogy operája először Budapesten kerül előadásra; ezért arra kérte Góth Sándort, a Vígszínház írói adottságokkal megáldott művészét – aki jó barátja és szegről-végről rokona is volt –, hogy Lotharral együtt készítse el a szövegkönyvet. Az ötvenes éveiben járó komponista munkakedve nem lankadt. Még 1909-ben hozzálátott A milói Vénusz című operájának megírásához is. Ennek szövegkönyve Góth Sándor és Farkas Imre közös műve volt, akik Paul Lindau ötletére alapozták librettójukat. Hubay műve negyedszázadon át hevert íróasztalfiókjában, majd az Operaház kissé átdolgozott formában adta elő 1934-ben. Hubay Jenőt, aki 1895 óta a Magyar Zeneszerzők Társaságának elnöke volt, 1910-ben a Színpadi Szerzők Egyesülete is elnökévé választotta, tekintettel az operaszínpadon aratott sikereire. Budapesten 1911 őszén ünnepélyes külsőségek között emlékeztek meg Liszt Ferenc születésének 100. évfordulójáról. Ebből az alkalomból a Mátyás-templomban előadták Liszt Koronázási miséjét, amelyben a Benedictus hegedűszólóját Hubay játszotta. A kormány 1911-ben azzal bízta meg Hubayt, hogy decemberben Rómában három hangversenyen mutassa be magyar szerzők reprezentatív műveit. A művész két operaénekesnőt kért szereplőtársként, de a kultuszminisztérium – hosszas huzavona után – úgy döntött, hogy Dohnányi Ernő és Vecsey Ferenc utazzon vele. ### Az első világháború A szarajevói merénylet és a világháború kitörése egyszeriben megváltoztatott mindent. Hubay számára elérhetetlenné vált ifjúkori sikereinek három fő színhelye: Párizs, London és Brüsszel. Nem látogathatott többé „második hazájába”, Belgiumba, és persze szó sem lehetett a cári Oroszországról. 1915 decemberében tomboló sikert aratott a budapesti Vigadóban bemutatott háborús szimfóniájával, melyet a következő évben Németországban is többször előadtak. A külföldi hangversenykörutak a háború alatt sem maradtak el teljesen. Hubayt felkérték, hogy 1915 novemberében vezényeljen és hegedüljön egy Berlinben rendezett jótékony célú hangversenyen. 1916 áprilisában Konstantinápolyba látogatott, ahol koncertet adott a Vörös Félhold javára; egy zártkörű előadást pedig a szultán külön kérésére, a háremhölgyeknek rendeztek. Hubay hazaútján Szófiában is hangversenyt adott, ahol a bolgár közönség lelkesen ünnepelte társaival együtt. Hubay impulzív ember volt és kifejezetten nacionalista beállítottságú. Mindezt viharosan juttatta kifejezésre az Olaszország, majd a Románia hadba lépésekor, 1916. augusztus végén. Haragját nem fékezte sem az 1911-es római fesztivál sok emléke, sem a román királyné és Elena Văcărescu régi barátsága. Ebben az időszakban került a Zeneakadémiára tanárként Bartók és Kodály is, akikkel Hubay jó viszonyt ápolt nézeteltéréseik ellenére is. Többször is kiállt Bartók mellett az ellenséges zenekritikusokkal és közvéleménnyel szemben. A helyzet változására első ízben az utalt, hogy hevesen kifakadt a Dohnányi d-moll szimfóniáját magasztaló kritikák olvasásakor. Akkor merült fel először a tudatában, hogy a kritika az ő műveiben sohasem méltányolta a nemzeti törekvéseket, és sohasem értékelte műveit a magyar zene fejlődésének nagy eredményeként. Később egyre erősebben arra gyanakodott, hogy az akadémiai tanárok haladó „klikkje” valamilyen „megmagyarázhatatlan okból” lekicsinyli az ő művészetét, s a „modernista” művészek, az „atonálisak” csoportja őt mindenáron „víz alá akarja nyomni”. Hubay növekvő féltékenységgel figyelte az „atonálisak”, azaz (Bartók Béla, Kodály Zoltán és Weiner Leó) egyre általánosabb elismertségét, és az 1915 őszén Berlinből hazatért és egy évvel később a Zeneakadémia tanárai közé meghívott Dohnányi céltudatos tevékenységét az Akadémia színvonalának emelése érdekében. Dohnányit 1919. február 14-én a minisztertanács a Zeneakadémia élére nevezte ki. Ezt Hubay nagy csapásként élte meg, ugyanis erősen számított erre a kinevezésre. Nem vette észre azonban, hogy a politika ellene dolgozott: nem is gondolt arra, hogy az őszirózsás forradalommal hatalomra került kormány aligha fogja egy grófnő köztudomásúan ellenforradalmi beállítottságú házastársát a Zeneakadémia élére kinevezni. A Dohnányira amúgy is féltékenykedő Hubay erősen zokon vette mellőzését, s kijelentette, hogy külföldre megy: elvégre korábban nem egy fényes ajánlatot utasított vissza, amikor Londonba, Lipcsébe, Svájcba, Amerikába stb. hívták. Dohnányi, aki őszintén becsülte egykori tanárát, megpróbálta visszatartani, de sikertelenül. Míg svájci vízumára várt, Hubay Herendre költözött. 1919-ben a család Bécsen át Zürichbe utazott, majd Neuchâtelben telepedtek le véglegesen. Távozása kényszerű volt, hiszen a tanácskormány vagyonától megfosztotta, őt magát túszként vették volna őrizetbe, mint ahogy ez több vagyonos „osztályellenséggel” megtörtént. A Tanácsköztársaság összeomlása után Moravcsik Géza, aki korábban a Zeneakadémia titkára volt, visszatért az intézménybe, és egy értekezleten Kodály lemondását követelte (aki ez idő alatt az intézményt vezette). Kodály határozottan visszautasította illetéktelen beavatkozását, de Moravcsiknak sikerült kineveztetnie magát a Főiskola miniszteri biztosává. Hazahívta Hubay Jenőt mint a főiskola igazgatói tisztségének várományosát. Hubayt november 13-án nevezték ki igazgatónak, Dohnányit, Bartókot, Kerpelyt, Kodályt és Waldbauert egy évre szabadságolták. Hubay korábbi személyes jó viszonya a három nagy muzsikussal visszatérése után, de főként 1920-ban romlott meg. Érzékeny és hiú ember lévén, sohasem volt képes megbocsátani, hogy 1919 tavaszán mellőzték Dohnányival szemben, s ráadásul korábbi tanártársai sztrájkba léptek, amikor Dohnányit – az ő igazgatósága érdekében – szabadságolták. ### Hubay a Zeneakadémia élén Hubay régi vágya teljesült, amikor kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatójává. Annak idején, csaknem 35 évvel korábban, a budapesti Zeneakadémia kedvéért hagyta ott jóval több nemzetközi megbecsülést biztosító brüsszeli állását, és a hosszú évek során osztatlan elismerést szerzett hegedűtanszakának. Joggal érezhette, hogy most jutott az őt évek óta megillető pozícióba. Ez alkotói vágyát is serkentette. Ennek eredményeképpen született meg Dante- és Petőfi-szimfóniája. Utóbbi első előadását 1923. február 26-án mint „a Petőfi-centenárium zenei ünnepét” rendezték meg, 3000 fős közönség előtt, a Városi Színházban. A művet maga a szerző vezényelte, a Filharmóniai Társaság zenekara, az operakórus, a Palestrina-kórus, a Budai Dalárda és több gyermekkar részvételével. Petőfit Székelyhidy Ferenc, Júliát Medek Anna, a Géniuszt Tihanyi Vilma, a Halált Venczell Béla énekelte. A szimfónia 1926-ban nagy sikert aratott Finnországban is. Az 1923-as esztendő nagy eseménye Anna Karenina című operájának bemutatója volt, amelyet komoly harcok előztek meg. A Tolsztoj-regény dramatizált változata a háború kitörését közvetlenül megelőző időszakban nagy sikert aratott a Vígszínház előadásában, Hubay pedig az első világháború küszöbén látott hozzá a megzenésítéshez. A nehézségek oka az volt, hogy az Operaháznak nem sikerült kellő rugalmassággal színpadra állítania az amúgy is nagy késéssel megírt művet. Emiatt Hubay visszavonta a darabot, ami hosszas levelezést indított el közte és Wlassics Gyula, a ház akkori főigazgatója között. Ezt a sajtó is megszellőztette. Hosszas csatározások után a művet november 10-én mutatták be. A cremonai hegedűs mellett ez az operája aratta a legszélesebb körű sikert. A mű külföldön is jelentős elismerést kapott a közönségtől (Duisburg, Baden-Baden, Bochum, Nürnberg, Bécs). A bemutató után, decemberben csehszlovákiai hangverseny-sorozat várt Hubay Jenőre, nyolcesztendő kihagyás után ismét. Körútját azonban április elején meg kellett szakítania: gyomormérgezése miatt vissza kellett térnie Budapestre. Komoly megelégedéssel töltötte el, hogy a magyar zeneoktatás fellegvára, melynek már csaknem 40 esztendő óta tanára volt, az ő igazgatása alatt érte meg fennállásának 50. évfordulóját. Ebből az alkalomból az intézet Liszt Ferenc nevét vette fel, Liszt-múzeumot alapítottak a Zeneakadémián, és emlékkönyvet adtak ki, többek között Apponyi Albert, Keéri-Szántó Imre, Molnár Antal, Siklós Albert és Hubay Jenő írásaival. Május első napjaiban három ünnepi hangversenyt rendeztek: előadták Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendáját, amely, mint emlékezhetünk, Hubay első zenei élményei közé tartozott, és két estén mutatták be a tanári kar idősebb és ifjabb nemzedékének műveit. Hubay március 14-én a Bécsben élő magyarok meghívására hangversenyt vezényelt az osztrák fővárosban. Majd 1926. április közepén Andor fia társaságában Berlin és Stockholm érintésével tíznapos látogatásra Finnországba utazott, ahol hatalmas sikerrel adták elő Petőfi-szimfóniáját. Hubay Jenőt az Országos Magyar Zenész-Szövetség 1926. október 8-án tartott ünnepi közgyűlésén dísztagjává választotta. A következő évben Beethoven halálának centenáriuma alkalmából nagyszabású koncertsorozatot szervezett a Zeneakadémián, majd ezt követően hazai koncertkörútra indult, melynek bevételeit „magyar tehetségek ápolására” ajánlotta fel. Hubay Jenő 1928-ban töltötte be 70. életévét, amelynek megünneplését már 1927 decemberében előrevetítette a róla elnevezett miskolci konzervatórium (Városi Hubay Jenő Zeneiskola) új Zenepalotájának felavatása. Az esemény egybeesett a zeneiskola fennállásának 25. évfordulójával, s a kettős alkalomból rendezett ünnepélyen, 1927. december 17-én Hubay Jenő is megjelent, sőt a tiszteletére rendezett hangversenyen maga is fellépett: eljátszotta Stradivariusán a hajdan Liszt társaságában többször is előadott hegedűszólót a Koronázási miséből, valamint saját Adagióját és II. csárdajelenetét. Emellett a konzervatóriumnak ajándékozta azt a Ligeti Miklós által készített ezüstözött bronzszobrát, melyet a fővárostól kapott 1912-ben. Több német város és a skandináv fővárosok még új rádióállomásai szeptember 15-én Hubay-műsort adtak, némelyik Hubay-növendékek közreműködésévei. Az 1928-as év másik nagy eseménye Hubay varsói majd prágai látogatása volt, november második felében. Hubay 1930 tavaszán egykori diadalainak színhelyén, a párizsi Salle Pleyelben magyar hangversenyt vezényelt, s gondos előkészítésével ügyesen kihasználta a magyar kulturális propaganda számára az első világháború óta Párizsban először megnyíló lehetőségeket. Személyes kapcsolatainak segítségével elérte, hogy „tout Paris” (egész Párizs) részt vegyen az április végén rendezett hangversenyen, ahol a Párizsi Szimfonikus Zenekar közreműködésével Magyarország két nagy tehetségű fiatal művésze (Geyer Stefi és Vecsey Ferenc) vitte sikerre Weiner Leó és Hubay versenyműveit. A közönség lelkesen ünnepelte a magyar művészeket. Utolsó évtizedének egyik legnagyobb élménye volt a 15 éves Yehudi Menuhin októberi budapesti hangversenye. Elragadtatottan írt róla: „Egyszerűen fenomenális. Az én kezemben volt elég csodagyerek: Vecsey, Geyer, Pártos, Szigeti, Rubinstein, Kerékjártó és mások. De ez a fiú ezeket még tán felülmúlja. Szebben, egyszerűbben, tökéletesebben hegedülni nem lehet.” Hubayt egy évvel később felkérték, hogy 1931. október végén Bécsben vezényelje az ottani filharmonikusokat Menuhin zenekari estjén. Erre valószínűleg Az álarc karlsruhei bemutatója miatt nem került sor. Hubay a húszas években átdolgozta a Rudolf Lothar és Góth Sándor szövegére a század elején írott Az álarc című dalművét, és azt a budapesti Operaház 1930-ban előadásra elfogadta. Minthogy Hubay az Operáról igen rossz tapasztalatokat szerzett a Karenina idején, gyanakvással figyelte az előadás előkészületeit. De 1930 októberére úgy látszik minden rendbe jött. Az álarc 1931 februárjában fényes külsőségek között került színre, sőt, egyik előadását a rádió is sugározta. Hubay 1932 szeptemberében betöltötte 74. életévét. Teljes szellemi frissességnek örvendett és kitűnő kondícióban volt; meg sem fordult a fejében, hogy elődjéhez, Mihalovich Ödönhöz hasonlóan őt is egyik napról a másikra nyugdíjazhatják. Pedig ez történt: miközben október elején hétvégi pihenőjét Mosócon töltötte, Karafiáth Jenő miniszter a távollétében – korára hivatkozva – nyugdíjazta. A váratlan lépés a miniszter pozíciójába került: Hubay vezető állásokban levő barátai erősebbnek bizonyultak. Mire a Zeneművészeti Főiskola igazgatója vasárnap este visszaérkezett Budapestre, a félreállított Karafiáth helyét már Hóman Bálint töltötte be. Miután a vele baráti kapcsolatban álló Hóman lett a miniszter, Hubay szorgalmazta, hogy nevezzék ki „örökös igazgatóvá”. Ez azonban lehetetlen volt. Két évvel később, 1934-ben maga kérte a nyugdíjazását. Ebből az alkalomból a Zeneművészeti Főiskola elnökévé nevezték ki. A művészképző vezetéséről azonban nem mondott le: nevelő munkáját életének utolsó napjáig folytatta. ### Zenedélutánok a Hubay-palotában Az 1933-as esztendőben Hubayék két családi eseményt ünnepeltek meg: tavasszal az idősebbik fiú, Andor házasságát, ősszel Hubay Jenő 75. születésnapját. Ennek alkalmából a rádió szeptember 15-én ünnepi összeállítást közvetített műveiből. Hubay még 1920-ban, zeneakadémiai igazgatóságának első esztendejében elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Fő utcai palota zenedélutánjainak régóta szövögetett tervét megvalósítsa. A nagyterem a palota legszebb és legdekoratívabb helyiségei közé tartozott, mintegy 150 főnyi közönség befogadására volt alkalmas és kellemes környezetet biztosított a kamarazenéléshez. A zenedélutánok fontos szerepe volt, hogy alkalmat adott a fiatal tehetségek bemutatkozásához. A zenedélutánokat – évente négyet-ötöt – a hangversenyévadban rendezték, és hagyományos műsorrendjük kamarazene–énekszám–kamarazene volt. A húszas években a Hubay-vonósnégyes rendszerint Hubay Jenő–Gábriel Ferenc–Zsolt Nándor–Zsámboki Miklós felállásban adott elő klasszikus és romantikus kvartetteket, alkalmanként kiegészülve zongoraötössé vagy szextetté. A harmincas években Gábriel helyét legtöbb esetben Zathureczky Ede, Zsámbokiét Kerpely Jenő vette át. Az első zenedélutánok szólóit az Operaház énekesei adták elő. Hubay 1920–37 között 67 zenedélutánt rendezett. Ezeken számos külföldi énekes és muzsikus is megfordult, többek közt Richard Strauss és Felix Weingartner, budapesti látogatásaik alkalmával. Ilyenkor a műsort az illusztris vendég műveiből állították össze. Az 1930-as évek elején a mester tisztelői – köztük elsősorban a zenedélutánok vendégei – elhatározták, hogy Hubay Jenő Társaságot alapítanak. Tagjai a jelképes tagdíj befizetésével jogot szereztek a zenedélutánok meghívóira és hozzájárultak a rendezés költségeihez. Hubay ezekben az években tagja volt a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző Magyar Mickiewicz Társaságnak. ### Az utolsó évek Hubay a harmincas évek derekán több alkalommal hangversenyezett a budapesti rádióban, és egy ízben a bécsi rádióban adott szonátakoncertet Clemens Krauss társaságában. Lemezfelvételei közül, sajnos, nem sok maradt fenn, de egyikük felcsendült 1972 szeptemberében, a Zeneművészeti Főiskola Hubay-szobájának felavatásakor. Ebben az időben egy hangosfilm is készült Hubay hegedűjátékáról. Az 1935 augusztusában készült Halló, Budapest című, Magyarország eredményeit népszerűsítő filmben három percen át látható az akkor 77 éves művész, amint korát meghazudtoló biztonsággal, tiszta és szép hangon muzsikál. A milói Vénusz, a Paul Lindau, Góth Sándor és Farkas Imre szövegére 1905–1910 között komponált Hubay-opera csaknem három évtizeden át hevert a szerző, illetve az operaigazgatóság íróasztalfiókjaiban, míg végre 1935. március 1-jén ragyogó külsőségek között előadták Fleischer Antal vezényletével. Hubay életének utolsó teljes esztendejét, az 1936-os évet három bemutató tette emlékezetessé: Az önző óriás című, Oscar Wilde meséjére komponált táncjátékának budapesti bemutatója, a Csárdajelenetek-ből összeállított táncjáték első előadása és az Anna Karenina bécsi premierje. A szerző régi vágya teljesült, amikor Felix Weingartner a bécsi ünnepi hetek megnyitásán, február elején előadta dalművét a Staatsoperben. Május 23-án Hubay utoljára lépett a karmesteri pulpitusra: a Zeneművészeti Főiskola nagytermében két végzős kedvencének, Lengyel Gabriellának és Virovai Róbertnek diplomahangversenyét, Brahms és Beethoven versenyműveit vezényelte. A termet zsúfolásig megtöltő közönség mindkét mű után hosszan ünnepelte a 78. életévében járó mestert és tehetséges növendékeit. Az Anna Karenina bécsi sikere után Hubaynak végül csak egyetlen vágya maradt teljesületlen: nem adták elő Ara pacis című „békeszimfóniáját”, melyen 1916-tól – a gondolat első felmerülésétől – csaknem élete végéig dolgozott. Az első világháború idején olvasta először Romain Rolland Békehimnuszát, s azonnal elhatározta, hogy ebből írja meg élete „nagy művét”. De a munka lassan ment, csak 1936-ban készült el vele. Nem maradt ideje elképzelt genfi vagy hágai előadásának megvalósítására. Mintha csak megérezte volna, hogy nincs már sok ideje hátra, Hubay 1937. január 6-án megírta végrendeletét, és elbúcsúzott feleségétől, fiaitól. 1937 márciusában, 79. életévében, testi és szellemi erejének teljében arra készült, hogy a hónap végén elfoglalja helyét a Brüsszelben, fiatalkori dicsőségének színhelyén Eugène Ysaÿe-ról elnevezett, akkor első ízben megrendezett nemzetközi hegedűverseny zsűrijében. Boldogan készülődött fél évszázaddal korábban elhagyott „második hazájába”, utolsó kedvencével, Virovai Róberttel, akitől azt várta, hogy az első helyezettek közé kerül. A sors azonban másként rendelte. Március 12-én délután 5 órakor a Váci utcai Újvárosházán – többek között Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Oláh Gusztáv és Paulini Béla társaságában – megbeszélésen vett részt, a Szent István-jubileum alkalmából rendezendő ünnepségekről. A helyszín kérdéséről folytatott vitához szólt hozzá, ám egyszerre csak váratlanul leült, és mintha a jegyzeteibe merült volna. A bizottság tagjai hosszú másodpercekig várták, hogy folytassa hozzászólását és csak akkor jöttek rá, hogy mi történt, amikor féloldalra dőlt karosszékében. Váratlan szívroham végzett vele. ## Zenéje és öröksége ### Zenepedagógiai munkássága Hubay Jenő oktatóként elért eredményei világhírt szereztek a magyar hegedűs-iskolának és Zeneakadémiának. Nevéhez a magyar hegedűművészet történetének aranykora fűződik. Hubay Jenő nem nevezte tanítását módszernek, mert nem érezte annak. Nála a nagy művész ösztönös hegedülése egybeolvadt a zseniális pedagógusi munkával. Nem gondolt módszerre, mert nem volt szüksége rá: tanítása egyénenként különböző volt. Életkor, rátermettség, kézalkat szerint alakult a pedagógiai munka. Tanításának titka a teljesen könnyed, minden gátlástól megszabadított, végtelenül természetes, „játékos” hegedülésben nyilvánult meg. Erre nevelte tanítványait, ő maga is így játszott. Mint bármely más hegedűtanár, Hubay is a helyes hegedűtartásból indult ki: az egyenesen tartott törzs, a hangszerrel való nyugodt, de nem merev és teljesen mozdulatlan állás volt az első követelmény. A hegedű abszolút szilárd elhelyezése a második. Hubay olyan szinten levő tanítványokkal nem foglalkozott, akiknek a vibratót tanítani kellett volna. Mégis, ha nem az ő elképzelése szerint játszotta azt a növendék, javította és alakította. Tanításának az alapelvei a következők voltak: - A bal kézről: A hegedű iránya egyenes legyen. A bal felé eltolódó hegedű okozza a vonó hátrahúzását és lehetetlenné teszi a szép hang létrejöttét. A hegedű a vízszintesnél lejjebb ne legyen. Csupán a megfelelően befordított kar képes a szükséges funkciók elvégzésére. A bal kéz működésének, magas rendű teljesítményének további biztosítéka a szilárd hegedűtámasz. Egész életén át hátrányosan befolyásolhatja a legjobb hegedűs játékát is, ha nem sajátította el a hegedű biztos ülését. Hiába a rengeteg gyakorlás, az ide-oda mozgó hegedűn a beidegződési folyamatok gátoltak, a játék bizonytalanná válik. A test és a hangszer kapcsolata állandó kell hogy legyen. - Az ujjak leütéséről: A leütés nem lehet kemény; rugalmas és acélos kell, hogy legyen. A csupán lazított, teljesen puha ujjhasználat nem fejlesztené izomzatilag a kezet. Hubay a teljesen kinyújtott ujjakkal való gyakorlást minden olyan esetben megkívánta, ha nem érezte eléggé függetlenítettnek a növendék ujjait. A függetlenítés munkája már a kezdeti tanításnál megkezdődik, az ujjak fekve hagyásának megkövetelésével. Ez a tiszta játék szempontjából is igen fontos. A kéz nem kapkod ide-oda, hanem egy helyben marad, a beidegződés akadálytalan. Ha a tanár nem tanít fekve hagyást, úgy egészen bizonyos, hogy növendéke már az első terc-fogás tanulásánál nehézségekbe fog ütközni. - A jobb kézről: Hubay Jenő tanítványainak vonókezelése sajátos bélyeget viselt magán. A növendékek vonótartása lehetett ugyan egyénenként némileg különböző, de a lendületes vonóvezetésről felismerhető volt a Hubay-iskola: „helyezzük a vonót az asztalra és emeltessük jobb kézzel fel a vonót az asztalról”. Ez rendkívül veszélyes próbálkozás, mert az ujjak a vonórúd tetejére préselődnek, ahelyett, hogy a rúd oldalán helyezkednének el; a növendék rögtön szorítani kezd, mert úgy érzi, a vonó ki fog esni a kezéből. A hüvelykujját is görcsösen tartja, mert azzal is „fogni” akar. Holott éppenséggel azt az érzetet kell elsajátítania, hogy a vonó szinte súlytalan. A hangképzés folyamán kerülnek szóba a jobb kar helyes funkciói. Döntő fontosságú a kisujj bekapcsolása mindjárt a tanítás kezdetén. A rúdra gömbölydeden helyezett kisujj legyen képes a vonó billentgetésére: le és vissza. - A vonóváltásról: Ha a növendék a vonót a már leírt módon tartani tudja (a kisujj bekapcsolásával), odahelyezhető a vonó, például az A-húron, a kápaindításhoz. Majd a tanár felemeli a vonót és középre helyezi, végül a csúcs felé. Ennek a három pontnak mozgásműveletei közben ellenőrizheti a kar szerepét (életkor szerinti megfelelő magyarázatokkal kísérve.) A tanár mindaddig végezze együtt a növendékekkel a szükséges mozdulatokat, míg csak a váll, kar, kéztő teljes puhaságát el nem éri, akkor is, ha már a növendék egyedül próbálgatja a mozdulatokat. Az így előkészített vonóvezetésnél nincs szükség a kínos nyöszörgést hallató részvonó-próbálgatásokra, mert a növendék akadálytalanul végig fogja tudni húzni a vonóját és át lehet térni a vonóhúzás s egyben a hangképzés problémáira. - A kápaváltás: A kápaváltás óvatos, előkészítő mozdulatát a tanár végzi olyképpen, hogy jobb kezével a vonó csavarját tartja, bal kezével a növendék kezét formázza és elindítja a lefelé húzást kb. a vonó negyedéig. A csuklót enyhén emelkedő helyzetében bal kézzel tartva, feltolja a vonót, de úgy, hogy a bal kéztő már szinte hamarabb a lefelé húzás állapotába kerül és természetes helyzetébe visszalaposodik. Az állandó ismételt mozgás kialakítja, szinte automatikussá teszi a váltást, melyet természetesen a kar és a teljesen felszabadított váll is támogat. Igen nagy fontosságú a hüvelykujj helyes beállítása. Gyakran látszólag jól tartja a vonóját a növendék és a tanár észre sem veszi, hogy a kiegyenesített, vagy helytelenül begörbített hüvelykujj akadályozza a hangképzés munkáját: a növendéknek nincs tónusa, hangerőt kifejteni képtelen. #### Leghíresebb tanítványai - Adorján Jenő – Párizsban, Lübeckben zenélt, majd a düsseldorfi operában és városi zenekarban mint koncertmester. - Arányi Jelly – Londonban telepedett le, ahol szólista- és kamarazene-játékosként tevékenykedett. - Gertler Endre – manapság a legjobb Bartók-előadóként tartják számon. Élete második felében Brüsszelben telepedett le. - Geyer Stefi – egyike a legnagyobb magyar hegedűsöknek, Hubay mesteriskolájának első, világsikert aratott növendéke. Klasszikus és romantikus művek előadásával tűnt ki. 1906-tól közeli kapcsolatban volt Bartók Bélával, aki számára írta posztumusz hegedűversenyét. - Ormándy Jenő – nagy sikereket ért el az Amerikai Egyesült Államokban (New Yorkban, Minneapolisban), majd Philadelphiában, ahol a helyi zenekar (Philadelphia Orchestra) állandó karmestere, majd zeneigazgatója volt. - Pártos István – egyik legtehetségesebb növendéke, aki kamaszkorban halt meg a spanyolnáthajárványban. - Szigeti József – Európa-szerte elismert hegedűs, az első nemzetközi hírű művészek egyike, akik az 1920-as években a Szovjetunióban koncerteztek. Klasszikus és főleg modern művek (Bartók, Ravel, Stravinsky, Prokofjev) egyik legismertebb interpretátora volt. - Székely Zoltán – a Magyar vonósnégyes elsőhegedűse volt. - Telmányi Emil – hírnevét európai és amerikai koncertkörutakon alapozta meg. A modern magyar hegedűművészet egyik kimagasló képviselője, rendkívüli fantáziájú, elmélyült művész. Mindig a magyar zene népszerűsítését szolgálta; Bartók Béla hegedűre írott műveinek meggyőző erejű tolmácsolója, nemzeti zenénk eredményes propagátora volt haláláig. - Vecsey Ferenc – tízéves korában Berlinben lépett fel először, hangversenyútjai során bejárta Amerikát és Kelet-Ázsiát is. Elegáns játékmodorával, virtuóz készségével világhírt szerzett. Zeneszerzőként is nagy sikereket ért el. - Zathureczky Ede – hírnevét európai és amerikai koncertkörutakon alapozta meg. A Zeneművészeti Főiskola tanára volt, majd később igazgatója. ### A Hubay-mesteriskola Amikor a művészképző szak megnyílt, Hubay növendékei már megalapozták iskolájának világhírét mint pódium-művészek, akik közül többeket csodagyerekként ismert meg és emlegetett a külföld is. Korábbi kiváló tanítványainak egy csoportja pedig a Zeneakadémia és a Nemzeti Zenede tanári testületét alkotta: Gábriel Ferenc, Kemény Rezső, Kladivkó Vilmos, Kresz Géza, Mambriny Gyula, Studer Oszkár, Szerémi Gusztáv, Zsolt Nándor. A mesteriskola, vagy más néven művészképző 1911-ben létesült. A Zeneakadémia évadnyitó konferenciáján jelentette be Mihalovich Ödön igazgató, hogy három tanár (Hubay, Popper, Szendy) kapott megbízást a legmagasabb képzést nyújtó tanszak, a művészképző vezetésére. A mesteriskola utolsó tanítványai Virovai Róbert és Lengyel Gabriella voltak. ### Zeneszerzői munkássága Hubay pályáját folyamatos, rendszeres tevékenységként kísérte végig a komponálás. Mintegy 400 zeneművének több mint felét a hegedűkompozíciók alkotják, ezek többsége Hubay előadóművészi tevékenységéhez kapcsolódóan, a múlt század utolsó két évtizedében keletkezett. Ugyanerre az időszakra datálható Hubay száznál több, magyar, német és francia szövegű dalának jelentős része is, amelyek komponálásához a kor szellemi életét meghatározó szalonok világa szolgáltatott inspirációt. Érdeklődése életének második felében egyre inkább a nagyobb szabású, szimfonikus és színpadi műfajok felé fordult; zeneszerzői célkitűzéseit abban látta megvalósulni, hogy egyetemes érvényű, reprezentatív alkotások létrehozására törekedett. Különös ellentmondás figyelhető meg abban a tekintetben, hogy amíg Hubayt korának legjelentősebb kamaramuzsikusai között tartották számon, ő maga szinte egyáltalán nem komponált kamarazenét, az egyetlen fennmaradt, a szó szűkebb értelmében véve is idetartozó alkotása a Sonate Romantique. Zenéjét konzervativizmus jellemzi, a 19. század romantikája felé fordulás, így Wagner felé, akinek a zenedrámáról alkotott koncepcióját megpróbálta a magyar zenében is meghonosítani, sikertelenül. Bár nyitott volt az újításokra és tanítványait is ilyen szellemben nevelte, számára a követendő példakép mégis Richard Strauss maradt. ## Írásai - A Magyar Tudományos Akadémia hatása a Zeneművészetünk fejlődésére, Budapest, 1927

Római pápák listája

A római pápák listája tartalmazza a római katolikus egyházfőket, vagyis a pápákat, pontifikátusuk szerint időrendbe helyezve, valamint néhány róluk készített statisztikai táblázatot. A pápa (a Római egyházmegye püspöke) (épp a Római Birodalom településhierarchiájából következően) már a korai kereszténység időszakában is kitüntetett szereppel rendelkezett. A Római Birodalom hanyatlása idején a pápák voltak Róma város vezetői. Az 5–8. század között a pápák a keletrómai császárok befolyása alatt álltak, személyüket a császár jelölte ki. Az Itáliában terjeszkedő longobárd állam ellen azonban a frank uralkodóknál találtak védelmet. 751-ben a pápa megerősítette Kis Pipint az erőszakkal szerzett frank trónon, ezért a frank király 754-ben megvédte a pápát a longobárdoktól, és az Itáliában meghódított területeket 756-ban a pápának adományozta (a pápai állam születése). 774-ben Nagy Károly elfoglalta Itáliát, s megerősítette Kis Pipin adományát. A 9–11. század között a pápák a német-római császárok befolyása alatt álltak. 1054-ben a keresztény egyház keleti (ortodox egyház) és nyugati fele véglegesen elszakadt egymástól. 1059-től a német-római császár nem szólhatott bele a pápaválasztásba (bíborosi testület szerepe), de a pápáknak az egész 11–12. század során harcolniuk kellett a császári befolyás ellen. A 13. században volt a legnagyobb a pápák világi hatalma, amely a központosított rendi monarchiák (majd a nemzeti abszolutizmusok) kialakulásával és a reformációval egyre csökkent. (Ezzel párhuzamosan viszont a pápák növelték a római katolikus egyházon belüli hatalmukat, amely törekvések csúcspontja az 1870-ben elfogadott pápai tévedhetetlenség dogmája.) 1309–1377 között a pápák a pápai hűbérbirtoknak számító, de a francia király befolyása alatt álló Avignonban székeltek. A Rómába való visszatérés (1378) egyházszakadással járt (római pápák, avignoni pápák, sőt 1409–1415 között pisai pápa is), amit 1417-ben a konstanzi zsinaton sikerült felszámolni. Az olasz nemzetállam kialakulásakor, 1870-ben a pápák elveszítették világi birtokaikat, a Pápai Állam megszűnt, a pápák jogi helyzete tisztázatlan volt. (A pápák önkéntes lateráni fogsága.) 1929-ben a lateráni egyezmény rendezte a pápák helyzetét, s így megszületett Vatikán Állam. ## Római pápák Jelmagyarázat: - † = vértanú ### Ókor #### Egyházüldözések kora (33–314) #### Dogmatikai viták kora (314–701) ### Középkor #### Nyugat és kelet elkülönülése (701–1048) #### Virágzó középkor – A pápaság „fénykora” (1049–1304) #### Késő középkor – Avignon, konciliarizmus (1305–1447) ### Újkor #### Reneszánsz, reformáció (1447–1644) #### Polgáriasodás, felvilágosodás (1644–1958) #### 1958–tól napjainkig ## Általános megjegyzések - Dátumok: - A pontifikátus dátuma a megválasztást tartja szem előtt, de ahol ez nem ismert, ott értelemszerűen a beiktatástól kezdődnek az évek. - A születési dátumok az első évezredben ritkán ismertek. (A táblázatban csak a nagyon valószínű évszámok szerepelnek ebben az időszakban.) A 11. századtól kezdenek gyakrabban megjelenni, a 13. századtól hozzávetőlegesen meghatározhatók, a 15. századtól pedig már napra pontosan is. - Az életkoroknál a betöltött évek vannak feltüntetve. A pontifikátusnál a betöltött évek és hónapok szerepelnek. Ahol hullám-jel (~) van, ott majdnem betöltötte az adott személy az adott évet/hónapot. - Pápai cím: az itt felsorolt személyek a 4. századig Róma püspökei voltak, világi hatalommal pedig csak a 8. századtól rendelkeztek. - Pápa vagy ellenpápa: bizonyos személyek (pl. II. Félix, Kristóf, VII. Bonifác, XVI. János) pápasága vitatható, ezeket a szaktudomány ma az ellenpápák közé sorolja. - 120\. pápa nem létezik, ugyanis korábban a fent említett Kristófot tekintették annak. - Nevek sorszámozása: néhány pápanév sorszámozása – különböző okok miatt – eltér a szokásostól, tehát: - 1\. Mártonok (Martinus): - I. Márton (pápa: 649–653) - II\. Márton (pápa: 882–884) = I. Marinus(z) - III\. Márton (pápa: 942–946) = II. Marinus(z) - IV\. Márton (pápa: 1281–1285) - V. Márton (pápa: 1417–1431) - 2\. Istvánok: bizonytalan, hogy a 752-ben megválasztása után 3 nappal – beiktatás nélkül – elhunyt II. Istvánt beszámítják-e a pápák közé. Utóda III. István ezért II. Istvánként is szerepel bizonyos forrásmunkákban. A Wikipédia mind a két sorszámot feltünteti a későbbi István pápáknál. (pl. II. (III.) István) - 3\. Félixek: bizonytalanság a fent említett II. Félix ellenpápa miatt. (Ebben a listában nem szerepel II. Félix pápa.) - 4\. Jánosok: - XVI\. János nincs (a korábbi ellenpápát tekintették annak, ld. fent) - XX\. János sincs: középkori legenda szerint IV. Leó (pápa: 847–855) és III. Benedek (pápa: 855–858) között beiktattak egy VIII. János pápát (a híres, magát férfiként feltüntető Johanna nőpápát), ezzel a Jánosok sorszáma eltolódott eggyel. E legendát szem előtt tartva vette fel az 1277-ben megválasztott Pietro Juliani a XXI. János nevet. Később a számozást visszaigazították (Johannát elhagyva), de csak XIX. Jánosig. XXI. Jánost már nem számozták át. - 5\. Bonifácok: VII. Bonifác nincs (a korábbi ellenpápát tekintették annak, ld. fent) - Szerzetes pápák: az adatok hiányossága miatt bizonytalalan a számuk: a 266 pápából körülbelül (az élete végén szerzetesként szereplő XVIII. Jánost nem számítva) 49 pápáról tudott/valószínű, hogy szerzetes volt. A következő rendekből kerültek ki: bencés, bazilita, ciszterci, ferences (és minorita), domonkos, ágoston-rendi, kamalduli, celesztinus, teatinus és Ferenc pápával jezsuita. ## Statisztikai táblázatok ### Pápák szerzetesrend szerint ### Legmagasabb életkorú és leghosszabb pontifikátusi idejű pápák #### Legalább 90 (betöltött) évet megért pápák #### Legalább 20 (betöltött) évig uralkodott pápák ### Szentté avatott/szentként tisztelt és boldoggá avatott pápák #### Szent pápák #### Boldog pápák ### Nem halálukig pontifikáló pápák ## Érdekességek - Johanna nőpápa – A legenda szerint 855 és 858 között egy nő ült a pápai trónon, VIII. János néven. Ez valószínűtlen, mert IV. Leó pápa halálát követően azonnal megválasztották III. Benedek pápát, ráadásul ebben az évben III. Anasztáz személyében még ellenpápa is fellépett. - Magyar pápajelöltek – Bakócz Tamás volt az első magyar, akinek komoly esélye volt, hogy a pápai trónra kerüljön. II. Gyula pápa halála (1513) után sokat tett ezért Rómában, de a várt siker elmaradt. A második magyar esélyesnek 2013-ban Erdő Pétert tartotta a témával foglalkozó sajtó, de egy meg nem nevezett bíboros által kiszivárogtatott 2013-as pápaválasztási adatok alapján a valódi esélyes végig a címet végül elnyert Jorge Mario Bergoglio argentin bíboros volt. - Akiből majdnem pápa lett – Giuseppe Siri genovai bíboros érsekből (1906–1989) négy konklávén is majdnem pápa lett (1958, 1963, 1978). Sőt egyes elméletek szerint 1958-ban már meg is választották volna pápának XVII. Gergely néven (fehér füst szállt fel), ám végül ott helyben lemondani kényszerült. - A lemondó pápa – XII. Gergely (1415) óta XVI. Benedek az első pápa, aki lemondott. - Afrikai pápák – Már három afrikai is ült a péteri trónon: I. Viktor pápa, Miltiadész pápa és I. Geláz pápa. ## A pápaságról szóló magyar nyelvű irodalom időrendben - Karcsú Antal Arzén: A római pápák történelme szent Pétertől korunkig. Müller, Hoffmann, Smets, Sandini, Kolh. Burio s egyéb kútfők nyomán. Szeged, Pest, I–VIII., 1869–1871, 290+176+203+231+200+236+277+311 p - → reprint kiadás: Históriaantik Könyvesház, Budapest, 2012 - Weber Gyula: A pápaság története I–XI., Köhler K. F. (Lipcse), Budapest, Lauffer V. kiadása, 1871–1872, VIII. és 186+178+151+122+158+133+163+149+195+177+161 p - Szokoly Viktor: A pápák bűnei I-III. Mérgezéseik, mészárlásaik, orgyilkolásaik, vérfertőztetéseik és fajtalanságaik, Szerzői kiadás, Pest, 1876, 468 p - Áldásy Antal: A nyugati nagy egyházszakadás története VI. Orbán haláláig 1378–1389, Esztergom, 1896, 566 p - → reprint kiadás: Históriaantik Könyvesház, Budapest, 2010 - Goyau György: A pápaság egyetemes története (ford. Kubínyi Viktor), Budapest, 1900, 232 p - Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel I–III. ([I.] A magyar királyság megalapitásától a konstanczi zsinatig 1000–1417 [II.] A konstanczi zsinattól a mohácsi vészig 1418–1526 [III.] A mohácsi vésztől Magyarországnak a török járom alól fölszabaditásáig 1526–1689), Szent-István-Társulat, Budapest, 1903, 404+489+567 p - → reprint kiadás: Históriaantik Könyvesház, Budapest, 2010–2011 - Miskolczi Henrik: A pápák bünei. Mérgezéseik, mészárlásaik, orgyilkosságaik, vérfertőztetéseik és fajtalanságaik, Fritz Ármin Könyvnyomdája, Budapest, 1903, 159 p - Chobot Ferenc: A pápák története, Rákospalota, 1909, 513 p - → reprint kiadás: Históriaantik Könyvesház, Budapest, 2012 - Leopold von Ranke: A pápák története (ford. Horváth Zoltán), Hungária Kiadás, Budapest, é. n. [1930-as évek?], 741 p - Szabó Vendel: A pápaság (Kincsestár-sorozat), Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 79 p - Tower Vilmos: A pápák szerepe hazánk megmentésében és fennmaradásában, Élet Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság, Budapest, 1935, 368 p - Ijjas Antal: Húsz évszázad viharában – Az egyház és a pápaság története, Magyar Írás, Budapest, 1948, 422 p - Hangay Zoltán: A pápák könyve, Trezor Kiadó, Budapest, 1991, , 253 p - Gergely Jenő: A pápaság története, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1999, , 358 p - Battista Mondin: Pápák enciklopédiája (ford. R. Vida Ilona), Szent István Társulat, Budapest, 2001, , 815 p - Charles A. Coulombe: Krisztus helytartói – Szent Pétertől XVI. Benedekig, JLX Kiadó, Budapest, 2005, , 511 p - P. G. Maxwell-Stuart: Pápák krónikája – A pápaság története a pápák uralkodása szerint Szent Pétertől napjainkig (ford. Zsuppán András), Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2007, , 247 p - Reinhard Barth: Pápák – Szent Pétertől XVI. Benedekig (ford. Béresi Ákos), Alexandra Kiadó, Pécs, 2010, , 286 p - John W. O'Malley SJ: A pápák története – Pétertől napjainkig, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2020, ## A pápák irodalmi munkássága Róma püspökei már a kezdeti időktől kezdve nagy irodalmi munkásságot fejtettek ki, és mind hivatali, mind teológiai műveiknek jelentős része máig fennmaradt. Ezeknek a nagyrészt latin nyelvű alkotásoknak egy része – így elsősorban pápai levelek, rendeletek, nyilatkozatok – egy magyar nyelvű terjedelmes, 1500 oldalas gyűjteményben is elérhető: - Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai (Szent István Kézikönyvek, 9. kötet), Szent István Társulat, Budapest, 2004, , 1500 oldal A pápák nem hivatali, hanem tudományos, teológiai munkásságáról egyelőre még nincs magyar nyelvű mű.

Rust in Peace

A Rust in Peace a Megadeth nevű amerikai thrash metal együttes negyedik nagylemeze, amely 1990 szeptemberében jelent meg a Capitol Records kiadásában. Ez az egyetlen Megadeth-album, amelynek Mike Clink volt a producere. Ezen a lemezen szerepelt először a Megadethben Marty Friedman gitáros és Nick Menza dobos, miután Jeff Young és Chuck Behler 1989-ben távozni kényszerült a zenekarból. Az album a 23. helyet érte el a Billboard 200-as listáján, és 1994-ben platinalemez lett az Egyesült Államokban. Kilenc felvétel hallható a lemezen, melyek dalszövege a nukleáris fegyverekről, háborúról, vallásról, vagy éppen az 51-es körzetről szólnak. Az albumról két kislemez jelent meg a Hangar 18 és a Holy Wars... The Punishment Due című dalokkal, melyek azóta az együttes élő előadásainak állandó szereplőivé váltak. Megjelenésekor a kritikusok és a rajongók is kedvezően fogadták a Rust in Peace albumot, amely a szélesebb metalrajongó közönséggel is megismertette a zenekar nevét, és később az egyik legnagyobb hatású metallemezzé vált. Az albumot 1991-ben Grammy-díjra jelölték a Best Metal Performance kategóriában, valamint a következő évben ugyanebben a kategóriában a Hangar 18 dalt. Az AllMusic „a Megadeth legjobb teljesítményeként” jellemezte a Rust in Peace-t, amely szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben is. A lemezt 2017-ben a Rolling Stone magazin Minden idők 100 legjobb metalalbuma listáján a 19. helyre rangsorolta. 2004-ben az album egy remixelt és remaszterelt, bónuszdalokkal kiegészített változata jelent meg. 2008-ban az eredeti kiadás hangfelvételével jelentette meg újból a Capitol Records 180 grammos bakeliten. 2010 januárjában a zenekar bejelentette, hogy a Rust in Peace megjelenésének 20. évfordulója alkalmából észak-amerikai turnét szerveznek, ahol teljes egészében előadják a nagylemezt, köztük olyan dalokat is, amiket soha korábban nem játszottak élőben, mint a Five Magics, a Poison Was the Cure és a Rust in Peace... Polaris. A Hollywood Palladiumban tartott fellépést filmre vették, és még abban az évben kiadták Rust in Peace Live címen. ## Történet 1989-ben a So Far, So Good... So What! album lemezbemutató turnéja után a dobos Chuck Behler és Jeff Young gitáros távozott a zenekarból. Az új dobos Behler technikusa, Nick Menza lett. A gitáros posztjára több ismert zenészt is meghallgattak, köztük Lee Altust (Heathen), Criss Olivát (Savatage), Jeff Waterst (Annihilator) és Dimebag Darrellt (Pantera). Dave Mustaine közülük Dimebag Darrellnek ajánlotta fel az állást, de ő csak testvérével, a dobos Vinnie Paullal együtt lett volna hajlandó beszállni. Ebbe Mustaine nem egyezett bele, mivel már Nick Menzának adta ezt a posztot. Az új lemezre szánt dalok feldemózásához Mustaine felkérte Chris Polandet, aki a Megadeth első két albumán játszott korábban. Végül hosszas keresgélés után Nick Menza mellett az ex-Cacophony gitáros, Marty Friedman csatlakozott az alapító Mustaine/Ellefson duóhoz. Ez a felállás bizonyult az együttes történetében a legstabilabbnak és legsikeresebbnek. A Rust in Peace (magyarul: Rozsdásodjék békében!) címet Dave Mustaine egy lökhárítómatricáról vette, amit egy kocsi hátulján látott. Mustaine egy 1990-es interjúban elmondta, hogy „vezettem hazafelé Elsinore-ból... vagy az Elsinore-tótól. Éppen valakinek a seggében voltam, versenyeztünk az országúton, és megláttam ezt a matricát a lökhárítóján, aminek az volt a felirata... tudod, olyan ironikus stílusban, hogy »Egy atombomba tönkre teheti az egész napodat«, aztán a másik felén meg »Minden atomfegyver rozsdásodjék békében!«. Én meg: »Rust in Peace, ez milyen jó cím«. Aztán elkezdtem azon filózni, hogy mit is jelenthet. Most már értem egyébként, ott az a rengeteg rakétafej halomba rakva olyan helyeken, mint Seal Beach, tudod, az egészet eszi a rozsda, a kölykök meg lefújják graffitivel.” Az újjáélesztett Megadeth 1990 márciusában kezdte meg a munkát a Rumbo stúdióban. A lemezfelvételt Mike Clink producer irányította, aki korábban a Guns N’ Roses Appetite for Destruction lemezét készítette, és a Metallica ...And Justice for All albumának munkálataiban is részt vett. A Megadeth története során első alkalommal dolgoztak tisztán és józanul az együttes tagjai a stúdióban, ami sokat segített a korábbi stúdiózások során rendszeresen felmerülő problémák elkerülésében. Clink feladata az volt, hogy készre csiszolja a dalokat, aminek végeredményével Mustaine is elégedett volt. Az album keverését Max Norman végezte (a következő két Megadeth-album producere). A lemeznyitó Holy Wars... The Punishment Due szövegét az északír konfliktus ihlette, amelyben katolikusok és protestánsok csaptak össze rendszeresen, és a dalban Mustaine egyebek mellett a vallás kérdésével foglalkozik. A brit Guitarist magazinnak adott interjújában Mustaine elmondja, hogy Észak-Írországban írta a dalt, amikor felfedezte, hogy hamisított Megadeth-pólókat árulnak, és azzal beszélték le őt az akadékoskodásról, hogy az ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA számára gyűjtenek így pénzt. Mustaine-nek tetszett a dolog és tudtán kívül az Anarchy in the U.K. dal előadásával csak olajat öntött a tűzre, és a közönség soraiban zavargás tört ki. A turné hátralévő részét egy golyóálló busszal utazva fejezték be. Ez az incidens további adalékot szolgáltatott a dalhoz, ahogy a népszerű Marvel képregényhős, a Megtorló alakja is. A Hangar 18 dal Nick Menza ötletéből született, UFO összeesküvés-elméleteket, az 51-es körzet titokzatosságát, és a 18-as hangár című film cselekményét dolgozza össze. Menza szerint, „A 18-as hangár egy katonai bázis, ahol UFO-leleteket és földönkívüli lényeket őriznek”. Mustaine megjegyezte, hogy „az ötlet alapjául a négy állam (Arizona, Új-Mexikó, Colorado és Utah) határán fekvő régió szolgál... ez egy olyan hely, ahol a katonai titkosszolgálat földönkívüli űrrepülőket és idegen létformákat tart. Nem mintha adnék valamit is ezekre a véleményekre, vagy bármilyen szóbeszédre, de Nick benne van ebben.” Politikai, háborús és környezeti témák vonulnak végig az albumon olyan dalokkal együtt, mint a címadó Rust in Peace... Polaris, ami az interkontinentális ballisztikus rakétákról és a világra gyakorolt hatásukról szól. A címben a Polaris az UGM–27 Polaris elnevezésű rakétatípusra utal. A Take No Prisoners dalban a hadifoglyokról és arról énekel Mustaine, hogy egy háborúban nem csak az ellenséget, de saját katonáit is megöli egy hadsereg. A Dawn Patrol a globális felmelegedés és az üvegházhatású gázok környezeti hatásairól, illetve egy atomháború utáni emberi létről szól. A Five Magics Lyndon Hardy 1980-ban megjelent fantasy novelláján (Master of the Five Magics) alapszik, míg a Lucretia egy „szellemről szól, aki Mustaine padlásán lakott”. A Tornado of Souls témája a rosszul működő párkapcsolatok és a szakítás nehézsége, a Poison Was the Cure pedig Mustaine heroinfüggőségét tárgyalja. ## Borító A lemezborítót Ed Repka tervezte, aki korábban a Peace Sells... but Who’s Buying? album borítóját készítette az együttesnek. Az albumról kiadott két kislemez borítója szintén az ő munkája. A lemezborítón a zenekar megtestesítője, Vic Rattlehead látható az 1990-es évek eleji öt világhatalom vezetőjének társaságában. A borítóképen balról jobbra: Nagy-Britannia miniszterelnöke, John Major, Japán miniszterelnöke, Kaifu Tosiki, Németország elnöke, Richard von Weizsäcker, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, Mihail Gorbacsov, és az Egyesült Államok elnöke, George H. W. Bush. ## Fogadtatása A Rust in Peace 1990. szeptember 24-én jelent meg, és a Billboard 200 eladási listán a 23. helyen nyitott, ami a Megadeth addigi legjobb teljesítménye volt, Angliában pedig a 8. helyet érte el az albumlistán. Az album 1991 januárjában aranylemez lett az Egyesült Államokban, 1994 decemberében pedig elérte a platinalemez státuszt. Az albumot 1991-ben Grammy-díjra jelölték a Best Metal Performance kategóriában, valamint a következő évben ugyanebben a kategóriában a Hangar 18 dalt. Ez a kettő volt a Megadeth történetében az első Grammy-jelölés, és az egyetlen alkalom, amikor egy Megadeth-lemez két jelölést is kapott. A Rust in Peace számos elismerő kritikát kapott az underground és a mainstream zenei újságíróktól egyaránt. Steve Huey, az AllMusic szerkesztője „a Megadeth legjobb teljesítményeként” jellemezte a lemezt. Az Entertainment Weekly kritikusa Jim Farber „brutálisan invenciózusnak” és „nihilistán szeszélyesnek” titulálta. Mike Stango a Sputnikmusictól azt írta, „nagyon sokan egyetértenek abban, hogy a Rust in Peace az egyik legjobb thrash metal lemez”. Stango továbbá a Five Magics dalról megjegyzi, hogy „két percnyi instrumentális bevezetővel kezd, amiben a zenészeknek kitűnő lehetősége nyílik, hogy megmutassák mit tudnak, mielőtt Dave Mustaine éneke berobban”. A Metal Storm szerint az album „kétségtelenül a thrash egyik megmentője volt a kilencvenes évek elején, amivel a Megadeth igazán felülmúlta önmagát”. A MusicRadar a "Minden idők 50 legnagyobb heavy metal albuma" elnevezésű listáján a 6. helyre rangsorolta a lemezt. Az IGN a negyedik legnagyobb hatású heavy metal albumnak nevezte a Rust in Peace-t a Master of Puppets (Metallica), a Paranoid (Black Sabbath) és a The Number of the Beast (Iron Maiden) mögött. A BNR Metal Pages honlap által szervezett szavazáson a Master of Puppets albumot megelőzve választották minden idők legjobb metalalbumának a Rust in Peace-t. Az album továbbá szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben is. 2010-ben a Rust in Peace megjelenésének 20. évfordulója kapcsán a Rolling Stone magazin a Megadeth „legkedveltebb albumának” nevezte a nagylemezt, míg a Holy Wars... The Punishment Due dalt „klasszikusnak”. Amikor megkérdezték, hogy vajon a Rust in Peace a kedvenc Megadeth-albuma, Dave Mustaine azt válaszolta: „Tulajdonképpen igen, furcsa egy lemez számunkra. Néha fárasztó tud lenni eljátszani egy lemezt, de igazán izgalmas volt visszatérni és újra beleásni magunkat.” ## 2004-es újrakiadás 2002-ben Mustaine remaszterelte a debütáló Megadeth-albumot, a Killing Is My Business... and Business Is Good! lemezt. A pozitív fogadtatás hatására Mustaine nekilátott a Capitol Records kiadásában megjelent későbbi albumok felújításának is, a Peace Sells... but Who’s Buying?-tól kezdve a Risk albumig. A Rust in Peace újrakiadása 2004-ben jelent meg új hangzással, négy korábban kiadatlan bónusz dallal, és egy kissé más borítóval. A bónuszdalok közül a három demófelvételen Chris Poland gitározik Mustaine mellett. ## Utóélete A Holy Wars... The Punishment Due, a Hangar 18 és a Tornado of Souls dalok közönségkedvenccé és szinte állandó szereplőivé váltak a Megadeth koncertprogramjának. 2010 elején az együttes egy észak-amerikai turnét jelentett be, amellyel a Rust in Peace album megjelenésének 20. évfordulóját kívánták megünnepelni. A turné vendégei a Testament és az Exodus voltak. A turné 2010. március 1-jétől március 31-ig tartott, 22 állomással. A zenekar minden koncerten előadta az album összes dalát a lemezen hallható sorrendben. A turné első koncertje volt egyben az első alkalom, hogy valaha élőben eljátszották a Five Magics, a Poison Was the Cure és a Rust In Peace... Polaris dalokat. A lelkes fogadtatásnak köszönhetően a zenekar bejelentette, hogy az elkövetkező dél- és közép-amerikai koncerteken is előadják a teljes albumot. Ezzel egy időben a korábbi basszusgitáros és alapító tag Dave Ellefson, aki 2002-ben elhagyta az együttest, nem sokkal a turné megkezdése előtt visszatért a zenekarba, ami még tovább fokozta az érdeklődést. A Classic Rock magazinnak adott egyik interjújában Ellefson elmondta, hogy Shawn Drover, a Megadeth dobosa vette fel vele a kapcsolatot, és közölte, hogy az akkori basszusgitáros James Lomenzo elhagyja a zenekart, és hogy „ha valaha volt esély arra, hogy te és Dave leüljetek beszélni egymással, akkor az most jött el”. 2010-ben a Shout! Factory megjelentette a Hollywood Palladiumban adott egyik jubileumi koncert felvételét. A Rust in Peace Live elnevezésű koncertfilm a 2002-es Rude Awakening óta az első Megadeth-kiadvány volt, amelyen Dave Ellefson közreműködött. A koncertfelvétel 2010. szeptember 7-én jelent meg Blu-ray, DVD, és CD formátumban. A koncertalbum a 161. helyen nyitott a Billboard 200-as lemezeladási listán, míg a koncertvideó második lett a Billboard DVD-listáján. A Rust in Peace album teljes egészében megvásárolható volt letölthető formában a Rock Band zenés videójáték részeként. Egészen addig a Peace Sells kivételével egyetlen Megadeth-dal sem szerepelt ebben a videójátékban. A Steve Ouimette által készített Holy Wars-feldolgozás a Rock Revolutionben volt hallható. A Holy Wars szerepelt még a Guitar Hero Warriors of Rock című részében, a Hangar 18 pedig a Guitar Hero II-ben, illetve letölthető tartalomként a Guitar Hero 5-ben. Mindkét dalt a sorozat legkomplikáltabbjai közé számítják. A Hangar 18 dal folytatása Return to Hangar címmel a Megadeth kilencedik albumára, a The World Needs a Hero lemezre került fel. A dal ott fejeződik be, ahol a Hangar 18 kezdődik, amikor az 51-es körzetben őrzött idegen létformák újra életre kelnek, és mielőtt megszöknének, legyilkolnak mindenkit az épületben. A That One Night: Live in Buenos Aires koncert DVD-n a Hangar 18-t és a Return to Hangar-t közvetlenül egymás után játsszák el. A The Big 4 – Live from Sofia, Bulgaria koncertfilmen a Megadeth előadása a Holy Wars/Hangar 18 kettőssel kezdődik. Marty Friedman gitáros, aki részt vett a Rust in Peace album felvételeiben, 2008-ban a Tornado of Souls című dalt dolgozta fel saját szólólemezén (Future Addict). A Primitivity nevű Megadeth tribute zenekar a Hangar 18 egy instrumentális változatát tette fel 2010-es, Primitivity Plays Megadeth for Cello című debütáló albumára. A DeadXheaD nevű orosz thrash metal együttes ugyanezt a számot dolgozta fel 2006-os bemutatkozó lemezén (Regressive by Default). Az 1999-ben megjelent Megaded - A Tribute To Megadeth című Megadeth tribute albumra a Hangar 18-t a Fairlight együttes, míg a Holy Wars-t a Mind-Ashes játszotta fel. Mindkét dal felkerült a 2005-ös Greatest Hits: Back to the Start válogatásalbumra is, melynek számlistáját a rajongók szavazatai alapján állították össze. ## Az album dalai ## Közreműködők - Dave Mustaine – ének, szóló- és ritmusgitár - Marty Friedman – ritmus- és szólógitár - David Ellefson – basszusgitár, háttérvokál - Nick Menza – dobok, háttérvokál ## Listás helyezések Album Kislemezek ## Fordítás [Megadeth-albumok](Kategória:Megadeth-albumok "wikilink") [Thrash metal albumok](Kategória:Thrash_metal_albumok "wikilink") [1990 nagylemezei](Kategória:1990_nagylemezei "wikilink") [Az év szócikke 2011 verseny jelöltjei](Kategória:Az_év_szócikke_2011_verseny_jelöltjei "wikilink")

Szecessziós építészet Magyarországon

Ez a szócikk az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyság építészetéről szól, így olyan földrajzi területeket is érint, amelyek ma már nem Magyarország részei. 250px\|jobbra\|bélyegkép\|Magyar Szecesszió Háza légi fotón 250px\|jobbra\|bélyegkép\|Magyar Szecesszió Háza légi felvételen A magyarországi szecessziós építészet az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyságban a 19–20. század fordulóján meghatározó, a szecessziós művészethez kötődő, elsősorban magyar építészek által művelt, többféle művészeti és stílusirányzatból összeálló épített örökséget jelenti. A magyarországi építészetben a szecesszió jegyei az 1890-es években tűntek fel először, és a századfordulós fénykort követően az 1910-es évek végére, voltaképp az első világháborúval, korszaka lezártnak tekinthető. A stílus legfontosabb hazai mestere Lechner Ödön. Az általa, valamint követői és tanítványai által kifejlesztett és művelt magyaros szecesszió mellett, részben párhuzamosan, a stílusnak többféle irányzata létezett: egyes hazai épületeken megfigyelhető a francia és a belga Art Nouveau, a német Jugendstil, a bécsi kortársak, vagy épp a korabeli skandináv és angol építészet hatása. Lechner elméleti és gyakorlati munkássága a korszak több meghatározó építésze, így Lajta Béla, vagy a Fiatalok csoportjának egyik alapítója, Kós Károly számára is fontos kiindulópontot jelentett. Budapest európai összehasonlításban is gazdag szecessziós műemlékekben. Itt találhatók Lechner Ödön legfontosabb munkái: az Iparművészeti Múzeum, a Postatakarékpénztár és a Magyar Földtani Intézet székháza. A korszakra jellemző módon kiváló minőségű anyagokból, összművészeti alkotásként megformált épületek a Gresham-palota, az egykori Parisiana Mulató, a Zeneakadémia, a Gellért Fürdő és Szálloda. A korszak magyar szecessziós építészetének számos emléke áll alföldi és dunántúli városokban, így Szegeden, Veszprémben, illetve a ma a magyar határokon túl található Szabadkán, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. ## A szecessziós stílus legfontosabb építészei Magyarországon - Lechner Ödön (1845–1914) – A magyar szecesszió stílusteremtő, nagy hatású mestere. Historizáló tanultságú építészként a francia kora reneszánsz, a magyar népi díszítőművészet és a közel-keleti és indiai architektúra elemeinek ötvözésével hozott létre sajátos formanyelvet. Az előregyártás és a kerámia építészeti alkalmazásának úttörője. Legfontosabb alkotásai Budapesten az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Földtani Intézet és a Hold utcai Postatakarékpénztár. Bár komolyabb állami elismerést és katedrát nem kapott életében, óriási hatást gyakorolt a korszak építészetére, elsősorban a fiatal pályakezdőkre. Tanítványai, követői közé sorolható Lajta Béla, Komor Marcell, Málnai Béla, Kőrössy Albert Kálmán, Raichle J. Ferenc, Magyar Ede és még sokan mások. - Spiegel Frigyes (1866–1933) – Az 1890-es évek közepén fiatal, a nyugati fejleményeket nyomon követő építészként az ő épületein jelentkezett először a francia szecesszió hatása, Lechner korai munkáival párhuzamosan. Jelentős munkája az Izabella utcai Lindenbaum-ház. Maison Moderne néven iparművészeti boltot is működtetett. - Vidor Emil (1867–1952) – Sokoldalú, számos stílusirányzatban alkotó szecessziós építész. Budapesten, Münchenben és Berlinben tanult, majd Ybl Miklós irodájában dolgozott. Számos lakóházat és bérházat tervezett Budapesten; a Városligeti fasorban felépített Egger-ház a korabeli francia architektúra, míg a Honvéd utcában álló Bedő-ház a belga szecesszió és Victor Horta hatását mutatja. Más munkái, így a budapesti Újlipótvárosban emelt Palatinus-házak formálásán a német Jugendstil hagyott nyomot. - Komor Marcell (1868–1944) – Lechner Ödön irányzatának híve, Jakab Dezsővel közös irodája a századforduló legtermékenyebb műhelyei közé tartozik. Munkáik közé tartozik a marosvásárhelyi Közigazgatási Palota, a szabadkai zsinagóga és a városháza, valamint a budapesti Palace Szálloda. Komor az általa alapított Vállalkozók Lapja főszerkesztőjeként évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a magyar építészeti közéletre is; a harmincas években innen nőtte ki magát a modern architektúra első számú magyar fóruma, a Tér és Forma. - Raichle J. Ferenc (másképp Raichl, 1869–1960) – Szabadka és Szeged századfordulójának kiemelkedő építésze. Budapesten diplomázott, a szecesszió építészetével a hozzá hasonlóan apatini születésű Pártos Gyula ismertette meg. Szabadkán legfontosabb épülete az 1903-ban elkészült saját lakóháza, amelynek népművészeti ihletésű kerámiadíszén Lechner hatását lehet felfedezni. Szegeden fontos alkotásai a Gróf-palota, a Móricz-ház és a Vastag-ház. - Lajta Béla (eredetileg Leitersdorfer Béla, 1873–1920) – A századforduló egyik legfontosabb, egyéni hangú és innovatív építésze, nemzetközi rangú alkotó. Budapesten diplomázott, majd külföldi tanulmányutak után eleinte Lechner Ödönnel dolgozott együtt. Rendkívüli tehetsége már ebben az időben, a Lechner hatása alatt készült munkákon megmutatkozott. 1905 után eltávolodott mesterétől; a Malonyai Dezső néprajzkutató számára tervezett pesti villája a korabeli angol építészet formanyelvét magyar népi motívumokkal ötvözte – ez nagy hatást gyakorolt az ifjú Kós Károlyra. Más művein a skandináv építészet hatása mutatkozik meg; az 1908-ban tervezett Parisiana mulató (ma Újszínház) pedig kifinomult anyaghasználatával, díszletszerű homlokzatával már az art déco előfutárának tekinthető. Vas utcai iskolája, illetve a budapesti Szervita téren álló Rózsavölgyi-ház a modern építészet nagy jelentőségű hírhozói. A Salgótarjáni és a Kozma utcai izraelita temetőkben számos síremléke áll. - Málnai Béla (1878–1941) – Lechner és Lajta tanítványa, 1901-ben diplomázott a Műegyetemen. Haász Gyulával közös műtermében több budapesti bérházat tervezett az első világháború előtti években, amelyek a modern építészet fontos előzményei. A Ház folyóirat kiadójaként és főszerkesztőjeként a hazai építészeti közéletre is jelentős hatást gyakorolt. A két világháború között historizáló, art déco és modern stílusú épületeket is tervezett. - Kós Károly (eredetileg Kosch, 1883–1977) – A Fiatalok csoportosulásának alapító, egyben legnagyobb hatású tagja, az erdélyi, brit és skandináv hatásokat ötvöző nemzeti szecessziós irányzat megteremtője. Legfontosabb munkái közé tartozik Zebegény katolikus temploma, a Fővárosi Állat- és Növénykert számos épülete, a Székely Nemzeti Múzeum és a kolozsvári Kakasos templom. Megnyerte a budapesti Wekerletelep főterének beépítésére kiírt pályázatot, amely neki köszönhetően több építész bevonásával valósult meg. Grafikusként, íróként is jelentőset alkotott. ## A magyarországi szecesszió kialakulása, főbb irányzatai Az 1890-es években Magyarországon elsőként Spiegel Frigyes és Lechner Ödön munkáiban jelentek meg a szecesszió jegyei. A közös az volt, hogy mindketten a historizálás szerves továbbfejlesztésével kívántak új irányt mutatni. Spiegel több budapesti bérházának homlokzatát a kortárs francia építészet hatása alatt növényi ornamentikával és szimbolikus alakokkal díszítette, a hagyományos architektúra alapvető kereteit megtartva. A sokkal nagyobb visszhangot kiváltó Lechner évtizedek alatt kifejlesztett, sajátos stílusában a francia kora reneszánsz, a közel-keleti és az indiai építészet formai megoldásait ötvözte magyar népi díszítőmotívumokkal. Első komoly megbízása, az Iparművészeti Múzeum után következő munkáiból gyorsan eltűntek a historizáló jegyek, megmaradt azonban a népi motívumkincs innovatív alkalmazása, az eredeti, fantáziadús formák és az alapvetően síkban tartott homlokzattagolás. Lechner és csodálói által magyarosnak, nemzetinek, kritikusai által viszont ázsiainak, idegennek titulált formavilága a századfordulón a magyar építészet legvitatottabb jelenségei közé tartozott. Tehetséges követői számos megbízást kaptak, így stílusa gyorsan megjelent az ország számos részén, a fővárosban is. Ő maga azonban a Postatakarékpénztárt követően jelentős megbízás nélkül maradt. A Lechner-követők fénykora nagyjából a mester 1914-es haláláig tartott, és az első világháborút követően végképp lezárult, Lechner hazai reputációja azonban máig igen magas. 1907-ben Lechner elméletét követve, de ihletésben Erdély népművészete felé fordulva a frissen diplomázott hallgatókból létrejött a Fiatalok laza szerveződésű csoportja, amelynek tagjai a következő években sokszor dolgoztak együtt. A csoport a kortárs skandináv és brit építészetének hatása alatt alkotott, bár az első ilyen hatást mutató munka Lajta Bélának a Malonyai Dezső számára tervezett villája volt, amelynek jelentőségét Kós Károly hangsúlyozta ki. Mellette a Fiatalok közé sorolható Toroczkai Wigand Ede, Györgyi Dénes, Zrumeczky Dezső, Mende Valér, Jánszky Béla és Szivessy Tibor, valamint Kozma Lajos is. Zrumeczky és Mende fiatalon bekövetkezett halála, majd az első világháború lezárulta után a csoport kiemelkedő tagjai más irányokba indultak el, a kezdeti elvekhez egyedül Kós Károly maradt hű, aki még az 1940-es években is nagy hatással volt a magyar építészet fejlődésére. A külföldi hatások közül Bécsé jelentkezett gyorsan a századforduló hazai építészetében; elsősorban Otto Wagner, Josef Hoffmann és Adolf Loos építőművészetéé. A Lechnerrel is jó kapcsolatot ápoló Vágó József munkái mellett többek között a népszerű és sokat építő Kármán Aladár–Ullmann Gyula építészpáros házain figyelhető meg az osztrák társfőváros művészeti életének hatása. Otto Wagner tanítványaként indult pályáján Medgyaszay István is, aki azonban hazatérve ugyancsak egy magyaros stílus megtalálására fordította energiáit, sajátos formanyelvét a kor legkorszerűbb technológiájával, a vasbetonnal ötvözve. A századforduló további neves, ismert építészei és építészpárosai: Maróti Géza, Fodor Gyula, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos, Révész Sámuel és Kollár József, Jónás Dávid és Jónás Zsigmond, Hegedűs Ármin és Böhm Henrik, Korb Flóris és Giergl Kálmán, Löffler Sándor és Löffler Béla, Román Ernő és Román Miklós, Vágó László, Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond. A modernizmus, illetve az art déco első jelei már az 1910-es évek elején megmutatkoztak, elsősorban az olyanok munkáin, mint Lajta Béla, Málnai Béla és Haász Gyula, vagy Tőry Emil és Pogány Móric. Lechner utolsó, valószínűsíthetően tanítványaival közösen tervezett házain, így a kőbányai Szent László Gimnáziumon, vagy a Vajda Péter utcai iskolán ugyancsak erős távolodást érezni saját stílusától. Az első világháború és a trianoni békediktátum traumáját követően azonban egyértelműen a konzervatív szellem uralkodott el; az 1920-as években ez vált meghatározóvá a magyar építészetben. ### Szakmai közélet A magyar szecesszió meghatározó építészeinek idősebb korosztálya, például Lechner Ödön még historizáló modorban kezdte pályáját. A századforduló idején az építészek jellemzően már a budapesti Műegyetemen szerezték diplomájukat, majd külföldre (jellemzően Bécsbe, Münchenbe, Párizsba, Zürichbe) utaztak gyakorlati tudásért. Hazatérve általában ismertebb, tapasztaltabb mesterek keze alá dolgoztak, amíg össze nem gyűlt a saját iroda nyitásához szükséges tőke és tapasztalat. A századforduló építészműhelyének jellegzetessége az alkotópáros: a két, nevét és tehetségét az irodához adó építészek egyike jellemzően a művészi, a másik az adminisztratív és az üzleti tevékenységekért felelt. A korban számos külföldi és magyar szaklap segítette az építészek tájékozódását; a legfontosabbak a Vállalkozók Lapja, A Ház, a Magyar Pályázatok (később Magyar Építőművészet). Az 1867-ben alakult Magyar Mérnök és Építész Egylet mellett fontos az 1902-ben létrejött a Magyar Építőművészek Szövetsége. ## Középületek Bármily rövid volt is, a magyar városokon a szecessziós építészet időszaka jelentős nyomot hagyott. A 19. század második felének gazdasági fellendülését folytatva, elsősorban a mezőgazdaság és a kereskedelem fejlődésének hatására, főleg alföldi városaink kezdtek jelentős építkezésekbe; a korban született közigazgatási épületek közül nem egy az építészet és az iparművészet páratlanul egységes, gazdag tárháza. Az alapvetően historizáló városként kiépült Budapesten ugyancsak jelentős középületeket emeltek szecessziós stílusban, elsősorban Lechner Ödönnek és követőinek köszönhetően. ### Közigazgatás bélyeg\|300px\|A városháza homlokzatának részlete, Kiskunfélegyháza - Városháza, Kecskemét (1893–1897) – Lechner Ödön és Pártos Gyula pályázatnyertes tervei alapján épült. Lechner Franciaországban töltött éveinek eredményeként a francia kora reneszánsz hatását mutatja, amelyet a tervezők magyar népi motívumokkal tettek változatosabbá. A historizálás és a szecesszió határvonalán álló épület 1911-ben, a kecskeméti földrengésben megrongálódott. A homlokzatot Lechner irányításával állították helyre. - Városháza, Újpest (1898–1900) – Az akkor még önálló településen, Újpesten a városházára kiírt pályázatot Böhm Henrik és Hegedűs Ármin nyerték; a négyzetes alaprajzú, háromszintes, torony nélküli épület kevesebb mint másfél év alatt elkészült. A vakolt és téglával burkolt homlokzatok a Lechner által tervezett kecskeméti városházának a hatását mutatják. - Városháza, Kiskunhalas (1905–1906) – A régi városháza felhasználásával emelt nagyméretű, négy szárnyból álló és a közigazgatási funkciók mellett többek közt színházteremnek, étteremnek, üzleteknek is helyet adó komplexum szecessziós stílusban épült. A többféle színű, höbörcsös vakolattal burkolt homlokzatokat sgraffitoeljárással kialakított ábrázolások díszítik. Építészek: Hikisch Rezső és Kotál Henrik. - Közigazgatási Palota, Marosvásárhely (1905–1907) – Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján épült, háromszintes, 60 méter magas toronnyal ellátott komplexum. A vakolt, kevés színes kerámiával burkolt homlokzatú épület képében fontos szerepet tölt be a színes majolikatető. A belsőt eredetileg Róth Miksa műhelyében készült üvegablakok díszítették. A városházának emelt épületben ma a megyei prefektúra és a tanács működik. - Városháza, Szabadka (1906–1912) – A város 1906-ban írt ki pályázatot az új székház tervezésére, amelyet Komor Marcell és Jakab Dezső bécsi barokk stílusú terve nyert meg. Ezt Bíró Károly polgármester javaslatára szecessziós stílusban átdolgozták. Az épület 1910-re, belső dekorációja 1912-re készült el. A négyudvaros épület a maga 16 ezer négyzetméterével a korszak legnagyobb közigazgatási komplexumainak egyike. Tornya 72 méter magasra nyúlik. - Városháza, Kiskunfélegyháza (1909–1911) – Az épületet többszöri sikertelen pályázat után, a város felkérésre Vas József tervei alapján kezdték építeni, akinek váratlan, 1910-es halálát követően Morbitzer Nándor fejezte be a munkálatokat. A Zsolnay-kerámiával gazdagon díszített homlokzatok egyértelműen Lechner Ödön munkásságának hatását mutatják. - Községháza, Poroszló (1910 k.) – a Polgáry István budapesti építész által tervezett községháza a kisebb méretű, de igényes kiképzésű közigazgatási épületek szép példája. Az U alaprajzú, földszintes tömb homlokzatait változatosan rakott nyerstégla burkolat borítja, a hullámzó oromzattal kiemelt középrizalit felett kecses huszártorony áll. - Megyeháza, Kolozsvár (1910) – A Huber József tervei alapján emelt épület gótikus és keleti építészeti elemeket ötvöz magyar népi formakinccsel, letagadhatatlanul Lechner Ödön munkáinak hatására. Eredetileg a Kereskedelmi és Iparkamara székháza volt, 1948 után városházaként is használták. - Megyeháza, Debrecen (1911–1913) – Budapesti építészek: Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezhették meg Hajdú vármegye székházát, országos pályázat nyerteseként. A szimmetrikus, háromszintes főhomlokzatot enyhén előrelépő középrizalit uralja, manzárdtetejére ültetett, szecessziós vonalú toronnyal, amelynek csúcsán Árpád fejedelem szobra áll. A sárgás vakolaton a népi öltözködési kultúrát idéző rátétként ülnek a pécsi Zsolnay-porcelángyárban előállított terrakottaelemek, amelyek a nyílászárókat keretezik. A homlokzat síkját a bejárat és az első emeleti erkély „üregei” bontják meg. A stukkódíszes nagyterem ólmozott ablaküvegei Kernstok Károly tervei alapján készültek, Árpádot és a többi honfoglaló vezért ábrázolják. ### Kulturális épületek, intézményi székházak A nagy kulturális középítkezések korszaka a millenniumi ünnepségekkel lezárult Magyarországon. Ennek részeként készült el első szecessziós múzeumépületünk, a Magyar Iparművészeti Múzeum és az Iparművészeti Főiskola otthona a budapesti Üllői úton. Lechner Ödön munkája a magyar iparművesség dicsérete, szinte minden részletében magyar mesterek munkája. Építészeti kiképzése a Lechner által kidolgozott formanyelv első, összegező jellegű vívmánya. A múzeum aulájának egyrétegű, fémből készült födéme a maga korában úttörő jelentőségűnek számított; az előregyártható épületelemek tervezésével Lechner nemcsak gyors építkezést tett lehetővé, de korához képest úttörő gondolkodásról is tanúbizonyságot tett. Az Iparművészeti Múzeum és Lechner hatását a kor számos kulturális épülete mutatja. Magának a mesternek a munkái közül egy másik főmű, a Magyar Földtani Intézet Stefánia úti palotája érdemel említést. Az Iparművészetihez hasonló, a historizáló tradíciókból kiinduló homlokzati kialakításhoz itt ugyancsak szokatlan színek járulnak; a részletek formanyelve már eredetibb, szabadabb, mint az Üllői úton. Lechner formanyelvének első számú népszerűsítője Komor Marcell és Jakab Dezső párosa; a kulturális középületek közül neki köszönhető a kecskeméti Iparosotthon (1906), valamint a marosvásárhelyi Kultúrpalota. Utóbbi 1911–1913 között épült, és nemcsak a magyaros szecesszió törekvéseinek egyik csúcspontja, hanem a gödöllői művésztelep alkotóinak egyedülálló remeke is. A gazdag, plasztikus homlokzatot, amely Komor és Jakab leginkább kiérlelt, harmonikus munkái közé sorolható, kő- és bronzszobrok, valamint kerámia díszítik; a színes tetőzet a Zsolnay-gyárban készült. A harmadik emelet magasságában Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor mozaikja emeli ki a középrizalitot. A Tükörterem üvegfestményeit Toroczkai Wigand Ede és Nagy Sándor tervei alapján Róth Miksa műhelyében állították elő; az ablakokon a székely népi építészet és művészet, valamint a székely-magyar mondavilág történetei jelennek meg. Ez az ablaksorozat a korszak legjelentősebb iparművészeti alkotásai közé tartozik. A kor múzeumépületei közül mindenképp említést érdemel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, amely Kós Károly tervei szerint készült el 1911–12-ben. A Kós jellegzetes stílusát mutató épület két, eltérő magasságú, meredek ívelésű tetővel fedett oldalszárnyát kétszintes nyaktag köti össze, amelyre templomszerű torony ül rá, fiatornyos sisakkal. Ez alatt nyílik a bejárat. Az épület apró udvarát ugyancsak a székelyföldi erődtemplomok által ihletett kőkerítés veszi körbe. Az erdélyi építészettől idegen módon az udvar kapuját és a tornyot zöld mázas kerámiacseréppel fedték – ez nyilvánvalóan Lechner hatását tükrözi. Az előadóművészeti céllal emelt épületek, jellemzően a megbízó ízlését tükrözve, stilárisan egészen eltérő formát ölthettek. Vágó József és Vágó László tervei alapján épült (és később a tulajdonukba is került) a városligeti Feld-színház (később Városligeti Színkör), amely a bécsi szecesszió hatását mutatta, magas minőségű, szépen formált épületként. Ugyanez igaz a szintén Vágóék által tervezett Nemzeti Szalon homlokzatára. A Lajta Béla tervei alapján épült Parisiana Mulató (ma Újszínház) a Közel-Kelet ókori építészetének hatását mutatja, de Lechnerétől egészen eltérő módon; a templomszerű, monumentális hatású homlokzat drága anyagokból készült, és formavilágában már az art déco építészet előfutáraként értékelhető. A Medgyaszay István által tervezett Veszprémi Petőfi Színház, a nagykanizsai színház (ma mozi) és a Soproni Petőfi Színház áttervezése, amelyek a stílusjegyek mellett egyúttal a korszerű vasbetonépítészet hazai úttörői is. Medgyaszay a vasbeton innovatív használatát olyan, csak rá jellemző elemekkel vegyítette, mint a karzat-konzolok, betonkeretes ablakok, az erőteljes hatású, höbörcsös homlokzati vakolat, vagy a pergolás tetőteraszok. Munkáira ugyancsak jellemző a sgraffito-technikával készült homlokzati díszítések és az üvegmozaik ablakok használata (Nagy Sándor társművésszel). A funkcionális szempontból vitatható megoldású veszprémi Laczkó Dezső Múzeum építészeti elemei (homlokzati szalagablakok, jellegzetes erkélymellvéd és párkányzat) közt egyesek már a következő stíluskorszak felé mutatnak. A korban emelt színházépületek közül említésre méltó az eredetileg Márkus Géza tervei alapján emelt, mára teljesen átépített budapesti Erkel Színház (eredetileg Népopera) és a Magyar Ede munkáját dicsérő kaposvári Csiky Gergely Színház. ### Oktatási épületek A jelentős népszaporulat a 19–20. század fordulójának Magyarországán nagy iskolaépítő programokat tett szükségessé. A legtermékenyebb alkotók közé tartozik a minisztériumi alkalmazásban álló Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond párosa, akik több száz oktatási épületet terveztek. A fővárosi tisztségviselőként dolgozó Hegedűs Ármin nevéhez ugyancsak számos iskola kötődik, nem egyszer Böhm Henrikkel közös munkaként. Budapest legjelentősebb iskolaépítési programját Bárczy István főpolgármester rendelte el; ennek keretében 1909–1912 között 36 állandó iskolaépület készült el. A megjelenő modern, reformszemléletű pedagógiai irányzatok szellemében ezen épületek tervezésénél nagy hangsúlyt fektettek a korszerű testnevelés lehetőségeinek megteremtésére, a könyvtárak és a közösségi helyiségek kialakítására. bélyeg\|300px\|Az egykori Vakok Állami Intézete épülete - Vakok Állami Intézete (ma Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Diákotthona és Gyermekotthona), Budapest, 1899–1904. – Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond tervei szerint épült, kormányzati beruházásban. Utcafrontján a Lechnerre jellemző téglaszalagos tagolás mellett a keleti építészetből kölcsönzött és gótikus formák jelennek meg. A kerámiadíszítés visszafogott, inkább csak kiegészítő szerepet kap. A tetődíszek mára elpusztultak, de az épület nagyterme, a Nádor Terem ma is őrzi eredeti kiképzését. - Wechselmann Ignác és Neje Neuschloss Zsófia Vakok Tanintézete (ma Mozgásjavító Általános Iskola, Szakközépiskola, Egységes Gyógypedagógiai Intézet és Diákotthon), 1905–1908 – Lajta Béla első jelentős középülete, amely a Pesti Izraelita Hitközség megbízásából készült, abból a hagyatékból, amelyet a névadó Wechselmann Ignác, Ludwig Förster megbízottjaként a Dohány utcai zsinagóga építését felügyelő építész-vállalkozó rendelt e célra. A négyszintes, téglával és terméskővel burkolt épületet a nagy tömegek és a sík felületek uralják, amelyeket népművészeti ihletésű díszítmények egészítenek ki. A bejárati kapu boglyaíve a korban különösen magyarosnak tartott motívum, amely egyszersmind megjelenik a skandináv építészetben is. A kovácsoltvas kerítés betétein magyar verssorokat domborítottak Braille-írással. A belső terek épített részletei nagyrészt megvannak, de az egykori bútorzat mára eltűnt. - Zeneakadémia (ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem), Budapest, 1907 – Az 1875-ben, Liszt Ferenc vezetésével megalakult Zeneakadémia új épülete nyílt tervpályázatot követően, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján épült meg, az eredeti, merész, Lechner hatását mutató homlokzatot azonban kénytelenek voltak a konzervatívabb közízlésre hangolni. Az épület így is a magyarországi szecesszió egyik legszebb alkotása, különösen belső terei az építészet, az ipar- és képzőművészet páratlan összhangját mutatják. Kivitelezésében a kor legfontosabb mesterei vállaltak szerepet; az üvegablakokat Róth Miksa műhelye szállította, a padló- és falburkolatokat a Zsolnay-gyár, a nagyterem karzatának vasbeton szerkezetét Zielinski Szilárd tervezte. A homlokzati dekoráció elkészítésében Telcs Ede, Maróti Géza, Strobl Alajos és Senyei Károly működött közre. A belső terek közül kiemelkedik a földszinti és a Körösfői-Kriesch Aladár falképével díszített emeleti előcsarnok, a nagy koncertterem, a könyvtár, valamint a kisterem. Az épület a mai napig számos eredeti berendezési elemet őriz. 2013-ra – az eredeti tervek alapján – teljesen felújították. - Temesvári Piarista Gimnázium (ma Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum), Temesvár, 1909. – A piaristák új gimnáziumi épülete a város főépítésze, Székely László tervei alapján épült fel, három év múlva pedig a mellette felépített templomot is használatba vették. A világos, tágas előadótermeknek, a jól felszerelt természettudományi laboratóriumoknak, a rajzteremnek és a tornateremnek köszönhetően az új gimnázium az ország legmodernebb iskolái közé számított. Az épület homlokzatait előreugró, manzárdtetős rizalitok és kissé nehézkes, orientalizáló elemek tagolják. - Magyar Királyi Állami Főgimnázium (Tündérpalota), Budapest, 1909–1911. – A főváros Gaál Mózes iskolaigazgató közbenjárására egy 2095 négyszögöl nagyságú, négy utca által határolt telket ajándékozott a tanintézmény részére. Az oktatási minisztérium megbízásából Gaál Mózes és Kőrössy Albert Kálmán építész külföldi tanulmányútra indult, hogy építészeti és pedagógiai szempontból tanulmányozva a legújabb középiskolákat, tapasztalataikat az iskolaépület megtervezésénél felhasználhassák. Az újonnan elkészült épület a kor egyik legkorszerűbben felszerelt gimnáziuma volt, hatalmas közösségi terekkel (díszterem, zsibongó). Az épület kétemeletes, szimmetrikus, rizalitos elrendezésű. Alaprajza szélesen elnyújtott H-alak. Főbejárata a Könyves Kálmán körút felől van, ahol egy kisebb kert fogadja a látogatót. Az épület teteje pártázatos kiképzésű. A tető gerincén mázatlan, félcsillag alakú idomcserepek futnak végig. Jelenleg a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytára és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) működik az épületben, amit 2013-ban újítottak fel. - Református Főgimnázium és Jogakadémia, Újkollégium (ma Kecskeméti Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium), Kecskemét, 1909–1913. – Az alföldi város részben újonnan kialakított központi térrendszerének meghatározó eleme a Mende Valér tervei szerint emelt hatalmas, csaknem a teljes tömböt befoglaló iskolaépület. A homlokzatokon durván faragott terméskő, barna kerámiadomborművek és vakolt felületek váltakoznak. A Széchenyi térre néző, oldalt óratornyos, három tengelyes, előreugró középrizalit uralja, amelynek második szintjén reprezentatív dísztermet alakítottak ki. A piros cseréptetők, a tornácok, a kerámia- és fémelemeken megjelenő népművészeti motívumok a finn nemzeti romantika hatását mutatják (Mende a Fiatalok csoport tagja volt). - Fővárosi VIII. Kerületi Felső Kereskedelmi Iskola (ismertebb nevén Vas utcai iskola, ma Széchenyi István Gyakorló Kereskedelmi Szakközépiskola), Budapest, 1909-1913. – A Bárczy-féle iskolaépítő program mintaépülete, a legnagyobb költségvetésű és leginkább minőségi beruházás. Lajta Béla egyetlen fővárosi megbízásra készült épülete; a belső kialakításában a Lajtánál dolgozó Kozma Lajos működött közre. Utcai frontja Peter Behrens munkáinak hatását tükrözi, ez a modern építészet egyik legfontosabb előfutárává teszi a házat itthon. A belső közlekedő és közösségi terek kialakítása rendkívül igényes és gazdagon díszített, ugyanakkor nem mellőzi a praktikus szempontokat sem. Az épületben a mai napig számos eredeti berendezési tárgyat őriznek. - Városmajor utcai iskola (ma Városmajori Gimnázium és Kós Károly Általános Iskola, Városmajor utcai Óvoda), Budapest, 1910. – Kós Károly és Györgyi Dénes közös műve. A lejtős terepen álló komplexum valódi méretét nehéz felmérni a tömegek változatos tagolása miatt, amely ellensúlyozza az egyszerű homlokzatképzést. A finn építészetnek a Fiatalokra jellemző hatása konkrét elemeken, például a főbejárat kőkeretezésén is megfigyelhető. - Áldás Utcai Általános Iskola, Budapest, 1911–1912. – A Bárczy-féle iskolaépítő program keretében ezt az épületet Zrumeczky Dezső tervezte, akinek ez a legjelentősebb önálló munkája. A Fiatalokra jellemző, egyszerű, vakolt homlokzatokat itt is magastetők és tornyok egészítik ki, az erdélyi és a finn építészet tárházából kölcsönzött motívumokkal. A gondosan faragott farészletek egyedi hangulatúvá teszik az épületet. - Elemi iskola (ma Szűts József Általános Iskola), Kiskunhalas, 1912–1913. – A Fiatalok csoportjának egyik legszebb megvalósult munkája, a budapesti Áldás utcai és Városmajor utcai iskolák vidéki párhuzama. Tervezője, Györgyi Dénes, a téglával burkolt főbejárati rizalitot két magasra nyúló, hegyes toronysisakkal emelte ki, az oldalszárnyakkal viszont a környék alacsonyabb beépítéséhez igazodott. - Közigazgatási Főiskola (ma városháza), Kassa, 1913–1914. – Kopeczek György tervei alapján épült, késő szecessziós, enyhén historizáló komplexum. A háromszintes épület főfrontján a kiugró, öt szint magas középrizalitot szélesen ívelő oromzat koronázza, tetején óratoronnyal. A síkban tartott homlokzatot az emeletenként változó formájú ablakok és a középen domborúan előreugró zárterkély élénkíti. - Szent László Gimnázium, Budapest, 1914–1915 – Lechner Ödön és Vágó József tervei alapján épült kései szecessziós stílusban. A hatalmas épület Kőbányán található. A belső és külső tereket is egyaránt kő tagolóelemek és magyaros motívumok díszítik. A Kőrösi Csoma Sándor út és az Ónodi utca mellett húzódó két háromemeletes szárnyat egy íves sarokszárny kapcsolja össze. A sarokszárny udvar felőli oldalán található a főlépcsőház. Az Ónodi-szárny végén az épület már csupán egyemeletes, míg a Kőrösi-szárny végén az udvar felől három, az utcafront felől kétemeletes. ### Kereskedelem, szolgáltatások A századforduló új kereskedelmi épületei részben a 19. század eleje óta jelen lévő fedett passzázsok kialakítását folytatják. Ilyen a keleties stílusban épülő, majolikával díszített budapesti Párizsi udvar (Schmahl Henrik, 1912–1913 körül), vagy a nagyváradi Fekete Sas-palota (Komor Marcell és Jakab Dezső, 1907–1909). Előbbi eredetileg bankszékházként és lakóépületként is funkcionált, az utóbbiban az üzletek mellett lakások, szálloda és színházi- és mozielőadásokra használt termek kaptak helyet. A kisebb üzletházak kialakítására mindinkább az utcaszinthez közeli, kereskedelmi célú szintek nyitott, átlátható kialakítása és az ezek feletti lakószintek tiszta elkülönítése lesz a jellemző. A műfaj úttörője a Lechner Ödön által tervezett Thonet-ház (1890) a budapesti Váci utcában, amelynek Zsolnay-kerámiával burkolt homlokzata és flexibilis vázszerkezete már a modern üzletházakat előlegezi meg. Hasonló példa a közeli Szervita téren álló három épület, a Török Bankház (Hegedűs Ármin–Böhm Henrik, 1905), Szénássy és Bárczai Áruháza (Jónás Dávid és Zsigmond, 1908), és a Rózsavölgyi-ház (Lajta Béla, 1911), valamint a Dohány utcában található Árkád Bazár (Késmárky és Illés Játékáruháza, Vágó József–Vágó László, 1912). A funkció kivételes, egyedi példája a kétszintes, díszes homlokzatú nagyváradi Deutsch-ház (valószínűleg Sztarill Ferenc, 1906 körül). Az első önálló áruházi épület Magyarországon a Sziklai Zsigmond tervei alapján emelt Párisi Nagy Áruház volt a budapesti Andrássy úton. A Goldberger Sámuel megbízásából 1909–1911 között épített, a környezettől elütő stílusa és magassága miatt komoly rosszallást kiváltó ház a kor nagy nyugati áruházépületeinek mintáját követte hatemeletes belső átriumával és lapostetejével, amelyen télen korcsolyázni is lehetett. A homlokzatot egyetlen hatalmas „boglyaív”, a kor népszerű építészeti motívuma uralja. Mivel a kisebb üzletek funkciója, kialakítása gyorsan avul, a századfordulóból kevés eredeti üzletbelső- és portál maradt fenn. Budapesten a legszebb, ma is eredeti állapotát mutató bolt a Philanthia virágbolt (Váci utca 9.), amely Kőrössy Albert tervei alapján készült, 1906-ban. Az eredeti bútorzatot Márk Lajos falképei egészítik ki; a portált a harmincas években a Haas és Somogyi cég némileg átalakította. Nem messze, a Szent István tér 15. alatt a szecessziós kereskedelem másik, kivételesen igényes emléke található: Hecht Jónás és Fia férfiruha-nagykereskedésének portálját Lajta Béla tervei alapján építették, 1907-ben. A rézlemezzel és eozinmázas kerámialapokkal burkolt földszinti homlokzat a korszak legszebbjei közé tartozik. Vidéken a legszebb, épségben megmaradt kisebb kereskedelmi épületek közé sorolható a szolnoki Kádár-cukrászda (Jánszky Béla, 1912 körül). ### Fürdők, szállodák A századfordulón gyorsan növekvő és az utazók körében is egyre népszerűbbé váló Budapesten természetes igény mutatkozott új szállodákra. A Duna-korzón és a Belvárosban álló, historizáló stílusú meglévő szállók után újabbak épültek a város egyik főútjának számító Rákóczi úton. Az 1914-ben megnyitott, Hikisch Rezső és Ágoston Emil tervei alapján épült 145 szobás Astoria Szálló alapvetően elegánsan klasszicizáló épület, csak részleteiben mutatja a szecesszió hatását. Néhány száz méterrel arrébb három évvel korábban adták át a 150 szobás Palace Szállót. Komor Marcell és Jakab Dezső alkotása ízig-vérig lechneri munka, amelyen a jellegzetes kerámiadíszek mellett népi ihletésű fatornác is megjelenik, a hetedik emelet magasságában. A ma is működő szálloda értékes belső tere, akárcsak az Astoriánál, a földszinten elhelyezkedő étterem. A Palace a második szinttől U alaprajzú – ez a kor lakóházainál is bevett elrendezés azt segítette elő, hogy minél több utcai szobát lehessen elhelyezni az épületben. Hasonló alaprajzzal épült fel a 173 szobás Park Szálló a Rákóczi út végén, a Keleti pályaudvar szomszédságában 1912-re, Gondor Rezső tervei alapján. A főváros mellett a vidék is számos értékes szállodaépülettel gazdagodott a korban. A Pannónia (ma Dacia) Szálloda Szatmárnémetiben 1899–1902 között épült Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei alapján, akiknek ez volt az első nagyobb közös munkájuk. Gazdagon díszített (az Iparművészeti Múzeum hatását mutató) homlokzatai, mázas cserépteteje, igényes belső kiképzése a Lechner-iskola legjobb munkái közé emelik az épületet, amely ma is eredeti funkciójában működik. Sajnos nem mondható el ugyanez a szentesi Petőfi Szállóról, amely 1896–1899 között épült Komor Marcell tervei alapján, ugyancsak Lechner hatása alatt. A két- és háromszintes épület homlokzatait, mivel a kerámia drágának bizonyult, vakolatból és gipszből kialakított növényi ornamentika és a Lechnertől ismerős sávok díszítik, a kupolákat mázas cserép helyett dombormintás bádoggal borították. A szállóban, amely az 1990-es évek óta üresen áll, színházterem is épült. Magyarország egyik legpatinásabb szállodája az 1699-ben alapított debreceni Aranybika, amely jelenlegi főépületét 1915-ben kapta. A Hajós Alfréd tervei alapján emelt épület főbejárata a hosszú Piac utcai homlokzat szélére, két finoman kiugró rizalit közé került – ez a korban jellegzetes, U alakú belsőudvaros szállodák felépítését idézi. A késő szecessziós, gazdagon tagolt homlokzatot a sarkon nagyméretű torony zárja le. Mint a fenti példák is mutatják, a nagyobb vidéki építkezéseket gyakran fővárosi építészek nyerték el, nyílt pályázatokon. A pécsi Király utcában álló Pannónia (ma Palatinus) Szálloda kivételnek számít a jó minőségű épületek között: a helyi szecessziós építészet meghatározó mestere, Pilch Andor tervei alapján épült fel 1913–1915 között. Ugyancsak U alaprajzú, de a szokásostól eltérő módon udvara teljesen nyitott az utcaszintre. Nem messze, a Széchenyi téren ugyancsak ekkortájt épült fel a Nádor Szálloda, rendhagyó, három szintjén loggiákkal tagolt homlokzattal. Egyik legkésőbbi szecessziós szállóépületünk a budai Gellért Szálló a Gellért gyógyfürdővel, amely a tervezésére kiírt pályázat két első díjazott munkájának vegyítéseként, Hegedűs Ármin–Sebestyén Artúr–Sterk Izidor kollaborációjában épült fel. A két funkció ötvözése a korban egyáltalán nem szokatlan, de itt a legegységesebb és reprezentatívabb. Az 1909-től épített, de a háború miatt csak 1918-ban átadott, nagyméretű tömbön kupolás rizalitok jelölik a szálloda és a fürdő szobordíszes bejáratait. A fürdő belsejét gazdagon díszítették színes ólomüvegekkel és Zsolnay-kerámiadíszekkel. A női részleg a második világháború alatt, egy belövésben megsemmisült, ám a férfi termálrészleg kék alaptónusú csempe- és mozaikburkolata a mai napig eredeti képét mutatja. A főváros másik nevezetes szecessziós fürdőépülete a Dohány utcai Hungária fürdő, amely a már meglévő Continental Szállodát kiegészítve épült fel Ágoston Emil tervei alapján, 1908–1909 között. A magasba törő rizalitok és ablakok által uralt, kővel borított homlokzat a Jugendstil hatását mutatja, e nemben a legszebbek közé tartozik Budapesten. Az ugyancsak igényesen kiképzett, széttolható üvegkupolával fedett fürdőcsarnok mára teljesen lepusztult, a homlokzatot a tönk széléről rekonstruálták eredeti formájára 2010-re, amikor az épület hotelként nyílt meg újra. A kor vidéki fürdőépületei közül említést érdemel az 1905-re felépült Árpád Fürdő Székesfehérváron. Földszintes, cour d’honneurös tömbjét pavilonszerű tömegek tagolják, homlokzata historizáló és szecessziós jegyeket ötvöz. A századforduló legszebb városi léptékű együttesei közé sorolható a vajdasági Palics üdülőterülete, amelynek meghatározó épületei, a Vigadó, a víztoronnyal kombinált bejárat és a Női fürdő Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján készültek. ## Lakóépületek ### Városi lakó- és bérházak A historizáláshoz képest a szecesszió kevés újdonságot hoz a lakóépületek építészetében a funkció terén. A körfolyosós bérház alaptípusa továbbra is jellemző volt, de jelentős változást hozott a felvonók megjelenése a 20. század elején; ennek következtében a legfontosabb lakószintekké az addigi első-második emelet helyett a házak felső szintjei váltak. Mind Budapesten, mind a vidéki nagyvárosokban számos lakó- és bérházat emeltek a korban; egyes építészirodák kifejezetten erre a műfajra specializálódtak, mint például Fodor Gyula, a Román testvérek, Kármán és Ullmann, vagy Révész és Kollár műhelyei. A főváros bérházépítészetére kifejezetten jellemző volt a változatos, igényes, reprezentatív forma- és anyaghasználat; ennek következtében a szecessziós lakóépületek máig nagy népszerűségnek örvendenek, és nem egy közülük örökségünk megbecsült és védett emléke. A telepes lakásépítés a századfordulón egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A kor legismertebb példája a budapesti Wekerletelep. Területét Wekerle Sándor pénzügyminiszter kezdeményezésére 1908-ban vásárolta meg az állam, tízezer munkáslakás építésének céljára. A területrendezés Győri Ottmár tervei alapján valósult meg, a főtér tervezésére kiírt pályázatot pedig Kós Károly nyerte meg, aki több más építészt is bevont a munkába. Az épületeket többek között Györgyi Dénes, Zrumeczky Dezső, Schodits Lajos és Eberling Béla, valamint Wälder Gyula tervezték; a terület 1084 lakóházának java földszintes és egyemeletes. A tömeges lakásépítések közül építészeti színvonala kiemeli az Óbudai Gázgyár tisztviselő- és munkáslakótelepeit; az előbbi Reichl Kálmán, az utóbbi Almási Balogh Loránd tervei szerint valósult meg. A telepes lakásépítés speciális kategóriáját képviselik a művésztelepek, ebben az időben például Kecskeméten, Zebegényben és Gödöllőn. ### Villák, lakóházak, kastélyok, kúriák A kastélyépítészet évszázados hagyománya a 20. század elejére Magyarországon a múlté. A családi otthonok már kevésbé a reprezentativitást szolgálják, mint inkább a hétköznapi életet. A kivételek közé tartoznak a városi villák, például a Lechner Ödön által tanítványaival, Komor Marcellel és Jakab Dezsővel közösen tervezett budapesti villa Sipeki Balás Béla Zala vármegyei főispán számára. A nem túl nagyméretű, de látványos épület szinte teljes földszintje a kétszintes közlekedővel, az egybenyitható szobákkal és a télikerttel a család társasági életét szolgálta, míg a privát helyiségek az emeleten helyezkedtek el. Lechner lakóépületei közül kiemelkedik még a testvére, az orvos Károly számára tervezett kolozsvári Lechner-ház, amely homlokzati kompozíciójában több párhuzamot mutat a Balás-villával. A korban emelt kastélyépületekre jellemző, hogy a szecessziós stílusjegyeket historizáló elemekkel keverik. Ilyen például a Lechner által tervezett mozsgói Biedermann-kastély, vagy a budapesti Sacelláry-kastély. A reprezentatív városi villák közé sorolhatjuk a Spiegel Frigyes tervei alapján 1907–1908 között emelt budapesti Schanzer-villát, amely a historizáló stílusú Andrássy úti villák sorát folytatja. Az 1941-től sokáig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházaként szolgáló épület belső díszítéséből is sokat megőrzött. Nem messze tőle áll a Léderer-palota (Bálint Zoltán és Jámbor Lajos, 1907), amely két funkció sajátos egyvelege: az utcával párhuzamos, díszes frízzel és eltérő ablakosztással kiemelt épületrészben kapott helyet a „palota”, azaz a család lakóhelyiségei, míg a mellékutcára néző hátsó szárnyba bérlakásokat telepítettek. A Fiatalok körébe tartozó építészek a reprezentativitásnál jellemzően többre tartották a népi építészetre utaló formajegyeket, lakóházaik pedig többnyire a brit Arts and Crafts movement hatását tükrözik. Fontos előkép a William Morris által tervezett, az 1860-as években emelt Red House, amelynek hatása érezhető például a Toroczkai Wigand Ede által Vaszary János számára tervezett tatai villánál, de akár Kós Károly saját, sztánai lakóházánál, a Varjúvárnál is. Országosan egyedülálló szecessziós villaegyüttes található Budán, a Kissvábhegyen. Az eredetileg negyven épület mindegyikét Árkay Aladár tervezte az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület megbízására, 1911–1913 között. Az egy-kétemeletes, különféle stílusokban tervezett, így változatos utcaképet adó villákba az egyesület tagjai költöztek be, de készült egy 80 személyes kollégium és egy 15 lakásos bérház is (utóbbiak a második világháborúban elpusztultak). Árkay saját lakóházát is a közelben építette fel ugyanekkor, az Alma utca 1. szám alatt. A szecessziós építészet változó megítélésére jó példa Árkay Aladár egy másik munkájának, az Andrássy út 129. alatt 1910-re elkészült Babocsay-villának a sorsa. Babocsay Hermann építési vállalkozó kétszintes háza a maga korában építészeti szenzációnak számított Budapesten. Lázár Béla így írt róla 1910-ben: „Aki aztán a műalkotást megillető érdeklődéssel közeledik az Andrássy út utolsó villájához, az Árkay Aladár tervezte Babocsay-villához, hirtelen egy sajátos hatás rabja lesz. Azonnal megérzi, hogy itt egy finoman, sőt magyarosan érző, eredeti képekben gondolkozó művész alkotásával került szembe. Halk, de derűs, élénk és kecses ritmusba fogott dallamok szállnak felénk. Megérezzük, hogy itt harmónia keletkezett, mert egy modernül gondolkodó építtető került össze egy a modern embert megértő építésszel, s e harmóniából szépségek fogantak.” A kerámiával gazdagon díszített, változatosan tagolt külsejű épületben a nyilvánosságnak szánt helyiségek a kétszintes hall köré kerültek, az emeleten pedig hét hálószoba kapott helyet. A Babocsay-villa az első világháborút követő évekre elvesztette az újdonság erejét, és számos szecessziós villához hasonlóan átépítették, leegyszerűsítve formavilágát. Ma Szerbia budapesti nagykövetségének ad helyet. ## Egyházi építészet A 19–20. század fordulóján folytatódott a korábbi tendencia, és az egyházak egyre kevesebb szerepet vállaltak építtetőként, illetve beruházói tevékenységük áttevődött a szakrális épületekről a közösségi, szolgáltató, egészségügyi funkciókra. A kor kiemelkedő templomépületei nem jellemezhetők egységes stílussal, inkább egy-egy építész (Lechner Ödön, Kós Károly, Medgyaszay István) életművébe illeszkednek szervesen. A templomépítészetben a szecesszió (olykor neostílusokkal vegyítve) tovább élt, mint más területeken; jó példa erre az elhúzódó építkezés miatt csak 1941-ben befejezett pápai református templom, Dudás Kálmán munkája. Magyarország szakrális építészetére igazán hosszan tartó hatást Kós Károly és a Fiatalok munkássága gyakorolt. A két világháború között az ő hatásukat mutatja Szeghalmy Bálint számos munkája, például az 1938-ban felszentelt miskolci Deszkatemplom, a 20. század második felében pedig a magyar organikus építészet alkotói folytatták hagyományaikat. ### A kor fontosabb templomépületei (az építés időrendjében) - Szent László-templom, Budapest-Kőbánya, 1894–1899. – A számos stíluselemet ötvöző templom Lechner Ödön tervei alapján épült, az 1881-ben önállóvá vált kőbányai plébánia számára. A hatszögű középtornyot két kisebb fiatorony kíséri, a templom gótikus tömegarányait nem csak ez, de a hajó és a szentély tagolása is erősíti. A színes, vidám összhatású külsőt tégla és a Zsolnay-gyárban készült kerámia borítja. A berendezés Tandor Ottó munkája. - Havas Boldogasszony templom, Zebegény, 1908–1909. – A magyar szecessziós templomépítészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb példája. Kós Károly és Jánszky Béla tervei alapján épült, a Fiatalok csoportjának egyik első eredményeként. Az aszimmetrikus homlokzatú, tömegtagolásával és egyes részletmegoldásaival a román kori templomok misztikus hangulatát idéző épületben Körösfői-Kriesch Aladár és tanítványai készítették a belső falfestését, a berendezést Kós tervezte, a keresztelőmedence Györgyi Dénes munkája. A főhomlokzat vakolatdíszítése az eredeti, de meg nem valósult tervek alapján 2010-re készült el. - Szent Erzsébet templom, Rárósmúlyad, 1909–1910. – A Medgyaszay István tervezte szerkezet az első, vasbeton technológiával emelt templom volt Magyarországon. A nyolcszög alaprajzú, merész kupolával fedett hajóhoz nyaktaggal kapcsolódik a különálló, az erdélyi népi építészetet idéző harangtorony (eredetileg a mainál magasabb sisakkal). A hajó sarkainál a főpárkány felett Sidló Ferenc angyalszobrai állnak, a bejárati rizalitot falfestmény emelte ki. Az épület néhány részlete Otto Wagner steinhofi templomát idézi. Ugyancsak Medgyaszay tervezte a püspökladányi katolikus templomot is. - Árpád-házi Szent Erzsébet-templom (Kék templom), Pozsony, 1909–1913. – Apponyi Albert miniszter felkérésére Lechner Ödön egyik utolsó munkájaként épült ez a templom, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet mellett az 1899-ben meggyilkolt Erzsébet királyné emlékét is őrzi. A játékos tömegformálású épületet jórészt világoskék vakolat borítja, az építészre jellemző vakolatmezőkkel és kerámiabetétekkel tagolva. A templombelsőt a kék és a sárga uralja. - Fasori református templom, Budapest, 1913. – A 20. századi templomépítészet meghatározó mestere, Árkay Aladár egyik legfontosabb alkotása német, skandináv és amerikai hatásokat ötvöz. Az aszimmetrikus homlokzat bizonyos jegyeiben a zebegényi templomra emlékeztet, a görögkereszt alaprajzú, centrális belső tér pedig Otto Wagner steinhofi épületére. A bejáratot kerámiadíszes, középkorias tömeg emeli ki. A belső díszítés ugyancsak Árkay munkája. - Kakasos templom, Kolozsvár, 1913–1914. – A Kós Károly tervezte templom homlokzata és alaprajza a román kori bazilikákat idézi, az erdélyi középkori és reneszánsz építészet néhány jellegzetes elemével, elsősorban a fiatornyos toronnyal bővítve. Az egyszerű, díszítés nélküli homlokzat jellegzetes barna vakolatához mélyzöld mázas kerámiatető párosul. A templomhajó kazettás mennyezetét festett népi motívumok díszítik. Közismert nevét a templom a torony csúcsát díszítő kakasról, a reformátusok egyik jelképéről kapta. - A lipótmezei Országos Tébolyda kápolnája, Budapest (épült: 1863, a kápolna kialakítása: 1913) – A Ludwig Zettl tervei alapján emelt elmegyógyintézet kápolnáját 1913-ban Nagy Sándor festette ki. Az új ablakok bibliai témájú ábrázolásai szintén az ő kartonjai alapján, Róth Miksa műhelyében készültek, és a magyarországi üvegfestészet egyik csúcspontjának számítanak. Az 1970-es években előadóteremmé alakított kápolna freskóit levakolták, a kétezres években megkezdett helyreállítás pedig félbeszakadt. Az épület jelenleg zárva, üresen áll. ## Zsinagógák A századforduló zsinagógaépítészete a korábban egységesen jellemző, orientalizáló-historizáló irányból többfelé indult el, új utakat keresve. Az épületek alapvetően centrális, kupolás felépítése nem változott, bár erre is van példa: a Löffler testvérek budapesti, Kazinczy utcai ortodox zsinagógája (1912–1923), amely Lajta Béla és a kor bécsi építészetének hatását mutatja. A pártázatos homlokzatot természetes és műkő, tégla és kerámia használatával alakították ki, az összhatás mégis puritán és emelkedett. A századforduló zsinagógaépítészetének nagymestere, Baumhorn Lipót kései munkáin nyilvánvalóan érződik a szecesszió és Lechner Ödön hatása. Ide sorolhatóak a párhuzamosan épült újvidéki és a Budapest–Aréna úti (ma Dózsa György út) zsinagógák, illetve a már az 1910-es években elkészült nyitrai, egri, liptószentmiklósi és nyíregyházi imaházak. Az 1920-as években emelt Budapest–Páva utcai és gyöngyösi zsinagógái a már kissé nehézkessé vált késő szecesszió példái. Baumhorn hatását sok kevésbé ismert építész munkáin lehet felfedezni; jó példa erre a változatosan, gazdagon formált tömegű, diadalívszerű bejárattal ellátott hódmezővásárhelyi zsinagóga, Müller Miksa munkája (1906–1908). A Lechner Ödön legtehetségesebb tanítványai közé sorolható Komor Marcell–Jakab Dezső páros a legfontosabb munkáik közé sorolható szabadkai zsinagógán is a mester formanyelvét fejlesztették tovább. A földszinten 850, a karzaton 550 ülőhelyes épület kupolája 40 méter magasra nyúlik. A belső dekoráción eredetileg hangsúlyosan jelentek meg a népművészeti motívumok (a berendezés jelentős része elpusztult). Meglepő és kivételesnek nevezhető épület a kunszentmártoni zsinagóga, Dobovszky József István 1911–12-ben emelt műve. A századfordulós előképekkel szakító, kéttornyos épületet a vakolatba süllyesztett minták díszítik, amelyek elsősorban a Fiatalok építészetére jellemzőek. ## Sírépítmények A századfordulós síremlékművészet igen gazdag és változatos részét alkotja a kor építészetének. Gerenday Antal és fia, Gerenday Béla Budapesten működő, a síremlékek piacát meghatározó cége mellett számos építész és szobrász maga is tervezett síremlékeket. Lajta Béla több tucatszor tervezett a budapesti zsidó temetőkbe, megbízásai személyes és családi síremlékektől az épület léptékig terjednek; a Salgótarjáni úti temetőben a ravatalozó és a kapuépítmény is az ő munkája. Léptékben és minőségben hasonló a Fiumei Úti Sírkertben emelt árkádsor, Gerle Lajos és Hegedűs Ármin műve (1904–1908), amelyet Róth Miksa, Körösfői Kriesch Aladár, Dudits Andor, Stein János és Vajda Zsigmond mozaikjai díszítenek. Jelentős síremlékek a korból: - Zsolnay-mauzóleum, Pécs (Sikorszky Tádé–Zsolnay Miklós, 1901–1913, historizáló stílusú, szecessziós belső díszítéssel - Schmidl-síremlék, Budapest, Kozma utcai izraelita temető (Lajta Béla, esetleg Lechner Ödön közreműködésével, 1904) - Gries-sírbolt, Budapest, Kozma utcai zsidó temető (Lajta Béla, 1906–1907). - Malosik-mauzóleum, Budapest, Fiumei Úti Sírkert (Wachtel Elemér, 1908). - Törley-mauzóleum, Budapest-Budafok (Ray Rezső Vilmos, 1909) - Ernuszt-kripta, Szombathely (Rauscher Miksa, 1910 körül). - Schossberger-mauzóleum, Aszód (Baumhorn Lipót, 1913) - Balatoni Farkas-kripta, Kecskemét, Szentháromság temető (Márkus Géza) ## Ideiglenes épületek, pavilonok A korra igen jellemző országos és nemzetközi kiállításokon az építészeknek vezető szerep jutott, és nemegyszer előfordult, hogy az itt készült, ideiglenes építmények komoly, a határokon túlívelő sajtóvisszhangban részesültek. A magyar szecessziós építészet egyik első nemzetközi sikere Maróti Géza és Fischer József 1906-os, a milánói nemzetközi kiállításra emelt pavilonja, amely (a benne kiállított képző- s iparművészeti tárgyakkal) annak dacára hozott el számos díjat, hogy egy nappal a zsűrizés előtt leégett. Gyors újjáépítése ugyancsak elismerést váltott ki. Az 1906-os Milánói Nemzetközi Kiállítás magyar pavilonjának sikere nyomán Maróti Gézát kérték fel, hogy tervezze meg az állandó magyar pavilont a Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításra (Velencei Biennálé). Az 1909-ben elkészült épület főhomlokzatát bélletes kapu uralja, színes Zsolnay-kerámiával díszítve, amely felett ötosztatú üvegablak látható. A hun-magyar mitológiai témájú dekoráció elkészítésében Nagy Sándornak és Körösfői-Kriesch Aladárnak jutott főszerep, a belső dombormű-díszeit Telcs Ede készítette. Az 1910-es Torinói Világkiállítás magyar pavilonjának pályázatán Györgyi Dénes alkalmilag társult Tőry Emil és Pogány Móric irodájával, és nyertek. A nagyméretű magyar pavilon a címer hármas halmát, a kiemelkedő, piramidális középső tető egyben Attila sátrát is idézte. A bejárat feletti rézfedésű félkupola ősi harci sisakok formájára emlékeztetett. A dekorációban többek között Róth Miksa, a Zsolnay-gyár és Maróti Géza is közreműködött. A pavilont, amely komoly sikert aratott a nemzetközi sajtóban is, a kiállítást követően elbontották. ## Mérnöki konstrukciók A mérnöki szerkezeteknél elsősorban a dekorációban jelenhettek meg szecessziós formajegyek; ez is inkább a kiemelt városképi szerepet betöltő alkotásokra jellemző. A kor építészetét valósággal forradalmasító találmány volt a vasbeton. Első számú magyarországi elterjesztője Zielinski Szilárd, akinek tapasztalatát többek között a Zeneakadémia és a margitszigeti víztorony tervezésénél vették igénybe. A magyar vasbetonépítés korai úttörői közé számít Medgyaszay István és Mihailich Győző is. Medgyaszay veszprémi színházának vasbetonból alakított előregyártott konzolelemei és műkőfinomságú ablakelemei bemutatásával ismertette Bécsben az új építőanyag esztétikai formálhatóságát. A tervei szerint épített, szecessziós részletformákkal kiképzett Liget úti Béga-híd Temesváron elkészültekor, 1909-ben a világ legnagyobb nyílású vasbeton gerendahídja volt (építészeti kiképzését Kőrössy Albert Kálmán tervezte). Szecessziós részletformákkal gazdagon ellátott hídjaink közé sorolható az 1903-ban befejezett budapesti Erzsébet híd (építésztervező: Nagy Virgil), amely a maga korában ugyancsak rekordernek, a világ legnagyobb egynyílású lánchídjának számított. ## A magyar szecesszió továbbélése az első világháború utáni építészetben A szecesszió egyes vonásai a magyaros formatörekvésekkel keveredtek (aszimmetrikus épületkompozíció, sajátos ornamentika, polikrómia, romantikus térhatás), amelyek olyan erős elemeknek bizonyultak, hogy az előretörő neobarokk eklektika még a húszas években sem tudta egészen kiszorítani, habár ez idő tájt a szecessziót már elvetették, sikertelen divatnak, sőt, sokszor nevetséges kísérletnek minősítették. A századforduló nagy építészeti stíluskísérletét a magyar népi építészet ismert formajegyeivel való keveredése miatt tekintjük magyaros szecessziónak, s ezt az irányzatot különféle rendeltetésű és nagyságrendű épületeknél is megtaláljuk. Gyakran keveredik újbarokk elemekkel vagy éppenséggel neobiedermeier vonásokkal is. Sebestyén Artúr Lechner-követő volt, Hegedűs Ármin – Böhm Henrik tervezőtársaként – a bécsi hangvételű szecessziós stílus művelője (pöstyénfürdői és más épületek). A lechneri örökség zászlóvivője maradt a húszas években a mester unokaöccse, Lechner Jenő. Életművének jellemző alkotásaiban a magyaros szecessziót a szepességi reneszánszot idéző, historizáló motívumok kísérik. Érdekesképpen a pártázatos reneszánszot tekintette mintaképének Sándy Gyula is, holott alkotásai a szecessziótól egyébként távol esnek. A századforduló magyar építészetének egyik vezéregyénisége, Medgyaszay István most sem tért le saját elképzelései megvalósításának útjáról, alig tett engedményt a neobarokknak, és tovább folytatta a vasbeton szerkezetek hangsúlyos megjelenítésére irányuló kísérleteit, egészen a negyvenes évekig. Sok vonatkozásban a magyaros szecesszió népi építészetet követő irányzatához sorolható Kertész K. Róbert és Sváb Gyula nagyszabású falusi és tanyai iskolaépítő tevékenységének legtöbb alkotása is. Lechner Ödön életművének példája mellett talán még hatásosabbnak bizonyult az a mintakép, amelyet Komor Marcell és Jakab Dezső szolgáltattak marosvásárhelyi, nagyváradi és szabadkai épületeikkel, Vas József és Morbitzer Nándor a kiskunfélegyházi városházával. Bizonyára ennek hatása mutatkozik meg több alföldi városunk központjában. Ezt idézi Csongrádon, a Kossuth Lajos tér 1. szám alatti, Ybl Lajos tervezte Batsányi Gimnázium is. - Lásd még: Magyar építészet a 20. század első felében – A magyar szecesszió továbbélése c. fejezetben.

Sumer művészet

Sumer művészetnek nevezik ókori Mezopotámiában a korai dinasztikus korban és az úgynevezett sumer reneszánsz idején készült műalkotások összességét. A korai dinasztikus kor három fázisát különböztetik meg. Az első egy meglehetősen hosszú, kétszáz éves időszak volt i. e. 2900 és i. e. 2700 között. A második szakasz i. e. 2700-tól i. e. 2600-ig, a harmadik i. e. 2600-tól i. e. 2340-ig tartott. A városi települések rendszere sűrűségében és mértékében megnövekedett, úgy tűnik, i. e. 2500-ra a népesség nyolcvan százaléka legalább negyven hektáros városokban lakott. A korai dinasztikus korszak gazdasági és művészi fejlődésének főszereplője az a néhány város, amely Uruk (mai nevén Varka, Irak) térségében helyezkedik el, mint például Ur (Tell el-Mukajjar, Irak), Ningirszu, Lagas (el-Hiba, Irak), Umma (Tell-Dzsóha, Irak), Nippur, és Kis (Tell al-Uhajmir, Irak) valamint a Dijála folyó völgyének néhány települése, köztük Esnunna (Tell Aszmar, Irak) és Tutub (Khafádzsa, Irak). A korai dinasztikus korból több templom ismert. A templomokat évezredeken keresztül egymás romjaira építették. A legjelentősebb templomok maradványait Khafádzsában, Máriban (Tell-Hariri, Szíria), Eriduban (Abu Sahrein, Irak) és Ubaid városában tárták fel. Alaprajzuk a korábbi korokhoz képest továbbfejlődött, bonyolultabbá vált. A korai dinasztikus kor I. fázisában virágzásnak indult a kőmetszés művészete. A pecséthengerek egyre elterjedtebbé és a közigazgatási tisztségviselők megszokott eszközévé váltak. A II. fázisban az alakok még vonaljellegűek, a nagyobb felületeket, például az állatok testét még laposan, a térből alig kiemelkedve ábrázolták. A III. fázisban jelentek meg a plasztikusan kidolgozott figurák. A pecséteken leggyakrabban egymással harcoló állatokat és fantasztikus lényeket jelenítettek meg. A kőszobrok, amelyekről azt hitték, hogy saját életük van, kivétel nélkül a templomok számára készültek. A korai dinasztikus kor I. fázisában alakult kis a később elterjedt szokás, hogy a hívők az istenség előtt saját magukat helyettesítő szobrokat állítottak fel. A test alakját geometrikus formákra egyszerűsítették le. Ez a sematikus szobrászat elterjedt a Dijála-folyó völgyében és Mezopotámia déli részén. A kor jellemző kőszobrászati alkotásai voltak a háborús sztélék és a fogadalmi domborművek. A korai dinasztikus kor III. fázisában a kőszobrászat teljesen átalakult, a szobrászok finomítottak a kőfaragási technikájukat és naturalisztikusabb ábrázolásra törekedtek. A formák lekerekítettebbé váltak és a részleteket pontosabban kidolgozták. Az i. e. 3. évezred folyamán a fémművestechnikák is jelentős fejlődésen mentek keresztül, főleg a bronzmegmunkálás területén. ## Háttér A korai dinasztikus korban Dél-Mezopotámia kis városállamok konglomerátuma volt. Ezek legtöbbje egyetlen nagyobb településből és annak vonzáskörzetéből állt. A korai dinasztikus korban a városi települések rendszere sűrűségében és mértékében megnövekedett, úgy tűnik, i. e. 2500-ra a népesség nyolcvan százaléka legalább negyven hektáros városokban lakott. A városokat királyok irányították hivatalnokaik segítségével. A városállamok területén a földeket részben a király, részben a templomok, részben pedig magánszemélyek birtokolták. A király mint a város védelmezője lépett fel a város gondviselő istenének nevében, ezért az istenek számára templomokat épített és fenntartotta azokat. Kiváltságos kapcsolata az istenséggel isteni segítséget és bőséget biztosított a városnak. A legtöbb lakos, beleértve az uralkodót is, valamilyen szerepet töltött be az istenkultuszban, például takács, pék, templomi énekes stb. volt. Ezen tevékenységek termékeit áldozatbemutatásokra használták fel. Valószínűleg ezek a szerepek határozták meg a polgárok társadalomban betöltött helyét. Az ilyen templomi szolgálat a személyek csak egyik tevékenységét jelenthette, egyébként mindenki a létfenntartáshoz szükséges kereskedelemmel, textilgyártással, földműveléssel stb. lehetett elfoglalva. A világi és a vallási szféra nem különült el egymástól, hanem az élet minden mozzanata összekapcsolódott, a politikai és a vallási rend élén magával a királlyal. Az uralkodó felesége nagy birtokokat irányított, szervezte a termelést, kereskedelmi tevékenységet folytatott és kapcsolatban áll más városok uralkodóinak feleségével. A korai dinasztikus korszak gazdasági és művészi fejlődésének főszereplője az a néhány város, amely Uruk térségében helyezkedik el, mint például Ur, Girszu, Lagas, Umma, Nippur, és Kis, valamint a Dijála folyó völgyének néhány települése, köztük Esnunna és Khafádzsa. ## Jellemző műtárgyai A sumer művészet legismertebb műtárgyai a Sir Leonard Woolley által a 20. század elején feltárt Ur királyi temetőjéből kerültek elő. Ezek közé tartozik az úgynevezett uri jelvény, bikafejjel díszített hárfák, Subat (Puabi) királynő fejdísze, Meszkalamdug király aranysisakja és egy játéktábla. A korai dinasztikus kor végén az akkádok foglalták el a területet, majd az ő uralmukat a guti néven ismert törzsek döntötték meg. A guti uralom körülbelül hatvan évig tartott, majd Mezopotámia déli részén a sumerek hatalma megerősödött. A fellendülés a legdélebbre fekvő nagy sumer városok irányításával jött létre, amelyeket a III. uri dinasztia királyai egyetlen nagy területté egyesítettek. A III. uri dinasztia (i. e. 2112 – i. e. 2004) első királya Ur-Nammu (i. e. 2112 – i. e. 2095) ellenőrzése alatt tartotta Urt, Eridut és Urukot, továbbá épületeket emelt Nippurban Larszában, Kisben, Adabban és Ummában. Uralkodásának leglátványosabb emléke az uri zikkurat volt. A képzőművészeti alkotásokból azonban alig maradt fenn néhány darab és azok is túl töredékesek ahhoz, hogy a kor művészetéről átfogó képet kaphassunk. A műalkotások hiánya az elámiak rombolásának tudható be, akik véget vetettek a dinasztia uralmának. ## A korai dinasztikus kor építészete ### Templomok A korai dinasztikus korból több templomot ismerünk, mint palotát. A templomokat évezredeken keresztül egymás romjaira építették. A korábbi háromosztatú templomokat udvaros és az úgynevezett tört tengelyű szentélyek váltották fel. Alaprajzuk a korábbi korokhoz képest továbbfejlődött, bonyolultabbá vált. Amikor egy templomot újjáépítettek vagy bővítettek tekintettel kellett lenni a körülötte álló lakóépületekre, ezért ezeknek a templomoknak az alaprajza szabálytalan. Amikor új templomot alapítottak egy nyílt területen az épületkomplexum alaprajza szabályos négyszög vagy ovális alakú lett. Az ovális alaprajz csak a korai dinasztikus korra jellemző, a négyszögletes alaprajz továbbra is használatban maradt. A kor építészetének jelentős újítása az úgynevezett konvex téglák használata. A téglák egyik hosszú oldala egyenes, a másik viszont domború volt és gyakran látható rajta készítőjének ujjlenyomata. Az épületek alapját megmunkálatlan kőtömbökből készítették. Egy templom építésekor az egész területet több méter mélyen felásták, majd a gödröt tiszta sivatagi homokkal töltötték fel. Az így megtisztított területre építették a körülbelül egy méter magas teraszt, amin a templom az udvarokkal együtt állt. A külső fal bejárata mellé két oszlopot állítottak fel, a bejáratot kőlépcsőkön lehetett megközelíteni. A külső udvaron, a bejárattól balra egy különálló, lakóházra emlékeztető épület állt, ahol a templomhoz tartozó adminisztrációt végezhették. A külső udvarból nyílt a nagyméretű belső udvar jól megerősített bejárata. A belső udvaron kutat fúrtak és égetett téglából készült, bitumennel szigetelt rituális medencéket alakítottak ki. Az udvar hátsó részén egy körülbelül négy méter magas emelvényre építették a tulajdonképpeni templomot. Az emelvény lábánál egy oltárt állítottak fel, amelyen állatáldozatokat mutattak be. Az udvar szélén körben számos helyiséget alakítottak ki, amelyeknek funkciója nem kötődött közvetlenül a kultuszhoz. Volt közöttük kőfaragó műhely, pékség, raktár stb. Maga a templom egyszerű, négyzetes alaprajzú épület volt, boltíves bejárattal. A templomban az istenség szobra egy fülkében állt a hosszú és keskeny cella végén. A szobor előtt téglaoltár építettek, mellette egy áldozati asztallal, ahova a hívők ajándékaikat elhelyezték. A cellába ezenkívül vázákat állítottak fel, amelyekbe virágokat, ágakat és gyümölcsöket raktak. Kisebb edényekben tömjént és kenőcsöket ajánlottak az istenségnek. A falak mellett alacsony padokon vagy a földön kaptak helyet a hívek kisméretű szobrai. - Khafádzsában egy dupla kerítőfallal körülvett teraszon álló templomot tártak fel. Ez a Szín-templom és az i. e. 25. században épült. Az építési területet 4,6 méter mélyen felásták és mintegy hatvanezer köbméter tiszta homokkal töltötték fel. Khafádzsa templománál az udvar már fontos szerepet töltött be, és egy kétoldalt oszlopokkal díszített bejáraton keresztül lehetett megközelíteni. A korábbi épületeknél a szentélyhez egy vagy két lépcsőfok vezetett ezt most egy monumentális lépcsősor váltotta fel. - Mári építészetének jellegzetessége, hogy a templom falai egyenes oldalú téglákból készültek, és az udvaron öt, egy méter átmérőjű oszlop állt. Máriban több templom maradványait tárták fel, ezek közül a Ninni-Zaza istenségnek ajánlott épület van a legjobb állapotban. Az épületegyüttes egy négyzetes alaprajzú udvar körül helyezkedik el, a falak pilasztereit aszfalttal és oltott mésszel borították be, így fehér és fekete csíkok kontrasztjával díszítették a felületet. Az udvar közepén állt a szent kő a baitülosz, amely körül a szertartások zajlottak. - Tell el-Ubaid templomának alapítási feliratát is sikerült megtalálni, amiből megtudjuk, hogy templomot az első uri dinasztia egyik uralkodója a sumer anyaistennő Ninhurszag tiszteletére emeltette. Falai égetett agyagtéglából készültek és pilaszterek tagolták. A pilaszterek a falakat egymást váltó világos és sötét sávokra osztották fel. - Eridu: A teraszra épített templomformának egy jelentős példáját Eriduban Urtól néhány kilométerre nyugatra tárták fel. A templomot több mozaikberakásos oszlop, tehénfejet ábrázoló berakásos fríz, valamint egy oroszlánfejű sast és két szarvast ábrázoló kovácsolt rézlemezekből készült magasdombormű díszítette. Az ovális fallal körülvett templomot Aanepada, Meszanepada fia építtette Ninhurszag isten tiszteletére. - Lagas: Egy harmadik ovális templom romjai Lagasból kerültek elő. Az Istárnak szentelt, és valószínűleg korábban alapított templomot Lagas királya Éannatum emeltette i. e. 2410 körül. ### Paloták Kisben és Eriduban A legkorábbi palotákat Kisben és Eriduban tárták fel és bár az épületekben nem találtak feliratokat valószínűleg paloták lehettek. A kisi palota az i. e. 26. vagy az i. e. 25. században épülhetett Nagyméretű, monumentális épületek voltak, alaprajzuk hasonlított a templomokéhoz, de azoktól eltérően, miután elhagyták őket helyüket nem használták fel újabb építkezésekhez. A Kisben feltárt épület a korai dinasztikus korra jellemző domború tetejű téglákból készült, és egy vastag, támpilléres fal vette körül. Közel ötven helyisége szűk folyosókkal elválasztott egységekbe rendeződött. A helyiségek egy része raktárként funkcionált másik részében kemencék és bitumennel bevont medencék maradványait tárták fel. A fő szentélykörzettől délre egy másik palota maradványai kerültek elő, amely három nagyobb részből állt. Legkorábban épült része egy 70×40 méteres területen helyezkedett el. Ettől a palotától délre egy másik, oszlopos portikuszból és egy huszonöt méter hosszú oszlopcsarnokból álló épület maradványait tárták fel. Díszítésének töredékei fennmaradtak, agyagpala- mészkő- és kagylóberakásos jelenetek részleteivel. Hasonló töredékek kerültek elő Máriból, Eblából és Eriduból is. Az eridui palota két, csaknem teljesen azonos épületrészből állt, helyiségei udvarok köré csoportosultak. ## Kőmetszés ### Kőmetszés a korai dinasztikus kor I. és II. fázisában A korai dinasztikus kor I. fázisában virágzásnak indult a kőmetszés művészete. A pecséthengerek egyre elterjedtebbé és a közigazgatási tisztségviselők megszokott eszközévé váltak. A pecsételőket azonosító feliratokkal kezdték ellátni, amelyekből a tulajdonos társadalmi helyzetére és foglalkozására lehet következtetni. A korábbi Uruk-korban ábrázolt témákat nem bővítették, hanem továbbra is néhány vonallal megrajzolt ökrök és kecskék jelennek meg a pecséthengereken. A képet úgy alakították ki, hogy a pecsétet puha agyagba görgetve végtelenített mintákat hozzon létre. A pecséten rendelkezésre álló helyet a fő motívumokon kívül stilizált halakkal, csillagokkal és keresztekkel töltötték ki. Ezt a stílust az úgynevezett brokát-stílusnak nevezik a kisméretű térkitöltő motívumok miatt, amitől a lenyomatok a későbbi szőttesekre emlékeztetnek. A Brokát-stílus, amely a korai dinasztikus kor I. fázisára jellemző előnyben részesítette a rajzot a témával. A II. fázisban az alakok még vonaljellegűek, de a nagyobb felületeket, például az állatok testét már laposan, a térből kiemelkedve ábrázolták. A III. fázisban jelentek meg a plasztikusan kidolgozott figurák. A pecséteken leggyakrabban egymással harcoló állatokat és fantasztikus lényeket jelenítettek meg. A domborműves fogadalmi kőlapokhoz hasonlóan a pecséteken is gyakran jelenítettek meg szent lakomákat, állatokat és nyájra támadó vadállatokat valamint a nyájak megvédését az oroszlánok támadásától. A nyájra támadó ragadozókat általában egy bikaember győzi le. A pecsétfaragók rendkívül változatosan ábrázolták ugyanazt a témát, a pecsételőknek abból a jellegéből adódóan, hogy mindegyiknek különbözőnek kellett lennie. A II. fázistól a figurák gyakran egymás mögött állnak, keresztezik egymást, így ezek az ábrázolások jobban kitöltik a rendelkezésre álló teret és fölöslegessé teszik a térkitöltő motívumokat. Egyes pecséteken feliratok is megjelennek. ### Kőmetszés a korai dinasztikus kor III. fázisában A III. fázisban megtartották a II. fázis témáit, de az alakokat térbelien és realisztikusabban ábrázolták. Ez különösen feltűnő a lábak kialakításánál. Időnként egyes állatok alakja még laposabb, de a hős védelmező alakját szinte mindig gondosan, térbelien jelenítették meg, ahol a fény és árnyék hatása erőteljesen kiemeli a központi figurát a lenyomat síkjából. A legtöbb III. fázisból származó pecséten az oroszlánok fejét szemből míg testüket oldalnézetből jelenítették meg. A figurák egy lapos, semleges háttérből emelkednek ki a hősök és bikaemberek arca szélesebbé, plasztikusabbá, a jelenetek zsúfoltabbá váltak. A későbbi pecséteken kosok és leopárdok is megjelennek, így változatosabbá válnak a jelenetek. A harcoló, függőlegesen álló állatok teste a pecsételő felső részén keresztezik egymást az alsó részt a lábak ábrázolása tölti ki. Időnként egy-egy állat fejjel lefelé jelenik meg, a kőmetszők így próbálták csökkenteni a jelenetek monotóniáját. Ahogy a figurák egyre kidolgozottabbá váltak (például az állatok sörényének részletes ábrázolásával) a jelenetek egyre zsúfoltabbá lettek, ami veszélyeztette a pecsét lenyomatának értelmezhetőségét. Ezért a csoportok között helyeket hagytak ki, amellyel így elvesztették a lenyomat folyamatos fríz jellegét. A korai dinasztikus kor végére az alakok csoportba bontása nem visszalépést jelentett, hanem egy kiinduló pontot a későbbi továbbfejlődéshez. ## Kővázák A korai dinasztikus korban a kővázák a korábban ritkán használt szteatitból (zsírkő) készültek. Felületüket alacsony domborművekkel borították, az alakok elhelyezkedése szintén a Brokát-stílusra emlékeztet. A legkorábbi példányok töredékesek. Egy Chicagóban őrzött töredéken zenészeket ábrázoltak ahogy hangszereiket bal kezükben tartva valószínűleg egy uralkodó vagy istenség mára elveszett alakja elé járultak. A zenészek hajukban tollakat viselnek, hangszereiket eredetileg berakások díszítették. A figurák közötti szűk tereket virágmotívumokkal töltötték ki. A korszakból származó másik jelentős darab a Khafádzsából előkerült, jelenleg a londoni British Museumban őrzött kőváza. A váza felületét szinte teljes egészében elborító alakok négy csoportba rendeződnek és egy folyamatos frízt alkotnak. Az ábrázolt képek jelentését eddig nem sikerült megfejteni, de valószínűleg a természet erőivel állnak kapcsolatban. Egy hosszú hajú figura két bikán ül, fölötte egy kígyó, a növekvő Hold és egy hatágú csillag a Vénusz bolygó, és Istár istennő jelképe. Az alak kezéből két folyó ered, amelyekből növények sarjadnak. Az alak másodszor is megjelenik a vázán, ezúttal két párduc hátán állva, mindkét kezében egy-egy kígyóval. A harmadik csoportot egy oroszlán és egy sas alkotja, ahogy egy bika tetemét marcangolják, a negyedik csoportban medvéket ábrázoltak. A kővázák nagy része a korai dinasztikus kor II. szakaszához köthetők. A későbbi, III. periódusban a vázákat egyszerűbb, ornamentális díszítésekkel látták el. ## Kőszobrászat A kőszobrok, amelyekről azt hitték, hogy saját életük van kivétel nélkül a templomok számára készültek. Az istenszobrokból kevés maradt ránk, azért mert vagy drága anyagból vagy aranyborítással készültek. A szobrokat színes festéssel díszítették a szemek kagylóberakásból készültek. Az egykorú egyiptomi tömbszerű szobrokkal ellentétben a karok szabadon vannak a testtől, időnként a lábak is, melyek gyakran hátsó támaszték nélkül hordozzák a test súlyát. A szobrok így gyakran eltörtek, számos alkotást már az ókorban megjavítottak. A test alakját geometrikus formákra egyszerűsítették le. Ez a sematikus szobrászat elterjedt a Dijála-folyó völgyében és Mezopotámia déli részén. Hasonló szobrok kerültek elő Khafádzsai Szín isten templomából (Irak, Bagdad Múzeum) is. Egy másik, sematikus, mégis rendkívül kifejező egymást átkaroló hívő párt megjelenítő szobrocskát tártak fel Inanna istennő nippuri templomában. A férfialak szeretettel karolja át felesége vállát, míg másik kezével az asszony csuklóját fogja meg. Egyes alkotások művészi színvonala megkérdőjelezhető, vannak közöttük aránytalan vagy egyszerűen elrontott darabok is. Ez azzal magyarázható, hogy Mezopotámiában kevés volt a megmunkálásra alkalmas kő, így a szobrászok nem tudtak elég gyakorlatot szerezni. A ritkán előkerülő kidolgozottabb, magas művészi színvonalú tárgyak besorolása ezért nehézségekbe ütközik. Ilyen a Guennol-oroszlán, amelyet bár Bagdad közelében találtak, mégis inkább elámi eredetűnek tartanak. ## A korai dinasztikus kor I. és II. fázisának kőszobrászata ### A tell-aszmari Abu-templom szoborcsoportja A korai dinasztikus kor I. fázisában alakult ki a később elterjedt szokás, hogy a hívők az istenség előtt saját magukat helyettesítő szobrokat állítottak fel. Az esnunnai (ma Tell-Aszmar) „Négyzetes templom” egyik oltára alatt tíz ilyen szobrot találtak, ahova vészhelyzet, vagy a templom újjáépítése miatt átmenetileg elásták. A szobrok közül kettőt eredetileg istenszobroknak gondoltak, de valószínűleg emberi lényeket ábrázolnak. Az i. e. 27. vagy esetleg az i. e. 28. században készülhettek jelenleg a Bagdadban és Chicagóban láthatók. A tudósok véleménye megoszlik arról, hogy valóban istenségeket ábrázolnak-e, elképzelhető az is, hogy hívek szobrairól van szó. A manapság leginkább elterjedt értelmezés szerint az istenség híveit ábrázolják, mivel egyikük sem mutat nyilvánvaló isteni tulajdonságokat. A két szobor három jellegzetességében különbözik a többi, híveket ábrázoló alaktól. Nagyobbak, mint a többi szobor, talapzatukra domborműveket véstek, és szemeiket hatalmasra méretezték. Egy férfi és egy női alakot ábrázolnak, a férfialak 72 centiméter magas, talapzatára egy sas és két gazella alakját vésték. Ha az alak valóban egy istenség szobra akkor a templomban talált feliratos váza alapján Abuval a vegetáció istenével azonosítható. A kevésbé gondosan kidolgozott 56 centiméter magas női alak talapzatára valószínűleg fiának képét vésték. Mindkét alak egy kupát a többi szobor közül néhány faágat tart a kezében. A szobrok valószínűleg egyszerre készültek és eredetileg is egy csoportot alkottak. A többi szobor kialakítása változó művészi színvonalat képvisel. Legfőbb jellegzetességük a nagyméretű, átható tekintetű szem. A testeket igen sematikusan, csaknem geometrikus formákra egyszerűsítették le, a felső kar téglatest formájú, a mell lapos, az összekulcsolt kezek kisujja spirál alakú. A hajat kétfelé választották és a szakállhoz hasonlóan vízszintes csigákkal érzékeltették. Az alakok válla merev és széles, kezüket hasuk előtt összekulcsolják, könyökük hegyes. A férfialakok csonkakúp alakú szoknyát viselnek, gyapjúcsomókból álló szegéllyel. A női alakok testét köpeny borítja, amely fedetlenül hagyja jobb vállukat és karjukat. ### Állatszobrok és keveréklények A legjelentősebb alkotások közé tartozik egy Khafádzsából származó trónszék karfája, amelyet emberfejű bika alakjára formáztak. Egy másik ugyanott előkerült tehénszobor áttetsző szerpentinből készült. Fejét vastag szakáll keretezi, hátulról emberi haja van. Valószínűleg Nintut a születés istennőjét ábrázolja, erre bizonyíték, hogy az istennőnek ajánlott templomban találták, ezenkívül mérete megegyezik a templom oltárának méretével. Azt, hogy a figura miért szakállas eddig nem tudták megmagyarázni, elképzelhető, hogy emberfeletti hatalmát hangsúlyozták vele. Mindkét szobor a korai dinasztikus kor II. fázisában készült. ### Ninhurszag istennő ubaidi templomának szobordíszítése Az uri Aannepadda király által az i. e. 25. században Ninhurszag istennőnek épített ubaidi templomból előkerült a bejárat néhány díszítőeleme. Az egyik a bitumenbe mészkőberakással díszített úgynevezett Tej-fríz. A jelenten néhány férfi az istenség szent nyáját gondozza, jobboldalt néhányan a borjaikkal megjelenített teheneket fejik. A kép középpontjában egy istálló áll, ahonnan előjönnek az állatok. Baloldalt szintén férfiak dolgozzák fel a tejet, nagy korsókba öntik és leszűrik. Egy hétköznapi jelenetről van szó, amely templom díszítésén rituális színezetet kapott. ## A korai dinasztikus kor III. fázisának kőszobrászata A korai dinasztikus kor III. fázisában a kőszobrászat teljesen átalakult. A szobrászok finomították a kőfaragási technikájukat és naturalisztikusabb ábrázolásra törekedtek. A formák lekerekítettebbé váltak és a részleteket pontosabban kidolgozták. A kiterjedt sumer kereskedelmi kapcsolatok lehetővé tették az értékes kövek, mint bazalt és diorit importját, így a művészek nem csak a helyi mészkövet használták fel alkotásaikhoz. A kialakult stílus enyhített az alakok merevségén és nagyobb figyelmet szentelt az anatómiai részleteknek és mozdulatoknak, valamint az öltözék ábrázolásának. Az alakok csonkakúp alakú szoknyát viselnek, amelyet egymás mellé helyezett gyapjúcsomókként jelenítették meg. A szoknyák alakja a legkidolgozottabb alkotásokon követték a test vonalát. A figurákat elégedetten mosolyogva ábrázolták, az alakok testesebbek, mint a korábbi alkotásokon, így hangsúlyozták társadalomban elfoglalt magas rangjukból származó jólétüket. Az alakok szakállát már nem sematikusan ábrázolták, tömegének érzékeltetéséhez fúrót használtak. A fej kialakításánál az arc és a koponya arányát megváltoztatták, valósághűbb ábrázolásra törekedtek. Korábban az arc a koponya nagy részét elfoglalta, ennek az volt az oka, hogy csak így tudták a természetellenesen nagy szemeket kialakítani. Hasonló szobrok egymástól több száz kilométer távolságra eső helyekről is előkerültek, ez bizonyítja, hogy Mezopotámia művészete a korban egységesnek tekinthető. A szobrok között ritkán fordulnak elő női alakok és a Khafádzsából illetve Máriból előkerült darabokból kiderül, hogy kidolgozottságuk alacsonyabb színvonalú. ### Mári szobrászata A korai dinasztikus kor III. fázisában Mári volt az egyik központ ahol kiemelkedő eredményeket értek el. A legszebb szobrok Istár és Ninni-Zaza templomaiból származnak. A legjelentősebb darabok a damaszkuszi Nemzeti Múzeumban őrzött Ur-Nanse szobra, és egy ülő papnő aki egy a fejét borító gyapjúcsomókból álló palástot visel. Máriból portrék is előkerültek, Ebih-il városi elöljáró, (Párizs, Louvre), Iku-Samagam király és Nani tisztségviselő szobrai a legrégebbi ismert képmások közé tartoznak. Az alakokat imára kulcsolt kézzel, végtelenbe néző tekintettel ábrázolják. Arckifejezésük, szelíd, békés. Harangra emlékeztető, báránybőrből készült öltözéket, úgynevezett kaunakészt viselnek, ahol a gyapjú szálait gondosan kidolgozva jelenítették meg. - Ebisil szobra: a máriban épült Istár-templom egy hivatalnoka által felajánlott szobor i. e. 2400 körül készülhetett. Szobra a korai dinasztikus kor egyik remekműve. Szoknyája különösen természetes hatású, a gyapjúcsomók rendezetten helyezkednek el egymás mellett és követik az alak testtartását. A fehér kőből készült szobor szemeit bitumennel, kagylóval és lazúrkővel rakták ki. A férfialak egy nádfonatos zsámolyon ül, kezét a tisztelet jeléül összekulcsolja. Bár Mári több száz km-re feküdt a dél-mezopotámiai városoktól mégis magán viseli a sumer civilizáció számos jellegzetességét. - Ur-Nanse szobra: Szintén ebből a templomból került elő az „Ur-Nanse az énekes” feliratú szobor. Bár neve férfinév, a szobor mégis nőies hatású elképzelhető, hogy Ur-Nanse a templom szolgálatában álló eunuch lehetett. Ur-Nanse szobránál a művész korábban ismeretlen testtartással kísérletezett; a kaunakész alól előbukkan az énekes összekulcsolt lába. ### Fogadalmi domborművek A kőlapokon általában a király és a királyné szent lakomáját láthatjuk, de vannak az istenségek tiszteletére bemutatott italáldozatokat, hajózást vagy mitológia jeleneteket bemutatott képek is. A lakomajelenetekről korábban azt gondolták, hogy az újesztendő megünnepléséről van szó, mely Mezopotámia egyik legfontosabb vallási ünnepe volt és a mezőgazdasági ciklus befejeződésével állt kapcsolatban. Ezt a elképzelést azonban a kutatók később elvetették. A legrégebbi ismert fogadalmi domborművek a korai dinasztikus kor II. fázisából származnak. Az egyik legkorábbi példány az úgynevezett Tollkoronás király domborművekkel díszített kisméretű mészkő táblája Tellóból (i. e. 3. évezred eleje, Louvre). Férfialakot ábrázol, egy még az előző korszakhoz kapcsolódó papkirály-ábrázolás ikonográfiája szerint hálószerű szoknyával, fején szalaggal. A fején látható madártoll vagy faág isteni természetére utal. Ez a szarvakkal díszített korona egyik első változata, amellyel a mezopotámiai művészek később isteneiket jelenítették meg. Szintén a korai domborművek közé tartozik egy lakomajelenetet ábrázoló fogadalmi kőlap Nippurból (Bagdad, Irak Múzeum) 3. évezred első feléből, és egy lakomát és hajósokat megjelenítő kőlap Dél-Mezopotámiából, (i. e. 3. évezred első fele, Louvre). A domborművek túlnyomó többsége kisméretű, négyszögletes és elsősorban nem dekoratív célra készültek, hanem egy jelentős eseményre emlékeztetnek. A korai darabokon az alakok időnként aránytalanok és kevésbé kidolgozottak, a későbbi domborműveken az ábrázolások életszerűbbek. Egy Khafádzsából előkerült sztélén (Bagdad, Irak Múzeum) a jelenetek három sávba rendeződnek. A felső sáv jobb szélén egy szakállas ülő férfialak faágat vagy egy marék datolyát tart a bal kezében, míg jobb kezével egy kupát vesz át egy szolgálótól. A sáv bal szélén egy nőalak látható, szintén kupával a kezében, miközben egy mögötte álló szolgáló legyezi. A két főszereplő között zenészek játszanak hangszereiken. A középső sáv három részre oszlik, középen egy négyszögletes lyukkal, kétoldalt jelenetekkel az ünnepségre való készülődésről. A szolgák sörrel teli korsót cipelnek, állatokat hajtanak. A legalsó sáv nagyobbik része elveszett, elképzelhető, hogy a hiányzó darabon egy harci szekeret ábrázoltak. Ehhez hasonló fogadalmi domborművek sok helyen előkerültek. A rajtuk látható jelenetek kismértékben változhatnak, például az alsó sávban időnként harci szekér helyett hajó jelenik meg, vagy birkózó, esetleg táncoló alakok. Néhány dombormű azonban jelentősen különbözik a többitől, az is elképzelhető, hogy dekorációs céllal készültek. Az egyik ilyen tábla a rajta lévő felirat szerint egy buzogány tartójaként funkcionált. A domborművek közepén lévő lyuk lehetett a buzogány tartója, vagy a táblákat így szegezték a templomok falára, esetleg a lyukon át folyt el az áldozati állatok vére. Egyik táblát sem az eredeti helyén találták meg, így a rajtuk lévő lyuk szerepét eddig nem sikerült tisztázni. #### Ur-Nanse fogadalmi táblája A jellegzetes korai dinasztikus kori fogadalmi táblák egyik leghíresebb példája. Az i. e. 25. században készült, jelenleg a párizsi Louvre gyűjteményében található. Az építő király ikonográfiájának olyan nagy hatású példája, amely a mezopotámiai képi világ olyannyira jellegzetes motívumává vált, hogy még az i. e. 1. évezred királyait is sokszor hasonló módon ábrázolták. Az alakok kidolgozása nem kimagasló, de a táblát a megjelenített tér tudatos elrendezése jellemzi. Az alakok szebben kidolgozottak, mint a korábbi táblák alakjai, de még mindig kevéssé dekoratívak. A szobrász a teret két „L” alakú területre osztotta fel, ami lehetővé tette, hogy a figurákat kiegyensúlyozottan helyezze el e képben. Így tudta biztosítani, hogy a nagyobb méretűnek ábrázolt uralkodó alakjához nem kellett természetellenes módon összenyomnia a jelenetet. A táblán lévő szöveg templomépítésről és a hozzávaló faanyag szállításáról szól. Ur-Nanse egy kosár agyagot cipel a fején amelyből majd vályogtéglákat készítenek az új templomhoz. A tábla alsó sarkában Ur-Nanse megünnepli az elvégzett feladatot, a két sávban rajta kívül családtagjait láthatjuk, akik a rajtuk ékírásos lévő feliratok alapján azonosíthatók. Ur-Nanse előtt felesége vagy lánya és négy fia áll, köztük a trónörökös Akurgal. Mögötte pohárnoka Anita kapott helyet. A lenti sávban az uralkodó mögött egy másik pohárnok jelenik meg, az nem egyértelmű, hogy a táblán miért két pohárnokot jelenítettek meg. #### Keselyűsztélé Egy másik jellegzetes domborműtípus volt a háborús sztélé. A háborús sztélék esetében nem dekorativitásra törekedtek, a legfontosabb cél az események megjelenítése volt. Eddig a legjobban megőrzött példányt Lagasban tárták fel, és a város királyának Éannatumnak a győzelmét örökíti meg a szomszédos város Umma felett. Ez a „keselyűsztélé” (i. e. 2450 körül, Louvre) és Lagas királya, Éannatum megrendelésére készült. A sztélével az uralkodó egyrészt a közeli Umma város fölött aratott győzelmét kívánta megünnepelni, másrészt azt, hogy újból átvette az ellenőrzést a terület és a csatornahálózat felett. A megbízó és a művész elsőrendű szándéka az volt, hogy Éannatum király és istene Ningirszu hatalmát dicsőítse, valamint, hogy emlékoszlopot állítson a két ország határára, amely reményei szerint elhárítja Umma királyának a jövőbeli ellenségeskedéseit. A művész néhány kifejező jelenetbe sűrítve ábrázolta a sumer városállamokat összekapcsoló erők bonyolult rendszerét, miközben királya és védőistene nagyságát hirdette. A hosszú ékírásos felirattal ellátott kőtábla kiemelkedő példája egy történelmi esemény képekben történő elbeszélésének. A sztélén található szöveg leghosszabb része Umma legyőzött királyának hűségesküjét tartalmazza. Az ellenségeskedés azért tört ki, mert Umma város lakossága elpusztította a két város között álló határkövet és lagasi területeket foglalt el. Éanatum elpanaszolta ezt Ningirszunak, Lagas város védőistenének, és kérte tőle, hogy sújtson le ellenségeire. Válaszként Ningirszu megjelent álmában és megígérte, hogy a csatában győzni fog. A sztélé egyik oldala a csatában részt vevő emberi, a másik az isteni erőket jeleníti meg. Az emberi oldalon a sztélé felső részén Éannatum katonáit vezeti a csatába mögötte látható lándzsás hadserege pajzsokkal védi magát. A katonák az ellenség halottai fölött vonulnak. Jobbra keselyűk és oroszlánok marcangolják a holttesteket. A sztélé nevét erről a jelenetről kapta. Alatta Éannatum ismét megjelenik, ezúttal harci szekerén, és úgy tűnik lándzsáját Umma királya fölé emeli. Az alsó sávban egy hasonló jelenet ismétlődik meg ahol a legyőzöttet egy mára elveszett alak lándzsája találja el. A sztélé legalján Éannatum halott katonái temetésén vesz részt, ahol a holttesteket sorokba rendezik, kosarakban földet hordanak a tömegsírra majd feláldoznak egy ökröt Ningirszu isten tiszteletére. Az isteni oldalon Ningirszu isten személyesen áll ki a megtámadott Lagas mellett, hálóba gyűjti ellenségeit, majd elpusztítja őket. A hálót az istenség ábrázoló szimbólum (az oroszlánfejű sas két oroszlánnal) zárja le. Az istenség alakja elfoglalta a sztélé magasságának kétharmadát, mögötte egy kisebb istenalak látható, legalul pedig harci szekere. A szekéren újból feltűnik jelképe, az oroszlánfejű sas. A többi előkerült háborús sztélémaradvány túl töredékes ahhoz, hogy rekonstruálni lehessen a rajtuk ábrázolt eseményeket. A sztéléken kívül más helyeken, bútorként vagy dekorációként használt kisebb méretű tárgyakon is megjelenítettek háborús eseményeket. Ezek közül leghíresebb az úgynevezett uri jelvény vagy más néven uri standard. ## Fémművesség Az i. e. 3. évezred folyamán a fémművestechnikák jelentős fejlődésen mentek keresztül, főleg a bronzmegmunkálás területén. Napjainkra kevés művészileg jelentős fémtárgy maradt meg, főleg azért, mert anyagukat folyamatosan újrahasznosították. Mezopotámia fémben szegény ország, a fémeket főleg az anatóliai és az iráni fennsíkról importálták. Jelentős fémszobrokat ismerünk a korai dinasztikus kor II. fázisából. Khafádzsából három sértetlen rézszobor került elő, közülük az egyik 62 a két kisebb 38 centiméter magas. A figurák egy állványon állnak, amelyekre valószínűleg tömjént helyeztek el a hívők a szobrok lába elé. Ezeket az alakokat alkotóik nem szobroknak, hanem inkább templomi berendezési tárgyaknak tekintették. Azt nem lehet megállapítani, hogy az alakok embereket vagy istenségeket ábrázolnak. Ezenkívül számos kisméretű, de gondosan kidolgozott fémszobrot ismerünk. Az egyik jelentős rézszobrot a khafádzsai Ninhurszag-templomban tárták fel. Ez egy kettős váza, ahol a vázákat két birkózó alak fején helyezték el. Az i. e. 27 vagy i. e. 26. században készülhetett (Bagdad, Irak múzeum). Tell-Agrabban került elő egy, az i. e. 27. vagy az i. e. 26. századból származó kisméretű kocsimodell, amelyet négy lóalkatú, általában vadszamárnak gondolt állat húz. Bár a szobor erősen korrodálódott, részletei még így is felismerhetőek. A kocsi egyszerű szerkezetű, nincs oldala, így az álló hajtónak a kocsi közepéből kiálló rudat kell szorítania lábával, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Az állatokat zablával és egy mára már elveszett ostorral irányítja. Az arany- és ezüsttárgyak legnagyszerűbb példái az uri királyi temetőből kerültek elő. Úgy tűnik, a korai dinasztikus korban egyformán fejlett volt a kő- és fémszobrászat, egymásra mégsem gyakoroltak nagy hatást, ami rendkívül szokatlan. ### Entemena fejedelem ezüstvázája A sumer fémművesség egyik legismertebb darabja a jelenleg a párizsi Louvre-ban őrzött, a lagasi Entemena fejedelem Ningirszu istennek ajánlott réz alapon álló ezüstvázája (i. e. 25. század második fele) Tellóból (Louvre). A vázán két sávban láthatók bevésett jelenetek, a sávokat halszálkaminta választja el egymástól. A Ningirszu isten templomából előkerült vázát reprezentációs célokra használhatták. Ningirszu a viharok és az áradások istene volt, erre vezethetők vissza a váza alsó sávjában látható erőteljes jelenetek. A felső sávban borjúk láthatók, az alsón az istenség oroszlánfejű sas alakjában többször is megjelenik. Egyszer két oroszlánt ragad meg karmaival, majd két kecskét, ismét két oroszlánt, majd végül két ökröt. A jelenetek nem különülnek el élesen egymástól, és a pecséthengereken látható ábrázolásokhoz hasonlóan egy egybetartozó fríz benyomását keltik. Hasonló díszítőelemeket láthatunk rituális célokra használt buzogányfejeken is, ezek közül az egyik legszebb darabot Kis királya Ningirszu istennek ajánlotta. Az oroszlánfejű sas itt is vadállatokat ragad meg karmaival, amelyek az előttük álló növényevőket támadják, így folyamatos, összefüggő jelenetet alkotnak. ### Ninhurszag istennő ubaidi templomának fémszobrai Ninhurszag istennő ubaidi templomát (i. e. 25. század) rézből készült oroszlánokkal díszítették. Az állatok teste egymáshoz illesztett fémlapokból készült és bizonytalan, hogy a rákalapálták-e egy bitumen vázra, vagy anélkül alakították ki. Az állatok fenyegetően vicsorítanak, nyelvük vörös kőből készült, szemeiket berakástechnikával készítették. A templomból ezenkívül álló bikák és térdelő tehenek fémszobrai kerültek elő. Testüket domborműszerűen alakították ki, míg fejük körplasztika. Nem tudjuk, hogy eme alkotások a templom melyik részén kaptak helyet, mert egy árokból kerültek elő, ahova a templom egyik renoválásakor helyezhették. Ugyaninnen került elő a jelenleg a londoni British Museumban őrzött, az i. e. 25. századból származó réz dombormű, amely Imdugud istent jeleníti meg két szarvas között. Az istenség oroszlánfejű sas alakjában jelenik meg, ahogy karmaival két szarvast ragad meg. Mozdulata nem agresszivitást sugároz, inkább az egybetartozást szimbolizálja. Valószínűleg mindhárom állat az istenséget jeleníti meg különböző alakokban. A dombormű jellegzetessége, hogy mindhárom alak feje erőteljesen kiemelkedik a dombormű síkjából. ## Ur királyi temetője A Sir Leonard Woolley által vezetett expedíció 1927 és 1931 között felkutatta Ur városának hatalmas temetőjét ahol több, mint ezer, nagyrészt a korai dinasztikus kor késői szakaszára (i. e. 2600-i. e. 2400) datálható sírt tárt fel. A sírok hatalmas területen fekszenek Istár istennő körülkerített szent helye közelében, sokszor egymás fölött igen bonyolult rétegtani helyzetet eredményezve. A temetőt évszázadokon keresztül használták a korai dinasztikus kortól egészen a II. uri dinasztia koráig. A legtöbb sírban a gyékénybe csavart vagy koporsóba helyezett halott egy akna mélyén feküdt. A halott mellé elhelyezték személyes tárgyait, ékszereket, fegyvereket, pecséthengereket esetleg kerámia-, kő- és fémedényeket. A sírok nagy részét már az ókorban kirabolták, de egy részüket érintetlenül találták. Némelyiknek több kamrája van, néhányat boltozattal fedtek be. Tizenhét sír szerkezete és a mellékletek gazdagsága folytán különleges jelentőségű. Közülük hármat, Subat királynő, Aakalamdug és Meszkalamdug királyok sírját sikerült azonosítani. A többi sírt úgy nevezték el, hogy a „Király sírja”, „Nagy sírgödör” vagy egyszerűen beszámozták. A királysírokban az i. e. 25 században élt uralkodók nyugszanak. A talált tárgyak kézműipari színvonala egészen rendkívüli. Két sírból kerültek elő Meszkalamdug nevét említő feliratok. Ezek közül az egyikben, amelyet nem soroltak a királysírok közé, mert nem volt épített sírkamrája és nem találtak emberáldozatra utaló nyomokat, egy hajviseletet vagy parókát utánzó aranysisakot találtak. Emberáldozattal kísért királyi temetkezéseket a világ számos részéről ismerünk, de Mezopotámiában az uri királyi temetőn kívül eddig nem találtak rá más bizonyítékokat. Az uri sírokban talált leletek tetemes mennyisége fényt vet arra, hogy mekkora erőforrások álltak rendelkezésre, mekkora vagyonok halmozódtak fel, és a kézműves szaktudás milyen magas színvonalat ért el. Ur királyai képesek voltak arra, hogy igen távoli országokból hozassanak be Mezopotámiától teljesen idegen nyersanyagokat. ### Uri jelvény vagy uri standard Az uri jelvény vagy uri standard egy 47×20 centiméteres dobozszerű tárgy. A feliratok hiánya miatt nem tudjuk mi lehetett eredeti funkciója, elképzelhető, hogy valamilyen díszítőelem lehetett. A ládát berakásokkal díszítették, a formákat bitumenbe ágyazott kagylóból és lazúrkőből alakították ki. Rövidebbik oldalai rombusz alakúak és mitológiai témájú jeleneteket ábrázolnak. A két hosszabb oldalt három-három sávra osztották fel, és egy alulról felfelé haladó, az uralkodó alakjához vezető felvonulást jelenítettek meg rajtuk. A két alsó sáv figurái mindkét oldalon jobbra néznek, a felsőé pedig az uralkodót leszámítva balra, ami azt az érzetet kelti, hogy egyetlen nagy felvonulás tart a király felé. A sávokon egy csatában aratott győzelmet és az azt követő ünnepséget mutatták be. A leglényegesebb jelenetek a felső sávokban láthatók. Azon az oldalon, ahol a győzelmet ábrázolták, a király (aki fél fejjel magasabbnak mutatnak alattvalóinál), leszáll harci szekeréről. Lándzsával a kezében szemügyre veszi az elé vezetett hadifoglyokat, akik ruhátlanok és sebesültek is vannak köztük. A középső sávban egy felvonulás látható és újabb hadifoglyok ejtése. Az alsó sávban harci szekerek ellenséges katonák holttestén gázolnak át, mindegyik szekéren egy hajtóval és egy lándzsás katonával. Négy kép örökíti meg a kocsit húzó vadszamarak mozgását, a lépéstől a vágtáig rajzfilm módjára mutatva be a kocsi gyorsulását. A szamarak által húzott harci szekereknek négy tömör kerekük és bőr oldalai voltak. Ezek a fejlett technikai tudás eredményeit reprezentálják és azt is szemléltetik, mekkora vagyon állt a király rendelkezésére. A szamarak, amelyek kiegészítő tápláléktól függtek és speciális idomítást igényeltek, szintén a király vagyonát képezték. Ebből következtethetünk milyen gondos tervezés és milyen óriási anyagi ráfordítás volt szükséges egy háború megkezdéséhez. A másik oldalon a győzelmi ünnepségen a felső sávban a király tisztjei társaságában ül, alakja itt is nagyobb mint a többieké és ruhája is díszesebb kidolgozású. A jobb felső sarokban egy zenész hárfán játszik, a mögötte álló nőalak énekes- vagy táncosnő lehet. A két alsó sávban a hadizsákmányt vonultatják fel, amely valószínűleg a hátoldalon ábrázolt háborúból származik. Szamarak egy csoportja jelenik meg, megpakolt zsákok, juhok, ökrök és egy ember, aki mindkét kezében halakat cipel. Az uri standard annyiban különbözik a fogadalmi domborművektől, hogy a főszereplők között nincsenek nők. ### Ágaskodó kecske szobra Az uri temetőben két ágaskodó, faágakra támaszkodó kecske szobra került elő (i. e. 26 – i. e. 25 század) A két értékes alkotást az ásatást finanszírozó intézmények között osztották meg, így ma a londoni British Museumban és a philadelphiai University Museumban láthatók. Valószínűleg rituális célokra használt tartók lehettek. A fáról legelő állat képe jól ismert motívum a korai dinasztikus gliptikában és a természet termékenységére utalhat. Faalapon, amelyet bitumenben illesztett színes, háromszög alakú kövekkel díszítettek egy fára támaszkodó kecske áll. A fa ágai levelekben és nyolcágú, csillag alakú virágokban végződnek. A kecske két mellső lábával az ágakra támaszkodik és a levelek között előre néz. Fából készült alakját bitumennel borították be majd szőrét lazúrkő- és kagylóberakással érzékeltették. Válla mögött egy aranylapokkal borított fadarab emelkedik ki, ez ad a szobornak stabilitást. A fadarab tetejére eredetileg áldozati csészét helyezhettek. Az állat szarvai lazúrkőből készültek. ### Azonosítatlan király sírja A sírkamra falai kőből, boltozata vályogtéglából készült. Egy rámpán lehetett megközelíteni, a rámpa alján hat rézsisakot viselő és rézlándzsával felszerelt katona maradványait találták meg. Beljebb két négykerekű kocsi darabjait tárták fel. A kocsik mögött több, mint ötven ember csontváza került elő. A női csontvázak egyik csoportja mellől két hárfa került elő. Faszerkezetük elkorhadt, viszont a díszítésükre használt arany-, kagyló- és lazúrkőberakás megőrizte alakjukat, így lehetővé vált rekonstrukciójuk. A hangszer hangdobozának méretéből és a rekonstruált húrokból megállapítható, hogy hangtónusa és hangterjedelme megegyezett a mai csellóéval. A hangszerek szárait aranyból, lazúrkőből és kagylóból készült háromszögek díszítették. A bitumen magra rákalapált bikafejeket aranylemezekből alakították ki, emberi szakállukat, szemeiket, szarvaik végét lazúrkővel díszítették. A hárfák bikafej alatti részét figurális berakásokkal borították be. Az egyik ilyen berakást négy sávra osztották. A legfelső sávban egy hős két emberfejű bikát szorít magához. A számos alkotásról ismert jelenetet eddig még nem tudták értelmezni, az is elképzelhető, hogy egyszerű díszítőelem. A második sávban egy farkas és egy oroszlán ételt és italt szolgál fel egy a képen nem látható lakomán, a harmadik sávban egy szamár és egy medve zenél. Az utolsó sávban egy titokzatos skorpióember egy ismeretlen tárgyat visz, miközben mögötte egy gazella tömjénnek látszó tárgyat tart. A sírkamrát a fölötte lévő másik sírból, Subat (ismert nevén Puabi) királynő sírjából sírrablók (valószínűleg a másik sír építői) fosztották ki. Erre utal, hogy Subat sírjának hasonló az alaprajza és azt a sírt nem rabolták ki. ### Subat (Puabi) „királynő” sírja A feljárónál öt csontváz hevert egy arany- és ezüstoroszlánokkal, bikafejekkel és berakásokkal díszített szán előtt. A szán mellett egy játéktábla, valamint aranyból, ezüstből, rézből, obszidiánból, alabástromból és márványból készült edények hevertek. A játéktábla kagyló, csont, lazúrkő, vörös paszta, és vörös mészkő mozaikjából áll, mérete 27×12 centiméter. A játékot két egyenként hétdarabos bábukészlettel játszották, de a szabályokat nem ismerjük. A sírban két szolgálólánya maradványait mellett egy nő csontváza feküdt. A holttestet a bal válla mellett talált pecséthengeren lévő „NIN Subat” felirat (ennek a jelcsoportnak az akkád olvasata az ereš Puabi) alapján azonosították. A királynőt ékszereivel és egy lazúrkővel, karneollal és három sor aranylevéllel díszített fejdíszben temették el. A fejdíszt egy magas, hétágú és hét rozettában végződő aranylemez koronázza meg. Egy másik, kirabolt sírkamra előterében egy 9×8 méteres területen hetvennégy ember maradványait tárták fel. Közülük hat katona a bejárat mellett feküdt, ezenkívül négy zenésznőt hárfáik mellett találtak meg. Hatvannégy nő maradványai sorokba rendezve feküdtek, nyakukon aranygallért vagy más ékszert, fülükben nagyméretű, félhold alakú aranyfülbevalókat, fejükön a királyné fejdíszének egyszerűsített változatát viselték. ### Meszkalamdug sisakja Meszkalamdug 23 centiméter magas sisakja i. e. 26. vagy az i. e. 25. századból származik, és az uri PG755 számú sírból került elő. Valószínűleg díszsisak volt, amelyet az uralkodó nyilvános szertartásokon viselt, ahol hadvezérként jelent meg. A sisak a harci rendbe öltözött sumer uralkodók bonyolult hajviseletét reprodukálja. Az uralkodó hosszú haját két fonatba fonták össze, majd a tarkóján vékony szalaggal kontyba kötötték. A szalag alól göndör hajfürtök lógnak a homlokára és a nyakára, füle fedetlen maradt. A sisakot a részletek aprólékos kidolgozása teszi remekművé. A Meszkalamdug sírjában talált sisak elektronból, vagyis arany és ezüst tizenöt karátos ötvözetéből készült. Formáját belülről való kovácsolással a domborított részletek későbbi kialakításával hozták létre. A vászonbélést a sisak pereme mentén látható lyukakhoz rögzítették. ## A sumer reneszánsz Annak a korszaknak a története, amely elválasztja Sarkalisarri uralkodásának végét a III. uri dinasztia hatalomra kerülésétől, csak töredékesen ismert. Az akkádok rövid uralmát Mezopotámiában egy rövidebb átmeneti kor követte, amikor északról sumer források által gutikként azonosított nomád törzsek törtek be. Az akkád uralkodók eleinte sikerrel verték vissza a támadásokat, később azonban fokozatosan elvesztették befolyásukat. A guti uralom körülbelül hatvan évig tartott, majd Mezopotámia déli részén a sumerek hatalma megerősödött. Az biztosra vehető, hogy a városállamok nagy hatalmú uralkodói versengtek egymással. Mai ismereteink alapján a lagasi Gudea a leghíresebb köztük. Ezután a rövid és zűrzavaros időszak után a fellendülés a legdélebbre fekvő nagy sumer városok irányításával jött létre, amelyeket a III. uri dinasztia királyai egyetlen nagy területté egyesítettek. ## Gudea korának művészete Akkád Birodalom összeomlása után, a Lagas felett uralkodó dinasztia leghíresebb tagja, Gudea volt (i. e. 22. század második fele). Nem tudjuk, hogy Gudea mekkora terület felett uralkodott. Egyetlen megemlített katonai sikere egy Ansan (Tell-e Máliján, Irán) és Elám felett aratott győzelem volt, de valószínűleg Ur felett is gyakorolt valamilyen hatalmat. Úgy tűnik, a harcok alatt Lagas meg tudta őrizni a függetlenségét, vagy képes volt előnyös tárgyalásokat folytatni a harcoló felekkel. Ennek következtében a kor zavaros viszonyai ellenére Gudea és fia Ur-Ningirszu uralkodása alatt jelentős műalkotásokat hoztak létre. Gudea sikeresen védte meg városát a zűrzavartól, és elért eredményeit az istenekkel való jó kapcsolatának tulajdonította. Ezért a város templomait különleges gondossággal és nagy anyagi ráfordítással építette újjá. A korabeli felsorolások szerint Gudea dinasztiája hetedik uralkodója volt, akit nagyszerű portrészobrok örökítettek meg. A szobrok száma eléri a harmincat, sok szobrának hiányzik a feje, viszont a Louvre őriz egy test nélküli Gudea fejet ez az úgynevezett turbános fej. Az új sumer szobrászatot elsősorban a Lagasból származó leletek alapján ismerjük. A Lagasból előkerült szobrok alkotásánál felhasználták a korábbi, akkád művészet technikai vívmányait, viszont az akkád szobrokon tapasztalható mozgalmasság helyett a nyugalom és az istenekbe vetett feltétlen hit tükröződik rajtuk. ### Gudea portréi Gudeáról számos szobor került elő, ahol az uralkodót összekulcsolt kézzel, állva vagy ülve ábrázolták. A szobrokat templomokban helyezték el, hogy emlékeztessenek az uralkodónak az istenek számára végzett szolgálatairól. Anyaguk a drága és rendkívül kemény diorit. A nehezen megmunkálható anyag ellenére alkotóik tökéletesen alakították ki a kívánt formákat, a hosszú, vékony ujjakat, a szabadon hagyott bal kart, a lábakat és a test alakját. Az ajkak a szemöldök, a kéz ujjainak, az izmoknak gondos kidolgozása ellentétben áll köpenyének egyszerű ábrázolásával. Gudea szobrainak legnagyobb része a Louvre gyűjteményében található. Csaknem mindegyik szobor hosszú felirattal van ellátva, amelyek történelmi és irodalmi emlékként is egyaránt fontosak. - Gudea ülő szobra: Az uralkodó egy zsámolyon ül, az ölében lévő táblára egy templom alaprajzát vésték, amelyet Ningirszu isten tiszteletére építettek. A rajzon a mezopotámiai templomok jellegzetes körvonalai láthatók, a falakat fülkék és pillérek sora díszíti. - Arüballoszt tartó Gudea: Az uralkodó egyik kisméretű szobra egy arüballoszt tart a kezében. A szűk nyakú hasas üveg, amelyből az élet vize fakad a föld alatti vizek nagy istenének Enkinek a jelképe. Ruháján lévő felirat szerint a szobrot Ningiszida, egy kisebb jelentőségű isten templomának építésekor készítették, akit az uralkodó személyes védelmezőjének tekintett. Gudea számos domborművön és pecséthengeren is megjelenik. Ezeken Ningiszida istennel ábrázolják, aki épp Enki színe elé vezeti őt. - Gudea dioritfeje, a Turbános fej: Lagas urának számos ábrázolása közül a Louvre-beli fej a megjelenítés pontossága miatt emelkedik ki a többi közül. Az arc a csonkítások ellenére megőrizte expresszivitását. Az idealizált képmás ünnepélyességet, derűt és fennköltséget sugároz. Az előre tekintő szemek, és erő áll energikus és intelligens személyre utalnak. A részletek, főleg a száj és a szem ábrázolása azt mutatja, hogy a sumer kézművesek már teljes egészében uralták a kemény dioritkövet. A szemöldök és a gömbsüveg alakú fejfedő is részletesen kidolgozott, a képmás mégsem tekinthető igazi portrénak, mert a szobrász nem modelljének valóságos jellemzőit ábrázolta. - Gudea felirat nélküli szobra: Az ima közben ábrázolt uralkodó derűs arckifejezése és a belőle áradó mély vallásosság megfelel a feliratok alapján róla rajzolt képnek. ### Lagas szobrászata Gudea portréin kívül Gudea fiáról Ur-Ningirszuról is számos ábrázolás maradt fenn. Hasonlítanak Gudea szobraira, de kialakításukban vannak kisebb eltérések. Például az egyik szobor talapzatára térdelő és áldozatot bemutató emberalakokat véstek. Az uralkodót általában szakáll nélkül, fedetlen fejjel ábrázolták, kivételt képez egy alkotás, ahol Ur-Ningirszu hosszú szakállt és csúcsos kalapot visel. Az alattvalók szobrain az alakok szakáll nélküliek és kopaszok, az ábrázolt személyek valószínűleg papok lehettek. A korból származó szobrok között nagyon ritkák a női ábrázolások, viszont az ismert darabok magas művészi színvonalat képviselnek, mint például az Arüballoszt tartó nő (Louvre). Szintén a Louvre gyűjteményében látható az úgynevezett tógás nő, amely egyes vélemények szerint Gudea feleségét jeleníti meg. Az biztosra vehető, hogy a zöld szteatitból készült szobor magas rangú személyt ábrázol, erre utal az egyszerű, de elgáns, kétrészes öltözet. Az összekulcsolt kezű alak haját keretező, szalaggal felerősített fejdísz a tisztaság szimbóluma lehetett. ### Lagas templomai és berendezési tárgyai A legfontosabb templom a város főistenének, Ningirszunak szentelt épület volt. Gudea először álmot látott, ahol az istenség felszólította, hogy építse újjá templomát, és ehhez a tervrajzot is megmutatta neki. Gudea ezután rituálisan megtisztíttatta a területet, majd szokatlan módon a templomok alapzatába a tevékenységét leíró szövegeket helyeztetett el. Ezek a szövegek a sumer költészet kiemelkedő darabjainak számítanak. Az istenek Gudea iránti különleges kegyét magasztalják, leírják a templom helyének előkészítését, az építkezéshez használt ritka és nagy távolságokból származó építőanyagok beszerzését, az építkezés folyamatát, majd a legvégén a templom felajánlását az istenségnek. A templomok berendezéséből nagyon kevés maradt ránk. Közéjük tartozik egy mészkő medence, amelyet kezükben arüballoszt tartó istennők szobrai díszítenek. Az istennők szoros kapcsolatban vannak egymással, egyik kezükkel saját vázájukat tartják, a másikkal a mellettük álló istennő vázáját támasztják meg. Egy másik medencét oroszlánok szobraival díszítettek. Egy sztélé töredéke egy hárfát ábrázol, egy másik sztélén, amelynek csak lekerekített felső része maradt meg Gudea látható, ahogy védőistene, Ningiszida kézen fogva más nagyobb hatalmú istenek elé vezeti. Az uralkodó védőistenének ajánlott egy szteatitból készült vázát is. Ezt az edényt valószínűleg italáldozatok bemutatására használta. Reliefdíszítésén az istenségek szörnyalakok képében jelennek meg. Két ágaskodó lény lándzsát tart mellső patái között. Egy botot őriznek, amelyre két kígyó tekeredik, fejük az edény pereméig ér. ## A III. uri dinasztia (i. e. 2112 – i. e. 2004) A dinasztia eredete ismeretlen és azt sem tudjuk, hogy az első király Ur-Nammu (i. e. 2112 – i. e. 2095 k.) hogyan vált független uralkodóvá. Lehetséges, hogy fellázadt Uruk királya ellen és magához ragadta a hatalmat. Ur-Nammu egyesítette a területet és a többi városállam uralkodói vazallusokká vagy egyszerű tisztségviselőkké váltak. Ur-Nammu ellenőrzése alatt tartotta Urt, Eridut és Urukot továbbá épületeket emelt Nippurban Larszában (Tell as-Senkereh, Irak), Kisben, Adabban és Ummában. Ur-Nammu 18 évig uralkodott, és úgy akarta megerősíteni városát, hogy az ellenálljon minden ostromnak. Az ekkor újjáépített városfalak vastagsága az alapoknál elérte a huszonöt métert. Uralkodásának leglátványosabb emléke az uri zikkurát volt. A dinasztia királyai szoros politikai és kulturális kapcsolatokat alakítottak ki Ur és Uruk között. Az is valószínűnek tűnik, hogy Gilgamesről és más korai királyokról szóló eposzok ebben az időben nyerték el klasszikus sumer formájukat. A korszakra használt „sumer reneszánsz” terminus arra utal, hogy egy sajátosan sumer kulturális megújulás történt. A kifejezés használata érthető, ha figyelembe vesszük, milyen szembetűnően virágzott a sumer nyelv és irodalom. Majdnem minden ebből a korból fennmaradt szöveg sumer nyelven íródott. Az akkád művészet egyes vívmányait továbbra is felhasználták. A legtöbb hivatalos feliratot sumer nyelven írták, de előfordulnak akkád nyelvű szövegek is. Az úgynevezett sumer reneszánsz művészete csak töredékeiben ismert, stílusa jobban emlékeztet a lagasi szobrászatra, mint az akkád művekre. A különbség legélesebben a pecsételőkön mutatkozik meg, ahol az akkád kor rendkívül változatos jeleneteit két ábrázolás váltja fel. Az egyiken egy uralkodó látható egy trónon ülő istenség előtt, a másikon egy tisztségviselő áll egy uralkodó előtt. Ezek az ábrázolások Gudea korára is jellemzőek voltak. A képzőművészeti alkotásokból azonban alig maradt fenn néhány darab és azok is túl töredékesek ahhoz, hogy a kor művészetéről átfogó képet kaphassunk. A neosumer kor az emberi arc szépségét teljesen új felfogásban jeleníti meg. Ezt az 1927-ben, Urban talált i. e. 2100 körül készült női fej jól érzékelteti. Ez a neosumer kori körplasztika szinte egyetlen megmaradt példája. Az arc alsó része hiányzik, a lazúrkő berakással készült szemek csodálkozást fejeznek ki. Egyesek hercegnő portréjának tartják, mások Ningal istennővel azonosítják. Egy másik jelentős alkotás Ur-Nammu töredékesen fennmaradt sztéléje. A szobrok hiánya az elámiak rombolásának tudható be, akik véget vetettek a dinasztia uralmának. ### Ur-Nammu sztéléje (i. e. 22. század vége) Ur-Nammu sztéléje eredetileg 3,3 méter magas és 1,8 méter széles volt. Nagymértékben különbözik a többi ismert sztélétől, mivel nem háborús eseményt ábrázol. A sztélét sávokra osztották, a felső, széles sávban az uralkodó áll egy trónon ülő istenség előtt. Feje fölött egy istennő egy vázából vizet csorgat a földre. A jelenet kis változtatással megismétlődik a következő, keskenyebb sávon is. A jelenet mindkét sávban kétszer ismétlődik meg, úgy, hogy a király egyszer jobbra fordul egy istenség, másodszor balra egy istennő felé. A kettős jelenetekkel valószínűleg azt akarták kifejezni, hogy a király egyformán szolgálja a holdisten Nannát és feleségét Ningalt. A harmadik sávban az uralkodó építőszerszámokat cipel és egy azonosítatlan istenalakot követ. Itt elképzelhető, hogy egy felvonulást ábrázoltak, de a sztélé többi része nagyon töredékes. A következő sávban egy létra töredékei templomépítésre utalhatnak. A sztélé másik oldalának tetején megismétlődik a királyt és az istenalakokat ábrázoló jelenet. Alatta az elkészült templom felajánlása látható állatáldozatok bemutatásával. A teljes mértékben kiegyensúlyozott kompozíció nélkülözi az akkád műalkotások dinamizmusát, és ezzel megtestesíti a két dinasztia közötti különbségeket. A késő sumer dinasztia korában készült alkotások statikusak és kimértek, az akkád korban készült művek ezzel szemben mozgékonyak és vállalkozó szelleműek voltak. ### Építészet Történelmi szempontból jelentős újdonság volt a rituális alapkő használatának kezdete, amelyek révén a templomok, paloták és egyéb középületek építéséről közelebbi adatokhoz jutunk. A kor jelentős épületeit tárták fel Esnunnában a mai Tell-Aszmarban. Az épületek mérete nem túl jelentős, aminek az lehet a magyarázata, hogy Eshunna Urhoz viszonyítva jelentéktelenebb település volt. A Gimilsin istennek szentelt templom az i. e. 3. évezred végén épült templomok tipikus példája. Az oldalát kiugró sávokkal díszítették, bejáratát két oldalt egy-egy toronnyal emelték ki. A bejárat egy előtérbe vezetett, amelyből jobboldalt egy lépcső nyílt a tetőre. Az előtér után következett az udvar, majd mögötte a cella, hátsó falánál egy mélyedésben az istenség szobrával. Az áldozati oltárt az udvaron állították fel. A templomhoz éles szögben hozzáépített palotában lehetett a kormányzó székhelye. Ur-Nammu utóda, Sulgi folytatta az apja által megkezdett építkezéseket. Egy közvetlenül az uri szentélykörzet mellett álló építmény tégláin az ő neve olvasható, a hozzá kapcsolódó két kisebb épület tégláin viszont fia, Amar-Szín neve látható. Ebből az épületből emberi csontok töredékei kerültek elő, így valószínűsíthető, hogy ott lehetett Ur királyainak temetkezési helye. Az épületeket már az ókorban kirabolták, de a megmaradt töredékekből arra következtethetünk, hogy az ajtókat aranyfüsttel vonták be, a falakat achát és lazúrkő berakásos aranylemezek borították, a mennyezetet pedig aranyból és lazúrkőből készült csillagok és napsugarak díszítették. Az egyik helyiségben padokat és kisméretű csatornákat tártak fel, itt az italáldozatokat végezhették. ### Zikkuratok A teljes építészeti szerkezet kialakulása hosszú folyamat eredménye, amely már a korai városok idejében elkezdődött, majd a neosumer korban a III. uri dinasztia idején teljesedett ki. A templomokat már az Ubaid-kor óta teraszokra építették, amelyek a századok folyamán fokozatosan növekedtek, míg a szentély el nem törpült a tetején. Prototípusa az Anu istennek szentelt magas uruki építmény volt az i. e. 4. évezred végéről, ahol egy hatalmas teraszos szerkezet képezte a Fehér Templom alapját. Mindegyikük hasonló tervek alapján készült, egy négyszögletes alaprajzú, többszintes teraszból illetve három, egymást metsző és a felső szentélyhez vezető lépcsőfeljáróból álltak. Az Ur-Nammu által Urban, Eriduban, Urukban és Nippurban épített zikkuratok voltak az ilyen típusú építmények első, biztos példái. Ur-Nammu korának legjelentősebb épülete a holdistennek szentelt uri zikkurat volt (i. e. 22. század) Egy udvar közepén áll, sarkait a négy égtáj felé tájolták. Alaprajza 63×43 méter tehát téglalap és nem négyzet alakú, mint a későbbi zikkuratok. A vályogtégla sorok közé időnként égetett agyagból készült téglarétegeket építettek be, hogy így növeljék az építmény szilárdságát. Oldalait kiemelkedő sávokkal tagolták. A kissé befelé dőlő három méter vastag külső falakat égetett téglából készítették, ezzel takarták el a napon szárított téglákból álló belső magot. Az északkeleti oldalon három lépcső vezet az első szint tetejére. A három feljárat mindegyike száz lépcsőfokból állt. Találkozási pontjukon napjainkban bástyaszerű épületrészek láthatók, amelyek eredetileg egy kapu részei lehettek. A középső (fő) lépcső folytatódik a kapu után is a második szintig, ami 5,6 méterrel magasabban helyezkedik el mint az első. A feltételezések szerint volt még egy harmadik szint is, tetején egy templommal, amely teljesen elpusztult. A felhasznált agyagtéglák hossza a harminc centimétert sem érte el, így az építkezéshez téglák millióit használták fel. ### Fémművesség A kor fémszobrászatából kevés tárgy maradt meg, ezek nagy része az épületek alapzatába elhelyezett fémszög. A szögeket általában istenségek tartják a kezükben, vagy az uralkodót ábrázolják kosárral a fején, amelyben a templom első tégláihoz felhasznált agyagot cipeli. Istár istennő templomaiban különleges, bika alakú szögeket helyeztek el az épületek talapzatába. ### Neosumer terrakották A neosumer kori agyagszobrászat már a következő, óbabiloni művészet előfutára. A hagyományos szobrocskák mellett, amelyek nagy számban készültek egész Mezopotámiában gyakori volt a lenyomatokkal, mitológiai és mindennapi jelenetekkel díszített agyagáru is. Ezek a kézművestermékek a népesség minden rétegében népszerűek voltak. A terrakottaszobrok közül az egyik legszebb darab az i. e. 22. századból származik, a Tellóban folytatott ásatások során került elő és egy szakállas, fejszét tartó férfialakot ábrázol. Ezenkívül gondosan kidolgozottak a korból származó nőalakok is.

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov

Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (oroszul: Николай Андреевич Римский-Корсаков) (Tyihvin, 1844. március 18. – Ljubenszk, 1908. június 21.) orosz zeneszerző, az orosz ötök tagja. Apja állami hivatalnok volt, aki korán visszavonult a hivataltól. Rimszkij-Korszakovnak már fiatalon fény derült zenei tehetségére, zongorázni tanult, és komponált is. Apja tengerésztiszti pályára szánta, ezért 1856-ban beíratta a pétervári tengerészeti akadémiára. Itteni tanulmányai alatt is folytatta zenei tanulmányait: cselló és zongora voltak a hangszerei. Megismerkedett Balakirevvel, Muszorgszkijjal és Kjuival (ők alakították később, Borogyinnal kiegészülve, az Ötök zeneszerzőcsoportot), akik hatására belekezdett egy szimfónia írásába. 1862-ben végzett az akadémián, és mint a flotta tisztjét, egy föld körüli útra vezényelték. A tengeren befejezte első szimfóniáját, az orosz szimfonikus zene első darabját. Az Op. 1-es esz-moll szimfóniát Balakirev mutatta be 1865-ben – hatalmas sikerrel. 1871-ben a szentpétervári konzervatórium tanárává nevezték ki, noha nem is volt meg a képesítése. Tudván ezt, titokban szorgos zeneelméleti, technikai tanulmányokba kezdett, összhangzattant és ellenpontot tanult. 1873-ban kilépett a tengerészettől, a flotta zenekarának felügyelője lett. Megnősült, Nagyezsda Nyikolajevna Purgoldot, a szintén sikeres zongoraművészt és zeneszerzőnőt vette feleségül. Mindeközben szorgosan átdolgozta addigi műveit, de új kompozíciókat is szerzett. Befejezte első operáját, A pszkovi lányt. 1886 és 1890 között a szentpétervári szimfonikus hangversenyek karmestere volt. E minőségében külföldön is fellépett. 1867-ben elkészült az első orosz szimfonikus költemény, a Szadko, majd a Szerb fantázia és a II. szimfónia (Antar) következett. Az 1880-as évtizedben történt meg nagy zeneszerzői magára találása. Olyan művek születtek ebben az időszakban, mint a Májusi éj, a Hópelyhecske, az átdolgozott Szadko, a Mozart és Salieri, a Cári menyasszony, a Mese Szaltán cárról, a Seherezádé, az Orosz húsvét stb. A közönség ünnepelte, és hivatalosan is elismerték munkásságát. Utolsó operája a Puskin nyomán írt Az aranykakas, amelyet a cenzúra tiltása miatt csak halála után, 1909-ben mutathattak be. Infarktusban halt meg. Szerzeményei Rimszkij-Korszakovot Csajkovszkij mellett a legelismertebb orosz zeneszerzővé avatták. Az új orosz nemzeti művészet gondolatával indult, a népdal gyermekkora óta foglalkoztatta. Közös elvek alapján alakította társaival a nevezetes zeneszerző-csoportot, az Ötöket. Az orosz zene mellett vonzották a keleties témák és zenei motívumok. Operái szövegét többnyire ő írta. Minden munkájára az élénk, színes hangszerelés és hangulatfestés a jellemző, már kortársai is kiváló hangszerelőnek tartották, több kollégájának darabját írta át, hangszerelte (Borisz Godunov, Hovanscsina, Igor herceg, A kővendég). Hangszerelés tankönyvet is írt. ## Életpályája ### Gyermekévei Apja, Andrej Petrovics Rimszkij-Korszakov, magas rangú állami tisztviselő volt. Liberális nézetei miatt otthagyta hivatalát, és a fővárostól távoli városkába, Tyihvinbe költözött. A családfő szigorú erkölcsű, köztiszteletben álló személyiség volt, gyakran és jól zongorázott – főleg hallás után. Kedvelt szórakozása volt, hogy operaáriákat énekelt, saját zongorakíséretével. A gyermek Nyikolaj tőle hallotta először például Papageno áriáját, de édesanyjának is kiváló hallása volt, és ő is jól zongorázott. A tyihvini birtok harmadik lakója, a családfő bátyja, Pavel Petrovics, szintén rendkívüli zenei tehetség volt: gyönyörűen énekelt népdalokat, csakúgy, mint Nyikolaj édesanyja. A gyermek Nyikolaj tehetsége korán megmutatkozott. Zenészpályám krónikája című önéletrajzi művében írja, hogy kétéves volt, amikor már énekelte az édesanyjától tanult népdalokat, három-négyéves korában pedig gyerektrombitájával ritmuskíséretet fújt apja zongorajátékához. Sőt, váltakozó ritmust és tempót is át tudott venni. Hatéves korában kezdett zongorázni, gyors előmenetele, haladása miatt többször kellett új, jobb tanárt fogadni, s néhány hónap múlva már Beethoven D-dúr négykezes szonátáját is eljátszotta. A családi muzsikáláson kívül kevés zenét hallott: a kisváros kéttagú báli zenekarától polkákat és quadrilleket (hegedűn és csörgődobon), egy fiatal nőtől románcokat, a kolostorban egyházi kórusokat. A birtokon egy zsidó együttes játszott két hegedűn, cimbalmon és tamburinon, és az is előfordult, hogy – például farsangkor – a parasztok mulatságain is részt vett, és így eredeti környezetében hallhatta a népzenét. A komponálással is megpróbálkozott, bár tanárai előtt titkolta, szégyellte „műveit”. Tizenegy éves korában egy duettet írt zongorakísérettel, később pedig egy nyitányt négy kézre. ### Szentpétervári tanulmányai Családja nem is gondolt zenei karrierre, és akárcsak a jó házból származó nemesi ifjaknak általában, tiszti pályát szántak neki. A családban többen is a katonai pályát választották, így nagybátyja Nyikolaj Petrovics, aki I. Miklós cár kedvelt admirálisa volt, és bátyja is. Az ifjú Nyikolajt 1856-ban íratták be a pétervári kadétiskolába. A Tengerészeti Akadémián tanuló Rimszkij-Korszakov szorgalmasan készült pályájára, a zene nem érdekelte különösebben, csak hétvégi szórakozásként vett cselló- és zongoraórákat az Alekszandr Színház egyik csellistájától. Zenével behatóbban 1857-ben kezdett el foglalkozni, amikor bátyja hajóján gyakorlatozott. Bátyja barátaival, Golovinékkal – akik rajongtak az olasz operáért – sokszor hallgatott zenét. Egymás után ismerte meg A bűvös vadászt, a Mártát, a Traviatát, A sevillai borbélyt, a Don Giovannit. Szerzett zongorakivonatokat is, azokat játszotta nagy lelkesedéssel. Szentpéterváron gyakran járt koncertekre, amelyeken megismerkedett Beethoven és Liszt Ferenc zenéjével, de leginkább Glinka művészete hatott rá. Ebben az időszakban kezdett komponálni. Addigi zongoratanára, Ulich, úgy döntött, hogy a neves pedagógusra, Théodore Canilléra bízza a fiatalt. Canillé szintén Glinka nagy rajongója volt, és ez határozta meg zenei ízlését is. Rimszkij-Korszakov 1861-ben teljes figyelmét hadi tanulmányainak szentelte, és csak vasárnaponként járt el Canilléhez, mert bátyja szerint már kellően jól zongorázott. 1861-ben Canillé bemutatta Milij Alekszejevics Balakirevnek, aki révén megismerkedett Modeszt Petrovics Muszorgszkijjal, Cezar Antonovics Kjuival és Vlagyimir Vasziljevics Sztaszovval. A találkozás az új orosz iskola vezetőjével és tanítványaival felébresztette benne az ambíciót, hogy sokkal komolyabban tanulmányozza a művészetet. Balakirev művészeti összejöveteleket szervezett, amelyeken elemezte a közösen meghallgatott műveket, megmagyarázta a formai építkezést és a hangszerelést. Rimszkij-Korszakovot is ő beszélte rá arra, hogy vegye komolyabban a zenét, és azt tanácsolta, próbáljon komponálni egy szimfóniát. ### Világ körüli úton 1862-ben meghalt Andrej Petrovics, az apa. A család élére Voin Andrejevics lépett, az idősebb fiú, akit a Tengerészeti Akadémia igazgatójává léptettek elő. A család így végleg Pétervárra költözött. Nyikolaj Andrejevicsnek hamarosan búcsút kellett vennie családjától, barátaitól, többek között Balakirevéktől, mert a Tengerészeti Akadémia elvégzése után világ körüli útra indult. Két-három évig utaznia kellett, mert a tiszti rangot csak így nyerhette el. 1862 őszén indult útnak. A hajó, amelyen szolgált, bejárta a Balti-tengert valamint Anglia kikötőit. Az utazás során Rimszkij-Korszakov befejezte az első szimfóniáját, amelyet még Balakirev mentorálása mellett kezdett el írni. A komponálást zongora nélkül végezte, és a darabot szinte taktusonként küldte el Balakirevnek, aki kijavította a hibákat és tolmácsolta véleményét. Rövid kronstadti tartózkodás után egy Amerikába induló hajóra szállt. Az Atlanti-óceánon való átkelés volt életének egyik legnagyobb élménye, amely művészetén is nyomot hagyott. Az óceán kék és zöld színei és elbűvölő varázsa, az erős színhatások a későbbiekben zenéjének egyik alapvető jellegzetességévé váltak. Észak-amerikai tartózkodása az amerikai polgárháború idejére esett. New Yorkból Rio de Janeiróba utazott, majd a brazil császárok rezidenciáját látogatta meg Petrópolisban. Két hónap múlva tért vissza Európába, a francia Riviérára, ahol még egy ideig elidőzött, és csak 1865-ben tért vissza Pétervárra. ### Az Ötök társasága Hazatérve ismét felvette a kapcsolatot Balakirevvel és körével, amelyhez közben Borogyin is csatlakozott. Bár idősebb volt Rimszkij-Korszakovnál, azonnal jó barátok lettek. Kjui ekkor a Szentpétervári Hírek kritikusa volt, Balakirevet meg túlságosan tisztelték, ezért ebben az időben Borogyin, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov között alakult ki jóbaráti viszony. Távolléte alatt a pétervári zenei élet jelentősen megváltozott: megalakult a Zenei Szabadiskola, amelynek első karnagya Balakirev lett, a Mariinszkij Színház bemutatta Szerov Judit című operáját, és a város vendége volt Richard Wagner, aki a Filharmóniai Társaság meghívására dirigálta műveit. Rimszkij-Korszakovot most már egyre kevésbé érdekelte a tengerészeti szolgálat, annál inkább a zene. Balakirev tanácsára ismét kézbe vette I. szimfóniáját és meghangszerelte. 1865. december 31-én két próba után a Zenei Szabadiskola koncertjén Balakirev vezényletével bemutatták első művét. A koncert sikert aratott, a közönség lelkesen tapsolt a tiszti egyenruhás szerzőnek. Kjui kritikája az „első orosz szimfóniát” ünnepelte, és megemlítette, hogy a szimfónia Andante-tétele egy orosz népdalra készült. Ezekben az években volt a legszorosabb a kapcsolat az Ötök között. Az Ötök csoportja a hatvanas évek elején szerveződött, és valódi egysége, összetartó ereje a hetvenes évek közepéig tartott. Mindennapossá váltak a baráti összejövetelek Balakirevnél, majd 1868 tavaszától Dargomizsszkijéknél is előadták egymásnak készülő műveiket. Balakirev, a kör vezetője, szellemi irányítója, nagy tehetségű, olykor zseniális, de erőszakos és némileg egyoldalú ember volt. Bár ő is autodidakta, kezdetben ő volt a legképzettebb. Ő vette észre a hibákat, ő szabta meg, hogyan kell azokat kijavítani. Felfogása kitörölhetetlen nyomot hagyott a kör tagjainak művészetén. Ha nem is volt mindig igaza, szenvedélyes állásfoglalása mindenkit munkára sarkallt. Valósággal beleszuggerálta barátaiba az orosz zene elhivatottságába vetett hitet, ő bátorította őket, hogy képzetlenségükhöz képest fantasztikus méretű vállalkozásokba, szimfóniák, operák írásába fogjanak. A kör azonban nem korlátozódott erre az öt zeneszerzőre. Gyakran látta őket vendégül Glinka kortársa, Dargomizsszkij. Ő volt, aki az előző korszak zenéjét közvetítette hozzájuk, és aki művészi felfogásában közeli rokonuk is volt. Lelkesen vett részt az összejöveteleken Vlagyimir Vasziljevics Sztaszov is, a nagy műveltségű kritikus és esztéta. Voltak a körnek más muzsikus tagjai is, mint például Nyikolaj Logyizsinszkij, aki egyenrangú társként indult, de később elmaradt. Megjelentek köztük olyan lelkes műkedvelők és zenebarátok, mint Veljaminov tábornok, aki nagy igyekezettel vett részt az énekes művek előadásában. Dargomizsszkijnél ismerkedtek meg a Purgold nővérekkel, Alekszandrával és Nagyezsda Nyikolajevnával. Mindketten kitűnő muzsikusok voltak: Alekszandra mezzoszoprán énekesnő, Nagyezsda pedig zongorista volt. A kör gyakran vendégeskedett a Purgold családnál. Az összejöveteleken zongoráztak, kamarazenéltek, s a Purgold nővérek jelentős szerepet vállaltak az Ötök műveinek nyilvános előadásában is. Nagyezsda 1872-ben Rimszkij-Korszakov felesége lett. Az Ötök csoportjának ideálja Liszt Ferenc volt, nem annyira alkotásai, mint inkább magatartása miatt. Őket is ugyanaz vezérelte, mint Lisztet: az új keresése. Liszt is felismerte az Ötök törekvéseinek jelentőségét, és elismerően nyilatkozott munkájukról. Nagy hatással volt Rimszkij-Korszakovra Wagner munkássága, akitől kezdetben idegenkedett, de a Nibelung gyűrűje tetralógia meghallgatása után elragadtatta a romantikusan áradó zene dallamvilága. Ezekben az években volt tehát a legszorosabb az Ötök együttműködése. Ezt a kort gyakran az új orosz zeneművészet hőskorának nevezik. Rimszkij-Korszakov ebben az időben komponálta a Nyitányt orosz témákra, a Szerb fantáziát, a Szadko szimfonikus költeményt, az Antar szimfóniát, románcainak első sorozatait és A pszkovi lány című operát. Ezek a művek még Balakirev hatását mutatják, de már mutatják Rimszkij-Korszakov gyors művészi fejlődését is. Egy évvel az I. szimfónia bemutatója után, 1866 decemberében, ugyancsak Balakirev mutatta be a Nyitányt. A népdalok iránti érdeklődés is Balakirev hatása: az Ötök vezére ugyanis 1866–1867-ben népdalokkal foglalkozott. Nagy érdeklődéssel kísérte a szláv mozgalmakat, és minthogy 1867 tavaszára szláv vendégeket vártak, tiszteletükre Balakirev koncertet rendezett. Ez alkalomra írta Rimszkij-Korszakov Szerb fantáziáját. A komponálásban őt nem a fanatikus szláv lelkesedés vezette, hanem az, hogy Balakirev gyönyörű témákat keresett számára. Következő műve a Szadko volt, amelyet előzőleg barátja, Muszorgszkij akart megkomponálni. Balakirev hatására Muszorgszkij azonban átengedte a tervet Rimszkij-Korszakovnak, aki 1867-ben hozzá is látott a munkához. Ez volt tulajdonképpen az első önálló műve, hiszen a többiek segítsége nélkül írta meg. Ebben tűnnek fel először a világ körüli élményei, sőt már ebben a költeményében jelentkezik az a sajátos hangsor, amely a későbbi műveiben is feltűnik, és amellyel a fantasztikus, félelmetes világot akarta bemutatni. 1868-ban komponálta II. szimfóniáját, aminek az Antar nevet adta. Ezen a művén erősen érződnek a berliozi romantika jegyei, hiszen a zeneszerző ebben az időben ismerkedett meg a francia zeneszerző munkásságával. ### A pszkovi lány Az 1868-as évben egy másik jelentős munkához is hozzákezdett, első operájának, A pszkovi lánynak a megírásához, Lev Alekszandrovics Mej színdarabja nyomán. A művet csak négy évvel később fejezte be. Az ősbemutató 1873. január 13-án zajlott le a Mariinszkij Színházban. A darab kedvező fogadtatásban részesült, de csak néhány előadást ért meg. Rimszkij-Korszakov Muszorgszkijt követte, amikor első operájának komponálása során a szöveg valósághű ábrázolását tartotta szem előtt. A pszkovi lány is tele van kaotikus tömegjelenetekkel, de Rimszkij-Korszakov Iván cárja nem hatol olyan lelki mélységekbe, mint Muszorgszkij Borisz Godunovja. A főbb szereplők monológszerű magánjeleneteket kaptak, a zenei alapszövetet áthatja az orosz folklór világa. ### Függetlenedése Balakirevtől Az 1870-es években művészete új korszakba lépett. Ezt két esemény indította el: Balakirevtől való függetlenedése, majd lassú elhidegülése, valamint pedagógiai munkásságának megkezdése. Közte és Balakirev között a viszony már az 1860-as évek végén megromlott, ennek oka elsősorban Balakirev volt, aki nem akarta tudomásul venni, hogy tanítványa felnőtt és önálló utat próbál találni. Továbbra is atyáskodni akart Rimszkij-Korszakov felett, de egyre erőteljesebb ellenállásba ütközött. Rimszkij-Korszakov korábbi odaadó, feltétlen tisztelete lassan kritikus magatartássá változott. A viszony tovább mérgesedett, amikor az addig szabadgondolkodó Balakirev egyszerre vallásos miszticizmusba esett, és a reakciós szlavofil mozgalomhoz csatlakozott. Emiatt lassan az Ötök többi tagja is megszakította vele a kapcsolatot. Amikor Balakirev a Szabadiskola bérletsorozatával megbukott, elhatározta, hogy visszavonul. Magába zárkózott, egyre sértődöttebb lett, elhidegült régi barátaitól, és egy időre minden zenei tevékenységgel felhagyott. Az Ötök csoportjának középpontjába ekkor Borogyin és Rimszkij-Korszakov lépett. Ebben az időszakban Rimszkij-Korszakov művészi fejlődése új irányba tartott és esztétikája is megváltozott. A határkövet 1871 jelentette, amikor elvállalta a pétervári zenekonzervatórium zeneszerzés- és hangszerelés-tanári állását és a zenekari gyakorlat vezetését. Visszaemlékezései szerint ekkor még fogalma sem volt sem a hangszerelésről, sem az összhangzattanról. „Olyan terminusokat, mint szextakkord és kvartszextakkord, nem is ismertem. Műveimben csak ösztönösen és hallás útján törekedtem szabályos szólamvezetésre; a zenei helyesírás szabályait is csak ösztönösen sajátítottam el... A dirigálás művészetéről fogalmam sem volt, hiszen soha az életben nem álltam még zenekar előtt, és nem tanultam egyetlen kórust sem” – írta naplójában. Ez volt az az esemény, amely arra késztette, hogy sokkal alaposabban felkészüljön szakmailag. 1874-től kezdve összhangzattant és ellenponttant is tanított. Mindeközben újabb és újabb technikákat tanult meg, amelyek nemcsak tanítványai, hanem saját művészete számára is hasznosak voltak. 1873-ban megbízták a Tengerészeti Hatóság zenekarainak felügyeletével. Az új állásra polgári ranggal nevezték ki, ettől kezdve tehát minden idejét és energiáját a zenének szentelhette. A zenekari felügyeletnek gyakorlati haszna is volt: megismerte a fúvóshangszerek technikáját. Pedagógiai munkássága tovább szélesedett, amikor 1874-ben, a lemondott Balakirev helyére a Szabadiskola igazgatójának kérték fel. Ez az iskola, melynek egyetlen állandó jövedelme a cárevicstől kapott évi 500 rubel volt, elsősorban a zeneszerető műkedvelőket tanította. Mivel vezetője hosszú éveken át Balakirev volt, az intézet a modern zene bástyája lett, és nagy harcba keveredett a konzervatív, nyugatos irányzatot képviselő Orosz Zenei Társasággal. Balakirev éppen azért vonult vissza, mert ebben a harcban vereséget szenvedett. Rimszkij-Korszakov viszont óriási lelkesedéssel látott munkához, elsősorban az énekkart élesztette újjá. Első koncertjük programján Händel, Haydn, Palestrina és Bach szerepelt, és később is elsősorban klasszikus műveket mutattak be. Ezzel kiváltotta ugyan Balakirev, sőt Kjui és Sztaszov haragját, de sikerült megerősítenie a Zenei Szabadiskolát, amelynek igazgatását később, 1881-ben visszaadta Balakirevnek. ### Visszatérés az orosz népdalokhoz Miután szakmailag továbbképezte magát és megismerkedett a nyugati zene alapjaival is, visszatért kedvelt témájához, az orosz népdalok világához. Elhatározta, hogy gyűjteményt állít össze kedvenc dalaiból. A sors úgy hozta, hogy 1875-ben megismerkedett a híres népdalénekessel, Tyertyij Filippovval, aki felkérte dalainak lejegyzésére. E sorozat után Rimszkij-Korszakov saját gyűjteménye összeállításához kezdett hozzá. Leginkább a pogány korból fennmaradt, szertartási és alkalomhoz kötött énekek foglalkoztatták. Kritikailag átvizsgálta a régi gyűjteményeket, felhasználta a gyermekkorában tanult dalokat. De tudatos gyűjtőmunkát is végzett, sorra lejegyezte megbízható hallású és memóriájú ismerőseinek dalait. A dalokat típusok szerint osztályozta. Ez a tudományos érdeklődés ebben a korban csaknem ismeretlen volt. Az 1870-es évek közepén még nem találta meg saját hangját, az ekkor készült darabok már elvesztették ugyan ösztönösségüket, de még nem váltak tudatos mesterművekké. Az ekkor írt III. szimfónia, kórusművek és kamaradarabok inkább csak kísérletek: az újonnan szerzett technikai eszközöket próbálgatta bennük. Két későbbi, de még átmeneti művében, a Mesében és a Szimfoniettában (1879–1880) a népművészet tanulmányozásából származó új elemek tűnnek fel. A megoldást a népdal hozta meg számára. Rimszkij-Korszakov a népzene segítségével került le a már-már kátyúba vezető útról, és talált vissza a népiesség eszméjéhez, az Ötök hagyományaihoz. A különböző művészi törekvések összefoglalása ekkor vált művészi programjának alapjává. A technikai tudás és a népiség eszméje határozta meg e korszakának végén született két nagy operáját, egyben egész életművének jelentős állomásait, a Májusi éjt (1877–1879) és a Hópelyhecskét (1880–1881). A két opera szövegkönyvének kiválasztása irodalmi igényességét is mutatja: Gogol novellája és Osztrovszkij drámája remekmű. Gogol naiv természetkultusza, tündéri bája, humora és Osztrovszkij ideális társadalmat kereső utópizmusa termékeny talajra talált a zeneszerzőben: a Májusi éj és a Hópelyhecske nemcsak a múlt század operájának, hanem egész színpadi művészetének kiemelkedő darabjai. ### Elődök és kortársak műveinek átdolgozása Rimszkij-Korszakov behatóan tanulmányozta kortársainak és elődeinek műveit is, gyakran hozzá is nyúlt azokhoz. Elsőként Dargomizsszkij A kővendég című befejezetlen operáját hangszerelte meg. Az opera nyitányát Kjui írta. A művet 1872-ben mutatták be. 1877-ben hozzálátott Glinka két operája, az Ivan Szuszanyin és a Ruszlán és Ludmilla kiadásának előkészítéséhez. Mindkét művet jelentősen átdolgozta. Később Muszorgszkij műveit is áthangszerelte, többek között a (Borisz Godunovot, illetve meghangszerelte barátja zongorakivonat formájában maradt Hovanscsina című operáját is. A zeneszerző halála után ő rendezte sajtó alá Muszorgszkij hagyatékát. Rimszkij-Korszakov sokkal konvencionálisabban gondolkozott és komponált, mint Muszorgszkij. Ennek következtében ellentétes érzelmekkel viszonyult Muszorgszkij életművéhez, főleg a Borisz Godunovhoz. Egyrészt csodálta az operát eredetiségéért és függetlenségéért, másrészt nem tudott napirendre térni annak újszerű harmóniavilága és ritmikája felett. Ezért elhatározta, hogy megmenti az operát az utókor számára, vagyis átdolgozza, hozzáigazítja a közízléshez. Kezdetektől fogva tisztában volt vele, hogy lesznek ellenzői, de meg volt róla győződve, hogy a mű fogyatékosságait az utókor sem fogja megérteni. Újraharmonizálta és hangszerelte tehát a Boriszt. A munkával 1896-ban végzett, majd 1908-ban ismét elővette a darabot, hogy újabb simításokat hajtson végre rajta. A cári opera az átdolgozott verziót 1904-ben tűzte először műsorra, majd Nyugat-Európában is a Rimszkij-Korszakov-féle verzió vált ismertté, és sokáig ez uralta a színpadokat. Az első átdolgozás alkalmával szinte teljesen újraírta az operát, majd tíz évvel később, a negyedik átdolgozás alkalmával visszaállított több, korábban kihúzott részletet, de saját betoldásait természetesen benne hagyta. Ez a negyedik változat az, amit általában ma is elő szoktak adni. Rimszkij-Korszakov ezután hozzálátott az egész muszorgszkiji életmű áttanulmányozásához, és rendre elkezdte átdolgozni barátja jelentősebb műveit. Muszorgszkij másik jelentős operáját, a Hovanscsinát is ő hangszerelte, hiszen annak csak a zongorakivonata készült el. Rimszkij-Korszakov ebben az esetben is úgy járt el, mint a korábbi Muszorgszkij-operák átdolgozásakor: a saját ízléséhez szabta a darabot. A zene nem kis hányadát kihúzta, amit nem talált elég jónak, azt újrakomponálta, így gyakorlatilag társszerzővé lépett elő. ### A Beljajev-péntekek Az 1880-as években az Ötök összejöveteleit az úgynevezett „beljajevi péntekek" váltották fel. Mitrofan Petrovics Beljajev nem volt zenész, de művelt, zeneértő ember, aki kitűnő szervezőképességével és mecénási hajlamaival rendkívül fontos szerepet játszott az orosz zene történetében. Rimszkij-Korszakovval 1882-ben ismerkedett meg. Beljajev lakásán péntek esténként kamarazenét játszottak, a házigazda kvartettezett néhány zenekedvelő barátjával. Amikor Rimszkij-Korszakov és barátai is hivatalosak lettek, az esték jellege megváltozott, a vonósnégyes-játék után sor került a jelenlevő zeneszerzők új műveinek előadására, hiszen Rimszkij-Korszakovval együtt megjelent a körben Borogyin, Kjui és Sztaszov is. Hozzájuk csatlakoztak még Rimszkij-Korszakov tanítványai is: Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov, Anatolij Konsztantyinovics Ljadov és Mihail Mihajlovics Ippolitov-Ivanov. Az 1884–1885-ös évadban Beljajev a pétervári operaház zenekarának közreműködésével hangversenyt is rendezett. E hangverseny sikere érlelte meg Rimszkij-Korszakovban az Orosz Szimfonikus Koncertek gondolatát. Beljajevnek tetszett az ötlet, és 1886 őszén meg is tartották a sorozat első előadást. Ezek a hangversenyek előrevitték az orosz zene ügyét, mert újabb lehetőséget adtak a művek népszerűsítésére. Az orosz közönség nagy része idegenkedett az igazi orosz zenétől, és jobbára csak nyugati műveket hallgatott. A koncertekkel sikerült ezt a habitust megváltoztatni, és lelkes híveket gyűjteni a feltörekvő hazai zeneszerzők köré. Beljajev Európában is terjeszteni kívánta az orosz zenét, így került sor például az első Orosz Szimfonikus Koncertre az 1889-es párizsi világkiállításon. ### Az orosz zenei élet központjában Rimszkij-Korszakov az 1880-as években került az orosz zenei élet központjába. Ebben az időszakban indult virágzásnak szimfonikus művészete. Ekkor született a cisz-moll zongoraverseny (1882–1883), a Fantázia orosz témákra (hegedűre és zenekarra, 1887), a Spanyol capriccio (1887), az Orosz Húsvét nyitány (orosz címe: Fényes ünnep, 1888), a Seherezáde (1888). Mindezek reprezentatív művei és érződik bennük a továbblépés a Májusi éj és a Hópelyhecske óta. 1889-ben kezdett hozzá a Mlada című opera-balett megírásához. A mű szövegkönyvét Sztyepan Gegyeonov nyomán a zeneszerző írta. A darab ősbemutatója 1892-ben zajlott le a Mariinszkij Színházban. Az ősbemutató nem ért el különösebb sikert, így a Mlada nem vált repertoárdarabbá. Ezt követően egy alkotói válság kezdetének jelei kezdtek el megmutatkozni műveiben. Sok eredeti ötlet volt alkotásaiban, de számos ellentmondás is, ezért művei gyakran mesterkéltnek tűntek. ### Alkotói válság Rimszkij-Korszakov az 1890-es évek elején alkotói válságba került. Ennek több oka volt. Ebben az időszakban került a beljajevi körbe Csajkovszkij, akinek művészetét istenítették. Szemben Rimszkij-Korszakov művészetével, aki az orosz ötökkel együtt a sajátos orosz zene kialakításán munkálkodott, Csajkovszkij a nyugat-európai, romantikus hagyományokat követte. Úgy érezte, hogy egyedül maradt, hiszen barátai közül Muszorgszkij 1881-ben, Borogyin pedig 1887-ben meghalt, Balakirevvel nem tudott szót érteni, Kjui pedig sokkal mélyebb alkotói válságba került és zeneszerzőként jelentéktelenné vált. Nem tudta eldönteni, hogyan értékelje a múltat, merre haladjon előre. 1890 és 1894 között elnémult, idejének nagy részét töprengéssel töltötte. Belevetette magát a filozófiába és szinte mániákusan bújta a könyveket. Az esztétikával kezdte, aztán áttért a metafizikára. Töprengéseivel együtt depressziója egyre mélyült, és már-már neurotikus katasztrófa fenyegette. A kilencvenes években kevés új esemény történt életében. Egy-két új barát jelent meg, köztük Vlagyimir Ivanovics Belszkij, aki legközvetlenebb munkatársa lett, s több későbbi operájának szövegkönyvét írta. Új élmény még a Mamontov-féle operatársulattal kialakuló kapcsolata (1897-től kezdve). Szavva Ivanovics Mamontov magánoperatársulatot vezetett Moszkvában, és fő célja új orosz művek bemutatása volt. Előadta a Szadkót, a Hópelyhecskét, a Májusi éjt, a Hovanscsinát. Mamontovékon keresztül kapcsolódott be Rimszkij-Korszakov a moszkvai művészi életbe (bár Mamontovék időnként Pétervárott is szerepeltek). ### A századforduló alkotói korszaka 1890\. december 19-én ünnepelték zeneszerzői pályafutásának huszonöt éves évfordulóját. Nyugodt, eseménytelen élete azonban szüntelen alkotói forrongással párosult. 1894 után ismét erőre kapott és szinte ontotta a műveket. 1897–1898-ban több mint negyven románcot írt – ezek a művek lírai dalköltészetének legszebb darabjai. Ezután ismét operák következtek. A Mozart és Salieri (1897), A pszkovi lány prológusaként készült Vera Seloga bojárnő (1898), a Cári menyasszony (1898), a Mese Szaltán cárról (1898–1900), a Servilia (1900–1901). Közben három kantátát is írt, ezek: a Szvityezjanka (1897), az Ének a bölcs Olegről (1899) és a Homéroszból (1901). #### A Szadko 1867-ben először szimfonikus költeményt írt Szadko címen, az operán azonban csak 1894-ben kezdett dolgozni. 1893-ban Csajkovszkij halála után elkezdte tanulmányozni híres elődje munkásságát, és figyelmét felkeltette Csajkovszkij A cárnő cipellője című, Gogol egyik meséje nyomán írt operája. Elhatározta, hogy ő is feldolgozza a témát. Eközben több barátja is a Szadko témáját ajánlották figyelmébe, de Rimszkij-Korszakov rendíthetetlen maradt. Megkomponálta Karácsonyéj című operáját, ami végül csúfos bukás lett. A zeneszerző csak ezután fordította minden erejét a Szadko megírására. Amikor újabb operája elkészült, a színházak zárva maradtak előtte. Ebben nagy szerepet játszhatott Eduard Francevics Napravnyik cseh származású zeneszerző, aki akkoriban cári udvari karmester volt, és nyilván veszélyes vetélytársat látott a tehetséges Rimszkij-Korszakovban. A zeneszerzőt végül Szavva Ivanovics Mamontov (1863–1952) húzta ki a bajból, aki magánoperaházában nagy sikerrel előadatta a Szadkót. Pedig Mamontov színházában sem fogadták osztatlan lelkesedéssel a bemutató tervét. A színházigazgató még a próbák számát is drasztikusan lecsökkentette. #### A forradalmi Kascsej 1899-ben, Puskin születésének századik évfordulója alkalmából komponálta a zeneszerző Mese Szaltán cárról című operáját. A darab nagy sikerén felbuzdulva kereste fel Jevgenyij Makszimovics Petrovszkij, a Russzkaja Muzikalnaja Gazeta újságírója Rimszkij-Korszakovot, hogy felajánljon neki egy orosz népmese alapján írt librettót. A zeneszerzőnek megtetszett a történet, de a librettót nem találta megfelelőnek. Rimszkij-Korszakov felesége segítségével átdolgozta, három képbe vonta össze a szövegkönyvet, és ebben a formában zenésítette meg. Ez lett a A halhatatlan Kascsej. A bemutató nem aratott osztatlan sikert. Következő előadására egy szomorú esemény szolgáltatott alkalmat. 1905. január 9-én az utcára vonuló munkások békés tüntetését a katonaság sortűzzel oszlatta szét. Az akció több száz áldozattal járt, majd elkezdődött a tüntetésben résztvevők tömeges elbocsátása munkahelyeikről. Az állásukat vesztettek megsegítésére 1905. március 27-én Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov (1865–1936) vezényletével színre vitték a Kascsejt, a külön erre az előadásra kibérelt Komisszarzsevszkij Tyeatrban. A konzervatórium diákjai önként ajánlották fel részvételüket az előadásban. Az opera zajos sikert aratott, és „le az autokratákkal” kiáltozásba torkolt. A tüntetésveszélyes eseményt végül a katonaság oszlatta szét. Ezután viszont Rimszkij-Korszakov művei is nemkívánatosak lettek Szentpétervárott. #### A Kityezs Ezt követően 1902–1903-ban komponálta Tyumenyev szövegére A vajda című operáját. Ez a lengyel témájú mű alkalmat adott arra, hogy Chopin zenéjének hódoljon, de utolsó, nagy alkotásai között nem foglal el kimagasló helyet. Annál jelentősebb a következő opera, a Legenda a láthatatlan Kityezs városáról és Fevronyija szűzleányról. Vlagyimir Ivanovics Belszkij és Nyikolaj Rimszkij-Korszakov 1898-ban kezdett el gondolkozni egy, az ortodox vallás erejét középpontba állító opera tervén. A külső körülmények közrejátszása folytán Belszkij csak 1902-ben kezdett el dolgozni a szövegkönyvön, azonban az elkészült librettó éles ellentétben állt a zeneszerző elképzeléseivel. Belszkij ugyanis egy statikus, már-már oratóriumszerű, a gondolati mondanivalót középpontba állító szöveget írt. Rimszkij-Korszakov ezzel szemben egy látványos, meseszerű történetet akart színpadra vinni, amelyben az eszmei mondanivaló és a valós történet egyidejűleg, egymás mellett van jelen. Így hát közösen újragondolták az egész operát. Közös fáradozásaik eredményeképpen 1905-re elkészült a szövegkönyv végleges változata, majd ennek nyomán két évvel később a darab zenéje. A komponálást hátráltatta az 1905-ös forradalom. A zeneszerző ugyanis rokonszenvezett a forradalom eszméivel, így annak leverése után jó pár hónapig mellőzték a színházi életben. Az ősbemutató hatalmas közönségsikert aratott, ennek ellenére a darabot számos kritika érte. A rendező már a premier másnapját hangot adott kifogásainak Fevronyija szólamát illetően, amit a zeneszerző drámai szopránra komponált, de a lány ártatlan jelleméhez szerinte jobban illett volna a lírai szoprán. Sok kritikusnak nem tetszett a mű valószínűtlensége, a mítosz és a valóság keveredése. Zeneileg ez Rimszkij-Korszakov legmesszebbre mutató alkotása. Festőisége, mesteri szimfonizmusa és egyben intellektualizmusa, hangszerelési és harmóniai újításai itt fonódnak leginkább össze. Finom hangulatköltészete Debussy művészetével rokonítható. ### A forradalom utáni évek Az 1905-ös forradalom alapjaiban rázkódtatta meg az egész orosz életet, és ennek sodrása az ekkor már 61 éves, sikerekben gazdag, tisztelettel övezett, tekintélyes zeneszerzőt is magával ragadta. A forradalmi hullám az 1905. január 9-i „véres vasárnap” után a pétervári zenekonzervatóriumba is átcsapott. A hallgatók követelték annak a növendéknek eltávolítását, aki tagja volt a munkásokra tüzelő osztagnak. Az igazgatóság persze ellenszegült, mire február 10-én a diákok sztrájkba léptek. A tanári karban is kiéleződtek az ellentétek. A konzervatórium igazgatója erélyes intézkedéseket akart foganatosítani a diákok ellen. Rimszkij-Korszakov viszont azok közé tartozott, akik a megértés alapján akarták az ügyet megoldani. A viták során Rimszkij-Korszakov cikket írt az Oroszország című újságba. Ebben szemére vetette ellenfeleinek, hogy nem értik meg az ifjúságot. A tanári kar többsége is őt támogatta. Mindez olyan port vert fel, hogy március 19-én Konsztantyin nagyherceg parancsára Rimszkij-Korszakovot eltávolították az intézményből. Elbocsátásnak nagy visszhangja támadt az orosz értelmiség körében. Tömegesen érkeztek a tiltakozó levelek, és felháborodott cikkek jelentek meg a lapokban. Sokan szolidaritást vállaltak vele, így például Glazunov, Ljadov, Sztaszov, Tanyejev. Nemcsak zenészek mozdultak meg, hanem társadalmi szervezetek, tanári testületek is. Még jobban kiélezte a helyzetet, hogy a pétervári konzervatórium növendékei 1905. március 27-én a sztrájkbizottság szervezésével és Glazunov vezényletével bemutatták a Kascsejt. A műsor második felében koncertszámoknak kellett volna következniük, közben azonban az előadás demonstrációvá vált. Ezután művei is „feketelistára” kerültek. A helyzet csak ősszel változott, amikor a nagy sztrájkok után a cári kormány a közvélemény nyomására önkormányzatot adott a pétervári konzervatóriumnak. December 5-én a tanári testület egyhangúlag Glazunovot választotta igazgatónak. Ezután Rimszkij-Korszakov is visszatért az intézetbe. Bár a vezetőség haladó és konzervatív szárnyai között továbbra is súlyos ellentétek voltak, nyílt küzdelmekre egyre ritkábban került sor. ### Az aranykakas Rimszkij-Korszakov a forradalom utáni időszakban is komponált, de viszonylag keveset, hiszen a konzervatórium körüli herce-hurcák lekötötték figyelmét és elkedvetlenítették. Tervei közt szerepelt egy opera Sztyepan Tyimofejevics Razinról, a 17. század parasztvezéréről. 1905 nyarán egyáltalán nem komponált, csak hangszereléstan-könyvén dolgozott. 1906-ban kezdett hozzá utolsó operájának, Az aranykakasnak a komponálásához. Az opera szövegkönyvét Vlagyimir Ivanovics Belszkij egy Puskin-mese alapján írta meg. A mű megszületésének történelmi előzménye is volt. Miután a Japán Birodalom kormánya előtt világossá vált, hogy tárgyalásos úton soha sem fogja megkapni Mandzsúriát, 1904-ben támadást indított Port Arthur ellen. A rosszul szervezet orosz hadsereg nyomban az első csatát elvesztette és az utána következő összecsapások jelentős hányada is orosz vereséggel végződött. Az orosz haderőt egy olyan ország kényszerítette térdre, amelyről korában senki sem gondolta volna, hogy komoly katonai erő kifejtésre képes. Puskin eredeti meséjét a katonai tehetségtelenség, a nemesi ostobaság és a politikai korrupció történetévé formálta át, vagyis Az aranykakas lett a szerző leginkább társadalombíráló színpadi műve. A cenzúra még az eddigieknél is több nehézséget gördített az opera bemutatása elé. A zeneszerző nem is érhette meg műve diadalát (csak 1909-ben mutatták be). Utolsó évét beárnyékolta Az aranykakas színpadi előkészítésének sok problémája. Az 1909-es premierre is csak jelentős húzásokkal kerülhetett sor. Ezután jó ideig nem játszották a darabot Oroszországban. ### Utolsó évei Rimszkij-Korszakov utolsó évei termékenyek voltak. Gyagilev 1907-ben orosz koncerteket rendezett Párizsban, amelyeken Rimszkij-Korszakov dirigált. A francia Szépművészeti Akadémia levelező tagjává választotta. A siker bizonyára elősegítette, hogy Gyagilev az orosz koncertek után az orosz balett párizsi bemutatására határozta el magát. 1908 tavaszán a párizsi Opéra Comique bemutatta a Hópelyhecskét és – Rimszkij-Korszakov átdolgozásában – a Borisz Godunovot. Ebben az évben készítette el a Borisz második átdolgozását. A párizsi bemutatóra még néhány módosítást végzett rajta, s ezzel egy időben Muszorgszkij románcait is meghangszerelte. Neves tanítványai voltak ebben az időben Stravinsky és Aszafjev. Stravinsky első művei Rimszkij-Korszakov hatását tükrözik, az Op. 5. számot viselő Gyászinduló (Funeral Chant) pedig mestere emlékére készült. Alkotóereje teljében ragadta el a halál. Először 1908 áprilisában kapott szívrohamot, amit pár nap múlva egy másik követett, majd májusban egy harmadik. Ennek ellenére dolgozni próbált. Aztán június 8-án aztán negyedik szívrohamát követően meghalt. Június 10-én temették el a Novogyevicsij-kolostor temetőjében. ## Művészete és öröksége ### Esztétikája Rimszkij-Korszakov művészetének jellemző vonásai a szépség, a természet és a nép kultusza. Természetkultusza a romantika és Bartók szemlélete között áll. Művészetének romantikus vonásai közé tartozik a természet gyakran titokzatos, kiismerhetetlen, sőt gonosz erőként való ábrázolása, de ugyanakkor gyakran a természet a szépség forrása is számára. S ebben különbözik Rimszkij-Korszakov a természethez való menekülés szokványos romantikus magatartásától, mert nem egy távoli és külön erre a célra idealizált természethez menekül, hanem a valósághoz; nem a jóhoz vagy gonoszhoz, hanem az objektívhez, reálishoz. Kifejezi azt az igényt, azt a vágyat, sőt azt a lehetőséget, hogy a természet alapján kell élni. Ez a kifejezés ugyan gyakran – mint legvilágosabban a Hópelyhecskében – utópisztikus, de elementaritása felülemeli a vérszegény utópiákon. Rimszkij-Korszakov természete pazar és pompás világ. Gyakran kiismerhetetlen és gonosz, de néha az ember is az. Gyakran békés és idillikus, de az ember is tud ilyen lenni. Más, mint az ember és mégis ugyanaz, lényegük egy. Ezért nem nevezhető kategorikusan romantikusnak, mert meghaladja a romantikára jellemző hasadást, és előkészíti az utat az új művészet természetszemlélete számára. Népiessége nem olyan forradalmi és pregnáns, mint Muszorgszkijé. De Rimszkij-Korszakov népe is valóságos nép: legidillikusabb operai jelenetein is keresztülsüt a valóság. Az a népiség jelenik meg az ő művészetében is, amelyet az orosz forradalmárok elméletileg is megfogalmaztak a szlavofilek népiességével szemben. Eszerint nem a provinciális, elmaradt vonások naturalisztikus részletezése teszi a népiességet, hanem a valóság feltárása, a realizmus és a nép ügyének vállalása. Rimszkij-Korszakovnál ezeket a vonásokat sokszor eltakarja a romantikus népiesség, de végső soron mindig kitartott elvei mellett. A 20. század művészetében radikálisan kettévált ez az út. Az egyik a népiség tagadásához vezetett, abból kiindulva, hogy a romantikus népiesség illúzió volt csupán. A másik út (például Bartóké) viszont az illúziókkal szemben a valóságos népet kereste. Rimszkij-Korszakov, ha nem is ment végig ezen az úton, de elindult rajta. Rimszkij-Korszakov Muszorgszkijjal ellentétben kora szépségeszményét szolgálta, így művészete mai szemmel nézve szűkebbnek bizonyult, szemben barátja újításaival, amely viszont nem felelt meg a korában használatos szépségeszmének. Rimszkij-Korszakov szépségkultusza a romantikus irányban korlátozódott. Szépségideáljában sok a romantikus elem akkor is, amikor a különöshöz, a meglepőhöz vonzódik, és bennük keresi a harmóniát. Ennek a szépségkultusznak azonban, még e szűkössége ellenére is van egy pozitív vonása. E pozitívumot éppen az jelenti, hogy nem adja fel a szépség elvét, a szépség igényét semmi áron, semmilyen körülmények között. így Rimszkij-Korszakov, bár a maga korlátozott módján, de mégis összekapcsolja a természet és a nép eszméjét a szépség ideáljával, de egységüket nem tudta megteremteni. Rimszkij-Korszakov a zeneesztétika fejlődésében sajátos helyet foglal el. Olyan korban élt, amelyben a régi zene vonásai, természet-, nép- és szépségkultusza válságba kerültek, s ezt a válságot a romantika művészete sokoldalúan és gazdagon ábrázolta. Rimszkij-Korszakov ebben a helyzetben követte ugyan a romantikus magatartást, de egyben túl is haladta: olyan megoldásokat keresett, amelyek túlmutattak azon. Nemcsak visszatért a romantika előtti művészet természet-, nép- és szépségértelmezéséhez, de egyben olyan igényt is támasztott, amely már nem annyira a múlt, mint számára a jövő művészetét jellemzi. ### Zenéje Rimszkij-Korszakov mindig irodalmi igénnyel kereste ki a megzenésítésre alkalmas librettót. Ezek alkalmat adtak neki arra, hogy két világot állítson szembe egymással, a jó és a rossz mesevilágát, vagy – mint a Cári menyasszonyban – a pozitív és negatív hősök földi világát. A kettősség minden operájában világos és félreérthetetlen. A szövegből adódó konfliktust csak lehetőségnek tekintette, és arra építette a kontrasztálás zenei eszközeivel a maga zenei világát. Nagyon jellemző ezért komponálási módszerére az, hogy egy szövegkönyv áttanulmányozása után legelőször a motívumok, témák, akkordsorok alakultak ki benne: mindenekelőtt a készülő mű intonációs vázlatát dolgozta ki. Az intonációs kontraszt számos változatával élt. Felhasználta a hangnemi ellentétet, amely nála sajátos rendszerré fejlődött és művészetének egyik alapvonásává vált. Ez a kontraszt is kétféle lehet nála: vagy különféle hangsorokat, vagy különféle hangnemeket állít egymással szembe. Nemcsak a hangnemi összeállítás lehetőségeit használta fel, hanem bőven élt más eszközökkel is, így gyakran nyúlt a különböző énekstílusok szembeállításából adódó intonációs ellentéthez. A mesebeli hősnők, mint például Volhova a Szadkóban vagy a Hattyúhercegnő a Szaltán cárban koloratúra énekkel lépnek fel, míg a valóságos, földi nőalakok, mint Kupava a Hópelyhecskében, vagy Ljubava a Szadkóban a népdalhoz közelálló hangvétellel. S mindez még a fejlesztés lehetőségét is magában hordja. A Hattyúhercegnő a darab végén valóságos, földi emberré változik, s éneke is átalakul: koloratúra futamok helyett meleg és zárt melodikát ölt fel. További kontrasztáló lehetőségei adódnak az opera műfaji sajátosságaiból, a különböző elemek szembeállításából és azok játékából: a recitativo és arioso, az arioso és az ária, a szólódal és a kórusdal szembeállítása. Rimszkij-Korszakov valamennyit gazdagon alkalmazza, de egy központi elvnek rendeli alá őket. Ez pedig: a témák, motívumok, az intonáció alapelemeinek tudatos alkalmazása, fejlesztése és szembeállítása. A vezérmotívumot Wagnerhez hasonlóan használta, annak ellenére, hogy a német zeneszerző munkásságát eleinte ő maga is élesen kritizálta. A nagyobb formák felépítésében fontos szerepet kapott nála a repríz, a visszatérés. Az aranykakas záró részében még egyszer megismétli a kakaskukorékolást és a csillagjós motívumait, hogy ezáltal „zenei egészet” kapjon a mű. Gyakran használt rondó-formát, például a Szadko első felvonásában. Kórusai – mint maga írja – kétféle funkciót töltenek be. Egyes esetekben dalokat vagy románcokat énekelnek, s ez legtöbbször a népszokások megelevenítésére vagy hangfestésére szolgál. Máskor viszont „a nép hangját” szólaltatják meg. Ilyenkor központi szerepet töltenek be a drámai konfliktus fejlődésében, sőt olykor – mint A pszkovi lány népgyűlési jelenetében – a darab csúcspontját jelentik. Az orosz opera egyik legjellemzőbb vonása Glinka óta éppen a kórustablók monumentalitása, freskószerűsége és mozgalmas cselekménye. Ezt a vonalat folytatja Rimszkij-Korszakov is, különösen azokban a műveiben, amelyek Muszorgszkij dramaturgiai felépítésével rokonok. A pszkovi lány említett kórusszámaiban a nép izgatott, zaklatott tömegét mutatta be úgy, hogy egyes csoportokat szembeállított egymással, szaggatott felkiáltásokat bíz rájuk, míg másutt a nagy, lezárt tömegjelenetekben a nép egységes érzelmeit ábrázolta. Követte ezt a módszert másutt is, olyan operákban, amelyek távolabb esnek a történelmi népdrámától. Jellemző, ahogy a formai megoldások dramaturgiai funkciót kaptak. ### Stílusa Zenei stílusának egyik alapvető jellegzetessége népiessége, ami esztétikai elveiből következik. Ez azonban még nem tudományosan megalapozott, rendszerezett népiesség, mint például Bartóknál, hanem az orosz ötök csoportosulásának egyik alapvető törekvése, az orosz népzene felkarolása. Rimszkij-Korszakovnál a folklorisztikus elemek két forrásból származnak: az orosz népzenéből, és kiegészítőként más népek zenéjéből, főként egzotikus (keleti), vagy szokatlan, különös (spanyol) színezettel. A hiteles parasztművészet mellett megjelenik nála az orosz románc hangja is. Ezt a jellegzetesen városias, szentimentális orosz dalforma leginkább a múlt századbeli népies magyar műdallal állítható párhuzamba. Rimszkij-Korszakov kora még nem választotta el a zenei köztudatban a paraszti népzenét a városi népies műdaltól. Rimszkij-Korszakov népiessége Muszorgszkij és Csajkovszkij művészete között áll: nem hatolt le annyira a népművészet legősibb rétegeihez, mint az előbbi, de nem is élt az orosz románc érzelmességével, mint az utóbbi. Ő maga is gyűjtött, rendszerezett és kiadott népdalokat. Operáiban helyenként hangról hangra idézi őket (kísérettel), helyenként átdolgozva, de gyakran maga komponál olyan dallamokat, amelyek a népművészet stílusát követik, és szellemükben rokonok. Rimszkij-Korszakov zenei stílusára nemcsak azok a tulajdonságok jellemzőek, amelyek a hagyományokhoz kötik, hanem azok is, amelyekkel újat alkotott. Ezek a zenei, elsősorban harmóniai újítások egybeesnek az európai zene fejlődési vonalával: a 20. század második felében egyre szűkebbnek bizonyultak a hagyományos értelemben vett tonalitás keretei, s a zeneszerzők a legkülönfélébb módokon igyekeztek tágítani, sőt szétfeszíteni ezt a keretet. A kromatika túlburjánzása, a szokatlan harmóniafűzések, a hagyományostól eltérő akkordok (bővített hármashangzat, új típusú alterált akkordok stb.) megjelenése mind ezt a folyamatot jelzik. Rimszkij-Korszakov zenetörténeti jelentősége éppen abban áll, hogy felismerte a harmóniai fejlődés lehetőségeit, és az elsők között igyekezett kihasználni. Innen ered természetfestő színeinek furcsa lebegése, s jellemzőerejének meglepő modernsége. Zenei újításai nemcsak a harmónia területére korlátozódnak, a melódia világában is új utakra törekedett: a dúr és moll egyeduralmával szemben új hangnemeket keresett és alkalmazott. ## Hangfelvételek - 20px 1. szimfónia, – Youtube.com, Közzététel: 2017. jún. 5. - 20px 2. (Antar) szimfónia, – Youtube.com, Közzététel: 2017. máj. 19. - 20px 3. szimfónia, – Youtube.com, Közzététel: 2013. okt. 13. - 20px Seherezádé, – Youtube.com, Közzététel: 2015. máj. 26. - 20px Szaltan cár, – Youtube.com, Közzététel: 2016. okt. 20. - 20px Mlada, – Youtube.com, Közzététel: 2018. jan. 8. - 20px Orosz húsvét, – Youtube.com, Közzététel: 2011. dec. 15. - 20px Az aranykakas, – Youtube.com, Közzététel: 2016. dec. 28. ## Kották - 70px

Csoszon történelme

történelme a -dinasztia hanyatlásával kezdődött az 1300-as évek végén. 505 évig állt fenn, amivel az I-dinasztia Korea leghosszabb uralkodói dinasztiája lett. Alapítója tábornok, aki puccsal ragadta magához a hatalmat. A későbbi években fokozatosan épült ki ban a neokonfuciánus ideológián alapuló, kínai mintát másoló államszervezet, valamint a szigorú társadalmi berendezkedés. A 16. században japán támadás érte az országot, mely szinte teljesen lerombolta a felépített királyságot. Ezt követően mandzsu fenyegetéssel is szembe kellett nézniük a koreaiaknak. Határait folyamatos veszély fenyegette az első évszázadokban, később pedig Kína hűbéri alárendeltként tekintett rá. A 18. század közepére sikerült újjáépíteni az országot, fejlődni kezdett a gazdaság, a földművelés, megindult a pénzalapú kereskedelem. Megjelent a tudást, a tanulást propagáló Silhak-mozgalom. Az 1880-as évekig elzárkózott a külvilágtól, ami miatt „remetekirályságnak” is szokás nevezni. A század végére megerősödött a japán befolyás, 1910-ben pedig az országot hivatalosan is a Japán Birodalomhoz csatolták, amivel véget ért a -dinasztia félezer éves uralma. ## létrejötte és berendezkedése ### Alapítása A 14. század közepén számos tehetséges katonai vezető volt , például , (최무선) vagy (이성계), ennek ellenére a dinasztia sorsa megpecsételődött. 1308 és 1392 között tizenegy király váltotta egymást a trónon, ami nem segítette az ország politikai életének stabilitását. Számos külső tényező is problémát jelentett. 1359 és 1361 között észak-kínai banditák fosztogatták. 1368-ban a letaszították a trónról, a koreai király pedig az új Ming-dinasztiát pártolta. A koreai seregeknek sikerült némi területet visszahódítani a mongoloktól és a dzsürcsiktől, korábbi mandzsúriai területeit azonban nem. király (1351–1374) a felesége halálát követően teljesen elhanyagolta királyi teendőit, és mindent egy buddhista szerzetesre, Sin Donra hagyott, akit végül maga a király végeztetett ki. t egyik eunuchja gyilkolta meg, majd U király került a trónra. U uralkodása alatt az udvarban állandó volt a Ming- és a -párti tábor harca. 1388-ban a Ming uralkodó követelte, hogy az egykori mongol területeket szolgáltassák vissza, ekkor U, Ming-ellenes tanácsnokai hatására, elrendelte a kínaiak megtámadását. ellenkezett, figyelmeztette a fiatal királyt, hogy nem jó ötlet egy erősebb birodalmat provokálni, illetve elvonni a seregeket délről, ahol a japán kalózok fenyegették az országot. U nem hallgatott a tábornokra, pedig visszafordította a seregeket és a fővárosban katonai puccsot hajtott végre. (1389–1392) koronázta meg, a hatalmat azonban maga gyakorolta. Földreformot hajtott végre a nagy birtokok tulajdonosainak hatalmát megnyirbálandó, és minden ellenállótól megszabadult. 1392-ben maga ült a trónra, megalapítva saját uralkodói dinasztiáját, és névre keresztelte királyságát. `a kínai konfuciánus , koreaiul , azaz az „égi megbízatás” eszméjét használta fel a trón elfoglalásának legitimizálásához. E szerint a konfuciánus uralkodó eszmei példakép a nép előtt, és ha nem ilyen uralkodó ül a trónon, az az Ég és a Föld harmóniáját veszélyezteti. és támogatói szerint a hatalmat korrupt tisztviselők ragadták magukhoz, akik gyenge bábkirályok mögül gyakorolták a hatalmat. Azzal is érveltek, hogy halálával a -dinasztia valójában kihalt, így új dinasztiát kellett alapítani.` `reformokat vezetett be a trón elfoglalása után, elsőként a földosztással foglalkozott. Megsemmisítették a régi földregisztereket, újonnan felmérték a köz- és magánföldeket, azzal a céllal, hogy minél kevesebb olyan birtok legyen, ami nem fizet adót. A buddhista templomoktól elvették a földterületeket és szétosztották a király követői között, beemelve azokat az adórendszerbe. Ez jelentősen meg is gyengítette a buddhizmus intézményét Koreában, és elősegítette a konfucianizmus terjedését. Bár egyes királyok maguk is támogatói voltak buddhista templomoknak a dinasztia kezdetén, a buddhizmus szerepe az államban fokozatosan csökkenni kezdett, majd teljesen megszűnt.` A kor legbefolyásosabb tudós-politikusa volt, aki megalkotta az újonnan alapított dinasztia adminisztrációját, működésének jogi kereteit. Az ő című műve szolgált az új állam igazgatásának, állami szerveinek alapjául. Michael J. Seth történelemprofesszor szerint a dinasztiaváltás Koreában nem igazán nevezhető forradalomnak, de egyszerű váltásnak sem. nem akart drasztikus változásokat, véres leszámolásokat. A legtöbb hivatalnok és nemes megtarthatta a pozícióját, leváltás helyett inkább újabb kinevezések történtek, vagyis új emberek kaptak nemesi címet és ezzel járó hivatalt. A változások fokozatosan történtek, nem radikális vágással. A neokonfucianizmus már sem volt ismeretlen, de ban egyre inkább teret nyert. A legnagyobb változást az jelentette, hogy az állam és a társadalom struktúráját a neokonfuciánus eszmék alapján kezdték felépíteni, azonban a ma „hagyományosnak” tekintett konfuciánus mintaállam csak a 18. századra épült ki teljesen. ### Korai problémák és a haderő centralizálása Az új dinasztia alapítása nem volt problémamentes. 1398-ban, amikor kijelölte utódjául nyolcadik fiát (második feleségétől született második fiát), tanácsadója, megpróbált megszabadulni az első királynőtől született első hat fiúgyermektől, ám tervét felfedték és segítőivel együtt kivégezték. Ráadásul a második királynétól született mindkét fiúgyermeket is megölték. 1400-ban a király negyedik fia lázadást szított, amit (1398–1400) sikeresen levert. A hatodik uralkodó, még kiskorú ot (1452–1455) 1455-ben saját nagybátyja kényszerítette lemondásra, majd néven maga ült a trónra. Mindezek közepette 1453-ban északkeleten felkelés tört ki, melyet katonatiszt robbantott ki. Célja új királyság létrehozása volt dzsürcsi segítséggel, akik 1460-ban és 1467-ben maguk is megpróbálkoztak meghódításával, de visszaverték őket. 1467-ben északkeleten újabb felkelés robbant ki, ellen, de ezt is leverték. 1510-ben japán kereskedők több száz japán katona segítségével lázadtak fel kikötőjében. Északon a barbárok, délen pedig a kalózok időről-időre kisebb-nagyobb problémákat okoztak számára a későbbi időkben is. Az ilyen katonai problémák megoldására létrehozta a Három Hadsereg Főhadiszállását (의흥삼군부, 義興三軍府; ), mely a főváros védelmét hivatott ellátni, valamint négy regionális hadsereget Andongban, ban, ban és ban. A kezdetekkor a királyi család tagjainak magánserege is volt, ezt (1400–1418) megszüntette, és csak a központi állami hadsereg maradt meg, melyet 1464-ben átszervezett. A központi hadsereget öt seregre osztotta (오위도총부, 五衛都摠府; ), mely az ország öt tájegységéről kapta a nevét (központi, keleti, nyugati, északi, déli). Ezeken felül minden tartománynak volt saját hadserege. A hivatásos katonák mellett a 15 és 60 év közötti egészséges férfiak számára kötelező volt a katonai szolgálat rotációs rendszerben. A stratégiailag fontos kikötőkkel rendelkező tartományokban két haditengerészeti egység is állomásozott a védelem megerősítésére. A hadsereg szerepe azonban később mind inkább csökkenni kezdett, köszönhetően a beköszöntő viszonylagos békének és a konfucianizmus terjedésének; a konfuciánus hivatalnokok ugyanis rossz szemmel tekintettek a katonákra. A nemesek elkerülték a részvételt, a besorozott parasztokkal pedig rosszul bántak, ami miatt alacsonnyá vált a morál a katonák között. ### Hivatali tisztogatások A királyok kísérlete hatalmuk megszilárdítására gyakran ütközött ellenállásba a hivatalnokok részéről. (1400–1418) megkísérelte puszta tanácsadó szervvé degradálni az t, , a hangul ábécé bevezetője pedig centralizálni kívánta a hatalmát és támogatta a buddhizmust, ami sok konfuciánus hivatalnoknak nem tetszett. 1455-ös trónra lépésekor számos rivális tisztviselőt kivégeztetett, köztük hat kiemelkedő minisztert, akik ' (사육신, 死六臣), „a hat mártír miniszter” néven vonultak be a koreai történelembe. 1498 és 1545 között több alkalommal is véres tisztogatás folyt a konfuciánus értelmiségi tisztviselők között, melyekre a koreai történelemkönyvek ' (사화, 士禍), „a tudósok katasztrófája” néven hivatkoznak. Az első ilyen tisztogatásra 1498-ban került sor, miután a (김종직) által vezetett frakció követői rossz szemmel nézték király számukra morálisan elfogadhatatlan, korrupt uralkodását. A király több száz tudós-hivatalnokkal végzett, többeket pedig száműzött. 1504-ben újabb véres jelenetre került sor, amikor tudomására jutott, hogy anyja korábban udvari összeesküvés áldozata lett. Számos udvari tisztviselő lelte halálát a király bosszújában, mások holttestét pedig kiásták és megbecstelenítették. t végül lemondatták és „lefokozták” herceggé (ezért lett posztumusz nevének utótagja a herceg jelentésű ', a királyok esetében szokásos ' („ősapa”) vagy ' („nagy előd”) helyett). A harmadik nagy tisztogatásra 1519-ben került sor (1506–1544) idején a radikális reformötleteiről híressé vált (조광조) és követői ellen, akik kritizálták a királyt a támogatóinak osztott földadományok miatt. Az utolsó nagy tisztogatás 1545-ben történt, trónra kerülésének jogosságával kapcsolatosan, jórészt mert anyjának klánja két táborra szakadt és más-más királyjelöltet támogattak halálát követően. ### Japán támadás A politikai csatározások ellenére az országban viszonylagos béke honolt, melyet a 16. század végén a japánok törtek meg. Tojotomi Hidejosi, miután egyesítette Japánt, Korea felé fordult, és nagyszabású hadjáratot indított az ország ellen, melyet bázisként akart felhasználni Kína elleni hadjáratához. Mintegy negyedmillió katonát szánt e célra, és 1592. május 23-án fővel partra szállt nál. A államvezetés már 1591-ben értesült a japánok szándékáról, ám nem tudták eldönteni, mennyire kell komolyan venni, így alig történt intézkedés a védelmi vonalak megerősítésére. Tojotomi könnyedén elfoglalta a partvidéket, majd elkezdett a félsziget belseje felé nyomulni, három hét alatt elérte és elfoglalta a fővárost és tovább haladt észak felé. Két hónappal a támadás indítása után Konisi Jukinaga Phenjant is bevette. A szétzilálódott koreaiak a Ming-dinasztiától kértek segítséget, akik a koreai származású (李如松) tábornokot küldték Phenjanhoz és vereséget mértek Konisi seregére 1593 februárjában. A spontán szerveződő vidéki erők és a kínaiak segítségével a japánokat lassan, de biztosan sikerült a déli partvidékre visszaszorítani. Kiemelkedő volt a szerepe admirálisnak, aki több száz japán hajót pusztított el legendássá vált, vasborítású teknőshajói segítségével. 1594-re patthelyzet alakult ki, a kínaiak és a japánok diplomáciai úton kísérelték meg az egyezkedést, ám nem jutottak dűlőre, így 1597-ben a japánok újra támadásba lendültek. Ezúttal azonban a kínai oldalról megerősített koreai sereg felkészültebb volt, és a koreaiak kezére játszott a Tojotomi Hidejosi 1598-as halálát követő hatalmi harc is, melynek következtében a japánok visszavonultak a félszigetről. Bár a hadjárat kudarcba fulladt, hatalmas pusztítást hagyott maga után, templomokat, palotákat, teljes falvakat égettek porig. A kínai segítség miatt megerősödött kapcsolata a kínaiakkal. A koreaiak is hagytak nyomot maguk után a japánokban, akik több száz koreait hurcoltak el magukkal, közöttük tudósokat, akik a neokonfucianizmus eszméjét vitték magukkal Japánba. A fogolyként behurcolt fazekasok pedig befolyással voltak a japán fazekasság fejlődésére. ### Mandzsu támadások `a Ming-dinasztia hűbérese volt, ami a terjeszkedő mandzsuknak nem tetszett, akadályként tartották számon a koreaiakat a Mingekkel szembeni harcukban, ezért 1627-ben lerohanták az északnyugati területeket és ezzel egyezményt csikartak ki tőlük, melyben Korea semlegességet vállalt, de nem tartott be. Ennek következményeképp a mandzsuk 1636-ban újabb támadást intéztek ellen, foglyul ejtették a királyi család több tagját és hadisarcot fizettettek Koreával. Amikor 1644-ben a mandzsuk megdöntötték a Ming uralmat és -dinasztiaként uralkodni kezdtek, kénytelen volt elfogadni a változást és egészen 1894-ig a kínaiak hűbérállama maradt. Ettől függetlenül a koreaiak megvetéssel tekintettek az új dinasztiára, barbároknak és jogtalan trónfosztóknak tartották őket. A 17. és 18. században a ek alatt Kína fölvirágzott gazdaságilag és kulturálisan is, ami a koreaiak figyelmét sem kerülte el. Számos tudós és nemes elismeréssel adózott a kultúra központjának tekintett Kínának, diplomáciai utak során számos könyvet vittek magukkal haza. A többség azonban titkon továbbra is a Ming-dinasztiát tartotta Kína törvényes uralkodócsaládjának, és több kegyhelyet is építettek koreai királyok illetve magas rangú hivatalnokok Ming császárok emlékére. A tudósok nagy részének az sem tetszett, hogy lanyhulni kezdett Kínában a konfucianizmus hatása, így a koreai tudósok Koreát vélték az „igazinak” tartott, ortodox konfucianizmus utolsó fellegvárának és megvetéssel figyelték a Kínában zajló fejleményeket. A -dinasztia ennek tudatában gyanakvó volt nal szemben.` ## Kései- ### és reformjai A 18. században a viszonylagos stabilitás korszaka köszöntött be ban. (1724–1776) és (1776–1800) uralkodása alatt a politikai frakciók között is kialakult egyfajta egyensúly, mindkét király sikeresen igazgatta a kormányzatot, és megpróbáltak minden frakcióból kinevezni magas pozícióba hivatalnokokat. Bár az udvari intrikákat és a frakciók vetélkedését megszüntetni nem tudták, stabil kormányzást hoztak létre, jobbára Noron támogatással. `uralkodása alatt történt egy incidens, ami egy rövid időre felborította az udvar békéjét. 1728-ban követői a frakcióból fellázadtak a Noron-vezette kormány ellen. A lázadást hamar leverték. 1748-ban éhinség és járvány ütötte fel a fejét az országban, mintegy ember halálát okozva. A király ennek kapcsán 1750-ben új adótörvényt vezetett be, ami azonban mégsem tudta elégségesen enyhíteni a parasztok terheit. Ekkoriban jelent meg a király titkosügynöksége (암행어사, ), amelynek feladata a korrupt tisztviselők kiszűrése és megbüntetése volt. Az uralkodó gyakran küldte őket vidéki hivatalokba vizsgálódni.` `bár kivételes képességű uralkodó volt, uralkodásának megítélését beárnyékolja a fiával való bánásmódja. herceget, apját 1762-ben egy rizsládába zárva halálra éheztették parancsára. Ma sem tisztázott, hogy a király milyen indíttatásból végzett így a fiával. A koronaherceg egyes leírások szerint furcsán viselkedett, a demencia jeleit mutatta és néhány szolgálóját is megölte, ami miatt elmeháborodottnak hitték. Más elméletek szerint a koronaherceg megöletését a Noron frakció tervelte ki, megakadályozandó, hogy olyan király lépjen trónra, aki ellenzi a Noron politikai hatalmát. később megbánta tettét, unokáját, t azonban csak úgy tudta utódjául kinevezni, hogy a másik herceg, fiaként regisztrálták.` `folytatta nagyapja reformkísérleteit, kitiltotta a sámánokat a fővárosból és segélyező programot indított a szegények számára. Mindez azonban továbbra sem bizonyult elégségesnek a szegény parasztok életminőségének javítására, továbbra is pusztított az éhinség, amit csak kis mértékben tudott csökkenteni az édesburgonya bekerülése a koreai étrendbe. támogatta a kultúra fejlődését is, létrehozta a királyi könyvtárat, támogatta új könyvek születését.` ### Súlyosbodó problémák a 19. században és a régensi időszak 1800-ban , 1834-ben pedig került a trónra, mindketten gyerekként. Uralkodásuk alatt szinte minden, amit és elért, kárba veszett. A hatalom a királynék (a gyermekkirály anyja) családjának és a szimpatizáns hivatalnokoknak a kezében volt. Ezt az időszakot emiatt ' (세도정치, 勢道政治), „rokoni kormányzás” néven is nevezik. Először az andongi Kim klán, majd a klán került hatalomra a királynék által, mindennapos volt az intrika a palotában. `halálát követően az andongi Kimek úgy alakították a helyzetet, hogy egy 19 éves királyi rokon lépjen a trónra, ő uralkodott néven 1849 és 1863 között. Az új király azonban sokat ivott, korán meghalt és csak egy lánygyermeket hagyott maga után. Utódlásáról a klán gondoskodott, , király (1623–1649) egyik leszármazottjának 12 éves fiát ültették a trónra, néven, akihez még gyerekként hozzáadták ot, aki által a Min klán került hatalomra. nagyherceg (흥선대원군, ) néven régensként uralkodott kiskorú fia helyett.` `régensségére (1864–1873) a „Nagyherceg-korszakként” is szokás hivatkozni. A régens célja, amellett, hogy megalapozza fia későbbi uralkodását, a politikai élet stabilitásának visszaállítása volt. Ennek megfelelően megnyirbálta a befolyásos Kim klán hatalmát és politikai hozzátartozástól függetlenül alkalmazott tehetséges szakértőket. Több mint 150 korrupt politikust távolított el. Földreformot hajott végre, melynek keretében elvette a konfuciánus akadémiáktól az adómentes földet és minden adómentességet megszüntetett a privát földtulajdonokat tekintve. Egyes reformjai azonban negatív hatásúak voltak a gazdaságra és a társadalomra nézve. Az évszázadok óta romokban heverő palota újjáépítéséhez pénzre volt szükség, így számos adót vetett ki („kapuadó” árubehozatalra, sóadó, katonai adó, halászati adó, további földadó).` A hatalomért folyó harc mellett számos egyéb probléma sújtotta ebben az időszakban t. 1810 és 1832 között szinte minden évben súlyos árvizek pusztítottak, 1812-ben kolerajárvány tört ki, ami évekig tombolt, csaknem egymillió lakos halt meg a katasztrófák következtében. A kormány pénzszűkében volt, képtelen volt segélyt nyújtani, egyre nőtt az elégedetlenség. 1812-ben, 1813-ban, 1816-ban elszeparált lázongások törtek ki, 1862-ben azonban egy nagyobb felkelés több tartományra is átterjedt. Egy konfuciánus tudós petíciójában azt írta: „A miniszterek minden idejüket könyvek bújásával töltik, a nepotizmus és a megvesztegetés lett a szabály, inkább mint a kivétel; a bírók ülnek és várják a csúszópénzt, a vizsgáztatók előre kapnak pénzt, [...] a gabonatárolók üresek és a kormány segélyprogramjára nincs keret. Az egész rendszer beteg, velejéig romlott.” ### A kereszténység megjelenése A kereszténységgel Korea először a 16. század végén találkozott, a japán hódítás alatt, a japán seregeket ugyanis elkísérte egy jezsuita pap, Gregorio de Cespedes. Néhány elhurcolt koreai Japánban átkeresztelkedett, közülük egy, Antonio Corea néven 1606-ban Olaszországba ment, majd olasz nőt vett feleségül, haza azonban sosem tért. A kínaiak ebben az időszakban előszeretettel alkalmaztak jezsuitákat a naptárak kialakításához, csodálták őket matematikai és technikai jártasságuk miatt, és a Pekingbe érkező koreai küldöttség is hasonlóan vélekedett, a vallást azonban nem vették komolyan, és a nyugati népeket „okos barbárokként”, egzotikumként tartották számon. Az 1600-as évek elején számos nyugati eszközt (teleszkópot, fegyvereket, térképeket, földrajzi könyveket) vittek vissza Koreába a jezsuitákkal való találkozásokból. Az érdeklődés a nyugati dolgok iránt a korlátozott kapcsolattartás mellett is megvolt, bár kevés számú tudóst vonzott igazán, és csak a 18. századtól kezdett el terjedni. Erre a „mozgalomra” hagyományosan '' (서학, „nyugati tudomány”), néven hivatkoznak. 1784-ben t (이승훈), aki apját kísérte el diplomáciai kiküldetésére, megkeresztelték Kínában. Ekkor kis létszámban ugyan, de más nemesek és közrendűek is áttértek. A kereszténység terjedése Koreában világszinten egyedülálló módon történt: papok, hittérítők hiányában a kereszténységgel foglalkozó írásokat tanulmányozó értelmiségiek, illetve a Kínában keresztényekkel találkozó diplomaták és kísérőik maguk tértek át a vallásra, gyakran saját magukat keresztelve meg. A kereszténység terjedését azonban nem nézték jó szemmel Koreában. 1785-ben eretnekségnek nyilvánította, megtiltották Kínából a könyvek importálását, nehogy keresztény szövegek legyenek köztük. Ennek ellenére 1795-ben megérkezett az országba az első kínai római katolikus pap, (周文謨). 1801-re már körülbelül 4000 koreai tért át, a 30-as években 9000-en, 1864-re pedig már több mint -en voltak. 1801-ben 300 áttértet kivégeztek, köztük prominens tudósokat és magát t is. Mivel a politikai frakciók tagjai között is voltak áttértek, a kereszténység többé már nem csak egyszerűen elméleti vita volt, politikaivá vált. Amikor az andongi Kim klán került hatalomra, a katolikusokkal szembeni álláspont kissé enyhült, a pápa apostoli vikáriust jelölt ki Korea számára, majd 1836-ban és 1837-ben francia papok érkeztek az országba. 1839-ben az újabb hatalomváltás következtében ismét a keresztények ellen fordult a állam, a külföldi papokat és 75 áttértet kivégeztek. Néhány évvel később Makaó szigetén felszentelték az első koreai keresztény papot, , azonban őt is kivégezték 1846-ban. Ahogy 1849-ben ismét az andongi Kimek jutottak hatalomra, ismét engedékenyebbek lettek a kereszténységgel szemben. Újabb tizenkét francia pap érkezett, könyveket és röpiratokat publikáltak, az áttértek száma, nem drasztikusan ugyan, de folyamatosan nőtt. A 19. században áttértek többsége szegény paraszt volt. ### Silhak A 18. században vált jelentőssé az úgynevezett Silhak (실학, 實學), a „gyakorlati tudomány” iskolája, melynek tagjai a reformokat, a modernizációt sürgették, a merev neokonfuciánus államvezetés helyett egy progresszívebb, gyakorlatiasabb államirányítást szerettek volna. Fontosak voltak számukra a földreformok, a mezőgazdaság fejlesztése. Céljaik között szerepelt többek között a politikai és társadalmi helyzet felülbírálása, az etikusság és az erkölcs visszaállítása a politikában, a gazdaság helyreállítása és a gazdasági tevékenységek liberálisabb kezelése, valamint az oktatás javítása és terjesztése. A mozgalom kiemelkedő korai képviselői közé tartozott többek között (유형원, 1622–1673), (이익, 1681–1763) és (박지원, 1737–1805). Többen a Silhak tudósai közül jártak Kínában, ott ismerkedtek meg felvilágosultabb gondolatokkal, eszmékkel. Ezek a tudósok, más tarsaikkal egyetemben számtlan könyvet adtak ki pénzügyi, mezőgazdasági, hadászati, történelmi, oktatásügyi, építészeti, egészségügyi, kereskedelmi, közlekedésügyi és földrajzi témákban, többek között, de jelent meg koreai szótár is. A Silhak mozgalom tagjainak nagy szerepe volt Korea modernizálásának megkezdésében, a királyok reformlépésekre ösztönzésében és a szellemi élet stimulálásában. ### Külföldi hadjáratok Amikor a 19. század közepén az oroszok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak ra a kereskedelem megnyitásáért, a koreai katolikusok azt javasolták a nagyhercegnek, hogy hívjon francia segítséget; remélték, hogy francia közbenjárásra a katolicizmust legalizálni tudják. Ez azonban nem sikerült, és a régens politikáját egyébként is ellenző konfuciánusok nyomására 1866-ban újabb véres leszámolást hajtottak végre, melyben mintegy 8000 keresztény koreait öltek meg, valamint számos francia egyházi személyt, köztük Siméon-François Berneux püspököt. Az egyik elmenekült pap értesítette a Kínába delegált francia követet a mészárlásokról. 1866 szeptemberében a francia kormány Pierre-Gustave Roze admirálist küldte Korea ellen. A hadművelet két hónapig tartott, komoly károkat okozott, de a franciáknak nem sikerült a fővárosig eljutni, így visszavonultak. Még 1866 nyarán történt egy másik incidens, aminek később komoly következményei lettek. Egy fegyverekkel felszerelt amerikai kereskedőhajó, a General Sherman Kínából Koreába indult, Phenjan közelében azonban megfeneklett. A parancsnok megengedte a legénységnek, hogy lopjanak a helybéliektől, asszonyokat hurcoltak a fedélzetre és keresztény hitre próbálták téríteni a lakosokat. A feldühödött koreaiak felégették a hajót és mindenkit megöltek rajta, két amerikai és egy brit állampolgárt is. Válaszul az amerikaiak 1871-ben hadjáratot indítottak, szigeténél mintegy 350 koreai katonával végeztek, majd megpróbáltak felhajózni a Han folyón Szöulba, azonban kemény ellenállásba ütköztek és három hét után visszavonulót fújtak. A két kudarcba fulladt külföldi hadjárat azt a hamis reményt táplálta a koreai vezetésben, hogy képes megvédeni magát a külföldiekkel szemben. ### uralkodása, a modernizáció kezdete #### Korea megnyitása Az 1870-es évekre a nagyherceg viszonya az özvegy királynéval és Min királynéval jelentősen megromlott, aminek eredményeképp a Min klán elérte, hogy a nagyherceg visszavonuljon 1873-ban. Nem sokkal ezt követően a japánoknak sikerült okot találni Korea fenyegetésére, az úgynevezett Unjó-incidens'' kapcsán. 1875-ben a japán Unjó hadihajó a koreaiak engedélye nélkül tengerészeti felméréseket végzett a partok közelében, majd partra szálltak további feltérképezést végezni. A szigetről a koreaiak lőni kezdték a hajót, amire a japánok tüzeléssel válaszoltak. A japánok az incidenst felhasználva Kuroda Kijotaka és Inoue Kaoru vezényletével hat hadihajót és 800 katonát küldtek Koreába. A japán katonai fölény megfélemlítette a koreaiakat, több tanácsadó is azt javasolta királynak, hogy fogadja el a japánok követeléseit. Így született meg a japán–koreai egyezmény, melynek keretében Japán kereskedelmi jogokat kapott és más egyezményeket követően 1883-ban Korea megnyitotta kikötőit a japán kereskedők előtt. Az egyezmény megszüntette Korea izoláltságát, és önálló szuverén államként ismerte el, ami aláásta a több évszázados hagyományt, mi szerint Korea Kína hűbérállama. Mindazonáltal a nyitás azt is jelentette, hogy belesodródott a 19. századi nyugati imperialista világba, és ez az egyezmény lett a kezdete a japánok fokozatos hatalomátvételének is. Számos sikertelen kísérletet követően kínai közbenjárásra az Egyesület Államoknak sikerült kereskedelmi egyezményt kicsikarnia Koreától, melyet 1883-ban írtak alá. Az egyenlőtlen szerződés mintául szolgált a később érkező nyugati hatalmak számára és Korea végérvényesen megnyitotta kapuit a „barbárok” előtt. Az amerikaihoz hasonló szerződést írt alá 1883 és 1886 között például Nagy-Britanniával, Németországgal, Olaszországgal, Franciaországgal és a korábban többször elutasított Oroszországgal is. Ez a lépés elősegítette az új eszmék és technológiák terjedését, de a konzervatívokat elhallgattatni így sem lehetett. #### Reformok és incidensek A nyitást követően két diplomatát is küldött Japánba feltérképezni a szomszédos állam terveit, 1876-ban és 1880-ban. Utóbbi alkalomkor (김홍집) látogatott el Japánba, és az ott tapasztalt modernizációs lépések nagy benyomást tettek rá. A Japánban szolgálatot teljesítő kínai diplomata, (黄遵宪) átadta neki című munkáját, amiben arra bátorította a koreaiakat, hogy tartsanak fenn barátságos viszonyt a japánokkal, szoros kapcsolatot Kínával, és az orosz fenyegetés egyensúlyozására barátkozzanak meg az amerikai segítség gondolatával. Kim átadta a dokumentumot a királynak, akire hasonlóan nagy benyomást tett, széles körben terjeszteni kezdték, osztogatni a hivatalnokok között. A konzervatívokat felháborította a gondolat is, hogy Japánnal és a „barbárokkal” barátkozzanak, puccsot is szerveztek, mire a király egyiküket kivégeztette, többüket pedig eltávolított pozíciójukból. 1881-ben az ifjú király átalakította a belső berendezkedést is. Létrejött a , a „Kivételes Államügyek Hivatala”, mely a külpolitikát, a nemzetközi kereskedelmet, az idegennyelv-oktatást, a hadügyet és a fegyvergyártást volt hivatott felügyelni. Min királyné klánjának több tagja igen magas pozíciókra tett szert itt. Létrehozott egy 80 kadétból álló különleges egységet, akik japán vezetéssel modern hadviselést tanultak. Küldöttek mentek Japánba és Kínába a modern technológiákat tanulmányozni. Bár ezek a reformok rövid életűek voltak és valójában kevés igazi eredményt mutattak fel, felháborították a konzervatívokat, akik a nagyherceg körül csoportosultak. 1882-ben az úgynevezett Imo-incidens nem várt következményekkel járt Korea számára. Az új katonai alakulat kivételes helyzete miatt háborogni kezdtek a régi katonák, akiket hónapok óta nem fizettek ki. A japán tisztet megölték és megtámadták a japán kirendeltség épületét, ahonnan a követ, Hanabusza Josimoto épp hogy el tudott menekülni. A nagyherceg kihasználta az alkalmat palotaforradalom végrehajtására. Min királyné támogatóinak egy részét megölték, a királynénak is menekülnie kellett. kénytelen volt formálisan is visszahívni apját és kezébe helyezni a kormány feletti hatalmat, aki rögtön meg is szüntette a Kivételes Államügyek Hivatalát és a különleges katonai alakulatot. Mindeközben a fővárosban komoly japánellenes megmozdulások zajlottak. Hanabusza katonákkal tért vissza, ekkor azonban olyasmi történt, amire a 16. század óta nem volt példa: Kína maga avatkozott közbe, 4500 fős sereggel, akik bevonultak Szöulba és elhurcolták a nagyherceget. Min királyné és Kína-barát támogatói visszakerültek a hatalomba, Japán pedig kicsikarta a egyezményt (제물포 조약), ami megengedte nekik, hogy katonai alakulatot tartsanak fenn Szöulban. Októberben a kínaiak is kereskedelmi egyezményt írtak alá Koreával, ami más nemzetek számára nem garantált privilégiumokkal ruházta fel őket. Létrejött a Külügyi Iroda, melynek alelnökévé a német Paul Georg von Möllendorffot és a kínai ot (馬建忠) nevezték ki. Miután az első koreai delegáció hazatért az Egyesült Államokbeli útjáról, a király felkérte az amerikaiakat, hogy biztosítsanak a Külügyi Iroda számára tanácsadót és kiképzőket a koreai hadsereg számára. A (개화당, 開化黨) néven ismert politikai csoportosulás, azaz a haladó gondolkodású tudós-dzsentrik és a konzervatívok harca 1884-ben súlyos incidenshez vezetett. A progresszív gondolkodók az 1870-es évek óta gyülekeztek, és nagy hatással volt rájuk a Silhak mozgalom. Közéjük tartoztak azok a diplomaták és hivatalnokok is, akiket Japánba illetve Amerikába küldött a király vizsgálódni, és akik azon a véleményen voltak, hogy Korea igen elmaradott az utóbbi országokhoz képest. A külföldi és a japán fenyegetés hatására a tagjai nacionalista reformokat sürgettek, és arra buzdították a királyt, hogy biztosítsa az ország függetlenségét Kínától. Csakhogy egyre nagyobb ellenállásba ütköztek a Min királyné vezette konzervatívok részéről. 1884-re a progresszívek kezdték elveszíteni befolyásukat a király fölött, egyúttal fenyegetve érezték magukat. December 4-én a japán kirendeltség katonáinak segítségével puccsot próbáltak végrehajtani, mely -incidens a néven vonult be a történelembe. Számos konzervatív tisztviselőt elüldöztek vagy meggyilkoltak, és magukhoz ragadták a politikai hatalmat. Két nappal később azonban Kína közbelépett, vezetésével, a progresszív politikusok nagy részét megölték, néhányuk Japánba menekült, Min királyné és támogatói visszakerültek a hatalomba, pedig befolyása alá helyezte a királyt. Az elkövetkező évtizedben Korea ismét jelentős kínai befolyás alá került. A -incidens nyomán von Möllendorff azt javasolta a királyi családnak, hogy a japán–kínai tengelyből kikerülve az oroszokkal próbáljanak meg szövetséget kötni. A kínaiaknak nem igazán tetszett, hogy Korea titokban az oroszokkal tárgyal, így 1885-ben elengedték a nagyherceget, remélve, hogy szembe tudják helyezni az orosz-barát Min királynéval és támogatóival. A növekvő kínai befolyás és trónfosztási tervei egyre inkább növelték a Kína-ellenes hangulatot az udvarban. ### Növekvő japán befolyás, a -reformok #### A -lázadás és következményei A politikai intrikák közepette a parasztok élete egyre nehezebbre fordult, egymást követték az újabb és újabb adók. Az 1850-es években a parasztok növekvő elégedetlensége egy új vallási irányzat, a (동학, 東學; „keleti tudomány”) felemelkedéséhez vezetett, melynek alapjait (최제우) fektette le. A ellenezte a nyugati tudományt és befolyást, a korrupció elsöprését és a parasztok életének jobbítását követelte. Gyorsan terjedt, több elszigetelt felkelés is kitört a követői vezetésével, így a kormány komoly veszélyként érzékelte. t 1864-ben kivégezték, mozgalma azonban tovább terjedt a köznép körében. 1893-ban tartománybeli ban (보은) több ezer -követő gyűlt össze, követelték rehabilitációját és a vallási irányzat üldöztetésének megszüntetését, de sikerült szétoszlatni a tömeget. Egy évvel később egy járási igazgató túlkapásai miatt felkelés tört ki a régióban falusi tanító vezetésével. Az egész tartományt fellázító, és a tartományi székhelyt is elfoglaló mozgalom követői a gazdaság és a társadalom radikális változtatását követelték. A király pánikba esett és Kínától kért segítséget, akik katonákat küldtek Koreába. Japán úgy döntött, ideje Koreában megváltoztatni a politikai berendezkedést. A koreaiak visszautasították a japánok által prezentált reformterveket és kérték a japán katonák kivonását. Japán figyelmen kívül hagyta Korea kérését. A japán katonák száma meghaladta a kínaiakét, így könnyedén elfoglalták a palotát. 1894. július 25-én az egyik japán hadihajó tüzet nyitott a koreai partoknál horgonyzó kínai hajókra és megkezdődött az első kínai–japán háború. Közben októberben újabb lázadást szított, a japánok azonban hamar leverték a parasztokat. A háborúban megmutatkozott a japánok stratégiai és technikai fölénye, Kína súlyos és megalázó vereséget szenvedett. A parasztfelkelés nem érhette el a céljait, viszont a segítségével Japán megvetette a lábát a Koreai-félszigeten. #### A -reformok A kínai–japán háború közepette a japánok rávették Koreát, hogy fogadja el az előirányzott reformjavaslatokat az ország átalakítására. A japán katonai fölény ellenében tehetetlen koreai kormány kénytelen volt engedni a japán reformköveteléseknek. 1894. július 27-én a japánok által „tanácsolt” reformok kidolgozására és végrehajtására létrejött a , vezetésével. Új minisztériumokat hoztak létre és korlátozták a király rendelkezési hatásköreit is, melyek egy része a miniszterelnökre, illetve a miniszterekre szállt. Átalakították az adórendszert és megszüntették a kereskedelmi monopóliumokat. A reformok jelentős társadalmi változásokat irányoztak elő. 1886-ban felszámolták a rabszolgaságot és a kasztokat. A kínai naptár helyett elfogadták a Gergely-naptárat és bevezették az alapfokú nyugati oktatási intézményt, az általános iskolát. A vizsgarendszert eltörölték. Novemberben Inoue Kaoru egy húsz elemből álló új reformlistát prezentált a királynak. Decemberben megszüntették a t és létrejött a . 1895-ben az megszűnt, helyét a modern , a „kabinet” vette át. Új pénzügyi rendszert vezettek be, elfogadták a nyugati mértékegységeket és az árucsere helyett a pénzzel való fizetés lett a kötelező. Nem volt azonban földreform, így a parasztságnak semmilyen haszna nem származott a változásokból. 1895-ben olyasmi történt, ami miatt összeomlott a japánok frissen megszerzett hatalma Korea felett. A kínai–japán háborút lezáró simonoszeki béke nem tetszett az Orosz Birodalomnak, akik Franciaországhoz és Németországhoz fordultak. A három állam közösen követelte Japántól, hogy mondjon le a Liaotung-félszigetről. Japán kénytelen volt teljesíteni a követeléseket, amit Korea úgy vett, hogy a japánok meggyengültek. Újra fellángoltak a japánellenes érzelmek az országban, a kabinet tagjait oroszbarátokra cserélték. Miura Goró, aki Inouét váltotta, megnyerte magának a nagyherceget, aki ugyan nem volt japánbarát, de gyűlölte az oroszokhoz húzó Min királynét. A japánok 1895. október 8-án meggyilkolták a királynét és még néhány embert a palotából, miközben a királyt és a trónörököst fogva tartották. A királyné meggyilkolása miatt még inkább fellángoló japánellenes hangulatot nem lehetett kordában tartani, és a -reformok véget értek. ### A Koreai Császárság 1895 és 1905 között Oroszország és Japán felváltva versengett Korea uralásáért. A királyné meggyilkolását és a -reformok végét követően megpróbált kibújni a japán uralom alól, és a trónörökössel egyetemben 1896 februárjában álruhában az orosz követségen keresett menedéket, ahonnan egy évig uralkodott. A király több gazdasági-kereskedelmi engedményt is tett az oroszoknak és más nyugatiaknak, amelyekkel magára haragította a japánokat. Mire a király 1897 februárjában visszatért a palotába, az orosz befolyás már jelentős volt, még palotaőröket is alkalmaztak közülük. császárrá koronázta magát és az országot átnevezte Koreai Császársággá (대한제국, ). Felvette a uralkodói nevet, melyről azok a reformok kapták a nevüket, amelyeket császárként hajtott végre Korea modernizálása érdekében. A melegvízi kikötőre áhítozó oroszoknak ugyanúgy imperialista szándékaik voltak Ázsiában, mint a briteknek vagy a japánoknak. A gyengülő Kínával több egyezményt is aláírtak, amivel megszerezték Port Arthurt és t. A bokszerlázadáskor csapatokat küldtek Mandzsúriába, melyeket a lázadás leverése után nem vontak ki, ezzel gyakorlatilag kiprovokáltak egy egyezményt a britek és a japánok között. Az oroszok nem voltak hajlandóak feladni érdekeltségeiket Koreában, ezért Japán katonai lépéseket tett. Kitört az orosz–japán háború, melyben Japán győzedelmeskedett. 1905-ben Japán katonai demonstrációjának köszönhetően Szöulban a kormánnyal aláíratták a protektorátusi egyezményt, amit azonban a császár nem írt alá. 1907-ben a japánok nyomására lemondott, fiát, ültették a trónra. Nem sokáig uralkodhatott, 1910-ben a japánok annexálták a Koreai Császárságot, és az -dinasztia ötszáz éves uralma véget ért a Koreai-félszigeten. ## Uralkodók ## Ajánlott irodalom [ ](Kategória:Csoszon_történelme "wikilink")

Enigma (gép)

Az Enigma üzenetek sifrírozására (titkosítására, kriptográfiai kódolására, rejtjelezésére) és desifrírozására (visszafejtésére) használt, német gyártmányú, forgótárcsás, elektromechanikus berendezés. Az „Enigma“ szó a görög (αίνιγμα) szóból ered, melynek jelentése: rejtély, rejtvény. Az első Enigmát Arthur Scherbius német mérnök fejlesztette ki az első világháború végén. Ezt a modellt, illetve változatait az 1920-as évektől kereskedelmi céllal kezdték el alkalmazni. Használták már a spanyol polgárháborúban is, majd a második világháború kitörése előtt szolgálatba állította számos ország, többek között a Harmadik Birodalom is. Az Enigmát használói abszolút biztonságosnak tartották, mivel az ezzel kódolt szövegek hagyományos módon megfejthetetlenek voltak. Használói azonban nem számoltak azzal, hogy a gép által generált titkos szöveget egy másik géppel meg lehet fejteni. Az Enigma feltörhetetlennek tartott kódolását az angolok és a franciák kudarcai után először a lengyel Marian Rejewski vezette, kriptográfusokból és más matematikusokból álló csoport törte fel 1932-ben. A lengyelek munkája alapján a későbbi változatokat a Bletchley Parkban állomásozó szövetséges csoport fejtette meg elektromechanikus, később elektronikus számítógépekkel. 1940-től a világháború végéig a legtöbb német üzenetet meg tudták fejteni. 1943-ban havi üzenetet, azaz naponta mintegy 2500 üzenetet törtek fel. A britektől ULTRA kódnevet kapott hírszerzési információkat szigorú titoktartás övezte. Külön csapat gondoskodott „legendák” gyártásáról, más esetekben a megfejtés eredményének ismeretében sem tettek semmi olyasmit, amitől az ellenség gyanút foghatott volna. Az Enigma feltörését az 1970-es évek elejéig titokban tartották. ## Fejlesztése és története Az Enigma nem egyetlenegy berendezés volt, hanem számos modellből álló termékcsalád. Az első Enigma gépeket kereskedelmi célokra készítették az 1920-as évek elején. Az 1920-as évek közepétől a német haderő különféle fegyvernemei is használni kezdték, és a biztonság növelésére több változtatást is végrehajtottak. Más országok is használták vagy az Enigmát, vagy az Enigma alapján tervezett saját titkosító gépüket. ### A kereskedelmi Enigma 1918\. február 23-án Arthur Scherbius német mérnök egy forgótárcsás titkosító gépre jegyzett be szabadalmat, és E. Richard Ritterrel együtt megalapította a Scherbius & Ritter céget. A találmánnyal megkeresték a német haditengerészetet és a külügyminisztériumot, de egyiket sem érdekelte a dolog. A szabadalmi jogokat átruházták a Gewerkschaft Securitasra, amely 1923. július 9-én megalapította a Chiffriermaschinen Aktien-Gesellschaftot (Sifrírozógép Részvénytársaság). Scherbius és Ritter a cég igazgatótanácsába kerültek. A Chiffriermaschinen AG az Egyetemes Postaegyesület 1923-as és 1924-es kongresszusán is kiállította a tárcsás sifrírozógépét, az Enigma A-t. Ez az írógéppel felszerelt első változat nehéz és ormótlan volt: 65×45×35 centiméter, közel 50 kilogramm. A B modell is hasonlóan nézett ki. Bár mindkettőt Enigmának hívták, az A és a B modell nem sokban hasonlított a későbbiekre: nem csak nagyobbak és nehezebbek voltak, de kriptográfiai szempontból is eltértek, mivel nem volt bennük fordító. A fordító ötletét Willi Korn, Scherbius egyik kollégája vetette fel, és az 1926-ban megjelent Enigma C-t már fordítóval is felszerelték. A fordító az Enigma gépek egyik kulcsfontosságú alkatrésze. Az Enigma C az elődjeinek kisebb méretű és könnyebben hordozható változata volt. A súly csökkentése érdekében már nem rendelkezett írógéppel – az operátor az Enigma-művelet utáni betűket kis lámpákból olvasta ki. Az A, B és C modellek az Enigma D 1927-es megjelenésével hamar eltűntek. A D modell átütő kereskedelmi sikert aratott, többek között használták Svédországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban, Japánban, Olaszországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban és Lengyelországban. ### A katonai Enigma A német fegyveres erők közül elsőként a haditengerészet vezette be az Enigmát. A Funkschlüssel C nevet kapott rendszert 1925-ben kezdték el gyártani, és a következő évben rendszeresítették. A billentyűzeten és a lámpasorban 29 betű volt: az A–Z, az Ä, az Ö és az Ü. Ezeket ábécé-sorrendben, és nem az írógépeken megszokott QWERTZ kiosztásban helyezték el. A tárcsáknak 28 érintkezőjük volt – a 29. betű az X volt, amely sifrírozás nélkül haladt át a tárcsákon. A géphez öt tárcsa készült, ezekből hármat használtak. A fordítót négyféle pozícióba lehetett behelyezni: α, β, γ és δ helyzetbe. A modell 1933-ban apróbb változtatásokon esett át. 1928\. július 15-ére a német hadsereg, a Reichswehr hadrendbe állította a saját Enigma-változatát, az Enigma G-t – ezt 1930 júniusában Enigma I-re nevezték át. Emellett az Enigma I-et még Wehrmacht-Enigmaként is ismert volt, a hadseregen kívül számos egyéb katonai és polgári szervezet használta – többek között például a német vasút, a Deutsche Reichsbahn. Az Enigma I és a kereskedelmi Enigma közötti lényeges különbség a kapocstáblában rejlett, mivel a betűcseréléssel lényegesen megnövekedett a gép kriptográfiai ereje. Eltért még a rögzített fordító és a léptető bemetszések helye: a tárcsáról a mozgatható betűgyűrűkre került. A gép mérete 28×34×15 centiméter volt, tömege 12 kilogramm. 1930-tól a hadsereg arról kezdte győzködni a haditengerészetet, hogy az erősebb titkosítást lehetővé tevő kapocstábla, valamint a fegyvernemek közötti kommunikáció megkönnyítése érdekében álljanak át az Enigma I-re, amibe a Kriegsmarine 1934-ben végül beleegyezett. A haditengerészeti változat a Funkschlüssel M avagy M3 nevet kapta. Míg a hadsereg Enigmája három tárcsát használt, a haditengerészet a magasabb szintű biztonság kedvéért öt tárcsából választott hármat minden üzenethez. 1938 decemberében a hadsereg is kiadott két további tárcsát. 1938-ban a haditengerészet is előírt még két tárcsát a tárcsaválasztékához, majd 1939-ben még egyet, így akkor már nyolc tárcsából kellett hármat választani. 1935 augusztusában a Luftwaffe is átvette a Wehrmacht Enigmáját. A tengeralattjárók számára a Kriegsmarine 1942. február 1-jén bevezette az M4-es Enigmát. A négytárcsás változat negyedik tárcsáját a vékonyított fordító mellé tették be. Az Enigma II egy nagyméretű, nyolctárcsás, írógépes változat volt. 1933-ban a Biuro Szyfrów, a lengyel hadsereg rejtjelfejtő részlege kiderítette, hogy ezt magas szintű katonai távközléseknél használták, de hamarosan kivonták a forgalomból, mivel megbízhatatlannak bizonyult és gyakran beragadt. Az Abwehr az Enigma G-t használta. Ennek a modellnek négy tárcsája volt, tárcsánként több léptető vágattal, nem rendelkezett kapocstáblával, viszont leütésszámlálóval igen. Ez utóbbi miatt kapta a Zählwerk Enigma („számláló”) nevet. Más országok is bevezették az Enigmát. Az olasz haditengerészet a kereskedelmi Enigmát vette meg, ahogy a spanyol polgárháború alatt a spanyol haditengerészet is. Ezeket a kapocstábla nélküli változatokat feltörték a brit kódfejtők. A svájciak a kereskedelmi Enigma D-hez sokban hasonló K modellt használták katonai és diplomáciai célokra. Ezt a kódot számos ország megfejtette, többek között Lengyelország, Franciaország, Nagy-Britannia és az USA. A japánok számára készült az Enigma T („Tirpitz”), amely a kereskedelmi Enigma K japán használatra módosított változata. Becslések szerint több mint Enigma gép készült. A második világháború után a szövetségesek az akkor még biztonságosnak hitt Enigmákat számos fejlődő országnak adták el. ## Típusai A következő táblázat mutatja az Enigma főbb típusait, ahol az év az első alkalmazás ideje: A leggyakoribb modellek (Enigma I, Enigma M3 és Enigma M4 ) és elődeik (Enigma A – Enigma D) és a továbbiakban tekintett Enigma G és Enigma K mellett még az Enigma T-t is meg kell említenünk, ami a Japánnal való kapcsolattartásra szolgált, bár alig használták. Tirpitz-gépnek is nevezték; ennek nem volt kapocstáblája, de volt állítható, nem forgó fordítója, nyolc tárcsája, egyenként öt léptető vágattal, amik közül mindig öt választódott ki. Az M4 és a Schlüsselgerät 39 alapján kifejlesztett Enigma M5 négy tárcsát használó gép volt összesen tizenkét tárcsával, amivel a tárcsák helyzetének lehetséges száma 2×(12×11×10×9) = . A gép tartalmazott továbbá úgynevezett „Lückenfüllerwalzen”-t (lyukkitöltő tárcsát), más néven „Wahllückenwalzen”-t (lyukválasztó tárcsát), amik lehetővé tették, hogy tetszőleges számban és helyen blokkolják a továbbkapcsolást. Ezeket a beállításokat kulcstól függően változtathatták volna, és a kódot még erősebbé tehették volna. Az Enigma M10 e mellett nyomtatót is tartalmazott a nyílt és a titkos szöveg nyomtatására. Bevezetésüket 1945 nyarára tervezték az összes fegyvernemnél. Az Enigma Z nem betűket, hanem számokat rejtjelezett, ennek megfelelően kisebb tárcsákat tartalmazott. A betűkkel írt diplomáciai szöveget először számokra kellett átírni. A németek 1931 januárjában kínálták fel Spanyolországnak, de a kormányzat ehelyett a Kryha mellett döntött. ## Részei Az Enigma forgótárcsás rejtjelező gép, amely a sifrírozáshoz mechanikus és elektromos elemeket egyaránt használ. A berendezés mechanikus része egy alfanumerikus billentyűzetből, néhány, közös tengelyen forgó tárcsából, valamint egy, a billentyűk leütésével működtetett tárcsaléptető mechanizmusból áll. Maga a mechanizmus modellről modellre változott: a jobb oldali tárcsa minden egyes leütés után egyet lépett, míg a többi tárcsa adott leütésenként lépett csak egy-egyet. Az egymáshoz képest eltérően elforduló tárcsák hatására az egyes leütésekkel sifrírozott betű mindig más-más lett. Az Enigma mechanikus alkatrészei állandóan változó áramkört hoztak létre. A titkosítás betűcserével történt: a titkosítandó betűt a billentyűzeten leütötték, az áramkör zárult, és kigyulladt a sifrírozott betűnek megfelelő lámpa. Az AN üzenet titkosításához tehát a kezelő először leüti az A billentyűt, mire kigyullad például a Z lámpa – tehát a titkosított üzenet első betűje a Z. Utána leüti az N billentyűt, amire kigyullad az R. A sifrírozott eredmény tehát esetünkben ZR. Az Enigma működését a bal oldali ábra mutatja. Az ábra egyszerűsített: a teljes Enigma gépnek csupán négy alkatrésze látható – valójában 26 lámpa és billentyű, számos dugasz, valamint legalább három, tárcsán belüli kapcsolás határozta meg az áram útját. Egy billentyű leütésekor az akkumulátorból áram folyt át a kapocstáblán, ahol – a billentyűzet és a tárcsa között – további betűcserét lehetett végrehajtani. A Wehrmacht Enigmájában három, a Kriegsmarine és az Abwehr Enigmájában négy forgótárcsa volt, amelyeken az áram eljutott a tárcsák végén található fordítóhoz. A fordító egy teljesen más úton küldte vissza az áramot újra a tárcsákon, valamint egy esetleges másik kapocstábla átkötésén át a sifrírozott betű lámpájáig. Az állandóan elforduló tárcsák miatt az Enigma polialfabetikus rejtjelet hozott létre: ez lényegesen megnövelte az Enigma-kód biztonságát. ### Tárcsák A tárcsák adták az Enigma gép jelentőségét. Mindegyik tárcsa egy nagyjából 10 cm átmérőjű keménygumi- (ebonit-) vagy bakelitkorong volt, amelynek egyik oldalán rugós bronztüskék, a másikon pedig ugyanannyi elektromos érintkező kapott helyet. A tüskék és az érintkezők az ábécé betűinek feleltek meg (rendszerint 26 betűnek, A-tól Z-ig). A tárcsákat egy közös tengelyre helyezték, úgy, hogy az egyik tárcsa tüskéi hozzáérjenek a szomszédos tárcsa érintkezőihez. Ily módon létrejött az áramkör. Magán a tárcsán belül egy kábelkorbács 26 ere kapcsolta az egyik oldal tüskéit a másik oldal érintkezőihez. A tárcsákat általában római számokkal azonosították, és az összes azonos számú tárcsa ugyanúgy volt behuzalozva. Ugyanez vonatkozik az M4 haditengerészeti variáns béta és gamma tárcsáira. Önmagában egy tárcsa csupán egy egyszerű helyettesítő rejtjelet állít elő: egy betűt kicserél egy másikra. Az E betű tüskéje egy adott tárcsán például megfelelhetett a T betű érintkezőjének. Az Enigma összetettségét és kriptográfiai nehézségét a több tárcsa egyidejű használata, valamint az egyes tárcsák egymáshoz képest eltérő elfordítása adta, így polialfabetikus helyettesítő rejtjel jött létre. Egy Enigmába minden egyes tárcsát 26 különböző helyzetben lehetett behelyezni. Behelyezése után a tárcsát egy forgatókoronggal kézzel tovább lehetett léptetni. Mindegyik tárcsa peremére felvittek egy „ábécé-gyűrűt”, amelyből mindenkor csak egy betű látszott az Enigma fedelén vágott nyílásban, így a kezelő ismerte a tárcsa pozícióját. A korai Enigma-modelleknél az ábécé-gyűrűt a tárcsához rögzítették, néhány későbbi modellnél még ezt is el lehetett forgatni. A gyűrű beállítását a Ringstellung adta meg, és többek között ezt is be kellett állítani az Enigma használata előtt. A tárcsákon volt legalább egy léptető bemetszés (egyes tárcsákon több is). A katonai változatoknál a léptető bemetszést az ábécé-gyűrűbe metszették. A Wehrmacht és a Luftwaffe Enigmáit több tárcsával használták: először hárommal, majd 1938. december 15-től öttel, amelyből egy adott kriptográfiai feladathoz hármat használtak. A tárcsákon egy léptető bemetszés volt. A haditengerészeti változathoz mindig is több tárcsát adtak, mint a többi fegyvernemhez. Először ötöt, majd hetet és végül nyolcat. A tárcsákon két léptető bemetszés volt, az N és az A betűknél, így ezek valamivel gyorsabban értek körbe. Az M4-es haditengerészeti Enigmának négy tárcsája volt, míg ugyanakkora dobozban a többinél három. Az eredeti fordítót itt kicserélték egy vékonyabbra, és melléhelyezték a negyedik, vékonyabb tárcsát. Ezek a „béta” és „gamma” nevű tárcsák nem forogtak, de kézzel át lehetett őket tekerni a 26 pozíció bármelyikébe. ### Léptetés Egy tárcsa önmagában egyszerűen feltörhető helyettesítő rejtjelet generált, ezért nehezítésként minden egyes leütés egy vagy több tárcsa továbbléptetéséhez vezetett – így megváltozott a helyettesítő ábécé is. Minden tárcsaállásnak saját helyettesítő kulcsa volt, így létrejött egy nehezen megfejthető, polialfabetikus rejtjel. A léptetéshez egy kilincsműves megoldást használtak. Minden egyes tárcsának 26 foga volt, amik minden leütésnél megpróbáltak elfordulni. A második és harmadik tárcsán a továbbléptető kilincs beakadását egy fémlemez akadályozta meg, így azok nem minden leütésnél fordultak el, csak amikor a lemez nem volt útban. Az első tárcsán ilyen lemez nem volt, így az minden leütésnél elfordult. Az I–V. tárcsáknak egyetlenegy léptető bevágása volt, a VI–VIII. (haditengerészeti) tárcsáknak kettő. A léptető bevágás helyét minden egyes tárcsán be lehetett állítani. Ha az Enigma csak ennyit tudna, akkor az első tárcsa 26-szor lépne előre a második tárcsa minden egyes lépésénél, és a második tárcsa 26-szor lépne előre a harmadik tárcsa minden egyes lépésénél. Az Engima tervezői azonban beépítettek egy kettős léptetési mechanizmust. Ha egy tárcsa továbbléptető kilincse a szomszédos tárcsa léptető bevágása mellett volt, akkor az egyszerre fordította el mindkét tárcsát. A háromtárcsás mechanizmusban ez csak a középső tárcsánál működött, mivel az első tárcsa amúgy is minden egyes leütésnél lépett egyet. Három tárcsa – és az első és második tárcsánál egy továbbléptető bevágás – esetén a gép 26×25×26 = leütésenként ismételte önmagát (a kettős léptetés miatt 25 a középső tárcsa állásainak száma). Ez az úgynevezett anomália (Anomalie). Mivel az üzenetek általában csak néhány száz betűből álltak, nem volt arra esély, hogy ugyanaz a tárcsaállás egy üzeneten belül kétszer forduljon elő, ezért a helyettesítő rejtjel megoldásait itt nem lehetett alkalmazni. ### Fordító A korai „A” és „B” modellek kivételével az utolsó tárcsa a fordítóhoz (Umkehrwalze) csatlakozott. A fordító az egyik érintkezőjén beérkező jelet egy másik érintkezőjén vezette vissza a tárcsákba. A fordító segítségével a titkosítás kétirányúvá vált: a nyílt szöveget beírva kapható a titkosított szöveg, a titkosított szöveg beírásával pedig újra a nyílt szöveg. A fordító használata miatt egyetlen betű sem egyezett meg sifrírozott változatával. Erre támaszkodva törték fel később a kódot. A „C” jelzésű, kereskedelmi felhasználású Enigmában a fordítót csak kétféleképpen lehetett behelyezni. A „D” modellben már 26 pozícióba lehetett állítani, bár a fordító titkosítás közben nem forgott. Az Abwehr Enigmájában a többi tárcsához hasonlóan már a fordító is lépkedett. A Luftwaffe és a Wehrmacht Enigmájában a fordító egy állásban volt, nem lépkedett, bár négy változata létezett. Az eredeti, „A” változatot az „Umkehrwalze B” váltotta le 1937. november 1-jén. A harmadik változatot (az „Umkehrwalze C”-t) 1940-ben valószínűleg véletlenül használták, és gyorsan feltörték. A negyedik fordítóváltozat (az „Umkehrwalze D”) létezésére először 1944. január 2-án derült fény rádióforgalmazás alapján; ebben az Enigma kezelője már maga állíthatta be a kapcsolatok állását, amely így a titkosító kulcs részévé vált. ### Kapocstábla A kapocstábla (Steckerbrett) segítségével az Enigma kezelője bizonyos betűpárokat felcserélhetett. Az első kapocstáblát az 1930-as Wehrmacht változatnál vezették be, amelyet hamarosan a Kriegsmarine is átvett. A kapocstábla jelentős mértékben megnövelte az Enigma titkosításának erejét – sokkal inkább, mintha még egy tárcsát használtak volna. A kapocstábla nélküli Enigma-üzeneteket még kézzel meg lehetett fejteni, a kapocstáblás változatokhoz azonban már a szövetséges kriptanalitikusoknak is célgépet kellett építeniük. A kapocstábla hüvelyeit összekötő kábellel betűpárokat lehetett felcserélni, például az E-t és a Q-t. A csere a tárcsás titkosítás előtt és után is megtörtént. Átlagosan tíz betűpárt cseréltek fel. A kapocstábla felső sorában a billentyűzet, az alsó sorában az első tárcsa hüvelysora helyezkedett el, és ezek összekötésével lehetett a betűcseréket elvégezni. ### Tartozékok Az M4 Enigmához készült egy írógép. A Schreibmax egy vékony papírcsíkra 26 betűt nyomtatott, így nem volt szükség második kezelőre, aki korábban az Enigmán felvillanó fényekhez tartozó betűket vetette papírra. A Schreibmaxot az Enigma tetejére kellett helyezni, és a lámpák helyére csatlakozott. Felszereléséhez le kellett venni a lámpák burkolatát és kicsavarni az összes égőt. A kényelmi szempont mellett operatív haszna is volt: az írógépet úgy is el lehetett helyezni, hogy az Enigma kezelője ne lássa a desifrírozott, nyílt szöveget. Szintén Enigma-tartozék volt a hosszabbítóval szerelt lámpatábla, amelyet – akárcsak a Schreibmaxot – a lámpák helyére lehetett felszerelni. A lámpatáblát úgy helyezték el, hogy a felvillanó fényeket az Enigma kezelője ne lássa. 1944-ben a Luftwaffe készített egy kapocstáblás tartozékot, az Uhrt. Ebben a dobozban egy 40 állású kapcsoló volt. Az Uhrt a kapocstáblába kellett bedugni, és a 40 állás mindegyike más-más betűcsere-kombinációnak felelt meg, de a betűket nem párban cserélte. Az Enigma kezelője beállította az aznapi kódot, amelyek közül az egyik nem cserélt fel betűket. ## Használata A német katonák az Enigmával – változó beállítással – több különböző hálózaton végeztek rádióforgalmazást. (Ezeket a hálózatokat a kódtörő Bletchley Park kutatói többek között a „Red”, „Chaffinch” és a „Shark” névvel illették.) A forgalmazónak rendelkezésére állt az adott időszakra érvényes Enigma-kód. Az üzenetek megfelelő kódolásához és desifrírozásához mindkét félnek azonos módon kellett az Enigmát beállítania: egyforma tárcsákat kellett ugyanabban a sorrendben és megegyező kezdeti helyzetben használniuk, és ugyanazokat a betűket kellett felcserélniük a kapocstáblán. A beállításokat előre meghatározták és kódkönyvekben rögzítették. Üzenetküldés vagy -fogadás előtt az alábbi beállítások voltak elvégzendők az Enigmán: - a tárcsák kiválasztása és sorrendje (Walzenlage); - a tárcsák kezdeti helyzete (a kezelő állította be; minden egyes üzenetnél más és más volt); - az ábécé-gyűrűknek a tárcsákhoz viszonyított helyzete (Ringstellung); - a kapocstábla-átkötések (Steckerverbindungen); - a fordító beállításai (csak a nagyon késői változatoknál). Az Enigmát elvileg még akkor sem lehetett feltörni, ha a tárcsák huzalozását az ellenség ismeri. (A németek nagy erőfeszítéseket tettek a tárcsahuzalozás titokban tartására.) A huzalozás ismerete nélkül a lehetséges kombinációk száma 10¹¹⁴ (nagyjából 380 bit). A huzalozás – és egyéb operatív megkötések – ismeretében ez a szám 10²³ (76 bit). Az Enigma tervezői a kombinációk csillagászati száma miatt bíztak a rendszer feltörhetetlenségében. Abban az időben a kód nyers erővel – minden egyes kombináció kipróbálásával – való feltörése kivitelezhetetlen volt. ### Indikátorok Az Enigma beállításait (gyakorlatilag az egyik rejtjelkulcsot), adott ideig használták, ami általában egy nap volt. Azonban minden egyes üzenethez eltérő kiinduló tárcsabeállítást választottak, mert ha mindegyiket azonos beállítással küldték volna, akkor gyakoriságelemzéssel az üzeneteket könnyebben fel lehetett volna törni. Az induló tárcsabeállítást a kódolt szöveg előtt küldték el az „indikátor eljárásnak” nevezett módszerrel. Ez a módszer rést ütött az Enigma feltörhetetlenségének pajzsán. A lengyel kriptanalitikusok éltek a lehetőséggel, hogy az Enigma feltöréséhez kihasználják a kezdeti indikátor eljárás hiányosságait. Az eljárás szerint az Enigma kezelője a beállítási listát követve a kódkönyvben megadott első állásba (Grundstellung) állítja a tárcsákat – legyen ez most AOH. Ezután a kezelő saját maga választott egy egyszeri alkalomra érvényes indulóállást az üzenethez – például EIN. Az EIN-t a hibák kiszűrése érdekében kétszer beírta az Enigmába, így kapta a sifrírozott XHTLOA szöveget, amelyet az üzenet előtt adtak le. Ezután a kezelő a tárcsákat a kiválasztott üzenetkód, az EIN állásába fordította, és ezzel sifrírozta a tiszta szöveget. A vevő oldalán a folyamatot megfordították. A kezelő a kódkönyv szerint az Enigmát a napi állásba állította, majd begépelte az üzenet első hat betűjét: XHTLOA. Ekkor, a példánknál maradva, az EINEIN lámpák villantak fel. A tárcsákat az EIN állásba forgatva a vevő Enigmát kezelő a titkosított üzenet többi részét tudta desifrírozni. Az indikátor eljárás gyengesége két tényezőre vezethető vissza. Először is a mindenkire vonatkozó napi beállításra, a Grundstellungra, másodsorban pedig a sokkal kockázatosabb ismétlésre: az indikátort ugyanis kétszer küldték el. Az ismétlés miatt kapcsolat volt az első és a negyedik, a második és az ötödik, valamint a harmadik és a hatodik betűk között. Emiatt a biztonsági hiányosság miatt a lengyel Biuro Szyfrów 1932-re már fel tudta törni a világháború előtti Enigmákat. 1940-től azonban a biztonság fokozása miatt a németek változtattak az eljárásaikon, így az indikátor eljáráson is. A második világháború során a kódkönyvekkel már csak a tárcsákat, a gyűrűket és a kapocstáblát állították be. Minden egyes üzenetnél az operátor véletlenszerű indulási pozíciót választott – mondjuk WZA, valamint egy véletlenszerű üzenetkulcsot, mondjuk SXT. Ezután a tárcsákat a WZA állásba fordította, és ezzel kódolta el az üzenetkulcsot, így az SXT-ből például UHL lett. Ezután az SXT indulópozíciót használva sifrírozta az üzenetet. A vevőnek átküldte az indulópozíciót (WZA), a sifrírozott üzenetkulcsot (UHL), majd a titkosított üzenetet. A vevő a napi beállításokat követően beállította a WZA indulópozíciót, és ezzel dekódolta az UHL üzenetkulcsot. Az így kapott SXT indítóállásba állítva a tárcsákat az üzenet titkosítását is vissza tudta fejteni. Ez az eljárás kiküszöbölte a Grundstellung-alapú kód kétszeresen ismételt elküldését, és bezárta a korábbi eljárás biztonsági rését. Ezt az eljárást azonban csak a Wehrmacht és a Luftwaffe használta – a Kriegsmarine üzenetforgalmazási eljárása ennél lényegesen komplikáltabb volt. Az Enigmával történő titkosítás előtt minden üzenetet a Kurzsignalheft kódkönyv alapján készítettek elő. A Kurzsignalheft táblázatokban foglalt össze egész mondatokat négybetűs kódokká. A kódkönyv részletesen kitért számos lehetőségre, az olyan logisztikai jellegű üzenetekkel kezdve, mint a tüzelőanyag-vételezés és a találkozás az utánpótlást szállító hajókkal, továbbá térkép-pozíciók, kikötő-nevek, országok, fegyverek, időjárás, ellenséges pozíciók és hajók, idő- és dátumtáblázatok. Egy másik kódkönyvben volt a Kenngruppen és a Spruchschlüssel: az azonosító és az üzenetkulcs. ### Rövidítések és irányelvek A Wehrmacht Enigma csak az ábécé 26 betűjét használta, az írásjeleket ritka betűpárokkal helyettesítették. A szóközöket vagy kihagyták, vagy pedig egy X-szel helyettesítették. Szintén X-et használtak vessző vagy szó végi pont helyett. Egyes írásjeleket a különböző fegyvernemek másként alkalmaztak: a Wehrmacht a vessző helyett ZZ-t, a kérdőjel helyett FRAGE-t vagy FRAQ-t használt. A Kriegsmarine azonban a vessző helyett Y-t, a kérdőjel helyett UD-t használt. A CH gyakori betűpár helyett (pl. „acht” (nyolc) vagy „richtung” (irány)) a Q-t használták (AQT, RIQTUNG). A kettő, három és négy nulla helyett CENTA, MILLE és MYRIA szavakat használták. A Wehrmacht és a Luftwaffe az üzeneteket ötbetűs csoportokban továbbította. A négytárcsás Enigmát használó Kriegsmarine az üzeneteit is négybetűs csoportokban küldte. A gyakran ismétlődő neveket vagy szavakat lehetőség szerint variálták. A Minensuchboot (aknakereső) lehetett MINENSUCHBOOT, MINBOOT, MMMBOOT vagy MMM354. A kódfejtés további nehezítésére tilos volt 250 betűnél hosszabb üzenetet küldeni. Az ennél hosszabb üzenetet több részre bontották, és mindegyiket saját üzenetkulccsal sifríroztak. ## Kriptográfia ### Kulcstér Az Enigma kulcsterének nagysága a négy részkulcs és az összes rész lehetséges beállításainak számából számítható ki. Az Enigma teljes kulcstere a következő tényezőkből adódik: - A tárcsák sorrendje Az öt tárcsából három, és a két visszaléptető tárcsából egy választódik ki. Ez 2×(5×4×3) = 120 különféle helyzetnek felel meg. A kettes számrendszert segítségül hívva: ez egy 7 bites, 2⁷ elemű kóddal egyenértékű - Az aktuális tárcsa helyzete Mindhárom forgó tárcsának 26 helyzete lehetséges. A visszaléptető tárcsa nem állítódik át. Ez összesítve 263 = helyzet. Az anomália miatt ebből 262 = 676 kezdeti beállítás redundáns, nem eredményez új kódot, így a releváns kezdőállapotok száma 26×25×26 = . Megfelel 14 bitnek, bináris jegynek a kettes számrendszerben. - Az ábécé-gyűrűknek a tárcsákhoz viszonyított helyzete A középső és a jobb tárcsának egyaránt 26 különböző helyzete van; a bal tárcsa helyzetének nincs kriptográfiai jelentősége. Együttvéve 262 = 676 helyzet hasznos; ez egy 2⁹ elemű, 9 kettes számrendszerbeli jeggyel, bittel leírható kód. - A kapocstábla-átkötések A 26 betűből legfeljebb 13 páros képezhető. Az első kapcsolatnál a kábel egyik végének helye 26, a másik végének helye 25 betű közül választható ki. Mivel nincs jelentősége annak, hogy melyik az első, ezért a lehetőségek fele kiesik, így az első kapcsolatnak 26×25/2 = 325 lehetősége marad. A második kapcsolat 24×23/2 = 276-féleképpen jöhet létre. Általánosságban, az n-edik kapcsolatra (26−2n+2)×(26−2n+1)/2 lehetőség van. Az összes lehetséges kapcsolat-átkötést kombinálva az egyes lehetőségek száma összeszorzódik. Két kapcsolat esetén, mivel a sorrend nem számít, ezért az összes lehetőségnek csak a fele marad. Három kapcsolat esetén hattal kell osztani, és általánosságban, n kapcsolat esetén n! (n faktoriális). Így az átkötések számára összesen $\frac{1}{n!} \prod_{i=1}^n \frac{(26-2i+2)(26-2i+1)}{2} \;=\; \frac{26!}{2^n\cdot n!\cdot(26-2n)!}$ Az első években hat, később öt-nyolc átkötést használtak, de 1939-től mindig tízet. Ezzel több mint százötven billió ( lehetőség adódik (a kettes számrendszerhez alkalmazkodva: közelítőleg 2⁴⁷ lehetőség, 47 bit). Mindezek a beállítások függetlenek, ezért az egyes lehetőségek száma összeszorzódik. Egy így használt Enigma I kulcsterének mérete 120 × 676 × × = . Kerekítve 2×1023 lehetőség, ami 77 bitnek, kettes számrendszerbeli jegynek felel meg. A gyakran hallható „150 millió millió millió lehetőség” csak egy tárcsával, egy fordítóval és a gyűrűbeállítások elhanyagolásával számol. Ezt a becslést használták például az Enigma – Das Geheimnis című játékfilmben. Az Enigma kulcstere óriási, összevethető a modern rejtjelek kulcsterének nagyságával. A 20. század utolsó évtizedeiben használt DES (Data Encryption Standard) effektív kulcshossza kettes számrendszerben leírva 56 volt, sokkal rövidebb, mint az Enigmáé. A DES utóda, az AES-eljárás (Advanced Encryption Standard) 128 jeggyel írható le a kettes számrendszerben, és jelen ismereteink szerint nem reális feltörni. A kulcstér mérete azonban csak egy szükséges, de nem elégséges feltétele a rejtjel biztonságának. Például a monoalfabetikus helyettesítő rejtjel összes lehetséges kulcsainak száma 26!, ami kerekítve 4000×1023 lehetőség, és 88 bit (kettes számrendszerbeli jegy), ami kétezerszer több, mint az Enigma lehetséges kulcsainak száma. Ez a fajta rejtjel mégsem számít biztonságosnak. A kapocstábla monoalfabetikus rejtjelnek tekinthető, mert helyzete az üzenet végéig változatlan marad. Ez intelligens kriptoanalízissel feltörhető, ezáltal a kulcstér mérete egy 150 738 274 937 250-es szorzóval csökken. Hasonlóan, a gyűrűk is csak kevéssel járulnak hozzá a biztonsághoz. A jobb tárcsa rossz beállítása esetén a jó kulccsal minden 26 hosszú periódusban néhány betűs szakaszok olvashatók. A középső tárcsa hatása még kisebb; itt is hasonló periódusok adódnak, de a periódusok hossza (25×26) = 650. Ezzel a középső gyűrű csak akkor van hatással a rejtjel erősségére, amikor nem forgatja a bal tárcsát; ez viszont a legfeljebb 250 hosszú üzenetekben viszonylag ritkán fordul elő. Ez a gyenge részrejtjel egy újabb 676-os tényezővel csökkenti az erős rész nagyságát. Kriptográfiailag csak a tárcsák kiválasztásának és sorrendjének 120 lehetősége, és a kezdeti helyzet ad erős rejtjelet. Ez mindössze 120× = lehetőség, ami már a második világháború idején is elektromechanikai módszerekkel, kimerítéssel átvizsgálható volt. ### Kriptográfiai erősségei Az 1918-as szabadalmaztatás idején a kódot joggal nevezhették feltörhetetlennek. Akkoriban még kézzel végezték a kódolást és a dekódolást, ezért a gép bevezetése innovatív kezdeményezés volt. Támadhatatlan volt az akkori kézi, nyelvi jellemzőkön alapuló feltörési próbálkozások számára, és ez így is maradt az 1930-as évekig. Az Enigma kriptográfiai erősségét a forgó tárcsáknak köszönhette. A tárcsák forgatásával minden betűt új ábécével kódolhattak (polialfabetikus rejtjel). A polialfabetikus jelleg miatt a monoalfabetikus rejtjeleket feltörő módszerek, a statisztikai elemzés és a mintakeresés kudarcra vannak ítélve. A polialfabetikus rejtjelek feltörésére alkalmazott perióduskeresés az egybeesések számlálásával szintén használhatatlan, mivel az üzenetek hossza (legfeljebb 250 betű) túl rövid a periódushosszhoz képest. A rejtjel biztonságában döntő fontosságú volt a használt tárcsák számának és azok belső huzalozásának titokban tartása. A tárcsák száma egy nagyon fontos tényező; ez magyarázza a német tengeralattjárókon használt M4-es rejtjel erősebb voltát. 2006-ig három ilyen rádióüzenet volt, amit nem sikerült megfejteni. Akkor fejtett meg Stefan Krah elosztott számításokkal a három üzenetből kettőt. Ezeket az üzeneteket az U 264 tengeralattjáróról küldték az U 623 tengeralattjáróra. Krah a számításokhoz több ezer, az internettel összekapcsolt számítógépet használt. A harmadik üzenetet csak mintegy 7 évvel később, 2013. január 14-én törték fel. A kapocstábla átkötéseinek köszönhetően (Doppelsteckenschnüre) a tárcsák forgatása előtt és után a betűk páronként kölcsönösen felcserélődnek. Ez a rejtjel erősségének további növelésére és a kulcstér további bővítésére szolgál. A gyűrűk állása meghatározza a betűk és a tárcsák belső huzalozása közötti viszonyt, ami az átvitelért felel. Ezen kívül a kémkedéstől is védett az, hogy a tárcsák helyzetét nem lehetett kívülről leolvasni. ### Kriptográfiai gyengéi Korn a fordítókkal elérte, hogy a titkosítás involutorikus legyen, vagyis, az eljárást kétszer alkalmazva az eredeti szöveget kapjuk vissza. A geometriában ilyenek a különféle tükrözések. Például, ha egy U X-be megy át, akkor ha azon a helyen X lenne, az U-ba menne át. Ez egy kényelmes, de veszélyes módszer. Korn ennek a veszélyeit nem vette észre, sőt úgy gondolta, hogy fokozza a biztonságot azzal, hogy kétszer folyik át az áram a tárcsákon, mert ezzel egy újabb lehetőség adódik a további titkosításra. Az involutorikus permutációk száma lényegesen kisebb, mint az összes permutációé. Ráadásul a technikai megvalósítás tovább csökkenti a szóba jöhető permutációk számát azáltal, hogy nem lehet egy betűt önmagába kódolni, vagyis az adott permutációnak nem lehet fixpontja. Ugyanis az áram visszafelé nem választhatja ugyanazt az utat, mint amin érkezett, nagyban csökkentve a választható ábécék számát. Kiszámítható, hogy az involúciókra való korlátozódással az összes permutáció 26! (faktoriális) száma 25·23·21·19···7·5·3·1 = 25!! -ra csökken, ahol !! a kettős faktoriálist jelöli. Ez a szám kerekítve 8·10¹², ami kevesebb, mint az egész négyzetgyöke. Ennél még rosszabb, hogy nem lehetnek fixpontok. A kulcstér méretének további csökkenése mellett tudni lehet, hogy semmi sem áll önmaga helyett, ami lényeges könnyítés a támadók számára, mert kizár egyes eseteket. A mintakeresés módszerét évszázadok óta használják a különféle kódok feltörésében. Itt a támadó tudja, vagy felteszi, hogy a szövegben sokszor előfordul egy bizonyos betűsorozat, például az „OBERKOMMANDODERWEHRMACHT” (=„A haderő főparancsnoksága”). A támadó veszi az Enigmával titkosított szöveget, és kitalálhatja, hogy hol nem lehet az adott sorozat, ha minden lehetséges helyen megnézi, hogy önmagába menne-e át valamelyik betű. Ehhez végigtolja az adott szót a szövegen, és egybeeséseket keres, amik a következő példában pirossal vannak kiemelve: {\| `|` ` BHNCXSEQKOBIIODWFBTZGCYEHQQJEWOYNBDXHQBALHTSSDPWGW` `1 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 2 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 3 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 4 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 5 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 6 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 7 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 8 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 9 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 10 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 11 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 12 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 13 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 14 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 15 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 16 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 17 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 18 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 19 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 20 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 21 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 22 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 23 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 24 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 25 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 26 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` 27 OBERKOMMANDODERWEHRMACHT` ` BHNCXSEQKOBIIODWFBTZGCYEHQQJEWOYNBDXHQBALHTSSDPWGW` Az ütközések által kizárt helyek száma így becsülhető: mivel az ábécé 26 elemű, ezért egy betű esetén az ütközés valószínűsége $\frac{1}{26}$, a nem ütközésé $1-\frac{1}{26}$. Egy huszonnégy betűs szónál a nem ütközés valószínűsége $(1-\frac{1}{26})^{24}$, ami kerekítve 39%. Ez azt jelenti, hogy egy 27 betűs szövegben a nem ütközések számának várható értéke $27*(1-\frac{1}{26})^{24}$, aminek meg is felel a példa nyolc, kékkel jelölt nem ütköző esete. Ezzel az egyszerű kriptoanalitikai módszerrel példánkban az esetek számának több mint fele kizárható, ami nagy mértékben megkönnyíti a támadást. ### A biztonság javításának lehetőségei Auguste Kerckhoffs holland kriptográfus már 1883-ban megfogalmazta a később Shannon által explicit kimondott alapelvet: "the enemy knows the system being used", magyarul: „Az ellenség ismeri a használt rendszert.” Kerkhoffs elve: Egy rejtjelezési rendszer biztonságának nem szabad az algoritmus titokban tartásától függenie. A biztonságnak egyedül a kulcs titokban tartásán kell múlnia. Az Enigma rejtjelének biztonsága nagy mértékben függött a huzalozás titokban tartásától. Ezt a felhasználó nem tudta megváltoztatni, így nem a kulcs, hanem az algoritmus részének tekintendő. A huzalozás az 1920-as évektől egészen 1945-ig változatlan maradt. Ennyi idő alatt egy olyan elterjedt gép, mint az Enigma algoritmusa legalábbis részben megismerhető volt. A javítás egy lehetséges módja az lett volna, ha például évenként mindenütt lecserélik a tárcsák rendszerének huzalozását, a svájciak K modelljéhez hasonlóan. Még hasznosabb lett volna, ha a tárcsák huzalozása a kulcstól függően változik. Érdekes módon volt egy D fordító, angol gúnynevén „Uncle Dick”, aminek megvolt ez a tulajdonsága, bár csak későn, 1944 januárjában, és csak esetlegesen jelent meg. Tovább erősítette volna az Engima kódját, ha a lehetséges permutációk nem korlátozódtak volna a fixpontmentes involúciókra. Ez elkerülhető lett volna egyrészt az építés fázisában a fordítók kihagyásával, másrészt a kód kétszeres alkalmazásával, mivel két ilyen permutáció szorzata már nem biztos, hogy ilyen lesz. Például, egy négy betűs ábécében (AB)(CD)×(AC)(BD)=(DCBA). Már az Enigma I. egyik elődje nyolc tárcsával működött, és csak a tárcsákkal egy 200 milliárdos kulcsteret lehetett előállítani. Ehhez képest az Enigma I. tárcsái csak lehetőséget adtak, ami az előzőhöz képest nevetségesen kevés. Ebben a korai modellben ráadásul nem voltak fordítók, ezért elkerülte a fixpontmentes involúciókra való korlátozódást. Ha megőrizték volna a nyolc tárcsát, és a tárcsákat felcserélhetőre tervezték volna, a lehetőségek száma 60-ról 8! = -ra emelkedett volna, és az egész kulcstér mérete , több mint 8 billiárd, egy 53 bináris jeggyel leírható szám lett volna. A valóban használt Enigma két milliós kulcsteréhez képest (21 bittel leírható szám) így egy olyan gépet építettek volna, amit az angolok valószínűleg nem tudtak volna feltörni. Mindenesetre ezt a gépet nehezebben lehetett volna kezelni, mint a tényleg megépített gépet, de a kezelhetőséget nem kellett volna a biztonság elé helyezni, mert akkor akár tárcsa nélküli gépet is használhattak volna. Scherbius 1918-as szabadalmában még szerepelt tíz tárcsa, kicserélés nélkül 100 billió lehetséges kulcs és fordító helyett egy átkapcsoló a titkosításra és a megfejtésre, valamint a tárcsák forgásának felhasználó által állítható szabálytalan módja. Csupa jó ötlet, és kriptográfiai erősítés, amik a későbbiek során elfelejtődtek. Az amerikaiak a Sigaba építéséhez felhasználták ezeket az ötleteket. A gép öt forgó tárcsát, „cipher rotor bank”-ot, és két, szabálytalan forgást eredményező tárcsát, „control rotor bank”-ot és „index rotor bank”-ot tartalmazott, visszaléptető tárcsát nem. A Sigaba nem korlátozódott sem az involúciókra, sem a fixpontmentes permutációkra. Az így generált kódot nem sikerült feltörniük sem a németeknek, sem a japánoknak, sem a tesztelő amerikai kriptográfusoknak. Az Enigma biztonságosabbá tételének egy egyszerű módja lett volna, ha egy tárcsán több mint egy léptető vágatot (Übertragskerbe) használtak volna. Ezek az elemek minden tárcsán rajta vannak, és gondoskodnak az átvitelről, meg a rotor kapcsolásáról. A kódtörőknek nagy könnyebbséget jelentett, hogy 26 betűn át csak a jobb tárcsa forgott, mintha a középső, a bal, és a fordító egy nagy fordítót alkotott volna. Ezt csak a középső tárcsára menő átvitel zavarta. Ez egy olyan fontos eredmény volt, hogy a Bletchley Park munkatársai is nevet adtak neki: a középső tárcsára menő átvitel volt a crab (rák) és a bal tárcsa még ritkább átvitele a lobster (homár). Ha az Enigma kerekein több léptető vágat lett volna, akkor az alkalmazók semmit sem vettek volna észre, viszont a kriptoanalízist erősen megnehezítette volna. Ezt a javítási lehetőséget kihasználták az angolok a TypeX rejtjelező gépben, ahol kilenc léptető vágat volt a tárcsákon. Peter Twinn, Turing egyik munkatársa így kommentálta ezt: "they certainly missed a trick in not combining multiple-turnover wheels with Steckerverbindungen", magyarul: „[A németek] bizony lemaradtak valamiről azzal, hogy nem használtak együtt több léptető vágatot és kapcsolótáblát.” Gordon Welchman megerősíti ezt a megjegyzést: "We would have been in grave trouble if each wheel had had two or three turnover positions instead of one", magyarul: „Komoly gondot jelentett volna nekünk, ha minden keréken két vagy három léptető vágat lett volna egy helyett.” Az Enigma építői minden bizonnyal attól tartottak, hogy ezáltal lerövidülne az a periódus, amiben az ábécék megismétlődnek. Az Enigma I periódusa 26×25×26 = , ahol a középső tárcsa 25-ös szorzója az anomália miatt adódik. Valóban, a periódus lerövidült volna, ha páros számú, vagy tizenhárommal osztható számú átviteli magot alkalmaztak volna, de nem lett volna ez a helyzet a huszonhathoz relatív prím három, öt, hét, kilenc, vagy tizenegy átviteli maggal. A tengerészetnél a plusz három tárcsa (VI, VII és VIII) két-két léptető vágattal volt felszerelve. Emellett még elkerülték az Enigma I-nek azt a hibáját, hogy mindegyik keréknek ugyanannál a betűnél volt a léptető vágata. Nem így az I–V jelű tárcsáknál, amiknek a különböző helyen elhelyezett léptető vágatuknak köszönhetően azonosíthatók voltak egy crab megfigyelése után. A kódtörők a „Royal Flags Wave Kings Above” emlékeztetővel jegyezték meg az egyes helyzeteket, amik megjelennek az ablakban egy átvitel után. A német titkosszolgálat által alkalmazott Enigma G-modell tárcsái közül három tárcsát több léptető vágattal is elláttak; voltak 11, 15 és 17 magos tárcsák. Még a fordító is forgott. Ezzel a rejtjel erősebbé vált, és gondoskodott arról, hogy a titkosszolgálaton kívül más német helyeken ne tudják elolvasni a titkosszolgálat titkosított üzeneteit. Emellett még a kapocstábláról is lemondtak. A Bletchley Park kódtörői, élükön „Dilly” Knoxszal és társával, Mavis Leverrel 1941. december 8-án ezt a kódot is megfejtették, aminek segítségével a német ügynököket már belépésüktől kezdve figyelemmel kísérhették, sőt, a Doule Cross rendszerében elfoghatták, és saját ügynökeikként használhatták. Az így szerzett információk alapján tudták, hogy mit tud a német titkosszolgálat, mik a tervei, annyira, hogy minden egyes Nagy-Britanniában tevékenykedő német ügynökről tudtak. Továbbá célzottan ellenőrizték, és manipulálhatták a német titkosszolgálat tevékenységét. Összefoglalva a javítás lehetőségeit: - Az involúciókon kívül más permutációk megengedése - Fixpontok megengedése - Több léptető vágat (3, 5, 7, 9, 11) alkalmazása - A léptető vágatok helye minden tárcsán különböző kellene, hogy legyen - Több, mint három tárcsa (például nyolc) használata - Több tárcsa (például tíz) beépítése - A tárcsák huzalozásának rendszeres megváltoztatása - Nem involutorikus kapocstábla alkalmazása Ez utóbbinak egy egyszerű megvalósítása lett volna, ha egy pólusú kábelt használnak a szimmetrikus kétpólusú kábel helyett. Ekkor, ha X-et U-val helyettesítettek volna, akkor ott egy U nem biztos, hogy X-be ment volna. Ezzel a kapocstábla elvesztette volna involutorikus jellegét. Ennek katasztrofális következménye lett volna a Bletchley Park kódtörői számára, mert nem használhatták volna Welchmann átlós módszerét. Nem lettek volna naprakészek. ## Feltörése Az Enigmát használói abszolút biztonságosnak tartották, mivelhogy a géppel gyártott szövegek kézi erővel megfejthetetlenek voltak az 1918 előtt használt kódokkal ellentétben. Nem számoltak azonban azzal, hogy a gép által generált titkos szöveget egy másik gép segítségével meg lehet fejteni. 1932-ben a Franciaországnak kémkedő német Hans-Thilo Schmidt átadta a francia kriptográfusoknak, és később Gustave Bertrand tábornoknak a szeptemberi és októberi kulcstáblát, a használati utasítást (H.Dv.g.13 = Heeres-Dienstvorschrift, geheim, Nr.13), és kulcsvezetést (H.Dv.g.14). Akkoriban még csak három tárcsa volt beépítve, és a tárcsák beállítását negyedévenként változtatták. Csak 1936-tól tértek át a napi beállításra. A francia titkosszolgálat továbbította az információkat a lengyeleknek és az angoloknak. Az Enigma feltörhetetlennek tartott kódolását az angolok és a franciák kudarcai után először a lengyel Marian Rejewski által vezetett, kriptográfusokból és más matematikusokból álló csoport törte fel 1932-ben, Ehhez a kereskedelmi Enigma D modelljét használta fel, aminek betűsorrendje megegyezett a forgalomban levő német írógépekkel. Rejewski megtalálta a hadsereg által használt huzalozási sorrendet, ami még az angol Dillwyn „Dilly” Knoxnak is gondot okozott még 1939-ben is. Emellett Rejewski a permutációkról való szakértelmét bevetve a három tárcsa és a fordító huzalozását is kitalálta. Ez a teljesítménye az amerikai David Kahn történész szavai szerint minden idők legnagyobb kriptográfusainak panteonjába emelte. Az angol Irving J. Good kódtörő így méltatta: „A tétel, ami megnyerte a második világháborút.” Emellett még a tárcsák beállítását és helyzetét is ki kellett találni. Ehhez Rejewski és társai, Jerzy Różycki és Henryk Zygalski a németek egy eljárási hibáját használta fel: kétszer küldték el az üzenet elején a három betűs kulcsot rejtjelezve. Ezért a nyílt szövegben megegyezett az első és a negyedik, a második és az ötödik, a harmadik és a hatodik betű. Az erre a célra épített gépekkel, a ciklométerrel és a „bombával” minden lehetséges állást kipróbáltak erre a hat betűre. Ezzel nagy mértékben csökkentették a kulcsra vonatkozó bizonytalanságot. Több adás lehallgatásával a konkrét kulcsot is megtalálták. Miután a németek 1938. szeptember 15-én megváltoztatták az eljárást, és három hónappal később bevezették az öt tárcsás gépet, a lengyelek már nem tudták megfejteni az üzeneteket, és az Enigma újra biztonságos volt. A fenyegető veszélyt látva összes tudásukat átadták szövetségeseiknek még hazájuk lerohanása előtt. 1939. július 24-étől kezdve sor került a legendás találkozóra a Varsótól 30 kilométerre délkeletre fekvő Pyry erdejében, ahol bemutatták gépeiket az angol és francia kódtörőknek, és elmagyarázták módszereiket. Dilly Knox első kérdése ez volt: „What’s the QWERTZU?” értelemszerűen: „Mi a belépő henger huzalozási sorrendje?” Ez a kérdés már régóta gyötörte. A válasz zseniálisan egyszerű: „ABCDEFG...” A lengyelek munkája alapján a későbbi változatokat a Bletchley Parkban állomásozó szövetséges csoport törte fel. A csoport a lengyelektől megtudott fontos információk, különösen a huzalozásokról való tudás birtokában a tízezer, majd tizennégyezer férfi és nő az úgynevezett Turing-bomba segítségével és Alan Turing vezetésével végezte ezt a fontos munkát. Turingnak az az ötlete támadt, hogy a kapocstáblát több, legtöbbször tizenkét tárcsával szimulálja. Ezzel nagy mértékben tudta csökkenteni a több mint 200 trilliárd lehetőséget. A Turing-bomba a lengyel „bomba” továbbfejlesztése, egy elektromechanikus számítógép. Ha el lehet tekinteni a kapocstáblától és a tárcsák beállításától, akkor már csak lehetőséget kell átvizsgálni. Ez kézzel még mindig reménytelen, de a Turing-bomba motorja 120-at fordult percenként, és minden fordulattal 26 lehetőséget vizsgált át, így egy Turing-bomba /(26×120) perc alatt végzett az összes lehetőséggel. Ez kerekítve hat óra. Hatvan Turing-bombával ez az idő hat percre rövidült. Valójában a háború végéig csak Nagy-Britanniában 210 Turing-bombát üzemeltettek. Az átlagosnál sokkal gyakrabban előforduló szavak (angolul cribs) különleges fontossággal bírtak a Turing-bombák használatában. Ehhez segítségükre volt az, hogy a katonai üzeneteket sztereotípan fogalmazták, és gyakoriak voltak az olyan kifejezések, mint a példabeli „OBERKOMMANDODERWEHRMACHT”. Profitáltak a rutinszerű üzenetekből, például a mindig ugyanonnan, ugyanabban az időpontban sugárzott üzenetekből. Az egyik helyről érkező időjárás-jelentések ezekkel a szavakkal kezdődtek: „WETTERVORHERSAGEBEREICHSIEBEN”. Ezek a jelentések ugyanolyanok voltak az angolok számára, mintha a németek a napi kulcsot adták volna a tudtukra. Az angolok később provokálták is ezeket az üzeneteket, és az ismert tartalmú választ használták fel. Ezt nevezték „gardening”-nek (kertészkedés). Így 1940-től kezdve a világháború végéig a legtöbb német üzenetet meg tudták fejteni. 1943-ban havonta üzenetet törtek fel; ez mintegy napi 2500 üzenet. Ennél nehezebb feladatnak bizonyult a tengerészeti rejtjel. Ezzel csak azután boldogultak, miután 1941 májusában elfogták az U–110 tengeralattjárót egy M3-as Enigmával, és a titkosíráshoz használt dokumentumokkal, kódkönyvvel és a kulcsegyeztetéshez fontos kettősbetűkre vonatkozó eljárásokat tartalmazó kicserélési táblákkal. 1942. február 1-jén az M3-at az M4 váltotta fel, ami további tíz hónapig feltöretlen maradt, így a német tengeralattjárók újra nagy sikereket érhettek el. Ezt az eljárást a németek Tritonnak, az angolok sharknak (=cápa) nevezték. Megfejteni csak 1942. december 12-én sikerült, miután elfogtak egy újabb tengeralattjárót, az U 559-et. Az itt zsákmányolt dokumentumok tették lehetővé az új kód feltörését. Az amerikai National Cash Register Company (NCR) Joseph Desch vezetésével több, 120 nagy sebességű Turing-bombát gyártott speciálisan az M4 feltörésére. Ezek a Turing-bombák percenkénti 2000-es fordulatszámukkal mintegy 15-ször gyorsabbak voltak elődeiknél. Ezután a német tengeralattjárók üzenetei többé nem voltak biztonságosak. A Colossus számítógépek elektronikus úton működő első példánya 1943 végére készült el. Lényege annyi volt, hogy a németek által kódolt információkat egyszerűen minden létező kombinációban megpróbálták visszafejteni („nyers erő” módszer). Az lehetőség átvizsgálásával a Colossus másodpercenkénti karakteres sebességével /=42,18 másodperc alatt végzett. Összesen tíz darab készült. A gépeket és leírásaikat megsemmisítették a háború után, egyetlen leírás maradt fenn, amelynek titkosságát csak 2000(!) szeptemberében oldotta fel a brit kormány. A németek által forgalmazott hatalmas mennyiségű titkosított üzenetekből nem mindet sikerült megfejteni (néhányat a mai napig nem), de az így nyert, a britektől ULTRA kódnevet kapott hírszerzési információknak köszönhetően a szövetségesek a háborúban jelentős előnyhöz jutottak. ### A dekódoló gépek különbözősége A lengyel ciklométer és a „bomba” egyszerű mechanikus szerkezet volt. (A „bomba” nevet az időzítőhöz hasonló ketyegéséről kapta.) A német üzenetkezdés hibáját használták ki, mivel ismerték az első hat betű összefüggését. Az angol, és később az amerikai Turing-bomba már algoritmus szerint dolgozott, és elektromechanikus számítógépként működött. Ezek a gépek már logikai függvényeket használtak. Ezen túlmenően alapvető különbség még a gépek sebességében volt. A Colossus elektronikus elven működő, programozható, digitális számítógép volt, Turing algoritmusát felhasználva, és továbbfejlesztve építették meg. ### Hatása a történelemre Az ULTRA pontos hatásáról a mai napig viták folynak, de az általánosan elfogadott nézet szerint a német titkosítás feltörése két évvel rövidítette meg a háborút. Bár az Enigma titkosításának is voltak kriptográfiai gyenge pontjai, a kód elméletileg feltörhetetlen volt, és csupán egyéb, gyakorlati hibák kihasználásával sikerült feltörni: eljárási mulasztások, kezelői hibák, ellenségtől zsákmányolt Enigma gépek és kódkönyvek stb. Az Enigma feltörése nemcsak hadi és taktikai előnyöket biztosított a szövetségesek számára, hanem lehetővé tették a német hírforgalom ellenőrzését is: lehallgathatóvá váltak a német titkosszolgálatok, a hadsereg, a légierő, a haditengerészet, a vasút, a posta, a rendőrség üzenetei, és betekintést nyertek a birodalmi vezetés stratégiai és gazdasági terveibe. A szövetségesek nagyra becsülték az így nyert információk hitelességét, ami a más értesüléseknél nem állt fenn. Az angolok így a háború elején még korlátozott erőforrásaikat célzottan a németek gyengéi ellen tudták fordítani, és később előnyeiket még jobban kihasználni. Stuart Milner-Barry angol sakknagymester, az Ultra egykori munkatársa írta: „Talán az antik kor óta ez volt az első olyan háború, amiben az egyik fél folyamatosan hozzáférhetett az ellenséges hadsereg titkos üzeneteihez.” Egy, a háború utáni amerikai jelentés szerint: „Az Ultra olyan önbizalommal ruházta fel a [szövetséges] politikai és a hadi vezetést, ami a döntéshozatalra is kihatott. Megnyugtató érzés ismerni az ellenséget. Az idő folyamán ez az érzés egyre fokozódik azáltal, hogy a lehető legjobban megismeri gondolatait, szokásait és tetteit. Ezzel a tudással már nem kell félni, és nincs szükség nagyfokú óvatosságra sem. Magabiztosabbak, nyugodtabbak, energikusabbak lehetünk.” Zbigniew Brzeziński lengyel születésű amerikai politológus, Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója Dwight D. Eisenhower tábornokot idézte, aki az Ultrát döntőnek nevezte a győzelem szempontjából. Władysław Kozaczuk és Jerzy Straszak lengyel történészek írták: „széles körben elterjedt vélemény, hogy az Ultra legalább két évnyi háborútól kímélte meg a világot, és talán Hitler győzelmétől is.” Hasonlóan nyilatkozott Sir Harry Hinsley, angol történész, a Bletchley Park munkatársa: „nem kevesebb, mint két évvel rövidítette le a háborút, de talán négy évvel is.” Stuart Milner-Barry azt a véleményt képviselte, hogy: „Ha nem tudtuk volna a legválságosabb időkben és hosszabb időszakokig elolvasni a tengeralattjárók rejtjeles üzeneteit, akkor elvesztettük volna a háborút.” 2003-ban, az Imperial War Museum kiállításán, a Secret War-on (=titkos háború) Winston Churchillt idézték, aki azt mondta a királynak: „Az Ultrának köszönhettük, hogy megnyertük a háborút.” Gordon Welchman, az angol kódtörők egyik vezetője írta: „We were lucky” magyarul: „Szerencsénk volt”. Könyvében, a The Hut Six Story-ban megírta, hogy hogyan igyekeztek a szövetséges kódtörők lépést tartani a németek biztonsági fejlesztéseivel. Néha késpengén táncoltak, de újra és újra nekik kedvezett a szerencse. David Kahn hozzátette: „A kódtörők sikere néhány nagyszerű ötleten alapult. [...] Ha Marian Rejewskinek 1931-ben, Lengyelországban, és Alan Turingnak és Gordon Welchmannak 1939-ben Nagy-Britanniában nem lettek volna ezek az ötletei, akkor az Enigmát valószínűleg nem törték volna fel. Az az elképzelés tehát, hogy a szövetségesek nem tudták volna feltörni a gépet, nem légüres spekulációk, hanem több minden is alátámasztja ezt a lehetőséget.” Emellett David Kahn ezt is írta: „A szövetségesek képessége arra, hogy feltörjék a németek kódját, és minden üzenetüket elolvassák, győzelemről győzelemre segítette őket Európában. Az atlanti csatában, a második világháború egyik legfontosabb összecsapásában, a szövetségesek konvojukat a német tengeralattjárókhoz irányíthatták, mivel tudták, hogy merre kószálnak ezek a farkasfalkák. Elkerülhették a bénító veszteséget, és az embereket és a javakat biztonságban szállíthatták Nagy-Britanniába. Később, Európa megszállásakor (ami Hitler birodalmának legyőzéséhez vezetett) a német üzenetek elolvasása segített a szövetségeseknek az ellentámadásokat előre látni és elhárítani. Ezzel a németek gyenge pontjai is felismerhetővé váltak, aminek eredményeként a szövetségesek eljutottak a Ruhr-vidékre, és Berlinbe is. A szovjet kódtörők szintén meg tudták fejteni a németek titkos információit, ami hozzájárult győzelmükhöz a keleti fronton.” A Bletchley Park kódtörői figyelemre méltóan titoktartóak voltak. A megfejtett adások szigorúan titkosak voltak, és azok is maradtak egészen 1974-ig. Churchill ezekkel a szavakkal méltatta őket: „My geese that laid the golden eggs and never cackled” magyarul: „Az én aranytojást tojó és soha sem gágogó lúdjaim.” A németek még azt sem tudták, hogy az Ultra létezik. A Bletchley Parkban csak egy kém volt, John Cairncross, de ő Sztálinnak kémkedett. A németek több gyanús esemény után sem vették észre, hogy az Enigma nem biztonságos. Több vizsgálatot is végeztek ugyan, de mindegyik ezzel ellentétes eredménnyel zárult. Azok, akik más következtetésre jutottak, inkább hallgattak, nem mertek kétségeikkel előállni. Pedig könnyű lett volna kideríteni, hogy az ellenség olvassa-e az üzeneteket. Hugh Sebag-Montefiore angol történész azt vetette fel, hogy küldhettek volna a géppel egy csali üzenetet, amiben például két tengeralattjáró-tankhajó találkozásáról van szó az Atlanti-óceán egy olyan pontján, amerre nem szoktak ellenséges hajók járni. Ha a megbeszélt időpontban az ellenség felbukkan a megadott helyen, akkor biztos, hogy a gép már nem gyárt biztonságos üzenetet. ## Fennmaradt példányai A háború után a győztes hatalmak, főleg Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok sok zsákmányolt és utángyártott Enigmát adtak el a Közel-keletre és Afrikába. Ott a gépeket egészen 1975-ig használták, és ezzel a nyugati hatalmak betekintést nyertek az ottani országok üzenetforgalmába. A máig megmaradt kevés működőképes példány gyűjtői árakon cserél gazdát; ez ötjegyű ár euróban. Például 2006 áprilisában egy Enigmát 55 050 euróért adtak el. Az Enigma feltörését az 1974-ig titok övezte, de azóta a gép iránti érdeklődés megnőtt, és számos európai és amerikai múzeumban állították ki fennmaradt példányait. A müncheni Deutsches Museumban a három- és a négytárcsás változat is megtekinthető, számos kereskedelmi változattal egyetemben. Legközelebb Ausztriában, a Technisches Museum Wienben, egy háromtárcsás példány tekinthető meg. Az NSA marylandi központjában található Nemzeti Kriptológiai Múzeumban egy máig működő Enigmán lehet kipróbálni a sifrírozás hogyanját és mikéntjét. Az Enigma kiállított példányai emellett megtekinthetők az USA számítógéptörténeti múzeumában, a Bletchley Park múzeumában Angliában, a lengyel hadsereg varsói múzeumában, valamint Ausztrália, Dánia, Németország, Nagy-Britannia és az USA egyéb múzeumaiban is. Árveréseken egy Enigmáért a gyűjtők akár amerikai dollárt is megadnak. 2000\. április 1-jén a G312. számú ritka Abwehr Enigmát ellopták a Bletchley Park múzeumából. Szeptemberben egy levélben 25 000 angol font váltságdíjat követeltek, máskülönben a gépet megsemmisítik. 2000. október elején a Bletchley Park bejelentette, hogy kifizetnék a váltságdíjat, ám a zsarolótól nem kaptak választ. Nem sokkal ezután a gépet névtelenül elküldték Jeremy Paxman BBC újságírónak, ám három tárcsa nélkül. 2000 novemberében Dennis Yates régiségkereskedőt letartóztatták, miután a hiányzó alkatrészek visszajuttatásával kapcsolatban felhívta a The Sunday Times újságot. Az eset után az Enigma visszakerült a Bletchley Parkba. 2001 októberében Yatest tíz havi börtönbüntetésre ítélték orgazdaságért és zsarolásért, bár ő továbbra is azt állította, hogy csak közvetítő szerepet játszott. Yates három hónap börtön után szabadult. 2008 októberében az El País spanyol napilap arról számolt be, hogy leltározás közben a spanyol hadsereg főhadiszállásán 28 Enigmára bukkantak. Ezeket a gépeket a spanyol polgárháborúban használták, és bár Alfred Dilwyn Know brit kódfejtő 1937-ben feltörte Franco tábornok Enigmáit, a köztársaságiakhoz nem jutott el az üzenetek tartalma, és nekik nem sikerült a kód feltörése. A nacionalista kormány az 1950-es évekig használta az Enigmákat, és végül összesen 50 gépet vásárolt. ### Származtatott változatai Az Enigma nagy hatással volt a rejtjelező gépek tervezésére, és számos tárcsás sifrírozó készülék alapjául szolgált. A brit Typexet az eredeti Enigma szabadalmai alapján építették – olyan részekkel is rendelkezik, amelyek a szabadalmi bejegyzésben még szerepeltek, de a megépített Enigmában már nem. Az Enigma egyik japán klónjának az amerikai kriptográfusok a GREEN fedőnevet adták. A négy, vízszintesen elhelyezett tárcsából álló GREEN-t keveset használták. 2002-ben a holland Tatjana van Vark az Enigma alapján épített egy szokatlan készüléket. A gépnek 40 állású tárcsái vannak, amelyek betűket, számokat és néhány írásjegyet tartalmaznak. Mindegyik tárcsa 509 részből áll. ## A kultúrában Az Enigma több filmben is szerepel, amiben háttérként a tengeralattjáró-háború szolgál. A Herbert Wise által rendezett A kód feltörése (1996) című film Alan Turing életéről és haláláról szól – Andrew Hodges "Alan Turing: The Enigma" könyve alapján készült-, akinek központi szerepe volt az Enigma kódjának feltörésében a második világháború Nagy-Britanniájában. A filmben Turingot Derek Jacobi alakította. 2014-ben Kódjátszma (The Imitation Game) címen újra megfilmesítették a könyvet, a főszereplőt ezúttal Benedict Cumberbatch játszotta. Az 1979-es Sekret Enigmy film lengyel szemszögből mutatja be az eseményeket. Az 1983-as Whiz Kids televíziós sorozat 12. részében felbukkan egy Enigma gép is. Neal Stephenson regénye, a Cryptonomicon főként az Enigma különböző változatainak feltöréséről, és az angol és amerikai kriptográfusok erőfeszítéseiről szól. Továbbá bemutatja Karl Dönitzet, a német tengeralattjáró-flotta parancsnokát, aki használja a kódot, mit sem sejtve arról, hogy az fel van törve. Az A királynő titkosügynökei (2001) háborús vígjátékban négy szövetséges katona ejtőernyővel ér földet Németországban, hogy nőnek öltözve ellopjanak egy Enigmát. Közben megtudják, hogy a szövetségeseknek már van egy példányuk, és ők csak azért vannak itt, hogy megtévesszék a németeket. Főszerepben Matt LeBlanc és Eddie Izzard. Az EnigmaWarsaw egy Varsóban játszott kincsvadász játék, ami segít elképzelni a háború előtti Varsót. Szervezője a StayPoland utazóügynökség. A játék neve emlékeztet a lengyel Marian Rejewski, Jerzy Różycki és Henryk Zygalski kriptográfusok úttörő munkájára. Wolfgang Petersen 1981-es A tengeralattjáró című német filmklasszikusa Lothar-Günther Buchheim azonos című 1973-as regényéből készült. Itt a gépet az elfogott rádióadások megfejtésére használják. Az M4 alkalmazása történelmileg nem hiteles, mivel először 1942. február 1-jén állították szolgálatba, és a regény, illetve film cselekménye 1941 őszén és kora telén játszódik. Ezért csak egy M3-as lett volna hiteles. Az U–571 (2000) című amerikai–francia filmben amerikai tengerészek zsákmányolnak egy Enigmát egy német tengeralattjáróról. A filmet különösen az angolok kritizálták, hiszen valójában nem amerikaiak voltak a hősök, hanem angolok, így a film nem tekinthető hitelesnek. Robert Harris Enigma című regényéből Michael Apted készített filmet azonos címmel, mely a Bletchley Park-i angol kódtörők munkáját mutatja be. A film tele van különböző kortárs darabokkal, amik a Bletchley Park-i múzeum eredeti példányai. A különféle rádióadások eredeti átiratok alapján készültek, a kódolás valósághű. A film végére lelepleződik egy lengyel kódtörő árulása, aki megpróbálja a németeknek elárulni az Enigma-titkot. Ez nem felel meg a történelmi hitelességnek: valójában nem volt áruló a Bletchley Parkban. Másrészt nem volt ott lengyel kódtörő, mert az angolok nem engedtek oda külföldit, még Marian Rejewskit sem. Különösen azért kritizálják a lengyelek, mert éppen egy lengyelt ábrázoltak árulóként, holott a legkevésbé a lengyelek adtak volna ki titkokat a németeknek. Sőt, az olyan lengyel kriptoanalitikusok, mint Marian Rejewski, Jerzy Różycki és Henryk Zygalski háború előtti eredményei nélkül valószínűsíthetően nem sikerült volna az angoloknak megfejteniük a rádióadásokat, és megnyerniük a háborút. ## Autentikus rádióadások `- 83 – ADJ JNA -` `LMHNX WEKLM UERDS EVHLC JSQQK VLDES ANEVT YEDGI ZQDOD RMDKG` `SXGSQ SHDQP VIEAP IENLI CLZCL LAGWC BJZD` `- 149 – TLS CMU -` `FTMKV DRJMG FBUDK LZCTR FLTUU IWVJL OYKYX GDCKJ TMDFB WNLZQ` `JAXHP GGKFG SBZOQ KQKUK TINMH BAJOO AUILA QVFTK LSTMM XGAQL` `CNHUW LFHKA ULTXT BIVIF EWWDY PUCNS TPJHR OBWHE KYUSB CANYC` `W` `- 167 – MRJ LLT -` `KLIBM ERJAR WMMHJ STHOY OOIQB HSSZU EOOKF TASXN XVYWE SCTCH` `NRNBL ZPEBH XPAQE DFNYS XHMNI HRARO UNBMD ZRZDN WTGUI UCBZN` `ZTFJA EKOMJ AZILN RKVFD UNIEW ILZVL KQYYJ ANKXG NNNHT EMAVD` `FXKAY MLWCV QDFWX LO` `- 186 – DOQ VHZ -` `PBNXA SMDAX NOOYH RCZGV VZCBI GIBGW HMXKR RVQCF JCZPT UNSWA` `DDSTI GQQCS AGPKR XXLOM GFXAP HHMRF SDKYT MYPMV ROHAS QYRWF` `WVAVG CCUDB IBXXD YZSAC JSYOT MWUCN WOMHH JPYWD CCLUP GSWCL` `MBCZS SYXPG MGMQX AUFUL NOZEQ ENHEI ZZAKL C` `- 195 – EHW TNH -` `ABTWU GWDMP OGKMQ KBHGK HROUP RMYQY INHSA MWFBP CDQRG LDBFK` `YNXPP DIQHE AOIFQ AOLRZ ZFPDJ MCGEC TAHHQ MVUYA JIAWM WSOYU` `UTLEP AVZKG HJWCD LOQHW IMSTC LQDNP VCFCN FRUYR GSSJH ORQMU` `IFFYU WYNTA XPYIX MYTEE FTDCV EHUOA DCPLM APCAU JJYUK` `- 232 – KPL ZFT -` `IKPKE WZVTB TXWID JCJAN MPWQZ RKUGF TBBAL IERPD BCDVM ARZEL` `XXWKF ABVKI WFXDV HJGRR CUCQN YQGAE PNOYN LIYLC DGKYL TXTYP` `IVDGP YMZLY UXWQS FQLCB DELAN PXXWH TDMNQ ENFWA TJVHO EUPGO` `CQJCF WSLJR EJJFL TJFJT UIYKT` `- 241 – SDV RUD -` `TAZUK DVNNF AZOUV YYSXO ZLRJO TMMXK AWPVU TTUXS LAQOX GQUKX` `XKXAL URHGR SUOHD FJTRE TLFKD MGDXE MWIXX INTLG EDKVL RTJFX` `RFOIE NNIRR WFKTI BVFVE LLAWR GJNVB YHBZS CJVTZ PDBGV PBNNA` `LNAKX OUOJG WLJXO UXHDS HXJOU HVBVF DOLMN LYNVC MRGKK YTOCP` `DUEVN FMIPT GGJYA YBDES P` `- 272 – PPS QJH -` `QSDCK HQOGN OSAIC GADNM PJIAI NPWBM VLTKQ YUDII GWSHT TZEYE` `CCHFJ CNYBC HXZNE KOOMV SOLLS NDDGR RXPMS GFOPY SJFSY SBYBS` `CSKDP IOBQM HSFKV MCSMD HYJNO CHB` További adásokat lásd még a további információk között: A Wehrmacht kódjának megfejtése. ## Fordítás

Méhnyakrák

A méhnyakrák a méh alsó, elkeskenyedő részén, a méhnyakon kialakuló rosszindulatú daganatos betegség, mely során a méhnyak hámjában abnormális sejtek fejlődnek, amelyek késői szakaszban a test más részeibe is továbbterjedhetnek. Kezdetben, évekig általában tünetmentes, a későbbi tünetek a hüvelyi vérzés, medencei fájdalom vagy szexuális aktus közbeni fájdalom. A méhnyakrák több mint 90%-ban humán papillomavírus (HPV) fertőzés hatására fejlődik ki. Ugyanakkor a HPV-fertőzések alapjában igen gyakori, magától megszűnő fertőzések, és csak kis százalékukban fejlődik ki méhnyakrák. A rákot okozó vírus emberről emberre alapvetően nemi úton terjed, azonban nem a testnedvek cseréjével fertőz, hanem bőrkontaktussal, így az óvszer nem jelent teljes védelmet a vírus ellen, csak jelentős mértékben, 60–70 százalékkal csökkenti a fertőzés veszélyét. Az aktív nemi életet folytató nők mintegy 80%-a valamelyik életszakaszában megfertőződik a vírus valamelyik típusával. A fertőzések legnagyobb része tünetek nélkül, magától elmúlik. Néhány emberben viszont a vírusok fennmaradnak, és egy részükben szemölcsöt illetve rákmegelőző állapotot jelentő hámfelmaródást (léziót) okoznak. A kóros sejtek elszaporodása lassan, évek alatt jut a méhnyakrák állapotig. A beteg által is észlelhető tünetek általában csak előrehaladott állapotban jelentkeznek, amikor a teljes gyógyulást eredményező beavatkozásokra már nincs lehetőség. Ebben az esetben – az orvosi kezelés ellenére – a beteg életminőségének lényeges romlásához, élettartamának megrövidüléséhez vezet. A rendszeres szűrővizsgálatok azonban lehetővé teszik a korai – még rákmegelőző – állapotok felismerését és lényegében teljes gyógyítását. Emellett ma már hatékony vírusellenes védőoltások is rendelkezésre állnak. A méhnyakrák megelőzéséhez a tünetmentes nőknek is fontos a rendszeres szakorvosi ellenőrzés és szűrővizsgálaton való részvétel. ## Kivizsgálása ### Diagnosztika A kórisme megállapításának alapvető módja a nőgyógyászati vizsgálat, amihez a beteg panaszainak meghallgatása, a méhnyak kolposzkópos megfigyelése és a sejttani vizsgálat (a kinyert sejtek kenetének Papanicolaou szerinti festése után) is hozzátartozik. Az orvos szükség szerint ezt kiegészíti virológiai vizsgálattal, a kimetszett szövet kórszövettani vizsgálatával, cisztoszkópiával (húgyhólyagtükrözés), rektoszkópiával (végbéltükrözés), radiológiai vagy modernebb képalkotási eljárásokat – komputertomográfiát (CT) vagy mágneses magrezonancia képalkotást (MRI) – használó vizsgálati módszerekkel. #### Panaszok és tünetek Hosszú évek alatt, igen lassan fejlődik ki, panaszokat nagyon sokáig nem okoz. Amikor már panaszok/tünetek jelentkeznek, a kórfolyamat már olyan előrehaladott, hogy tényleges gyógyítása nem lehetséges. Csak a szűrővizsgálatokkal elérhető korai kórisme, (diagnózis) vezethet eredményre. A méhnyakrák hosszú idő alatt fejlődik ki, ez az időszak akár 10–20 év is lehet. Tünetei csak későn jelentkeznek, a betegséget sokszor csak szűrővizsgálatok során fedezik fel. Tünetei, kimenetele: - Rendszertelen kisebb vérzések. A kiürülő vér élénk piros. A vérzést sokszor szexuális aktus provokálja. - Gyakran jelentkező hüvelyi folyás. A váladék rossz szagú, sárgás színű, vagy enyhén véres. - Egyes esetekben – daganat okozta elzáródás – erős alhasi fájdalmak, esetleg méhűri fertőzés, amely a keringési rendszeren keresztül általános fertőzést okozhat. - A folyamat előrehaladásával mind gyakrabban jelentkező deréktáji fájdalmak. Fájdalmas a székelés, a vizelés és a szexuális aktus. Székrekedés, szorulás is jelentkezhet. - A növekvő daganat a húgyvezeték (uréter) összenyomásával vizeletpangást okozhat a vesemedencében. A húgyhólyagba vagy a végbélbe áttörő tumor sipolyok kialakulásához vezethet. - Elhanyagolt esetek vérzés vagy általános fertőzés (szepszis) miatt a beteg halálát okozzák. - A többi rosszindulató daganathoz hasonlóan a méhnyakrákos esetekre is jellemző a fogyás, a látványos testsúlycsökkenés. - Előrehaladott méhnyakráknál gyakori jelenség a medence bármelyik részében tapasztalható fájdalom, valamint a végtagfájdalom, a lábfájás is. Ez azért alakul ki, mert ahogy a rákos daganat egyre nagyobbra növekszik és terjed, már nyomja az idegeket. A szűrés fontossága eléggé nem hangsúlyozható, mivel az időben történő diagnózis életmentő. Az előbb ismertetett tünetek jelentkezésekor a tényleges gyógyuláshoz vezető beavatkozás már elkésett. ### Leletek ### Rákmegelőző károsodások és kimutatásuk A diszplázia vagy in situ carcinoma (CIS). A cevicalis intraepithéliális neoplázia (CIN) elnevezést helyezték előtérbe annak hangsúlyozására, hogy milyen változatos a megjelenése ezeknek az eltéréseknek, valamint, hogy elősegítsék a standardizált kezelést. Enyhe diszpláziát (CIN1), mérsékelt diszpláziát (CIN2) és súlyos diszpláziát (CIN2) különböztettek meg. Újabban a CIN2 és CIN3 kombinálásával kialakították a CIN2/3 stádiumot. Ezek azok az állapotok, amelyeket a patológusok megállapíthatnak egy biopsziás anyag vizsgálatának eredményeként. Míg a Papanicolaou módszerével festett kenetek vizsgálat már egy hatékony szűrési teszt, a méhnyakrák vagy a méhnyakrákot megelőző állapot diagnózisának megerősítéséhez anyagkimetszésre (biopszia) van szükség a méhnyakból. Ez leginkább kolposzkópos ellenőrzés mellett történik, ami lehetővé teszi a beavatkozási terület nagyított kolposzkópos képének megfigyelését, emellett a méhnyakat hígított ecetsavval ecsetelik be, aminek hatására jobban kirajzolódik az abnormális sejtekkel borított terület a méhnyakon. A kolposzkópos megfigyelés része az elváltozás súlyossági foka megítélésének és a diagnózis megállapításának. A további diagnosztikai és kezelési eljárásokhoz tartozik az elektromosan fűtött huzalkaccsal történő kimetszés és a konizáció, amely során a nyakcsatorna hámját kimetszik, majd kórszövettanilag vizsgálják. Ezekre akkor kerül sor, ha a hámból kinyert sejtek súlyos hámon belüli (intraepitéliális) rosszindulatú elváltozásokat igazolnak. A méhnyakrákot megelőző állapotok szövettani besorolása és besorolásának nevezékrendszere sokszor változott a 20. században. Az Egészségügyi Világszervezet besorolása leíró volt, azokat enyhe, közepes és súlyos fokozatokba sorolta. #### Kórszövettani altípusai - Altípusok: 1. Laphámsejtes rák (≈ 80–85%) 2. Mirigyszövet eredetű rák (≈ 15%) 3. Kevert típus (az előző kettő kombinációja) 4. Kis-sejtes rák Az egyéb rosszindulatú daganatok közül ritkán előfordulhat: 1. Festékes daganat (melanoma) 2. Nyiroksejtes daganat (lymphoma) ## Stádiumai A méhnyakrák súlyossági fokozat (stádium) szerinti osztályozása a FIGO (Nemzetközi Nőgyógyászati és Szülészeti Szövetség) rendszerében lényegében megfelel a TNM (A rosszindulatú (malignus) daganatok (tumorok) stádiumai) rendszernek, ahol: - T – A tumor nagyságára és a közeli szövetekbe való behatolására (beszűrődés) vonatkozó jellemzők - N – A tájéki (regionális) nyirokcsomók érintettsége - M – Távoli áttétek (metastasis) jelenléte - 0\. stádium – A hám teljes vastagságában érintett, de nincs beszűrődés a szomszédos szövetekben (in situ carcinoma) - I. stádium – A méhnyakra (cervix) korlátozódik - IA. stádium – Csak mikroszkóposan diagnosztizálható; szabad szemmel látható elváltozás nincs - IA1. stádium – Környezetbe beszüremlés (invázió) van, de mélységében kisebb, mint 3 mm, és haránt kiterjedése kisebb, mint 3 mm - IA2. stádium – A környezetbe beszüremlés kiterjedése 3 és 5 mm között; haránt kiterjedése 7 mm, vagy kisebb - IB. stádium. Szabad szemmel látható elváltozás, vagy olyan mikroszkópos elváltozás, amely mélyebb, mint 5 mm, vagy haránt kiterjedéses nagyobb, mint 7 mm - IB1. stádium – Szabad szemmel látható elváltozás, amelynek legnagyobb átmérője 4 cm, vagy annál kisebb - IB2. stádium – Szabad szemmel látható, 4 cm-nél nagyobb elváltozás - II\. stádium – A méhnyak körüli részbe szüremlik be - IIA. stádium – A méhtől kétoldalt, a széles méhszalagban található kötőszövetes térbe (parametriumba) nem szüremkedik be, de már kiterjed a hüvely felső kétharmadára - IIB. stádium – Beszüremkedik a parametriumba - III\. stádium – Ráterjed a kismedence falára vagy a hüvely alsó harmadára - IIIA. stádium – A hüvely alsó harmadát is beszűri (infiltrálja) - IIIB. stádium – Ráterjed a kismedence falára és/vagy vesemedencei pangást (hydronphrosis) okoz, és a vesefunkció kiesik - IV\. stádium – A hüvelyen kívülre terjed - IVA. Stádium – Ráterjed a húgyhólyag/végbél nyálkahártyájára és/vagy túlterjed a tényleges kismedencén - IV.B. stádium – Távoli daganatáttéteket (metastasis) képez ## Kórokozója a humán papillomavírus (HPV) A méhnyakrák megbetegedések több mint 90%-a humán papillomavírus (HPV) fertőzés hatására fejlődik ki. Ugyanakkor a HPV-fertőzéseknek csak kis százalékában fejlődik ki méhnyakrák. A vírus több mint 150 (mások szerint több mint 200) variánsának többsége nem rákkeltő. Vannak azonban rákot okozó variánsai is. Ezek közül a HPV 16-os és 18-as változatok együtt a méhnyakrákok több mint 71%-át, a 45-ös és 31-es változatokat is hozzászámítva több mint 81%-át okozzák. A kórfolyamat létrejöttét bizonyos kockázati tényezők megléte előmozdítja. (A vírus a férfiakat is megfertőzi, de betegséget nem okoz. Viszont a fertőzött férfiakról a kórokozó ráterjedhet női szexuális partnerükre/partnereikre.) A fertőzés a partnerek között oda-vissza terjedhet („ping-pong”-fertőzés). (A vírust elektronmikroszkóposan már 1949-ben megfigyelték, DNS-ét 1963-ban azonosították. Csak 1983-ban mutatta ki Harald zur Hausen német tudós méhnyakrákos szövetben (ezért a munkájáért 2008-ban Orvosi-fiziológiai Nobel-díjat kapott). Ezután fejlesztették ki a vírusfertőzés elleni védelmet szolgáló oltóanyagokat (vakcina). A vírus nem csak méhnyakrákot, de szájüregi rákokat, végbélrákot és bőrelváltozásokat (szemölcsök) is okozhat. ### A humán papillomavírus (HPV) terjedése A vírus emberről emberre alapvetően nemi úton terjed. Ehhez nem feltétlenül szükséges a tényleges szexuális aktus, hanem az aktus nélküli intim együttlét során, az egyéb módon történő testi érintkezés is elegendő lehet. Ebből következik, hogy az aktív nemi életet folytató nők mintegy 80%-a valamelyik életszakaszában megfertőződik a vírus valamelyik típusával. Emiatt a gumióvszer használata sem jelent teljes védelmet, bár van kockázatcsökkentő hatása. Egy közlés szerint az ondóban lévő prosztaglandin elősegíti a méhdaganatok kifejlődését, ezért a kondom használata bizonyos védelmet nyújthat a nőknek. A fertőzést követően a folyamat további lefolyása már nagy mértékben a fertőzést okozó vírus típusától és az egyén immunrendszerének állapotától függ. Az immunológiai védekezésnek köszönhető, hogy a vírus – az esetek többségében – bizonyos idő után eltűnik a szervezetből. (Nemi betegségeknél fordul elő, hogy a nemi partner kezelésének elmaradásakor a kezelt beteget visszafertőzheti kezeletlen partnere, ez a ping-pong fertőzés. Az ilyen betegségek fennállása esetén javasolt mind a férfit, mind a nőt kezelni a fenti fertőzési mechanizmus elkerüléséhez.) ## Módosító tényezők ### Kockázati tényezők Ezek a következők: - A HPV rákkeltő variánsának tartós jelenléte a szervezetben (legalább 6–12 hónapon keresztül) - Genetikai tényezők (a jelenlegi álláspont szerint nagyon kis mértékben) - Dohányzás - Az immunrendszer csökkent működése - Szájon át szedett fogamzásgátlók folyamatos, tartós – öt évet meghaladó – használata - Többszöri terhesség - Korán kezdett aktív szexuális élet - A testhigiénia elhanyagolása - Nemi élettel terjedő betegségek - A férfi szexuális partner(ek) HPV-fertőzöttsége - A szexuális partnerek gyakori váltogatása Az Amerikai Rákellenes Társaság a méhnyakrák kockázati tényezőinek az alábbi listáját adja meg: (HPV) fertőzés, dohányzás, HIV-vírus fertőzés, chlamydiafertőzés, stressz és stresszel kapcsolatos rendellenességek, hormonális fogamzásgátlás, ismételt terhesség, hormonkészítmény szedése, dietilsztilbösztrol és méhnyakrákos családi előzmények. A fiatal korban kezdett szexuális élet és első terhesség szintén a kockázati tényezőkhöz tartozik, aminek kockázati hatását fokozza a korán megkezdett szájon át szedhető fogamzásgátlók használata. A korán kezdett szexuális élet és a korai terhesség főleg a fejlődő országokban fokozza a méhnyakrák kockázatát. Lehetséges genetika kockázat kapcsolódik a HLA-B7-hez. Semmiféle határozott bizonyíték nem támasztja alá azt a feltételezést, hogy a férfi partner körülmetélése csökkentené a méhnyakrák kockázatát, bár néhány kutató szerint epidemiológiailag nyilvánvaló, hogy a körülmetélésen átesett férfiak kevésbé hajlamosak a HPV-fertőzésre. Ugyanakkor az alacsony kockázattal járó szexuális viselkedésű férfiaknál, akik női partnerükkel monogám szexuális életet élnek, a körülmetélés nem okoz eltérést a méhnyakrák kockázatban. A dohányfüstből származó karcinogén anyagok számos ráktípus, közöttük a méhnyakrák kockázatát is növelik. A dohányzó nők mintegy kétszeres valószínűséggel betegszenek meg méhnyakrákban, a nemdohányzókhoz viszonyítva. A WEBBeteg.hu figyelmeztetése a következő: "Ez a ráktípus gyakrabban fordul elő azokban a nőkben, akik fiatal korban kezdték a nemi életet, akik gyakran váltogatják partnerüket, vagy többször szültek. Azonban sokáig nem okoz panaszt, ezért fontos hangsúlyozni a nőgyógyászati rákszűrés fontosságát a korai felismerésben." ### Védő hatású tényezők #### Táplálkozás Gyümölcsök és zöldségek A magas gyümölcs- és zöldségfogyasztás 54%-kal csökkentette a HPV jelenlét tartósságát. A-vitamin Vannak arra utaló – nem túl meggyőző – adatok, hogy a retinol nagyfokú hiánya hajlamosít a méhnyakhám diszpláziájára a HPV-vírus fertőzés hiányában is. Egy kis létszámú (500 fő körüli) csoporton végzett vizsgálatban, amelyet egy szűk etnikai csoporton végeztek (nevezetesen Új-Mexikóban élő amerikai őslakosokon), meghatározták a vérszérumban lévő mikrotápanyagok szintjét abban az összefüggésben, hogy kockázati tényezőkként szerepelhetnek-e a méhnyakhám diszpláziákban. A szérum retinol szint szerinti eloszlás alsó kvartilisában növekedett volt a hámon belüli (cervicalis intraepitéliális) neoplázia (CIN) kockázata, mint a felső kvartilisekbe tartozó nőknél. Ugyanakkor az egész populációnál kimutatható volt a normálisnál alacsonyabb szérum retinol szint, ami hiányra utalt. A szérum retinol szint vizsgálata egy jól táplált populációnál kiderítette, hogy az alsó 20% retinol szintje állt közel az újmexikói csoportnál mért legmagasabb szérum retinol szintjéhez. C-vitamin A típus-specifikus, tartós HPV-fertőzés alacsonyabb volt azoknál a nőknél akik a C-vitamin fogyasztás mennyiségét tekintve az eloszlás felső kvartilisába tartoztak, azokhoz képest, akik ennek az eloszlásnak az alsó kvartilisába tartoztak. E-vitamin A HPV jelenlétének megszűnéséhez szükséges időtartam szignifikánsan rövidebb volt a legmagasabb szérum tokoferol szintet mutató nőknél, azokkal összehasonlítva, akiknél a legalacsonyabb volt ez az érték. Az ezzel kapcsolatos szignifikáns trendek azonban csak a 120 napnál rövidebb tartós fertőzöttségek (≤120 nap) esetében jelentkeztek. A 120 napnál hosszabb (\>120 nap) fertőzöttségek esetében a vírusmentessé válás nem mutatott szignifikáns összefüggést a vérben keringő tokoferol szintjével. Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményei alátámasztották azt, hogy összefüggés van a mikrotápanyagok és a véletlen fertőzéssel a méhnyakba bekerült rákkeltő HPV-vírusok kiürülése/eliminálása között. Statisztikailag alacsonyabb alfa-tokoferol szintet figyeltek meg a HPV pozitív méhnyaki intraepitéliális neopláziát mutató nők esetében. A diszplázia kockázata négyszer nagyobb volt, ha a tokoferol szintje 7,95 mumol/l-nél alacsonyabb volt. Folsav Napi 5 mg folsav az ötödrészére csökkenti a méhnyakhám diszpláziájának előfordulását. Karotinoidok Egy onkogén HPV vírus fertőzés felderítésének valószínűsége szignifikánsan magasabb megnövekedett glikopén szint esetén. A HPV tartós jelenlétének kockázata 56%-kal volt alacsonyabb azoknál a nőknél, akiknél a plazma likopén szintje a legmagasabb volt, szemben a legalacsonyabb likopén plazmakoncentrációval bíró csoporttal. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a zöldségfogyasztás és a keringő likopén védő hatású lehet a HPV tartós jelenlétével szemben. #### Életkor Világviszonylatban a 15–45 év közötti nők körében a méhnyakrák a második helyen áll, előfordulási gyakoriságát tekintve (azaz nem az idős korban halmozódik az előfordulás!). #### Genetika A genetikai tényezők szerepét a méhnyakrák kialakulása szempontjából elhanyagolhatónak tartják. Arra viszont vannak adatok, hogy a HLA-B7 és a HLA-DQ8 fehérjék szintézisét kódoló gének bizonyos populációkban növelték a méhnyakrák kockázatát. Biztató kutatások folynak az indol-3-karbinol nevű, a brokkoliban nagy mennyiségben megtalálható vegyülettel a HPV megelőzésében, kezelésében való felhasználására. A jelenlegi feltételezések szerint az indol-3karbinol az antigének inhibíciójával segíti a HPV módosult sejtek normális fenotípusú sejtekre való átalakulását és támogatja a daganatos és humán papillomavírussal fertőzött sejtek beprogramozott elhalását. ## Terápia A gyógyulás esélyeit alapjában az határozza meg, hogy a betegség felfedezése melyik fokozatban (stádiumban) történik. Ha az elváltozás még a hámon belül van, a teljes gyógyulás egyszerű műtéti beavatkozással, az érintett szövetrész kúp alakú kimetszésével (konizációval) elérhető. Ha már tovább terjedt, csak bonyolultabb műtéti eljárásokkal, sugárkezeléssel és sejtoszlást gátló szerekkel kombinálva hozhatnak esetleges eredményt. Bizonyos súlyossági fokozatokon túl a gyógyulás már reménytelen, a beteg élettartamát a nagyon súlyos és kiterjedt (heroikus) műtéti beavatkozások, az intenzív sugárkezelés és a sejtoszlást gátló gyógyszerek kiterjedt alkalmazása is csak meghosszabbítani tudja. Ugyanakkor ezek kellemetlen mellékhatásokat is okoznak, fontos a fájdalomcsillapítás. A kezelés módját a kezelőorvos más szakorvosokkal konzultálva határozza meg. ### A méhnyakrák gyógyításában alkalmazott fő eljárások súlyossági fokozatok (stádiumok) szerint - 1-A1 stádium fiatal nőknél – konizáció éles határral. Többgyermekes nők – műtéti úton történő méheltávolítás (hiszterektómia). - 1-A2 stádium. A nyirokcsomók eltávolítása a hasüreg megnyitásával (laparoszkópia) + a méhnyak sebészeti eltávolítása (trechelektómia) + sugárterápia. - 1B & 2A stádium. 1. Wertheim-féle méheltávolítás a hasfal műtéti felmetszésével, laparotomiával a hasüreg felől, . 2. Schauta szerinti, hüvelyen keresztüli (vaginális) méheltávolítás + hasüreg tükrözéses (laparoszkópiás) nyirokcsomó-eltávolítás. - 2B, 3, 4 stádium. Kemoterápia (sejtoszlást gátló gyógyszerek adagolása). ## Kórjóslat (prognózis) Erre vonatkozóan az előző részek már tartalmaznak néhány alapvető szempontot. A korai stádiumban felismert elváltozás lényegében teljes mértékben gyógyítható. A későbbi stádiumokat elért konkrét, egyedi eseteknél a gyógymódot a szakorvosok az alapbetegség előrehaladottsága mellett, egyéb szempontok figyelembevételével – életkor, általános fizikális állapot, más betegségek fennállása, a beteg személyisége, családi körülményei stb. – tudják meghatározni. ## Megelőzés ### HPV védőoltás A megfelelő vakcinákkal történő védőoltások (mesterséges aktív immunitás) jelentik a leghatásosabb megelőzést. A védőoltás beadásának optimális időpontja az aktív szexuális élet megkezdése előtti időszakra esik. ### Kockázati tényezők elkerülése A megelőzés egyéb formáit – értelemszerűen – a fentebb felsorolt kockázati tényezők lehetőség szerinti elkerülése jelenti. ### Szűrővizsgálatok Mivel a korai hatásos védőoltásokból a veszélyeztetett női népesség nagy része nem részesülhetett (bár előbbiek azt mutatják, hogy később is vannak lehetőségek), a kórkép pedig a beteg által észlelhetetlenül, tünet- és panaszmentesen alakul ki, a nőgyógyászati szűrővizsgálatoknak igen nagy a jelentősége. A szűrővizsgálatokkal emellett más, műtétileg jól korrigálható nőgyógyászati elváltozások is felismerhetők. #### Méhnyakrák szűréskor végzett vizsgálatok ##### Kolposzkópia A nőgyógyász a feltárt hüvelyen keresztül egy fényforrással és mikroszkópos nagyítóval ellátott optikai készülékkel (kolposzkóp) megtekinti a méhszájat az esetleges elváltozások észlelésére. ##### Citológiai vizsgálat (sejttani, sejtkenet vizsgálat, Pap-teszt, Papanicolaou-teszt) A kolposzkópia után a nőgyógyász a méhszájból kenetet készít, amelyet Papanicolaou-szerint megfestve laboratóriumban sejttani (citológiai) vizsgálat alá vetnek. Az eljárás a szokásos rutin nőgyógyászati vizsgálatok kellemetlenségein kívül fájdalmat nem okoz. Esetleges rendellenesség fennállása esetén a nőgyógyász további vizsgálatokat, illetve kezeléseket javasol. ##### HPV-vizsgálat Erre akkor kerül sor, ha ezt két egymást követő citológiai (sejttani) lelet indokolttá teszi, vagy a páciens maga kéri. Magyarországon 2003 óta van államilag szervezett, a 25–65 éves korosztályra kiterjedő ingyenes, három évenkénti szűrés, emellett minden nőgyógyászati vizsgálat egyben szűrés is (ami térítés ellenében ezen kívül is kérhető). Az átlagos részvételi arány ennek ellenére csak 37%-os. A magánrendelésen végzett vizsgálatok térítéskötelesek. A média manapság rengeteg információval szolgál a méhnyakrákról, mindez azonban nem helyettesíti a páciensét jól ismerő orvos személyre szóló tanácsait. ## Epidemiológia ### Világszerte A méhnyakrák a 12. leggyakoribb ráktípus, és a női halálozási arányt tekintve az ötödik a rák okozta elhalálozások között. Évente nőből 16 betegszik meg, ebből 9 eset halálos kimenetelű. A méhnyakrákos megbetegedések megközelítőleg 80%-a a fejlődő országokban fordul elő. Becslések szerint a világon mintegy új eset van évente. 2008-ban méhnyakrákos eset volt, a méhnyakrákban elhaltak évi száma pedig főt tett ki. ### Magyarországon A méhnyakrák okozta évenkénti halálozások száma Magyarországon mintegy főre tehető, és 1000–1500 új eset van évente (a közölt adatok elég eltérőek). A nőgyógyászati méhnyakrákszűréseken való 37%-os részvételi arány a legmagasabb szűrési kultúrájú országokhoz képest viszonylag alacsony. Ebben – egy tanulmány szerint – szerepet játszik a magyar nők nőgyógyászati vizsgálatokkal szembeni – nem teljesen indokolatlan – averziója is. (Az intim szférát érintő és elég kellemetlen vizsgálatról van szó, amihez az optimális feltételek nem mindenütt adottak.) Társadalmi és kulturális tényezők A nők ismeretei sajnos még a fejlett országokban is szerénynek mondhatóak a méhnyakrákot illetően. Egy amerikai felmérés szerint a nőknek csak 40%-a hallott a HPV vírusfertőzésről, és csak 20% tudott annak a méhnyakrákkal való kapcsolatáról. Az előbbi hazai adatok sem utalnak jobb helyzetre, bár az idézett magyar források azt mutatják, hogy igen intenzív felvilágosító munka folyik.